Címke: ideológia

A fasizmus és a munkásosztály – Elkerülhetetlen-e a fasizmus győzelme
(idézet: Georgi Dimitrov – Egységfront, népfront, szocializmus)

A fasizmus támadása
és a Kommunista Internacionálé
feladatai a munkásosztály egységéért,
a fasizmus ellen folytatott harcban

Előadás a Kommunista Internacionálé VII. világkongresszusán

[1935. augusztus 2.]

Elkerülhetetlen-e a fasizmus győzelme?

Miért és hogyan tudott néhány országban a fasizmus győzni?

A fasizmus a munkásosztály és a dolgozók leggonoszabb ellensége. A fasizmus a német nép kilenctized részének, az osztrák nép kilenctized részének és a többi fasiszta ország népei kilenctized részének az ellensége. Hogyan, milyen módon tudott ez a leggonoszabb ellenség győzni?

A fasizmus mindenekelőtt azért tudott hatalomra kerülni, mert a szociáldemokrata vezéreknek a burzsoáziával való osztály-együttműködési politikája következtében a munkásosztály kettészakadt, politikailag és szervezetileg fegyvertelenül állt a támadó burzsoáziával szemben. A kommunista pártok viszont nem voltak eléggé erősek ahhoz, hogy a szociáldemokrácia nélkül, illetve annak ellenére mozgósítsák és döntő harcra vigyék a tömegeket a fasizmus ellen.

És valóban! Gondolják csak meg a szociáldemokrata munkások milliói, akik most kommunista testvéreikkel együtt a fasiszta barbárság rémségeit szenvedik: ha az osztrák és a német proletariátus 1918-ban, amikor Németországban és Ausztriában kitört a forradalom, nem követte volna Ausztriában Otto Bauer, Adler és Renner, Németországban Ebert és Scheidemann szociáldemokrata vezetését, hanem az orosz bolsevikok útjára, Lenin útjára lépett volna, akkor most nem volna fasizmus sem Ausztriában, sem Németországban, sem Olaszországban, sem Magyarországon, sem Lengyelországban, sem a Balkánon. Nem a burzsoázia, hanem a munkásosztály volna már régen a helyzet ura Európában. (Taps.)

Vegyük például az osztrák szociáldemokráciát. Az 1918-as forradalom hallatlan magasságra emelte fel. A hatalom a kezében volt, erős támaszai voltak a hadseregben, az államgépezetben. Ezek segítségével csírájában elfojthatta volna a fasizmust. A szociáldemokrácia azonban a munkásosztály egyik hadállását a másik után adta fel, minden ellenállás nélkül. Lehetővé tette a burzsoáziának, hogy megerősítse a maga hatalmát, eltörölje az alkotmányt, megtisztítsa a szociáldemokrata funkcionáriusoktól az államgépezetet, a hadsereget és a rendőrséget, elvegye a munkásoktól a fegyvereket. Lehetővé tette a fasiszta banditáknak, hogy büntetlenül legyilkolják a szociáldemokrata munkásokat, elfogadta a hüttenbergi egyezmény feltételeit, amelyek megnyitották a fasiszta elemek előtt az üzemekhez vezető utat. Ugyanakkor a szociáldemokrata vezérek a linzi programmal bolondították a munkásokat. Ez a program egyik eshetőségként felvette pontjai közé a burzsoázia elleni fegyveres erőszak és a proletárdiktatúra megvalósításának lehetőségét. A szociáldemokrata vezérek arról biztosították a munkásokat, hogy a párt általános sztrájkra és fegyveres harcra szólító felhívással fog felelni, ha az uralkodó osztályok a munkásosztállyal szemben erőszakot alkalmaznak. Mintha az az egész politika, amely a munkásosztály elleni fasiszta támadást előkészítette, egyéb lett volna, mint az alkotmányos köntösbe bújtatott, erőszakos munkásellenes lépések hosszú láncolata! Az osztrák szociáldemokrata vezetők még a februári harcok előestéjén, sőt a harcok folyamán is hagyták, hogy a hősiesen harcoló Schutzbund elszigetelődjék a tömegektől, és vereségre kárhoztatták az osztrák proletariátust.

Elkerülhetetlen volt-e a fasizmus győzelme Németországban? Nem, a német munkásosztály ezt megakadályozhatta volna.

Ehhez azonban az kellett volna, hogy megteremtse az egységes antifasiszta proletárfrontot, hogy kényszerítse a szociáldemokrata vezéreket: szüntessék be a kommunisták elleni hadjáratot és fogadják el a kommunista párt által a fasizmus ellen jó néhányszor felajánlott akcióegységet.

Akkor, amikor a fasizmus támadásba ment át, amikor a burzsoázia fokról fokra megszüntette a polgári demokratikus szabadságjogokat, a német munkásosztálynak nem lett volna szabad megelégednie a szociáldemokrácia semmitmondó határozataival, hanem igazi tömegharccal kellett volna felelnie, amely megnehezítette volna a német burzsoázia fasiszta terveinek megvalósítását.

Nem lett volna szabad megengednie, hogy a Braun-Severing-kormány betiltsa a Vörös Frontharcos Szövetségét; a szövetség és a csaknem egymilliós Reichsbanner* – Reichsbanner – a Birodalmi Zászló Szövetsége, a szociáldemokrácia félig katonai tömegszervezete.* között harci kapcsolatot kellett volna létesítenie, s kényszerítenie kellett volna Braunt és Severinget, hogy a fasiszta bandák visszaverésére és szétzúzására felfegyverezze mindkét szervezetet.

Kényszerítenie kellett volna a szociáldemokrata vezetőket, akik a porosz kormány élén állottak, hogy tegyenek intézkedéseket a fasizmus elleni védelemre, tartóztassák le a fasiszta vezéreket, tiltsák be sajtójukat, kobozzák el anyagi eszközeiket és a fasiszta mozgalmat támogató tőkések vagyonát, oszlassák fel a fasiszta szervezeteket, vegyék el tőlük a fegyvereket stb.

Továbbá el kellett volna érnie, hogy visszaállítsák és kiszélesítsék a társadalmi segély minden formáját, hogy a bankok és a trösztök megadóztatása útján moratóriumokat és segélyeket vezessenek be a válság hatására tönkremenő parasztok részére, s ily módon biztosítsa magának a dolgozó parasztság támogatását. A német szociáldemokrácia hibájából ez nem történt meg, és ezért lehetővé vált a fasizmus győzelme.

Elkerülhetetlenül diadalmaskodniuk kellett-e a burzsoáknak és a földesuraknak Spanyolországban, egy olyan országban, ahol a proletárfelkelés és a parasztháború erői oly előnyös összhangban állanak egymással?

A spanyol szocialisták a forradalom első napjaitól kezdve benn voltak a kormányban. Létesítettek-e harcos kapcsolatot a legkülönbözőbb politikai irányzatokhoz tartozó munkásszervezetek között, beleértve a kommunistákat és az anarchistákat is? Tömörítették-e egységes szakszervezetben a munkásosztályt? Követelték-e az összes földesúri, egyházi, kolostori földek elkobzását a parasztok részére, hogy megnyerjék őket a forradalomnak? Próbáltak-e harcolni a katalánok, a baszkok nemzeti önrendelkezéséért, Marokkó felszabadításáért? Megtisztították-e a hadsereget a monarchista és a fasiszta elemektől, hogy előkészítsék átállását a munkások és a parasztok oldalára? Feloszlatták-e a nép által gyűlölt Guardia Civilt,* – Guardia Civil – polgárőrség, a forradalmi mozgalmak elfojtására létesített burzsoá karhatalom.* az összes népmozgalmak hóhérát? Lecsaptak-e Gil Robles fasiszta pártjára, a katolikus egyház hatalmára? Nem, mindezt nem csinálták meg. Visszautasították a kommunisták ismételt akcióegység-javaslatait a burzsoá-földesúri reakció és fasizmus előretörése ellen. Olyan választási törvényeket hoztak, amelyek lehetővé tették a reakciónak, hogy a kortezben (a parlamentben) megszerezze a többséget, olyan törvényeket hoztak, amelyek büntetik a népmozgalmakat, olyan törvényeket, amelyeknek alapján ítélkeznek most a hős asztúriai bányászok felett. A Guardia Civillel lövették agyon azokat a parasztokat, akik a földért harcoltak stb.

Ily módon a szociáldemokrácia a munkásosztály sorainak megbontásával és szétszakításával megtisztította a fasizmus előtt a hatalomhoz vezető utat mind Németországban, mind Ausztriában, mind Spanyolországban.

Elvtársak, a fasizmus azért is győzött, mert a proletariátus el volt szigetelve természetes szövetségeseitől. A fasizmus azért győzött, mert sikerült a maga oldalára vonnia a parasztság nagy tömegeit, annak következtében, hogy a szociáldemokrácia a munkásosztály nevében lényegében parasztellenes politikát folytatott. A paraszt számos szociáldemokrata kormányt látott hatalmon, amelyek az ő szemében a munkásosztály hatalmát személyesítették meg, de egyikük sem szüntette meg a parasztnyomort, egyikük sem adott földet a parasztságnak. A szociáldemokrácia Németországban még a földesurakat sem bántotta; ellenállást tanúsított a mezőgazdasági munkások sztrájkjaival szemben, s ennek következtében a németországi mezőgazdasági munkások már jóval Hitler uralomra jutása előtt otthagyták a reformista szakszervezeteket, s a legtöbb esetben átmentek a Stahlhelm-szervezetbe vagy a nemzetiszocialistákhoz.

A fasizmus azért is győzött, mert sikerült behatolnia az ifjúság soraiba ugyanakkor, amikor a szociáldemokrácia a munkásifjúságot elvonta az osztályharctól, a forradalmi proletariátus pedig nem folytatott kellő nevelő munkát az ifjúság körében, s nem fordított kellő figyelmet az ifjúság külön érdekeiért és kívánságaiért folytatott harcra. A fasizmus kihasználta az ifjúság különösen erős harci kedvét, és az ifjúság jelentékeny részét bevonta harci osztagaiba. Az ifjúság új nemzedéke nem élte át a háború borzalmait. A maga vállán érzi a gazdasági válság, a munkanélküliség és a burzsoá demokrácia szétesésének egész terhét. Nem látva a jövő perspektíváját, az ifjúság jelentékeny rétegei különösen fogékonyak voltak a fasiszta demagógia iránt, amely csalogató jövőt festett nekik a fasiszták győzelme esetén.

Ezzel kapcsolatban nem mehetünk el szó nélkül a kommunista pártok jó néhány hibája mellett, amelyek akadályozták a fasizmus ellen folytatott harcunkat. Sorainkban előfordult, hogy megengedhetetlenül lebecsülték a fasiszta veszélyt, és ez még ma sem szűnt meg mindenütt. Ilyen például az az álláspont, hogy „Németország nem Olaszország”. Ezen azt értik, hogy a fasizmus győzhetett ugyan Olaszországban, de Németországban semmiképpen sem, mert Németország iparilag magasan fejlett, magas kultúrájú ország, ahol a munkásmozgalom negyvenéves tapasztalatokra tekinthet vissza, és ahol lehetetlen a fasizmus; vagy az a ma is elterjedt álláspont, hogy a „klasszikus” burzsoá demokrácia országaiban nincs talaja a fasizmusnak. Az ilyen álláspontok is elősegítették és elősegíthetik ma is az éberség csökkenését a fasiszta veszéllyel szemben, és megnehezíthetik a proletariátus mozgósítását a fasizmus elleni harcra.

Sok példát lehetne felhozni arra is, hogy a kommunistákat rajtaütésszerűen érte a fasiszta államcsíny. Emlékezzünk Bulgáriára, ahol pártunk vezetősége „semleges”, a valóságban opportunista álláspontot foglalt el az 1923. június 9-i puccsal kapcsolatban; Lengyelországra, ahol 1926 májusában a kommunista párt vezetősége, mivel helytelenül ítélte meg a lengyel forradalom mozgatóerőit, nem tudta felismerni a Pilsudski-puccs fasiszta jellegét, és az események uszályában kullogott; Finnországra, ahol pártunk helytelenül értékelte a lassú, fokozatos fasizálást, és nem vette észre, hogy a burzsoázia vezető csoportja fasiszta puccsot készít elő, amely rajtaütésszerűen érte a pártot és a munkásosztályt.

Amikor a nemzetiszocializmus Németországban már fenyegető tömegmozgalommá vált, egyes elvtársak, akiknek már a Brüning-kormány is a fasiszta diktatúra kormánya volt, nagyhangúan kijelentették: „Ha valamikor létrejönne a hitleri Harmadik Birodalom, akkor csak másfél méterre a föld alatt jöhet létre, a föld felett pedig ott lesz a győzelmes munkáshatalom.”

Elvtársaink Németországban hosszú ideig nem értékelték kellőképpen a tömegek megbántott nemzeti érzését és felháborodását Versailles ellen, megvetően kezelték a parasztság és a kispolgárság ingadozásait, elkéstek a szociális és nemzeti felszabadítás programjával. Amikor pedig létrehozták, akkor nem tudták a tömegek konkrét szükségleteihez és színvonalához alkalmazni, sőt még széles körben népszerűsíteni sem tudták.

Több országban a fasizmus elleni tömegharc szükséges kifejlesztését meddő bölcselkedéssel cserélték fel a fasizmus jellegéről „általában”, és szektás szűkkeblűséggel a párt időszerű politikai feladatainak kitűzése és megoldása tekintetében.

Elvtársak! Mi nemcsak azért beszélünk a fasizmus győzelmének okairól, nemcsak azért mutatunk rá a szociáldemokrácia történelmi felelősségére a munkásosztály vereségéért, nemcsak azért említjük meg saját hibáinkat is, amelyeket a fasizmus elleni harcban elkövettünk, mert a múltat akarjuk felhánytorgatni. Mi nem vagyunk élettől elszakadt történészek. Mi, a munkásosztály aktív harcosai, kötelesek vagyunk felelni arra a kérdésre, amely a munkások millióit gyötri: lehetséges-e és milyen módon lehet megakadályozni a fasizmus győzelmét? És mi ezt feleljük a munkások millióinak: igen, elvtársak, a fasizmus előtt el lehet zárni az utat. Ez teljesen lehetséges. Ez tőlünk, munkásoktól, parasztoktól, valamennyi dolgozótól függ!

A fasizmus győzelmének megakadályozása mindenekelőtt magának a munkásosztálynak harcos aktivitásától, erőinek egyesítésétől függ a tőke és a fasizmus támadása ellen. Ha a proletariátus megteremti harcos egységét, akkor megbéníthatja a fasizmus hatását a parasztságra, a városi kispolgárságra, az ifjúságra és az értelmiségre, ezeknek egyik részét semlegesítheti, másik részét a saját táborába hozhatja át.

Ez, másodszor, attól függ, van-e erős forradalmi párt, amely helyesen vezeti a dolgozók harcát a fasizmus ellen. Az a párt, amely rendszeresen arra szólítja fel a munkásokat, hogy vonuljanak vissza a fasizmus elől, és megengedi a fasiszta burzsoáziának, hogy megerősítse hadállásait – egy ilyen párt elkerülhetetlenül vereségbe viszi a munkásokat.

Ez, harmadszor, attól függ, hogy helyes politikát folytat-e a munkásosztály a parasztsággal és a városi kispolgári tömegekkel kapcsolatban. Ezeket a tömegeket olyanoknak kell vennünk, mint amilyenek, és nem olyanoknak, amilyeneknek látni szeretnénk őket. Csak a harc folyamán fogják ezek a tömegek leküzdeni kétségeiket és ingadozásaikat, csak akkor fognak a forradalmi öntudat és aktivitás magasabb fokára emelkedni, ha türelmesek leszünk elkerülhetetlen ingadozásaik iránt, ha a proletariátus politikai segítséget nyújt nekik.

Ez, negyedszer, a forradalmi proletariátus éberségétől és jól időzített fellépéseitől függ. Nem szabad megvárni, míg a fasizmus meglepetésszerűen ránk tör; nem szabad átengedni neki a kezdeményezést, hanem döntő csapást kell rá mérni, amíg erőit még nem tudta összegyűjteni; nem szabad megengedni, hogy megerősödjék; minden lépésénél, bárhol mutatkozzék is, vissza kell verni; lehetetlenné kell tenni, hogy új hadállásokat foglaljon el úgy, ahogy ezt a francia proletariátus sikeresen igyekszik megvalósítani. (Taps.)

Ezek a legfőbb feltételei annak, hogy elébe vágjunk a fasizmus növekedésének és hatalomra jutásának.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A fasizmus és a munkásosztály – Mit hoz a fasizmus győzelme a tömegeknek
(idézet: Georgi Dimitrov – Egységfront, népfront, szocializmus)

A fasizmus támadása
és a Kommunista Internacionálé
feladatai a munkásosztály egységéért,
a fasizmus ellen folytatott harcban

Előadás a Kommunista Internacionálé VII. világkongresszusán

[1935. augusztus 2.]

Mit hoz a fasizmus győzelme a tömegeknek?

A fasizmus a munkásoknak „igazságos munkabért” ígért, a valóságban azonban még alacsonyabb, még nyomorúságosabb életszínvonalat hozott. A munkanélkülieknek munkát ígért, a valóságban azonban az éhség még gyötrőbb kínjait, a rabszolgák kényszermunkáját hozta. A valóságban a munkásokat és a munkanélkülieket a kapitalista társadalom legjogfosztottabb páriáivá teszi, szétrombolja szakszervezeteiket, megfosztja őket a sztrájk jogától és a munkássajtótól, erőszakkal fasiszta szervezetekbe kergeti őket, elrabolja szociális biztosítási alapjaikat, a gyárakat és gyártelepeket pedig kaszárnyákká változtatja át, ahol a kapitalisták féktelen önkénye uralkodik.

A fasizmus azt ígérte a dolgozó ifjúságnak, hogy fényes jövőhöz vezető, széles utat nyit neki. A valóságban az ifjúságnak az üzemekből történt tömeges elbocsátását hozta, munkatáborokat és a hódító háború célját szolgáló szakadatlan katonai kiképzést.

A fasizmus az alkalmazottaknak, a kishivatalnokoknak és az értelmiségnek azt ígérte, hogy biztosítja megélhetésüket, megsemmisíti a trösztök mindenhatóságát és a banktőke spekulációját. A valóságban még nagyobb reménytelenséget és még nagyobb bizonytalanságot hozott nekik, alárendeli őket a legengedelmesebb híveiből álló új bürokráciának, megteremti a trösztök tűrhetetlen diktatúráját, hihetetlen mértékben fokozza a korrupciót és a züllést.

A fasizmus azt ígérte az elszegényedett, koldusbotra jutott parasztoknak, hogy megszünteti az eladósodás jármát, hogy felmenti őket a bérletfizetéstől, sőt még azt is ígérte, hogy kártalanítás nélkül kisajátítja a földesúri földet a föld nélküli és koldusbotra jutott parasztok számára. A valóságban páratlan méretekben a trösztök és a fasiszta államgépezet igája alá hajtja a dolgozó parasztságot, és a végsőkig fokozza a parasztság döntő tömegeinek kizsákmányolását a nagybirtokosok, a bankok és az uzsorások által.

„Németország parasztország lesz vagy egyáltalán nem lesz” – jelentette ki ünnepélyesen Hitler. De mit kaptak a parasztok Németországban Hitler alatt? A moratóriumot, amelyet már megszüntettek? Vagy a paraszttelek örökléséről szóló törvényt, amely a parasztfiúk és leányok millióit szorítja ki a faluból és koldusokká teszi őket? A mezőgazdasági munkások féljobbágyokká váltak, akiket még a szabad költözködés elemi jogától is megfosztottak. A dolgozó parasztságtól megvonták azt a lehetőséget, hogy gazdaságának terményeit a piacon eladhassa.

És Lengyelországban?

„A lengyel paraszt – írja a „Czas” című lengyel újság – olyan módszerekkel és olyan eszközökkel dolgozik, amilyeneket talán csak a középkorban használtak: megőrzi kemencéjében a tüzet és kölcsönadja szomszédjának, a gyufát több részre osztja el, piszkos szappanos vizet kölcsönöz a másiknak, kifőzi a heringes hordót, hogy sósvizet kapjon. Ez nem mese, hanem a tényleges helyzet a falun, amiről mindenki meggyőződhet.”

És ezt, elvtársak, nem kommunisták írják, hanem egy lengyel reakciós újság!

De ez még korántsem minden.

A fasiszta Németország koncentrációs táboraiban, a Gestapo pincéiben, a lengyel tömlöcökben, a bolgár és a finn titkosrendőrségen, a belgrádi Glavnyacsában, a román Sigurancán, az olasz szigeteken a munkásosztály legjobb fiait, forradalmár parasztokat, az emberiség ragyogó jövőjének harcosait nap-nap után olyan aljas erőszaknak és megalázásnak vetik alá, amely mellett elhalványulnak a cári ohrana leggyalázatosabb cselekedetei is. Az aljas német fasizmus az asszonyok szeme láttára veri össze férjüket véres hústömeggé, anyáknak postacsomagokban küldik el meggyilkolt fiaik hamvait. A sterilizáció politikai harci eszközzé vált. Az elfogott antifasisztáknak a kínzókamrákban erőszakkal mérgező anyagokat fecskendeznek a bőrük alá, eltörik a kezüket, kiszúrják a szemüket, kikötik őket, vizet szivattyúznak beléjük, az élő testbe fasiszta horogkeresztet vágnak.

Előttem vannak a Nemzetközi Vörös Segély statisztikai adatai azokról, akiket meggyilkoltak, megsebesítettek, letartóztattak, megnyomorítottak és megkínoztak Németországban, Lengyelországban, Olaszországban, Ausztriában, Bulgáriában, Jugoszláviában. Egyedül Németországban a nemzetiszocialisták hatalomra kerülése óta megöltek több mint 4200, letartóztattak 317 000, megsebesítettek és rettenetes kínzásoknak vetettek alá 218 600 antifasiszta munkást, parasztot, alkalmazottat, értelmiségit, kommunistákat, szociáldemokratákat, az ellenzéki keresztény szervezetek tagjait. Ausztriában a „keresztény” fasiszta kormány a múlt évi februári harcok óta megölt 1900, megsebesített és nyomorékká tett 10 000, letartóztatott 40 000 forradalmár munkást. És ezek az adatok, elvtársak, korántsem teljesek.

Nehéz szavakat találnom, hogy kifejezhessem felháborodásunkat, ha azokra a kínzásokra gondolunk, amelyeket a fasiszta országokban most a dolgozók elszenvednek. A számok és a tények, melyeket felsorolunk, egy századrészét sem tükrözik vissza igazában annak a kizsákmányolásnak és a fehérgárdista terror okozta kínszenvedéseknek, amelyek a különböző kapitalista országok munkásosztályának mindennapi életét betöltik. Sok-sok kötetben sem lehetne világos képet adni arról a megszámlálhatatlan gazságról, amelyet a fasizmus a dolgozókkal elkövet.

Mély megilletődéssel és a fasiszta hóhérok iránti gyűlölettel eltelve hajtjuk meg a Kommunista Internacionálé zászlaját John Scheer, Fiete Schulze, Lüttgens (Németország), Koloman Wallisch és Münichreiter (Ausztria), Sallai és Fürst (Magyarország), Kofardzsiev, Lutibrodszki és Vojkov (Bulgária) felejthetetlen emléke előtt, az ezer és ezer kommunista, szociáldemokrata és párton kívüli munkás, paraszt és haladó értelmiségi emléke előtt, akik életüket áldozták a fasizmus ellen folytatott harcban. Üdvözöljük erről a szószékről a németországi proletariátus vezérét és kongresszusunk díszelnökét, Thälmann elvtársat. (Viharos taps, a teremben felállnak.) Üdvözöljük Rákosi, Gramsci (viharos taps, a teremben mindenki feláll), Antikainen elvtársakat. Üdvözöljük Tom Mooneyt, aki már 18 éve sínylődik a börtönben, s a tőke és a fasizmus többi sok ezer foglyát. (Viharos taps.) És azt mondjuk nekik: „Testvéreink a harcban, fegyvertársaink! Nem felejtettünk el benneteket! Veletek vagyunk! Életünk minden óráját, minden csepp vérünket odaadjuk a ti kiszabadítástokért és valamennyi dolgozó felszabadításáért a szégyenletes fasiszta uralom alól.” (Viharos taps, mindenki feláll a teremben.)

Elvtársak! Már Lenin figyelmeztetett bennünket arra, hogy a burzsoázia kegyetlen terrorral rátámadhat a dolgozókra, és rövid időközökre megakadályozhatja a forradalom növekvő erejének támadását, de semmiképpen sem menekülhet meg a pusztulástól.

„Az élet eléri, amit akar. Hadd tobzódjék a burzsoázia, hadd dühöngjön az eszeveszettségig, hadd vesse el a sulykot, kövessen el ostobaságokat, álljon előre bosszút a bolsevikokon és igyekezzék (Indiában, Magyarországon, Németországban stb.) lemészárolni a holnapi vagy a tegnapi bolsevikok újabb százait, ezreit, százezreit; amikor a burzsoázia így jár el, csak azt teszi, amit a történelem által pusztulásra ítélt minden osztály tett. A kommunistáknak tudniuk kell, hogy a jövő minden esetre az övék, és ezért a nagy forradalmi harcban a legnagyobb szenvedélyességet a burzsoázia eszeveszett kapkodásainak leghidegvérűbb és legjózanabb figyelembevételével párosíthatjuk (és kell is párosítanunk).”* – Lenin Művei. 31. köt. Szikra 1951. 93-94. old.*

Igen, ha mi és az egész világ proletariátusa szilárd léptekkel haladunk a Lenin által megjelölt úton, akkor a burzsoázia elpusztul, bármi történjék is. (Taps.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A fasizmus és a munkásosztály – A fasizmus osztályjellege
(idézet: Georgi Dimitrov – Egységfront, népfront, szocializmus)

A fasizmus támadása
és a Kommunista Internacionálé
feladatai a munkásosztály egységéért,
a fasizmus ellen folytatott harcban

Előadás a Kommunista Internacionálé VII. világkongresszusán

[1935. augusztus 2.]

I. A fasizmus és a munkásosztály

Elvtársak! Már a Kommunista Internacionálé VI. kongresszusa figyelmeztette a nemzetközi proletariátust az új fasiszta támadás kibontakozására, és harcra szólította ellene. A kongresszus megállapította, hogy „fasiszta törekvések és a fasiszta mozgalom csírái többé-kevésbé fejlett formában csaknem mindenütt megvannak”.

A gazdasági válság elmélyülése, a kapitalizmus általános válságának rendkívüli kiéleződése és a dolgozó tömegek forradalmasodása közepette a fasizmus széles fronton támadásba ment át. Az uralmon levő burzsoázia egyre inkább a fasizmusban keres kiutat, hogy megvalósíthassa a dolgozók határtalan kifosztására irányuló intézkedéseit, előkészíthessen egy imperialista rablóháborút, előkészíthesse a Szovjetunió megtámadását, leigázhassa és feloszthassa Kínát, s mindezeknek az alapján megakadályozhassa a forradalmat.

Az imperialista körök a válság egész terhét a dolgozók vállára igyekeznek rakni. Ezért van szükségük a fasizmusra.

A piacok problémáját a gyenge népek leigázásával, a gyarmati járom súlyosbításával és a világnak háború útján történő újrafelosztásával igyekeznek megoldani. Ezért van szükségük a fasizmusra.

Igyekeznek megelőzni a forradalmi erők növekedését, mégpedig a munkások és a parasztok forradalmi mozgalmának szétverése és a Szovjetuniónak – a világ proletariátusa támaszának – háborús megtámadása útján. Ezért van szükségük a fasizmusra.

Több országban, különösen Németországban, sikerült ezeknek az imperialista köröknek – még mielőtt a tömegek döntő fordulatot tettek volna a forradalom felé – vereséget mérni a proletariátusra és megteremteni a fasiszta diktatúrát.

A fasizmus győzelmét azonban éppen az a körülmény jellemzi, hogy ez a győzelem egyfelől a proletariátus gyengeségéről tanúskodik, amelyet dezorganizált és megbénított a burzsoáziával való osztály-együttműködés szociáldemokrata, egységbontó politikája, másfelől magának a burzsoáziának a gyengeségét is tükrözi, amely retteg a munkásosztály harci egységének megvalósításától, és már nem tudja a tömegek feletti diktatúráját fenntartani a polgári demokrácia és a parlamentarizmus régi módszereivel.

„Ezzel kapcsolatban a fasizmus németországi győzelmében – mondotta Sztálin elvtárs a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának XVII. kongresszusán – nemcsak a munkásosztály gyengeségének jelét és annak következményét kell látni, hogy a szociáldemokrácia a munkásosztályt elárulta és a fasizmus számára az utat egyengette. A fasizmus németországi győzelmében a burzsoázia gyengeségének jelét is kell látni, annak a jelét, hogy a burzsoázia már nem képes a parlamentarizmus és a polgári demokrácia régi módszereivel uralkodni, s emiatt kénytelen a belpolitikában a kormányzás terrorisztikus módszereihez folyamodni – annak a jelét, hogy békés külpolitika útján már nem képes többé megtalálni a jelen helyzetéből a kivezető utat, s emiatt kénytelen a háború politikájához folyamodni.”* – Sztálin Művei. 13. köt. Szikra 1952. 311. old.*

A fasizmus osztályjellege

A hatalmon levő fasizmus, elvtársak, mint ahogy a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának XIII. plénuma helyesen jellemezte, a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt, terrorista diktatúrája.

A fasizmus legreakciósabb válfaja a német típusú fasizmus. A német fasizmus arcátlanul nemzetiszocializmusnak nevezi magát, holott semmi köze sincs a szocializmushoz. A német fasizmus nemcsak burzsoá nacionalizmus, hanem vadállati sovinizmus. Ez a politikai banditizmus kormányrendszere, a munkásosztállyal, a parasztság, a kispolgárság és az értelmiség forradalmi elemeivel szemben alkalmazott provokációk és kínzások rendszere. Ez középkori barbárság és vadállatiasság. Ez féktelen agresszió más népekkel és országokkal szemben.

A német fasizmus úgy lép fel, mint a nemzetközi ellenforradalom rohamcsapata, mint az imperialista háború fő bujtogatója, mint keresztes hadjárat kezdeményezője a Szovjetunió, az egész világ dolgozóinak nagy hazája ellen.

A fasizmus nem olyan államforma, amely „mindkét osztály: a proletariátus és a burzsoázia felett áll”, amint ezt például Ottó Bauer állította. A fasizmus nem „a fellázadt kispolgárság, amely birtokába kerítette az államgépezetet”, mint Brailsford angol szocialista mondja. Nem. A fasizmus nem osztályok felett álló hatalom és nem a kispolgárság vagy a lumpenproletariátus hatalma a finánctőke felett. A fasizmus magának a finánctőkének a hatalma. A fasizmus a munkásosztállyal, a parasztság és az értelmiség forradalmi részével való terrorista leszámolás szervezete. A fasizmus a külpolitikában a legdurvább formájú sovinizmus, amely vadállati gyűlöletet szít más népek ellen.

Különösen erősen kell hangsúlyozni a fasizmusnak ezt az igazi jellegét, mert a fasizmusnak, szociális demagógiába burkolózva, sikerült néhány országban a válság által rendes kerékvágásukból kivetett kispolgári tömegeket, sőt a proletariátus legelmaradottabb rétegeinek egyes részeit is maga mellé állítania, amelyek sohasem követték volna a fasizmust, ha megértették volna igazi osztályjellegét, igazi természetét.

A fasizmus fejlődése és maga a fasiszta diktatúra a különböző országokban különböző alakot ölt, aszerint, hogy milyenek az illető ország történelmi, társadalmi és gazdasági viszonyai, nemzeti sajátosságai és nemzetközi helyzete. Egyes országokban, elsősorban ott, ahol a fasizmusnak nincsen kiterjedt tömegbázisa, és ahol magának a fasiszta burzsoáziának a táborában elég erős az egyes csoportok egymás elleni harca, a fasizmus nem szánja rá magát rögtön, hogy megszüntesse a parlamentet, és a többi burzsoá pártnak, valamint a szociáldemokrata pártnak bizonyos legalitást hagy meg. Más országokban, ahol az uralmon levő burzsoázia a forradalom közeli kirobbanásától fél, a fasizmus vagy azonnal megteremti a maga korlátlan politikai egyeduralmát, vagy egyre jobban fokozza a terrort és az összes vele versengő pártokkal és csoportokkal való leszámolást. Ez nem zárja ki azt, hogy a fasizmus, helyzetének különösen erős kiéleződése pillanatában, megkísérli bázisát kiszélesíteni, és anélkül, hogy osztálylényegét megváltoztatná, összeegyezteti a nyílt terrorista diktatúrát a parlamentarizmus durva meghamisításával.

A fasizmus hatalomra jutása nem az egyik burzsoá kormány egyszerű felcserélése egy másikkal, hanem a burzsoá osztályuralom egyik államformájának, a burzsoá demokráciának felváltása a burzsoázia osztályuralmának másik formájával, a nyílt, terrorista diktatúrával. Ez előtt a különbség előtt szemet hunyni súlyos hiba volna. Ez a hiba megakadályozná azt, hogy a forradalmi proletariátus mozgósítsa a városi és falusi dolgozók legszélesebb rétegeit a fasiszták hatalomra jutásának veszélye ellen, valamint hogy kihasználja magának a burzsoáziának a táborán belüli ellentéteket. Nem kevésbé komoly és veszélyes hiba azonban az is, ha lebecsüljük a fasiszta diktatúra létrejötte szempontjából azoknak az egyre fokozódó reakciós intézkedéseknek a jelentőségét, amelyeket a burzsoázia jelenleg a burzsoá-demokratikus országokban életbe léptet, és amelyeknek segítségével lábbal tiporja a dolgozók demokratikus szabadságjogait, meghamisítja és megnyirbálja a parlament jogait, fokozza a forradalmi mozgalom ellen irányuló megtorló intézkedéseket.

Nem szabad, elvtársak, a fasizmus hatalomra kerülését olyan leegyszerűsítve és olyan simán elképzelni, hogy a finánctőke valamilyen bizottsága elhatározza, miszerint egy meghatározott napon bevezeti a fasiszta diktatúrát. A valóságban a fasizmus rendszerint a régi burzsoá pártokkal vagy azoknak bizonyos részével folytatott kölcsönös, néha éles harcban, sőt magában a fasiszta táboron belül folytatott harcban kerül hatalomra. Ez a harc néha egyenesen fegyveres összeütközésekhez vezet, mint ahogy ezt Németországban, Ausztriában és más országokban láttuk. Mindez azonban nem csökkenti annak a ténynek a jelentőségét, hogy a fasiszta diktatúra megteremtéséig a burzsoá kormányok rendszerint egész sor előkészítő szakaszon mennek keresztül, és számos reakciós intézkedést valósítanak meg, amelyek közvetlenül elősegítik a fasizmus hatalomra kerülését. Aki nem harcol ezen előkészítő szakaszok során a burzsoázia reakciós intézkedései és a növekvő fasizmus ellen, az nem tudja megakadályozni, az – ellenkezőleg – megkönnyíti a fasizmus győzelmét.

A szociáldemokrácia vezérei takargatták és rejtegették a tömegek előtt a fasizmus igazi osztályjellegét, és nem hívtak harcra a burzsoázia fokozódó reakciós intézkedései ellen. Ők viselik a nagy történelmi felelősséget azért, hogy a fasiszta támadás döntő pillanatában Németországban és egy sor más fasiszta országban a dolgozó tömegek jelentékeny része nem ismerte fel a fasizmusban a legvérszomjasabb rabló finánckapitalistát, a leggonoszabb ellenségét, és hogy ezek a tömegek nem voltak felkészülve arra, hogy a támadást visszaverjék.

Mi hát a fasizmus tömeghatásának a forrása? A fasizmus azért tudja vonzani a tömegeket, mert demagóg módon különösen égető szükségleteiket és igényeiket hangsúlyozza. A fasizmus nemcsak a tömegekben mély gyökeret vert előítéleteket szítja fel, hanem a tömegek legjobb érzéseivel, igazságszeretetével, sőt néha még forradalmi hagyományaival is csalárd játékot űz. Miért igyekeznek a német fasiszták, a nagyburzsoáziának ezek a lakájai és a szocializmus halálos ellenségei a tömegek szemében „szocialistáknak” látszani, és miért tüntetik fel hatalomra jutásukat „forradalomként”? Azért, mert igyekeznek kiaknázni a forradalomba vetett hitet, a németországi dolgozó tömegek szívében a szocializmus iránt élő vonzódást.

A fasizmus a szélsőséges imperialisták érdekében cselekszik, de a tömegek előtt a megbántott nemzet védelmezőjének álarcában lép fel. Megsértett nemzeti érzésükhöz fordul, mint például a német fasizmus, amely a „Versailles ellen” jelszóval nyerte meg a tömegeket.

A fasizmus arra törekszik, hogy a legféktelenebbül kizsákmányolja a tömegeket, azonban ügyes kapitalistaellenes demagógiával környékezi meg őket: kiaknázza a dolgozók mélységes gyűlöletét a rabló burzsoázia, a bankok, a trösztök és a fináncmágnások ellen. Olyan jelszavakat ad ki, amelyek az adott pillanatban a politikailag éretlen tömegek számára leginkább csábítóak. Ilyen jelszavak például Németországban: „a közös érdek a magánérdek felett áll”; Olaszországban: „a mi államunk nem kapitalista, hanem korporatív állam”; Japánban: „a kizsákmányolás nélküli Japánért”; az Egyesült Államokban: „a gazdagság felosztásáért” és így tovább.

A fasizmus a legkorrumpáltabb, a legkönnyebben megvásárolható elemeknek dobja oda martalékul a népet, de ugyanakkor a tömegek előtt „a becsületes és megvesztegethetetlen hatalom” igényével lép fel. A fasizmus számol azzal, hogy a tömegek mélyen kiábrándultak a burzsoá demokrácia kormányaiból, és képmutatóan felháborodik a korrupción (például a Barmat- és a Sklarek-botrány Németországban, a Staviski-ügy Franciaországban és sok egyéb).

A fasizmus a burzsoázia legreakciósabb köreinek érdekében hálójába keríti a régi burzsoá pártokban csalódott, azokat faképnél hagyó tömegeket. Azzal imponál ezeknek a tömegeknek, hogy élesen támadja a burzsoá kormányokat, és kérlelhetetlen a burzsoázia régi pártjaival szemben.

A fasizmus, cinizmusával és hazug voltával felülmúlva a burzsoá reakció minden egyéb válfaját, demagógiáját hozzáidomítja minden egyes ország nemzeti sajátosságaihoz, sőt egy és ugyanazon országon belül a különböző társadalmi rétegek sajátosságaihoz. A kispolgárság tömegei – sőt a munkások egy része is -, akiket a nélkülözés, a munkanélküliség és a megélhetés bizonytalansága a kétségbeesésbe kergetett, a fasizmus szociális és soviniszta demagógiájának áldozataivá válnak.

A fasizmus úgy kerül hatalomra, mint a forradalmi munkásmozgalom elfojtásának, a forrongásban levő néptömegek leverésének a pártja, de hatalomra jutását úgy hajtja végre, mintha az „forradalmi” mozgalom volna az „egész nemzet” nevében, a „nemzet megmentéséért”, a burzsoázia ellen. (Emlékezzünk Mussolini Róma elleni „vonulására”, Pilsudski Varsó elleni „vonulására”, Hitler nemzetiszocialista „forradalmára” Németországban stb.)

Bármilyen álarcot öltsön is azonban magára a fasizmus, bármilyen formában lépjen is fel, bármilyen utakon jusson is hatalomra:

a fasizmus – a tőke legdühödtebb támadása a dolgozó tömegek ellen;

a fasizmus – fékevesztett sovinizmus és hódító háború;

a fasizmus – dühödt reakció és ellenforradalom;

a fasizmus – a munkásosztály és valamennyi dolgozó leggonoszabb ellensége!

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Legközelebbi feladatok
(idézet: Georgi Dimitrov – Egységfront, népfront, szocializmus)

Dimitrov tollából származó dokumentumok
a Kommunista Internacionálé
VII. Kongresszusára
való előkészületek idején

4

G. M. Dimitrov észrevételei
a „Legközelebbi feladatok” című fejezethez*

* Dimitrov ezeket az észrevételeit a VII. kongresszusnak a nemzetközi helyzetről és a Kommunista Internacionálé feladatairól szóló első napirendi pontja téziseinek eredeti tervezetéhez tette meg. Ezt a tervezetet 1935. január 4-én készítette elő a tézisek kidolgozására létesített bizottság. – Az SZKP Központi Bizottsága Marxizmus-Leninizmus Intézetének megjegyzése.*

A kommunista pártok egyre súlyosbodó feladatai – főként a munkásosztály egységéért, a tőke támadása ellen, a fasizmus és a háborús veszély ellen folytatott harcban – parancsolólag megkövetelik:

a) a Kommunista Internacionálé központi szervei valamennyi ország kommunista mozgalmában erősítsék az általános ideológiai-politikai vezetést, nagy figyelmet fordítva a legfontosabb politikai és taktikai kérdésekre;

b) helyileg, az egyes szekciókat tekintve, a kommunista pártok önállóan és szilárdan vezessék a tömegek harcát, a pártvezetés mindenütt operatívan, helyesen és időszerűen irányítsa a pártot.

A Kommunista Internacionálénak mint a proletariátus világpártjának azon kell lennie, hogy vezető szervei munkájának súlypontját teljesen a kommunista mozgalom alapvető politikai és taktikai kérdéseinek a megoldására helyezze, s ennek során a legnagyobb erőfeszítéseket kell tennie az egyes szekciók vezetésének megerősítésére, hogy azok, a Kommunista Internacionálé fő irányelveitől vezérelve, önállóan is meg tudják oldani a konkrét politikai, taktikai és szervezési kérdéseiket, és hogy a kommunista mozgalom mindennapi vezető munkáját következetesen érvényesítsék a helyi körülmények között.

Az egyes szekciók kezdeményezőkészségének és felelősségének erősítésére a Kommunista Internacionálé vezető szervei mindenekelőtt:

a) rendszeresen támogassák mindenütt az igazi bolsevik vezetés kialakítását és megerősítését, a szekciókban pedig a pártkáderek számának növelését, kiemelését és nevelését;

b) nyújtsanak hatékony segítséget a pártoknak az agitációs és a propagandamunkában, valamint a politikai ellenség elleni ideológiai harcban;

c) segítsék a pártokat abban, hogy saját tapasztalataikat és a nemzetközi kommunista mozgalom tapasztalatait kölcsönösen felhasználják, hogy elkerüljék e tapasztalatok mechanikus alkalmazását és ne engedjék meg, hogy a kérdések konkrét marxista elemzését, komoly, gondos kimunkálását sablonos megoldásokkal és általános tételekkel, formulákkal helyettesítsék.

A Kommunista Internacionálé központi szervei az egyes szekciók ideológiai-politikai irányítását gondos, sokoldalú tanulmányozás alapján, a konkrét körülmények, valamint az egyes országok munkásmozgalmi sajátosságainak figyelembevételével végezzék, főleg a felvilágosítás, a meggyőzés és a tanácsadás módszereit alkalmazva, és kerülve az adott pártvezetésnek a Kommunista Internacionálé központi szervei részéről történő közvetlen irányítását.

Figyelembe véve a szilárd bolsevik káderek döntő jelentőségét a tömegharc szervezésében és vezetésében, a Kommunista Internacionálé vezető szerveinek különös figyelmet kell fordítaniuk a már meglevő és az új káderek nevelésére, kiválasztására a munkások előléptetése útján; ezek valóban szoros kapcsolatban vannak a tömegekkel, a munkásosztály ügyéhez való hűségüket állandóan bizonyítják a tömegek körében végzett munkájukkal, a harcban megedződve és helytállva rendíthetetlenül követik a Kommunista Internacionálé irányvonalát, és tudnak önállóan tájékozódni az adott helyzetekben, vállalják a felelősséget a szükséges döntésekért és cselekvésekért.

A Kommunista Internacionálé központi vezetésének megerősítése és a szekciókkal való szorosabb kapcsolat biztosítása érdekében a Kommunista Internacionálé vezető szerveinek fokozniuk kell az együttműködést a legjelentősebb szekciók tekintélyes képviselőivel.

Voproszi Isztorii KPSZSZ, 1969. 4. sz. 81-82. old.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

… a kongresszus második napirendi pontjának előkészítésére alakított bizottság ülésén
(idézet: Georgi Dimitrov – Egységfront, népfront, szocializmus)

Dimitrov tollából származó dokumentumok
a Kommunista Internacionálé
VII. Kongresszusára
való előkészületek idején

3

G. M. Dimitrov beszéde 1934. július 2-án
a kongresszus második napirendi pontjának
előkészítésére alakított bizottság ülésén

Elvtársak! Rossz egészségi állapotom miatt kissé megkéstem ennek a bizottságnak az összehívásával. Voltaképpen azonban mindannyian tettünk már néhány lépést a VII. kongresszuson elhangzó referátumom anyagának előkészítésére.

Hogy milyennek képzelem el referátumom jellegét, azt bizonyára megértették abból a vázlatból, amelyet eljuttattak önökhöz. Igaz, hogy előzetes tervezet, mégis tartalmazza azokat a döntő kérdéseket, amelyeknek szerepelniük kell, amelyeket meg kell világítanunk és amelyekről döntenünk kell a VII. kongresszuson a második napirendi pontban. Azt gondolom, hogy nézeteinket ki kell cserélnünk erről a vázlatról, valamint a referátumot és a határozatot előkészítő munka módszereiről.

Szeretnék néhány magyarázó megjegyzést fűzni ehhez a vázlathoz. Úgy látom, az alapvető politikai kérdés, amely most a Kommunista Internacionálé előtt áll, következésképpen a Komintern VII. kongresszusa előtt is, az a fasizmus támadása elleni harcban a proletár egységfront kérdése, a munkásosztály egységéért folytatott harc problémája. Véleményem szerint éppen ezt a kérdést kell a Komintern VII. kongresszusán a tanácskozások és a határozatok központi kérdésévé tenni, és a figyelmet legfőképp ennek sokoldalú megvitatására és helyes megoldására kell összpontosítani. A Kommunista Internacionálénak ezért minden vonalon és minden fronton kezdeményeznie kell a munkásosztály számára nélkülözhetetlen egység megteremtését a fasizmus támadása ellen, a háborús veszély ellen, a kapitalizmus elleni harcban.

Ha az első napirendi pontban főként a helyzetet elemezzük, a helyzet konkrét elemzése alapján tanulmányozzuk a változásokat, amelyek a Komintern VI. kongresszusa óta bekövetkeztek, és kialakítjuk a Komintern általános politikai vonalát, akkor, úgy gondolom, hogy a kongresszus második napirendi pontja keretében a legfőbb kérdés legyen a taktikai irányvonal, a taktika kérdése, a Kommunista Internacionálé és kommunista pártjaink taktikája, annál is inkább, mert – amint ismeretes, s ezzel egyet fognak érteni önök is – pártjaink leggyengébb pontja éppen a taktika területe; nézetem szerint a taktikai kérdések terén uralkodik a legnagyobb zűrzavar.

Úgy látom, hogy a megváltozott helyzettel kapcsolatban, különösen a fasizmus németországi győzelme után és a VI. kongresszus óta szerzett tapasztalataink figyelembevételével, felül kell vizsgálnunk és meg kell változtatnunk néhány megfogalmazásunkat, taktikai irányelvünket és valószínűleg néhány nem egészen világos tételünket.

Mit kell megváltoztatnunk? Hogyan és milyen irányban kell ezt tennünk? Nézetem szerint ez pártjaink s egyéb tömegszervezeteink tényleges helyzetének és állapotának konkrét tanulmányozásától függ, a tömegmozgalomban a kommunista pártok vezetőségének, tömegmunkánk módszerének és taktikánk kérdéseinek konkrét tanulmányozásától, függ továbbá azoknak a tapasztalatoknak a tanulmányozásától, amelyeket a VI. kongresszus óta, főként az utóbbi években, de különösen a németországi fasizmus győzelmével és a német fasizmus győzelmének más államokra gyakorolt hatásával kapcsolatban szereztünk.

Úgy vélem, hogy ezért taktikánk, irányelvünk, munkamódszereink értékelését a legutóbbi események tapasztalatai alapján bátran, minden érzékenykedés nélkül felül kell vizsgálnunk, tekintet nélkül a már meglevő, kezet-lábat megkötő taktikai irányelvekre. Amin változtatni kell, azt meg kell változtatni. Amit meg kell semmisíteni, azt gyorsan meg kell semmisíteni. Más szóval: az utóbbi időkben és a legutóbbi események folyamán szerzett tapasztalatokat – mind a pozitívakat, mind a negatívakat – sokoldalúan fel kell használni.

Mindenekelőtt a szociáldemokráciához, a reformista szakszervezetekhez és egyéb nem kommunista munkásszervezetekhez, a dolgozók szervezeteihez való viszonyunkra gondolok. Gondolok itt közeledésünkre a szociáldemokrata munkástömegekhez és más, nem kommunista szervezetekhez. Még konkrétabban egységfront- taktikánkra gondolok, és ennek a taktikának a különböző országokban való alkalmazására.

Úgy vélem, hogy egyet fogunk érteni abban is, saját tapasztalataink alapján látjuk, hogy munkánkban gyakran a sablonosság és a sematizmus váltotta fel a marxista elemzést. Általános sémákkal és formulákkal helyettesítettük, nem véve tekintetbe az egyes országok, pártok és szervezetek sajátosságait. Ebből nagy károk származtak, s ez igen nagy mértékben gátol bennünket a munkások és dolgozók tömegeinek a forradalmi harcba való bevonásában saját vezetésünk alatt.

Egyébként a VII. kongresszusnak teljes tekintélyével, világosan és egyértelműen ki kell mondania az újat, hogy pártjaink és minden ország munkásosztálya megértse, miképpen kell viszonyulni a kommunista mozgalom problémáihoz.

Úgy vélem, hogy a kongresszus napirendi pontjait előkészítő első* és második bizottságnak igen sok közös kérdése van, és azt gondolom, hogy ebben az előkészítő munkában a legszorosabb kapcsolatot kell teremteni az első és a második bizottság között.

Ezek az én észrevételeim, elvtársak, ezekről kérem a véleményüket.

* Arra a bizottságra gondol, amelyet O. V. Kuusinen vezetésével a Komintern VII. kongresszusa első napirendi pontjának, a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága tevékenységéről szóló tájékoztatónak előkészítésére hoztak létre. A Komintern Végrehajtó Bizottságának Politikai Titkársága 1934. június 3-án ebbe a bizottságba a következőket hívta meg: O. V. Kuusinen, W. Pieck, V. G. Knorin, Vang Ming, D. Z. Manuilszkij, I. A. Pjatnyickij, G. M. Dimitrov, Varga Jenő, Sz. A. Lozovszkij, Kun Béla, B. Bronkowski (B. B. Bortnowski), A. Vassard, R. Makilon, P. A. Subin, G. Lorenzo (Sz. E. Scsukin), Magyar Lajos, G. Sinani (G. B. Skalov). A bizottság munkájában részt vett Ercoli (P. Togliatti) és F. Heckert is. – Az SZKP Központi Bizottsága Marxizmus-Leninizmus Intézetének megjegyzése.*

Voproszi Isztorii KPSZSZ, 1965. 7. sz. 86-88. old.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kapitalizmus motorja az élősködés 28. rész
A vállalkozó képesség ereje
A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!

A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!

Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!

*

A vállalkozó képesség ereje

Amíg elégtelen a létfeltételek termelésének mennyisége, az emberiség nagyrésze csak vegetál (azért dolgozik, hogy holnap is tudjon dolgozni) és nagy a küzdelem az életbennmaradásért, addig a vállalkozó szellem és a spekuláció törekszik felülkerekedni a munkával szemben és élősködővé válhat, és ha lehetősége van rá, mindenképpen élősködővé válik. A kapitalizmusban mindenképpen felülkerekedik a vállalkozó szellem a spekulációval karöltve a munkával szemben és totális hatalomra jut és megosztja a társadalmat vállalkozókra és dolgozókra.

Marxista filozófia alapjai: „… A szocialista forradalom feltétlenül a dolgozó tömegek és a kizsákmányolok közti osztályharc kibontakozására vezet. A kizsákmányolok ellenállásának erőszakos elnyomására használt módszerek azonban összekapcsolódhatnak a burzsoáziának, a burzsoázia ismereteinek a szocialista gazdaság építése érdekében történő felhasználásával. Lenin a burzsoázia ilyen „felhasználását” úgy tekintette, mint a proletariátus osztály harcának egyik formáját az átmeneti időszakban. Lenin szükségesnek tartotta, hogy a burzsoázia és a burzsoá szakemberek tudását és tapasztalatait a szocialista építés szolgálatába állítsák. … A proletariátus diktatúrája — tanította Lenin — nem az osztályharc befejezését, hanem új formákban történő folytatását jelenti.
… Az osztályharc elkerülhetetlen a kapitalizmusból a szocializmusba való átmeneti időszakban, de a harc élességének foka és formái igen különbözők lehetnek … Lenin hangoztatta, a megdöntött burzsoáziát még hosszú ideig erőssé teszik nemzetközi kapcsolatai, felhalmozott javai, nagy tapasztalatai és ismeretei.”

Amíg az antagonisztikus társadalmi osztályok – a kizsákmányolók és a proletárok – kialakulásának feltételei megvannak, az osztályharcot nem lehet elkerülni; a szocializmussal az emberiség a társadalmi katasztrófákat megspórolhatja és megmenekülhet a kipusztulástól; ellenben a kapitalizmussal elkerülhetetlen az emberiség pusztulása; a szocializmus a kapitalizmussal ellentétben a társadalom törvényeit tudományosan kutatja és felhasználja. Az emberi társadalomban, amíg kevés a létfeltételek mennyisége, mindenképpen a megosztottságra hajlamos, ezt nem lehet elkerülni. A Szovjetunió ez ellen küzdött, ezért kellett a kíméletlen diktatúra a kizsákmányolás tendenciáinak fékentartására; az elmaradottság, a létfeltételek elégtelensége miatt szükség volt az erőn felüli iparosításra, az erős kapitalista világgal szemben a Vörös Hadseregre.

Marxista filozófia alapjai: Az új társadalmi rend, a szocializmus győzelme … szükségszerű jelenség, amely az egész megelőző társadalmi fejlődés lényegéből fakad, az egész világon okvetlenül végbemegy; ennek a jelenségnek oka a társadalmi fejlődés belső törvényszerűségeiben gyökerezik.

… Az osztályok alapvető érdekei meghatározzák az osztályok viszonyát az uralkodó termelési módhoz, a fennálló társadalmi és államrendszerhez. Az antagonisztikus osztályok hol nyílt, hol leplezett harcot vívnak a fennálló termelési mód és az arra épülő rend megőrzéséért vagy megsemmisítéséért. Az antagonisztikus osztályok elszánt harcán át valósul meg a társadalom előrehaladó mozgása, az egyik társadalmi alakulat felváltása másik, magasabb alakulattal.
… az osztályharc vezet az önmagukat túlélt intézmények szétzúzására, a gazdasági életnek a társadalom fejlődését gátló elavult formái felszámolására, tehát az osztályharc lendíti előre a történelmet. Mint tudjuk, a marxista dialektika feltárta, hogy mindennemű fejlődés forrása az ellentétes erők és tendenciák harca. Az osztálytársadalomban a dialektikának ez a törvénye az osztályharcban érvényesül.

… A szocializmusban a történelem során először válik lehetségessé, hogy az ember egyre fokozódó mértékben irányítsa a társadalmi folyamatokat, és az egész társadalom érdekében tudatosan felhasználja a törvényeket. A szocializmusban a nép birtokol minden jelentős termelési eszközt, a nép kezében van az egyre nagyobb szerepet játszó tudomány, és ez lehetővé teszi sok természeti véletlen esemény pusztító hatásának kiküszöbölését. A szocializmusban a természet felismert fejlődéstörvényei és a termelés hatalmas technikája arra szolgálnak, hogy az ember úrrá legyen a spontán erőkön, s e törvényeket meg a technikát a nép érdekében használják fel.

… Minden alapvető társadalmi változás legmélyebb mozgatóereje a termelőerők fejlődése, különösen a termelés technikájának tökéletesedése. … Ha a gazdaságra, az alapra az antagonizmus viszonyai és az általuk meghatározott osztályharc a jellemző, akkor a felépítménynek, amely az osztályok ideológiai viszonyait képviseli, természetesen vissza kell tükröznie ezt a harcot. … A tőkés társadalomban a gazdasági viszonyok elsősorban az uralom és alárendeltség viszonyai a burzsoázia és a proletariátus között. Ennek megfelelően a felépítmény is az osztályok antagonizmusának ezeket a viszonyait tükrözi. Az ilyen társadalom felépítményében az uralkodó helyet az uralkodó osztályok szervezetei és eszméi — állama, joga, ideológiája — foglalják el, amelyek a dolgozó osztályok elnyomásával a fennálló rendet óvják és védelmezik. Éppen ezek a szervezetek és eszmék határozzák meg minden osztályjellegű társadalmi-gazdasági alakulat felépítményének jellegét, arculatát. Ezeket a szervezeteket és eszméket tartják szem előtt a marxizmus—leninizmus klasszikusai, amikor például a tőkés társadalom burzsoá felépítményéről beszélnek. A kapitalizmus viszonyai között azonban kialakulnak az elnyomott osztály eszméi és szervezetei, amelyek szintén az adott társadalom felépítményéhez tartoznak.

… A szocialista forradalom a kapitalizmusból a szocializmusba való átmeneti időszak folyamán oldja meg a társadalom politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális átalakításának feladatát. Az átmeneti időszak a proletariátus politikai hatalmának megteremtésével kezdődik, és a szocialista gazdaság győzelmével, valamint az összes kizsákmányoló osztályok felszámolásával, azaz a szocialista társadalom — a kommunizmus első szakasza — felépítésével fejeződik be.
… A társadalom gazdasági szerkezetét az átmeneti időszak folyamán az jellemzi, hogy a gazdaságban több szektor áll fenn. A proletariátus diktatúrája államosítja a nagyipart, a bankokat, a közlekedést, és ilyen módon megteremti a gazdaság szocialista szektorát, amely kezdetben nem foglal el uralkodó helyzetet az egész népgazdaságban. Mellette tovább élnek a gazdaság kapitalista szektorának maradványai, a kisiparosok, a kézművesek és a parasztok kisárutermelő gazdasága, valamint helyenként még a patriarchális naturális parasztgazdaság is. Az átmeneti időszak folyamán a több szektort magában foglaló gazdaság átalakul egyöntetű szocialista gazdasággá. Ennek az átmenetnek vezető ereje a proletariátus diktatúrája, amely szüntelenül szélesíti a szocialista szektort, és bevonja a tömegeket a szocializmus építésébe.
… A gazdaság különböző szektorai mögött osztályok állnak. A társadalom osztályszerkezetét a kapitalizmusból a szocializmusba való átmeneti időszakban három osztály: a munkásosztály, a dolgozó parasztság és a burzsoázia létezése jellemzi. Az átmeneti időszak alapvető osztályai: a munkásosztály és a dolgozó parasztság; e két osztály kölcsönös viszonya határozza meg a társadalom fejlődését, előrehaladását a szocializmus felé. A burzsoázia a legfontosabb termelési eszközök államosítása után a nem alapvető, másodrendű osztály helyzetébe szorul, amelyet a szocializmus építése során teljesen felszámolnak.
… A munkásosztály a szocialista forradalom győzelme következtében uralkodó osztállyá lesz, és gyakorolja a társadalom állami vezetését. A szocialista vállalatokban a munkásosztály mentes a kizsákmányolástól. Mindaddig azonban, ameddig fennáll a gazdaság magánkapitalista szektora, a városi és falusi munkások egy részét kizsákmányolják, ám a kizsákmányolást a szocialista állam törvényei korlátozzák.
… A dolgozó parasztság a kapitalizmusból a szocializmusba való átmeneti időszakban az olyan kismagántulajdonosok osztálya, akik megszabadultak a földesúri kizsákmányolástól, de még nem teljesen mentesek a kulákok és kereskedők kizsákmányolásától.
… A munkásosztály és a parasztság szövetségének nem az a célja, hogy örökössé tegye, hanem hogy megszüntesse az osztálykülönbségeket, és a termelőszövetkezet révén szocialista módon átalakítsa a parasztságot. Ezért a szocialista építés meghatározott szakaszán a munkás-paraszt szövetség megszilárdításának szükségszerű feltételévé válik a parasztság rátérése a szövetkezés útjára.

… Az anyagi javak termelésének folyamatában a dolgozók termelik meg és termelik újra a társadalom anyagi életét, ők azok, akik tökéletesítik a termelési eszközöket, termelési tapasztalatokat gyűjtenek, s ezáltal létrehozzák a tudományba technika és a művészet fejlődésének alapját.
… A szocialista Szovjetuniónak … két évtizednél is kevesebb idő kellett ahhoz, hogy felépítse elsőrendű szocialista iparát, a gépesített, nagyüzemi szocialista mezőgazdaságot, és végrehajtsa a kulturális forradalmat. S mindez az ellenséges kapitalista környezet rendkívül nehéz körülményei közepette történt.
… A szocializmusban a néptömegek a történelem során először válnak a társadalom tudatos teremtőivé. A szocialista rend lépésről lépésre bevonja az egész lakosságot, az egész társadalmat a tudatos történelmi alkotó munkába.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A fasizmus támadása és a Kommunista Internacionálé feladatai
(idézet: Georgi Dimitrov – Egységfront, népfront, szocializmus)

Dimitrov tollából származó dokumentumok
a Kommunista Internacionálé
VII. Kongresszusára
való előkészületek idején

2

Előadói beszédvázlat:
„A fasizmus támadása és a Kommunista
Internacionálé feladatai a munkásosztály
egységéért, a fasizmus ellen folytatott harcban”**

** Dimitrovnak a Komintern VII. kongresszusát előkészítő bizottsághoz küldött 1934. július 1-i levelét és az előadói beszéd vázlatát 1934. július 2-án vitatta meg és hagyta jóvá a bizottság. Dimitrov levele és felszólalása a második napirendi pontot előkészítő bizottság ülésén (lásd alább!), részvétele a bizottság munkájában, nagy szerepet játszott a VII. kongresszus politikai vonalának – az antifasiszta népfront és a proletár egységfront megteremtésére irányuló harci taktikának – kidolgozásában.

Az előadói beszédvázlatot és Dimitrovnak az előkészítő bizottság ülésén elmondott beszédét 1965-ben publikálták először eredeti formában, az SZKP Központi Pártarchívumában megőrzött anyag alapján.*

[1934. július 1.]

I. A fasizmus jellemzése

1. A fasizmus, mint kísérlet arra, hogy kivezető utat találjanak az általános kapitalista válságból, mint eszköz a proletárforradalom elleni harcra és az imperialista háború előkészítésére. Fasizmus és polgári demokrácia.

2. Mire támaszkodik a fasizmus; előretörésének és uralomra kerülésének okai az egyes országokban (olasz fasizmus, német fasizmus, a fasizmus Lengyelországban és a Balkánon, a fasiszta mozgalom Franciaországban, Angliában, az Egyesült Államokban és Japánban).

3. A fasizmus nacionalista és szociális demagógiája. Nacionalizmus, „nemzeti egység”, a háború felmagasztalása, kapitalistaellenes jelszavak, korporativizmus, „nemzeti forradalom”, „nemzetiszocializmus”, antiszemitizmus.

4. A fasizmus arra irányuló politikája, hogy gazdasági és szociális intézkedésekkel megvesztegesse a dolgozók egy részét (legfőképpen a hatalomátvétel időpontjában). A fasizmus politikája a munkássággal, a munkanélküliekkel, az ifjúsággal, a kispolgársággal, a parasztsággal és az értelmiséggel kapcsolatban.

5. A fasizmus szervezetei. Párt, harci szervezetek, militarizált sportegyesületek stb.

6. Miért nem elkerülhetetlen a fasizmus győzelme?

II. A tömegek helyzete
a fasiszta uralom előtt
és a fasizmus rendszerében

A fasizmus támadásának konkrét formái a munkásosztály és szervezetei, a paraszttömegek, a kispolgárság és az értelmiség ellen. A fasizmus mint társadalmi, politikai és kulturális reakció.

III. A fasizmus németországi győzelmének
nemzetközi hatása

1. A fasizmus németországi győzelme mint a fasizmus támadását erősítő tényező más országokban.

2. A németországi fasiszta rendszer mint szemléltető példa, amely valamennyi ország proletariátusa előtt felfedi, milyen veszélyekkel jár a fasizmus fenyegetése.

3. A munkásosztály körében végbement fordulat, a szociáldemokrácia válsága és a munkástömegek egységtörekvéseinek rendkívüli megerősödése.

IV. A proletariátus egységfrontja – a fasizmus
fölötti győzelemhez vezető út

1. Mi az egységfront és hogyan valósítható meg? Hogyan és miért következett be a szakadás?

2. Az egységfront taktikájának alkalmazása közben szerzett tapasztalatok kritikai elemzése. Miért nem tudtuk megteremteni a német fasizmus elleni harcunkban a munkásosztály egységfrontját még Hitler hatalomra jutása előtt?

3. Szociáldemokrácia és fasizmus. A szociálfasizmus problémája. Viszonyunk a szociáldemokráciához a fasizmus támadásának időszakában. A burzsoázia legfőbb társadalmi támaszának kérdése. A sz(ociál)-d(emokrácia) soraiban végbemenő differenciálódás és a különböző csoportjaihoz való viszonyunk. Differenciáltan kell megközelítenünk a különböző sz(ociál)-d(emokrata) pártokat és szervezeteket, értékelnünk az egyes sz(ociál)-d(emokrata) vezető kádereket. Viszonyunk a „baloldali” sz(ociál)-d(emokrata) csoportokhoz: mikor lehet ezeket fő veszélynek tekinteni. Az egyesülés lehetősége azokkal a sz(ociál)-d(emokrata) szervezetekkel, amelyek elvetik a burzsoáziával való megalkuvás kísérletét és áttérnek a forradalmi harc útjára.

4. Viszonyunk az anarcho-szindikalista és egyéb nem kommunista munkásszervezetekhez.

5. Az egységfront taktikája fenn és lenn. Az egységfront feltételei, gazdasági és politikai platformja és szervezeti formái.

6. Egységfront a szakszervezeti mozgalomban. A közös harc, valamint a forradalmi és a reformista szakszervezetek egyesítésének lehetősége és feltételei a fasizmus támadása elleni harc platformja alapján.

7. Taktikánk a dolgozók sz(ociál)-d(emokrata) és egyéb nem kommunista szervezeteivel kapcsolatban a választási harcokban. A közös listák lehetősége, és milyen konkrét feltételek mellett.

8. Viszonyunk a kispolgárság különböző rétegeihez.

9. A proletár egységfronttól a munkásosztály egységéig. Milyen alapon lehetséges a munkásosztály egysége?

V. A kommunista pártok feladatai
a fasizmus támadása elleni harcban

1. A proletariátus forradalmi pártjának döntő jelentősége a fasizmus elleni harcban.

2. A kommunista pártok fő jelszavai a fasizmus elleni harcban.

3. A fasizmus ideológiájának, nacionalista és szociális demagógiájának konkrét leleplezése.

4. A kommunista pártok egész tömegmunkájának, agitációjának és propagandájának átalakítása a fasizmus elleni harc érdekében. A k(ommunista)-p(ártok) és a proletariátus tömegszervezeteiben (különösen a szakszervezetekben) végzett munka mint az egységfront eszköze az osztályok együttműködése elleni harcban és a fasizmus elleni harc szervezetei.

5. Harc az ifjúság megnyeréséért.

6. A fasiszta szervezetekben végzendő munka.

7. A tömegek önvédelmi szervezetei.

Voproszi Isztorii KPSZSZ, 1965. 7. sz. 85-86. old.

SaLa

A balrad.ru kommentje a „kunyera” után

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Hogyan lehet a vállalkozó szellemet a kizsákmányolástól mentesíteni és társadalom ellenőrzése alá venni?
A kizsákmányolás a kapitalizmusban röviden és egyszerűen jog a törvényes élősködésre!!
A tőkés törvényesen kisajátítja a proletárok által munkával termelt értéktöbbletet élősködés céljából!
A kapitalizmus a vállalkozás, a szolgaság, az élősködés szabadsága miatt hatékony, ámde embertelen!
A kapitalizmus és a fasizmus édestestvérek!

A tőkés „EMBERT” a kapitalizmus körülménye teszik embertelenné!

Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Ez legyen az ember erkölcse! De a kapitalizmus erkölcse nem ez!
A kapitalizmus erkölcse a felsőbbrendűként élő tőkések joga az élősködésre!

*

Hogyan lehet a vállalkozó szellemet a kizsákmányolástól mentesíteni és társadalom ellenőrzése alá venni?

A kapitalizmus keretében a demokráciát nem lehet kiterjeszteni a dolgozó népre, pedig a kizsákmányolás megszüntetése csak a demokráciának, a hatalomnak a dolgozó népre való kiterjesztésével, a tőkés viszonyok megszüntetésével vagy korlátozásával lehetséges, ami a kapitalizmus meghaladása felé vezet. Az emberré váláshoz a demokráciát – a valódi demokráciát, a néphatalmat – ki kell terjeszteni a dolgozó népre, és a létfenntartási termelőeszközök birtoklását, üzemeltetését a társadalom egészének ellenőrzése alatt kell működtetni, és az ehhez szükséges társadalmi szerveket ki kell építeni; meg kell valósítani a termelés, a pénzügyek valódi népi, társadalmi ellenőrzését. Ez megvalósítható a népi demokrácia, majd a szocializmus keretében és csak így valósítható meg, mert a kapitalizmus keretei ehhez nagyon szűkek; az emberré váláshoz tovább kell lépni a szocializmus felé. Az átmenetben (a népi demokráciában) a kizsákmányolás még így is lehetséges, de már társadalmilag ellenőrizhető és korlátozható. Az átmenet alatt a vállalkozás megbecsülésével, de az élősködése törvényes korlátozásával, a dolgozók általi ellenőrzésével igazságosabbá válik a társadalom, az embertelenség csökkenthető; a kapitalista diktatúrára törekvőkkel szemben pedig védelmet kell nyújtania az államnak, ami valódi néphatalom nélkül elképzelhetetlen. A kommunizmusig, az osztálynélküli társadalomig a szocializmus lehet a legalkalmasabb forma, ahol a gazdaságot tervszerűen, emberségesen, kizsákmányolás, élősködés és szolgaságmentesen, demokratikusan, a társadalomtudomány segítségével lehet fejleszteni a magasabb életszínvonalra.

Marxista filozófia alapjai: „… A Kínai Népköztársaságban elkobozták az ország gazdaságában korábban uralkodó bürokratikus komprádortőke összes vállalatait. Így jött létre a gazdaság szocialista állami szektora, amely szakadatlanul tovább növekedett. Ami viszont a nemzeti burzsoáziát illeti — amellyel a kínai munkásosztály a szocializmus építésének viszonyai közt is fenntartotta szövetségét —, vállalatainak szocialista tulajdonná való átalakítása nem erőszakos kisajátítással ment végbe, hanem békés úton: vegyes állami-magánvállalatokká való átalakításuk, az államkapitalizmus révén.
… Az államkapitalizmust Lenin a munkásosztály diktatúrájának viszonyai között úgy tekintette mint a szocializmushoz vezető kicsiny lépcsőfokot, mint a magánkapitalizmus korlátozásának olyan formáját, amelyet a proletárhatalom kihasználhat abból a célból, hogy úrrá legyen a kispolgári ösztönösségen, és bevigye a gazdaságba a tervszerűség elvét. A Szovjetunióban az államkapitalizmus nem fejlődött ki széles körben, aminek oka a szovjethatalom bukásában reménykedő kapitalisták ellenállása volt. Kínában és az NDK-ban az államkapitalizmus a magánkapitalista ipar és kereskedelem szocialista iparrá és kereskedelemmé való fokozatos átalakításának formája lett. E forma révén válik valóra a tőkés ipar és kereskedelem kihasználásának, korlátozásának és szocialista átalakításának proletár politikája.

… A Szovjetunióban a szocializmus győzelmével megszűntek a kizsákmányoló osztályok. Teljesen felszámolták a kizsákmányolást, eltűnt az osztálytársadalom alapvető vonása, az hogy az emberek olyan csoportokra oszlanak, amelyek közül az egyik csoport — a társadalmi gazdaság rendszerében elfoglalt helyzetük különbsége folytán — elsajátíthatja a másik csoport munkáját. … A munkásosztály az össznépi tulajdonban levő szocialista vállalatokban dolgozik. A munkásosztály az egész néppel együtt a termelési eszközök tulajdonosa, és ezért már nem proletariátus, nem a termelési eszközöktől megfosztott osztály. A munkásosztály a szocializmusban is az élenjáró osztály, a társadalom legszervezettebb ereje marad. Vezető szerepe a társadalomban csak akkor szűnik meg, ha felépül a kommunizmus, ha eltűnnek az osztályok. … A parasztok a szocializmusban többé már nem kisárutermelők, hanem kolhozparasztokká váltak, s létüket a szocialista tulajdonra és a kollektív munkára alapozzák.

… A szocializmus és a kommunizmus felépítésének elengedhetetlen feltétele a marxista párt vezető szerepe. … tapasztalt, harcedzett marxista párt nélkül a proletariátus nem rázhatja le a kapitalizmus igáját, nem tudja megteremteni politikai hatalmát. Miután a munkásosztály megragadta az államhatalmat, még jobban megnő a proletárpárt jelentősége. Lenin hangoztatta, hogy a forradalmak történetében voltak olyan példák, amikor a forradalmi erők kezükbe vették az államhatalmat, de nem tudták, mihez kezdjenek vele, s ez elősegítette vereségüket. A proletárforradalom egyik nagy előnye az ilyen forradalmakkal szemben, hogy a proletariátus tudja, miként tegye tartóssá győzelmét, hogyan használja fel az államhatalmat minden dolgozó érdekében, a kommunizmus végleges diadala érdekében. Ennek ismeretével a marxista párt vértezi fel a munkásosztályt.
… A szocialista forradalom győzelme után a proletariátus előtt az a feladat áll, hogy megszilárdítsa a kivívott hatalmat, elnyomja a megdöntött kizsákmányoló osztályok ellenállását, és megvédje a proletárdiktatúrát a külső ellenségek merényleteitől.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!