Címke: ideológia

(idézet: A bolsevik párt a Nagy Októberi Szocialista forradalom győzelmének szervezője)
3
Az oroszországi proletariátus éppen ilymódon hódította el az eszerektől a parasztságot, elhódította szó szerint néhány órával azután, hogy meghódította az államhatalmat. Mert néhány órával a burzsoázián aratott petrográdi győzelem után, a győzelmes proletariátus kiadta a «föld-dekrétumot», s ebben a dekrétumban teljes egészében és egyszerre, forradalmi gyorsasággal, eréllyel és fenntartás nélkül, megvalósította mindazt, amire a parasztság többségének gazdaságilag a legégetőbb szüksége volt, teljesen és megváltás nélkül kisajátította a föld- birtokosokat”⁶¹.
⁶¹ Lenin Művei 30 köt. Szikra 1953 258, 259 old.

Az egyenlősítő földhasználattal kapcsolatban Lenin „A proletárforradalom és a renegát Kautsky” című brosúrájában hangsúlyozta, hogy a bolsevikok az egyenlősítő földhasználat bevezetésekor nyíltan és félreérthetetlenül megmondották: ez az eszme nem a mi eszménk, mi nem értünk egyet ezzel a jelszóval, de meg fogjuk valósítani ezt a jelszót, mert ezt követeli a parasztság többsége. Lenin kifejtette, hogy a szocialista rendszer a mezőgazdaságban nem az egyenlősítő földhasználat útján győz, hanem a föld társas megművelése útján, a proletárdiktatúra viszonyai között. Ezért tehát az eszereknek elvileg nem volt igazuk, amikor azt állították, hogy a dekrétum által megvalósított intézkedés „a föld szocializálása”. Valójában a II. Szovjetkongresszus a föld nacionalizálását hajtotta végre. Lenin különösen hangsúlyozta, hogy a föld nacionalizálása, melyet Oroszországban a proletárdiktatúra valósított meg, biztosította a burzsoá-demokratikus forradalom teljes befejezését. Ezenkívül pedig a föld nacionalizálása nyújtotta a legtöbb lehetőséget a proletárállamnak arra, hogy a mezőgazdaságban áttérjen a szocializmusra.

A földről szóló dekrétum a szocialista földművelésre való áttérés első intézkedéseit jelölte meg. Lenin kifejezése szerint, a föld társas megművelésére való áttérés mellett „agitált”. A dekrétum szerint a mintaszerűen megművelt földterületek nem kerültek felosztásra, hanem az állam vagy a községek kizárólagos használatába mentek át.

A földről szóló dekrétum megvitatásánál a kongresszuson felszólalt Tver kormányzóság egyik paraszt küldötte és kijelentette, hogy „a parasztok mélyen meghajolnak a jelen gyűlés előtt és üdvözletüket küldik”… Választói nevében üdvözölte Lenin elvtársat és köszönetét fejezte ki „a szegényparasztság legállhatatosabb védelmezőjének”. Beszédét a küldöttek lelkes tapsvihara között fejezte be, majd pedig ez a tapsvihar a Vlagyimir Iljics Lenint éltető ovációba csapott át.

A II. Szovjetkongresszus elfogadta a földről szóló lenini dekrétumot. Ilymódon a föld az egész nép, a munkás-paraszt állam tulajdona lett. A föld méhének kincsei, az erdők, a vizek a nép tulajdonába mentek át, vagyis a munkás-paraszt állam tulajdonává váltak. A föld nacionalizálásának a továbbiakban nagy jelentősége volt a mezőgazdaság kollektivizálásánál.

A II. Összoroszországi Szovjetkongresszus határozatot hozott még a halálbüntetés eltörléséről; a földbizottságok letartóztatott tagjainak szabadon bocsátásáról és az Ideiglenes Kormány azon biztosainak letartóztatásáról, akik a földbizottságok tagjait letartóztatták; a volt miniszterek letartóztatásáról, azzal az utasítással, hogy a katonai szervezetek intézkedjenek a megszökött Kerenszkij mielőbbi letartóztatásáról; és végül határozatot hozott a pogrommozgalom elleni harcra vonatkozóan.

A kongresszus elfogadta azt a javaslatot, hogy intézzenek felhívást „A fronthoz”, „A kozák testvérekhez”, és „Minden vasutashoz”.

A II. kongresszus ülésének végén megvitatták az új hatalom felépítésének kérdését. Megválasztották az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságot és megalakult az első szovjet kormány — a Népbiztosok Tanácsa, amelynek elnökévé Lenint választották. Sztálin elvtársat Nemzetiségügyi Népbiztossá választották. Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságba 101 tagot választottak, akik közül 62 bolsevik, 29 „baloldali” eszer, 6 úgynevezett egyesült szociáldemokrata internacionalista, 3 ukrán szocialista és egy pedig eszer maximalista volt. A Népbiztosok Tanácsa kizárólag bolsevikokból állt.

A kongresszust november 9-én (október 27-én) reggel 5 óra 15 perckor az Internacionále eléneklésével és „Éljen a szocializmus!”, „Éljen a forradalom!” felkiáltásokkal zárták be.

A kongresszus küldöttei hazautaztak, hogy mindenhová megvigyék a szocialista forradalom győzelmének hírét és a szovjet hatalmat kiterjesszék az egész országra.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom aránylag könnyű győzelmét meghatározó okok közül „Az SzK(b)P története” szerint a legfontosabbak a következők:

Az Októberi Forradalom közvetlen és egyben legfőbb ellensége, az orosz burzsoázia, aránylag gyenge volt, rosszul szervezett, és kevés politikai tapasztalattal rendelkezett. Az orosz burzsoáziának, amely gazdaságilag még nem erősödött meg és teljesen a kincstári rendelésektől függött, nem volt sem politikai önállósága, sem elegendő kezdeményezőképessége. Nem voltak tapasztalatai a politikai kombinációk és a nagyszabású politikai szemfényvesztés terén, mint például a francia burzsoáziának, sem olyan iskolázottsága a nagyméretű kompromisszumos szélhámoskodás terén, mint például az angol burzsoáziának. Miután hatalomra jutott, nem tudott okosabbat kigondolni, minthogy minden főbb kérdésben továbbfolytassa a februári forradalomban megdöntött gyűlölt cár politikáját. Az orosz burzsoázia továbbfolytatta a cár külpolitikáját, a „végső győzelemig tartó háború” mellett volt, annak ellenére, hogy a rablóháború elviselhetetlenné vált az ország számára, és végkép kimerítette a népet és a hadsereget. Továbbfolytatta a cár belpolitikáját is, lényegében a földesúri földtulajdon fenntartása mellett volt, noha a parasztságot a földnélküliség és a földesúri elnyomás teljes nyomorba és éhínségbe taszította. Ami a munkásosztállyal szemben folytatott politikáját illeti, az orosz burzsoázia még jobban gyűlölte a munkásosztályt, mint a cár, mert nemcsak arra törekedett, hogy fenntartsa és megszilárdítsa a gyárosok igáját, hanem arra is, hogy azt tömeges kizárásokkal elviselhetetlenné tegye.

Ilyen körülmények között nem tarthatta magát sokáig az Ideiglenes Kormány, amelynek igazi céljait a mensevikek és eszerek megalkuvó pártjai, amíg bizonyos befolyásuk volt a népre, ideig-óráig leplezték. De amikor a bolsevikok leleplezték a mensevikeket és eszereket mint az imperialista burzsoázia ügynökeit, nem lehettek tovább az Ideiglenes Kormány támaszai, és az Ideiglenes Kormány alól kicsúszott a talaj. A nép, mivel nem látott lényeges különbséget a cár politikája és a burzsoázia politikája között, átvitte a cár iránti gyűlöletét a burzsoá Ideiglenes Kormányra, és a bolsevik párt vezetésével, felkelt ellene.

Az oroszországi forradalom vezére a világ legforradalmibb proletariátusa, az orosz proletariátus volt, amely megedződött a cárizmus és a kapitalizmus elleni harcokban, amely rövid idő alatt két forradalmon ment át, és a proletárforradalom küszöbén a békéért, földért, szabadságért és szocializmusért folytatott harcban kivívta magának a nép vezérét megillető tekintélyt. „Ha a forradalomnak nem lett volna olyan vezére, mint Oroszország munkásosztálya, amely kiérdemelte a nép bizalmát, akkor nem jöhetett volna létre a munkások és parasztok szövetsége sem és e nélkül a szövetség nélkül nem győzhetett volna az Októberi Forradalom sem”⁶².
⁶² Az SzK(b)P története 258 old.

A forradalomban Oroszország munkásosztályának komoly szövetségese volt a szegényparasztság, amely akkor a paraszti lakosság óriási többségét alkotta. A forradalom nyolc hónapjának tapasztalata, amely felért a „normális” fejlődés évtizedeinek tapasztalataival, sok mindenre megtanította a dolgozó parasztság tömegeit. Ez alatt az idő alatt módjukban volt, hogy tetteik alapján próbálják ki Oroszország valamennyi pártját, és meggyőződhessenek arról, hogy sem a kadetok, sem az eszerek és a mensevikek nem hajlandók összeütközni a földesurakkal a parasztság miatt, nem hajlandók vérüket ontani a parasztokért, hogy csak egy párt van, amely kész eltiporni a földesurakat, hogy a parasztok szükségleteit kielégítse — s ez a bolsevikok pártja. Ezen a reális alapon jött létre a proletariátus és a szegényparasztság szövetsége. A munkásság és a szegényparasztság szövetsége döntő hatással volt a középparasztok magatartására is, akik sokáig ingadoztak és csak az októberi felkelés előtt fordultak igazán a forradalom felé és csatlakoztak a szegényparasztsághoz. E nélkül a szövetség nélkül az Októberi Forradalom nem győzhetett volna.

A munkásosztály élén a politikai harcokban kipróbált bolsevik párt — Lenin és Sztálin pártja — állott. A bolsevik párt bátran vezette a népet a döntő rohamra, s körültekintően kikerült mindenfajta zátonyt a célhoz vezető úton. Csak a bolsevik párt volt képes „egyetlen forradalmi áradatban egyesíteni olyan különböző forradalmi mozgalmakat, mint az általános, demokratikus békemozgalom, a földesúri földek elfoglalásáért folyó demokratikus parasztmozgalom, az elnyomott népek nemzeti szabadságmozgalma a nemzeti egyenjogúságért és a proletariátusnak a burzsoázia megdöntésére és a proletárdiktatúra megvalósítására irányuló szocialista mozgalma.

… Ezeknek a különféle forradalmi mozgalmaknak egyetlen hatalmas forradalmi áradatban való egyesítése döntötte el a kapitalizmus sorsát Oroszországban”⁶³.
⁶³ Az SzK (b) P története. 259. old.

Jelentékeny mértékben megkönnyítette az Októberi Forradalom győzelmét az is, hogy olyan időpontban kezdődött, amikor az imperialista háború még teljes erővel dúlt, amikor a legfőbb burzsoá államok két ellenséges táborra szakadtak, amikor ezek az államok az egymás elleni háborúval voltak elfoglalva és ezért nem állt módjukban komolyan beavatkozni az oroszországi forradalomba, nem állt módjukban cselekvően fellépni az Októberi Forradalom ellen.

Az oroszországi szocialista forradalom győzelme új korszakot nyitott meg az emberiség történetében, a győzedelmes proletár világforradalom korszakát, a proletárdiktatúra korszakát.

Szovjet köztársaságunk példája úgy lebeg az egész világ szeme előtt „mint a nemzetközi szocializmus fáklyája, s mint a dolgozó tömegek példaképe”⁶⁴.
⁶⁴ Lenin Művei. 26. köt. 489—490. old.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

(idézet: A bolsevik párt a Nagy Októberi Szocialista forradalom győzelmének szervezője)

2

Az imperialista háború forradalmi úton való befejezése — a bolsevik párt javaslata — csapást mért a világimperializmusra. Lenin azt mondta: „… Legfőbb feladatunk, hogy leleplezzük a burzsoáziának és a kormányok élére állított koronázott és koronázatlan hóhérainak egész gazságát és alávalóságát”⁵⁷. …

⁵⁷ Ugyanott, 254. old.

… A béke megkötése rendkívül fontos feltétele volt a teljes siker biztosításának és annak, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom vívmányai maradandók legyenek országunkban.

Az annexió és hadisarc nélküli béke felajánlása azonban nem volt ultimátumjellegű. A kongresszus kijelentette, hogy a szovjet kormány kész megvizsgálni minden más békefeltételt is. A kongresszus egyik küldötte ezzel nem értett egyet, s kifejtette azt az ellenvetését, hogy az igazságos és demokratikus béke követelésének ultimátumjellegűnek kell lennie, ezért a felhívásnak azt a részét, hogy készek vagyunk megvizsgálni minden más békefeltételt is, törölni kell. Lenin zárszavában megmagyarázta, milyen helytelen ez az álláspont. „Az ultimátumjellegű követelés végzetessé válhat egész ügyünk számára — mondta Lenin. — Nem akarhatjuk, hogy a követeléseinktől való valamely jelentéktelen eltérés lehetővé tegye az imperialista kormányoknak, hogy azt mondhassák, hajthatatlanságunk miatt nem lehetett velünk béketárgyalásokba bocsátkozni”⁵⁸.

⁵⁸ Lenin Művei. 26. köt. 253. old.

A békéről szóló dekrétum megszüntette a titkos diplomáciát és a titkos szerződéseket, kifejezte az új, szovjet kormánynak azt a szilárd elhatározását, hogy a tárgyalásokat nyíltan, az egész nép szemeláttára, fogja folytatni, s azonnal megkezdi azoknak a titkos szerződéseknek nyilvánosságra hozatalát, amelyeket a cári kormány kötött.

A zárszóban Lenin rámutatott, hogy csak a rabló jellegű szerződéseket kell elvetnünk, azokat a szerződéseket pedig, amelyek a jószomszédi viszonyt biztosítják, örömmel fogadjuk.

A békéről szóló dekrétum kihirdette a nemzetek önrendelkezési jogát és teljes egyenjogúságát.

Hogy a dolgozók milliós tömegei hogyan fogadták a békéről szóló dekrétumot, azt a kongresszus egyik küldötte, Bazarnij, egyszerű szavakkal így mondta el: „Engem az én Szovjetem azzal bízott meg, törekedjek arra, hogy minden fronton fegyverszünetet kössenek, és hogy megkössék az igazságos demokratikus békét. Mindazok a katonák, akik most a lövészárkokban vagy a hátországban vannak, erre a javaslatra fognak szavazni és erre a javaslatra fog szavazni minden katona nemcsak Oroszországban, hanem a többi hadbanálló országban is, mint ahogyan én is erre szavazok.” A II. Összoroszországi Szovjetkongresszus egyhangúlag elfogadta a békéről szóló dekrétumot. A békéről szóló dekrétum a Szovjethatalom első külpolitikai ténykedése; és ezzel a lépésével a Szovjethatalom véget vetett annak a külpolitikai irányvonalnak, amelyet mind a cári kormány, mind az Ideiglenes Kormány követett. A cári kormány, majd utána az Ideiglenes Kormány olyan úton vezették Oroszországot, amely egyre jobban a külföldi töke rabságába döntötte. A győzelmes szocialista forradalom ezt a külföldi imperializmustól függő külpolitikát azonnal, első dekrétumával megszüntette. A Szovjetállam külpolitikája teljesen más elvi álláspontra, az ország önállóságának és függetlenségének álláspontjára helyezkedett. A békéről szóló dekrétumban az a tény jutott kifejezésre, hogy a szocialista forradalom megmentette országunkat attól, hogy félgyarmati országgá váljon.

A kongresszus ugyanazon az ülésen, november 8-án (október 26-án) elfogadta a földről szóló dekrétumot, amelyet Lenin fogalmazott meg és terjesztett elő. Ez a dekrétum forradalmi úton oldotta meg a földesúri földbirtok kérdését, felszámolta a jobbágyrendszer maradványait és a nemesi-földesúri osztályt Oroszországban.

A februári polgári-demokratikus forradalom nem oldotta meg a földkérdést. Az Ideiglenes Kormány nem adta át a földet a parasztoknak. Amikor pedig a parasztok kezdték maguk elvenni a földesúri földeket, akkor a mensevikek és az eszerek ezt anarchiának, lázadásnak minősítették.

A bolsevik párt volt az egyetlen párt Oroszországban, amely a földesúri földek elkobzását követelte. Ezt a követelést a földről szóló dekrétum első pontja realizálta. A dekrétum első pontja kimondja: „A földesúri földtulajdon azonnal és minden megváltás nélkül megszűnik.”

Az egész föld nacionalizálásának és a földesúri földek elkobzásának bolsevik programja a munkás-paraszt állam törvénye lett. A parasztság a proletárforradalomtól több mint 150 millió gyeszjatyina új földet kapott, amely azelőtt a földesurak, a tőkések, a cári család, a kolostorok és az egyház kezében volt. A parasztság megszabadult a földesuraknak évről évre fizetett haszonbértől, amelynek összege mintegy 500 millió aranyrubel volt.

A földesúri birtokokat, a koronabirtokokat, a kolostorok földjeit és az egyházi birtokokat, minden élő és holt felszerelésükkel, a járási földbizottságok és a parasztküldöttek kerületi Szovjetjeinek rendelkezésére bocsátották. A kerületi Szovjeteket megbízták, hogy tegyenek meg minden szükséges intézkedést a földek elkobzásának végrehajtására s az elkobzott vagyon, a mezőgazdasági felszerelés stb. forradalmi megőrzésének biztosítására.

A földről szóló dekrétum alapjául azt az általános paraszti „utasítást” vették, amelyet a Parasztküldöttek Szovjetjei 242 helyi kongresszusának határozatai alapján állítottak össze. E szerint az utasítás szerint a föld magántulajdonát örökre megszüntették, és a föld az egész nép, vagyis az állam tulajdonává vált.

A paraszti utasítás szerint a földhasználatnak egyenlősítőnek kellett lennie, vagyis a földet munka- vagy fogyasztási norma szerint kellett felosztani.

Az egyenlősítő földhasználat az eszer párt követelése volt, ezért a II. kongresszuson olyan hangok hallatszottak, hogy a dekrétumot és az utasítást a szociálforradalmárok állították össze. Lenin erre válaszolva kijelentette: „Egyre megy, hogy ki állította össze; mi, mint demokratikus kormány, nem mellőzhetjük a néptömegek határozatát, még ha nem is értenénk azzal egyet”⁵⁹.

⁵⁹ Lenin Művei. 26. köt. 261. old.

A továbbiakban pedig azt mondta: „A mi szellemünkben-e, az eszer program szellemében-e — nem ez a lényeg. A lényeg: hadd győződjék meg a parasztság szilárdan arról, hogy a faluban nincs többé földesúr, hadd oldjanak meg a parasztok maguk minden kérdést, hadd rendezzék be ők maguk az életüket”⁶⁰.

⁶⁰ Ugyanott, 262. old.

Az eszerek az egyenlősítő földhasználatot szocialista rendszabálynak tartották, és agrárprogramjukat „a föld szocializálása” programjának nevezték. Világos, hogy az eszerek becsapták a parasztot, amikor olyan jelszót adtak ki, amelyet soha nem is akartak megvalósítani.

Az egyenlősítő földhasználat követelése természetesen forradalmi lépés volt, amely megfelelt a paraszttömegek várakozásának. De a dolog lényegét tekintve, ez a követelés csak polgári-demokratikus rendszabály volt, amely a földesúri földbirtokot szüntette meg. Az egyenlősítő földhasználatot azonban nem lehetett volna megvalósítani anélkül, hogy a hatalom ne menjen át a munkásosztály kezébe, nem lehetett volna megvalósítani a szocialista forradalom győzelme nélkül. A munkásosztály viszont, amint kezébe vette a hatalmat, a földesurak rovására, forradalmi úton azonnal kielégítette a parasztság követelését, s ilymódon biztosította magának a vezető szerepet a parasztság irányában, erősítette a proletariátus diktatúrájának tömegbázisát.

Nem sokkal később Lenin „Az alkotmányozógyűlési választások és a proletárdiktatúra” című cikkében azt írta:

„ … A proletariátus egyszerre vagy mindenesetre igen gyorsan elhódíthatja és köteles is elhódítani a burzsoáziától és a kispolgári demokráciától «ezek» tömegeit, vagyis azokat a tömegeket, melyek a burzsoáziát és a kispolgári demokráciát követték, — elhódíthatja azzal, hogy forradalmi úton kielégíti legsürgősebb gazdasági szükségleteiket a földbirtokosok és a burzsoázia kisajátítása árán …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

(idézet: A bolsevik párt a Nagy Októberi Szocialista forradalom győzelmének szervezője)
1
A II. összoroszországi Szovjetkongresszus 1917 november 7-én (október 25-én) este 10 óra 45 perckor nyílt meg.

A kongresszuson 318 vidéki Szovjet képviseltette magát. Ezek közül közvetlenül a II. Összoroszországi Szovjetkongresszus előtt 241 a Szovjetek hatalma mellett, 59 a polgári demokrácia mellett foglalt állást, 18 Szovjet pedig felemás határozatot hozott ebben a kérdésben. Így tehát a küldöttek többsége bolsevik utasításokkal jött a kongresszusra.

A jobboldali eszerek és a mensevikek otthagyták a kongresszust. Ezek után a kongresszuson 649 küldött vett részt, akik közül 390 volt bolsevik.

A II. Összoroszországi Szovjetkongresszus a bolsevik párt közvetlen irányításával, a győztes szocialista forradalom szervezőinek és vezéreinek — Leninnek és Sztálinnak — közvetlen vezetésével végezte munkáját.

A kongresszus átvette a hatalmat a Forradalmi Katonai Bizottság kezéből és az ország legfőbb hatalmi szerve lett. Minden forradalom legfontosabb feladatát, vagyis azt a feladatot, hogy a hatalom az egyik osztály kézéből a másik osztály kezébe menjen át, az Októberi Szocialista Forradalom győzelmes fegyveres felkelés útján oldotta meg, még a Szovjetkongresszus megnyitása előtt. A II. Összoroszországi Szovjetkongresszuson a (bolsevikok voltak túlnyomó többségben. Ez határozta meg itt is a hatalom kérdésének eldöntését. A kongresszus megerősítette a petrográdi munkások fegyveres harcokban kivívott világtörténelmi jelentőségű diadalát. A küldöttek túlnyomó többsége egyöntetűen üdvözölte a fegyveres felkelés győzelmét.

A II. Összoroszországi Szovjetkongresszuson különösen szemléltetően megmutatkozott, hogy milyen szakadék keletkezett a forradalmi tömegek s a mensevikek és az eszerek pártjai között. Ezeknek a pártoknak a fejlődése az Októberi Forradalom előtt véget ért és a tőkés rendszer teljességét és sérthetetlenségét védelmező burzsoá ellenforradalmi pártokká lettek.

A mensevikek és az eszerek a kongresszus munkáját már mindjárt az elején szabotálni kezdték, s meg akarták ijeszteni a részvevőket. Egy Kucsin nevű tiszt arcátlanul a hadseregbizottságok „nevében” szólalt fel, és azzal fenyegetőzött, hogy a forradalom ellenségeinek minden erejét mozgósítják „a hadseregben és az országban”.

Amikor pedig a Szmolnijban meghallották az „Avrora” ágyúinak dörgését, a mensevikek és az eszerek hisztérikusan tiltakoztak az ellen, hogy a Téli Palotát a tüzérség lője. A proletárforradalmat, rágalmazó módon, „katonai összeesküvésnek” nevezték. A mensevikek és az eszerek ádáz ellenségei voltak a fegyveres felkelésnek, valamint annak, hagy megteremtsék a Szovjethatalmat mint a proletárdiktatúra államformáját. Olyan hatalom létesítését követelték, amely „mindenki számára demokrácia”, egyszerűbben — demokrácia a burzsoázia számára.

De a mensevikeknek és az eszereknek sem a fenyegetéseik, sem a hisztérikus kirohanásaik, sem pedig a szabotázsuk természetesen nem befolyásolhatta a kongresszus többségét, amely az egész ország sokmilliós dolgozó tömegeinek támogatását érezte maga mögött. A mensevikek, bundisták és a jobboldali eszerek — a burzsoázia lakájai —, látva teljes kudarcukat, elszakadtak a forradalomtól; a kongresszuson felolvasták előre elkészített nyilatkozatukat, amelyben kijelentették, hogy a kongresszust „illetéktelennek” tartják és eltávoznak a kongresszusról. A kongresszus többsége gúnyos (megjegyzésekkel, kiáltásokkal kísérte a távozókat: „Árulók! Fel is út, le is út!”

A „baloldali” eszerek, látva, hogy a parasztság szívvel-lélekkel támogatja a bolsevikok jelszavait, ottmaradtak a kongresszuson, mert így akarták megőrizni a parasztság tömegeire gyakorolt befolyásuk maradványait.

A kongresszus megbélyegezte a mensevikeket és eszereket, hangsúlyozva, hogy nemcsak nem sajnálja, hanem üdvözli távozásukat, mivel a kongresszus ezeknek az árulóknak távozása után a munkás- és katonaküldöttek valóban forradalmi kongresszusává vált.

A teljes politikai csődbe jutott mensevikek és eszerek, miután otthagyták a II. Szovjetkongresszust, a Városi Dumába mentek, ahol az ott levő kadetok, mensevikek és eszerek azt a látszatot igyekeztek kelteni, mintha a Városi Duma még valamiféle szerepet játszhatna abban, hogy az események az ellenforradalom javára alakuljanak. Ez azonban csak szánalmas kísérlet volt arra, hogy leplezzék, menynyire elvesztették a fejüket a lejátszódó események közepette. A Városi Duma elhatározta, hogy beavatkozik a Forradalmi Katonai Bizottság és az Ideiglenes Kormány közötti harcba. E célból három küldöttséget menesztett. Az első küldöttséget az „Avrora” cirkálóra irányította „meggyőzni” a matrózokat, hogy szüntessék meg az Ideiglenes Kormány elleni harcot. A második küldöttség a Téli Palotába indult, hogy kifejezze a Városi Duma szolidaritását az Ideiglenes Kormány iránt. A harmadik küldöttség a Szmolnijba ment, a Forradalmi Katonai Bizottsághoz, hogy „javasolja” az Ideiglenes Kormány elleni harc beszüntetését. Elsőnek az „Avrora” cirkálóra indított küldöttség tért vissza. Fel sem engedték a cirkálóra. Másodiknak a Téli Palotába irányított küldöttség érkezett meg. A küldöttség nem jutott el a Téli Palotáig. Amikor a küldöttség a fehér zászlóval kijutott a Palota-térre, éppen megkezdődött a lövöldözés. A küldöttek megijedtek, azt gondolták, hogy rájuk lőnek, és visszafordultak. A harmadik küldöttség, amikor a Szmolnijból visszatért, arról számolt be, hogy a Forradalmi Katonai Bizottság fogadta, és úgy nyilatkozott, hogy az Ideiglenes Kormány elleni harcot végig viszi, vagyis felszámolják az Ideiglenes Kormányt.

Ezzel azonban az eszer-mensevik komédia még nem fejeződött be. A Városi Duma, miután meghallgatta a küldöttségeket, elhatározta, hogy a Téli Palota elé vonul, és — mint ahogyan azt a Városi Duma egyik tagja kifejezte — „együtt hal meg” az Ideiglenes Kormánnyal. A „meghalni” akarókhoz csatlakoztak azok a mensevikek és eszerek is, akik kivonultak a II. Szovjetkongresszusról, úgyszintén a Parasztküldöttek Végrehajtó Bizottságának eszer-mensevik képviselői. Körülbelül 400 főből álló csoport indult el a Téli Palota felé. A menet élén Srejgyer polgármester és Prokopovics haladtak, egyik kezükben lámpással, a másikban esernyővel. Átvonultak a Nyevszkij Proszpekten. Elérték a Mojkát. A Kazáni székesegyháznál megállította őket egy matróz járőr és megkérdezte:

— Hová mennek?

Erre Prokopovics elkezdte magyarázni, hogy a küldöttség „meghalni megy az Ideiglenes Kormánnyal együtt”.

— Már késő — válaszolta az egyik matróz —, a Téli Palotát már elfoglalták, az Ideiglenes Kormány pedig a Péter—Pál-erődben van.

A küldöttség erre zavartan topogott egy helyben, majd visszaindult a Városi Dumába. Itt a mensevikek és a jobboldali eszerek a kadetekkel együtt a Szovjethatalom elleni harcra ellenforradalmi központot alakítottak „A Haza és a Forradalom Megmentésének Bizottsága” néven. A mensevikek és eszerek pártja így bohóckodva és szenvelegve fejezték be szégyenletes útjukat, az árulás útját. A burzsoá ellenforradalom pártjaivá lettek.

A Téli Palota elfoglalása után egy órával közölték a II. Összoroszországi Szovjetkongresszus küldötteivel, hogy a forradalmi munkások, katonák és matrózok ostrommal elfoglalták a Téli Palotát, letartóztatták az Ideiglenes Kormány minisztereit és lefegyverzik a hadapródiskolásokat. Ez a hír rendkívül nagy lelkesedést váltott ki a küldöttekből. A terem szűnni nem akaró ujjongástól és az üdvözlő felkiáltásoktól visszhangzott.

A II. Összoroszországi Szovjetkongresszus első ülésének végén elfogadta a munkásokhoz, katonákhoz és parasztokhoz intézett kiáltványt, amelyet Lenin fogalmazott meg. A kiáltványban kihirdették, hogy az államhatalom az egész országban a Szovjetek kezébe ment át.

„A kongresszus, a munkások, katonák és parasztok óriási többségének akaratából — olvashatjuk a kiáltványban — a munkások és a helyőrség Petrográdban végrehajtott győzelmes felkelésére támaszkodva, kezébe veszi a hatalmat …

A kongresszus határozatilag kimondja: minden hatalom mindenütt a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek kezébe megy át, amelyek kötelesek biztosítani az igazi forradalmi rendet”53.
53 Lenin Művei. 26. köt. 245. old.

A kiáltvány közölte, hogy a kongresszuson jelen van a Parasztszovjetek számos küldötte is, hogy a megalkuvó Központi Végrehajtó Bizottság meghatalmazása lejárt, az Ideiglenes Kormányt megdöntötték és tagjainak többségét letartóztatták.

A kiáltvány kihirdette a Szovjethatalom első lépéseinek programját: a Szovjethatalom fel fogja ajánlani minden népnek az azonnali békét, és az azonnali fegyverszünetet minden fronton; biztosítani fogja azt, hogy a földesúri földeket, a koronabirtokokat és az egyházi birtokokat megváltás nélkül a parasztbizottságok rendelkezésére bocsássák; meg fogja védeni a katonák jogait azzal, hogy végrehajtja a hadsereg teljes demokratizálását; be fogja vezetni a termelés munkásellenőrzését; idejében összehívja az Alkotmányozó Gyűlést, gondoskodik a városok élelmiszerrel és a falvaknak elsőrendű szükségleti cikkekkel való ellátásáról; biztosítani fogja valamennyi Oroszországban élő nemzet számára a valódi önrendelkezési jogot.

A kongresszus éberségre, kitartásra hívta fel a frontkatonákat, és meggyőződését fejezte ki, hogy a forradalmi hadsereg meg tudja védelmezni a forradalmat az imperializmus minden merénylete ellen, mindaddig, amíg az új kormánynak sikerülni fog megkötni a demokratikus békét. A kongresszus kijelentette, hogy az új kormány minden intézkedést meg fog tenni arra, hogy a forradalmi hadsereget a rekvirálás és a vagyonos osztályok megadóztatásának határozott politikája útján minden szükségessel ellássa, és a katonák családjainak helyzetén is javítani fog.

A kongresszus éberségre hívta fel a forradalmi népet, és figyelmeztette, hogy az ellenforradalmáról — Kerenszkij, Kalegyin és mások — kísérleteket tesznek arra, hogy csapatokat vonultassanak fel Petrográd ellen; továbbá, hogy néhány, Kerenszkij által félrevezetett, és útnak indított osztag a felkelt nép oldalára pártolt át.

A kongresszus kiáltványa ezzel a felhívással végződött:

„Katonák, tanúsítsatok aktív ellenállást a kornyilovista Kerenszkijjel szemben! Legyetek résen!

Vasutasok, állítsatok meg minden olyan vasúti szerelvényt, amelyeken Kerenszkij katonaságot küld Petrográd ellen!

Katonák, munkások, alkalmazottak — a ti kezetekben van a forradalom sorsa és a demokratikus béke sorsa!

Éljen a forradalom!”54
54 Lenin Művei. 26. köt. 246. old.

A II. Szovjetkongresszus első ülésén Lenin nem volt jelen. Lenin a fegyveres felkelést irányította és a Szovjethatalom első halaszthatatlan intézkedéseit hajtotta végre. A bolsevik párt vezérének és a győztes proletárforradalom szervezőjének megjelenését a kongresszus október 26-i (november 8-i) második ülésén az egész kongresszus viharos, szűnni nem akaró lelkes ünnepléssel fogadta.

A kongresszus második ülését a békéről és a földről szóló történelmi jelentőségű dekrétumok megvitatásának szentelték. Mindkét kérdésről Lenin tartott előadói beszédet. Lenin a békéről szóló beszédét azzal kezdte, hogy a béke kérdése „égető kérdés, napjaink fájó kérdése”55.
55 Ugyanott, 247. old.

Negyedik éve folyt az imperialista rablóháború. Az angol, francia és amerikai kapitalistáktól függő cári kormány idegen országok és népek kirablása útján akarta rendbe hozni ügyeit.

A burzsoá-földesúri Ideiglenes Kormány folytatta a bűnös háborút. És ezt a háborút helyeselték és támogatták a mensevikek és eszerek, a burzsoázia hűséges lakájai. Az egyetlen párt, amely harcolt az imperialista háború ellen, a bolsevik párt — Lenin és Sztálin pártja — volt.

A bolsevikok háborúellenes harci programja minden elnyomott programjává lett. A bolsevikok a béke ügyét a proletárforradalom győzelmének ügyével kapcsolták egybe, mert azt tartották, hogy a háború megszüntetésére és az igazságos, annexió és hadisarc nélküli béke kiharcolására legjobb eszköz az imperialista burzsoázia hatalmának megdöntése.

A II. Szovjetkongresszus felajánlotta minden hadban álló országnak, hogy haladéktalanul kössenek fegyverszünetet legalább három hónapra, és ez alatt az idő alatt tárgyaljanak az igazságos, demokratikus békéről, az annexió (vagyis idegen földek elfoglalása, idegen népek erőszakos bekebelezése) és hadisarc nélküli békéről. Ezt a javaslatot minden hadban álló ország népéhez és kormányához eljuttatták.

A népek nem akarták ezt a háborút, amelyet kormányaik folytattak. A háborútól meggyötört népek a békét szomjúhozták. Lenin a kongresszuson azt mondotta: „segítenünk kell a népeknek abban, hogy a háború és a béke kérdéseibe beavatkozhassanak”56.
56 Lenin Művei. 26. köt. 250. old.

A kongresszus nemcsak valamennyi hadviselő ország népéhez és kormányához, hanem ugyanakkor a háborúban résztvevő három legnagyobb állam — Anglia, Franciaország és Németország — öntudatos munkásaihoz is fordult. Felhívja ezeknek az országoknak a munkásait, segítsenek az oroszországi Szovjethatalomnak, hogy végigvihesse a béke ügyét, és ugyanakkor a dolgozó és kizsákmányolt tömegek mindenféle rabság és kizsákmányolás alóli felszabadításának ügyét is.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

(idézet: A bolsevik párt a Nagy Októberi Szocialista forradalom győzelmének szervezője)
2
A bolsevikok Petrográd kerületeiben október 24-én egész nap munkás- és katonagyűléseket, összejöveteleket tartottak. A munkásgyűlések rövidek és élénkek voltak. Elhatározták, hogy azonnal bekapcsolódnak a felkelésbe. A „Putyilov” gyáriban például a 2. körzet munkásai a következő határozatot hozták:

„1. Feltétlenül engedelmeskedni fogunk a Petrográdi Szovjet mellett működő Forradalmi Bizottságnak.
2. Követeljük a Küldöttek Összoroszországi Szovjetjétől, hogy a hatalom csakis szovjet hatalom legyen.
3. Követeljük minden munkás felfegyverzését.”

Ugyanilyen röviden zajlottak le a gyűlések és az összejövetelek azoknál a csapattesteknél, amelyek szilárdan a forradalom oldalán állottak. Azokhoz a csapatokhoz pedig, ahol ingadozás mutatkozott a katonák között, a Forradalmi Katonai Bizottság megbízottakat küldött, azzal a feladattal, hogy ragadják magukkal az ingadozókat. A Preobrazsensszkij-ezred kaszárnyáiba a Forradalmi Katonai Bizottság képviselője ment el, az „Orosz Renault” gyár munkásaival együtt. Az ezred csatlakozott a felkelőkhöz. A kerékpárosok a Modern Cirkuszban tartottak gyűlést. A bolsevikok lelkes beszédeinek meghallgatása után elhatározták, hogy síkraszállnak a Szovjetek hatalmáért. Egyes ingadozó alakulatokat megfigyelés alá helyeztek. A kozákok kaszárnyáit és a hadapródiskolákat vörösgárdista járőrök kerítették be.

Október 24-én reggel nem volt elég fegyver a vörösgárdisták számára. Amikor a Péter—Pál-erőd helyőrsége a forradalomhoz csatlakozott, a Forradalmi Katonai Bizottság kezébe került az erőd gazdag fegyvertára, ahol mintegy 100 000 puskát tartalékoltak. A Vörös Gárda kerületi parancsnokságainak teherautói és a munkáskülönítmények egymásután érkeztek az erődbe fegyverért. A puskákat a gyári ellenőrző lapjuk felmutatása ellenében adták ki nekik.

Október 24-én estefelé Petrográd munkáskerületei már teljesen a Forradalmi Katonai Bizottság ellenőrzése alatt állottak. A Téli Palotába visszahúzódó Ideiglenes Kormány csupán a város központjában tartott egy kis területet ellenőrzése alatt: a Téli Palota és a Főparancsnokság kerületében.

Délután öt órakor a Forradalmi Katonai Bizottság megbízottai, vörösgárdista osztag kíséretében, elfoglalták a Távíróközpontot.

Az Ideiglenes Kormány és a katonai kerület vezérkara még kísérletet tettek, hogy úrrá legyenek a helyzeten, sőt úgy tervezték, hogy az est beálltáig szétverik a bolsevikokat.

Polkovnyikov, a kerület katonai parancsnoka, az Ideiglenes Kormány utasítását teljesítve, a petrográdi helyőrség minden alakulatához parancsot küldött, hogy az ezredekből távolítsák el a Forradalmi Katonai Bizottság politikai megbízottait és állítsák bíróság elé őket. Polkovnyikov azzal is fenyegetőzött, hogy fegyveres lázadásért bíróság elé állítja mindazokat a tiszteket és katonákat, akik a vezérkar parancsa nélkül fegyveresen mennek ki az utcára. A Szovjetek mensevik-eszer Központi Végrehajtó Bizottságának a kerületi vezérkarba beküldött megbízottai a Központi Végrehajtó Bizottság nevében támogatták Polkovnyikov parancsait. A petrográdi helyőrség katonai alakulatai azonban semmiféle parancsot sem teljesítettek a Forradalmi Katonai Bizottság beleegyezése nélkül.

Délután 3 óra felé Polkovnyikov parancsot adott, hogy tolassák szét a Miklós-, Trojickij- és a Lityejnij-hidat, a Palota-hidra pedig állítsanak megerősített őrséget. A hadapródiskolások és a rohamosztagosok a hidakhoz siettek, de elkéstek. A hidakon a Forradalmi Katonai Bizottság katonái álltak. A hadapródiskolások csak a Miklós-hidat tudták elfoglalni, a Néva valamennyi többi átkelőhelye a bolsevikok kezén maradt.

Petrográd központjában a hatóságok megerősítették a milíciaszolgálatot, a vezérkar épületének boltívéhez pedig kettőzött őrséget állítottak. A főútvonalakon kozákok, hadapródiskolások, rohamosztagosok kezdtek cirkálni. A Téli Palotához megérkezett a női zászlóalj, megérkeztek a tüzérek: a Mihály tüzériskola növendékei könnyűágyúkkal. A hadapródiskolások, akiket a telefonközpont őrzésére vezényeltek ki, kikapcsolták a Szmolnij telefonjait.

Körülbelül este 6 órakor jutott a vezérkar tudomására, hogy a Rabocsij Puty megjelent és a katonák között osztogatják. A feldühödött Polkovnyikov újra elküldött egy hadapródiskolás osztagot és megparancsolta, hogy akadályozzák meg az újság megjelenését és tartóztassák le szerkesztőjét, Sztálint.

A hadapródiskolás osztag négy gépkocsin indult el, hogy teljesítse a parancsot. A vörösgárdisták azonban lefegyverezték és a Péter—Pál-erődbe kísérték őket.

A forradalom gyors támadásiba ment át. Sztálin elvtárs azt írta erről:

„Október 24-én a Forradalmi Katonai Bizottság biztosai számos igen fontos állami intézményből erőszakkal eltávolították az Ideiglenes Kormány képviselőit, minek következtében ezek az intézményeik a Forradalmi Katonai Bizottság kezébe kerültek s az Ideiglenes Kormány egész apparátusa felbomlott”45.
45 Sztálin Művei. 4. köt. 158. old.

Este 8 órakor a Forradalmi Katonai Bizottság elküldte Helsingforsba, a Balti Központ címére az előzetesen megbeszélt táviratot: „Küldjétek az alapszabályt.” Ez azt jelentette, hogy Petrográdban megkezdődött a felkelés, és haladéktalanul hadihajókat s matrózosztagokat kell küldeni a felkelők támogatására. A Balti Hajóhad 6 hadihajót és 5 000 matrózt küldött a forradalmi Petrográd segítségére.

Október 24-én késő este Vlagyimir Iljics Lenin elindult utolsó illegális lakásáról46 a Szmolnijba.
46 Fofanova lakása a Lesznaja-utcában. — Szerk.

Lenin október 24-én reggel levelet kapott a Szmolnijból, amelyben közölték vele, hogy a hadapródiskolások megtámadták a Rabocsij Puty-ot, valamint azt, hogy milyen intézkedéseket tett a Központi Bizottság. Vlagyimir Iljics válaszolt a Központi Bizottság levelére, s hozzájárulását kérte, hogy átmehessen a Szmolnijba. A levelet háziasszonyával küldte el. Háziasszonya azonban nem tudott eljutni a Szmolnijba, ezért a Viborgi Bizottsághoz vitte el a levelet. Onnan érintkezésbe léptek a Központi Bizottsággal és megállapították, hogy még korai lenne, ha Lenin kijárna.

Utolsó illegális lakásáról, amikor a felkelés már megkezdődött, Lenin a következő levelet írta a Központi Bizottság tagjaihoz:

„Ezeket a sorokat 24-én este írom, a helyzet a végletekig kritikus. Napnál világosabb, hogy a felkelés halogatása most már igazán egyértelmű a halállal.

Minden erőmmel meg alkarom győzni az elvtársakat arról, hogy most minden egy hajszálon függ, hogy olyan kérdések vannak napirenden, amelyeket nem tanácskozások, nem kongresszusok döntenek el (még Szovjetkongresszusok sem), hanem egyes-egyedül a népek, a tömegek, a felfegyverzett tömegek harca.

A kornyilovisták burzsoá előretörése, Verhovszkij eltávolítása mutatja, hogy nem szabad várni. Le kell tartóztatni, ha törik, ha szakad, még ma este, ma éjjel a kormányt, miután lefegyvereztük (ha ellenállást tanúsítanak — legyőztük) a had- apródiskolásokat stb.

Nem szabad várni!! Mindent elveszíthetünk!!

A hatalom azonnali kézbevételének díja: a nép (nem a kongresszus, hanem a nép, elsősorban a hadsereg és a parasztság) megvédelmezése a kornyilovista kormánnyal szemben, amely elkergette Verhovszkijt és egy második kornyilovista összeesküvést szőtt.

Kinek kell kézbe venni a hatalmat?

Ez most nem fontos: hadd vegye kézbe a Forradalmi Katonai Bizottság, «vagy valamely más intézmény», amely kijelenti, hogy a hatalmat csak azoknak adja át, akik valóban a nép érdekeit, a hadsereg érdekeit (a béke azonnali felajánlása), a parasztság érdekeit (a földet azonnal el kell venni, meg kell szüntetni a magántulajdont), az éhezők érdekeit képviselik.

Valamennyi kerületet, valamennyi ezredet, minden erőt azonnal mozgósítani kell, menesszenek haladéktalanul küldöttségeket a Forradalmi Katonai Bizottsághoz és a bolsevikok Központi Bizottságához, és követeljék nyomatékosan, hogy semmi esetre se hagyják meg a hatalmat Kerenszkij és Társai kezében 25-éig, semmiképpen; a dolgot feltétlenül el kell dönteni ma este vagy éjjel.

A történelem nem bocsátja meg a késedelmeskedést a forradalmároknak, akik ma győzhetnek (és ma egész biztosan győzni fognak), holnap viszont azt kockáztatják, hogy sokat veszítenek, azt kockáztatják, hogy mindent elveszítenek.

Ha ma vesszük kézbe a hatalmat, akkor nem a Szovjetek ellenére vesszük azt kézbe, hanem a Szovjetek számára.

A hatalom kézbevétele a felkelés feladata; politikai célja a hatalomra jutás után fog tisztázódni.

Végzetes dolog vagy üres formaság volna megvárni az október 25-i ingadozó szavazást; a népnek joga és kötelessége, hogy az ilyen kérdéseket ne szavazásokkal, hanem az erő latba vetésével döntse el; a népnek joga és kötelessége, hogy a forradalom kritikus pillanataiban irányítsa képviselőit, még legjobb képviselőit is, és ne várjon rájuk.

Ezt bizonyította valamennyi forradalom története és mérhetetlen volna a forradalmárok bűne, ha elszalasztanák a pillanatot, amikor tudják, hogy tőlük függ a forradalom megmentése, a béke felajánlása, Petrográd megmentése, a menekülés az éhínségtől, a föld átadása a parasztoknak.

A kormány ingadozik. Meg kell neki adni a kegyelemdöfést, ha törik, ha szakad!

Az akció halogatása egyértelmű a halállal”47.
47 Lenin Művei. 26. köt. 232—233. old.

Este összekötő jött Sztálin elvtárstól Leninhez. Lenin ruhát váltott, egy nagy kendövel bekötötte az arcát, mélyen a fejébe húzott egy ócska sapkát és az összekötővel együtt elindult a Szmolnijba. Az úton felültek egy elkésett villamosra. Lenin elkezdte kérdezgetni a kalauznőt, hogy hova megy.

A kalauznő végigmérte Lenint és így szólt:

— Furcsa ember vagy! Honnan csöppentél ide? Hát nem tudod, mi van a városban?
— Nem én, nem tudom.
— Micsoda munkás vagy te, ha nem tudod, hogy forradalom lesz? Megyünk burzsujt verni!…

Lenin elmosolyodott és élénken magyarázni kezdte, hogy ezt „hogyan kell csinálni”. Társa úgy érezte magát, mintha tülkön ülne: félt, hogy felismerhetik és elárulhatják Lenint. A villamos befordult a kocsiszínbe. Gyalog folytatták útjukat. A Spalernaja-utcán két lovas hadapródiskolás megállította őket és igazolványt követelt tőlük. Lenin kísérője szóba elegyedett a hadapródiskolásokkal s Lenin ezalatt tovább ment. A hadapródiskolások nyilván azt hitték, hogy becsípett munkásokkal van dolguk és odébbálltak.

Lenin éjfél körül érkezett a Szmolnijba.

Sztálin ismertette Leninnel az eseményeket. Lenin azonnal kezébe vette a felkelés irányítását. A forradalom döntő pillanatában Sztálinnal együtt a forradalom kormány kerekénél állt.

A Forradalmi Katonai Bizottság munkája Lenin megérkeztével hatalmas lendületet vett. Lenin harcostársaival, Sztálinnal és Szverdlovval együtt óriási lehetőséget biztosított a tömegek kezdeményezésének és öntevékenységének.

Lenin magához rendelte a vörösgárdistákat, a kerületek, gyárak és csapattestek képviselőit. Pontos, részletes utasítással látta el őket. A kerületek képviselőit a Forradalmi Katonai Bizottság tagjaihoz irányította. A felkelés valamennyi szála Lenin és legközelebbi harcostársai, Sztálin és Szverdlov kezében futott össze. Az október 25-ére virradó éjszakán nagyon sok munkás, katona, vörösgárdista századparancsnok és összekötő fordult meg a Szmolnijban. Lenin jóváhagyta az Ideiglenes Kormány utolsó erődje — a Téli Palota — elfoglalásának tervét. A terv szerint ezt az akciót október 25-én délben kellett végrehajtani.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A cári monarchia megdöntése 
(idézet: Világtörténet 7. könyv)

A forradalmi válság érlelődése

1917 őszén az egész országban gyors ütemben érlelődött a gazdasági, társadalmi és politikai élet minden területét átfogó válság.

A néptömegek helyzete napról napra rosszabbodott. Az országot a kérlelhetetlenül közeledő gazdasági összeomlás és éhínség réme fenyegette. Az imperialista burzsoázia „gazdasági Kornyilov- lázadást” hajtott végre: megpróbálta — mint egyik vezéralakja, P. Rjabusinszkij, cinikusan kijelentette — „az éhség csontkezével” megfojtani a forradalmat. A tőkések a munkásokkal folytatott harcukban mind gyakrabban alkalmazták a kizárást, elrejtették az olaj- és szénkészleteket, tudatosan fokozva a fűtőanyag-nehézségeket, akadályozva a közlekedést.

A drágaság és a spekuláció minden képzeletet felülmúló méreteket öltött. A munkások reálbére 1913-hoz viszonyítva több mint a felével csökkent. A rubel vásárlóereje a teljesen fedezet nélküli papírpénz — a „Kerenszkij-bankók” — nagyarányú kibocsátása következtében a háború előttinek egytizede alá zuhant.

A falun a földesurak ugyancsak „gazdasági Kornyilov-lázadást” kezdtek: nem vetették be a földeket, pusztították a vetést, megsemmisítették a gabonát és az állatokat, hogy éhínségbe taszítsák az országot. A Pétervárra, Moszkvába és más centrumokba irányuló gabona-felhozatal egyre csökkent. Augusztusban Moszkvában és Pétervárott napi 20 dekagrammra szállították le a kenyér- fejadagot.

Az Ideiglenes Kormány nem tudta és nem is akarta kivezetni az országot a válságból. Minden módon támogatta a szabotőröket, mentegette és ösztönözte a kizárásokat, tovább mélyítette Oroszország függőségét a külföldi imperialistákkal szemben. Oroszországot elkerülhetetlen katasztrófa fenyegeti, írta Lenin 1917 szeptemberében. „Forradalmunkat és az imperializmus vasfogójába szorított országunkat csak úgy menthetjük meg, ha mind a belpolitikában, mind a külpolitikában eltökélten és következetesen szakítunk a tőkésekkel.”23

23 Lenin: A fenyegető katasztrófa és hogyan harcoljunk ellene. Lásd Lenin Művei. 25. köt. 390. old.

A néptömegek a bolsevikok köré tömörültek. A tőkések szabotázstevékenysége ellen vívott forradalmi harc során a munkások üzemeket foglaltak el, eltávolították a régi adminisztrációt, letartóztatták az ellenszegülőket, saját kezükbe vették a termelés irányítását, vagy ellenőrzésük alá vonták a termelést. A munkásság mozgalma már-már elérkezett arra a pontra, amikor elkerülhetetlen a proletárdiktatúra megteremtése.

1917 őszén magasabb fokra emelkedett a parasztok küzdelme is. Sok kormányzóságban földesúri földeket foglaltak el, rátették kezüket az uraság gazdasági felszerelésére, egyes esetekben szétdúlták, felgyújtották a földesúri épületeket. Különösen nagyméretű parasztmozgalmak bontakoztak ki a tambovi, szaratovi, kurszki, kijevi, jekatyerinoszlavi és kazanyi kormányzóságban. A parasztfelkelések száma 1917 szeptemberében még a hivatalos adatok szerint is hatszorosan felülmúlta a májusit.

Erősödött az elnyomott oroszországi nemzetiségek felszabadító küzdelme is. Gyakoribbá váltak az összeütközések a helyi burzsoá-nacionalista szervezetek s az Ideiglenes Kormány képviselői között. Az elnyomott nemzetiségek munkásai és parasztjai az orosz proletariátus és dolgozó parasztság példája nyomán fokozták a küzdelmet a kizsákmányoló osztályok ellen. Egyes konfliktusok fegyveres összetűzésekbe csaptak át.

Szeptember 12-én a taskenti munkások és katonák forradalmi bizottságot létesítettek. A bizottság gyakorlatilag kezébe vette a város igazgatását, leváltotta a katonai kerület parancsnokát és vezérkari főnökét, a város katonai parancsnokát, lefegyverezte az altiszti iskolát. Az Ideiglenes Kormány büntető expedíciót indított Taskentbe. A turkesztáni területi szovjetben még a mensevikek és eszerek voltak többségben, segítségükkel a kormányhatóságoknak sikerült visszaállítani a városban a korábbi állapotokat.

Ukrajnát is erőteljes munkás- és parasztmozgalmak borították el, amelyeket sem a kormány büntetőalakulatainak tevékenysége, sem a Központi Rada nacionalista politikája nem tudott feltartóztatni.

A kaukázusontúli forradalmi mozgalom élén a bakui proletariátus haladt, amely mind szorosabban a bolsevik párt köré tömörült. Különösen nagy befolyással rendelkeztek a bolsevikok az olajmunkások körében. Növekedett a párt befolyása a tbiliszi munkások között is.

Éleződött az osztályharc a Baltikumnak a németek által meg nem szállt részein. 1917 őszén az észtországi és lettországi bolsevikok a munkások és szegényparasztok nagy részét befolyásuk alá vonták.

Gyökeres fordulat ment végbe a katonák és matrózok hangulatában. Nem voltak hajlandók többé a tőkések és földesurak érdekeiért harcolni. A katonák és a tisztek között áthidalhatatlan szakadék keletkezett. A Kornyilov-lázadás nyomán (amelyben a tisztikar többsége részt vett vagy együtt érzett vele) a burzsoá-nemesi tisztikar iránti bizalom utolsó maradványai is semmivé foszlottak. Szüntelenül romlott a hadsereg élelmiszer- és anyagellátása. Egyre gyakoribbá vált, hogy egész egységek és kötelékek tagadták meg a harcparancsok teljesítését. Tömeges méreteket öltött a fronton a lövészárok-barátkozás.

A front felbomlóban volt. Az ellenforradalom megkísérelte, hogy ezért a bolsevikokra hárítsa a felelősséget, holott valójában az Ideiglenes Kormány imperialista, népellenes politikájának közvetlen következménye volt. A bolsevikok Oroszország megmentésének egyetlen útját a burzsoá diktatúra megdöntésében és a szovjethatalom megteremtésében látták, mint amely egyedül képes megszervezni a forradalmi haza védelmét. A katona- és matróztömegek, meggyőződvén a mensevikek és eszerek megvesztegethetőségéről, kiűzték őket a század- és ezredbizottságokból, és bolsevikokat választottak a helyükbe. A katonagyűlések mind gyakrabban nyilvánítottak bizalmatlanságot az Ideiglenes Kormánnyal szemben. 1917 őszén a katonák és matrózok túlnyomó többsége a bolsevikokat követte.

A kispolgári pártokon belül bomlás kezdődött. A forradalmi hangulatú paraszti tömegek nyomása alatt az eszerek közül kivált egy baloldali csoport (Szpiridonova, Kolegajev, Prosjan, Kamkov és mások). A „baloldali eszerek”, ha nem szakították is meg teljesen a kapcsolatokat az eszer vezetőséggel, számos kérdésben önálló politikát kezdtek, állást foglaltak a burzsoáziával való koalíció ellen, követelték a földesúri földbirtoklás felszámolását. Megindult a bomlás a mensevik pártban is.

A munkás- és katonatömegeknek a bolsevik párt oldalára való átállása a legvilágosabban a szovjetek bolsevizálódásában jutott kifejezésre. Augusztus 31-én a pétervári szovjet a bolsevikok által előterjesztett határozatot fogadott el, amely a forradalmi proletariátus és parasztság képviselőiből álló hatalom megteremtésére irányuló felhívást tartalmazott. A pétervári szovjet eszer-mensevik elnöksége Csheidzével az élén lemondott, és a szovjet vezetése a bolsevikok kezébe került. Szeptember 5-én a munkásküldöttek moszkvai szovjetje is a bolsevikok mellé állt. Megkezdődött a szovjetek országos méretű bolsevizálódásának időszaka. Az egész népet átfogó forradalmi fellendülés közepette a bolsevik párt ismét kitűzte a jelszót: „Minden hatalmat a szovjeteknek!” E jelszó ekkor a fegyveres felkelésre, a proletárdiktatúrának a szovjetek formájában való megteremtésére irányuló felhívást jelentette.

A burzsoázia a megalkuvók támogatásával különféle manőverekkel próbálkozott, hogy megtartsa a hatalmat. 1917. szeptember 1-én az Ideiglenes Kormány Oroszországot köztársasággá nyilvánította. Végre formálisan is feloszlatták a IV. Állami Dumát, amelynek jobboldali képviselői a februári forradalom után az ún. „állami duma-képviselők tanácskozásain” folytatták összejöveteleiket. Ezzel egyidőben a szovjetek központi végrehajtó bizottsága bejelentette az Összoroszországi Demokratikus Tanácskozás egybehívását, amely — úgymond — hivatott volt megoldani a hatalom demokratikus alapon történő megszervezését. Valójában e lépést arra szánták, hogy elvonják a néptömegeket a gyorsan érlelődő szocialista forradalomtól, s a burzsoá alkotmányosság útjára tereljék az országot.

A Demokratikus Tanácskozás szeptember 14-én nyílt meg Pétervárott. A küldötti helyek jó részét a szovjetek központi végrehajtó bizottságának, valamint a parasztküldöttek összoroszországi szovjetje végrehajtó bizottságának mensevik-eszer vezetői, továbbá az antidemokratikus zemsztvók, városi önkormányzatok, szövetkezetek stb. képviselői foglalták el. A munkás- és katonaszervezetek meg a helyi szovjetek képviseletét rendkívül szűk körre szorították. A bolsevik küldöttek leleplezték a megalkuvók manővereit, felhívták a tömegeket, harcoljanak azért, hogy minden hatalom menjen át a szovjetek kezébe. A Kornyilov-lázadás után — hangzott a bolsevik ok kiáltványa —, ez után „az újabb megpróbáltatás után, amit immár semmi nem törölhet ki a munkások, katonák és parasztok emlékezetéből, a harci jelszó, melyet pártunk a forradalom kezdetén tűzött ki — »Minden hatalmat a szovjeteknek — a központban és a vidéken egyaránt« — az egész forradalmi ország szózatává lett.” Az erősödő tömegmozgalom által meghatározott helyzetben a Demokratikus Tanácskozás gondosan válogatott többsége is kénytelen volt — hosszas ingadozás után — elvetni a kispolgári pártok és a kadetok közötti kormánykoalíció felújítására vonatkozó határozatot. A tanácskozás a saját kebeléből megalakította az ún. Oroszországi Köztársasági Tanácsot (más néven előparlament), amelyet gyakorlatilag az Ideiglenes Kormány mellett működő tanácsadó szerv funkcióival ruházott fel. Lenin ezt írta: „az előparlament egyetlen rendeltetése az, hogy rászedje a tömegeket, félrevezesse a munkásokat és a parasztokat, elvonja őket az érlelődő újabb forradalomtól, port hintsen az elnyomott osztályok szemébe azzal, hogy új köntösbe bújtatja a burzsoáziával való régi, már kipróbált, ütött-kopott, elnyűtt »koalíciót«”.24

24 Lenin: Egy publicista naplójából. Lásd Lenin Művei. 26. köt. Szikra 1952. 40. old.

A bolsevik párt Központi Bizottsága úgy döntött, hogy bojkottálja az előparlamentet. A bolsevikok nagyarányú kampányt indítottak a II. összoroszországi szovjetkongresszus összehívása érdekében, minden erőt a fegyveres felkelés előkészítésére és végrehajtására összpontosítva.

A szovjetek megalkuvó vezetősége a Demokratikus Tanácskozással kapcsolatos manőver nyilvánvaló kudarcának láttán ismét beleegyezett egy koalíciós kormány megalakításába. Szeptember 25-én Kerenszkij elnöklete alatt megalakult a harmadik koalíciós kormány. Az ellenforradalmárok lázasan készültek egy újabb katonai összeesküvésre, „második Kornyilov-lázadásra”. Pétervár és más nagy ipari központok (Moszkva, Kijev, Minszk, a Donyec-medence) köré a frontról a kormány által még megbízhatónak ítélt katonai egységeket vontak össze. Egyidejűleg előkészületeket tettek arra, hogy a fővárosból kivonják a forradalmi alakulatokat. Az Ideiglenes Kormány, hogy szabad kezet nyerjen, azt tervezte, hogy különbékét köt Németországgal, Pétervárt átadja a németeknek és Moszkvába költözik. Hozzá is kezdtek e terv kivitelezéséhez. Elsősorban kísérleteket tettek arra, hogy lefegyverezzék a kronstadti erődöt. Szeptember végén, midőn a németek tengeri és szárazföldi erőkkel kombinált támadást indítottak a Moonsund-szigetek térségében, a parancsnokság vétkes intézkedései folytán a védőalakulatok súlyos veszteségeket szenvedtek és a szigetek az ellenség kezére kerültek. Csak a katonák kitartó ellenállása és a túlerőben levő ellenséges flottának súlyos veszteségeket okozó balti flotta forradalmi matrózainak hőstettei akadályozták meg a németeket abban, hogy Reval és Pétervár felé áttörjenek. De a burzsoázia nem tett le ama szándékáról, hogy Pétervárt a német imperialisták kezére juttassa. „Azt gondolom: vigye az ördög Pétervárt. . . ”— jelentette ki cinikus nyíltsággal Rodzjanko, hozzátéve, hogy csak örülne, ha eközben elpusztulna a flotta és a forradalmi szervek: a szovjetek.

A forradalom sorsa, Oroszország jövője halálos veszedelemben forgott. A burzsoá diktatúra további fennmaradása gazdasági csőddel és nemzeti katasztrófával fenyegetett. Az országot és a forradalmat csak az menthette meg, ha a politikai hatalom haladéktalanul a munkásosztály, a szovjetek kezébe kerül. Lenin 1917 vészterhes őszén írott programadó munkáiban — „A fenyegető katasztrófa és hogyan harcoljunk ellene”, „A forradalom feladatai”, „A válság megérett”, „Megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat?” stb. — rámutatott: Oroszország megmentésének egyetlen útja a proletárdiktatúra megteremtése és a szocialista jellegű átalakítások megkezdése. A lenini program bátor, mélyen megalapozott terv volt a zűrzavar és az éhínség leküzdésére, Oroszország gazdasági elmaradottságának felszámolására és erős, függetlenségét megvédeni képes szocialista hatalommá való átalakítására.

Zseniális művében, az „Állam és forradalom”-ban, amelyet 1917 augusztus-szeptemberében írt meg, Lenin az újabb történelmi tapasztalatok alapján tovább fejlesztette és konkretizálta a marxista államelméletet, s megvédelmezte az opportunisták ferdítéseivel szemben. Lenin munkája sokoldalúan megvilágítja a burzsoá állam osztálytartalmát annak valamennyi formájában. A mű középpontjában a proletárdiktatúra kérdése áll, ennek feladatai, megvalósításának feltételei. A hatalomért vívott döntő harcok küszöbén Lenin a szocialista állam felépítésének világos perspektívájával fegyverezte fel a pártot. Ennek az államnak „új módon (a proletárok és általában a nincstelenek érdekében) demokratikus államnak kell lennie és új módon diktatórikusnak (a burzsoázia ellen)”;25 ez az állam a legfőbb eszköze lesz a tőkés társadalom szocialista társadalommá való átalakításának. Lenin e műben kidolgozta a kommunista társadalmi formáció két szakaszának problémáját is.

25 Lenin: Állam és forradalom. Lásd Lenin Művei. 25. köt. 442. old.

Az Oroszországban kialakult osztály-erőviszonyok pontos, objektív elemzése alapján Lenin 1917 szeptember közepén kitűzte a feladatot: a bolsevikok fegyveres felkelés útján kézbe tudják venni és kézbe is kell hogy vegyék az államhatalmat. Lenin következtetése azon alapult, hogy a nép többsége, élén a munkásosztállyal, a forradalom mellé állt. A fegyveres felkelés gyakorlati előkészítésének kérdéseit taglalta Lenin a bolsevik párt Központi Bizottságához, valamint pétervári és moszkvai bizottságaihoz intézett leveleiben („A bolsevikoknak kézbe kell venniük a hatalmat”, „Marxizmus és felkelés”, „Egy kívülálló tanácsai”). A forradalom vezére ezekben a levelekben haditervet adott a szovjetek hatalmáért vívott küzdelemre. A fegyveres felkelés előkészítésére és végrehajtására vonatkozó lenini tételeket az egész párt támogatta.

Megkezdődött a felkelés közvetlen előkészítése. A bolsevikok valósággal eggyé váltak a néppel. Megszilárdították és kiszélesítették befolyásukat az üzemekben és a gyárakban, a laktanyákban és a lövészárkokban, a parasztok körében, a nemzetiségi vidékek dolgozó tömegei között. Harci készültségbe helyezték a forradalom fegyveres erőit, s éber figyelemmel kísérték az ellenforradalom ténykedéseit, végső csapásra készülve ellene. 1917 októberében, midőn a döntő napok elérkeztek, Lenin Finnországból illegálisan Pétervárra érkezett.

A bolsevikok, a nagy Lenin által lelkesítve, rohamra vezették a milliós tömegeket az önmagát túlélt burzsoá-földesúri rendszer ellen, a szocialista forradalomért

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A leninizmus kérdéseihez – 6. rész
Harc a szocialista építés győzelméért

 (idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

VII
Harc a szocialista építés győzelméért
Szerintem az „új ellenzék” fő hibája az, hogy nem hisz a szocialista építés sikerében. Ez a hiba, szerintem, azért fő hiba, mert ebből következik az „új ellenzék” valamennyi többi hibája is. Azok a hibák, amelyeket az „új ellenzék” a „nep”-nek, az államkapitalizmusnak, szocialista iparunk jellegének, a szövetkezetek proletárdiktatúrában betöltött szerepének, a kulákság elleni harc módszereinek, a középparasztság szerepének és súlyának kérdésében elkövetett, egytől-egyig az ellenzék fő hibájából származnak, abból, hogy nem hisz abban, hogy a szocialista társadalmat országunk erőivel fel lehet építeni.

Mit jelent a hitetlenség a szocialista építés országunkban való győzelmével szemben?

Mindenekelőtt azt, hogy nincsenek meggyőződve arról, hogy a parasztság zöme, országunk fejlődésének ismert körülményei következtében, bevonódhat a szocialista építés művébe.

Másodszor azt, hogy nincsenek meggyőződve arról, hogy országunk proletariátusa, amely kezében tartja a népgazdaság parancsnoki magaslatait, képes a parasztság zömét bevonni a szocialista építésbe.

Ezekből a tételekből indul ki hallgatólagosan az ellenzék fejlődésünk útjaira vonatkozó elgondolásaiban, — az most mindegy, hogy tudatosan vagy öntudatlanul teszi ezt.

Be lehet-e vonni a szovjet parasztság zömét a szocialista építés művébe?

„A leninizmus alapjairól” című brosúrában erre vonatkozólag két alaptétel van:

1. „Nem szabad összecserélni a Szovjetunió parasztságát a Nyugat parasztságával. Az a parasztság, amely három forradalom iskoláján ment át, amely a proletariátussal együtt és a proletariátus vezetésével harcolt a cár és a burzsoá hatalom ellen, az a parasztság, amely a proletárforradalom kezéből kapott földet és békét s ennek következtében a proletariátus tartaléka lett — ez a parasztság szükségképpen különbözik attól a parasztságtól, amely a burzsoá forradalom idején a liberális burzsoázia vezetése alatt harcolt, e burzsoázia kezéből kapott földet s ennek következtében a burzsoázia tartaléka lett. Aligha szorul bizonyításra, hogy a szovjet parasztság, amely megszokta, hogy a proletariátussal való politikai barátságot és politikai együttműködést megbecsülje, amely ennek a barátságnak és ennek az együttműködésnek köszönheti szabadságát — feltétlenül rendkívül alkalmas a proletariátussal való gazdasági együttműködésre.”

2. „Nem szabad összecserélni Oroszország mezőgazdaságát a Nyugat mezőgazdaságával. Ott a mezőgazdaság fejlődése a kapitalizmus szokott vonalán halad, amelyet a parasztság mélyreható rétegeződése, s az egyik póluson a nagy uradalmak és a magánkapitalista latifundiumok, a másikon pauperizmus, nyomor és bérrabszolgaság jellemeznek. Ennek következtében ott a züllés és bomlás egészen természetes. Nem így Oroszországban. Nálunk a mezőgazdaság fejlődése már csak azért sem haladhat ilyen úton, mert a Szovjethatalom léte és a döntő munka- és termelési eszközök nacionalizálása ilyenirányú fejlődést nem enged meg. Oroszországban a mezőgazdaság fejlődésének más úton kell haladnia, a sokmilliós kis- és középparasztság szövetkezeti tömörülésének útján, a tömegeket átfogó falusi szövetkezetek fejlődésének útján, melyeket az állam hitelkedvezményekkel támogat. Lenin a szövetkezetekről szóló cikkeiben helyesen utalt arra, hogy a mezőgazdaság fejlődésének nálunk új úton kell haladnia, azon az úton, amelyek a parasztság többségét a szövetkezeteken keresztül bevonjuk a szocialista építésbe, azon az úton, amelyen a kollektivizmus elveit fokozatosan meghonosítjuk a mezőgazdaságban, előbb a termékek értékesítése, később pedig a mezőgazdasági termékek termelése terén is…

Aligha szorul bizonyításra, hogy a parasztság óriási többsége szívesen lép majd a fejlődésnek erre az új útjára, s otthagyja a magánkapitalista latifundiumok és a bérrabszolgaság, a nyomor és pusztulás útját”.

Helyesek-e ezek a tételek?

Azt hiszem, hogy mindkét tétel helyes és vitathatatlan egész építési időszakunkra vonatkozólag a „nep” viszonyai között.

Ezek a tételek csak azokat az ismert lenini téziseket fejezik ki, amelyek a proletariátus és a parasztság összefogásáról szólnak, arról, hogy a parasztgazdaságokat be kell vonni az ország szocialista fejlődésének rendszerébe, arról, hogy a proletariátusnak a parasztság döntő tömegeivel együtt kell a szocializmus felé haladnia, arról, hogy a parasztság milliós tömegeinek szövetkezetekbe való tömörítése a szocialista építés országútja a falun, hogy szocialista nagyiparunk fejlődésének viszonyai között a „szövetkezetek egyszerű növekedése számunkra azonos … a szocializmus növekedésével” (XXVII. köt. 396. old.).

És valóban, milyen úton lehet és kell haladnia a parasztgazdaság fejlődésének országunkban?

A parasztgazdaság nem tőkés gazdaság. A parasztgazdaság, ha a parasztgazdaságok túlnyomó többségét vesszük, kisárutermelő gazdaság. De mi a kisárutermelő parasztgazdaság? Olyan gazdaság, mely a válaszúton áll kapitalizmus és szocializmus között. Fejlődhet a kapitalizmus felé, mint ahogy most a kapitalista országokban történik, és fejlődhet a szocializmus felé, ahogy nálunk kell történnie, a mi országunkban, a proletárdiktatúrában.

Honnan van a parasztságnak ez az ingatagsága, önállótlansága? Mivel magyarázható ez?

A parasztgazdaságok felaprózottságával, szervezetlenségével, azzal, hogy a várostól, az ipartól, a hitelrendszertől, az országban uralkodó hatalom jellegétől függenek, és végül, azzal a közismert helyzettel, hogy a falu mind anyagi, mind kulturális tekintetben a várost követi és kell hogy kövesse.

A parasztgazdaság kapitalista fejlődésének útja azt jelenti, hogy a fejlődés a parasztság rendkívül mélyreható rétegeződésén át vezet, hogy az egyik póluson hatalmas latifundiumok vannak, a másikon állandó a tömeges elszegényedés. Ez a fejlődési út a kapitalista országokban elkerülhetetlen, mert a falu, a parasztgazdaság, a várostól, az ipartól, a városban összpontosított hiteltől, a hatalom jellegétől függ, a városban pedig a burzsoázia, a kapitalista ipar, a kapitalista hitelrendszer, a kapitalista államhatalom uralkodik.

Szükségszerű-e a parasztgazdaság ilyen fejlődési útja a mi országunkban, ahol a város jellege egészen más, ahol az ipar a proletariátus kezében van, ahol a közlekedés, a hitelrendszer, az államhatalom stb. a proletariátus kezében összpontosul, ahol a föld nacionalizálása egyetemes törvény az országban? Persze, hogy nem szükségszerű. Ellenkezőleg. Éppen azért, mert a város a falu vezetője, s a városban nálunk a proletariátus uralkodik, amely a népgazdaság valamennyi parancsnoki magaslatát kezében tartja, a parasztgazdaságoknak fejlődésükben más úton kell haladniok, a szocialista építés útján.

Milyen út ez?

Ez az út a parasztgazdaságok millióinak tömeges szövetkezeti tömörülése a szövetkezetek minden ágában, az elaprózott parasztgazdaságok egyesítése a szocialista ipar körül, a kollektivizmus alapelemeinek bevezetése a parasztság körében — eleinte a mezőgazdasági termékek értékesítése és a parasztgazdaságok városi készítményekkel való ellátása vonalán, azután pedig a mezőgazdasági termelés vonalán.

És a proletárdiktatúra viszonyai között ez az út egyre inkább elkerülhetetlenné válik, mert a szövetkezés az értékesítés vonalán, a szövetkezés az ellátás vonalán, s végül a szövetkezés a hitel és a termelés (a mezőgazdasági szövetkezetek) vonalán, az egyetlen útja annak, hogy a falu jóléte emelkedjék, az egyetlen eszköze annak, hogy a nagy paraszttömegeket a nyomortól és pusztulástól megmentsük.

Azt mondják, hogy parasztságunk, helyzete szerint, nem szocialista s hogy ezért képtelen a szocialista fejlődésre. Az persze igaz, hogy a parasztság, helyzete szerint, nem szocialista. De ez nem érv a parasztgazdaság szocialista fejlődése ellen, ha be van bizonyítva, hogy a parasztság a várost követi, a városban pedig a szocialista ipar az úr. Az Októberi Forradalom idején a parasztság, helyzete szerint, szintén nem volt szocialista, s egyáltalán nem óhajtotta megteremteni a szocializmust az országban. Akkor főképpen a földesúri hatalom megszüntetésére és a háború befejezésére, a béke megteremtésére törekedett. Mégis a szocialista proletariátust követte akkor. Miért? Mert a burzsoázia megdöntése és a szocialista proletariátus hatalomrajutása volt akkor az egyetlen kivezető út az imperialista háborúból, az egyetlen út a béke helyreállítására. Mert más út akkor nem volt és nem is lehetett. Mert pártunknak akkor sikerült kipuhatolnia, megállapítania, hogy milyen mértékben kell a különleges parasztérdekeket (a földesúr megdöntése, a béke) az ország általános érdekeivel (proletárdiktatúra) egyesíteni és azoknak alávetni úgy, hogy az a parasztság számára elfogadható és előnyös legyen. S a parasztság, noha nem szocialista, akkor a szocialista proletariátust követte.

Ugyanezt kell mondanunk az országunkban folyó szocialista építésről, a parasztságnak az építésbe való bevonásáról. A parasztság, helyzete szerint, nem szocialista. De a szocialista fejlődés útjára kell lépnie és feltétlenül erre az útra fog lépni, mert nincs és nem lehet a parasztságnak más útja ahhoz, hogy a nyomor és a tönkremenés elől meneküljön, mint az, hogy összefog a proletariátussal, összefog a szocialista iparral, hogy a parasztgazdaság, a parasztság tömeges szövetkezése révén, bekapcsolódik a közös szocialista fejlődésbe.

Miért éppen a parasztság tömeges szövetkezése révén?

Azért, mert a tömeges szövetkezésben „megtaláltuk egyrészt a magánérdeknek, a magánkereskedelmi érdeknek, másrészt az állami felügyeletnek és ellenőrzésnek olyfokú egybekapcsolását, a magánérdek olyfokú alárendelését a közérdeknek” (Lenin), amely elfogadható és előnyös a parasztság számára, és amely lehetővé teszi a proletariátusnak, hogy a parasztság zömét a szocialista építésbe bevonja. Éppen mert a parasztságnak előnyös, ha a szövetkezeten keresztül adja el áruit s szereli fel gépekkel gazdaságát, éppen ezért kell hogy a parasztság a tömeges szövetkezés útján haladjon és ezen az úton fog is haladni.

De mit jelent a parasztság tömeges szövetkezése, amikor a vezetőszerep a szocialista iparé?

Azt jelenti, hogy a kisárutermelő parasztgazdaság letér a régi kapitalista útról, mely a parasztságot tömegesen tönkrejuttatja, s áttér a fejlődés új útjára, a szocialista építés útjára.

Ezért a harc a parasztgazdaság fejlődésének új útjáért, a harc a parasztság döntő tömegeinek a szocialista építésbe való bevonásáért: pártunk soronlevő feladata.

A SzK(b)P XIV. kongresszusa ezért helyesen hozta ezt a határozatot:

„A szocializmus építésének fő útja a falun az, hogy miközben a szocialista állami ipar, az állami hitelintézetek és egyéb parancsnoki magaslatok, melyek a proletariátus kezében vannak, egyre nagyobb mértékben átveszik a gazdasági vezetést, ugyanakkor a parasztság zömét bevonjuk a szövetkezeti szervezetbe és biztosítjuk e szervezet szocialista fejlődését azáltal, hogy kihasználjuk, leküzdjük és kiszorítjuk kapitalista elemeit” (lásd a kongresszusnak a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatban hozott határozatát).

Az „új ellenzék” óriási hibája az, hogy nem hisz a parasztság fejlődésének ebben az új útjában, nem látja vagy nem érti, mennyire elkerülhetetlen ez az út a proletárdiktatúra viszonyai között. Mégpedig azért nem érti, mert nem hisz abban, hogy a szocialista építés országunkban győz, nem hisz abban, hogy proletariátusunk magával tudja vinni a parasztságot a szocializmushoz vezető úton.

Ezért nem érti meg a „nep” kettős jellegét, túlozza a „nep” negatív oldalait s a „nep”-et főként visszavonulásként értelmezi.

Ezért túlozza gazdaságunk kapitalista elemeinek szerepét, s lekicsinyli szocialista fejlődésünk emelőinek (a szocialista ipar, a hitelrendszer, a szövetkezetek, a proletárhatalom stb.) szerepét.

Ezért nem érti meg állami iparunk szocialista természetét és kételkedik Lenin szövetkezeti tervének helyességében.

Ezért fújja fel a falu rétegeződését, ezért rémüldözik a kuláktól, ezért kicsinyli le a középparaszt szerepét, ezért próbálja meghiúsítani a pártnak a középparaszttal való tartós szövetség biztosítására irányuló politikáját, és általában ezért kapkod ide-oda a párt falusi politikájának a kérdésében.

Ezért nem érti meg azt az óriási munkát, amelyet a párt végzett annak érdekében, hogy a munkások és parasztok milliós tömegeit bevonja az ipar és a mezőgazdaság építésébe, a szövetkezetek és a Szovjetek felélénkítésébe, az ország igazgatásába, a bürokrácia elleni harcba, az államapparátusunk megjavításáért és átalakításáért vívott harcba, azt a munkát, amely új fejlődési szakaszt jelent s amely nélkül semmiféle szocialista építés el nem képzelhető.

Ezért csügged el és veszti el fejét építőmunkánk nehézségei láttán és kételkedik országunk iparosításának lehetőségében, fecseg pesszimista módon a párt elfajulásáról stb.

Náluk, a burzsoáknál, minden többé-kevésbé jó, de nálunk, proletároknál, minden többé-kevésbé rossz; ha nem érkezik el idejében a nyugati forradalom, akkor ügyünk elveszett, — ilyen általában az „új ellenzék” hangja, amely, szerintem, likvidátori hang, de amelyet az ellenzék valami okból (lehet, hogy tréfából) „internacionalizmusnak” nevez.

A „nep” kapitalizmus, mondja az ellenzék. A „nep” főképpen visszavonulás, mondja Zinovjev. Mindez persze nem igaz. Valójában a „nep” a pártnak az a politikája, amely megengedi a szocialista és a kapitalista elemek harcát, arra számítva, hogy a szocialista elemek legyőzik a kapitalista elemeket. Valójában a „nep” csak kezdődött visszavonulással, de arra irányul, hogy a visszavonulás során az erőket átcsoportosítsuk és támadásba menjünk át. Valójában már néhány év óta támadásban vagyunk és sikerrel támadunk, fejlesztjük iparunkat, fejlesztjük szovjet kereskedelmünket, visszaszorítjuk a magántőkét.

De mi az értelme annak a tételnek, hogy a „nep” kapitalizmus, hogy a „nep” főképpen visszavonulás? Miből indul ki ez a tétel?

Abból a helytelen feltevésből indul ki, hogy nálunk most egyszerűen a kapitalizmus visszaállítása, a kapitalizmus egyszerű „visszatérése” megy végbe. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék kételkedik iparunk szocialista természetében. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék rémüldözik a kuláktól. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék kapva-kapott a parasztság rétegeződésére vonatkozó helytelen adatokon. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék, különös feledékenységgel, mellőzi azt a tényt, hogy nálunk a középparaszt a mezőgazdaság központi alakja. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg a középparaszt súlyának lebecsülése és a kételkedés Lenin szövetkezeti tervével szemben. Csak ezzel a feltevéssel „indokolható” meg az, hogy az „új ellenzék” nem hisz a falu fejlődésének új útjában, a falunak a szocialista építésbe való bevonása útjában.

Valójában nálunk most nem a kapitalizmus visszaállításának egyoldalú folyamata megy végbe, hanem a kapitalizmus fejlődésének és a szocializmus fejlődésének kétoldalú folyamata, a szocialista elemek és a kapitalista elemek harcának ellentétes folyamata, a szocialista elemek felülkerekedésének és a kapitalista elemek legyűrésének folyamata. Ez éppoly vitathatatlan a városra vonatkozólag, ahol az állami ipar a szocializmus alapja, mint a falura vonatkozólag, ahol a szocialista fejlődés fő emelője a tömeges szövetkezet, mely összefog a szocialista iparral.

A kapitalizmus egyszerű visszaállítása már csak azért sem lehetséges, mert a hatalom nálunk proletárhatalom, a nagyipar a proletariátus kezében van, a közlekedéssel és a hitellel a proletárállam rendelkezik.

A falusi rétegeződés nem ölthet olyan méreteket, mint azelőtt, a középparasztság megmarad a parasztság alapvető tömegének, a kulák már csak azért sem szerezheti vissza régi erejét, mert a föld nálunk nacionalizálva van, ki van vonva a forgalomból, kereskedelmi, hitel-, adó- és szövetkezeti politikánk pedig arra irányul, hogy korlátozza a kulákság kizsákmányoló törekvéseit, emelje a nagy paraszttömegek jólétét, s kiegyenlítse a falun a szélsőségeket. Nem is szólva arról, hogy a kulákság elleni harc nemcsak a régi vonalon folyik, nemcsak a szegényparasztságot szervezzük meg a kulákság ellen, hanem új vonalon is: erősítjük a proletariátus és szegényparasztság szövetségét a középparaszti tömegekkel a kulák ellen. Az a tény, hogy az ellenzék nem érti meg a kulákság ellen e második vonalon folyó harc értelmét és jelentőségét, újból megerősíti azt, hogy az ellenzék lecsúszik a falu régi fejlődési útjára, kapitalista fejlődési útjára, amikor a kulák és a szegényparasztság voltak a falu fő erői, a középparaszt pedig „felmorzsolódott”.

A szövetkezet az államkapitalizmus egyik válfaja, mondja az ellenzék, és hivatkozik Lenin „A terményadóról” című cikkére s ennek alapján nem hisz abban, hogy a szövetkezetei a szocialista fejlődés fő emelőjeként ki lehet használni. Az ellenzék itt is igen súlyos hibát követ el. A szövetkezetek ilyetén értelmezése megfelelő és kielégítő volt 1921-ben, a „Terményadó” megírása idején, amikor még nem volt fejlett szocialista iparunk, amikor Lenin az államkapitalizmust gazdálkodásunk lehetséges fő formájának gondolta s a szövetkezeteket az államkapitalizmussal párosítva vizsgálta. De a kérdés ilyen értelmezése ma már nem kielégítő és történelmileg túlhaladott, mert azóta az idők megváltoztak, szocialista iparunk fejlődött, az államkapitalizmus nem fogant meg annyira, amennyire kívánatos volt, a szövetkezetek pedig, melyek most már tízmilliónál több tagot számlálnak, kezdtek összefogni a szocialista iparral.

Mi mással magyarázzuk azt a tényt, hogy Lenin már két évvel a „Terményadó” után, 1923-ban, a szövetkezetei máskép ítéli meg, és azt tartja, hogy „a szövetkezetek a mi viszonyaink között lépten-nyomon teljesen egybeesnek a szocializmussal”? (XXVII. köt. 396. old.)

Mi mással magyarázzuk ezt, ha nem azzal, hogy e két év alatt a szocialista ipar már megnőtt, az államkapitalizmus pedig nem vert eléggé erős gyökeret, s ebből kifolyólag Lenin a szövetkezeteket már nem az államkapitalizmussal, hanem a szocialista iparral párosítva kezdte vizsgálni?

Megváltoztak a szövetkezetek fejlődési feltételei. Meg kellett változnia a szövetkezeti kérdés kezelésének is.

Itt van például egy nagyszerű rész Leninnek „A szövetkezetekről” (1923) írt brosúrájából. Az idézet megvilágítja ezt a kérdést:

„Az államkapitalizmusban a szövetkezeti üzemek abban különböznek az államkapitalista üzemektől, hogy először magánüzemek, másodszor kollektív üzemek. A mi fennálló rendünkben a szövetkezeti üzemek mint kollektív üzemek különböznek a magánkapitalista üzemektől, de nem különböznek a szocialista üzemektől, ha olyan földön alakultak, olyan termelési eszközökkel dolgoznak, amelyek az állam, vagyis a munkásosztály tulajdonában vannak” (XXVII. köt. 396. old.).

Ez a kis idézet két nagy kérdést old meg. Először azt a kérdést, hogy „a mi fennálló rendszerünk” nem államkapitalizmus. Másodszor azt a kérdést, hogy a szövetkezeti üzemek, ha „a mi fennálló rendszerünkkel” kapcsolatban tekintjük őket, „nem különböznek” a szocialista üzemektől.

Azt hiszem, világosabban már nem is lehet beszélni.

Itt van még egy rész Leninnek ugyanebből a brosúrájából:

„A szövetkezetek egyszerű növekedése számunkra (a fentemlített «csekély» kivétellel) azonos a szocializmus növekedésével s ezzel kapcsolatban kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a szocializmusra vonatkozó egész álláspontunk gyökeresen megváltozott” (ugyanott).

Nyilvánvaló, hogy „A szövetkezetekről” című brosúrában a szövetkezetek új megítélésével van dolgunk, amit az „új ellenzék” nem akar elismerni, és amit, a tények ellenére, a nyilvánvaló igazság ellenére, a leninizmus ellenére, gondosan elhallgat.

Más a szövetkezet, ha az államkapitalizmussal van kapcsolatban és más a szövetkezet, ha a szocialista iparral van kapcsolatban.

Ebből azonban nem lehet azt a következtetést levonni, hogy „A terményadóról” szóló cikk és „A szövetkezetekről” írott brosúra közt szakadék tátong. Ez, persze, nem igaz. Elég, például, a „Terményadó” következő helyére utalni, hogy azonnal megleljük a legszorosabb összefüggést a két mű között a szövetkezet megítélésének kérdésében. Ez a rész így szól:

„Az áttérés a koncessziókról a szocializmusra: áttérés a nagyüzem egyik formájáról a nagyüzem másik formájára. Az áttérés a kistulajdonosok szövetkezeteiről a szocializmusra: áttérés a kisüzemű termelésről a nagyüzeműre, vagyis bonyolultabb áttérés, amely azonban, ha sikerül, a lakosság nagyobb tömegeit tudja átfogni s mélyebb és elevenebb gyökereit tudja kitépni a régi, szocializmuselőtti, sőt kapitalizmuselőtti viszonyoknak, melyek a legmakacsabbul állanak ellen minden «újításnak»” (XXVI. köt. 337. old).

Ebből az idézetből látható, hogy Lenin már a „Terményadó” idején, amikor még nem volt fejlett szocialista iparunk, lehetségesnek tartotta, hogy a szövetkezetek, siker esetén, a „szocializmuselőtti”, tehát többek között a kapitalista viszonyok elleni harc hatalmas eszközévé változtathatók. Azt hiszem, hogy éppen ez a gondolat lett utóbb „A szövetkezetekről” szóló brosúra kiindulópontja.

De mi következik ebből?

Ebből az következik, hogy az „új ellenzék” a szövetkezeti kérdést nem marxista módra, hanem metafizikusan kezeli. A szövetkezetet nem történelmi jelenségnek tekinti, más jelenségekkel kapcsolatban, mondjuk az államkapitalizmussal kapcsolatban (1921-ben), vagy a szocialista iparral kapcsolatban (1923-ban), hanem mint valami állandó, egyszersmindenkorra adott „magábanvaló dolgot”.

Ebből származnak az ellenzék hibái a szövetkezeti kérdésben, ezért nem hisz abban, hogy a falu a szövetkezetek útján fejlődik a szocializmus felé, ezért tér le az ellenzék a régi útra, a falu kapitalista fejlődésének útjára.

Nagyjából ez az „új ellenzék” álláspontja a szocialista építés gyakorlati kérdéseiben.

Ebből egy következtetés vonható le: az ellenzék vonala, ha egyáltalán van vonala, az ellenzék ingadozása és tétovázása, az ellenzék hitetlensége ügyünkben és fejvesztettsége a nehézségek láttán arra vezet, hogy kapitulál gazdaságunk tőkés elemei előtt.

Mert ha a „nep” főképpen visszavonulás, ha kétségbevonják az állami ipar szocialista természetét, ha a kulák csaknem mindenható, ha a szövetkezetektől nem sokat várhatunk, ha a középparaszt szerepe növekvő mértékben csökken, ha a falu fejlődésének új útja kétséges, ha a párt csepp híján elfajul, s a nyugati forradalom még nincs olyan közel — akkor mi marad mindezek után az ellenzék fegyvertárában, mire számíthat a gazdaságunk kapitalista elemei ellen vívott harcban? Hiszen nem lehet pusztán „A korszak filozófiájával” harcba menni.

Világos, hogy az „új ellenzék” fegyvertára nem irígylésreméltó, ha egyáltalán fegyvertárnak lehet nevezni. Ez a fegyvertár nem alkalmas harcra. És mégkevésbbé győzelemre.

Világos, hogy ilyen fegyvertárral a párt „egykettőre” tönkretenné magát, ha harcba bocsátkoznék — egyszerűen kapitulálnia kellene gazdaságunk tőkés elemei előtt.

Ezért a XIV. pártkongresszus tökéletesen helyesen járt el, mikor határozatilag kimondta, hogy „pártunk fő feladata a harc a szocialista építés győzelméért a Szovjetunióban”; hogy a feladat megoldásának egyik elengedhetetlen feltétele „a harc a szocializmus országunkban való felépítésével szemben megnyilvánuló hitetlenség ellen, azok ellen a kísérletek ellen, amelyek «következetesen szocialista típusú» üzemeinket (Lenin), «államkapitalista» üzemeknek próbálják minősíteni”; hogy „ezek az eszmeáramlatok, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a tömegek öntudatosan viszonyuljanak a szocialista építéshez általában és a szocialista ipar építéséhez különösen, csak akadályozzák a gazdaság szocialista elemeinek növekedését és megkönnyítik a magántőke ellenük folytatott harcát”; hogy „a kongresszus ezért széleskörű nevelőmunkát tart szükségesnek a leninizmus e meghamisításainak leküzdése érdekében” (lásd a SzK(b)P Központi Bizottságának beszámolójával kapcsolatban hozott határozatot).

A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja XIV. kongresszusának történelmi jelentősége abban áll, hogy gyökeréig fel tudta tárni az „új ellenzék” hibáit, félredobta hitetlenségét és sopánkodását, világosan és pontosan kijelölte a szocializmusért folyó további harc útját, a győzelem perspektíváját tárta a párt elé és így felfegyverezte a proletariátust a szocialista építés győzelmébe vetett törhetetlen hittel.

1926. január 25.

I. V. Sztálin. A leninizmus kérdéseihez,
Moszkva—Leningrád. 1926.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

Bel- és külpolitikai elképzelések

Néhány nappal a választások után, 1930. szeptember 25-én Hitlert bíróság elé idézik — a védelem tanújának. A pert három katonatiszt ellen indították összeesküvés vádjával. A Birodalmi Törvényszék IV. Büntetőtanácsa előtt fekvő ügy látszólag nem túl jelentős: Hans Ludin és Richard Scheringer hadnagy, valamint Hans Friedrich Wendt főhadnagy azért kerültek a bíróság elé, mert a hadügyminisztérium rendelkezése ellenére – amely a tisztikar számára megtiltotta, hogy tagja legyen „rendszerellenes politikai szervezetnek” – beléptek az NSDAP- be, s a hadseregben terjesztették a náci párt nézeteit. A védelem nem kevesebbre vállalkozott, minthogy bizonyítsa: az NSDAP nem sorolható azok közé a szervezetek közé, amelyek a köztársaság erőszakos megdöntésére törnek.

Hitler — és a náci propaganda — nagy fontosságot tulajdonított a Lipcsében megrendezett pernek. Arra kívánták felhasználni a választásokat követő első, nagy nyilvánosságot biztosító lehetőséget, hogy kifejtsék a párt programját, ismertessék a hatalomátvétel náci tervét és tisztázzák viszonyukat a Reichswehrhez. Ez utóbbira Hitler nagy hangsúlyt helyezett, s nem véletlenül. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy a végrehajtó hatalom csúcsán elhelyezkedő Hindenburg a hadsereget tekinti az ország „talapzatának”, s minden olyan kísérletet, amely a „legfelső hadúrnak” tett engedelmességi fogadalom ellen irányul, a leghatározottabban visszautasít.

A bíróság elé lépő Hitler határozott hangon jelentette be: pártja nem akar beleavatkozni a Reichswehr ügyeibe, sőt elvet minden olyan törekvést, amely a hadsereg bomlasztására irányul. Ígéretet tett arra is, hogy amennyiben a nemzetiszocialisták hatalomra jutnak, első tennivalójuk egyike a hadsereg fejlesztése lesz. Az út ennek valóra váltásához nem más, mint a versailles-i szerződés megszegése. Mint mondotta: ha a nemzetiszocialisták egyszer hatalomra kerülnek, „akár illegális eszközökkel is felszámolják Versailles gyalázatát”. Nos, legalábbis ez utóbbi ígéretét Hitler beváltotta.

A bíróságnak arra a kérdésére, hogy: „Legális vagy illegális úton akarja megszerezni a hatalmat a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt?”, Hitler kifejtette: pártja békés úton, a szavazócédulák erejével kívánja meghódítani a hatalmat. Ezután azonban elragadták indulatai – vagy talán a hatáskeltésben már nagy tapasztalatokra szert tett szónok begyakorlott fogásainak egyikét mutatta be hallgatóságának? -, és szinte hisztérikus hangon így folytatta: „Megmondom Önöknek, ha én legálisan hatalomra jutok, akkor kormányommal olyan állambíróságokat alakítok, amelyeknek majd törvényesen kell elítélniük azokat, akik felelősek népünk szerencsétlenségéért. S akkor, lehetőleg legális úton, fejek fognak hullani.” E fenyegetés után következett a jó előre kiszámított fordulat: az NSDAP vezére ünnepélyesen esküt tett arra, hogy a hatalom megszerzéséhez csak legális, törvényes eszközöket fog igénybe venni.

Másnap az ország szinte valamennyi lapja szalagcímekkel közölte a tárgyaláson elhangzottak lényegét. A jobboldali újságok öles betűi hívták fel az olvasók figyelmét „Hitler legalitásnyilatkozatára”, külön kiemelve az esküt. A mérsékelt és baloldali lapok legalábbis kételkedésüknek adtak hangot a nácik őszinteségét illetően, s inkább a „fejek hullásának” ígéretét hangsúlyozták. Pedig az eset azok közé a ritka kivételek közé tartozott, amikor a „Führer” igazat mondott, s meg is tartotta a szavát. Csupán azt kellett mondataiból a helyére tenni, kinek szólt az esküvel megerősített „legalitásnyilatkozat”, s kinek a „fejek hullása”. Az utóbbi félreérthetetlen volt, Hitler maga adta meg az egyértelmű választ: a „forradalmároknak”. Azaz, a korabeli náci szóhasználatnak megfelelően, a kommunistáktól a szociáldemokratákig terjedő baloldalnak.

Hitler „legalitásnyilatkozata” azonban nem a weimari köztársaságnak, s nem is a polgári demokráciának szólt. Ezt nem is követelhette tőle senki egy olyan korszakban, amikor az ország élén már a parlamenten kívüli s annak ellenében kormányzó Brüning-kabinet állt. A legalitásra tett eskü a jobboldalnak szólt, amelynek Hitler a gazdasági összeomlás rémképével, a polgárháborús méreteket öltő csatározásokkal, a sztrájkokkal és tüntetésekkel szemben a nemzetiszocialista diktatúra „nyugalmát és rendjét” kínálta.

A náci párt vezére nem titkolta külpolitikai programját sem, amelyet a jobboldalon kívül más körök is támogattak. Már ebben az időben igyekezett azonban a külföld számára is elfogadhatóvá tenni elképzeléseit, vagy legalábbis megértést kivívni.

Ezekben a napokban készült el Hitler és a mozgalom iránt egyre nagyobb érdeklődést tanúsító külföldi újságírók tájékoztatásával megbízott sajtófőnök, Ernst Hanfstaenglnek „A birodalmi választások” című cikke, amely meg kívánta ismertetni a náci célokat a nemzetközi nyilvánossággal is. Az írás a Sunday Express című angol lapban jelent meg, s már hangvételével is feltűnést keltett. Egyáltalán nem felelt meg annak a stílusnak, amit egy, az országban ellenzékben lévő párt vezetőjétől megszoktak. Hitler magabiztos nyilatkozatában az egész „német nép” nevében szólt, s kormányfői határozottsággal terjesztette elő követeléseit. A versailles-i szerződés revíziója mellett szerepelt már a Young-terv felülvizsgálatának szükségessége, s elhangzott egy nagy feltűnést keltő területi igény is: „a lengyel folyosónak, amelyet testünkből vágtak ki, vissza kell térnie a birodalom kebelébe”. Amíg ugyanis a versailles-i szerződés revíziója már megszokott politikai fordulatnak számított, s a Young-tervet is már több oldalról bírálták, a „korridor”, a Lengyelország Balti-tengeri kijáratát Danzig (ma Gdansk) szabad város kikötőjén keresztül biztosító, ugyanakkor Kelet-Poroszországot a birodalom többi részétől elválasztó folyosó említése már háborút idéző fenyegetéssel ért fel.

A harcias programot néhány nap múlva magyarázkodás követte. A londoni The Times riporterének adott interjújában Hitler – akárcsak a bírósági teremben – biztosította a legtekintélyesebb angol lap képviselőjét, hogy nem gondol a versailles-i szerződésben foglaltak erőszakos megváltoztatására. Majd a náci módszerekkel korántsem rokonszenvező tudósító további kellemetlen kérdéseire válaszolva megértést kért pártja számára: „Ne ítéljen minket el azért, amiért úgy cselekszünk, ahogyan Önök cselekednének a mi helyzetünkben. Remélem, hogy Anglia sohasem kényszerül abba a helyzetbe, amelyben ma Németország van. Amennyiben azonban úgy állna a dolog, és Angliát a legnehezebb pillanatában érné hátulról a tőrdöfés, vajon mit tenne Anglia annak érdekében, hogy ismét feltámadjon? Milyen magatartást tanúsítanának az angol hazafiak azokkal szemben, akik előbb tönkretették saját nemzetüket, majd megsemmisítésére törtek?”

Az NSDAP – választásokat követően meghirdetett – bel- és külpolitikai programjának célja a nemzet „újrafelemelkedése” (Wiederaufhebung), amit a belső „rend és nyugalom” helyreállításával, valamint a Németországot sújtó nemzetközi egyezmények megsemmisítésével kívánt elérni. A párt ugyanakkor a hatalomátvételre is készült, s taktikáját ez utóbbi határozta meg. A náci képviselők „legális” parlamenti tevékenysége, az SA-erődemonstrációk, a nagygyűlések áradata és az illegális terror egyaránt a feszült belpolitikai helyzet további élezését szolgálta. E törekvésnek felelt meg az újjáválasztott parlament október 13-i megnyitásakor barna ingben bevonuló 107 náci képviselő provokatív magatartása, akik név szerinti szólításuk- kor a szokásos „jelen” helyett harsogó „Jelen, Heil Hitler!” kiáltással válaszoltak. Vagy a Gregor Strasser által felolvasott frakciónyilatkozatban elhangzott nyílt fenyegetés: „… mi most az alkotmány, a weimari demokrácia és a köztársaság védelmére hozott törvény mellett vagyunk – azonban csak addig, amíg ezek megfelelnek nekünk!” Még aznap az illegális módszerekből is ízelítőt kapott Berlin: az egyenruhájukat civil öltözetre cserélő SA-osztagok addigi legnagyobb „spontán” antiszemita akcióját sebesült járókelők, zsidó tulajdonban levő boltok, kávézók és áruházak betört kirakatai jelezték.

Az NSDAP törekvése nyilvánvaló volt. Bizonyítani akarta, hogy Németországban ez a párt az egyetlen erő, amely képes irányítani az eseményeket, s egyben azt is, hogy nélküle, vagy ellenében minden stabilizációs kísérlet eleve kudarcra van kárhoztatva. S a támogatásért cserében nem kevesebbet követelt a maga számára, mint a kormányhatalmat.

Amíg a gazdasági válság hatására tovább mélyülő politikai válság körülményeihez jól alkalmazkodott és széles körben kedvező visszhangot váltott ki a „legalitás” mellett a „rend és nyugalom” helyreállításának ígéretével kiegészült náci program, továbbra is a párt gyenge pontja maradt az egységes gazdaságpolitikai elképzelések hiánya.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!