Címke: ideológia

Adolf Hitler és a náci párt – 4
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

Amit Hitler a párttól követelt, az nem volt más, mint az általa már korábban meghirdetett „Vezérelv”, a „Führerprinzip”. Lényege – amint azt maga magyarázta —, hogy a pártvezetés a továbbiakban nem a többség döntései alapján hozza meg határozatait, hanem a tekintélyelv alapján, elfogadva az elnök „iránymutatását”. A kollektív vezetés helyére munkamegosztás lépett: a pártvezetés tagjait aszerint válogatták meg és nevezték ki, illetve váltották le, hogy az általuk irányított területen mennyire tudták megvalósítani Hitler elképzeléseit. Így az egész párt – a vezetőktől egészen az egyszerű tagokig – csupán egyetlen embertől függött: Adolf Hitlertől.

Az elkövetkező napokban a pártvezetés számos intézkedést hozott a „Vezérelv” gyakorlati megvalósítására, amelynek következtében teljesen megváltozott a szervezet jellege: mind kevésbé hasonlított politikai pártra, de egyre jobban a Hitler által eszményinek tartott hadseregre.

Augusztus 1-én a párt irodájának élére Max Amann őrvezető, Hitler volt frontharcostársa került. Felhatalmazása kiterjedt valamennyi szervezet és területi csoport tevékenységének ellenőrzésére. Dietrich Eckart lemondott saját lapjáról, s átvette a Völlkischer Beobachter irányítását, és Alfred Rosenberggel megkezdte a pártprogramban megfogalmazott elvek propagandáját: a lapot hamarosan elöntötte a nemzetiszocialista diktatúrát követelő, a birodalmi kormányt szidalmazó, antiszemita, a „judeo-bolsevizmus” veszélyéről cikkező szennyiratok sokasága.

A párt belső életének átalakításánál látványosabb, s legalább olyan fontos lépés volt a Rendezőgárdák átszervezése. Hitler döntése alapján e csoportok összevonásával és központi parancsnokság alá rendelésével augusztus 3-án megalakították a párt Véd- és Propaganda Osztagát. A szervező munkát tapasztalt „szabadcsapat”-szakértőre, Hans Ulrich Klintzsch tengerészhadnagyra bízták, akit maga Hermann Ehrhardt, a Kapp-puccs idején a császári fekete-fehér-vörös lobogók alatt és horogkeresztes jelvényekkel Berlin ellen vonuló tengerészbrigád parancsnoka bocsátott Hitler rendelkezésére. Klintzsch azonnal hozzálátott a tagtoborzáshoz: felhívásában belépésre szólította fel valamennyi nemzetiszocialista gondolkodású párttagot és pártonkívülit az „NSDAP Torna- és Sportrészlegébe” (az első hetekben ezt a fedőnevet választották a szervezet számára), hogy a horogkeresztes karszalagos különítmények hamarosan megkezdhessék az egységes terv alapján folyó kiképzést.

A párt átalakulásának legfeltűnőbb vonása a szervezetek fokozódó agresszivitása volt. Az első hatalmas botrányra már szeptember 14-én sor került. Az NSDAP vezetősége elhatározta, hogy szétkergeti a Bajor Szövetség elnevezésű föderalista (tehát a weimari alapokat elismerő és az országrész különválását ellenző) csoport aznapra tervezett gyűlését. Hasonló akció eddig nem volt. Hitler és társai valószínűleg azért választották első kísérletük célpontjául a nem túl jelentős, és elveit tekintve is mérsékelt szervezet elleni támadást, hogy felhívják magukra a figyelmet. Minden a terveknek megfelelően, a később majd még sokszor megismétlődő akciók forgatókönyve szerint zajlott le. A „Torna- és Sportrészleg” emberei még a gyűlés megnyitása előtt elfoglalták helyüket, Hitler és társai a termen kívül várakoztak a megbeszélt jelre. Amikor a szónok, a szervezet vezetője, a városszerte ismert mérnök, Otto Ballerstedt megindult a szónoki emelvény felé, Hitler belépett a terembe, és hívei viharos tapsától kísérve helyet foglalt. Ezt követően egyik provokatőre lépett a színre. A Bajor Szövetség gyűlésén e szerepet Hermann Esser volt baloldali szociáldemokrata, majd a zsaroló bulvárlapok „revolver-zsurnalisztája”, a náci párt egyik alapító tagja, a Völkischer Beobachter első főszerkesztője töltötte be. Esser egy asztalra felugorva a zsidókat mocskolta, őket téve felelőssé az ország sorsáért. Eközben a „hallgatóság” egyre zajosabban Hitlert követelte a szónoki emelvényre. Amikor Ballerstedt nem mutatkozott hajlandónak arra, hogy helyét átadja, hirtelen kialudt a világítás, és kezdetét vette a tömegverekedés. A rendőrségi vizsgálat során Hitler nem mutatott megbánást: „Minden megfelelően történt, elértük azt, amit akartunk: Ballerstedt nem jutott szóhoz” – jelentette ki. (Hitlert, Körnert és Essert három hónapra ítélték, amiből hosszas huzavona után 1922 nyarán egy hónapot töltöttek börtönben.)

Hasonló magabiztosságot jelzett az, hogy a támadást követő napokban a jelesre vizsgázott „Torna- és Sportrészleg” elnevezését megváltoztatták, és ezzel elnyerte a valódi feladatának jobban megfelelő „Rohamrészleg” (Sturmabteilung) nevet. A hamarosan hírhedtté vált SA-nak 1922. november végére már tizenegy osztaga volt (a 11. Rohamosztagot Rudolf Hess szervezte meg, tagjai főleg a müncheni egyetemekről verbuválódtak).

A botrányok és véres verekedések, valamint az ezeket követő bírósági tárgyalások azonban éppúgy hozzátartoztak a náci párt taktikájához, mint a hetenként megrendezett „vitaestek” (Sprechabende), amelyeken minden párttagnak havonta legalább egyszer részt kellett vennie, meg a vidéki vendéglőkben terített asztaloknál befejeződő kirándulások és a „műveltebb körök” számára rendezett Wagner-koncertek. Már ekkor kialakulnak – nem utolsósorban az asztrológia misztikuma iránt érdeklődő Hitler kezdeményezésére – a napforduló ünnep rituális szertartásai, amelyekkel a közösen megrendezett karácsonyi összejövetelek is sajátos színt kaptak. Mindennek tudatosan vállalt és nyíltan hirdetett célja egyrészt az volt, hogy felkeltsék az érdeklődést a mozgalom iránt, és összefogják, kiképezzék, lelkesítsék a tagságot.

A mozgalom szerveződésének első időszakában szinte csak egyetlenegy propagandalehetőség kihasználásától zárkóztak el, s ez a választásokon való részvétel volt. A náci párt hangsúlyozottan szemben állt mindenfajta parlamentáris módszerrel, a „nemzetiszocialista forradalom” a hatalom erőszakos megragadásához nem tartotta szükségesnek ezt az általa annyira gyűlölt weimari demokrácia nyújtotta lehetőséget. Emellett szerepet játszott az is, hogy a párt feladatának ekkor elsősorban a szélsőjobboldalon belüli vezető szerep meghódítását tekintette, továbbá – bár ezt nem hirdették -, hogy a még mindig kevés, mintegy 15 000 tagot számláló párt, bár már a rokonszenvezők szélesebb körét tudhatta maga mögött, ha mérlegelte is a lehetőséget, még korainak tartotta az időpontot arra, hogy erejét a szavazóurnák mellett mérje össze a „hagyományos” pártokkal.

A szélsőjobboldali szervezetek megnyerését, s egyben — az előbbivel összefüggésben – a párt erejének és szervezettségének bemutatását szolgálta az NSDAP részvétele a nacionalista szervezetek különféle megmozdulásain. Az első jelentős megmozdulásra a Koburgban megrendezett úgynevezett „Német Nap” (Deutscher Tag) alkalmából került sor 1922. október14—15-én. A pártot Hitler és Klintzsch képviselte a gyűléseken, amelyekre a párt tagjain kívül az SA-t is mozgósították. Hitler beszédei most is sikert arattak, de talán még nagyobb hatást váltott ki a mintegy 800 fős SA-osztag felvonulása, amely ezt követően mindjárt be is mutatta erejét: a nemzetiek rendezvénye ellen tüntető munkások és az SA összecsapását vérző sebek, betört kirakatok jelezték.

A nemzetiszocialista mozgalom fellendülését 1922 utolsó hónapjaiban a bizonytalan belpolitikai helyzetnél, a gazdasági életet mind érzékenyebben érintő inflációnál és az antanthatalmakkal kialakult feszült viszonynál is jobban befolyásolták az Olaszországban lejátszódó események. Az előbbiek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a párt tagsága kiegészüljön a talaját vesztett, a demokráciából csupán a zűrzavart és az életfeltételek romlását érzékelő, nacionalizmusra hajló és az antiszemitizmust elfogadó vagy legalábbis tűrő tömegekből. Az olasz fasizmus előretörése, s különösen hatalomra jutása viszont már a győzelem reményét is felcsillantotta.

Az NSDAP propagandája és a Völkischer Beobachter már korábban is figyelmet szentelt Mussolini mozgalmának, s nem véletlenül. Az olasz fasiszták hasonló módszereket alkalmaztak: első eredményeiket a fegyveres osztagok terrorja alapozta meg, színpompás gyűléseik, hangos propagandájuk, felvonulásaik is hozzájárultak ahhoz, hogy a kezdetben kis csoport mind nagyobb tömegbázisra, majd pedig befolyásos támogatókra tegyen szert. Igaz, az út, amelyet az olasz fasizmus bejárt, szinte fordítottja volt a németországinak – előbb a mozgalom bontakozott ki, s csak később szerveződött politikai párttá. Ez azonban ekkor már nem volt lényeges különbség. Fontosabb volt az, hogy az 1922. október 28-án, a nápolyi kongresszusukról Rómába menetelő fasiszta osztagok (innen az elnevezés: „Marcia su Roma”) erődemonstrációja meghátrálásra kényszerítette a többi politikai pártot, s Mussolini október 31-én letehette a miniszterelnöki esküt.

Az olaszországi fordulat hatása jól érzékelhető az NSDAP 1923. január 27-29-i első „kongresszusán”. A megmozdulás korántsem hasonlított más politikai pártok kongresszusaira, sokkal inkább a már korábbról ismert náci propagandagyűlésekre. A központi rendezvényre a müncheni Mars-mezőn került sor, ahol Hitler tartott lelkesítő beszédet a megjelent tömeg előtt, majd ünnepélyesen felszentelték az első négy SA ezred lobogóját. (Az SA ekkor már több ezreddel rendelkezett, közülük hat volt jelen a Mars-mezőn. A zászlóavatás megtisztelő procedúrájában azonban – szintén a hatás kedvéért – csak az elsőként létrejött négy ezred, a München I., a München II., a Nürnberg und Landhut, valamint a Bajorországon kívül elsőnek alakult Zwickau ezred részesült.) A horogkeresztes zászlók erdejét elsőnek egészítette ki az egyenruha. (A horogkeresztes jelvényt a párt 1920 őszétől, az SA megalakulásától használta. Az SA lobogójára a horogkereszt 1922. augusztus 16-án, a „köztársaság védelméről” elfogadott törvény elleni müncheni demonstráción került fel. Az egyenruha ekkor szürke sapkából és ugyanilyen színű viharkabátból állt.)

A kongresszus központi rendezvényén kívül, amelyet „harcos felvonulás követett a Schwanthaler Strassén” – itt Hitler és Eckart fogadta az elvonuló egységek tisztelgését -, még 12 nagygyűlésre került sor. Valamennyi előadást központilag készítettek elő, azonos volt a témájuk is: „Mi történt, és mit akarnak a nemzetiszocialisták?”

A pártkongresszusnak elnevezett tömeggyűlés-sorozattal és az SA erődemonstrációjával azonban az NSDAP nem csupán megnövekedett hatalmát kívánta bemutatni. A fő mondanivaló Hitler új meggyőződésének hirdetése volt: 1923 a hatalom megragadásának éve lesz, vagy ahogyan azt a náci propaganda röviden megfogalmazta – „Sturmjahr”, a „Roham Eve”.

Erejük már korántsem lebecsülendő. Tisztában volt ezzel a bajor kormány is, amelynek miniszterelnöke, Eugen von Knilling rendkívüli állapotot hirdetett meg Bajorországnak a Rajna jobb partján elterülő részére, részben a francia-belga csapatok Ruhr-vidéki bevonulásának (január 11.), elsősorban azonban a náci párt „kongresszusi előkészületeinek” hatására. A rendkívüli állapot egyet jelentett a „szabad ég alatt tartott” gyűlések és felvonulások általános tilalmával, s kiterjesztették a náci párt tervbe vett 12 tömeggyűlésére is. A kormány azonban nem tudta végrehajtani a rendeletet: a náci párt segítségére sietett a Reichswehr, most már személyesen von Epp tábornagy, akivel szemben a kormány tehetetlennek bizonyult. Engedélyezte a nácik megmozdulásait, majd február 6-án a rendkívüli állapotot is megszüntette. Pedig az NSDAP, korábbi taktikájának megfelelően, továbbra is következetesen visszautasította a csatlakozást a német nemzetiektől egészen a szociáldemokratákig terjedő „Nemzeti Egységfronthoz”, amely a Ruhr-megszállás elleni széles nemzeti összefogást hirdette meg.

Az NSDAP reményei nem voltak megalapozatlanok. A pártot a Reichswehr mellett a Kapp-puccs után, de különösen Mussolini hatalomra jutását követően újabb pártfogók segítették. A nemzetiszocialista mozgalom ugyanis nem csupán vállalta „valamennyi német népréteg” érdekeinek „képviseletét és szervezését”, hanem támogatásukra is igényt tartott. Erről beszélt Hitler 1922 májusában, majd júniusban a berlini Nemzeti Klubban, amelynek tagjai a legbefolyásosabb nagybirtokosok, iparbárók, tábornokok és professzorok voltak – a találkozót a Kapp-puccs idején megismert Emil Gansser szervezte. Termékeny kapcsolat létesült az NSDAP és az Össznémet Szövetség között is, amelynek nagytőkés és értelmiségi bázisát elsősorban nacionalizmusa és sovinizmusa tette fogékonnyá a nemzetiszocializmus iránt; az északi népek felsőbbrendűségét hirdető Thule Társaság is (nevét egy ógermán mondákban szereplő szigetről kapta) közösséget vállalt az NSDAP-vel, annak ellenére, hogy az első időben versengés volt közöttük, s a nácik előtérbe kerülésével a társaság fokozatosan elveszítette jelentőségét. (Harrer, az NSDAP első elnöke korábban a társaság tagja volt, a Völkischer Beobachter 1918 augusztusától a „Germán Rend” és a Thule Társaság közös orgánumaként jelent meg.) Különösen szembetűnő volt az északnémet jobboldal csatlakozása, amelynek szervezete, a Német-Szocialista Párt és támogatói nem tudtak versenyre kelni az egyre izmosodó baloldallal. A Brunner vezette párt, amely 1921 nyarán az augsburgi nemzetiszocialista csoporton keresztül tárgyalásokat kezdett a Hitlerrel szemben álló pártvezetőkkel, s mint országos szervezet megkísérelte a náci párt beolvasztását, az év második felétől mindinkább veszített befolyásából. Ezzel szemben sorra alakultak az NSDAP szervezetei Észak-Németországban. Ugyanebből az időből (december 20.) származik egy pénztárkönyvi bejegyzés, amelyben az irodavezető Amann az év legnagyobb adományát, 10 000 márkát könyvelhetett el: az összeget a szászországi nagyiparos, Rudolf Grundmann utalta át. Más források is jelzik, hogy a náci párt pénzelői közé elsőnek a szászországi és berlini nagytőke, az „úri szalonok” iratkoztak fel. Ekkor kezd érdeklődni Hitler iránt a Grundmann-nál jóval jelentősebb Hugo Stinnes, juttatja el első adományát Fritz Thyssen, Ernst von Borsig, Emil Kirdorf. S néhány hónap múlva, 1922 decemberében a legtekintélyesebb támogatóitól elhagyott és belső ellentéteitől bomlófélben levő Német-Szocialista Párt felajánlotta csatlakozását az NSDAP-hez. (A porosz és az északnémet náci szervezetek kibontakozása és megerősödése elé azonban gátat emelt előbb a poroszországi szociáldemokrácia vezette kormánykoalíció, amely 1922 novemberében betiltotta a náci párt valamennyi szervezetét, majd a szászországi, türingiai, hamburgi, hesseni és braunschweigi kormány is.)

1923 novemberében, az NSDAP betiltásakor csupán a pártkasszában 170 000 aranymárkának megfelelő pénzösszeget találtak a szervezet értékeinek lefoglalására kiküldött rendőri szervek. Ezek az összegek, és – ami nem kevésbé volt fontos – a politikai és fegyveres támogatás már a meghirdetett fasiszta hatalomátvétel céljait szolgálták.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A náci párt hatalomra tör

1920 áprilisáig a náci párt csupán néhány száz főt számláló csoport, tevékenysége is leszűkül München város határain belülre. Súlyát elsősorban a többi nacionalista csoportosulásénál zajosabb propagandájának, a „felsőbb körökkel” és a Reichswehrrel kialakított személyi kapcsolatainak, valamint annak köszönhette – ami az utóbbiakból következett -, hogy másoknál jelentősebb anyagi eszközökkel rendelkezett. A szervezet fő pénzforrását az adományok tették ki, bár nem kis összegek folytak be a gyűléseket követő „kalapozásból” sem. A Rendezőgárda felszerelését teljes egészében a Reichswehr vállalta magára.

A pártvezetés törekvése, hogy kilépjen az elszigeteltségből, 1920. április 18-án sikerre vezetett: ezen a napon alakították az NSDAP első vidéki csoportját Rosenheimben. (A csoporttal szinte egyidőben került sor a helyi Rendezőgárda felállítására is.) A második csoport Landshutban jött létre ugyanez év október 20-án, s jelentősége jóval meghaladta az előzőét.

Landshutban a helyi patikus, Gregor Strasser vezetésével jól szervezett magánhadsereg alakult nacionalista és antiszemita polgárokból. A „szabadcsapat” a gyalogság mellett egy géppuskás osztaggal, sőt tüzérséggel is rendelkezett. Gregor Strasser Ludendorff pártfogoltjainak egyike volt, rá azonban az első időkben egészen más feladatot bíztak, mint Hitlerre, bár az egység megszervezése ugyanazt a célt szolgálta, mint a politikai párté. Időközben azonban – főleg a Kapp-puccs tapasztalatainak hatására – változott Ludendorff elképzelése. A Reichswehr „semlegessége” és megváltozott vezetése miatt helyesebbnek vélte, ha a fegyveres osztagok irányítását átveszik a nacionalista szövetségek. Bajorországban erre a feladatra a náci pártot szemelte ki. A megbeszélésen – amelyen Hitler is részt vett – Gregor Strasser, ha húzódozva is, de teljesítette Ludendorff parancsát, s ezzel az NSDAP nem csupán egy újabb csoportra, de első fegyveres osztagára is szert tett, ezúttal már nem a Reichswehrnek alárendelve. Ludendorff elképzelése ugyanis egy másik ponton is változást hozott a párt életében: a korábbi szoros függés lazult, a párt tevékenysége önállóbbá válhatott, anélkül azonban, hogy le kellett volna mondania a Reichswehr anyagi támogatásáról, ami Röhm közvetítésével ezután is eljutott a párthoz.

A landshuti megbeszélésen Gregor Strasser mellett részt vett testvére, Otto is. Az előző nap érkezett a városkába, egyenesen Halléból, Németország Független Szociáldemokrata Pártjának történelmi jelentőségű kongresszusáról jött. Otto Strasser ugyanis e szociáldemokrata szervezet tagja volt, meggyőződéses munkáspolitikus, akinek radikális eszméi távol állottak a reformizmustól, ám nacionalizmusa és antiszemitizmusa élesen kommunistaellenessé tette. A pártkongresszuson azonban éppen a reformista és a kommunista, forradalmi irányzat vívta meg döntő harcát, s a nemzetközi kommunista világpárt, a Kommunista Internacionálé elnöke, Grigorij Zinovjev gyújtó hatású beszédét követően a tagság nagy többségét képviselő küldöttek szavazataival a párt kimondta egyesülését a kommunistákkal. Otto Strasser a kongresszust elhagyva szakított egyben a munkásmozgalommal is. Olyan szervezetet keresett, amely megfelelt „nemzeti-forradalmi” elképzeléseinek, s ezt az NSDAP-ben vélte felfedezni. Az NSDAP számára Otto Strasser talán nagyobb nyereség volt, mint a csupán fegyverekhez értő Gregor. Igaz: „antikapitalista nézetei” már az első találkozáskor kiváltották Hitler nemtetszését. Ludendorff azzal szerelte le a vitázókat, hogy jelezte: „A nemzeti ellenzék politikájának magától értetődően éppoly kevéssé kell kommunistának lennie, mint kapitalistának.” Majd, hogy Strassert még jobban meggyőzze, tréfásan megjegyezte, hogy a hadseregben neki mindig kevesebb problémája volt a munkásokkal, mint a kapitalistákkal. Otto Strasser személyében a párt olyan vezetőre talált, aki értett a munkások nyelvén, és némi tapasztalattal is rendelkezett egy több százezres politikai szervezet működéséről.

A vidéki csoportok szervezésével párhuzamosan a párt megkezdte „nemzetközi kapcsolatainak” kiépítését is. Ez ekkor Ausztriát jelentette, amelyet a nemzetiszocialista propaganda már ekkor a Német Birodalom leendő részének tekintett. A pártvezetés és személy szerint Hitler előtt nem voltak ismeretlenek az osztrák jobboldali szervezetek, amelyek közül több vallott hozzájuk hasonló elképzeléseket. S amikor augusztus 7-re kétnapos tanácskozásra gyűltek össze Salzburgban az osztrák nemzetiszocialisták, a müncheni nácik is elküldték képviselőiket.

A Salzburgban folytatott megbeszélések eredménnyel zárultak. Az NSDAP belépett az 1919 decemberében létrehozott, több osztrák pártot egyesítő „Német Nyelvterület Államközi Nemzetiszocialista Kancelláriája” nevű szervezetbe.

A szervezetnek tagja volt már a Szudétavidéken, a Csehszlovák Köztársaság megalakulását követően, 1919 novemberében létrejött Német Nemzetiszocialista Munkáspárt (DNSAP) Hans Knirsch vezetésével, valamint az ugyanezt a nevet viselő osztrák párt. (Az azonos elnevezés nem volt véletlen. Mindkét szervezet az 1903-ban alakított Ausztriai Német Munkáspárt – amely nevét 1918 májusában Ausztriai Nemzetiszocialista Német Munkáspártra változtatta — jogutódja volt. Szervezeti elkülönülésük oka az Osztrák—Magyar Monarchia szétesése.) Az NSDAP mellett a Kancelláriához csatlakozott az 1919 nyarán Düsseldorfban alakított Német Szocialista Munkaközösség Alfred Brunner és Julius Streicher vezette csoportja is. (A ténylegesen a nürnbergi Streicher irányításával működő szervezet Német-Szocialista Párt [Deutschsoziale Partei] néven már szerepeltekkor, Streicherék azonban hamarosan beszüntették önálló tevékenységüket: 1922 októberében csatlakoztak az NSDAP-hez, megalakítva annak nürnbergi területi csoportját.)

Az NSDAP tevékenysége ebben az első időszakban elsősorban a propagandára szorítkozott. Támogatva az osztrák nemzetiszocialistákat, a párt Hitlert bízta meg, hogy vegyen részt az osztrák Nemzeti Tanács (Nationalrat – parlament) október 17-re kiírt választásai alkalmából rendezett gyűléseken. Hitler négy alkalommal lépett a szónoki emelvényre: Innsbruckban kezdte szeptember 29-én, ezt Salzburg és St. Pölten követte, majd október 8-án és 9-én Bécsben tartott előadást. Felszólalásainak sikere volt, bár az általa elmondottak nem teljesen egyeztek az osztrák nemzetiszocialisták nézeteivel. A bécsi pártvezetés, élén a jogász Walter Riehllel, korántsem volt egységes a Német Birodalomhoz való csatlakozás tervét illetően. Többségük szakszervezeti múltja ellenérzéseket váltott ki bennük a szigorúan centralizált, katonai fegyelmet (és felépítést) javasló németországi szónokkal szemben. (Hitler fellépése mindenesetre hozzájárult ahhoz, hogy a német nácik programját valló csoport kiélezze a párton belüli ellentéteket, majd 1923-ban a mintegy 30 000 tagot számláló pártban szakadást idézzen elő. Végül, 1926 áprilisában, a Richard Suchenwirth vezette jobboldali szárny teljesen feladta önállóságát, és Német Nemzetiszocialista Munkásegyesülés néven alávetette magát az NSDAP vezetésének, amit a szervezet neve után zárójelben szereplő „Hitler-mozgalom” megjelölés is jelezni kívánt.)

A párt számára a „nemzetközi” kapcsolatoknál jóval jelentősebb volt első saját lapjának megjelentetése. (Eckart lapja, az Auf gut deutsch! ugyanis csak szűk körben ismert helyi lapocska volt, amely nem utolsósorban tulajdonosának irodalmi ambícióit szolgálta.) Kapóra jött, hogy az országos lapként bejegyzett nacionalista, antiszemita politikai lap, a Völkischer Beobachter 1920 decemberében a csőd szélére került. A nemzetiszocialisták rendezvényeiről a legtöbbet közlő újságot – amelynek egyébként Eckart 1919 óta munkatársa volt – a bajor szeparatisták kívánták megszerezni. Ez utóbbi még inkább arra sarkallta a nácikat, hogy a lap átvételéhez szükséges nem csekély pénzt előteremtsék (a különféle források 120 000 és 180 000 birodalmi márka közötti összegeket említenek). Az akciót december 16-án este határozták el, s másnap délelőttre Eckart és Drexler már a szükségesnél is többel, mintegy 200 000 márkával rendelkezett. Az első „adakozó” von Epp tábornok volt 60 000 márkával, további 30 000-et Eckart ismerősei adtak össze. A legjelentősebb összeget Drexler fizette be, több mint 100 000 márkás kölcsönt felvéve a tulajdonát képező javakra. A lap megvételét megkönnyítette, hogy egy müncheni orvos, bizonyos dr. Wilhelm Gutberlet, Hitlerre ruházta a 10 000 márkát érő Münchener Beobachter részvényeinek felét.

A Völkischer Beobachter patinás lapnak számított Bajorországban, bár első száma csak 1919. augusztus 9-én hagyta el a nyomdát. „Anyalapja” azonban a város egyik legtekintélyesebb újsága, az 1877 januárjában alapított Münchener Beobachter volt. Eleinte ennek az országos mutációjaként (azaz némi változtatással, a helyi cikkek számának csökkentésével és birodalmi méretű híranyag közlésével kiegészítve) jelent meg, majd 1920 januárjától teljesen átvette szerepét.

Az üzletet még aznap, december 17-én megkötötték, hogy a hetenként kétszer megjelenő lap következő száma már a Nagynémetország nemzeti-szocialista mozgalmának harci lapja alcímmel jelenjen meg.

A párt egyre erőteljesebb propagandatevékenysége a szervezet taglétszámának növekedésében is megmutatkozott. A tagság az 1920. januári 64-ről májusra 675-re, 1921. februárra pedig már 3000-re növekedett. (Ugyanebben az időszakban a párt csupán Münchenben 46 tömeggyűlést rendezett.) A remélt gyors áttörésre azonban ekkor még nem került sor, bár bizonyos jelek (elsősorban a február 3-án a „Krone” cirkuszban megtartott nagygyűlés, amelyen már több mint 6500-án vettek részt, valamint az első Bajorországon kívüli területi szervezet megalakítása Hannoverben július 2-án) már a párt tömegbefolyásának a korábbiaknál gyorsabb növekedésére utaltak. A párt vezetői mindinkább München politikai életének sűrűjébe kerültek: fogadta őket Kahr miniszterelnök, aki – bár nem értett egyet nézeteikkel – a beszélgetés során nagy megértést tanúsított a náci párt céljai iránt. Többet jelentett azonban számukra a város rendőrfőnökének, Ernst Pöhnernek és a rendőrség politikai részlege vezetőjének, a párt történetében később nagy szerepet játszó Wilhelm Fricknek az egyértelmű támogatása.

A párt vezetésén belül 1921 nyarán ismét felütötték fejüket a korábbi viták. Most azonban már nem csupán arról volt szó, hogy elfogadják-e a tömegpárt gondolatát, hanem arról is: elfogadják-e a pártban mindinkább vezető szerepre törő Hitler egyre erőszakosabb módszereit. Többen, köztük a pártelnök Drexler, nem voltak meggyőződve arról, hogy e módszerekkel el lehet érni a kívánt eredményt. Úgy vélték, a pártnak nem kell elzárkóznia az együttműködéstől más jobboldali szervezetekkel, sőt egyesek a csatlakozást sem vetették el. Mindezzel a pártnak a birodalom politikai életébe való szervesebb beilleszkedését kívánták elősegíteni. Az elképzeléssel Hitler nem értett egyet.

A pártvezetés július elején – kihasználva Hitler berlini távollétét – az augsburgi NSDAP csoport közvetítésével tárgyalásokat kezdett a szintén szélsőjobboldali Német-Szocialista Párttal a két szervezet egyesüléséről és központjának Berlinbe helyezéséről. A Münchenbe visszatérő Hitler rögtön felismerte, hogy a tervezett szövetség részben elképzelései ellen, még inkább pedig az ő szerepének csökkentésére irányul. A tőle már ekkor megszokott határozottsággal cselekedett. Július 11-én bejelentette kilépését a pártból, majd három nap múlva terjedelmes ultimátumban értesítette a pártvezetést visszatérésének feltételeiről. A feltételeknek két fő pontja volt: Hitler most már magának követelte az eddig Drexler által betöltött pártelnöki tisztséget, és – az ennél is lényegesebb második feltételeként – e tisztséggel együtt a „különleges teljhatalmat” (korábban ugyanis az egyes kérdésekről szavazás alapján döntöttek). Hitler ultimátumának teljesítéséről a párt „általános taggyűlésének” kellett dönteni, a megállapodásra azonban a kulisszák mögött került sor. Eckart, Hitler szószólója elérte, hogy Drexler visszavonuljon. Így az 554 tagot számláló július 29-i pártgyűlés előtt tartott beszédében Hitler már ellenvélemények elhangzása nélkül fejthette ki nézeteit. Kijelentette, hogy semmilyen más szervezettel nem kívánja egyesíteni a pártot, sőt ellenkezőleg, arra fog törekedni, hogy az NSDAP váljon más szervezetek csatlakozásával, beolvasztásával tömegmozgalommá. Ezt követően vállalta az elnöki tisztséget, amit a pártgyűlés egyhangúlag meg is szavazott. (A „különleges teljhatalom” megszavazásáról a pártvezetés még a gyűlés előtt írásban biztosította Hitlert.) A párt alelnökévé (hivatalosan második elnökévé) ismét a meglehetősen jelentéktelen Oskar Körnert választották. Drexler kárpótlásul megkapta az életre szóló „örökös tiszteletbeli elnöki” címet.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Adolf Hitler és a náci párt – 2
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A gondos előkészítő munka meghozta az eredményt. A teremben több mint kétezren foglaltak helyet, amikor az elnöklő Hitler este 7 órakor megnyitotta az összejövetelt.

Dingfelder előadása nem váltott ki különösebb érdeklődést. Hosszadalmas és áttekinthetetlen fejtegetéseit, amelyeket Shakespeare és Schiller idézetekkel igyekezett színesebbé tenni, továbbá óvatos megfogalmazásait a hallgatóság jó része meg sem értette. A jelenlévők felfigyeltek elbizonytalanodására — ilyen nagy közönség előtt még sohasem beszélt -, és félelmére a teremben tartózkodó kommunista és baloldali szociáldemokrata munkásoktól.

Ezután emelkedett szólásra Hitler. Viseltes, régimódi kék öltönyével és halk hanghordozásával nem keltett rossz benyomást. S éppen erre törekedett. Bevezetőjében megköszönte a hallgatóság fegyelmezettségét, külön „köszönetét mondott ezért a teremben nagy számban megjelent ellenfeleknek”. Nyugodt előadásmódján fokozatosan változtatott. Beszédének első részében a német történelem megelőző évtizedeit elevenítette fel – meglehetősen sajátos nézőpontból és a tényeket teljes mértékben figyelmen kívül hagyva. Hangja már elcsuklott a felindultságtól, amikor a háború elvesztéséhez ért, s nem válogatva meg kifejezéseit szidalmazta a politikai pártok tehetetlenségét, elsősorban természetesen a szociáldemokraták árulását és a kommunisták „nemzetietlen” politikáját. A hangulat egyre izgatottabb lett a teremben. A „Le vele!” kiáltásokat azonban elnyomta a rokonszenvezők tapsa. Hitler óvakodott attól, hogy a fő támadást a munkáspártok ellen intézze, legszenvedélyesebb kirohanásainak célpontja a plutokrata-kozmopolita zsidó sajtó, az élősködő banktőke és a szemében mindezt megtestesítő, az Ebert-kormány nevében a compiégne-i erdőben, Foch marsall szalonkocsijában a fegyverszüneti feltételeket aláíró Matthias Erzberger volt. (1940 júniusában Hitler megkeresteti és ugyanarra a helyre viteti a nevezetes vagont, hogy ismét ott írhassák alá az ezúttal Franciaország katonai vereségét megpecsételő fegyverszüneti egyezményt.)

Beszédének második részében a pártprogramot ismertette. Az egyes pontok között rövid szünetet tartott, hogy felmérje hatásukat a hallgatóságra. Megállapíthatta, hogy a pontok többsége kedvező fogadtatásra talált, bár némely megjegyzés – így a „nemzetidegenekkel” foglalkozó pontok és az antiszemita kijelentések – heves szóváltást robbantott ki a jelenlévők között. Többen helyükről felugrálva, egymással szembefordulva, öklüket rázva bizonygatták saját igazukat. Amint a jegyzőkönyvvezető feljegyezte: „gyakran hatalmas tumultus keletkezett, s nemegyszer már arra gondoltam, hogy bármely pillanatban verekedés törhet ki”. A verekedés ezúttal elmaradt. Hitler beszédét követően vita alakult ki. A négy felszólaló közül kettő, a Völkischer Beobachter egyik szerkesztője, Sesselmann és egy Ehrensberger nevű Hitlert támogatta, két másik- az egyik egy Braig nevű független szociáldemokrata, a másik, Freiberger, valószínűleg kommunista — ellene szólt, hangoztatva, hogy a nyomor, a munkanélküliség megszűnését nem várhatja a munkásság antiszemita hordószónokok fecsegésétől, azt csak a szocializmus (Braig), illetve a következetes munkáspolitika és a „baloldal diktatúrája” (Freiberger) biztosíthatja.

A hangulat a vita során egyre feszültebbé vált, s amikor Hitler ismét szólni akart, hangja már beleveszett a lármába. A pártvezetés így jobbnak látta a gyűlés berekesztését.

Este 10 órakor a teremből kitóduló tömegből különválva a kommunista és a független szociáldemokrata munkások tüntető felvonulást tartottak a München központjához vezető városkapu, a Tal-Rathaustor irányában. Jelszavaik („Le Hindenburggal!”, „Le Ludendorffal!”, „Le a német nacionalistákkal!”) pontosan jelezték, mely irányból készül támadás a köztársaság ellen.

Az 1920. február 24-i rendezvényt a nemzetiszocialista történetírás a náci párt első tömeggyűléseként tartotta számon. (Az e gyűlést követő napokban vette fel a szervezet a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt nevet.) S valóban, a párt ekkor lépett ki az ismeretlenség homályából. Az elkövetkező héten mintegy száz új tag vehette át a most már tetszetős formájú horogkeresztes könyvecskét. A tagkönyvek sorszámozását Hitler ötletére nem 1-gyel, hanem 501-gyei kezdték. (Mivel a tagok alfabetikus sorrendben kapták meg pártkönyvüket, Hitlerre az 555. sorszámú jutott. Tagkönyvének „foglalkozása” rovatában a festőművész megjelölés szerepelt.) A taglétszám növekedésénél is fontosabb volt, hogy a Reichswehr vezetői meggyőződhettek róla: nem hiába tüntették ki bizalmukkal Hitlert, aki most már a pártvezetőség egységes támogatásával kezdhette meg a szervezet kereteinek kiépítését, rendszeres tevékenységének szervezését.

A tagkönyvek körüli teendők és a programot népszerűsítő kiadványok előkészítése mellett Hitler egyik első ténykedése „a párt védelmi szervezetének” létrehozása volt. A hivatalosan a párt rendezvényeinek zavartalan lebonyolítására alakított „Rendezőgárda” felállításával és vezetésével Emil Mauricet-t bízta meg. Maurice – később Hitler gépkocsivezetője, egyben testőrségének parancsnoka – olyan „gárdistákat” keresett és talált a nagyobbrészt leszerelt katonákból álló testületbe, akik nem csupán a gumibotok, hanem a lőfegyverek használatához is jól értettek. Kiképzésük is ennek megfelelő volt. Nyilvánvalóan erre már nem csupán a „rendezvények” védelme miatt volt szükség. Az egyre bizonytalanabbá váló politikai helyzetben a pártnak (de ekkor még nevezhetjük csoportocskának is) már nagyra törő tervei voltak. Mint Hitler később – 1936. november 8-án, a nagy időkről mondott emlékbeszédében – maga is elismerte: „Egész nyugodtan megmondhatom, hogy 1919 és 1923 között semmi másra nem gondoltam, mint egy államcsínyre.” Arról azonban nem beszélt, hogy a tervezett államcsínyben ekkor még közel sem a párt, hanem a Reichswehr játszotta volna a főszerepet.

Az első puccskísérlet

Az első kísérletre, hosszabb előkészületek után, 1920. március 13-án került sor. Az események irányítója az 1919 nyarán létrehozott Nemzeti Egyesülés volt, szellemi atyja pedig a Nemzeti Klub. Vezéralakjai között iparbárók (August Paul Ernst von Borsig, Emil Kirdorf, Hugo Stinnes, Albert Vögler) és jobboldali politikusok (Karl Helfferich, Alfred Hugenberg és Ludendorff tábornok) vezetésével a militarista körök képviselői is jelen voltak. Az akció a tervezettnél korábban robbant ki, a szervezőket ugyanis sürgették a „szabadcsapatok” és a „polgári védelmi alakulatok” feloszlatását, s a mintegy 400 000 főt számláló Reichswehr 100 000 főre történő csökkentését március 30-ig megkövetelő antant jegyzék, illetve a kormány ezzel kapcsolatban tervbe vett intézkedései.

A vértelen puccs az első pillanatban sikeresnek ígérkezett. Walther von Lüttwitz tábornok, a Reichswehr Berlinbe vonuló elitalakulatának (Reichswehrgruppenkommando I.) parancsnoka egyetlen lövés nélkül elfoglalta a kormányépületeket. Ludendorff a kancelláriára sietett, a császár volt berlini rendőrfőnöke, Traugott von Jagow is elfoglalta hivatalát. A birodalmi kormányt feloszlatottnak nyilvánították, és a reakciós keletporosz politikussal, Wolfgang Kapp-pal, valamint Lüttwitzcel az élen új kabinet alakult.

Az államcsíny elsősorban annak köszönhette kezdeti sikereit, hogy a hadsereg nem kelt a kormány védelmére. (Ekkor hangzott el Hans von Seeckt tábornagy, a hadügyminisztérium egyik hivatala vezetőjének hírhedt kijelentése: „A hadsereg nem lő a hadseregre!”)

A puccs hírére Bajorországban is megkezdődtek az előkészületek a szociáldemokrata Johannes Hoffmann vezette kormány elmozdítására. A szervezkedés irányítója, von Möhl vezérkari tábornok mindenekelőtt Berlinnel kívánt kapcsolatot létesíteni. Röhm javaslatát elfogadva utasítást adott, hogy bocsássanak egy „volt” katonai repülőgépet (a Reichswehr a szerződések értelmében ugyanis nem rendelkezhetett légierővel) a náci párt két vezetője, Adolf Hitler és Dietrich Eckart rendelkezésére. A gépet tapasztalt pilóta vezette, a háborúban Pour le Mérite – Bátorságért – érdemrenddel kitüntetett Robert Ritter von Greim hadnagy, Hitler későbbi propagandaútjainak (Deutschlandflug) szervezője, aki Göring 1945. április 23-i leváltása után a már romjaiban heverő Luftwaffe utolsó parancsnoka lett.

A gyors döntés ellenére is későn érkeztek Berlinbe. Sőt már útközben, amikor Jüteborgban leszállásra kényszerültek, csak hazugsággal tudták rávenni a sztrájkőrséget, hogy engedélyezzék továbbrepülésüket: Eckart papírkereskedőnek adta ki magát, aki a független szociáldemokrata párt számára kíván nyersanyagot beszerezni a fővárosban. Mire Berlinbe értek, már kirobbant az általános sztrájk, mire a kancelláriához jutottak, Kapp már nem volt a helyén – csupán sajtófőnökével, a magyar származású nemzetközi kalandorral, Trebits-Lincolnnal találkozhattak, aki már nem tanácsolhatott nekik mást, mint hogy „legjobb lesz, ha gyorsan eltűnnek, mielőtt letartóztatnák Önöket”.

A berlini napok mégsem teltek el hiábavalóan. Hitler először találkozhatott – Eckart kapcsolatai révén – a jobboldal kiemelkedő személyiségeivel, ismerkedhetett meg más nacionalista, monarchista és militarista szervezetek tevékenységével. Nagy hatást tett rá a népszerű radikális nacionalista író, Ernst zu Rewentlow gróf, a Német Népi Szabadságpárt egyik vezetője, a Reichswart című berlini hetilap szerkesztője. Rewentlow mutatta be a két náci vezért az egyik legpatinásabb német gyároscsalád fejének, Carl Albrecht Heckmann-nak, akinek szalonjában a náci párt két vezetője találkozhatott az eddig csak háttérből irányító Ludendorff-fal. Beszélgetést folytattak továbbá Heinrich Class-szal, az Össznémet Szövetség vezetőjével is. Kapcsolatba kerültek továbbá Gerzlaff von Hertzberg, Carl von Behrenhoff és Heinrich von Yorck-Kleinöls személyében a reakciós keletporosz nagybirtok képviselőivel. Mindez nagymértékben segítette a két náci vezetőt abban, hogy ne csupán „bajor szemmel”, hanem birodalmi méretekben, sőt nemzetközi összefüggésekben is megismerjék a jobboldal terveit és – ami talán még fontosabb – kapcsolatait. A Berlinben eltöltött néhány nap elegendő volt ahhoz, hogy meglehetősen széles körben ismertté tegyék a náci párt elképzeléseit, s ha nem is fogadták mindenütt lelkesedéssel őket, általában ígéretet kaptak a mozgalom támogatására. Az ígéretek és remények mellett született egy gyakorlati megállapodás is: Emil Gansser, noha ekkor még az Össznémet Szövetség tagja volt, vállalta, hogy összekötőként szervezi a nácik berlini kapcsolatait, s adományokat gyűjt a párt számára.

Hitler és Eckart március 31-én nagy tervekkel érkezett vissza Münchenbe. Akkori meghatározó élményük az általános sztrájk, a munkáspártok és a szakszervezetek egységfrontja, a sok százezres tüntetések, tömeggyűlések hatékonysága volt, amelynek következtében a konzervatív-militarista államcsínykísérlet szinte órák alatt összeomlott. Már a müncheni puccsisták sem gondolhattak eredeti tervük végrehajtására. Bár március 14-én, a berlini államcsíny másnapján Bajorországban sikerült lemondásra kényszeríteniük a szociáldemokrata Hoffmann-kormányt, s a végrehajtó hatalmat egy tisztekből álló szervezet (Generalkommando) vette át, a meghirdetett általános sztrájk hatására végül is átadták a hatalmat Gustav von Kahrnak. Meg kellett elégedniük azzal, hogy az addig csekély hatalmat jelentő bajor elnöki (Oberpräsident) címet viselő, velük rokonszenvező konzervatív politikus kerüljön a bajor miniszterelnöki székbe. Befolyásolta a müncheni vezérkar elképzeléseit az is, hogy az újonnan kinevezett birodalmi vezérkari főnök, Seeckt tábornok – részben eleget téve a kormány követelésének, elsősorban azonban, hogy megóvja a hadsereget az eleve reménytelennek ítélt kalandoktól – megtiltotta a Reichswehr tisztjei számára, hogy bármely politikai szervezet tagjai legyenek.

A hadsereg visszahúzódása és a politikai pártok tevékenységének robbanásszerű megélénkülése egyaránt arra sarkallták a náci párt vezetőségét, hogy a berlini és a helyi tapasztalatokkal gazdagodva fokozzák erőfeszítéseiket a szervezet kiépítése érdekében. Terveikhez Röhmnek – aki, mit sem törődve a vezérkari főnök rendeletével, továbbra is a párt tagja maradt – sikerült megnyernie a Reichswehr bajor vezetőinek további támogatását.

Nem tudható: berlini elhatározás vagy müncheni döntés volt-e az oka, hogy hazatérése napján Adolf Hitler, a párt vezérszónoka megvált a hadseregtől. A háttérben feltehetően az a megfontolás húzódott, hogy miután a hadsereg igen széles körben tovább veszített korábban sem általánosnak mondható népszerűségéből, az új feladatok megoldására alkalmasabb egy olyan vezetőség, amelynek kirakatában nem szerepel katona. A cél ugyanis most már kimondottan egy olyan jól szervezett mozgalom kibontakoztatása volt, amely a munkásságtól a középrétegekig terjedő tömegbázisra támaszkodva, a Reichswehrrel és más jobboldali szervezetekkel együttműködve sikerrel veheti fel a küzdelmet a munkáspártokkal.

Az elkövetkezendő három év ennek a munkának a jegyében telt el.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Adolf Hitler és a náci párt – 1
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt elnevezés első ízben 1920. február végén-március elején jelent meg a müncheni rendőrség jelentéseiben és a sajtó hasábjain. A párt története azonban jó egy évvel korábban kezdődik: 1919. január 5-én hozta létre néhány fős pártját a nacionalista sportújságíró Karl Heller, és a müncheni vasúti üzem politikai karrierre pályázó antiszemita lakatosa, Anton Drexler. A Német Munkáspárthoz augusztus 15-én csatlakozott a nem túl sikeres, de értelmiségi körökben ismert költő, Dietrich Eckart, akinek – bajor udvari körökben korábban jelentős befolyású apja révén – a „felső tízezerrel” is jó kapcsolatai voltak. Vele tartott hetilapjának két vezető munkatársa, a balti német kereskedőcsaládból származó Alfred Rosenberg és Gottfried Feder építészmérnök, a zsidó-kapitalizmust, az „üzérkedő” banktőkét támadó „A kamatrabszolgaság szétzúzása” című brosúra szerzője. Még ugyanebben a hónapban került kapcsolatba a szervezettel a Reichswehr ügynökeként Adolf Hitler.

Hitlert 1919 júliusában szervezte be Karl Mayr vezérkari százados (aki a „Felforgató Politikai Aktivitást Felderítő Szolgálat” egyik vezetője volt Münchenben). Előbb a müncheni egyetem speciális tanfolyamára vezényelték, majd rövid kiképzés után, július 22-én egy „Nevelőkommandó” tagjaként a város környéki, hazatért hadifoglyokat fogadó táborba küldték. Az ötnapos propagandaküldetést Hitler sikeresen teljesítette, egy korabeli jelentés szerint: „Különösen Hitler úr bizonyította, hogy született népszónok, a gyűléseken fanatizmusával és megnyerő fellépésével mindenkor fel tudja kelteni az érdeklődést, és hallgatóságát meg tudja nyerni gondolatainak.” Visszatérve Münchenbe Hitler megbízatást kap mintegy ötven radikális csoport megfigyelésére. Ezek egyike volt a Német Munkáspárt.

Ebben az időszakban Hitlernek már nagyra törő politikai tervei voltak, erről azonban feletteseinek nem számolt be. Előbb saját párt alakítására gondolt, erről azonban a szeptember 12-ét követő napokban lemondott.

Szeptember 12-én Konstantin Hierl őrnagy utasította Hitlert, hogy vegyen részt a Német Munkáspárt gyűlésén. A parancsból Hitler megérezhette, hogy a Reichswehr figyelmét különösen felkeltette ez a szervezet, s ennek megfelelően maga is nagyobb érdeklődéssel vett részt a korábban érdektelennek tartott pártocska gyűlésén.

A gyűlésen eredetileg Eckart lett volna a fő előadó, betegsége miatt azonban Feder tartott „Hogyan és miként kell a kapitalizmust megszüntetni” címmel beszédet a mintegy ötven összegyűlt előtt. Hitler már az egyetemi „speciális tanfolyamon” meghallgatta Feder docens előadását, de érdeklődését nem keltette fel különösképpen. Már éppen indulni készült, amikor a „szabad vitában” szólásra emelkedett a szeparatista nézeteiről ismert Baumann professzor. A professzor beszéde után – sokszor leírt s kiszínezett jelenet – Hitler magából kikelve, mintegy negyedórás beszédben fejtette ki nézeteit, visszautasította Baumann független Bajorország elképzelését, amely szerinte csak a vörös Ausztriához csatlakozás előjátéka lenne, s meggyengítené a világuralomra hivatott Német Birodalmat. Hitler beszéde figyelmet keltett a párt vezetőiben. Drexler a gyűlés után Hitler kezébe nyomta „Politikai ébredésem” című negyvenoldalas brosúráját, majd szeptember 16-án értesítették arról, hogy a 7. számú pártigazolvány birtokosaként felvették a szervezetbe. Egyben meghívták a pártvezetőség másnapi ülésére is.

Hitlert, amint azt fő művében, a „Mein Kampf”-ban megírta, megdöbbentette az unalmas eszmecsere, a mindössze 7,50 birodalmi márkát tartalmazó pártkassza, és mindenekelőtt az átfogó elképzelések teljes hiánya. Más szempontból azonban a „klub” megfelelt elképzeléseinek: lehetőséget látott arra, hogy rövid úton átvegye a vezetést. Minderről beszámolt parancsnokának, Mayr századosnak, egyben javasolta, hogy használja fel a pártot saját céljai érdekében.

A célok, amelyeket a tisztikar egy része és a velük kapcsolatban álló müncheni pénzügyi körök maguk elé tűztek, nem voltak ismeretlenek. A „Négy Évszak” hotel különtermében rendszeres heti összejöveteleket tartó társaság törekvése kettős volt: egyrészt az 1919. június 28-án aláírt versailles-i szerződésben engedélyezett 100 000 fős hadsereg létszámának illegális növelése, másrészt olyan szervezet létrehozása, amely szélesebb társadalmi rétegek, nem utolsósorban a munkásság megnyerését és militarista szellemben való nevelését biztosíthatja. Mindkettőre lehetőséget láttak a Német Munkáspártban, amelynek Drexler által megfogalmazott „nemzetiszocializmusa” és törekvése egy „új világrendre” párosult a kiábrándult és elszegényedett munkások, alkalmazottak, hivatalnokok és középrétegek csatasorba állításával.

Néhány nappal Hitler beszámolója után Ludendorff tábornok, Hindenburg volt vezérkari főnöke és főszállásmestere maga kereste fel irodájában Mayr századost. Engedélyezte, hogy a Reichswehr szabályaival ellentétben Hitler belépjen a politikai szervezetbe, egyben utasította arra, hogy az őrvezetőt bízza meg a Német Munkáspárt átszervezésével, s ehhez heti 20 aranymárkának megfelelő birodalmi márkát kapott.

A Német Munkáspárt számára nagy jelentőségű volt a Reichswehr támogatásának elnyerése, a Hitler által képviselt irányvonal azonban vitát váltott ki a vezetőségben. Drexler egyetértett az elképzelésekkel, a másik pártvezérnek, Karl Harrernek viszont az volt a véleménye, hogy a szervezetnek meg kell őriznie „elit” jellegét. Hitler határozott, egységes pártvezetést és fokozottabb propagandatevékenységet követelt. A Hitlerrel kiegészült vezetés első kísérletei nem voltak sikeresek, ami Harrer álláspontjának kedvezett: az újabb gyűléseket, amelyeket továbbra is az „Altes Rosenbad” vendéglőben rendeztek, a szervezet héttagú vezetőségén kívül alig látogatta valaki. Az október 3-i gyűlés megszervezését Hitler maga vette a kezébe, s új módszerrel kísérletezett: szolgálati helyén írógéppel, majd munkaideje letelte után otthon kézzel meghívókat írt a szervezet tagjainak és a velük rokonszenvezőknek, értesítette néhány újság szerkesztőségét is. A gyűlés helyét is megváltoztatta, a jóval nagyobb „Hofbräuhauskeller” egyik termét béreltette ki. A hangzatos címeket hirdető plakáton először szerepelt neve az előadók között. A gyűlésen valóban minden eddiginél több hallgató jelent meg, jóllehet számuk messze elmaradt a várakozástól, a beszédek végén elhangzott, adakozásra felszólító eszmefuttatásoknak azonban lett némi eredménye. A befolyt összeg elegendő volt arra, hogy a következő, október 16-ra meghirdetett gyűlésről, amelyen már 111 résztvevő jelent meg, fizetett közleményt jelentessenek meg az egyik helyi lapban, a Münchener Beobachterben. Az itt befolyt adományokból (mintegy 300 birodalmi márka) öt újabb gyűlést rendezhettek. A résztvevők száma ekkor már elérte a 400-at. Igaz, ehhez hozzájárult az, hogy az utolsó négy gyűlést a „Zum Deutschen Reich” („A Német Birodalomhoz”) vendéglőben rendezték, ami annak a laktanyának a tőszomszédságában volt, ahol a párt ügyét Ernst Röhm százados karolta fel. Röhm, aki előbb „főszállásmester” volt Franz Ritter von Epp tábornok, a bajor tanácsköztársaságot leverő egységek parancsnoka, a Reichswehr bajorországi szervezője mellett, majd Mayr századostól a „különleges hivatal” vezetését vette át, 1919 őszén maga is belépett a Német Munkáspártba. Ott azonban nem törekedett vezető szerepre, erre Hitlert alkalmasabbnak tartotta. Fő célja az volt, hogy a hadsereg minél több tagját megnyerje a párt számára. Tevékenysége nagymértékben közrejátszott abban, hogy a „munkáspárt” gyűlésein egyre nagyobb számban jelentek meg a Reichswehr egyenruháját viselők.

A párt jellege és programja körüli viták azonban az első sikerek után sem ültek el. Harrer mind határozottabban ellenezte Hitler módszereit, Drexler ingadozott. Hitler tekintélyét viszont most már nem csupán a mögötte álló Reichswehr támogatása, hanem a gyűléseken elért népszerűsége is növelte. E kettőnek volt köszönhető az, hogy a vezetőség rövid vita után elfogadta két fontos javaslatát: a párt készítse el programját, rendezzen egy jelentős propagandakampánnyal előkészített tömeggyűlést, továbbá nyisson állandó irodát egy függetlenített alkalmazottal. A pénzt mindehhez természetesen már nem lehetett adományokból összegyűjteni, a Reichswehr „különleges hivatala” bocsátotta a párt rendelkezésére.

A 25 pontból álló program első tervezetét Hitler maga készítette, s december utolsó napjaiban mutatta meg előbb Drexlernek, majd Federnek. A dokumentum a többszöri átdolgozás után sem volt egységes, bár készítői erre törekedtek. Az a szándékuk, hogy a társadalom szinte minden rétegének szája íze szerint fogalmazzanak – kivéve természetesen a szervezet egyetlen következetesen hirdetett elvéből, az antiszemitizmusból következően a zsidóságot -, inkább kívánságlistához tette hasonlatossá az irományt.

A nagynémet birodalom híveinek szólt a program első része, amely „a népek önrendelkezési joga alapján” valamennyi német terület egyesítését követelte. A gyarmatosítás szükségességéről megfogalmazottak már természetesen nem utaltak a népek önrendelkezésére, itt „a német népességszaporulat” elhelyezése az indok. Ezt követte, most is az előzőnek ellentmondva, a gyűléseken mindenkor szereplő követelés: „a német nép egyenlősége más népekkel”, s ehhez kapcsolódva a háborút követő „versailles-i és saint-germaini békeszerződés felfüggesztése”. A militarizmust szolgálta – bár óvatos megfogalmazásban — a „néphadsereg” felállításának (általános hadkötelezettség) programja. A társadalmi rend helyreállítása érdekében „kérlelhetetlen harcot” hirdettek „mindazok ellen a közönséges bűnözők ellen, akik a jogot és a rendet megsértik”. A munkássághoz szólt a „trösztök államosítása”, a „gond nélküli életet biztosító munkabérek” és „a nagyüzemek nyereségeiből való részesedés” mellett a nagy hanggal hirdetett és mindenkor széles körű visszhangot kiváltott jelszó, „a háború idején szerzett hatalmas jövedelmek elvonása”. A tönk szélére jutott kiskereskedők vágyálmait tükrözte „a nagyáruházak azonnali kommunizálása és alacsony bérleti díjak mellett a kisvállalkozók rendelkezésére bocsátása”. Nem hiányzott az „öregségi járadékok nagyvonalú emelése” sem. Több programpont szolgálta az antiszemita és általában az „idegenekkel” szembeni érzelmek felszítását. A német állampolgársággal rendelkező zsidóságra is ki akarták terjeszteni az idegenekre vonatkozó törvényt, s meg kívánták vonni tőlük azt a jogot, hogy az állami hivatalokban rendszeresített egyenruhákat hordhassák. A program szerint az állam kötelessége, hogy „elsősorban a német állampolgárok élet- és munkafeltételeiről gondoskodjon. Amennyiben nem lehetséges az állam egész lakosságának ellátása, úgy az idegen nemzetekhez tartozókat [nem állampolgárokat – Sz. G.] el kell távolítani a birodalom területéről.” Az emigránsok és a zsidóság ellen irányult az a követelés is, amely szerint „valamennyi nem németet, aki 1914. augusztus 2-át követően telepedett le Németországban, azonnal kényszeríteni kell a Német Birodalom elhagyására”.

A minden rendszer nélküli és meglehetősen áttekinthetetlen pontok fő irányát a későbbi náci propaganda két alapvető tételben foglalta össze. Az első a már ismert antiszemita és részben antikapitalista jellegű követelés: a „kamatrabszolgaság szétzúzása”; a másik, mindig óvatosan megfogalmazott s szinte előadásonként változó tartalommal magyarázott jelszó, a „köz haszna előbbre való az egyén hasznánál”.

A programnál is fontosabb volt a párt rendszeres tevékenységét szervező apparátus létrehozása. Ennek első lépéseként került sor 1920. január 1-én a párt irodájának megnyitására ismét egy söröző, a „Sterneckerbräu” egyik apró helyiségében. Itt ütötte fel tanyáját a párt első függetlenített munkatársa, a kaszárnyából kikerült Rudolf Schlüsser őrmester, aki magával hozta rozzant, Adler típusú írógépét, s még aznap megkezdte korántsem áldásos tevékenységét. Hitlernek és megbízóinak gondja volt arra is, hogy a szobába bevezessék a villanyt és – ami akkoriban ritkaságszámba ment – a telefont is.

A program és a pártiroda ügyének rendezése után a vezetőség újjászervezése következett. A vezetőség többsége számára ekkor már nyilvánvaló volt, hogy az egyre jelentősebb pénzösszegeknek, az adminisztráció kiépítésének, a propagandagyűlések gyors szaporításának célja egy új tömegpárt létrehozása. Harrer mindinkább egyedül maradt véleményével, javaslatait sorra leszavazták. Már a régi barát, Drexler sem kelt védelmére, bár továbbra sem értett mindenben egyet a párt „sztárszónokával”, Hitlerrel. Ugyanakkor Hitler mind türelmetlenebbül sürgette követelései teljesítését, egyre gyakrabban intézett kíméletlen kirohanásokat a pártelnök (Harrer) ellen. A sportújságíró végül is feladta a harcot, és január 5-én lemondott tisztségéről. Helyére a korábbi helyettes, Drexler lépett, Hitler pedig megkapta „a propagandatevékenység korlátlan irányítását” a párt „toborzófőnökeként” (Werbeobmann). A cím a korabeli szóhasználatban sem volt feltétlenül tiszteletet parancsoló, birtokosának hatásköre azonban kiterjedt a szervezet egész gyakorlati munkájának irányítására. Az első, de nem az utolsó, akit Hitler eltávolíttatott a pártvezetésből, Harrer volt (s egyike azon kevés vetélytársának és ellenfelének, akiket későbbi véres leszámolása már nem érinthetett, 1926 szeptemberében ugyanis elhunyt).

Január elejétől február végéig a párt egyetlen gyűlést sem szervezett. A „megtisztult” vezetőség nagy terv végrehajtásába fogott, amely a korábbiaknál gondosabb előkészítést és jelentősebb összegeket igényelt. A „program” elkészültével most már sor kerülhetett a Hitler által javasolt nagygyűlésre, amelynek megrendezéséhez kibérelték a több ezer ember befogadására alkalmas Hofbräuhaus am Platzl nagytermét. A pénzt ismét a Reichswehr adta, Mayr százados közvetítésével. Münchent első ízben borították el a párt rikító vörös horogkeresztes röpcédulái és plakátjai, hirdetve a városszerte ismert antiszemita orvos, dr. Johannes Dingfelder és a még ismeretlen Adolf Hitler előadását. A gyűlés időpontja február 24-e volt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az elnöki köztársaság – A poroszországi „államcsíny” – 3
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A poroszországi „államcsíny”

Délután 5 órakor, a délelőtti telefonbeszélgetés folytatásaként, Rundstedt parancsára katonaság szállta meg a rendőrség épületét, s parancsnokuk felszólította Grzesinskit, hogy adja át a helyét az újonnan kinevezett rendőrfőnöknek, Kurt Melchernek. Közölte továbbá, hogy a felmentés vonatkozik helyettesére, Bernhard Wissre és a karhatalom parancsnokára, Magnus Heimannsberg ezredesre is. Grzesinskiék megtagadták a parancs teljesítését, mire valamennyiüket letartóztatták, és a hírhedt moabiti börtön tiszti fogdájába szállították. (Néhány óra múlva azonban szabadlábra helyezték őket, miután nyilatkozatot írtak alá, amelyben hangsúlyozták, hogy csupán az erőszaknak engedve mondanak le hivatalukról, de ígéretet tettek arra is, hogy nem tesznek kísérletet a rendőrség ellenállásának szervezésére.) A szociáldemokrata vezetésű rendőrség ezzel egyetlen lövés nélkül kapitulált. Hasonló megoldásra készült Bracht távozását követően a porosz miniszterekkel tanácskozó Severing is. A miniszterek elutasították Papen tárgyalási ajánlatát, s a pártelnök, Otto Braun fogalmazványához hasonló közös nyilatkozatot fogadtak el, amelyben alkotmányellenesnek minősítették a porosz kormány elmozdítását.

Papen aggodalma alaptalannak bizonyult. Ellenállásra csak szavakban és nyilatkozatokban került sor, s mindez megmaradt a miniszteriális helyiségek párnázott ajtói mögött. Így most már sor kerülhetett az államcsíny utolsó intézkedésére, a még hivatalában tartózkodó Severing eltávolítására.

Este 8 órakor, ugyanazokban a percekben, amikor a birodalmi miniszter megbeszélésén Bracht beszámolt a Severinggel „barátságos formák között lefolytatott megbeszéléséről” és ismertette megállapodásukat, a szociáldemokrata Grzesinski helyébe lépett új rendőrfőnök, Melcher és két tiszt jelentkezett a belügyminiszter dolgozószobájában. Közölték, hogy Bracht utasítására jöttek, és a megállapodás értelmében távozásra szólították fel. A megállapodás úgy szólt, hogy Severing „csak az erőszaknak engedve” fog távozni, ezt a színjáték résztvevői valamennyien tudták, továbbá hogy tényleges erőszakról szó sincs. Severing visszaemlékezésében, némileg szépítve a történteket, a következőképpen írta le a jelenetet: a tisztek azért érkeztek, „hogy karhatalommal akadályozzák meg hivatali tevékenységem további ellátását. Miután én az egzekutorokat felszólítottam arra, hogy az eljáráshoz szükséges felhatalmazásukat mutassák meg, és ők megmutatták a felhatalmazást, elhagytam a dolgozószobámat.” Ilyen egyszerűen történt minden. Másképpen, mint ahogyan azt a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek sok milliós tagsága várta, s másképp, mint azt az eseményeket megelőzően a párt központi lapja, a Vorwärts július 17-i számában sejttette: „Ha valaki Németországban azt képzeli, hogy a Vasfront szervezetei el fogják tűrni a Német Birodalom köztársasági alkotmányának felfüggesztését, úgy az végzetes tévedésnek lesz áldozata. Teljesen elegendő, ha ezzel összefüggésben csupán a Kapp-puccs kimenetelére utalunk.” A lap kora délután megjelent különkiadásában már egészen más hangnemmel találkozhatott az olvasó. A pártvezetőség felhívása egyetlen utalást sem tartalmazott az ellenállásra, s az államcsínyre is csak burkolt megjegyzést tett:

„A párthoz!

A szociáldemokrácia harcban a szabadságért!

A német köztársaságban a rendezett jogi állapotok helyreállítása érdekében folytatott harcot most minden erővel választási harcként kell folytatni. A német népen múlik, hogy július 31-én szavának hatalmával vessen véget a jelenlegi állapotnak, ami a birodalmi kormány és a nemzetiszocialista párt együttműködése nyomán állt elő. A szervezeteket a legmagasabb fokú harci készültségbe kell helyezni. Most minden korábbinál fontosabb a szigorú fegyelem. Az illetéktelen oldalról kiadott vad jelszavakkal szemben ellenállást kell tanúsítani! Mindennél előbbre való az erők összefogása a szociáldemokrácia július 31-i győzelme érdekében!”

A szociáldemokrata párt elnökségének felhívása egyszersmind határozott válasz volt a kommunisták egységfront javaslatára is. Az „illetéktelen oldalról kiadott vad jelszó” az általános sztrájk jelszava volt.

A kommunista párt a poroszországi parlamenti választásokat követően változtatott korábbi, szektás hibáktól terhelt taktikáján. Az Ernst Thälmann vezetésével kidolgozott és május 25-én meghirdetett új irányvonal az Antifasiszta Akció elnevezést kapta. Az akció célját, ami egyben választási program is volt, a következőkben határozták meg: „Az Antifasiszta Akciónak a tömegek mindennapi követeléseiért folytatott harcával, valamennyi dolgozó létfeltételeinek védelmével, az üzemi munkások sztrájkjaival, a sok millió munkanélküli tömeges megmozdulásaival és az egyesült munkásosztály politikai tömegsztrájkjával kell eltorlaszolnia a hitleri fasizmus hatalomra jutásához vezető utat.”

A porosz parlamentben megváltozott erőviszonyok következtében a kommunistákra fontos szerep hárult. A párt 16%-os szavazatával, együttműködve a weimari koalíció pártjaival, megakadályozhatta a 46%-kal rendelkező jobboldal kormányra kerülését, s valamennyi olyan indítványának elfogadását, amely az ehhez szükséges abszolút többséget kimondó ügyrendi módosítással szemben ismét a kétharmados többség bevezetését tartalmazta. S a kommunista képviselők, bár semmiféle megállapodást nem kötöttek a szociáldemokratákkal, sőt gazdasági és szociális követeléseket tartalmazó javaslataikat a weimari pártok sorra leszavazták, a választási rend nemzetiszocialisták és német nemzetiek által beterjesztett módosítását minden alkalommal megakadályozták.

Július 20-án a déli órákban, amikor ismertté vált az államcsínyt szentesítő szükségrendelet, a kommunista párt központi bizottsága egységfront javaslattal fordult a szociáldemokrata párthoz, a reformista szakszervezeti központhoz, az ADGB-hez és a szintén nagy tömegbefolyással rendelkező alkalmazottak szövetségéhez. A dokumentum általános sztrájk mellett foglalt állást „a Papen-Schleicher-kormány katonai diktatúrájával szemben”, s a következő jelszavakra tett javaslatot:

„1. Le a fasiszta katonai diktatúrával és a rendkívüli állapottal!

2. Le a fasiszta Papen-kormánnyal!

3. Korlátozás nélküli gyülekezési, felvonulási, sajtó- és szervezkedési szabadságot a munkásosztálynak!

4. Le a háborús károsultak, a munkanélküliek, a nyugdíjasok, a munkások, az alkalmazottak és hivatalnokok és a munkásmozgalom ellen hozott fasiszta szükségrendeletekkel!

5. Lefegyverezni az ellenforradalmat!

6. Az SA és az SS betiltásáért, az SA-kaszárnyák bezárásáért!”

A felhívás a kommunista párt megváltozott irányvonalát jelezte. Amíg a korábbi egységfelhívások többnyire az „egység alulról” jegyében, azaz vagy közvetlenül a szociáldemokrata munkásokhoz, vagy az alsóbb szintű vezetőségekhez szóltak, most a kommunisták a felső párt- és szakszervezeti vezetőkhöz fordultak. További eltérés, hogy amíg a korábbi dokumentumok szinte kivétel nélkül bírálták a reformista vezetőket (a „burzsoázia fő támaszának”, a „fasizmus szálláscsinálóinak”, leggyakrabban „szociálfasisztának” nevezve őket), most ilyen utalásra nem került sor. A kommunista párt végül a megváltozott helyzetben levette a napirendről a proletárdiktatúráért folytatott közvetlen harc, a „Tanács-Németország” jelszavát, s helyébe az antifasiszta összefogás követelését helyezte.

A kommunista párt ajánlata azonban nem változtatta meg a szociáldemokrata vezetés véleményét, amelyet a szakszervezetek is támogattak. Ez utóbbiak előbb röplap formájában, majd a másnap reggel megjelent Vorwärts hasábjain is felszólítottak a kommunista javaslat visszautasítására! „Megőrizni a fegyelmet! Ne hagyjátok magatokat provokálni! Most minden harcosnak meg kell őriznie nyugalmát!”

A kommunista párt magára maradt. Rundstedt parancsot adott ki, amelynek értelmében mindenki ellen, aki általános sztrájkot szervez, vagy erre felhívó röplapokat, újságokat terjeszt, eljárást kell indítani. Hamarosan mintegy 200 kommunista lapterjesztőt tartóztattak le és ítéltek el a rendkívüli állapot értelmében bevezetett gyorsított eljárás alapján. Betiltottak minden gyűlést és összejövetelt, sorra tartóztatták le a szónokokat. A rendőrség parancsot kapott arra, hogy ellenállás esetén használja lőfegyverét. Az éjszakai órákban a rendőrség megszállta a kommunista párt központi lapja, a Die Rote Fahne nyomdáját, s a legtöbb kommunista lapot betiltották. (Hasonló sorsra jutott két szociáldemokrata és két liberális lap is, amelyek az általános sztrájk lehetőségét fontolgatták.) Az erőszakszervezet fő csapása a kommunista pártra sújtott, az államcsíny azonban az egész munkásmozgalom ellen irányult, sőt a számban és erőben jelentősen megcsappant polgári demokráciát is érintette.

Ha a délelőtti, déli órákig még nem volt is egyértelműen meghatározható, „meddig akar a kormány elmenni” (ahogyan azt Wels fejtegette a szakszervezeti vezetők előtt), estére már nem maradtak kétségek. Papen, akinek érthetően „fő gondja” az volt, hogy „a szakszervezetek és a szociáldemokraták utasítást adnak-e az általános sztrájkra, vagy sem” – amint azt másnap a nagytőke egyik legbefolyásosabb lapja, a Berliner Börsen-Zeitung megállapította -, este a rádióban már magabiztosan nyilatkozott: „Nem habozok teljes nyíltsággal kimondani: bármely kormány erkölcsi kötelessége, hogy határozott választóvonalat jelöljön ki az állam ellenségei, kultúránk rombolói és azok között az erők között, amelyek népünk javáért munkálkodnak. Mivel mértékadó politikai körökben képteleneknek bizonyultak arra, hogy feladják a kommunisták és a nemzetiszocialisták egyenlő megítélését, olyan természetellenes frontkapcsolatok jöttek létre, amelyek a kommunizmus államellenes erőit besorolták az NSDAP feltörekvő mozgalma elleni egységfrontba.” .

Papen rádiónyilatkozata meglepetés volt az egységfrontot visszautasító reformista vezetők számára éppúgy, mint a visszautasított kommunisták számára. Nem hagyott azonban kétséget afelől, mi volt az államcsíny valódi célja: a birodalmi kormány mögött felsorakozott erők a rendkívüli állapot bevezetésével, az alkotmányos jogok felfüggesztésével a weimari koalíció és a szociáldemokrácia fellegvárának szétzúzását kívánták elérni — és érték el. Ezzel és a náci mozgalommal vállalt közösséggel a jobbratartó elnöki diktatúra most már nyíltan újabb szakaszába lépett. A poroszországi államcsíny feltárta a tényleges erőviszonyokat, amelyeket már a tavaszi elnökválasztás jelzett, és az azt követő helyi parlamenti választások pedig egyre erőteljesebben körvonalaztak: a weimari demokrácia erői, amelyek Hindenburg elnökjelöltségének támogatásával láttak lehetőséget arra, hogy csökkenő tömegbázisukat a jobboldal konzervatív és mérsékelt erőivel növeljék, most minden korábbinál súlyosabb vereséget szenvedtek. Hindenburg felmondta a szövetséget, a jobboldalról várt segítség is elmaradt, miközben elhárították a baloldal által felkínált egységfrontot. A vereséget csak súlyosbította és következményeiben elmélyítette, hogy az ellenállás elmaradásával napvilágra került az, ami minden mozgalom számára végveszély – vezetői nem bíztak sem a szövetségeseik, sem pedig a maguk erejében. Ez, azon túl, hogy meggyorsította a weimari koalíció bomlását, a demokrácia erőinek megosztottságát, az egyes pártokon belül is az ellentétek kiéleződéséhez vezetett.

A „weimari pártok” veresége – a korábbiaktól eltérően – nem általában a jobboldal, hanem a szélsőséges irányzatának a győzelmét jelentette. Azok az erők kerekedtek felül, amelyek a köztársaság demokratikus, liberális eszméivel szemben a diktatúrát képviselték. A konzervatív monarchista tábor a Reichswehr katonai erejére támaszkodó elnöki diktatúrát, a Hitler vezette nemzetiszocialisták pedig a fasiszta diktatúrát. Az előbbiek kezében volt az államhatalom, az utóbbiak mögött a német társadalom legreakciósabb köreinek támogatása.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!