Jemnitz János
2
(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)
A második világháború után, a népi demokratikus országok létrejöttével, a Kínai Népköztársaság megteremtésével fokozatosan kialakult a szocialista világrendszer. Ez az objektív történelmi folyamat rendkívüli hatást gyakorolt az egész nemzetközi helyzet alakulására. Az osztályharc nemzetközi méretekben eltolódott: az egyetlen szocialista ország és a kapitalista világ közötti harc mindinkább a két világrendszer osztályharcává fejlődött.
Nagymértékben befolyásolta a nemzetközi helyzet alakulását a gyarmati és félgyarmati népek megnövekedett nemzeti felszabadító harca, az önállóságukat nem régen kivívott volt gyarmati országok antiimperialista küzdelme.
A világimperializmus erőit a már említett két alapvető történelmi változáson túl más tényezők is gyengítették. Ezek között meg kell említenünk az agresszív fasiszta hatalmak vereségét és az ezt követő legyengülésüket, az egyre kisebb területre korlátozódó kapitalista világban a belső feszültség és ellentmondások kiéleződését, a nemzetközi munkásmozgalomnak számbeli és szervezeti fellendülését (amelynek egyik vetülete a tőkések elleni sztrájkharcok méretének és jelentőségének megnövekedése a második világháborút megelőző időkhöz képest), továbbá a nemzetközi méretekben kibontakozó szervezett békeharcot, a kommunista pártok befolyásának fokozódását és még sok más kisebb vagy nagyobb jelentőségű folyamatot, amelyek mind gyengítik a kapitalizmus erőit.
A két leglényegesebb elem azonban kétségtelenül a szocialista országok rendszerének kialakulása és a gyarmati rendszer szétesése. E kettős folyamat történelmi jelentőségét nem lehet felmérni.
1945-től 1200 millió ember (az emberiségnek csaknem fele) szabadult fel a gyarmati elnyomatás alól. Új értelmet kaptak Lenin szavai: „A harc kimenetelét végeredményben az határozza meg, hogy Oroszország, India, Kína stb. a világ lakosságának óriási többségét alkotja. S az utóbbi évek folyamán, éppen a föld lakosságának ez a többsége sodródik bele rendkívüli gyorsasággal a felszabadításáért folyó harcba, úgyhogy ebben az értelemben a kételynek még csak árnyéka sem férhet ahhoz, hogy mi lesz a világot átfogó harc végső megoldása. Ebben az értelemben a szocializmus végleges győzelme tökéletesen és feltétlenül biztosítva van …”* Lenin Művei. 33. köt. Szikra 1953. 502—503. old. *
A nemzetközi munkásmozgalom tanítói mindig az hirdették, hogy az imperializmus elleni harc sikerének alapfeltétele a fejlett országok proletariátusának és a gyarmati népeknek az összefogása. Ez az összefogás az 1945 utáni években jelentős változáson ment keresztül. A proletariátus világszerte olyan szervezett erőre támaszkodik, mint a szocialista országok közössége; a gyarmati népek egész sora pedig függetlenségük kivívása után, a szocialista országokkal együttműködve folytatja harcát a közös ellenséggel szemben.
Ez az összefogás hosszú évek harcának, átmeneti vereségeknek és nagyszerű győzelmeknek, botlásoknak és a botlások kijavításának eredménye. Ma már ez az összefogás milliók sajátjává vált, mert az imperializmus elleni harcban a népek nagy része megtanulta, hogy a szocialista országok összefogása és támogatása nélkül nem tudnák megőrizni függetlenségüket.
Az imperialista erők hamarosan felismerték, hogy e kettős folyamat számukra végzetessé válik, s szívós harcot indítottak a szocialista fejlődés és a gyarmati népek felszabadító mozgalmai ellen. Az imperializmus elleni harc kettős frontját sohasem lehetett elválasztani egymástól. Például a második világháború utáni legnagyobb méretű és jelentőségű háborúban, a kínai nép forradalmi polgárháborújában nem lehetne megmondani, hogy a Wall Street azért adott-e a Kuomintangnak 6 milliárd dollárt, hogy Kína szocialista átalakulását megakadályozza, vagy azért, mert tudták, hogy a félgyarmati helyzetben lévő Kína felszabadulása hatalmas lendületet ad majd a még elnyomott népek nemzeti felszabadító harcának és a különböző demokratikus mozgalmaknak.
Washington, London és Párizs minden eszközt felhasználva harcolt a haladás erői ellen. Fő törekvésük a kommunista pártok elszigetelése, kiszorítása a hatalomból, a második világháborúban kibontakozó antifasiszta népi erők megtörése, dezorganizálása, a népfront-szövetségek felrobbantása volt. Ahol szükségesnek látták, nem riadtak vissza fasiszta módszerek igénybevételétől, a kommunista pártok illegalitásba kényszerítésétől, üldözésétől sem. Erőfeszítéseiket több helyütt átmeneti siker koronázta. Egyes országokban sikerült több évre megakasztani a demokratikus fejlődést, sőt esetenként reakciós köröket hatalomra segíteni, mint Vietnamban, Indonéziában, Görögországban, Guatemalában stb. Politikai fordulatot provokáltak ki Olaszországban és Franciaországban, és Csang Kaj-sek nyilvánvalóan Washington jóváhagyásával kezdte meg 1946-ban provokációit a 9. hadsereg által felszabadított Észak-Kína ellen. A világszerte kibontakozó imperialista ellentámadásban markánsan kirajzolódik a Washington által diktált központi irányvonal. Az amerikai szupremácia a második világháború után első ízben a Truman-elv meghirdetésével jelentkezett. A Truman-elv lényege: az amerikai befolyás biztosítása a Földközi-tenger keleti medencéjében; katonai bázisok létesítése, amelyek közvetlenül Washingtontól függenek és kiindulási bázisul szolgálhatnak az amerikaiaknak bármilyen katonai akció esetén; olyan övezet megteremtése, amely közvetlenül határos a Szovjetunióval és a népi demokráciákkal, gyűrűként veszi körül a szocialista tábort és megakadályozza, hogy közvetlen kapcsolatait elmélyítse az ázsiai—afrikai országokkal, állandó feszültséget teremtve ebben a térségben, amelyet provokációkkal bármikor háborús feszültséggé lehet fokozni. Nem véletlen, hogy az amerikaiaknak ez az első komoly politikai támadó akciója (amely nyíltan katona-politikai jellegű volt) a Közel-Kelet felé irányult. Ez a terület stratégiailag és gazdaságilag óriási értéket képvisel, uralkodó osztályainak pozíciói pedig rendkívül gyengék. Földrajzilag közel van a Szovjetunióhoz, néptömegei imperialistaellenesek, rokonszenveznek a kialakuló szocialista világgal. A Truman-elv a gyarmati rendszer fenntartására és kiszélesítésére irányult (Törökországot és Görögországot függő országokká tette), katonai lépés volt a népi demokráciák és a Szovjetunió ellen (határaikon ellenséges erőket vonultatott fel), s egyben akadályozta a gyarmati népek és a szocialista erők összefogását.
A következő években a Wall Street gazdasági, politikai és katonai síkon fokozta a haladás elleni harcát. Ennek a politikának alkotó elemei a Marshall-terv, a hidegháborús politika, az abból megszülető katonai paktumok (Északatlanti Szövetség, SEATO, bagdadi paktum) voltak, továbbá Korea, Vietnam, Németország erőszakos kettészakítása, a hidegháborúnak helyenként pusztító, fegyveres háborúvá változtatása (Korea, Vietnam, Kína, berlini légihíd, majd a berlini provokáció). Összefoglalva: annak az elvnek aprópénzre váltása a gyakorlatban, amit Dulles úgy fogalmazott meg, hogy a Szovjetuniót illetően a politikában a háború küszöbéig kell elmenni.
Washington, London, Párizs összefogott, egyeztetett makacs ellenállása nem volt képes megakadályozni sem a szocializmus fejlődését, sem a gyarmati népek függetlenségi harcának kibontakozását.
Az imperializmust gyengítő kettős folyamat hatására a nemzetközi erőviszonyok tíz év alatt gyökeresen megváltoztak — a demokratikus tábor javára. Különösen 1951-től kezdve vált érzékelhetővé az agresszív imperialista hatalmak tempóvesztesége, befolyásának hanyatlása. A katonai tömbökben összekovácsolt államok, elsősorban az Egyesült Államok tekintélyét alaposan megtépázta a kínai és a koreai kudarc. Az a tény, hogy az imperialista nagyhatalmak fegyveres intervenciót folytatnak, valamint nyíltan fasiszta módszereket alkalmazó bábkormányokat támogatnak, Ázsia népeit szembefordította az Egyesült Államokkal és a nyugati nagyhatalmakkal. A koreai agresszió kudarca nagymértékben megnövelte a Szovjetunió, Kína és India tekintélyét, ekkor találtak egymásra első ízben a szocialista és az újonnan felszabadult volt gyarmati országok. A koreai háború megszüntetéséért vívott harc szorosabbra fűzte India, Kína és a Szovjetunió együttműködését.
1951 után a háborús feszültség fokozatosan enyhült. A békés együttélés távlata 1953 után még határozottabban rajzolódott ki, amikor a Szovjetunió egy sor olyan külpolitikai akciót hajtott végre, amelyek elhárítottak több, a nemzetközi helyzetet mérgező gócot (ezek közé tartozik az osztrák államszerződés, a Japánnal és Nyugat-Németországgal kötött megállapodások, a baráti viszony helyreállítása Jugoszláviával). A Szovjetunió, amely a nemzetközi feszültség enyhítésénél állandóan a kezdeményező fél volt, 1955-ben a négy nagyhatalom kormányfőinek genfi értekezletén nagyjelentőségű javaslatokat tett a fegyveres erők létszámának csökkentésére (amelyeket tettekkel támasztott alá), a nukleáris fegyverek eltiltására, az európai kollektív biztonsági szerződés megkötésére, sőt Európa kettéosztását és a háborús veszélyt azzal is megkísérelte csökkenteni, hogy felajánlotta: csatlakozik az Északatlanti Paktumhoz.
Az 1953-tól eltelt négy év az imperialista hatalmak befolyásának további csökkenését eredményezte. A nyugati imperialista hatalmaknak a hosszú, véres, költséges és eredménytelen gyarmati háborúk után végeredményben el kellett ismerniük a koreai és a vietnami népi demokratikus köztársaságokat. Ugyanebben az időben egy új, szervezett front alakult ki az imperializmus ellen, amelynek részvevői Bandungban tanácskoztak. A konferencia platformjának kidolgozásában Indiának és Kínának oroszlánrésze volt. A Wall Street tehát ismét az antiimperialista és a szocialista erők összefogásába ütközött. Rövid idő alatt egy sor gyarmati ország szabadult fel (Marokkó, Tunisz, Szudán, várható volt Ghana függetlensége), máshol gyarmati háborúk folytak (Kenya, Algéria, Ciprus). A Bandungban tanácskozók vezető államainak, az aktív békés koegzisztencia képviselőinek szintén megvoltak a maguk éles ellentétei a nyugati imperialista hatalmakkal (Indiát Goa és Kasmir; Indonéziát Nyugat-Irán és a gyarmatosítók által szított katonai felkelések, Egyiptomot Szuez és Algéria állította szembe a NATO-hatalmakkal). A bandungi konferencián résztvevő és a szocialista országok kapcsolatai egyre mélyültek, a nyugati hatalmak mindinkább elszigetelődtek. Ennek a folyamatnak újabb lökést adott N. Sz. Hruscsov és N. A. Bulganyin indiai és burmai útja, továbbá a Szovjetunió határozott fellépése a gyarmatosítás ellen küzdő népek mellett, ami nemcsak szavakban, hanem értékes gazdasági-technikai segítségben is megmutatkozott. (Ez szintén új jelenség volt a nemzetközi életben. Bizonyította a Szovjetunió megerősödését, valamint azt, hogy most már nemcsak szocialista, hanem más, demokratikus irányban fejlődő, függetlenségükért küzdő népeknek is módja van segítséget nyújtani.)
1953 óta nemcsak a gyarmati népek antiimperialista frontja szilárdult meg. Megnövekedett a szocialista országok gazdasági, ipari, katonai ereje is. Szembetűnő különbség mutatkozott a tőkés és a szocialista országok ipari termelésének növekedése között:
| Ipari termelés | 1937 | 1950 | 1952 | 1955 |
| Szocialista országok | 100 | 192 | 264 | 378 |
| Tőkés országok | 100 | 142 | 158 | 186* |
* Mezsdunarodnaja Zsizny, 1956. 11. sz. *
Nyugat-berlini konjunktúrakutatók a Szovjetunió ipari fejlődését elemezve megállapították, hogy ha a Szovjetunió tartani tudja az ipari termelés növekedésének jelenlegi rátáját, 7—10 éven belül utolérheti az Egyesült Államok iparának termelési szintjét.** Militärpolitisches Forum, 1957. 3. sz. *
Az ipari eredmények mellett igen jelentős az 1953-tól kezdődő mezőgazdasági fellendülés (a gabonafélék termelése 54,5%-kal, a hústermelés 33,2%-kal, a tejtermelés 39,4%-kal növekedett).*** Partyijnaja Zsizny, 1957. 13. sz. *
Hasonló ütemű gyors fejlődés mutatható ki a szocializmust építő népi demokráciák gazdasági életében is. Horderejénél fogva legjelentősebb a kínai népgazdaság fejlődése, immár szocialista talajon. Egy kiragadott adat: Kína acéltermelése 1949 előtt a legeredményesebb gazdasági évben is 1 millió tonna alatt volt, 1956-ban pedig már megközelítette a 4,5 millió tonnát. 1956 elején a kínai kormány bejelentette, hogy az ország 15—20 év leforgása alatt gazdasági világhatalommá válik.
Még kedvezőtlenebbül alakul az egyenleg az imperialisták számára, ha a katonai-stratégiai erőviszonyokat elemezzük. Mindenekelőtt: az USA elvesztette atommonopóliumát, a Szovjetunió egyenrangú félként jelentkezett a nukleáris fegyverkezés mezején. Az Egyesült Államok katonai erejének visszaesését figyelhetjük meg a légierőknél is. Ezt a folyamatot több irányban nyomon kísérhetjük. A Szovjetunió légiereje számbelileg ugrásszerűen megnőtt, és főleg technikai színvonalával megtörte az USA elsőbbségét. A rakétafegyverek fejlődésével azonban csökken a légierők jelentősége. Ami a szárazföldi hadsereget illeti, az imperialista hatalmak szintén lemaradtak — ezen a téren a szocialista országok oldalán vitathatatlan erőfölény mutatkozik.
A „békés együttélés”, pontosabban a „békés vetélkedés” négyéves periódusa sok vereséget, és semmilyen lényeges eredményt nem hozott az imperializmus számára. Nemcsak a múltról és jelenről van szó. Elsősorban a mai eredmények alapján kirajzolódó holnap, a jövő távlata az, ami a nyugati hatalmak politikájában válságjelenségeket idézett elő, cselekvésre késztette őket.
Egymás után hangzottak el a vészjelzések az amerikai politika válságáról. Walter Lippmann, az ismert amerikai publicista így ír: „Az elmúlt néhány hónapban Mr. Dulles a rendkívüli dilemmák egész sorozatába bonyolódott. Elé került (he has bee cought) a goai dilemma Portugália és India között, a dzsakartai dilemma Hollandia és Indonézia között, az észak-afrikai dilemma Franciaország és az algériai arabok között, a palesztinai dilemma Izrael és az arabok között, a bagdadi dilemma Irak és Egyiptom között, a ciprusi dilemma Anglia és Görögország között, a perzsa öböl dilemma Anglia és Szaúd-Arábia között stb. stb.
Ez mind eléggé különbözik attól, amit megszoktunk a hidegháború Genf előtti korszakában. Akkor a harc a kommunisták és antikommunisták között folyt. A vezetés vonalát senki sem vitatta … De most a Mr. Dullest zavaró bonyodalmak (the issues which plague Mr. Dulles) nagyon gyakran elsősorban saját szövetségeseink és azon népek között alakultak ki, amelyeknek mi udvarlunk … Elmúltak a régi, sokkal egyszerűbb napok, amikor adva volt a nagy ellenfél, és a vezetés abban állt, hogy annak ellen kell állni …”* New York Herald Tribune, 1956 április 7. *
Valóban, 1956 első felében a nemzetközi élet szerkezetének a második világháború után bekövetkezett mélyreható változásai egyszerre kezdtek hatni az 1953 után kibontakozó szovjet „békeoffenzívával”. E kettős folyamat olyan események egész sorozatát váltotta ki, amelyek 1956 első felében az amerikai politika válságát jelezték, illetőleg azt fokozták.
Rangsorolás és elemzés nélkül soroljuk fel az amerikai politika vészjeleit: 1956 január elején a francia választásokon megbuknak a reakciós, amerika-barát középpártok, a Kommunista Párt képviselőinek száma 90-ről 150-re emelkedik, felmerül a népfront reális lehetősége; az izlandi választásokon a baloldali népfront győz, ezt követően az izlandi kormány felmondja azokat a megállapodásokat, amelyek az amerikaiaknak lehetővé tették, hogy az országot stratégiai támaszpontként használhassák; Franciaországban, Olaszországban erősödnek a semlegességi törekvések, felelős olasz, francia politikusok (Gronchi köztársasági elnök, G. Mollet miniszterelnök, Ch. Pineau külügyminiszter) nyíltan bírálják az amerikai hidegháborús politikát és generális változást követelnek; Ceylonban a választásokon katasztrofális vereséget szenved az amerika-barát Kotelawala-kormány és a Nehru külpolitikai vonalát követő Bandaranaike lesz az új miniszterelnök, akit széles népfront támogat; az indonéz választásokon a Kommunista Párt 6 millió szavazatot kap, és ezzel az ország legnagyobb pártjai közé kerül; Marokkó, Tunisz, Szudán elnyerik függetlenségüket, Jordániából és Bahreinből hazaküldik az angol tanácsadókat, és a függetlenné vált új országok, Egyiptom, Szíria, Szaúd-Arábia külpolitikai irányvonalával rokonszenveznek. Eltolódtak a közel-keleti erőviszonyok: az említett országokban nagy lelkesedéssel fogadták a szovjet kormányküldöttséget, míg — a nyugati sajtó bevallása szerint — Dullest keleti útján kínos, feszélyezett csönd kísérte. Szorosabbá váltak a Szovjetunió és a volt gyarmati országok gazdasági kapcsolatai. A Szovjetunió és India egyezményt kötött, amely szerint a Szovjetunió acélművet épít Indiának.
A szocialista országok egyelőre sem kiszorítani, sem pótolni nem tudják ugyan a kapitalista országok tőkeerejét gazdasági téren, de a megnyíló távlat lesújtó a Wall Street és a City urai számára. Ezek a kezdeti lépések nagy riadalmat okoztak az amerikai tőkés körökben. Mansfield szenátor például külön tanulmányt írt a Szovjetunió külföldnek nyújtott gazdasági hiteleiről, amelyben vésztjóslóan állapítja meg, hogy a Szovjetunió egyre nagyobb összegű hiteleket ad elmaradott országoknak, és hogy ezen országok köre egyre bővül, most már Indián túl kiterjed más ázsiai, afrikai, sőt még dél-amerikai országokra is. Mansfield szenátor különösen azt tartja aggasztónak, hogy a Szovjetunió hosszúlejáratra, alacsony kamattal ad hitelt és technikai segítséget.* Amerikai Magyar Népszava, 1956 július 31. *
A viharfelhők az imperializmus egén tovább szaporodtak. A közel-keleti országok makacsul vonakodtak a bagdadi szerződés elfogadásától, majd az állandó ciprusi és algériai harcok miatt amúgy sem túl erős imperialista pozíciókat alapjában rengette meg a Szuezi-csatorna államosítása.
Távol-Keleten sem alakult kedvezőbben az imperialista hatalmak helyzete. Kambodzsa és Laosz végképp kivonta magát a SEATO hatósugarából és csatlakozott a Bandungban meghirdetett öt alapelv külpolitikájához. Washington ezideig legbiztosabb pillére, Pakisztán is megingott. Megbukott a SEATO-t támogató Mohamed Ali miniszterelnök, és az ellenzék, valamint a tömegek sürgetően követelték a semlegességi külpolitikát. A japán kormány többször felszólalt az atomfegyver kísérletek betiltásáért, Washington rosszallása ellenére megegyezésre jutott a Szovjetunióval, az igen erős japán szocialista ellenzék pedig fellépett a Kínai Népköztársaság elismerése érdekében. Indonéziában a belpolitikai változások világosan balfelé mutattak: a Harahap-kormány helyébe a Szasztroamidzsodzso-kormány került, az ország külpolitikai irányvonalát jelezte Szukarno elnök látogatása a Szovjetunióban, valamint a látogatás alkalmával tett sajtónyilatkozatai.
Az európai helyzet sem alakult kedvezően az imperialisták számára. Az Európai Védelmi Közösség tervét nem sikerült tető alá hozni, halasztást szenvedett Nyugat-Németország felfegyverzése (a német fegyveres erők létszáma nem érte el az előirányzott tervezetet), kiéleződtek az ellentétek a nyugati kapitalista országok között. Olyan követelések hangzottak el, hogy csökkentsék a NATO költségvetését, a francia és az olasz belpolitikai élet továbbra is balra tolódott, az amerika-barát hidegháborús kormányok megbuktak vagy válságba kerültek.
Ezt a válságot jelezte Winston Churchill Aachenben tartott 1956 májusi beszéde. W. Churchillt nem kell bemutatnunk. Kétségtelen, hogy a nyugati imperializmus egyik legtehetségesebb és legvilágosabbfejű politikusa. Hírhedt 1946-os fultoni beszédében ő bontotta ki a kommunizmus elleni hidegháború zászlaját. Jellemző, hogy tíz évvel később az ő szavaiból vehetjük ki, hogy az imperialista politikusok józanabbjai lezártnak tekintik az eltelt tízéves periódust, és megállapítják: a nemzetközi erőviszonyok megváltoztak, az új feltételeknek megfelelő új politikát kell kidolgozni. (Churchill ezúttal, 1956-ban, Európa egysége, a kollektív biztonság mellett szólalt fel.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!