A helyes irányvonal még nem elegendő
(idézet: Georgi Dimitrov – Egységfront, népfront, szocializmus)
Zárszó a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusán
[1935. augusztus 13.]
Elvtársak! A helyes irányvonal kidolgozása, magától értetődik, alapvető kérdés a Kommunista Internacionálé és minden egyes szekciója számára. A helyes irányvonal azonban egyedül még nem elegendő az osztályharc konkrét vezetésére.
Ehhez számos feltételnek, mindenekelőtt a következőknek a végrehajtása szükséges.
Az első feltétel: szervezeti biztosítása annak, hogy a hozott határozatokat egész gyakorlati munkánkban végre is hajtjuk, és határozottan elhárítjuk az útban álló akadályokat.
A másik feltétel: el kell érnünk, hogy a Komintern és a szekciók határozatait a nagy tömegek határozataivá tegyük. Ez annál inkább szükséges, mivel most az a feladat áll előttünk, hogy megteremtsük a proletariátus egységfrontját, és a legszélesebb néptömegeket bevonjuk az antifasiszta népfrontba. Lenin politikai és taktikai lángelméje a legszemléletesebben és legélesebben abban mutatkozik meg, ahogyan a tömegeket, azok saját tapasztalatai alapján, mesteri módon vezeti rá a párt helyes vonalának és jelszavainak megértésére. Ha figyelemmel kísérjük a bolsevizmus egész történetét, a forradalmi munkásmozgalom politikai stratégiájának és taktikájának ezt a leggazdagabb kincsestárát, akkor meggyőződhetünk arról, hogy a bolsevikok sohasem helyettesítették a tömegek vezetésének módszereit a pártvezetés módszereivel.
Annak a taktikának, amelyet az orosz bolsevikok Október előkészítésének időszakában alkalmaztak, egyik sajátosságaként emelte ki Sztálin elvtárs, hogy a bolsevikok helyesen tudták meghatározni azokat az utakat és fordulatokat, amelyek természetszerűen elvezetik a tömegeket a párt jelszavaihoz, közvetlenül „a forradalom küszöbére”, segítve nekik érzékelni, ellenőrizni és megérteni – a saját tapasztalataik alapján – ezeknek a jelszavaknak a helyességét; hogy nem keverték össze a pártvezetést a tömegek vezetésével; hogy világosan látták a különbséget a kettő között, és ilyen módon dolgozták ki a taktikát, nemcsak mint a párt vezetésének, hanem mint a dolgozók milliós tömegei vezetésének a tudományát is.
Számításba kell továbbá venni, hogy a tömegek képtelenek magukévá tenni határozatainkat, ha nem tanulunk meg a tömegek számára érthető nyelven beszélni. Mi távolról sem tudunk mindig egyszerűen, konkrétan, a tömegekhez közel álló és számukra érthető módon beszélni. Még mindig nem tudunk lemondani a betanult és elvont formulákról. És tényleg, nézzék meg röpcéduláinkat, újságjainkat, határozatainkat és téziseinket, s akkor meglátják, hogy gyakran olyan nyelven íródnak, olyan nehézkesen vannak megszövegezve, hogy még pártjaink funkcionáriusai is nehezen értik őket, nem beszélve az egyszerű munkásokról.
Ha meggondoljuk, elvtársak, hogy a munkások, különösen a fasiszta országokban, ezeknek a röpcéduláknak a terjesztésével és olvasásával életüket kockáztatják, akkor még világosabb lesz előttünk: a tömegek számára nekik érthető nyelven kell írni, hogy így a hozott áldozatok ne vesszenek kárba.
Nem kisebb mértékben érinti ez szóbeli agitációnkat és propagandánkat. E tekintetben teljes őszinteséggel el kell ismerni, hogy a fasiszták gyakran ügyesebbek és hajlékonyabbak, mint sok elvtársunk.
Emlékszem például a munkanélküliek egyik gyűlésére Berlinben, még Hitler hatalomra jutása előtt. A Sklarek testvérek, az ismert szélhámosok és spekulánsok hónapokig tartó pőre idején volt ez. A gyűlésen felszólaló nemzetiszocialista szónok kihasználta ezt a pört a maga demagóg céljaira. Rámutatott azokra a szélhámosságokra, vesztegetésekre és egyéb bűntettekre, amelyeket a Sklarek testvérek elkövettek, hangsúlyozta, hogy a pör már hónapok óta folyik ellenük, kiszámította, hogy hány százezer márkájába került ez máris a német népnek, és a jelenlevők hangos tapsa mellett jelentette ki, hogy az olyan banditákat, mint a Sklarek testvérek, minden huzavona nélkül agyon kellene lőni, a pénzt pedig, amit erre a pörre költöttek, a munkanélküliek javára kellene fordítani.
Feláll egy kommunista, és szót kér. Az elnök először megtagadja, de a jelenlevők nyomására, akik meg akarják hallgatni a kommunistát, kénytelen megadni neki a szót. Amikor a kommunista felment az emelvényre, valamennyi jelenlevő égett a kíváncsiságtól, hogy mit is mond majd a kommunista szónok. Nos, mit mondott?
„Elvtársak! – jelentette ki erős és kemény hangon. – Épp most fejeződött be a Kommunista Internacionálé plénuma. Ez a plénum megmutatta a munkásosztály megmentésének az útjait. A legfontosabb feladat, amelyet elétek állít, elvtársak, »meghódítani a munkásosztály többségét«. (Nevetés.) A plénum rámutatott arra, hogy a munkanélküliek mozgalmát „politizálni” kell. (Nevetés.) A plénum arra szólít fel, hogy ezt a mozgalmat magasabb színvonalra emeljük…” (Nevetés.)
És a szónok hasonló szellemben beszélt tovább, nyilván azt gondolta, hogy a plénum hiteles határozatait „magyarázza”.
Magával ragadhatta-e egy ilyen beszéd a munkanélkülieket? Kielégítheti-e őket az, hogy először politizálni akarják őket, azután forradalmasítani, majd pedig mozgósítani, hogy mozgalmukat magasabb fokra emeljék? (Nevetés, taps.)
Az egyik sarokban ülve szomorúan figyeltem, hogyan kezdtek ásítozni a jelenlevő munkanélküliek, akik annyira akarták hallani a kommunistát, hogy megtudják tőle, mit kell konkrétan tenniük, és hogyan kezdték kifejezésre juttatni csalódásukat. És egyáltalán nem lepett meg, amikor végül is az elnök gorombán megvonta szónokunktól a szót, anélkül hogy a gyűlés egyáltalán tiltakozott volna.
Ez, sajnos, nem egyedülálló példa agitációnkban. Ilyen esetek nemcsak Németországban voltak. Az ilyen agitáció, elvtársak, azt jelenti, hogy magunk ellen agitálunk. Itt az ideje, hogy egyszer s mindenkorra véget vessünk az ilyen – engedelmet kérek – gyerekes agitációs módszernek, hogy ne használjak erősebb szavakat.
Beszámolóm alatt az elnöklő Kuusinen elvtárs a kongresszus gyűlésterméből egy hozzám címzett, jellemző tartalmú levelet kapott. Felolvasom:
„Kérem, hogy kongresszusi felszólalásában érintsen egy kérdést, mégpedig: ezentúl a Komintern valamennyi döntését és határozatát úgy fogalmazzák meg, hogy ne csak képzett kommunisták tudják megérteni, hanem bármely, minden előzetes képzettség nélküli dolgozó is, hogy amikor a Komintern anyagait olvassa, azonnal megértse, mit akarnak a kommunisták, és milyen hasznot hoz a kommunizmus az emberiségnek. Erről egyes vezető pártszervek elfelejtkeznek. Erre emlékeztetni kell őket, mégpedig nyomatékosan, hogy a kommunizmusért folytatott agitációt érthető nyelven folytassák.”
Nem tudom pontosan, hogy ki ennek a levélnek a szerzője. De nem kételkedem abban, hogy ez az elvtárs levelével a munkások millióinak véleményét és kívánságát fejezte ki. Sok elvtársunk azt gondolja, hogy annál jobban agitálnak és irányítják a propagandát, minél több magasröptű szót, a tömegek számára érthetetlen formulát és tézist használnak, megfeledkezve arról, hogy éppen korunk munkásosztályának legnagyobb vezérei és teoretikusai mindig a tömegek számára legérthetőbb nyelven beszéltek és írtak.
Valamennyiünknek mint törvényt, mint bolsevik törvényt, szilárdan el kell sajátítanunk azt az elemi szabályt:
Amikor írsz vagy beszélsz, mindig arra az egyszerű munkásra gondolj, akinek téged meg kell értenie, hitelt kell adnia felhívásodnak, és téged készséggel követnie kell! Gondolnod kell arra, hogy kinek a számára írsz és kihez beszélsz. (Taps.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!