1

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

Vizsgálati anyagok felhasználásával készült összeállítás.

Az 1956 októberi magyarországi ellenforradalom előkészítésében, kirobbantásában és eseményeinek alakításában rendkívül fontos tényező volt az imperialisták kém- és diverziós tevékenysége, továbbá az imperialisták legfőbb hazai támaszának, a magyar ellenforradalmi erőknek aknamunkája. A magyar közvélemény eddig keveset hallott erről, nem ismeri a népköztársaság ellenségeinek aknamunkáját. Ebben a tanulmányban az imperialisták és szövetségeseik régebbi tevékenységéről és módszereiről, valamint az ellenforradalom napjaiban történt beavatkozásáról lesz szó.

Az imperialisták kém- és diverziós cselekményei, valamint a hazai reakció, a „belső bitangok” tevékenysége nem egymástól különálló két dolog. Ez a kétfajta tevékenység összefonódik és kiegészíti egymást, egyik a másik nélkül nem egész, sőt egyik sem létezhetik a másik nélkül. A nyugati imperialistákat és a hazai reakciósokat összefonja az azonos osztályérdek: mindketten a szocialista társadalmi és államrendszer megdöntésére, a kapitalista kizsákmányolás visszaállítására törekszenek. Összefonja őket egymásrautaltságuk is. Természetes szövetségesek ők. Az imperialisták a hazai ellenforradalmárok és a disszidáltak közül szervezik ügynökeiket, ezek képezik az ellenforradalmi bázist. S megfordítva: hazai reakciósaink csak az imperialistákban bízhatnak, csak tőlük várhatnak anyagi és „erkölcsi” támogatást, csak tőlük várhatják „felszabadulásukat”. Ezért mindenkor tárt karokkal fogadják az imperialista ügynököket, s készek azok utasításai szerint dolgozni.

*

Mióta szocialista ország létezik, az imperialisták soha, egy percig sem haboztak, hogy beavatkozzanak annak (illetve azoknak) belügyeibe, hogy gyengítsék, és ha lehet, megdöntsék a proletárhatalmat. Ezt tették 1918—1920-ban, amikor — mint ismeretes — 14 imperialista hatalom viselt intervenciós háborút a fiatal szovjet állam ellen. 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság bukásának fő oka is az imperialisták fegyveres beavatkozása volt. A két világháború között szinte rendszeresen hajtottak végre provokációkat a Szovjetunió, a szovjet államhatárok és a szovjet diplomácia ellen. Fő bázisuk akkor is, mint most, a hazai reakció volt: a megdöntött, de sorsukba belenyugodni nem tudó és nem is akaró volt kizsákmányoló osztályok.

A második világháború nem váltotta be azokat a reményeket, amelyeket a világ imperialistái fűztek hozzá. Nem omlott össze a Szovjetunió, ellenkezőleg: megerősödött, s rajta kívül új szocialista államok egész sora született Európában és Ázsiában. A Szovjetunió kilépett elszigeteltségéből, a szocializmus világrendszerré vált. Új rohamra indultak az imperialisták ellen a felszabadulásukért küzdő gyarmati népek is. Ez a változás, az erőgyarapodás nemcsak lehetővé, hanem szükségessé is tette, hogy mind a szocialista országok, mind a gyarmati és imperialista országok kommunista és munkáspártjai kül- és belpolitikai vonatkozásban egyaránt változtassanak politikájukon és taktikájukon. Az új helyzetet mélyrehatóan először az SZKP XX. kongresszusa elemezte. Az ott elhangzott elemzés és útmutatás termékenyítően hatott nemcsak a nemzetközi kommunista mozgalomra, hanem az egész munkásmozgalomra is.

Ám a megváltozott körülmények az imperialistákat is más módszerek alkalmazására kényszerítették. A szocialista tábor ereje, a szocialista békepolitika, ennek a politikának a „saját” tömegeik előtti nagy népszerűsége arra késztette őket, hogy más hangot üssenek meg: legalább látszólag hajlandóságot mutassanak a megegyezésre.

Nem mintha az imperialisták a valóságban egy percre is megbékéltek volna azzal a gondolattal, hogy növekszik a szocialista tábor, erősödik a gyarmati felszabadító mozgalom. Nem, ők minden követ megmozgattak és megmozgatnak, hogy gyengítsék a szocialista országok belső rendjét, aláássák azok biztonságát és meghiúsítsák eszméinek terjedését. Különösen nagy gondot fordítanak a kém- és diverziós cselekmények megszervezésére, a hazai reakciósok összegyűjtésére, szervezésére és támogatására.

Azok a kém- és diverziós cselekedetek, amelyeket az egyes imperialista hatalmak más kapitalista vagy imperialista országokban folytatnak, elvileg különböznek a szocialista országokban kifejtett aknamunkájuktól. Ott azért szereznek adatokat, hogy katonai vagy gazdasági előnyre tegyenek szert. A szocialista országokban ennyivel nem elégednek meg, itt számukra a fő dolog a rendszer, a munkáshatalom megdöntésére irányuló kém- és diverziós cselekmény, a belső reakció megszervezése a munkáshatalom ellen.

Ilyen vonatkozásban az utolsó években az imperialisták, s különösen az amerikai imperialisták elvesztették maradék szemérmességüket is. Nyíltan, parlamenti és kongresszusi vitákon tárgyalják meg, hogy diverziót és aknamunkát szerveznek a szocialista országok ellen, s milyen összegeket fordítanak erre. Az Amerikai Egyesült Államokban a kém- és diverziós cselekmények szervezése, az ellenforradalmi bandák segélyezése és a szocialista országok belső rendje és biztonsága ellen való felhasználása állami vonalon folyik, szinte kormánytevékenységgé vált. Még az államelnök sem restelli közhírré tenni, hogy a felforgatók oldalán áll. 1955 nyarán Eisenhower elnök az államfők genfi tanácskozása után adott nyilatkozatában elmondta: „A külügyminiszter és én nemegyszer hangoztattuk a kelet-európai csatlós államok, a nemzetközi kommunizmus tevékenysége és hasonló kérdésekben vallott amerikai meggyőződést és nézeteket. Világossá tettük, hogy hogyan gondolkozunk ezekről a kérdésekről. A rabságban sínylődő népek békés felszabadítása mindig is egyik fő célja volt az USA külpolitikájának, és az is marad, míg a siker be nem következik.” 1955-ben karácsonykor is nyilatkozott az elnök. Ekkor így szólt a „csatlós országok” népeihez: „Az amerikai nép ismeri azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket viselnetek kell. Az amerikai nép osztozik gondjaitokban, amikkel az egyéni szabadságjogotok és a politikai szabadság helyreállítását várjátok, és veletek együtt hisz abban, hogy végül is győzni fog az igazság, és újból a világ szabad országainak sorába helyez vissza benneteket.”

Ilyen kenetteljes és magasröptű szavakkal kell beszélnie az államelnöknek, mert hiszen van a világon protokoll és nemzetközi jog. De azok a funkcionáriusok és hírszerző szervek, amelyek a háttérben, a homályban dolgoznak, s akiket nem köt magas, felelős beosztás, azok azonnal megértik az ünnepélyes szavak rejtett értelmét. Tudják, hogy ezek a nyilatkozatok azt jelentik: lehet szervezni a diverziót, az összeesküvést. S hogy sikerüljön a „békés felszabadulás”, rá lehet szabadítani a burzsoá, földesúri erőket, a társadalom alját, a börtöntöltelékeket a népre.

Dulles 1952-ben, amikor még nem volt külügyminiszter, szintén szabadabban formulázta meg a szocialista országok úgynevezett „felszabadulásának” politikáját. Azt mondotta, hogy a népi demokratikus országokban az Egyesült Államok politikájának a kapitalizmus visszaállítására kell irányulnia, s kijelentette: „Különböző helyeken ügyes munka folyik, amelynek célja a felszabadítás előmozdítása. Természetesen — tette hozzá szerényen — ezt a tevékenységet nem kell közhírré tenni.” Dulles azóta külügyminiszter lett, s mint eddigi tevékenységéből látható, régebbi véleményét és politikáját fenntartja, és arra törekszik, hogy ez az USA hivatalos politikájává váljék.

Az Egyesült Államok 1951. évi, úgynevezett „kölcsönös biztonsági” törvénye évenként 100 millió dollárt irányoz elő a Szovjetunió és a népi demokratikus országok elleni felforgató tevékenységre. Nagy összeg ez! Nagy Imréék és az ellenforradalmárok nem győztek hozsannázni, amiért az amerikaiak 20 millió dollárt ígértek ajándékként. Pedig ez a 20 millió dollár (amelyből egyébként egy centet sem láttunk) csak töredékét fedezte volna azoknak a károknak, amelyeket évek óta — éppen az erre a célra kiadott százmilliókból — népi demokráciánknak okoztak. A 100 milliós előirányzatot 1956-ban 125 millióra emelték. E fenti törvény szerint tehát az Egyesült Államok kormánya több száz millió dollárt fordított a szocialista országokban folytatott kém- és diverziós munkára.

Hogy ne legyen félreértés az összeg rendeltetése felől, idézzük az Egyesült Államok képviselőházának vitájából a „kölcsönös biztonsági” törvény egyik szerzője, Kersten képviselő szavait: „A kölcsönös biztonság biztosításáról szóló törvény, amelyet nemrég fogadtak el, s amelyet az elnök aláírt, azt a módszert irányozza elő, amelynek révén az Egyesült Államok segítséget nyújthat a kommunista országokban a földalatti felszabadító mozgalomnak.” Kersten komolyan mondja, s nem teszi idézőjelbe a felszabadító szót. Mert tőkés lelkének felszabadulást jelent a szocializmus megdöntése, a tőkés kizsákmányolás visszaállítása, a földek visszavétele a parasztoktól. Kersten módosítást is javasol a törvényhez: „A kölcsönös biztonság biztosításáról szóló törvényhez fűződő módosítás — mondotta Kersten — segélynyújtást irányoz elő azon földalatti szervezetek számára, amelyek megvannak, vagy amelyeket a jövőben fognak létrehozni. Az ilyen földalatti szervezetek vezetőséget kaphatnak, s ilyen módon tevékenységük nem lesz hiábavaló.” S hozzátette még: „A felszabadítást nem lehet elérni csupán propagandával és parlamenti manőverekkel, a felszabadítás megfelelő időben végrehajtott erős akciókat követel.” Mert Kersten szerint: „Azt mondani, hogy a terror semmiféle szerepet nem tölthet be Kelet-Európa felszabadító mozgalmában, tájékozatlanságot jelent abban a kérdésben, hogy mi is a felszabadító mozgalom.” Majd kijelentette, hogy az Egyesült Államok e politikájának célja „a rémület terjesztése”.

Kersten szókimondóbb mint az elnök: ő már nem „békés felszabadításról” beszél. Hiszen szándékukat sokkal pontosabban fejezi ki az ilyenfajta terminológia: „erős akció”, „terror”, „a rémület terjesztése”. Az ily módon terjesztett „szabadságot” magyarul rabságnak és önkénynek hívják. Azt a következtetést mindjárt levonhatjuk Kersten szavaiból, hogy a nép támogatására nem számítanak. Nincs más hátra tehát: vezetőséggel és — mi hozzátehetjük — pénzzel meg fegyverrel látják el a földalatti ellenforradalmi szervezeteket.

Kísértetiesen azonos nézeteket vall ebben a kérdésben McCarran szenátor is. „Nincs okunk arra — mondotta a szenátusban —, hogy támadásunkat a kormányakciókra korlátozzuk, a kormány béke idején nem teheti meg mindazt, amit magáncsoportosulások megtehetnek.” Kifejtette továbbá, hogy „a szavakkal és tettekkel folytatott amerikai propaganda akkor kezdi meghozni eredményeit, amikor az egyszerű és bátor célt követi: a szovjet diktatúra megdöntését bármely eszközzel”. „Felkelések provokálása a csatlós övezetekben lehetséges.” Lám, milyen határozottan és világosan beszélt McCarran!

Még konkrétabban írt erről 1952 áprilisában a „Nations Business”-ben (az amerikai kereskedelmi kamara folyóiratában) Anthony A. Leviero: „Egyetlenegy kormányhivatalnok sem fogja elismerni, de mi embereket képezünk ki, hogy a lélektani háború keményebb szakaszában kémekkel, szabotőrökkel és specialistákkal rendelkezzünk … Ezek megtanulják, hogyan kell felrobbantani hidakat, vonatokat és hadiüzemeket, kioktatják őket mindenfajta fegyver használatára, mind amerikai, mind külföldi fegyverekére … Megtalálják a közlekedés titkos módszereit, úgyhogy vissza is térhetnek azzal, amit láttak. Az ellenséges lakosság közé keverednek, nyugtalanító rémhíreket terjesztenek.”

De lehet folytatni. 1956 tavaszán kidolgozták „a világkommunizmus elleni politikai támadás programját”. Ez a program is nyíltan tartalmazza fegyveres, felforgató bandák szervezését a népi demokratikus országokban. Le van benne írva, hogy a fegyveres bandákat, amelyeket — semmi kétség — hazaárulókból és különféle bűnöző elemekből verbuválnak (ezt bizonyítja a magyar ellenforradalmi bandák összetétele is), államellenes lázadások szervezésére használják fel. A programot David Sarnoff, a „Radiocorporation of Amerika” (RCA) elnöke dolgozta ki. Memorandumában a hazaárulókról, szökevényekről és bűnözőkről ezt írja: „Kívánatos ezen emberi erő maximális kihasználása. Ezt az erőt be kell vonni meghatározott, jól szervezett és pénzzel jól ellátott kommunistaellenes szervezetekbe. Létre kell hozni az emigránsok tiszti hadtestét — 100—100 főből álló csoportokból —, amely készen áll arra, hogy alkalmas esetekben és rendkívüli körülmények között felhasználják.” Ez a program nemcsak David Sarnoff ügye. Megvitatták és jóváhagyták azt magas kormánykörökben, s kiadták az Egyesült Államok kongresszusa hivatalos okmánygyűjteményében.

Talán elég is ennyi az „ideológiából” és a „szervezeti instrukciókból”. El lehet mondani, hogy a beszédek és a dokumentumok magukért beszélnek. Ezekből is az derül ki, hogy az imperialisták engesztelhetetlenül gyűlölik a szocialista rendszert, s mindent elkövetnek, hogy súlyos, lehetőleg halálos csapást mérjenek rá. Mindent megtesznek, amit legálisan, a nemzetközi jog és a nemzetközi szokások keretében elkövethetnek, s olyasmit is, amit csak féllegálisan vagy illegálisan tehetnek ellenünk.

HÍRSZERZŐ SZERVEK

A nagy „elvi” összefüggéseket s a „fő feladatot” már elmondották Kerstenék, McCarranék és David Sarnoffék. Véleményüket megerősíti a Fehér Ház 1955 december 30-án kiadott különleges nyilatkozata, amely szerint a népi demokratikus országok „felszabadítása” volt és marad az Egyesült Államok külpolitikájának egyik alapvető célja mindaddig, amíg „a sikert el nem érik”. Ennek érdekében nagy gondot fordítanak a kémkedésre: adatokat gyűjtenek a Magyar Néphadseregről; katonai szempontból felderítéseket végeznek egy-egy nagyobb városunkról, vagy egy-egy országrészről, az ország védelme szempontjából fontos hadi- vagy egyéb üzemekről; adatokat gyűjtenek a népgazdaság helyzetéről, gazdasági nehézségeinkről, hogy az esetleges gazdasági tárgyalásoknál kihasználhassák ezeket; igyekeznek megismerni a népgazdaság egyes ágazatainak és objektumainak kapacitását. De politikai kémkedést is folytatnak, hogy megismerjék a lakosság hangulatát, s hogy milyen kérdések foglalkoztatják az embereket; adatokat gyűjtenek kisebb-nagyobb beosztású vezetőkről, hogy kompromittálhassák vagy adott esetben beszervezhessék őket; kapcsolatot keresnek és tartanak fenn ellenforradalmi elemekkel, illetve szervezetekkel. Embercsempészést is folytatnak: kiszöktetik a számukra szükséges embereket s kompromittált vagy gyanússá vált ügynökeiket.

A széleskörű kémtevékenységgel szerzett adatokat többféleképpen hasznosítják: a katonai adatokat a hadsereg, különösen a tisztek kiképzésénél, továbbá különböző hadműveleti tervek kidolgozásánál; a gazdasági életről szerzett értesüléseiket a gazdasági tárgyalásoknál értékesítik. A politikai híreket elferdítik, eltúlozzák, hazugságokkal egészítik ki, s ballon-akciók, röpcédulák, a Szabad Európa, Amerika Hangja stb. rádióadók útján a lakosság félrevezetésére, a népi demokratikus rendszer elleni izgatásra használják fel. Mindezeknek az adatoknak a birtokában adnak új utasításokat ügynökeiknek és az illegális ellenforradalmi szervezeteknek. Az imperialista kémszervezeteknek a népi demokratikus országok ellen dolgozó főrezidensei (főmegbízottai) régi, kipróbált hírszerzők, az imperialista hadseregek és egyéb állami szervek hírszerző részlegének tisztjei. Az amerikai kémszervezet vezetői pl. a következők: Salzburgban W. Emil Juhász, aki több mint 25 évig a budapesti amerikai követségen volt alkonzuli beosztásban, s közvetlenül a kiutasítása előtt az amerikai kormány visszahívta, és „eredményes munkájáért” megkapta az egyik legnagyobb amerikai kitüntetést (1954 tavaszáig Juhásznak 17 kémkapcsolatát vették őrizetbe a magyar államvédelmi szervek, s további 75—80 kapcsolatáról volt tudomásuk); Berchtesgadenben Mr. Antos őrnagy, helyettese Mr. Fischer, aki 1946-ban rövid ideig ugyancsak a budapesti amerikai követségen dolgozott; a müncheni egyik vezető a magyar származású Mr. Parker, aki korábban a wasserburgi, majd a Bad Reichenhall-i kémiroda beosztottja volt.

Sokkal többet mondanak a magyarországi származású alkalmazottak nevei. Miféle emberek felelnek meg a tudvalevőleg kényes amerikai hírszerző szerveknek arra, hogy az egyes országok „rezidentúrájának” vezetőivé és vezető munkatársaivá tegyék meg őket? Íme, néhányan a „magyar ügyeket” intéző vezető beosztású ügynökök közül: Martsa Sándor volt horthysta ezredes, jelenleg Grazban él. Az újonnan beszervezettek közül többet ő képezett ki határátlépésre és diverziós cselekedetre. Baracsi József volt csendőrfőhadnagy, az MHBK (Magyar Harcosok Bajtársi Közössége) londoni vezetője. Csia Jenő volt csendőrezredes, a Hungarista Mozgalom tagja, a nyílt fasiszták közül szervez be ügynököket. Pelsőczy Pál volt SS-főhadnagy, jelenleg a francia hírszerzésnek dolgozik. Erdődi-Harrach Tamás volt horthysta százados, a Hungarista Mozgalom grazi hírszerző szervének vezetője. Vasváry József horthysta altábornagy, az MNB (Magyar Nemzeti Bizottmány) ausztriai megbízottja, a Magyar Iroda vezetője. Dr. Decleva Jenő volt főszolgabíró, majd tüzérfőhadnagy Grazban kémeket képez ki és dob át a határon. Páter Gácser Imre volt tábori lelkész, az MNB franciaországi Magyar Irodájának vezetője, Párizsban lakik és ügynököket szervez be. Visnyei Sándor volt horthysta főhadnagy, a Gehlen-féle nyugatnémet hírszerző szerv magyar osztályának munkatársa, beszervező és kihallgató. Visnyei főnöke Kolényi György volt alezredes, vezérkari tiszt.

Milyen emberek ezek? Íme: amikor Visnyei Sándortól, a Gehlen-féle nyugatnémet hírszerző szerv hivatalos beosztottjától megkérdezték: „tehát hazaárulóvá vált?” — így válaszolt: „Ezt nem tudom elismerni, mert jelenleg a Magyar Népköztársaságot nem számítom hazámnak.” Gyulai Lajostól, a CIC és a FSS ügynökétől is megkérdezték: „Ön katona volt, esküt tett. Miért közölt hát katonai titkokat idegen állam embereivel?” Ez a válasz: „Nem értettem egyet az 1949-es alkotmánynak a hadseregre vonatkozó pontjával, valamint az akkor működő kormányzat politikájával. Úgy gondoltam, a nyugati társadalmi forma alkalmazhatóbb Magyarországra.” Ezek az emberek abból élnek, hogy napról napra rendszeresen eladják, elárulják hazájukat, nem törődnek azzal, hogy esetleg felvonulási területté vagy hadszíntérré teszik-e az országot.

Ezek az imperialisták számára megbízható emberek hallgatják ki a menekülttáborokban lakó, a „magyar irodákhoz” vagy más segélyszervekhez forduló magyar disszidáltakat, hogy ami adatot csak lehet, kiszedjenek belőlük. Ők választják ki azokat, akik hajlandók a SZER (Szabad Európa Rádió) vagy más imperialista rádió adásaiban rágalmazni, gyalázni hazájukat, s azokat is, akik még ezeken is túltesznek és kémkedésre, diverzióra vállalkoznak.

A hírszerző szervek a kémanyag egy jelentős részét a menekülttáborokban és a „jótékonysági szervezetek” felhasználásával szerzik meg. Különösen jelentős ebből a szempontból Ausztria, hiszen a disszidáltak zöme az osztrák határt lépte át, és vagy Ausztriában akar letelepedni, vagy az ott működő menekültügyi szervek segítségével akar tovább jutni.

A nyugati hatalmak azelőtt kihasználták, hogy Ausztria nem volt független állam, hogy szektorokra oszlott. A nyugati hatalmak által megszállt övezetekben szabadon működtek e hatalmak hírszerző szervei. Először ők hallgatták ki a menekülteket. A hírszerző szerveknek ez időben szabad bejárásuk volt a menekült-táborokba. Legfeljebb olyasfajta korlátozás volt, hogy a francia zónában a francia hírszerzőknek volt elsőbbségi joguk, az angol zónában az angoloknak stb. Az amerikaiak itt is biztosították elsőbbségüket, mert mind az angol, mind a francia zónában csak egy-egy menekült-tábor volt, így a menekültek zöme az amerikai zónában szállt meg, ahol több tábort tartottak fenn, s ebben a zónában, Salzburgban volt elhelyezve a kivándorlási ügyeket intéző központi szerv. Ez egyébként ma is ott van.

Ez a teljesen „szabad vásár” az osztrák államszerződéssel és Ausztria semlegességének proklamálásával megszűnt. Azóta az osztrák állam intézi a menekült-ügyeket, tartja fenn a menekült-táborokat, s látja el papírokkal a disszidáltakat. Ez nem jelenti azonban azt, hogy az imperialisták lemondtak e fontos területről, és abbahagyták az ott folytatott tevékenységüket. Nem! Új módszerekhez folyamodtak, nem törődve azzal, hogy sokszor nehéz helyzetbe hozzák az osztrák kormányt, s cselekedetükkel tulajdonképpen megsértik az osztrák semlegességet. Beépítették embereiket a magyar menekült-táborokba (Eisenstadt, Bécs, Glasenbach stb.), illetve az ott lakók közül ügynököket szerveztek be. Ők szállítják a kihallgatásra alkalmas személyeket a hírszerző szervek közvetlen munkatársaihoz, vagy ha érdekesnek ígérkezik az eset, mindjárt valamelyik „nagy főnökhöz”.

Azelőtt a hírszerző szervek szinte nyíltan tartották fenn irodáikat, kiképzőhelyeiket vagy táboraikat. Az amerikaiak pl. Bécsben a Gregor Mendel Strasse 56. szám alatt átutazó-szállást tartottak fenn ügynökeik számára. Az angol hírszerző szerv egyik helyisége Bécsben a Sebastian Platz 7. számú házban volt. Salzburgban az amerikaiak a többi között a következő helyeken végeztek kihallgatásokat: Residenz Platz 1. USA konzulátus; a Hinterholzer Franz Kai-on levő egyik épületükben, amelyben többek között a Joint-ot is felhasználták fedőszervként; General Key Gasse — ugyancsak az USA konzulátus irodái voltak itt; Faberstrasse 7/a. SZER-kirendeltség.

Salzburgtól 20—25 km-re (volt amerikai zóna) egy hegyoldalban az amerikaiak kiképző-tábort tartottak fenn. Welsben az amerikaiak 1001. számú táborát szintén az amerikai hírszerzés tartotta fenn. Ezt a tábort annak idején a „gyilkosok iskolájának” nevezték. Sorolhatnók tovább.

Ma a kémszervezetek kénytelenek fedőszerveket létesíteni, ahol a kihallgatást, a beszervezést és egyéb ügyeiket intézhetik. Innsbruckban pl. egy Timpex nevű vállalat az amerikai titkos-szolgálat fedőszerve. Ugyanilyen célt szolgál Kőffer Viktor magyar származású fogász bécsi rendelője. Az amerikai kémkedés gazdasági ügyeinek egy részét egy kereskedelmi ügynökség bonyolítja le, az ügynökség a Kärtnerstrasse egyik szerény mellékutcájában húzódik meg. Felhasználják fedőszervül a Szabad Európa Rádió legálisan működő szerkesztőségeit és kirendeltségeit is. Ezeket a helyeket persze a menekültek tömegesen nem látogatják. Itt elsősorban a hírszerző szervek vezetői és rezidensei dolgoznak. Ide csak a már kiválasztottak mennek el.

A menekültek tömegesebb megismeréséhez és kihallgatásához újfajta fedőszervek voltak szükségesek. Ilyenek a Magyar Irodák, a Magyar Caritások vagy a Zsidók Szakmai Képzésének Világszervezete (ahol főképpen rádiós kémeket képeznek ki a hírszerző szervek számára). Ezek természetesen a legkülönfélébb emigráns szervezetek, s az emigráns lapok szerkesztőségei. Nagyon érdekes ebből a szempontból, hogy az előbb említett kereskedelmi ügynökség felsőbb kapcsolata Lengyel Béla volt horthysta altábornagy, az amerikai Magyar Segély bécsi főmegbízottja. Az ügynökség Lengyelnek számol el. Grazban a Magyar Menekültügyi Szolgálat egyik vezetője Szentgyörgyi László volt horthysta főhadnagy, angol ügynök; Salzburgban Magyar Caritas-vezető Bartha János Gehlen-ügynök; Münchenben a Magyar Segítő Szolgálat vezetője báró dr. Ordódy Krisztina. Ezek, természetesen, a „segélypénzt” eredeti rendeltetésére — kémkedésre költik.

A Magyar Irodákat az amerikai kormány támogatásával alakult úgynevezett Magyar Bizottmány szervezi és tartja fenn. Ilyen irodák működnek Grazban, Salzburgban, Münchenben, valamint más osztrák és nyugatnémet városokban. A Magyar Irodák bevallott feladata: pénz-, ruha- és egyéb segéllyel támogatni a menekülteket. Ezért a disszidensek sűrűn keresik fel ezeket az irodákat. A valóságban azonban a Magyar Irodák bevallott feladatukkal törődnek a legkevesebbet. Az irodákon dolgozó „kutatók” igyekeznek felkutatni azokat, akiket érdemes kihallgatni vagy akik alkalmasak a beszervezésre. Ilyenkor aztán működésbe lépnek a Timpex-féle „kereskedelmi vállalatok”, amelyeknek nem bevallott, de űzött foglalkozásuk a lélekvásárlás, a hazaárulók gyártása.

A Magyar Irodákhoz hasonlóan fedőszervül szolgál egy sor más intézmény is, pl. a Vöröskereszt irodái és táborai vagy a „magyar egyházi” intézmények. Bizonyos Magyar nevű nyugatnémet ügynök állandóan a Vöröskereszt Rechnitz városbeli helyiségében tartózkodik, ott szervezte be és küldte haza kémkedni Kispál Józsefet is. Kispál első feladatait végre is hajtotta, sok kémadatot gyűjtött a szovjet hadseregről, de a második határátlépésnél „szerencsétlenül járt”, elfogták.

Glumercz Imrét a passaui táborból emelték ki. A kiképzés alatt szállodában lakott. Egy bizonyos „Feri bácsi” képezte ki, neki kellett volna átadni a szovjet hadseregre vonatkozó kémanyagot is. De őt is elfogták. Hogyan találta volna meg Glumercz Imre „Feri bácsit”? Egyszerűen! Csak Salzburgba kellett volna mennie, az ottani magyar katolikus egyházhoz, s ott bárki, akitől megkérdezi, hogy „hol a Feri bácsi”, azonnal értesítette volna őt. (Persze, nem vezetik el hozzá, mert konspirálnak.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Jemnitz János

2

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

Mi volt a nyugati imperialista politika válságának oka? A válság rugóit elsősorban nem a gazdasági életben kell keresnünk, bár kétségtelen, hogy a tízéves fejlődés súlyos milliókat húzott ki a Wall Street és a City zsebéből. Tény az is, hogy a nemzetközi feszültség tartós enyhülése, a háborús állami megrendelések elmaradása újabb millióktól fosztotta volna meg a tőkés monopóliumokat (e milliók ma a jelenlegi tőkés konjunktúra fontos tényezői). Igaz az is, hogy a tőkések még soha sem engedtek ki önként „zsíros üzleteket” a kezükből (Szuez és az azzal kapcsolatos közel-keleti olaj pedig nyilvánvalóan ilyen „zsíros üzlet”). De gazdasági vonalon a válságjelenségeket akkor ismerjük fel leginkább, ha nem a múlt veszteségeit, hanem a jövő távlatait vizsgáljuk. Látnunk kell, hogy Szuez kezdete lehetett volna egy nagy államosítási hullámnak, amelynek eredményeként a nyugati monopóliumokat és ezzel az imperialista pozíciókat érzékeny veszteség érné. Az államosítási hullám Délkelet-Ázsiából tovább gyűrűzne az arab világban, és veszélybe kerülne a közel-keleti olaj is. (Emlékeznünk kell arra, hogy öt évvel ezelőtt Iránban megkísérelték az olajforrások államosítását, de a végrehajtást az imperialista hatalmak nyílt beavatkozással megakadályozták.) És ha igaz az, hogy tíz év alatt rohamosan meggyorsult a gyarmati rendszer szétesése, igaz az is, hogy a gyarmattartó hatalmaknak még van mit veszteniük:

Gyarmati bevételek* (nettó)
(millió dollár)

* International Financial Statistics, 1957 augusztus. *

Végül a kérdés gazdasági vonatkozásait nemcsak a lehetséges veszteségek, hanem a lehetséges nyereségek oldaláról is meg kell néznünk. Közismert a nagy monopóliumok profitéhsége. Nemcsakhogy nem engedik magukat kiszorítani a volt gyarmati területekről, hanem még kedvezőbb feltételeket igyekeznek biztosítani a függő országoknál — bár az utóbbi hónapok tapasztalatai alapján ez nem nagyon látszik valószínűnek. Meg kell még említeni az 1957-ben utat törő, az Eisenhower-elven alapuló újabb politikai nyomást, a durva állami erőszakot, azt a politikai gyakorlatot, amelyről a demokrata párt volt alelnökjelöltje, Kefauver szenátor kijelentette: „Túlságosan sok bizonyíték merült fel amellett, hogy ennek a programnak úgy szabták a ruháját, hogy az elsősorban a nemzetközi olajtársaságok alakjára illjék. Az olaj, ahelyett, hogy csak egyik tényezője lenne a külpolitika kialakításának, döntően befolyásolja azt.”* Nemzetközi Szemle, 1957 szeptember. *

A felsorolt gazdasági szempontok ellenére a válságjelenségek elsősorban és hangsúlyozottan politikai természetűek. A politikai indokokat a tekintélyes és megfontolt londoni „The Times” nyomán így foglalhatjuk össze: „A genfi csúcsértekezlet megölte a félelmet”, megerősödtek a semlegességi irányzatok, kiéleződtek a kapitalista országok közötti ellentétek, megkezdődött a NATO-politika bírálata, kétségbevonták az Egyesült Államok politikai hegemóniáját. Mindez közvetlenül és negatív formában hat vissza a Wall Street és a City gazdasági stabilizálására. E folyamat hatásáról az Egyesült Államok kongresszusa gazdasági bizottságának vezetője 1956 júliusában kijelentette: „Világos, hogy a lemondás a védelem céljaira való mozgósításról, vagy a mozgósítás méreteinek csökkentése nagy hatást gyakorol gazdasági életünkre.”** Sz. Krusinszkij, V. Majevszkij, P. Jefimov, M. Ogyinyec. Sto proizoslo v Vengrii. Moszkva 1956. *

A nyugati politikusok válaszút elé kerültek. Vagy tudomásul veszik az erőviszonyok megváltozását és a békés vetélkedés alapján hosszúlejáratú tervet dolgoznak ki az ellentámadásra (mint azt Churchill tette), vagy agresszív módon, erőszakkal próbálják a történelem órájának mutatóját visszaállítani. A vélemények megoszlottak. Voltak hívei a status quo-nak, és a status quo anténak (vagy ahogy nyugaton mostanában nevezték, a „roll back” — visszaszorítási — politikának) is.* A „roll back”-politika elve az, hogy nem ismerik el az 1945-től végbement történelmi változásokat, erőszakos úton akarják megdönteni a népi hatalmat Kínában és a többi népi demokratikus országban. * Az utóbbi időben — a válságjelenségek elmélyülésével — az utóbbi irányzat erősödött meg.** A történelem bizonyítja, hogy amikor az uralkodó osztályok politikája válságba jut, a reakciós agresszív módszerek híveinek pozíciói erősödnek meg. Ez a folyamat természetesen nem zárja ki, hogy a másik irányzat, a reálpolitika irányzatának hívei ne érvényesíthessék elképzeléseiket. Az imperialista politikusok közötti nézeteltéréseknek lehettünk tanúi 1956-ban is. *

A „roll back”-politika jelentkezett már a genfi csúcsértekezleteken is, ahol Eisenhower többször felvetette a „kelet-európai országok” kérdését. Eisenhowernek ez a fellépése nem volt elszigetelt jelenség. Karácsonyi elnöki üzenetében ugyanezt a gondolatot találjuk, mely szerint az elnök biztosítja a kelet-európai „sínylődő” népeket afelől, hogy az amerikai nép osztozik gondjaiban, és a szabadság helyreállításában segítséget fog nyújtani.

A „roll back”-politika kerekedett felül, amikor a nyugati hatalmak visszautasították a kollektív biztonsági szerződések megkötését, a Kínai Népköztársaság elismerését, Németország, Vietnam, Korea békés egyesítésének megoldását, valamint abban is, hogy katonai blokkok és stratégiai támaszpontok gyűrűjét építették ki a szocialista országok körül — tagadhatatlan támadó célzattal. A „roll back”-politika érvényesülésével párhuzamosan a nyugati politikusok körében megerősödött az agresszív, hidegháborús hangulat. Sir Gladwyn Jebb, Anglia párizsi nagykövete 1956 tavaszán kijelentette: „A konfliktus a természetes állapot Kelet és Nyugat között.”*** Palme Dutt. Labour Monthly, 1956 május. * Drew Middleton, a „New York Times” nagy-britanniai tudósítója egy magasrangú kormányhivatalnok szavait idézi: „Anélkül, hogy észrevettük volna, a háború utáni periódusból átmentünk a háború előtti szakaszba. Mi tudjuk ezt. Reméljük, Washingtonban is tudják …”**** New York Times, 1956 március 22. *

Tudták. Tudták mindenekelőtt azt, amit A. Eden angol miniszterelnök így összegezett: „A kommunista hatalmak és a nyugati demokráciák harcának jellege megváltozott, és nem előnyösen …” Ez félreérthetetlenül azt jelenti, hogy a már felsorolt tényezők hatására az imperialista körök a demokrácia erőivel szemben defenzívába szorultak. Nixon, az Egyesült Államok alelnöke, 1956 október 11-én, San Franciscóban elmondott választási beszédében az Egyesült Államok külpolitikájának lényegét a következőkben összegezte:

1. Sohasem szabad alábecsülni a kommunista veszélyt.

2. Gondoskodni kell arról, hogy az Egyesük Államok erős maradjon.

3. A „vasfüggöny” mögötti erőket nem szabad, magukra hagyni.

4. A külpolitikában érvényesíteni kell az Egyesült Államok gazdasági kapcsolatait, erejét.* MTI 1956 október 12. *

Szeptember végén Brüsszelben nemzetközi katolikus nagygyűlést tartottak. A felszólalók között volt R. Schuman és Adenauer is. Schuman azt hangsúlyozta, hogy az antikolonialista (gyarmatosítás ellenes) gyűlöletet le kell törni — míg Adenauer, európai kérdésekkel foglalkozva, vészjeleket adott le, hogy a nyugati hatalmak széthúzása következtében a Szovjetunió nemzetközi befolyása megerősödött, Ázsiában új erők léptek fel, tehát, ha a nyugat-európai imperialista körök nem akarnak az erős mezőnyben lemaradni, fokozni kell a NATO hatékonyságát, további lépéseket kell tenni a nyugat-európai integráció terén.** Le Monde, 1956 szeptember 27. *

Amint látjuk, a nyugati imperialista hatalmak politikájában a „roll back”-elv előtérbenyomulásával egyidejűleg a dollárdiplomácia háttérbe szorult, és egyre inkább a „nagy bot”, a politikai nyomás, a katonai erőszak módszere érvényesült.

A nyers erőszak alkalmazása már 1956 nyarától előrevetítette árnyékát. A „The Times” 1956 június 28-án a Szuezi Csatorna Társaság államosítását olyan önkényes cselekedetnek nevezi, amely szerinte „… kimeríti a nemzetközi fosztogatás tényét és következményeiben a legsúlyosabb csapást jelenti, amelyet a Nyugattal szemben ezideig egy úgynevezett semleges ország elkövetett …” Éppen ezért a legerélyesebb katonai beavatkozást is természetesnek tartja. A legjellemzőbb a cikknek az a része, ahol a katonai erőszak jogosultságát indokolja: „… ha Nasszer demonstrálhatja, hogy büntetlenül kisajátíthat nyugati tulajdont és lábbal tiporhat nyugati érdekeket, akkor bizonyos, hogy előbb vagy utóbb mások is követni fogják példáját. A közép-keleti olajmezők, amelyektől Nagy-Britannia életszínvonala olyan nagymértékben függ, pillanatnyilag baráti közép-keleti államok területén fekszenek. Az arab politika futóhomokján azonban biztosra vehető, hogy a minden országban megtalálható szélsőséges elemek az egyiptomi példa követése érdekében fognak nyomást gyakorolni. A helyzet minden esetre nem olyan, hogy elegendő csupán tiltakozó jegyzékek átadása …”

A szuezi válság egyre inkább elmélyült, és minthogy Egyiptom a politikai nyomásnak, valamint a dollárdiplomáciának ellenállt, megérett a nyílt fegyveres agresszió terve. Nutting angol külügyi államtitkár a konzervatív párt külügyi vitáján kijelentette, hogy ő a békét csak az igazság alapján tudja elképzelni.* MTI 1956 október 12. *

A nyugati kardcsörtetést katonai intézkedések követték. Anglia tüntetően csapatokat vont össze a Szuez közelében lévő Cipruson. Később francia egységek is érkeztek a szigetre. Egymást érték az Egyiptom-ellenes provokációk a Közel-Keleten. A politikai nyomást kiegészítette a katonai erőszak. A kairói Közép-Keleti Kutató Intézet által kiadott Fehér Könyv adatai szerint az Egyiptom elleni támadás október első felében már elhatározott akció volt, amelynek végső terveit október 16-án egyeztették Eden, Lloyd, Mollet és Pineau párizsi találkozóján. Ezután jelentette ki Mollet a francia képviselőházban: „Bízzanak bennem …, valami történni fog … nem mondhatok többet …, diplomáciai titok, amit nem szeghetek meg.” A nemzetközi közvéleményt az utolsó pillanatokig igyekeztek félrevezetni, Selwyn Lloyd még október 25-én is azt hangoztatta, hogy „újabb reményteljes kilátás van a szuezi kérdés békés rendezésére”, ugyanakkor Izrael már elrendelte a mozgósítást.

Washington, a Közel-Kelet felé irányuló agresszív politikájával a feszült helyzetet kihasználva, többrétű feladatot akart megoldani: megtörni Egyiptomot, kiszorítani az angol és a francia versenytársakat, csökkenteni a Szovjetunió politikai befolyását — és ezek után, ami a lényeg, a „légüres térben” biztosítani az Egyesült Államok politikai és gazdasági hegemóniáját.

Az amerikai politika európai gépezetében a legveszélyesebb ponton meglazultak a csavarok. Liberális, polgári demokratikus körökben egyre komolyabban értékelték a Szovjetunió békepolitikáját, amely a XX. kongresszus után mind nagyobb teret hódított. Nehrunak az a véleménye, hogy a bagdadi paktumot, a SEATO-t fel kell számolni, a békés együttélés szellemében normalizálni kell az Egyesült Államok és Kína kapcsolatát* Szabad Nép, 1956 március 21. *, már nem hatottak keleti egzotikumként, olyannyira, hogy Anglia, Franciaország, Nyugat-Németország és Olaszország gyakorlati lépéseket tettek az Egyesült Államok embargo-politikájának lebontására. A Kínai Népköztársasággal folytatott politika kérdésében az Egyesült Államok és európai partnerei között szakadás állott be.

Az európai országokban, Bonnt leszámítva, tért hódított az általános politikai kérdések olyan szemlélete, amely különbözött az amerikai szemlélettől. Mindenekelőtt kiemelkedő volt Mollet, Pineau és Gronchi fellépése, amikoris a többéves amerikai politika nyílt visszautasítására került sor — részben a közvélemény nyomásának engedve, részben arra számítva, hogy a „roll back”-politika ellenfelei megerősödnek. Az európai agresszív körök gyengülésével együtt vesztett európai befolyásából a Wall Street és a Pentagon. Claude Bourdet a „France Observateur”-ben Guy Mollet moszkvai látogatásáról a következőket írta: „A Szovjetuniónak fontos, hogy a francia külpolitika módosuljon, hogy ne igazodjék továbbra is teljesen az amerikai politikához, sőt ellenkezőleg, hogy hozzájáruljon az enyhülés meggyorsításához. Ez pedig elsősorban a Köztársasági Front és a SFIO (Francia Szocialista Párt) állásfoglalásától függ. A helyzet ilyen alakulása elméletileg nem lehetetlen, és nem összeegyeztethetetlen a SFIO jelenlegi téziseivel …”* Francé Observateur, 1956 január 12. *

Az amerikai propaganda Európában tért vesztett és kényelmetlen helyzetbe került. Míg eddig az agresszió elleni védekezésről beszéltek, most azonban olyan kényes és „népszerűtlen” akciókat kellett foganatosítaniuk, mint a nyílt békeajánlatok sorozatos visszautasítása.

E politikának elkerülhetetlenül jelentkezett az ellenhatása: egyre inkább tapasztalható volt a közvélemény elítélő nyomása, a kommunista pártok tömegbázisának és akciói jelentőségének, továbbá politikai befolyásának megnövekedése, a szociáldemokrata pártokon belül szaporodtak az ellenzéki fellépések, megerősödtek a politikai változást követelő baloldali csoportok, a nemzetközi munkásmozgalom életét figyelők már észrevették az első jeleket, melyek az akcióegység irányába mutattak. Ennek a sokoldalú mozgásnak, fejlődésnek alapja a népek béketörekvése volt. S mivel a béketörekvések vezető ereje a szocialista tábor, természetes, hogy ezekben a hónapokban jelentős néptömegek fordultak szembe az Egyesült Államokkal.

Ebből a szempontból kell megítélnünk a nemzetközi munkásmozgalomban tapasztalható változásokat is. Többéves fejlődés eredményeként a békemozgalom 1956-ban olyan szervezett erőkre tudott támaszkodni, mint a Szakszervezeti Világszövetség 88 millió munkása, a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség 200 millió asszonya, a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség 85 millió fiatalja. A fenti szervezett tömegekhez hozzá kell számítanunk a béke ügyének legáldozatkészebb katonáit, a kommunistákat. Azokat a kommunistákat, akiknek tábora az 1939-es 4,2 millió főről 1956-ig 33 millióra emelkedett (ebből a 33 millió kommunistából 5 millió a kapitalista országokban harcol az imperializmus ellen).** Voproszi Isztoriji. KPSZSZ. 1957. I. sz. *

Az 1956-os nemzetközi politikai helyzet fojtogatta a burzsoáziát: (a gyarmati felszabadító mozgalmakat nem említve) a békemozgalom, valamint a kommunista pártok megerősödtek (a nyugati kapitalista országok kommunista pártjai szívós harcot vívtak külpolitikai síkon a háborús törekvések, belpolitikai síkon pedig a monopóliumok ellen, demokratikus változásokért stb.), a Szovjetunióban és a népi demokratikus országokban a XX. kongresszus a szocializmus fejlődésének új, szélesebb útjait világította meg, jelentős segítséget nyújtott elavult módszerek és régi hibák kiküszöböléséhez. A kongresszus nyomán a dolgozók érdekében egy sor új intézkedést foganatosítottak — s természetes, hogy mindez a demokratikus egységfrontért folytatott küzdelemre vonatkozóan sem maradhatott eredmény nélkül: 1956 március végén Bécsben a baloldali szocialisták kezdeményezésére országos munkásértekezletet tartottak, amelyen részt vettek kommunista, szociáldemokrata és pártonkívüli munkások; Franciaországban több helyen akcióegység jött létre a Poujade-féle fasiszta mozgalommal szemben; Berlinben a Szocialista Egységpárt országos értekezletén, kommunistákkal egyetemben, sok nyugatnémet szociáldemokrata is részt vett; a nemzetközi szociáldemokrácia ismert képviselői (Cole, Huysmans) a kommunista és szociáldemokrata mozgalom közeledésének, a munkásegységnek a húrjait kezdték pengetni.

Marceau Pivert — a Francia Szocialista Párt Szovjetunióban járt küldöttségének tagja — 1956 tavaszán megírta, hogy a szociáldemokrata és a kommunista mozgalom között nemzetközi síkon, a béke védelmében elképzelhető az együttműködés.* Francé Observateur, 1956 május 24. * E kijelentés súlyának megértésére idézzük Claude Bourdet-t: „a szocialista vezetők viszont úgy tudják, hogy a Kommunista Párthoz való bizonyos közeledést követelő irányzat, amely a párt országos tanácskozásának legutóbbi ülése alkalmával is érezhető volt, a választások után csak még jobban megerősödik …”** Ugyanott, 1956 január 12. *

A munkástömegek mindenütt egyre fokozódó mértékben követelték a békét, a munkásegységet, a demokratikus haladást. Guy Molletnak még sohasem volt olyan erős ellenzéke, mint 1956—1957-ben. Amikor Algériában és a Közel-Keleten belesüllyedt a gyarmati háború posványába, tekintélyes ellenzéke támadt D. Mayer, A. Philip és csoportja személyében.

Az Olasz Kommunista Párt sürgető felhívásaira 1956 tavaszán a demokratikus közvélemény strukturális politikai változásokat követelt. E követelések főbb pontjai: a kormány kezdeményezőleg lépjen fel a nemzetközi feszültség csökkentése érdekében, az alkotmány szellemében tegyen intézkedéseket a monopóliumok ellen, államosítson fontos iparágakat, vegye védelmébe a munkanélkülieket, a technikai újításoknál biztosítsa a munkásellenőrzést, hajtsák végre a földreformot stb. Olaszországban a helyi választásokon Nenniék törtek előre, miközben a párt szervezett munkásmagja elhárította a Szocialista Internacionálénak azt a kísérletét, hogy a szocialistákat Saragatékkal elvtelen egyesülésre bírják. Az ellentétek, nem véletlenül, a külpolitikai kérdésben éleződtek ki: a szocialista munkások visszautasították Saragaték „atlanti szolidaritását” — a háborút.

Nyugat-Németországban a baloldali ellenzék külön lapot jelentetett meg, az „Andere Zeitung”-ot, amelynek olvasótábora egyre növekszik. Ebben a feszült helyzetben Nyugat-Németország választások előtt állott. Az SZDP Adenauert háborús politikával vádolta, az amerikai függés lazítására törekedett. A német munkástömegek és a szociáldemokrata baloldal a Szociáldemokrata Párt vezetőségétől megkövetelték, hogy akciókat kezdjen a béke védelmében. Hosszú évek után először alakult ki Bonnban kormányválság. A demokrata párt miniszterei kiváltak a kormányból. Az Egyesült Államok legbiztosabb európai szövetségesének, Adenauernek politikai befolyása meggyengült.

A Szocialista Internacionálé a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa után napirendre tűzte a kommunista pártokkal való együttműködés kérdését, és bár a konferencia az együttműködést elutasította, önmagában már az is eredmény, hogy a jobboldali vezetők kénytelenek voltak a probléma jogosultságát elismerni. Még nagyobb eredmény, hogy olyan fontos pártokból alakult ki a kapcsolatok felvétele mellett szavazó kisebbség, mint az angol, a francia és a kanadai szociáldemokrata pártok.

Megjavult a viszony a Szovjetunió és egy sor nyugat-európai szociáldemokrata párt között. Elősegítette ezt a francia, a dán, a svéd és a belga szociáldemokrata kormányküldöttségeknek a szovjetunióbeli látogatása. Több szakszervezeti küldöttség is tett baráti látogatásokat a szocialista országokban.

Az imperialista politikát tehát a kül- és belpolitikai helyzeten túlmenően a nemzetközi munkásmozgalom alakulása is közvetlen veszéllyel fenyegette. A nemzetközi feszültség csökkenése ezen a területen is a demokratikus-szocialista-kommunista erőknek kedvezett. Érthető, hogy a Wall Street és a City urai a munkás- és demokratikus békemozgalom általános fellendülését újra hidegháborús hisztériába akarták fojtani. Az imperialista politikusok nem először választották a „szociális bajok és elégedetlenségek” orvoslására a háborús provokációk gyógyszerét. Ez a tradíció 1956-ban is bizonyos szerepet játszott Dulles, Eden, Mollet és Adenauer számításában.

Az imperialista hatalmak a fő tüzet a legveszélyesebb ellenség, a szocialista tábor ellen irányították. Ennek a támadó politikának hosszú története van — részben már érintettük e rövid áttekintés elején. A már ismertetett tényeket a következő adatokkal kell kiegészítenünk: 1951-ben az Egyesült Államokban elfogadták a „kölcsönös biztonsági törvényt”, amelynek alapján 100 millió dollárt irányoztak elő a népi demokráciák elleni felforgató tevékenységre (később ezt az összeget felemelték). Egész sor olyan kém-, diverziós és propaganda szervezetet hoztak létre, amelyeknek feladata: hangulatkeltés a népi demokratikus kormányokkal szemben, azoknak erőszakos megdöntése (a törvény egyik szerzője, Kersten, már akkor kijelentette: a felszabadítást nem lehet elérni csupán propagandával és parlamenti manőverekkel, a felszabadítás megfelelő időben végrehajtott erős akciókat követel).

Az imperialista provokációk mérete, technikája, a támadások ereje az utóbbi időben fokozódott, amikor az elkövetett hibák miatt egyes népi demokratikus országokban a népen belüli ellentmondások kiéleződtek. A kommunistaellenes rágalomhadjárat, a szocializmust építő országok ellen irányuló aknamunka új lendületet vett a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa után. A kommunistaellenes „lélektani háború” teoretikusai igyekeztek megkapaszkodni a kongresszus által elítélt téves vagy hibás módszerekben, a Sztálin által elkövetett hibákban, és e hibákkal az egész mozgalmat, a szocializmust építő országokat, magát a szocialista gondolatot igyekeztek befeketíteni, kompromittálni. Céljuk az volt, hogy a szocialista fejlődést megzavarják.* A népi demokratikus országok ellen irányuló politikában fontos szerepe volt az ideológiai zavarkeltésnek. A nyugati körök a XX. kongresszus után főleg arra törekedtek, hogy a szocializmust építő országok együttműködését megbontsák. Ezért került a nyugati propaganda homlokterébe a szovjetellenes, nacionalista érzelmek felszítása. * A XX. kongresszus feltárta a munkásmozgalomban meghonosodott hibákat, és gyakorlati lépéseket tett e hibák kijavítására. Ugyanakkor olyan új távlatokat nyitott meg, amelyek lényegesen megkönnyítik az antifasiszta, antiimperialista népfrontok kialakulását, illetve megerősödését.

Az SZKP XX. kongresszusát követően a nemzetközi feszültség megenyhült. Az élet igazolta a kongresszus megállapításait. A kommunista pártok által alkalmazott új módszerek sikerei joggal aggasztották a nyugati imperialista köröket. Washington és London nehézségei növekedtek.

A továbbiakban az imperialisták az eszközök felhasználásában nem voltak válogatósak. A támadás skálája széles volt. Kezdődött a hivatalos állami diplomáciával, folytatódott a sajtóval és rádióval és véget ért a diverzáns akciókkal, provokációkkal, amelyekben bűnözőket, nyilasokat, horthysta tiszteket használtak fel, egyszóval mindenkit, aki hajlandó volt saját népe ellen törni — a hazaárulókat. McCarran szenátor a népellenes akcióknak ezt a sorozatát annak idején úgy fogalmazta meg: „Felkelések provokálása a csatlós országokban lehetséges …” A „roll back”-politika McCarran szenátorhoz hasonló gondolkodású hívei 1956-ban érettnek találták a helyzetet ilyen provokációkra. A történelmi fejlődés következtében két irányból fenyegette veszedelem a nyugati imperializmus állásait: Washington—London—Párizs felelete mindkét irányban — a szocialista és a volt gyarmati országok, illetőleg a gyarmati felszabadító mozgalmak ellen — a háború és provokáció volt. Nem maradt más eszközük a haladással szemben.

A szocialistaellenes támadás elsősorban két ország, Lengyelország és Magyarország ellen irányult, ahol a belső ellentétek különösen kiéleződtek. Az imperialista körök kihasználták a hibákat és nehézségeket, és fokozták bomlasztó tevékenységüket.

A nyugatról jövő támadás több vonalon is megindult: a politikai előkészítés, a nehézségek mesterséges eltúlzása, a talaj „fellazítása”, majd a belső és külső nyílt ellenforradalmi erők anyagi, erkölcsi, politikai és fegyveres támogatása.

Az SZKP XX. kongresszusát követő politikai fellendülés időszakában elterjedt az a hibás szemlélet, amely csak a kedvező jelenségekről vett tudomást, és nem figyelt fel eléggé az imperialisták agresszív támadó hangjára. Ezt a folyamatot elősegítette, hogy a nemzetközi helyzetnek bizonyos „túlérett” problémái voltak, pl. Szuez és a közel-keleti helyzet. Ugyanakkor az emberek bizonyos mértékig megszokták már a háborús feszültséget, és nem hitték, hogy a háborús feszültségből háború is lehet.

Így állott elő az a veszélyes helyzet — amelyre már Lenin figyelmeztette az emberiséget: az imperialista háborúkat homályban készítik elő —, hogy 1956-ban az imperialista agressziós terveket körülvevő homályt nem sikerült időben szétoszlatni. Bizonyos értelemben az egész magyarországi ellenforradalom is a ködfüggöny szerepét játszotta a közel-keleti agresszió végrehajtásához. Nem véletlen, hogy az egyiptomi katonai akciókat a magyar ellenforradalom idején kezdték meg, amikor azt hitték, hogy a Szovjetunió figyelmét Magyarország köti le, a nemzetközi közvélemény pedig nem tudja megosztani figyelmét, nem tudja nyomon követni a közel-keleti agressziót, ugyanakkor pedig arra számítottak, hogy az ENSZ akcióképességét megbéníthatják a „magyar üggyel”. Ez, természetesen, nem azt jelenti, hogy a magyarországi ellenforradalom célja egyszerűen a szuezi agresszió elősegítése volt. Az imperializmus erői érvényesültek itt is, ott is, más-más formában és viszonyok között. A magyarországi ellenforradalom esetében a két rendszer került egymással szembe, és a magyar ellenforradalmárok csak azért merték vállalni a kockázatot, a harcot, mert várták a megígért nyugati segítséget.

A nemzetközi helyzet azonban lehetetlenné tette az agresszív tőkés körök számára, hogy az ígért segítséget megadják. A Szovjetunió és a szocialista országok támogatásával a magyar ellenforradalmat viszonylag gyorsan letörték, a Szovjetunió és a nemzetközi haladó közvélemény nyomására az angol—francia egyiptomi agresszió abbamaradt. Washington—London—Párizs tehát egyik irányban sem ért el átütő eredményt.

Bizonyos sikereket azonban elkönyvelhetnek. A népek akaratát kijátszva sikerült az 1953-tól növekvő nemzetközi enyhülést megakasztani, elindíthattak egy új hidegháborús hullámot. A NATO 1956 decemberi ülésszakán kihajszolták a tagállamok katonai költségvetésének emelését, ezt követően a bonni kormány bejelentette, hogy a nyugatnémet hadsereget 18 hónapon belül atomfegyverekkel szerelik fel. Az újabb hidegháborús hullám alapozta meg Adenauer választási győzelmét is. És végül ezt a politikát fémjelzi az ománi, jemeni, szíriai provokációk egész sora, az algériai háború, a Tunisz-ellenes provokációk és főleg az Eisenhower-elv, valamint az Eisenhower—Macmillan találkozó.* A találkozóról kiadott hivatalos közlemény 11. pontjában ezt olvassuk: „Megegyezésünk annál hatékonyabb lesz, minél erősebb a visszhangja a szabad népek körében. Ha valamennyi szabad nemzet összefog, a biztonságot meglehet őrizni, a kommunista despotizmus veszélyét idejében szét lehet zúzni …” (Neue Zürcher Zeitung, 1957 október 27.) * 1956 elején a belső válsággal, ellentétekkel küzdő imperialista tömböt Washingtonnak amerikai vezetéssel ideiglenesen sikerült a „kommunista veszedelem” ellen összefogni.

A provokációknak azonban csak ideiglenes hatásuk lehet, a hidegháborús hullámnak pedig el kell ülnie. Washington—London—Párizs—Bonn bármit tesz, az eltolódott erőviszonyokon nem tudnak változtatni, és — amint azt az elmúlt évtizedek története beszédesen bizonyítja — a történeti fejlődés ledönti az imperializmus által emelt akadályokat.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Jemnitz János

2

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

A második világháború után, a népi demokratikus országok létrejöttével, a Kínai Népköztársaság megteremtésével fokozatosan kialakult a szocialista világrendszer. Ez az objektív történelmi folyamat rendkívüli hatást gyakorolt az egész nemzetközi helyzet alakulására. Az osztályharc nemzetközi méretekben eltolódott: az egyetlen szocialista ország és a kapitalista világ közötti harc mindinkább a két világrendszer osztályharcává fejlődött.

Nagymértékben befolyásolta a nemzetközi helyzet alakulását a gyarmati és félgyarmati népek megnövekedett nemzeti felszabadító harca, az önállóságukat nem régen kivívott volt gyarmati országok antiimperialista küzdelme.

A világimperializmus erőit a már említett két alapvető történelmi változáson túl más tényezők is gyengítették. Ezek között meg kell említenünk az agresszív fasiszta hatalmak vereségét és az ezt követő legyengülésüket, az egyre kisebb területre korlátozódó kapitalista világban a belső feszültség és ellentmondások kiéleződését, a nemzetközi munkásmozgalomnak számbeli és szervezeti fellendülését (amelynek egyik vetülete a tőkések elleni sztrájkharcok méretének és jelentőségének megnövekedése a második világháborút megelőző időkhöz képest), továbbá a nemzetközi méretekben kibontakozó szervezett békeharcot, a kommunista pártok befolyásának fokozódását és még sok más kisebb vagy nagyobb jelentőségű folyamatot, amelyek mind gyengítik a kapitalizmus erőit.

A két leglényegesebb elem azonban kétségtelenül a szocialista országok rendszerének kialakulása és a gyarmati rendszer szétesése. E kettős folyamat történelmi jelentőségét nem lehet felmérni.

1945-től 1200 millió ember (az emberiségnek csaknem fele) szabadult fel a gyarmati elnyomatás alól. Új értelmet kaptak Lenin szavai: „A harc kimenetelét végeredményben az határozza meg, hogy Oroszország, India, Kína stb. a világ lakosságának óriási többségét alkotja. S az utóbbi évek folyamán, éppen a föld lakosságának ez a többsége sodródik bele rendkívüli gyorsasággal a felszabadításáért folyó harcba, úgyhogy ebben az értelemben a kételynek még csak árnyéka sem férhet ahhoz, hogy mi lesz a világot átfogó harc végső megoldása. Ebben az értelemben a szocializmus végleges győzelme tökéletesen és feltétlenül biztosítva van …”* Lenin Művei. 33. köt. Szikra 1953. 502—503. old. *

A nemzetközi munkásmozgalom tanítói mindig az hirdették, hogy az imperializmus elleni harc sikerének alapfeltétele a fejlett országok proletariátusának és a gyarmati népeknek az összefogása. Ez az összefogás az 1945 utáni években jelentős változáson ment keresztül. A proletariátus világszerte olyan szervezett erőre támaszkodik, mint a szocialista országok közössége; a gyarmati népek egész sora pedig függetlenségük kivívása után, a szocialista országokkal együttműködve folytatja harcát a közös ellenséggel szemben.

Ez az összefogás hosszú évek harcának, átmeneti vereségeknek és nagyszerű győzelmeknek, botlásoknak és a botlások kijavításának eredménye. Ma már ez az összefogás milliók sajátjává vált, mert az imperializmus elleni harcban a népek nagy része megtanulta, hogy a szocialista országok összefogása és támogatása nélkül nem tudnák megőrizni függetlenségüket.

Az imperialista erők hamarosan felismerték, hogy e kettős folyamat számukra végzetessé válik, s szívós harcot indítottak a szocialista fejlődés és a gyarmati népek felszabadító mozgalmai ellen. Az imperializmus elleni harc kettős frontját sohasem lehetett elválasztani egymástól. Például a második világháború utáni legnagyobb méretű és jelentőségű háborúban, a kínai nép forradalmi polgárháborújában nem lehetne megmondani, hogy a Wall Street azért adott-e a Kuomintangnak 6 milliárd dollárt, hogy Kína szocialista átalakulását megakadályozza, vagy azért, mert tudták, hogy a félgyarmati helyzetben lévő Kína felszabadulása hatalmas lendületet ad majd a még elnyomott népek nemzeti felszabadító harcának és a különböző demokratikus mozgalmaknak.

Washington, London és Párizs minden eszközt felhasználva harcolt a haladás erői ellen. Fő törekvésük a kommunista pártok elszigetelése, kiszorítása a hatalomból, a második világháborúban kibontakozó antifasiszta népi erők megtörése, dezorganizálása, a népfront-szövetségek felrobbantása volt. Ahol szükségesnek látták, nem riadtak vissza fasiszta módszerek igénybevételétől, a kommunista pártok illegalitásba kényszerítésétől, üldözésétől sem. Erőfeszítéseiket több helyütt átmeneti siker koronázta. Egyes országokban sikerült több évre megakasztani a demokratikus fejlődést, sőt esetenként reakciós köröket hatalomra segíteni, mint Vietnamban, Indonéziában, Görögországban, Guatemalában stb. Politikai fordulatot provokáltak ki Olaszországban és Franciaországban, és Csang Kaj-sek nyilvánvalóan Washington jóváhagyásával kezdte meg 1946-ban provokációit a 9. hadsereg által felszabadított Észak-Kína ellen. A világszerte kibontakozó imperialista ellentámadásban markánsan kirajzolódik a Washington által diktált központi irányvonal. Az amerikai szupremácia a második világháború után első ízben a Truman-elv meghirdetésével jelentkezett. A Truman-elv lényege: az amerikai befolyás biztosítása a Földközi-tenger keleti medencéjében; katonai bázisok létesítése, amelyek közvetlenül Washingtontól függenek és kiindulási bázisul szolgálhatnak az amerikaiaknak bármilyen katonai akció esetén; olyan övezet megteremtése, amely közvetlenül határos a Szovjetunióval és a népi demokráciákkal, gyűrűként veszi körül a szocialista tábort és megakadályozza, hogy közvetlen kapcsolatait elmélyítse az ázsiai—afrikai országokkal, állandó feszültséget teremtve ebben a térségben, amelyet provokációkkal bármikor háborús feszültséggé lehet fokozni. Nem véletlen, hogy az amerikaiaknak ez az első komoly politikai támadó akciója (amely nyíltan katona-politikai jellegű volt) a Közel-Kelet felé irányult. Ez a terület stratégiailag és gazdaságilag óriási értéket képvisel, uralkodó osztályainak pozíciói pedig rendkívül gyengék. Földrajzilag közel van a Szovjetunióhoz, néptömegei imperialistaellenesek, rokonszenveznek a kialakuló szocialista világgal. A Truman-elv a gyarmati rendszer fenntartására és kiszélesítésére irányult (Törökországot és Görögországot függő országokká tette), katonai lépés volt a népi demokráciák és a Szovjetunió ellen (határaikon ellenséges erőket vonultatott fel), s egyben akadályozta a gyarmati népek és a szocialista erők összefogását.

A következő években a Wall Street gazdasági, politikai és katonai síkon fokozta a haladás elleni harcát. Ennek a politikának alkotó elemei a Marshall-terv, a hidegháborús politika, az abból megszülető katonai paktumok (Északatlanti Szövetség, SEATO, bagdadi paktum) voltak, továbbá Korea, Vietnam, Németország erőszakos kettészakítása, a hidegháborúnak helyenként pusztító, fegyveres háborúvá változtatása (Korea, Vietnam, Kína, berlini légihíd, majd a berlini provokáció). Összefoglalva: annak az elvnek aprópénzre váltása a gyakorlatban, amit Dulles úgy fogalmazott meg, hogy a Szovjetuniót illetően a politikában a háború küszöbéig kell elmenni.

Washington, London, Párizs összefogott, egyeztetett makacs ellenállása nem volt képes megakadályozni sem a szocializmus fejlődését, sem a gyarmati népek függetlenségi harcának kibontakozását.

Az imperializmust gyengítő kettős folyamat hatására a nemzetközi erőviszonyok tíz év alatt gyökeresen megváltoztak — a demokratikus tábor javára. Különösen 1951-től kezdve vált érzékelhetővé az agresszív imperialista hatalmak tempóvesztesége, befolyásának hanyatlása. A katonai tömbökben összekovácsolt államok, elsősorban az Egyesült Államok tekintélyét alaposan megtépázta a kínai és a koreai kudarc. Az a tény, hogy az imperialista nagyhatalmak fegyveres intervenciót folytatnak, valamint nyíltan fasiszta módszereket alkalmazó bábkormányokat támogatnak, Ázsia népeit szembefordította az Egyesült Államokkal és a nyugati nagyhatalmakkal. A koreai agresszió kudarca nagymértékben megnövelte a Szovjetunió, Kína és India tekintélyét, ekkor találtak egymásra első ízben a szocialista és az újonnan felszabadult volt gyarmati országok. A koreai háború megszüntetéséért vívott harc szorosabbra fűzte India, Kína és a Szovjetunió együttműködését.

1951 után a háborús feszültség fokozatosan enyhült. A békés együttélés távlata 1953 után még határozottabban rajzolódott ki, amikor a Szovjetunió egy sor olyan külpolitikai akciót hajtott végre, amelyek elhárítottak több, a nemzetközi helyzetet mérgező gócot (ezek közé tartozik az osztrák államszerződés, a Japánnal és Nyugat-Németországgal kötött megállapodások, a baráti viszony helyreállítása Jugoszláviával). A Szovjetunió, amely a nemzetközi feszültség enyhítésénél állandóan a kezdeményező fél volt, 1955-ben a négy nagyhatalom kormányfőinek genfi értekezletén nagyjelentőségű javaslatokat tett a fegyveres erők létszámának csökkentésére (amelyeket tettekkel támasztott alá), a nukleáris fegyverek eltiltására, az európai kollektív biztonsági szerződés megkötésére, sőt Európa kettéosztását és a háborús veszélyt azzal is megkísérelte csökkenteni, hogy felajánlotta: csatlakozik az Északatlanti Paktumhoz.

Az 1953-tól eltelt négy év az imperialista hatalmak befolyásának további csökkenését eredményezte. A nyugati imperialista hatalmaknak a hosszú, véres, költséges és eredménytelen gyarmati háborúk után végeredményben el kellett ismerniük a koreai és a vietnami népi demokratikus köztársaságokat. Ugyanebben az időben egy új, szervezett front alakult ki az imperializmus ellen, amelynek részvevői Bandungban tanácskoztak. A konferencia platformjának kidolgozásában Indiának és Kínának oroszlánrésze volt. A Wall Street tehát ismét az antiimperialista és a szocialista erők összefogásába ütközött. Rövid idő alatt egy sor gyarmati ország szabadult fel (Marokkó, Tunisz, Szudán, várható volt Ghana függetlensége), máshol gyarmati háborúk folytak (Kenya, Algéria, Ciprus). A Bandungban tanácskozók vezető államainak, az aktív békés koegzisztencia képviselőinek szintén megvoltak a maguk éles ellentétei a nyugati imperialista hatalmakkal (Indiát Goa és Kasmir; Indonéziát Nyugat-Irán és a gyarmatosítók által szított katonai felkelések, Egyiptomot Szuez és Algéria állította szembe a NATO-hatalmakkal). A bandungi konferencián résztvevő és a szocialista országok kapcsolatai egyre mélyültek, a nyugati hatalmak mindinkább elszigetelődtek. Ennek a folyamatnak újabb lökést adott N. Sz. Hruscsov és N. A. Bulganyin indiai és burmai útja, továbbá a Szovjetunió határozott fellépése a gyarmatosítás ellen küzdő népek mellett, ami nemcsak szavakban, hanem értékes gazdasági-technikai segítségben is megmutatkozott. (Ez szintén új jelenség volt a nemzetközi életben. Bizonyította a Szovjetunió megerősödését, valamint azt, hogy most már nemcsak szocialista, hanem más, demokratikus irányban fejlődő, függetlenségükért küzdő népeknek is módja van segítséget nyújtani.)

1953 óta nemcsak a gyarmati népek antiimperialista frontja szilárdult meg. Megnövekedett a szocialista országok gazdasági, ipari, katonai ereje is. Szembetűnő különbség mutatkozott a tőkés és a szocialista országok ipari termelésének növekedése között:

* Mezsdunarodnaja Zsizny, 1956. 11. sz. *

Nyugat-berlini konjunktúrakutatók a Szovjetunió ipari fejlődését elemezve megállapították, hogy ha a Szovjetunió tartani tudja az ipari termelés növekedésének jelenlegi rátáját, 7—10 éven belül utolérheti az Egyesült Államok iparának termelési szintjét.** Militärpolitisches Forum, 1957. 3. sz. *

Az ipari eredmények mellett igen jelentős az 1953-tól kezdődő mezőgazdasági fellendülés (a gabonafélék termelése 54,5%-kal, a hústermelés 33,2%-kal, a tejtermelés 39,4%-kal növekedett).*** Partyijnaja Zsizny, 1957. 13. sz. *

Hasonló ütemű gyors fejlődés mutatható ki a szocializmust építő népi demokráciák gazdasági életében is. Horderejénél fogva legjelentősebb a kínai népgazdaság fejlődése, immár szocialista talajon. Egy kiragadott adat: Kína acéltermelése 1949 előtt a legeredményesebb gazdasági évben is 1 millió tonna alatt volt, 1956-ban pedig már megközelítette a 4,5 millió tonnát. 1956 elején a kínai kormány bejelentette, hogy az ország 15—20 év leforgása alatt gazdasági világhatalommá válik.

Még kedvezőtlenebbül alakul az egyenleg az imperialisták számára, ha a katonai-stratégiai erőviszonyokat elemezzük. Mindenekelőtt: az USA elvesztette atommonopóliumát, a Szovjetunió egyenrangú félként jelentkezett a nukleáris fegyverkezés mezején. Az Egyesült Államok katonai erejének visszaesését figyelhetjük meg a légierőknél is. Ezt a folyamatot több irányban nyomon kísérhetjük. A Szovjetunió légiereje számbelileg ugrásszerűen megnőtt, és főleg technikai színvonalával megtörte az USA elsőbbségét. A rakétafegyverek fejlődésével azonban csökken a légierők jelentősége. Ami a szárazföldi hadsereget illeti, az imperialista hatalmak szintén lemaradtak — ezen a téren a szocialista országok oldalán vitathatatlan erőfölény mutatkozik.

A „békés együttélés”, pontosabban a „békés vetélkedés” négyéves periódusa sok vereséget, és semmilyen lényeges eredményt nem hozott az imperializmus számára. Nemcsak a múltról és jelenről van szó. Elsősorban a mai eredmények alapján kirajzolódó holnap, a jövő távlata az, ami a nyugati hatalmak politikájában válságjelenségeket idézett elő, cselekvésre késztette őket.

Egymás után hangzottak el a vészjelzések az amerikai politika válságáról. Walter Lippmann, az ismert amerikai publicista így ír: „Az elmúlt néhány hónapban Mr. Dulles a rendkívüli dilemmák egész sorozatába bonyolódott. Elé került (he has bee cought) a goai dilemma Portugália és India között, a dzsakartai dilemma Hollandia és Indonézia között, az észak-afrikai dilemma Franciaország és az algériai arabok között, a palesztinai dilemma Izrael és az arabok között, a bagdadi dilemma Irak és Egyiptom között, a ciprusi dilemma Anglia és Görögország között, a perzsa öböl dilemma Anglia és Szaúd-Arábia között stb. stb.

Ez mind eléggé különbözik attól, amit megszoktunk a hidegháború Genf előtti korszakában. Akkor a harc a kommunisták és antikommunisták között folyt. A vezetés vonalát senki sem vitatta … De most a Mr. Dullest zavaró bonyodalmak (the issues which plague Mr. Dulles) nagyon gyakran elsősorban saját szövetségeseink és azon népek között alakultak ki, amelyeknek mi udvarlunk … Elmúltak a régi, sokkal egyszerűbb napok, amikor adva volt a nagy ellenfél, és a vezetés abban állt, hogy annak ellen kell állni …”* New York Herald Tribune, 1956 április 7. *

Valóban, 1956 első felében a nemzetközi élet szerkezetének a második világháború után bekövetkezett mélyreható változásai egyszerre kezdtek hatni az 1953 után kibontakozó szovjet „békeoffenzívával”. E kettős folyamat olyan események egész sorozatát váltotta ki, amelyek 1956 első felében az amerikai politika válságát jelezték, illetőleg azt fokozták.

Rangsorolás és elemzés nélkül soroljuk fel az amerikai politika vészjeleit: 1956 január elején a francia választásokon megbuknak a reakciós, amerika-barát középpártok, a Kommunista Párt képviselőinek száma 90-ről 150-re emelkedik, felmerül a népfront reális lehetősége; az izlandi választásokon a baloldali népfront győz, ezt követően az izlandi kormány felmondja azokat a megállapodásokat, amelyek az amerikaiaknak lehetővé tették, hogy az országot stratégiai támaszpontként használhassák; Franciaországban, Olaszországban erősödnek a semlegességi törekvések, felelős olasz, francia politikusok (Gronchi köztársasági elnök, G. Mollet miniszterelnök, Ch. Pineau külügyminiszter) nyíltan bírálják az amerikai hidegháborús politikát és generális változást követelnek; Ceylonban a választásokon katasztrofális vereséget szenved az amerika-barát Kotelawala-kormány és a Nehru külpolitikai vonalát követő Bandaranaike lesz az új miniszterelnök, akit széles népfront támogat; az indonéz választásokon a Kommunista Párt 6 millió szavazatot kap, és ezzel az ország legnagyobb pártjai közé kerül; Marokkó, Tunisz, Szudán elnyerik függetlenségüket, Jordániából és Bahreinből hazaküldik az angol tanácsadókat, és a függetlenné vált új országok, Egyiptom, Szíria, Szaúd-Arábia külpolitikai irányvonalával rokonszenveznek. Eltolódtak a közel-keleti erőviszonyok: az említett országokban nagy lelkesedéssel fogadták a szovjet kormányküldöttséget, míg — a nyugati sajtó bevallása szerint — Dullest keleti útján kínos, feszélyezett csönd kísérte. Szorosabbá váltak a Szovjetunió és a volt gyarmati országok gazdasági kapcsolatai. A Szovjetunió és India egyezményt kötött, amely szerint a Szovjetunió acélművet épít Indiának.

A szocialista országok egyelőre sem kiszorítani, sem pótolni nem tudják ugyan a kapitalista országok tőkeerejét gazdasági téren, de a megnyíló távlat lesújtó a Wall Street és a City urai számára. Ezek a kezdeti lépések nagy riadalmat okoztak az amerikai tőkés körökben. Mansfield szenátor például külön tanulmányt írt a Szovjetunió külföldnek nyújtott gazdasági hiteleiről, amelyben vésztjóslóan állapítja meg, hogy a Szovjetunió egyre nagyobb összegű hiteleket ad elmaradott országoknak, és hogy ezen országok köre egyre bővül, most már Indián túl kiterjed más ázsiai, afrikai, sőt még dél-amerikai országokra is. Mansfield szenátor különösen azt tartja aggasztónak, hogy a Szovjetunió hosszúlejáratra, alacsony kamattal ad hitelt és technikai segítséget.* Amerikai Magyar Népszava, 1956 július 31. *

A viharfelhők az imperializmus egén tovább szaporodtak. A közel-keleti országok makacsul vonakodtak a bagdadi szerződés elfogadásától, majd az állandó ciprusi és algériai harcok miatt amúgy sem túl erős imperialista pozíciókat alapjában rengette meg a Szuezi-csatorna államosítása.

Távol-Keleten sem alakult kedvezőbben az imperialista hatalmak helyzete. Kambodzsa és Laosz végképp kivonta magát a SEATO hatósugarából és csatlakozott a Bandungban meghirdetett öt alapelv külpolitikájához. Washington ezideig legbiztosabb pillére, Pakisztán is megingott. Megbukott a SEATO-t támogató Mohamed Ali miniszterelnök, és az ellenzék, valamint a tömegek sürgetően követelték a semlegességi külpolitikát. A japán kormány többször felszólalt az atomfegyver kísérletek betiltásáért, Washington rosszallása ellenére megegyezésre jutott a Szovjetunióval, az igen erős japán szocialista ellenzék pedig fellépett a Kínai Népköztársaság elismerése érdekében. Indonéziában a belpolitikai változások világosan balfelé mutattak: a Harahap-kormány helyébe a Szasztroamidzsodzso-kormány került, az ország külpolitikai irányvonalát jelezte Szukarno elnök látogatása a Szovjetunióban, valamint a látogatás alkalmával tett sajtónyilatkozatai.

Az európai helyzet sem alakult kedvezően az imperialisták számára. Az Európai Védelmi Közösség tervét nem sikerült tető alá hozni, halasztást szenvedett Nyugat-Németország felfegyverzése (a német fegyveres erők létszáma nem érte el az előirányzott tervezetet), kiéleződtek az ellentétek a nyugati kapitalista országok között. Olyan követelések hangzottak el, hogy csökkentsék a NATO költségvetését, a francia és az olasz belpolitikai élet továbbra is balra tolódott, az amerika-barát hidegháborús kormányok megbuktak vagy válságba kerültek.

Ezt a válságot jelezte Winston Churchill Aachenben tartott 1956 májusi beszéde. W. Churchillt nem kell bemutatnunk. Kétségtelen, hogy a nyugati imperializmus egyik legtehetségesebb és legvilágosabbfejű politikusa. Hírhedt 1946-os fultoni beszédében ő bontotta ki a kommunizmus elleni hidegháború zászlaját. Jellemző, hogy tíz évvel később az ő szavaiból vehetjük ki, hogy az imperialista politikusok józanabbjai lezártnak tekintik az eltelt tízéves periódust, és megállapítják: a nemzetközi erőviszonyok megváltoztak, az új feltételeknek megfelelő új politikát kell kidolgozni. (Churchill ezúttal, 1956-ban, Európa egysége, a kollektív biztonság mellett szólalt fel.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Rákosi Mátyás – Válogatott beszédek és cikkek)

7

Zárszó

Amint az Elvtársak hallották, az összes felszólalók egyetértenek a beszámolóval és az előterjesztett határozati javaslattal. Azok, akik közvetlenül a munkások között dolgoznak, mint Győre, vagy Kakukné elvtárs, azt mondják, hogy a tagság ezt a határozatot nagy örömmel fogja fogadni. Az elhangzottak is bizonyítják, hogy nagyon időszerű ez a határozat, de az az érzésem, hogy már egy kicsit el is késtünk vele. A jó példák mellett, amilyeneket Nagy Mária elvtársnő sorolt fel, annyi hibáról hallottunk, hogy az emberben az az érzés keletkezett: bizony, ha egy fél évvel ezelőtt hoztunk volna ilyen határozatot, akkor most már sokkal messzebb tartanánk. De jobb későn, mint soha.

Rátérek néhány kérdésre, melyek a felszólalásokban felvetődtek. Az ülésezéseknél is rendet kell teremteni, mert különben elborítják a pártéletet. Ez nemcsak a falusi vagy járási pártszervezeteinkre áll, amelyekben az ülés gyakran délután 5 órakor kezdődik és éjjel 3 órakor még folyik. Nálunk, a központban is előfordul, hogy némelyik délelőtt a Párt egyszerűen akcióképtelen, senki sem található a helyén, mindenki ülésezik. Ez veszedelmes, nehezen megfogható formája a bürokráciának.

Külön fel kell hívni az elvtársak figyelmét arra, amit itt Kiss elvtárs mondott a párttagok jogainak semmibevevéséről. Ezen a téren is radikálisan változtatni kell. Fel kell hagyni a ráolvasásokkal és a jókívánságokkal. Néhány olyan titkárt, aki egyszerűen elveszi a tagtól a tagsági könyvet, ki kell pellengérezni. Az ilyenekkel szemben példát kell mutatni, le kell hozni esetüket az újságban. Fel kell arra is figyelni, hogy a bürokrácia, a parancsolgatás következtében sok helyen rideg, türelmetlen, sőt, ahogy Kiss elvtárs mondta, embertelen a mi funkcionáriusaink bánásmódja az egyszerű párttaggal és még inkább a pártonkívüliekkel szemben. Amit itt legalább tíz felszólaló elvtárstól hallottunk, hogy milyen könnyen zárják ki az embert, milyen könnyen fenyegetik az államvédelmi hatóságokkal, mutatja, hogy e téren is rendet kell csinálni. Az Államvédelmi Hatóság, kedves Elvtársaim, nem a falusi titkárok szerve és nem is a járási titkároké.

Sok példát hallottunk arról, hogy egyesek basáskodnak a tagsággal. De e példák rendszerint egész kis szervezetekről szóltak, holott bizonyos fokig itt is a fejétől bűzlik a hal. Az utóbbi két héten belül három olyan esetről értesültem, amikor államtitkárok — közülük kettő a Központi Vezetőség tagja — a párttitkárral szemben tanúsított magatartásukkal megsértették a demokrácia elemi szabályait. Az egyik államtitkárunk, miután a minisztériumi pártszervezet titkára igen óvatos kritikát gyakorolt a minisztérium munkája felett — magához hívatta a párttitkárt és csúnyán lehordta őt. A másik minisztérium pártszervezetében a titkár nem is függetlenített. Az államtitkár tehát hivatali fölöttese a párttitkárnak és gyakorlatilag az államtitkár vezette a pártszervezetet. Tudjuk, hogy nem egy minisztériumban hasonló a helyzet. Az Elvtársak tehát ne higgyék, hogy a lecke a pártdemokráciáról csak a falusi vagy más alapszervezeteknek szól. Ez szól mindannyiunknak. A demokrácia mindannyiunkra kötelező, nemcsak az alapszervekre, hanem a Központi Vezetőségre és a közbeeső szervekre is.

Erősen hangsúlyoztuk, hogy a fiatalokat jobban be kell vonni a pártmunkába. Ennek következtében itt a vita során az „öregek” elleni támadás mellékzöngéje hallatszott ki. De nem az a baj, hogy öregek vannak, hanem az, hogy nem engedik be a fiatalokat. Tehát nem arról van most szó, hogy induljon meg az általános harc az öregek ellen és aki 35 éven felüli, az szoruljon ki a vezetésből — hanem arról, hogy a fiatalokat és nőket engedjék be olyan arányban, ahogy politikailag felnőnek. Sőt, itt nem félnék egy kis előlegtől sem. Kissé az arányuk felett is vinnék be nőt és fiatalt a szervezetek vezetőségébe, mert többet tanulnak, ha bent vannak, mint hogyha az ajtó előtt váratjuk őket.

El kell mondani, hogy minden önkritika, amely általánosságban hangzik el és nem tartalmaz konkrétumot — mint itt a szakszervezetekkel kapcsolatban — bizonyos fokig olyan, mint a nyeletlen bicska penge nélkül. Nem sokat ér az a kritika, amit senki sem vesz magára. Bismarck azt mondta: „Amikor én nem értek valamivel egyet, mindig úgy kezdem, hogy elvben egyetértek vele.” A kritikát is elvben gyakran elfogadják, s a gyakorlatban kiderül, hogy visszautasították.

A vitából az a benyomás keletkezett, hogy az Elvtársak egy része nem értette meg egészen a Központi Vezetőség célját. Mi komoly fordulatot akarunk a pártdemokrácia, a bürokrácia elleni harc, a tagok jogainak érvényesítése terén. Ha a pártdemokrácia terén nem tudjuk a hibákat kiküszöbölni, feltétlenül meglassul Pártunk fejlődése. Ha nem is hallottuk volna itt a példák tucatjait, akkor is meg kell érezni mindenkinek, hogy most ez a tényező — a pártdemokrácia gyengesége, a kritika és önkritika hiánya — amely gátolja további fejlődésünket. Gátolja az új erők növését, gátolja azt, hogy a tagság a demokratikus módszerek, a kritika és önkritika segítségével nőjön.

Ezt az akadályt akarjuk most elhárítani. Természetesen nem rohammunkával, hanem úgy, hogy ráirányítjuk a figyelmet és elkezdjük a rendszeres harcot a pártonbelüli demokrácia komoly helyreállításáért, a kritikáért és önkritikáért, a bürokrácia, a basák és kiskirályok ellen. Élesen alá kell húzni, hogy ez a harc nem kampányszerű és nem csupán a legközelebbi Központi Vezetőségi ülésig lesz ez a központi kérdés. Ezt a harcot állandóan, szakadatlanul kell folytatni. Sztálin elvtárs mondotta, hogy az önkritika jelszavát nem lehet úgy tekinteni, mint valami új jelszót. Ez az önkritika a Bolsevik Párt lényegében gyökerezik, sőt a proletárdiktatúra rendszerének alapjában is. Ezért helyes, hogy a mi határozati javaslatunk külön kimondja, hogy a bírálat és önbírálat nem kampányjellegű feladat, hanem Sztálin elvtárs szavaival: „állandó, működő fegyver a bolsevizmus fegyvertárában, amely eltéphetetlenül össze van kapcsolva magával a bolsevizmus természetével, forradalmi szellemével”.

A kritikáról magáról egyik elvtársunk felvetette, hogy meg kell tanítani az embereket kritizálni. Ebben van valami. Elő fog fordulni, hogy a kritika az első időben nem lesz valami mintaszerű. Ez előfordult a Bolsevik Pártban is. Sztálin elvtárs azt mondotta:

„Ha a bírálatban csak 5—10 százalék igazság van is, az ilyen kritikát is üdvözölni kell, figyelmesen kell meghallgatni és egészséges magvát tekintetbe kell venni. Ellenkező esetben, ismétlem, betapasztanák a száját a Szovjetek ügyéhez hű emberek százainak és ezreinek, akik még nem eléggé gyakorlottak bíráló munkáikban, de akiknek ajkáról maga az igazság szól.”* Sztálin. A kritikáról és önkritikáról. Id. kiad. 15. old.*

Ezt nekünk is meg kell szívlelnünk. Nálunk is lesznek olyan kritikusok, akiknek nem száz százalékig helyes a kritikájuk, nekünk magunknak kell kihámozni belőle azt, ami helyes és jó.

Természetesen a kritikát és önkritikát nemcsak most, a vezetőség-választásokon kell alkalmaznunk, hanem állandóan biztosítanunk kell a taggyűlés, a választott szervek demokratikus jogait. Ha ezt elérjük: ugrásszerűen fog javulni a munkánk. Javul nemcsak azért, mert a titkár felelősebbnek érzi magát, tudja, hogy felelnie kell a tagság előtt, de a tagság maga is igyekezni fog jól kritizálni, töri a fejét, keresi, hol van a hiba és azon is töri a fejét, hogyan lehet a hibát kijavítani, mert hiszen alkotó, teremtő kritikát követelnek tőle.

Ez a kölcsönhatás gyorsan meg fogja javítani a pártmunkát. Pártunk most már a hatodik esztendeje működik legálisan. A Párt felnőtt, nagy követelményeket állít a dolgozó nép elé, vele szemben is megnőttek a követelmények. A vezetőség újraválasztását gondosan elő fogjuk készíteni. Gondoskodunk arról, hogy minden alapszerv választásánál ott legyen a felsőbb szerv kiküldöttje, aki segít végrehajtani a választásnál a helyes elveket, s gondoskodik a kritika szabad alkalmazásáról. Ahol a szervezet nagyobb, ott a Központi Vezetőség határozatát előre megbeszéli az aktíva. Ahol a szervezet kisebb, ott a határozatot közvetlenül vitatják meg és hajtják végre. Mindenesetre gondoskodunk arról, hogy a határozat végre hajtására segítség és ellenőrzés menjen le az alapszervezetbe, nehogy a sok kiskirály, basa, meg bürokrata, akikről itt szó volt, jelentékeny részét még elsikkassza. Különösen vigyázzunk arra, hogy a pártszervezeti szabályok belső demokráciára vonatkozó része ne maradjon írott malaszt. Kötelességünk, hogy érvényt szerezzünk pártszervezeti szabályzatunk belső demokráciát biztosító rendelkezéseinek és gondoskodjunk róla, hogy a párttagok pártszerű bírálatot gyakorolhassanak a Párt munkája és szervezeteinek tevékenysége felett.

A mi Pártunk szervezetei — eddigi tapasztalataink szerint — szeretnek szélsőségekben mozogni. Az utolsó négy-öt hónapban sikerült a Pártot — megfelelő munkával — a termelés felé fordítani. Nagy hiba volna, ha az elvtársak a szervezetekben azt hinnék: a termelési kampánynak vége és most jön az önkritika kampánya. A szervezés lendületét és azt az egészséges vonalat, amelyet a Párt az utolsó négy-öt hónapban ezen a téren megvalósított, változatlanul tovább kell vinni. Határozati javaslatunk a feladatok 2. pontjában változatlanul a termeléssel való foglalkozást jelöli meg. Vigyázzunk, hogy ne engedjük ezt a fontos munkát megzavarni!

De ugyanakkor rá kell térni a következő fontos kérdésre, a pártdemokrácia helyreállítására, a kritika és önkritika teljes érvényesülésére, s ami ezzel összefügg: harcolni kell a Pártban mutatkozó bürokráciával szemben. Mintha kígyó csípne meg engem, ha hallom, hogy „félnek a Párttól”. A Párttól csak az ellenség féljen, a dolgozó nép előtt, jó munkánk eredményeképpen, a Párt legyen népszerű. A dolgozó nép tisztelje, de egyben szeresse is Pártunkat, saját Pártját. A bürokraták, a pártdemokrácia megsértői néhol olyan helyzetet teremtenek, hogy a mi népszerű Pártunktól, amelyet a nép tisztel és szeret, helyenként félnek. Ezért ismétlem: a kulák féljen tőlünk, féljen tőlünk az ellenforradalmár, de minden törekvésünk odairányuljon, hogy a dolgozó nép ne csak tiszteljen, hanem szeressen is bennünket. Az éberség ott alszik el, ahol nem lehet kritizálni, ahol nem lehet a hibákat, bajokat szóvátenni. A belső demokrácia megerősödése, a kritika és önkritika alkalmazása, harc a bürokrácia ellen és az éberség kérdései mind összefüggnek, kölcsönhatásban állnak egymással és — mint az egyik felszólaló elvtárs helyesen mondta — magával a termeléssel is. Amilyen jól oldjuk meg ezeket a feladatokat, úgy fog emelkedni a termelés is. A Központi Vezetőség feladata, hogy keményebben ellenőrizze a határozatok végrehajtását és keményebben lépjen közbe ott, ahol nem tartják be. A jövőben az ellenőrzést rendszeresebben kell végeznünk.

Mégegyszer ismétlem: őrizkedni kell attól, hogy e munkánk a termelés csökkenésével, vagy a termelésre irányított figyelmünk csökkenésével járjon. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor a Központi Vezetőség célja — az, hogy a Párt minden tekintetben erősödjön és egészségesen fejlődjön tovább — biztosítottnak tekinthető.

Reméljük, hogy a legközelebbi Központi Vezetőségi ülésen már arról számolhatunk be, hogy határozatunk végrehajtása következtében Pártunk befolyása és a belső pártdemokrácia, az egész pártszellem gyorsan és egészségesen fejlődött.

(Beszámoló és zárszó a Központi Vezetőség 1950 február 10-i ülésén.)

Ez a könyv az MNOSZ 5601—50 Á és MNOSZ 5602—50 Á szabványok szerint készült.
———
4057. Franklin-nyomda Budapest, VIII., Szentkirályi-utca 28.
Felelős: Janka Gyula.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!