Jemnitz János

2

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

A Magyar Nemzett Bizottmány

 

Az MNB-ben is különféle irányzatok képviselői foglalnak helyet. Jobboldalán olyan emberek állanak, mint Kállay Miklós volt miniszterelnök, Eckhardt Tibor, Fábián Béla¹, Bakach-Bessenyey György: a Horthy-időszak felelős pártvezérei, képviselői, diplomáciai karának vezető személyei.* Horthy Külügyminisztériumának felelős munkatársai lettek az emigrációban az MNB külpolitikai szakértői, egyben az MNB jobbszárnyának támogatói. Köztük találjuk br. Apor Gábort², br. Bakach-Bessenyey Györgyöt, Bartók Lászlót³, Bethlen Gábort⁴, Bobrik Arnót⁵, Marosy Ferencet⁶, dr. Pelényi Jánost⁷, Czikann-Zichy Móric bárót⁸. Ők képviselték az MNB-t az emigrációs szervezetek nemzetközi tárgyalásain. Gazdasági szakértőként szerepelt mellettük br. Ullmann György⁹ és az MNB-vel kapcsolatot tartó Baranyai Lipót¹⁰.

¹ Fábián Béla — törvényszéki bíró, ügyvéd volt. 1922-ben a Pest környéki kerületben mint a Demokrata Párt képviselője kapott mandátumot. A kispolgárság, a kis- és középtőke négyszer egymás után juttatta be a parlamentbe. Évi összjövedelme 85 863 pengő volt.

Az MNB Végrehajtó Bizottságának tagja, a jobbszárny egyik vezetője. Értékes kapcsolatai vannak befolyásos nyugati politikusokkal.

² Báró Apor Gábor — a két világháború között a Külügyminisztériumban teljesített szolgálatot mint a külügyminiszter állandó helyettese. A második világháború alatt vatikáni követ.

Az MNB megbízottja. A Máltai Lovagrend kancellárja. Az „Új Hungária” 1956 szeptember 14-i tudósítása szerint; „részt vett a kölni Katolikus Hét impozáns záróülésén, ahol a díszpáholyban foglalt helyet. Frings kardinális bemutatta Adenauer kancellárnak is.”

³ Bartók László — a Horthy-rendszerben külügyminisztériumi beosztásban dolgozott.

A Rab Nemzetek Szervezeténél az MNB képviselője.

⁴ Bethlen Gábor — Bethlen István fia, a régi magyar diplomáciai kar tagja. Évi összjövedelme 37 764 pengő; az egész Bethlen-család vagyona 3,6 millió pengő volt, közte 8100 hold föld és 15 ipari és bankpozíció.

Az MNB Buenos Aires-i megbízottja.

⁵ Bobrik Arno — a múltban a Külügyminisztériumban dolgozott, a második világháború alatt az elnöki osztályon különleges megbízatással tevékenykedett.

Jelenleg az MNB-t képviseli különböző nemzetközi tárgyalásokon és a Rab Nemzetek Szervezetében.

⁶ Marosy Ferenc — a háború előtt a Külügyminisztérium Sajtóosztályának vezetője, a Magyar Külügyi Társaság elnökségének tagja, a Pázmány Péter Egyetem nemzetközi jogi magántanára volt. Diplomáciai szolgálatot teljesített Madridban, Londonban, Helsinkiben és Zágrábban.

Most az MNB spanyolországi megbízottja.

⁷ Dr. Pelényi János — hosszú diplomáciai pályafutás áll mögötte, a második világháború előtt huzamosabb ideig amerikai követ volt.

A nyugati körök a strasbourgi Szabad Európa Egyetem elnöki tisztségének ellátásával bízták meg.

⁸ Báró Czikann-Zichy Móric — a második világháború alatt a Külügy minisztérium gazdaságpolitikai osztályán dolgozott. A Zichy-család 15 ipari és bankpozíciót és 73 000 hold földet tartott kezében.

A Magyar Katolikus Liga megbízásából az Amerikába bevándorló menekült magyarok ügyeit intézi.

⁹ Báró Ullmann György — a Magyar Általános Hitelbank ügyvezető igazgatója, a GYOSZ ügyvezető igazgatóságának tagja, a Budapesti Áru- és Értéktőzsde tanácsosa volt. Ezenkívül igazgatósági, felügyelő bizottsági tag volt a következő vállalatoknál: Providentia Biztosító Rt., „Hermes” Magyar Általános Váltóüzlet Rt., Pannónia Kender, Ganz, Magyar Általános Gépgyár, Magyar Acélárugyár, Oetl, Panto, Linum-Tausig, Phylaxia, Hazai Fésűsfonó, Magyar Pamutipar, Hungária Gőzmalom, Alföldi Cukorgyár, Csongrád megyei Cukorgyár stb.

Az MNB képviselője a Rab Nemzetek Szervezetének közgyűlésén.

¹⁰ Baranyai Lipót — a Nemzeti Bank volt elnökigazgatója, a Magyar Parthenon Társaság volt elnöke. Évi összjövedelme 108 742 pengőre rúgott. Tapasztalatait a washingtoni Nemzetközi Banknál igen magas beosztásban értékesíti.

Az Európa Mozgalom magyar bizottságának egyik tagja, szoros kapcsolatot tart a mozgalom nyugat-európai vezetőivel. * Az MNB centrumát olyan személyek alkotják, akik a népi demokrácia első szakaszában még bizonyos szerepet vállaltak, németellenesek, angolbarátok, esetleg antifasiszták is voltak, a burzsoázia és a kulákság haladóbb részének álláspontját képviselték, de a szocialista átalakulással szembekerültek, s most az ország határain túl, idegen erőkkel szövetségben lépnek fel a magyar nép ellen. „Balszárnyát” a „Látóhatár” című folyóirat körül kialakult csoport és Kovács Imre kispolgári demokratikus, paraszti, „a kapitalizmust nyesegető” irányzata alkotja.* Az MNB belső erőviszonyait tükrözi az MNB irányvonalát követő sajtó képe. A balszárny rendelkezésére csak egy havonként megjelenő folyóirat áll, míg a jobbszárny és centrum kezében van valamennyi hetenként megjelenő sajtóorgánum. A hetisajtó profiljára következtethetünk, ha tudjuk, hogy e sajtó irányítói és cikkírói között ott volt Pfeiffer Zoltán, az MNB tájékoztatási bizottságának elnöke, Weber Tibor¹, az MNB sajtóreferense, gr. Apponyi György², br. Radvánszky Antal³, Ottlik György⁴ stb.

¹ Dr. Weber Tibor — kormánytanácsos, a Magyar Külügyi Társaság igazgatósági tagja, a Magyar Bank Rt. igazgatója, a Magyar Nemzeti Bank londoni megbízottja volt.

Jelenleg az MNB sajtókonferense.

² Gróf Apponyi György — földbirtokos, a Horthy-rendszer legitimista politikusa. A Közép-Európai Minerva Általános Biztosító Rt. (az Assicurazione Generáli leányvállalata) igazgatósági tagja, 662 hold föld tulajdonosa, emellett a Közműépítőnél, a Hatvani Mezőgazdasági Banknál, a Klotild Első Magyar Vegyipar Rt-nél, a Magyar Jég- és Viszontbiztosítónál volt érdekeltsége. Évi jövedelme 33 700 pengő volt. Horthy-Magyarország uralkodó osztályának legvagyonosabbjai közé tartozott.

Az emigrációs sajtó állandó cikkírója, az MNB képviselője a Rab Nemzetek Szervezetében.

³ Báró Radvánszky Antal — a Magyar Nemzeti Bank vezértitkára, igazgatóhelyettese, a hitelügyi osztály központi titkárságának vezetője volt. Évi összjövedelmét 31 275 pengőre becsülték. A Radvánszky-család 8258 hold földdel rendelkezett.

Az emigrációban sajtóvonalon tevékenykedik, az „Új Hungária” főmunkatársa.

⁴ Ottlik György — a „Budapesti Hírlap” főszerkesztője, majd a „Pester Lloyd” vezetését vette át. Az Országos Irodalmi és Művészeti Tanácsnak, a Magyar Gazdaságkutató Intézet elnöki tanácsának, a Magyar Külügyi Társaság elnöki tanácsának, az Angol—Magyar Bank felügyelő bizottságának, a Magyar Bank és Kereskedelmi Rt. igazgatóságának volt tagja. Évi összjövedelme 62 336 pengőt tett ki.

Az MNB álláspontját tükröző „Délamerikai Magyarság”-ba ír cikkeket. * A MNB-t október előtt az említett centrum emberei vezették: Varga Béla, Nagy Ferenc, Barankovics István, Pfeiffer Zoltán. De rajtuk kívül más erők is beleszóltak az MNB politikájának kialakításába. Ez a csoport függ legjobban és legközvetlenebbül az imperialista hatalmaktól, s ezért náluk a nyugati hatalmak politikájának a legkisebb rezdülése is nagy ingásokat okoz. Ennek a csoportnak egyeztetnie kellett az 1945-ös és az 1947—48-as emigráció platformját, s ebben — mint látjuk — ért is el sikereket. Ez a csoport az emigráció legbefolyásosabb irányzata, sőt az október előtti időben hegemón vezetője volt. Célja és tevékenysége megmutatja az egész emigráció akkori politikáját, a burzsoá restauráció fokozatos végrehajtására kidolgozott terveit, és azt, hogy az emigráció minden lépése az imperialista hatalmak politikájának függvénye.

Az 1955—56-os években az MNB tevékenysége két periódusra oszlik. Az első: az 1955-ös év, a Szovjetunió béke-offenzívájának, a genfi négyhatalmi találkozónak a korszaka. A második periódus 1955 végén, az új amerikai politika meghirdetésekor kezdődött. Az első periódusban az imperialista hatalmak még nem dolgozták ki az új támadás stratégiai tervét, tétovázásuk, zavaruk szemmellátható volt. Az MNB tevékenysége ekkor majdnem kizárólag a „genfi szellemnek”, a békés együttélés elvének bírálatára irányult. Még a nyugati hatalmakat is elítélték, mert — mint ők mondták — „feláldozták az emigrációk érdekeit”, a kapitalizmus Kelet-Európában való visszaállítását. A második periódusban is folytatták a harcot a nyugati és az emigráción belüli mérsékelt irányzatok ellen, de tevékenységük súlypontja áthelyeződött arra, hogy az amerikai politika alapján kidolgozzák a restauráció részletes menetrendjét, és ezt a programot elfogadtassák a magyar néppel.

Az első periódusnál nem kell sokáig időznünk, itt a kép teljesen világos. Már maga a négyhatalmi találkozó ténye is nagy riadalmat okozott az emigrációban — hiszen ők háborúra, nem pedig tárgyalásokra számítottak. Czipó László volt országgyűlési képviselő azt mondta: „Otthon és a magyar emigrációban egyaránt a nyugati szabad világ fegyveres beavatkozásától vártuk Magyarországnak és népének a kommunista elnyomatás alóli gyors felszabadítását és vele a demokratikus emigráció hazatérését is.”* Az Ember, 1956 május 10. — Az Egyesült Államokban megjelenő, az egyes áramlatoktól független hetilap. Politikailag az MNB centrumával, illetőleg balszárnyával rokonszenvezik. A lapot tőkések finanszírozzák. A politikai cikkek burzsoá-liberális szemléletűek. * Ezt az elképzelést Genf áthúzta. Az értekezlet idején az MNB felforgatott hangyaboly képét mutatta. Nagy Ferenc és Auer Pál¹ Auer Pál — az első világháború után a békeszerződés által létesített határmegállapító bizottságok központjának jogi szakértője. A frankhamisítási perben a Banque de France jogi képviselője volt. Tagja volt a Magyar Külügyi Társaság elnökségének és érdekelt a Lakkgyárnál, a Lorilleux-nél, a Vulkán oxigéngyárnál, a Szentlőrinci HÉV-nél, a Hungária Hűtőiparnál.

Az MNB párizsi és egyben európai főmegbízottja, az MNB képviselője a Rab Nemzetek Szervezetében és több nemzetközi tárgyaláson. 1956 tavaszán és nyarán részt vesz a berni Pán-Európa-tanácskozáson, a brüsszeli jogászkongresszuson. * Genfbe utazott, majd az értekezlet után Nagy Ferenc Rómába, Párizsba és Londonba ment tájékozódni. Auer pedig Münchenbe utazott, hogy ott a Szabad Európa Rádió felhasználásával megkezdje a harcot a „genfi szellem” ellen.

A nemzetközi feszültség csökkenése elleni harcuk akkor érte el a csúcspontját, amikor hazánkat felvették az Egyesült Nemzetek Szervezetébe. „Varga Béla, a Nemzeti Bizottmány elnöke sürgönyt küldött az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjaihoz, amelyben tiltakozott a kommunista uralom alatt álló Magyarország felvétele ellen …”* Új Hungária, 1955 november 25. * Ebben a számukra kedvezőtlen helyzetben mindenesetre vigasztalta a hazaárulókat az, hogy az amerikai politikai élet befolyásos körei is eleve szemben álltak a „genfi szellemmel”, s arra tartották jónak, hogy árnyékában előkészítsék a további támadást. Ezt mutatták az amerikai szenátusban elhangzott felszólalások.

A második periódusban háttérbe került az MNB Horthy-barát szárnya, de pozíciói és kapcsolatai megmaradtak, s így politikája továbbra is hatott az MNB tevékenységére. A „balszárny” sohasem hagyta ugyan el a kapitalista restauráció talaját, de merészebben pengetett „demokratikus” húrokat, s ezért az MNB vezetősége élesen meg is bírálta. Az egész idő alatt megszilárdult a Nagy Ferenc és Varga Béla vezette centrum politikai irányvonala. Nagy Ferencék politikai platformjukban megtagadták az 1945—47-es demokratikus fejlődést, és abba az ellentmondásba keveredtek, hogy miközben demokratizmusukat hangoztatták, valójában közeledtek Kállay Miklós és az MHBK platformjához. A helyzetet Marx szavaival lehetne jellemezni: „Mindegyik párt rúg egyet hátrafelé, az előretörő párt felé s elölről rátámaszkodik a visszafelé törekvő pártra.”* Marx—Engels. Válogatott Művek. I. köt. Szikra 1949. 246. old. *

Az amerikai politika irányváltoztatására az MNB-hez tartozók érzékenyen és boldogan reagáltak. Kállay Miklós jóformán ujjong az új politika jelentkezésén: „Ez az új módszer sokakban elkeseredést és kiábrándulást fog talán az első pillanatban kiváltani, s lesznek, kik azt hiszik, hogy ez a kérdés (mármint a restauráció) elhalasztását vagy teljes elejtését is jelenti. A magam részéről nem így látom ezt az utat, mert úgy vélem, hogy az ki fogja emelni ügyünket a genfi csődtömegből. A propagandának új, tágas lehetőségei nyílnak meg, hogy a világ közvéleményét a szabadság és a felszabadulásért való küzdelembe bekapcsoljuk … Mivel az amerikai nép és politika a világon az egyedüli, amely szilárdan ezen ideálok útján halad, rájuk számíthatunk legelsősorban …”** Új Hungária, 1956 január 6. *

A „Délamerikai Magyarság” Dulles beszédének a következő főcímet adta: „A kommunisták új módszerei kudarcra vannak ítélve, és 1956-ban a szabadság (értsd: a kapitalista rendszer) befolyása kiterjed a világra.”*** Délamerikai Magyarság, 1956 január 6. * Ez a lap megnyugvással veszi tudomásul, hogy: „A genfi konferencia derűlátása végleg a múlté. Nyugat és Kelet hidegháborúja tovább tart.”**** Délamerikai Magyarság, 1956 február 10. * A lap 1955 december 30-i száma nagy örömmel sorakoztatja fel az amerikai nehézágyúk mögé a pápát is: „A beszéd fő motívuma a kereszténységnek a kommunizmus elleni állásfoglalását és a rab népek felszabadításának szükségességét hangsúlyozta.”***** Az 1955 karácsonyán elhangzott pápai beszédről van szó. * Az imperializmus az egész fronton harcba indult.

Újabb ijedelmet keltett az emigrációban a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa s azt követően a nemzetközi feszültség további enyhülése. A „Kanadai Magyar Újság” így számolt be a montreali antikommunista nagygyűlésről: „A nagygyűlés részvevői nagy aggodalmuknak adtak kifejezést azért, hogy a nyugati államok megengedik, sőt elősegítik a szovjet befolyást és propagandát, továbbá, hogy Nagy-Britannia barátságos légkörben fogadja Malenkov, Hruscsov és Bulganyin látogatását …”* Kanadai Magyar Újság, 1956 május 18. *

Az emigráció a fő tüzet azok ellen irányította, akik a jelen helyzet alapján fogadnák el a békés egymás mellett élést, azaz a kelet-európai emigránsokat a vízben hagynák. Az MNB külpolitikai szakértői (nagyrészt volt horthysta diplomaták) mind szorítóba léptek ez ellen. Auer Pál volt párizsi követ ezt írta: „Egy netáni harmadik világháború gondolatát mi magunk éppúgy elítéljük, akár nyugati barátaink. Másrészt azonban úgy véljük, hogy a nyugati nagyhatalmak kormányainak félreérthetetlenül le kell szögeznie, miszerint a koegzisztencia vagy a kollektív biztonsági rendszer létrejötte csakis akkor jöhetne szóba, ha országunkban a polgári szabadságjogok ismét érvényre jutnak.” De azért nem elítélően jegyzi meg, hogy „egyesek még a véres erőszak útjától sem riadnak vissza.”** Délamerikai Magyarság, 1956 április 30. *

Az MNB lassanként kialakította a következő elgondolást: Magyarország „felszabadítása” nyugati segítséggel történik, ebből következik, hogy az ország szövetkezik majd a nyugati hatalmakkal, s ebből magától adódik a kapitalizmus hazai restaurációja. Ezért az MNB július 6-i végrehajtó bizottsági ülése elítélte Borbándi Gyula nézeteit, aki átmenetileg hajlandó lett volna a semlegesség elvét elfogadni. Barankovics azt mondta erről a tervről: „Általános irányzata tévesebb és károsabb, mint egyes részei, mert az emigrációnak egy olyan reálpolitikai tervet ajánl, amely alulkínálja azt a követelést, amelyet a szabad világ vezére, Eisenhower elnök támasztott a szovjetekkel szemben … A nyugatiaktól olyan kibontakozási tervet kíván, amely igényt tarthat a Szovjetunió elfogadására … és ilyen reálpolitikai tervként jelöli meg Németország semlegesítését is. Szóval a Nyugatnak egy olyan tervvel kellene előállnia, amely lényegében a mai NATO felrobbantását jelenti. Ez volna a kijózanult emigráció terve? Nem kijózanodás, hanem megzavarodás ez.”* Új Hungária, 1956 július 20. — Barankovicsnak az MNB Végrehajtó Bizottsága július 6-i ülésén elhangzott beszámolójából kitűnik, hogy a semlegesség elutasítását, a nyugati „szabad” világhoz való szoros felzárkózást az emigráció politikája alfájának és omegájának tekintik: „Míg régebben elsősorban belpolitikai és világnézeti kérdéseket, az antiszemitizmust és a múlthoz való viszonyulást használták fel arra, hogy az emigrációt egymással marakodó ellenséges táborokra bontsák, … az új taktika szakaszában elsősorban külpolitikai kérdések körül igyekeznek megosztani az emigrációt …” *

Ami a belpolitikát illeti, nagyon kínos az MNB számára a Horthy-rendszerrel kapcsolatos állásfoglalás. A külföldre szökött Reich Emil így írt: „Sajnálattal meg kell vallanunk, hogy a múltban sem a munkás-, sem a parasztosztály nem volt megbecsült tagja a magyar társadalomnak.”** Amerikai Magyar Népszava, 1956 július 27. * De sietve hozzáteszi, hogy „üldözésnek sem volt kitéve”. (Csak azt nem tudjuk, hogy akkor ki ellen irányult hát a csendőrség, a rendőrség, az államgépezet?) S mindenütt ezt a kötéltáncot látjuk, ahol a Horthy-rendszer megítéléséről van szó. Az MNB a Horthy-rendszernek legfeljebb a feudális vonásait bírálja. Peyer születésnapjára ezt írták: „A Horthy-rendszer első éveiben különös merevséggel elzárkózott attól, hogy a munkásság képviselői részt vegyenek az ország vezetésében (?). Peyer a maradi feudális magatartás miatt nem veszítette el józanságát, megmaradt az európai szociáldemokrácia európai vonalán, holott a kormányzat távolról sem igazodott az európai követelményekhez …”*** Amerikai Magyar Népszava, 1956 május 19. * Mintha bizony az jellemezné a kapitalizmust, hogy a munkásság képviselői részt vesznek az ország vezetésében! Világos, hogy az MNB nem szívesen bírálja a Horthy-rendszert. Hiszen Kállay Miklósnak, Eckhardt Tibornak és a többieknek mégiscsak volt valami közük ehhez a „feudális”, „az európai követelményekhez nem igazodó” rendszerhez! S igazat kell adnunk „Az Ember” című lapnak, amikor azt írja: „A magyar demokratikus (?) emigráció éppen eléggé lovagias volt Horthyval szemben — sokkal lovagiasabb, mint ő volt annak idején a demokratikus írókkal és politikusokkal szemben.”* Az Ember, 1956 április 14. * Ezt a számukra fájdalmas kérdést úgy szeretnék elintézni, hogy a Horthy-rendszer képviselői, akik felett eljárt az idő, álljanak szépen félre, és akkor nem kell többet beszélni róluk. Az MHBK irányzata persze ezt sohasem fogadta el. Ezt a gondolatot fogalmazza meg Anti Ödön volt országgyűlési képviselő. Az új amerikai politikára, a „békés felszabadításra” kell alapozni — mondja —, „mindenben a nyugati demokráciák szellemét kell magunkévá tenni …” „A háború óta eltelt tíz esztendő már az 1945-ös reformok egy részét is elavulttá tette … jó, ha ezt eszükbe vésik a földreform ellenségei … Ami áll a régi feudális világ visszaálmodóira, ugyanez vonatkozik a bűneik terhével Nyugatra menekült nácikra és nyilasokra. Azt tanácsolom nekik: vonuljanak vissza minden szerepléstől.”** Az Ember, 1956 március 3. *

A kapitalista restaurációnak melyik változatát akarta október előtt az MNB? — Ezzel a kérdéssel ők nem sokat foglalkoztak és még kevesebbet árultak el róla a nyilvánosságnak. Eckhardt például csak annyit mond, hogy „nekünk követelnünk kell Magyarországnak a szabad Ausztriához való kapcsolódást”***. Délamerikai Magyarság. 1956 május 4. * Ezt nyilván úgy kell érteni, hogy elfogadná az osztrák belső felépítést. A belpolitikai elképzeléseit alaposabban csak Nagy Ferenc és Kovács Imre fejtette ki.

Nagy Ferenc programja világosabb, határozottabb. Kovács Imréé árnyaltabb és elsősorban az átmenet különféle lehetőségeivel foglalkozik. De mind a kettőnek ugyanaz az alapja: a proletárdiktatúra megdöntése, a kommunistákkal való mindenféle szövetség elutasítása, a kapitalizmus restaurációja, a Nyugatra való támaszkodás.

Nagy Ferenc azt mondja a parasztságnak: „Magyarországon vissza kell állítani az egyéni gazdaság rendszerét … A földreformot fenn kell tartani, de ugyanakkor mindent el kell követni, hogy a teljes megélhetést nem nyújtó törpebirtokokat szabad értékesítés útján felszámoljuk, és magas életszínvonalat biztosító modern, jól felszerelt kisgazdaságokká alakítsuk át”.

Ha a dolgot nevén nevezzük, ez nem más, mint a mezőgazdaság fejlődésének kapitalista útja, a törpebirtokos parasztok tönkretétele, az erős kulákbirtokok megteremtése.

„A parasztság soraiban mesterségesen teremtett osztálykülönbségeknek … véget kell vetni — mondja tovább. — A magyar parasztság előtt meg kell nyitni a nyugati értelemben vett polgárosodás útját.” Nagy Ferencnek nem a törpebirtokos paraszti tömegek tönkrejutása fáj, neki csak a parasztság felső rétegeinek polgárosodása fontos.

Nagy Ferenc támadást indít a munkásosztály nagy vívmánya, az államosítás ellen: „Nem óhajtjuk a régi nagykapitalizmus visszaállítását. A kulcsiparok és a bányák államosítását fenn kell tartani. Más vállalatok tulajdonjogát az adófizetők befektetéseinek, a munkásság áldozatainak és a volt tulajdonosok igényeinek gondos mérlegelése által kell tisztázni … Támogatva az egyéni kezdeményezést, elő kell mozdítani az új kis- és középvállalatok alakulását.”* Látóhatár, 1956 május—augusztus. *

Nagy Ferenc olyan programot akart adni, amely a tőkést is, a munkást is kielégíti. S a nehéz dilemmát végül úgy döntötte el, hogy számoljuk fel az államosítást. (Persze, csak fokozatosan, a teljes felszámolásra ráérünk később is.)

Nehéz probléma ez az emigráns uraknak. Ezért Kovács Imre nagyon nyomatékosan kívánta, hogy a restaurációt szép csomagolásban, helyes adagolásban adják, s elítéli a régi, otromba módszereket, amelyekkel nemigen lehetett félrevezetni a tömegeket.

„A hazai kommunista propaganda azt akarta elhitetni a reménykedő magyar néppel, s azóta is változatlanul ismétli, hogy a felszabadítás a kapitalistákat és a földbirtokosokat, a csendőrséget és általában az egész elnyomó Horthy-rendszert hozná vissza.” De az október végi napokban jelentkeztek ezek az erők, és nem az ő szándékukon múlott, hogy a teljes restaurációból nem lett semmi. A gyakorlat bebizonyította, hogy megint a „kommunista propagandának” volt igaza, annak a lenini „propagandának”, amely azt állítja, hogy a megdöntött uralkodó osztályok nem törődnek bele vereségükbe.

„A kollektív mezőgazdaság és a szocialista ipar dolgában — mondja Kovács — nem halogathatjuk tovább a nyílt állásfoglalást. Azt nem mondhatjuk, hogy mindent vissza, mert jelentős részben eredeti köztulajdont képeznek … A kisajátított földbirtokos és gyáros vitathatatlanul jogosult a kártérítésre, aminek mértékét, módját és formáját úgy kell megszabni, hogy ne sértse a magántulajdon elvét, ugyanakkor az érdekelt nép kielégítésének helyes mértékét se tévesszük szem elől … Bonyolult helyzettel van dolgunk, bonyolult feladatok megoldása vár ránk, a kihívásra a tervezés variálásával és ellenreakcióink rugalmasságával kell felelni …”* Látóhatár, 1956 március—április. *

Íme, Kovács Imre ugyanúgy a megdöntött uralkodó osztályok mellé áll, mint Nagy Ferenc, de az ő fogalmazása finomabb, inkább hajlik a kompromisszumra.

Az 1947-es emigráció visszavonul tehát állásaiból és jelentős engedményeket tesz az 1945-ösök állásfoglalásainak. Ez érthető is. Nagy Ferenc, Varga Béla, Kovács Imre annak idején a tömegnyomás, az események állandó balratolódása, a Baloldali Blokk, a demokratikus fejlődés idején kénytelenek voltak elfogadni olyan demokratikus vívmányokat, amelyek nekik már akkor nem tetszettek. Most pedig ellenforradalomra építenek és minden ellenforradalmi elemmel szövetkeznek. Így vezet a dolgok logikája oda, hogy Nagy Ferenc szembe fordul nemcsak az államosítással, hanem a földreformmal is. Varga Béla, a köztársaságot megszavazó nemzetgyűlés elnöke, fogadást rendez Habsburg Ottó tiszteletére. Kovács Imre, a parasztság egykori képviselője pedig kártérítést követel a földbirtokosoknak. Aki egyszer rálép a hazaárulás, az ellenforradalom útjára, az egyre mélyebbre csúszik rajta.

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Jemnitz János

1

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

A Magyarországról külföldre szökött politikusok csoportjai tevékenyen részt vettek az október—novemberi ellenforradalom előkészítésében és támogatták azt. Ez az emigráció a proletárdiktatúra elleni harcban egyszerre több húron is játszott. Csoportjai a nyilasoktól a jobboldali szociáldemokratákig terjedő széles egységfrontot alakítottak ki, amely a belső ellentétektől és súrlódásoktól nem volt ugyan mentes, de a fő kérdésekben mégis egységes álláspontot foglaltak el. Programjuk világosan mutatja, hogy valamennyi burzsoá restaurációt akart, s csak ennek módja körül vannak nézeteltéréseik.

Az emigránsok az utóbbi időben arra törekedtek, hogy programjukat közelebb hozzák a magyarországi társadalmi valósághoz, elfogadhatóbbá tegyék. Állásfoglalásaikat a nyugati propaganda, a sajtó és a rádió, továbbá az emigráció hazai nyúlványai, a levitézlett osztályok szétszórt, de meglevő elemei széles tömegek közé juttatták el. A nyugati emigráció adta a szellemi dugárut és a hozzávaló használati utasítást a népellenes megmozdulásokhoz, s igyekezett megkeresni azokat a köröket és személyeket, akik esetleg hallani sem akartak a tőkés uralomról, mégis néhány kérdésben párhuzamosan haladtak az emigrációval, s végeredményben pontosan azt tették, amit az akart: előkészítették a talajt az ellenforradalom számára.

Az emigránsok egy része 1945-ben, más része 1947—48-ban disszidált Nyugatra, s megfelelő szervezeti kereteket, külpolitikai kapcsolatokat építettek ki. Természetes, hogy ezekkel a politikai emigránsokkal rokonszenvezett a magyarországi reakció. Az imperialista propaganda, amely különösen az 1955—56-os nemzetközi helyzetben fokozódott erősen, megnövelte az emigráció hazai befolyását is. Ezt a hatást erősítette még, hogy a párt- és az államvezetés gazdasági, politikai és kulturális téren súlyos hibákat követett el, amelyet a belső ellenséges erők ki tudtak használni.

Az emigráns csoportok olyan törekvéseket képviselnek, amelyeket a belső osztály viszonyok alakulása, a történeti fejlődés már túlhaladott. A nyilasoktól, a legitimistáktól, a horthystáktól a burzsoá-liberálisokon és kispolgári demokratákon keresztül a jobboldali szociáldemokratákig húzódik ez a skála. Ez a képe a hivatalos emigrációnak. Ezen kívül van egy kisebb súlyú szocialista ellenzék, amely 1948 után kiszakadt a belső fejlődésből és utat tévesztett, velünk nem találta meg a közös nyelvet, de szembekerült valamennyi kinti irányzattal is. Végül van az 1945 előtti régi munkásemigráció, amely szilárdan kitart szocialista-kommunista meggyőződése mellett. Ezekről azonban a következőkben nem lesz szó, mivel semmi közük sincs az ellenforradalmi emigrációhoz. (Emigránsokon itt most csupán a szocialistaellenes emigránsokat értjük.)

Az október előtti emigráció két fő irányzata az MHBK és az MNB volt, bár a kettő súlyát nem lehet azonosítani: az MNB-nek sokkal hatalmasabb támogatói és pénzforrásai voltak. Az MHBK az 1945-ös emigrációt tömöríti magában, az MNB főleg az 1947—48-ast.

A két csoport közötti különbség természetesen nem egyértelmű, sok szállal fűződnek egymáshoz és sokrétű a keveredés, az átmenet is. Nagy vonalakban azonban meg lehet állapítani, hogy az egyik a német, a másik az angol—amerikai orientáció híve. Az elsőnek inkább a Horthy-rendszer, a fasizmus, a feudális nagybirtokos uralom az eszményképe, a második a nyugati típusú kapitalista demokrácia hívének vallja magát. Az első a volt tisztekből, diplomatákból, dzsentrikből, földesurakból toborozza híveit, a másik a nagytőkések, továbbá a középosztályok, a kispolgárság, a kulákság képviselőiből és egyes értelmiségiekből.

Ezt a kettősséget tükrözi az emigráció egyik hangadó lapja, az „Új Hungária”* Az „Új Hungária” az MNB lapja, de szerkesztői, akik egyben a Szabad Európa Rádió munkatársai, jobboldalibbak az MNB Amerikában élő vezetőinél, s érzelmileg az 1945-ös emigrációhoz állnak közel. Ezt támasztja alá az is, hogy az „Új Hungária” közvetítő szerepét az MNB balszárny rovására töltötte be. Az „Új Hungária” Münchenben kitűnő papíron, jó szedéssel, hetenként jelenik meg. A lap pénzügyi finanszírozója és szellemi ihletője a szintén müncheni Szabad Európa Rádió, illetőleg annak amerikai gazdái. * is, amely közvetítő szerepet tölt be az MNB és az MHBK között. Bár a fasizmus és a polgári demokrácia közt nagy a különbség, ellentmondások is vannak köztük, de mind a kettő ugyanannak a társadalmi rendszernek a gyermeke, mind a kettőben ugyanazok az osztályok szerepelnek, továbbá a fasizmus is megtarthatja a polgári demokrácia bizonyos elemeit (pl. a Horthy-fasizmusban parlament, pártok, szakszervezetek stb.). A polgári demokratikus emigráció példaképe viszont a tory vezetés alatt álló, angol mintájú konzervatív berendezkedés, nem pedig a francia típusú, baloldali elemeket tömörítő népfront. Mindezt figyelembe kell vennünk, amikor az emigráció véleményeltéréseiről beszélünk, főleg azért, mert — mint látni fogjuk — több tényező másodlagossá teszi ezeket a nézeteltéréseket.

Vizsgáljuk meg, hogy melyek voltak 1956 októbere előtt az emigráció főbb szervezetei és irányzatai, s mik voltak ezeknek a tervei. Kezdjük a szélsőjobbal!

 

A nyilasok

Ha valaki végiglapozza az „Út és Cél” (a Hungarista Mozgalom központi lapja) számait, kettős meglepetés éri. Az egyik az, hogy egyáltalán létjogosultsága volt egy ilyen mozgalomnak és lapnak** 1957 október 11-én az osztrák kormány, a magyar kormány tiltakozó jegyzékének hatására, betiltotta a Salzburgban kilenc éve rendszeresen megjelenő „Út és Cél”-t. *, a másik az, hogy mai szemmel nézve a nyilasok egészen nevetséges módon megrekedtek háború előtti és alatti zagyva nézeteiknél. De az elvakultság nem teszi kevésbé károssá és veszélyessé ezeket a nézeteket.

A nyilasok a hivatalos emigráció jobboldali ellenzékét alkotják. A glaszékesztyűs „úri társaság” szeretne is megszabadulni a nyilas ballaszttól; le akarják tagadni régebbi kapcsolataikat, de a nyilasok minduntalan emlékeztetik őket rá. Az MHBK például, mint mondottuk, horthysta vonalat visz, de a nyilasokkal nem hajlandók közösködni. Ezen a nyilasok megdühödtek, s hogy leleplezzék a többi között Zákó András vezérőrnagyot, az MHBK vezetőjét, közölték Sulyok Dezső könyvének következő részét: „A lázadó ezredesek közül (1944 október 15-ről van szó. — J. J.) nevezetesebb szerepe volt reszneki Zákó András ezredesnek, akit tevékenységének honorálásáért Szálasi 1944 november 1-én tábornokká léptetett elő. Tíz éven át volt Beregfy-Berger Károly vezérkari ezredesnek, a Szálasi-rezsim honvédelmi miniszterének és vezérkari főnökének bizalmasa. Beregfy vitte magával a Ludovika Akadémiára, ahol már 1942—43-ban teljesen náci kurzus érvényesült. Majd Beregfy nevezte ki őt a debreceni hadtest vezérkari főnökévé. A Kőszegre menekült nyilas kormány mellett Beregfy legodaadóbb munkatársa és tanácsadója volt mint a Vezérkari Főnökség 2. Osztályának (hírszerzés) vezetője. Ebben a legmagasabb bizalmi beosztásban végigszolgálta a Szálasi-rezsimet egészen annak végső összeomlásáig.”* Út és Cél, 1956 április. * A lap közli a kinevezések fotókópiáit is.

A nyilas emigrációnak nincs nyilvánosságra hozott programja, de az biztos, hogy eszményképe a totális fasizmus. Bírálják az összes többi emigrációs szervezetet, az amerikai politikát, a Szabad Európa Bizottságot, Horthyt, mert egyik sem elég jobboldali nekik. Szerintük az utolsó törvényes magyar kormány a Szálasi-kormány volt, s a Magyar Nemzeti Bizottmányt is „gyilkosok társaságának” tartják Szálasi kivégzése miatt, sőt az amerikaiakat is vádolják, mert ezt eltűrték. A nyilasok fő vágya: megbosszulni az egész magyar népen a „nemzetvezető” és a maguk bukását.

Az „Út és Cél” Szálasinak csak egy hibájáról tud: „Egy hibát követett el Szálasi: miért ment haza meghalni? Mentette volna életét! Ma lenne egy fix kristályosodási pont ebben a széteső, laza, civakodó emigrációban!”* Út és Cél, 1956 április. *

A nyilasoknak nyilván megvannak a maguk nemzetközi összeköttetéseik. Hiszen a fasizmus 1945-ös vereségével nem tűntek el teljesen és tartósan azok a személyek, gazdasági és katonai csoportok, amelyek több éven vagy évtizeden át hatalmon voltak. Továbbá mindenütt számíthatnak a „következetes antibolsevisták” és gyarmatosítók rokonszenvére. Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy az „Út és Cél” állandó rovatot nyitott az idegenlégiósok vietnami kegyetlenkedéseinek népszerűsítésére, s ebben nagy diadallal írták le, hogyan pusztították napalmbombákkal, lángszórókkal, modern amerikai tankokkal „a sárgaarcú kommunistákat”. A londoni magyar nyilas folyóirat, a „Hídfő” pedig a Kínai Népköztársasággal kapcsolatban melegíti fel a fajelmélet idevonatkozó passzusát, „a sárga veszélyt”.

Az „Út és Cél” 1956 novemberi számában ezt olvassuk: „Henney Árpád, a mozgalom vezetője, október és november hónapokban európai körútja folyamán meglátogatta több ország hungarista szórványait. Első útja Spanyolországba vitte, ahol az ottani magyarság és magyarbarát spanyolok által rendezett barcelonai spanyol ankét ünnepélyes megnyitó miséjén és néhány előadásán jelent meg. A madridi szórvány meglátogatása volt útjának következő célja; utána bemutatkozó látogatást tett a spanyol Falange országos főtitkárhelyettesénél, Diego Salas Pambo államtitkárnál. A közel másfélórás beszélgetés a legszívélyesebb légkörben folyt le, a helyettes főtitkár ismételten kifejezésre juttatta, hogy a Falange a Hungarista Mozgalmat testvérmozgalmának tekinti, és szükségesnek ítéli a két mozgalom közötti szoros kapcsolat megteremtését. A Falange nagy megértéssel és rokonszenvvel kíséri a Hungarista Mozgalomnak Magyarország felszabadítása érdekében végzett munkáját és őszinte megbecsüléssel van Szálasi Ferenc, a mártír nemzetvezető személye és eszméi iránt.”* A nyilas mozgalom góca Ausztriában és Nyugat-Németországban van, hatalmi síkon fő támogatójuk Spanyolország, de „szórványaik” működnek Ausztráliában, az Egyesült Államokban és Angliában is. Erre utal, hogy a nyilasok másik lapja, a „Hídfő”, Londonban jelenik meg, hasonló tartalommal, mint az „Út és Cél”. Az Egyesült Államokban „Az Ember” című újság tanúságtétele szerint, kisebb, nehezen felderíthető terrorszervezetekbe tömörültek. *

A nyilasoknak a hivatalos amerikai politikával is ellentéteik vannak, mind a múltat (második világháború, nürnbergi perek stb.), mind a jelent (frontális támadás helyett lélektani háború), mind pedig a jövőt (német típusú fasizmus helyett „demokratikusabb” berendezkedést) illetően.** Ez utóbbi ellentmondás nem abszolút értékű. Jól tudjuk, hogy az amerikai monopoltőke az Egyesült Államok határain belül, a demokráciát megcsúfolva, fasiszta jellegű intézkedések egész sorát foganatosította, az ország határain túl pedig szívesen támogat militarista—fasiszta típusú berendezkedéseket, amelyeket olyan nevek fémjeleznek, mint Li Szin-mané és Csang Kaj-seké. * Szilárdan remélik, hogy az Egyesült Államokban megerősödik a fasiszta irányzat. Ebben különösen akkor kezdtek bízni, amikor McCarthy útja felfelé ívelt:

„Ez az Amerika … már nem Roosevelt, Truman, Acheson Amerikája, ez már az új szellemű Amerika, amely ma már ébredezik, amely McCarthy söprűjére figyel … Ha Amerika a világkommunizmus elleni küzdelmében csatát akar nyerni, úgy a végén meg kell találnia azokat, akik ennek a küzdelemnek régi és kipróbált harcosai!” — Hogy az amerikai politikusok ezt a felajánlkozást mennyire fogadták el, azt innen a távolból nehéz megállapítani, de valószínű, hogy nem utasították teljesen el. Erre utal az amerikaiak bőkezűsége pénzügyi vonalon, amelyből pl. szép kiállítású folyóiratuk jelenik meg Salzburgban (volt USA-övezet), továbbá a nyilas mozgalom képviselőinek bevonása az 1956 októberi ellenforradalomba. Az amerikaiak minden erőt felhasználnak a szocializmus, a népi demokráciák elleni harcban.

A nyilasok politikai és propaganda értéke 1956 októbere előtt azonban meglehetősen alacsony volt. Túlságosan kompromittálták magukat a tömegek előtt; s az 1955—56-os évek után az új taktika, a lélektani hadviselés idején nem lehetett alkalmazni őket. Ez a helyzet az emigráció liberális áramlatainak kedvezett, s ezt, ha fogcsikorgatva is, a nyilasoknak le kellett nyelniük* Az októberi ellenforradalom után a nyilas emigráció befolyása növekedett. A menekültek táboraiban aktív tevékenységet fejtettek ki és nem sikertelenül: a menekültek közül elég sokan hajlottak feléjük. A nyilas propaganda fő érvei: az antiszemitizmus és a nyugatnémet orientáció hangoztatása. Ausztriai táborokban zsidóellenes verekedéseket is szerveztek. Az itthoni ellenforradalmi uszítás után a nyilasok, akik a kommunizmus fő ellenségeiként lépnek fel, eredményesen tudnak szervezkedni. *

 

A legitimisták

Ennek az irányzatnak igen csekély a befolyása az emigráción belül. Külön sajtójuk nincs. Általában az emigrációs életben háttérben maradnak, mint olyan kártya, amelyet szükség esetén ki lehet játszani. A trónkövetelő Habsburg Ottó 1955-ben még sűrűn szerepelt a nemzetközi politikai közéletben, azóta azonban alig lehet hallani róla.

A legitimistáknak nincsenek tömegeik, de befolyásos támogatóik akadnak. Az emigrációs „Haditanács” feje, József főherceg¹ Habsburg József — 1919 augusztus 5-én Magyarország kormányzóságát elvállalta és ő nevezte ki a Friedrich-kormányt. Szegedről Budapestre hívta Horthy Miklóst, és a magyar csapatok fővezérévé tette. A Felsőház tagja volt, és az összes hadi kitüntetéseket megkapta. Vagyona: 10 486 000 pengő, 14 966 hold föld; évi összjövedelme 359 471 pengő volt. * nyilván nem szakított meg minden kapcsolatot a Habsburg-házzal. Így hát az is kiderül, hogy nemcsak a szűkebb értelemben vett legitimisták számítanak a királyság, a Habsburg-ház visszaállítására. Az „Új Hungária” 1956 február 17-i száma kimondja, hogy nem az 1946-os köztársaság az eszménye, s az államformáról majd később kell dönteni.* A köztársaság kikiáltását másképp értékeli az MHBK, mint az MNB, és megint másként közeledünk mi az 1946-os köztársasághoz. Míg az MHBK a köztársaság kikiáltásában azt kifogásolta, hogy azzal egy lépéssel távolabb kerültünk a régi Magyarországtól, az MNB vonalát követő elemek konzerválni akarták az 1945—46-os állapotokat, de oly módon, hogy a demokratikus—szocialista elemeket kikapcsolva a köztársaságnak nyugati típusú polgári demokratikus tartalmat kívántak adni. Mind a két állásponttól gyökeresen különbözik a kommunisták nézete, akiknek a köztársaság kikiáltása voltaképpen köszönhető. A kettős értelemben vett retrográd-reakciós felfogással szemben mi a köztársaság kikiáltásában egy száz éve esedékes nyert ütközetet könyveltünk el, amelyre támaszkodva tovább lehetett lépni a népi hatalom megteremtése felé. * Sőt az MNB-nek azok a tagjai, akik miniszterelnökei, nemzetgyűlési elnökei, magas tisztviselői voltak az „Új Hungária” szerint „rossz emlékű” 46-os köztársaságnak, ma minden gátlás nélkül lépnek szövetségre az akkori, általuk képviselt köztársaság ellenségeivel. Például „Varga Béla fogadást rendezett Ottó főherceg tiszteletére a bizottmány helyiségeiben, amelyen amerikai személyiségeken kívül a magyar politikai és társadalmi élet számos reprezentánsa, legitimisták, köztársaságpártiak egyaránt részt vettek …”** Új Hungária, 1956 február 17. *

Habsburg Ottónak is vannak jó nyugati kapcsolatai. Az amerikai—francia hét idején őt kérték fel, hogy a párizsi amerikai kulturális attasé jelenlétében tartson előadást az „amerikai életformáról”. 1955 áprilisában az „Intelligence Digest” című folyóirat rendezésében előadás-sorozatot tartott Angliában. Különösen jók a kapcsolatai a Vatikánnal és Spanyolországgal. 1955 júniusában ő elnökölt az „Európai Információs Központ” madridi értekezletén, amelyen Artajo, akkori spanyol külügyminiszter is részt vett.

 

A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége

Ez az irányzat az 1945-ös emigrációt képviseli, elsősorban és hangsúlyozottan horthysta katonatisztekre támaszkodik. Bizonyos mértékben elhatárolta magát jobb felé a nyilasoktól és — különösen azelőtt — „bal felé”, az MNB-től. A nemzetközi helyzet változásával azonban az MNB felé közeledés történt, álláspontjuk élét igyekeztek letompítani, s az emigráció egységét, az összefogás szükségességét hangsúlyozták. E nézetükről írták az „Új Hungária” 1956 február 10-i számában: „Semmiféle dehonesztálót nem találunk, ha valaki az emigráció befolyásos tényezőivel érintkezik, vagy érintkezést keres …”

Az MHBK sajtója, a „Hungária” és a „Hadak Útja” kiáll Horthy Miklós személye és a Horthy-rendszer mellett, s ezt teszi az MHBK meg az MNB között közvetítő „Új Hungária” is. Az „Új Hungária” 1956 júniusi száma sem mulasztja el, hogy megemlékezzék a „kormányzó” születésnapjáról.

Ez a jobbra-balra való elhatárolás és a Horthy mellett való kiállás természetesen nem jelenti azt, hogy az MHBK teljesen mentes a belső ellentétektől. Az „Új Hungária” katonai munkatársa például vitába száll vitéz Adonyi Ferenc vezérkari őrnagynak „A magyar katona a második világháborúban” című könyvével. Adonyi kijelenti, hogy „a Kárpát-medencében a magyarság központi vezetésével megalakítandó szövetséges államot kell létrehozni”. Az „Új Hungária” cikkírója erre így felel: „… hogy a szomszédaink ehhez mit szólnak, avval természetesen nem törődik, nem is törődhet. Elismerjük, hogy a szerzőt igen hazafias indokok vezetik, amikor Kárpát Uniót propagálja, a politikában azonban nem elég a hazafiság, mert ott a reális lehetőséget kell mérlegelni, főként pedig nem szabad egy hadtörténeti műben ilyen vitatott politikai programot kategorikus határozottsággal képviselni.”* Új Hungária, 1955 március 4. * A bírálat tehát nem veti el a vad imperialista tervet, csak felvetésének módját, főleg taktikai szempontból kifogásolja.

E vitában felmerül a katonai emigráció legfontosabb kérdése is: „Kinek a katonai becsülete makulátlanabb, azoké a tábornokoké, akik 1944 július 20-án a Hitler elleni összeesküvésben részt vettek, vagy pedig azoké, akik Hitler mellett végig kitartottak …” A cikkíró szerint a német katonai irodalom ezt a problémát úgy oldotta meg, hogy a két irányzat híveinek búcsúleveleit értékelés nélkül egymás mellett közölte. „Ugyanilyen szellemben vitéz Adonyi őrnagy is megemlékezhetett volna Kiss János tábornokról, Nagy Ernő ezredesről és másokról, ahelyett, hogy kizárólag azt az oldalt próbálta volna igazolni, amelyikhez ő tartozik.”

Nincs kidolgozott programjuk, nem írnak nagy elvi cikkeket, nem is mernek nyíltan kiállni az egész Horthy-rendszer mellett, csak kerülő úton jelzik, hogy lényegében ma is ennek a platformján állnak. Aki bírálni meri az 1945 előtti állapotokat, azt minden esetben megmarják. Nem mernek elvi cikkekben frontális támadást indítani a polgári demokratikus rendszer ellen, de állásfoglalásaikból mindig kiderül, hogy nem ez az ideáljuk. Hazánk 1945 utáni demokratikus fejlődését sem taglalják, csak egyes megjegyzéseikből derül ki, hogy semmit sem fogadnak el abból, ami nálunk 1945 után történt.

Az MHBK belső ellentéteinél természetesen erősebb az összetartó erő. Elsősorban az tartja össze ezt az irányzatot, hogy az 1945-ben letűnt világnak ők voltak a haszonélvezőt, s akár nagybirtokosok, akár kisebb beosztású tisztviselők voltak, visszasírják ezt a világot. Összetartja őket az, hogy ők taszították a hitleri Németország oldalán a második világháborúba az országot, és ők tartották meg Hitler utolsó csatlósának. 1945 után, amikor Magyarországon a demokratikus erők szembe fordultak a fasizmussal, ők kívül rekedtek a magyar társadalmon, szembe kerültek a haladással, és a német imperializmus után az amerikaiak szolgálatába léptek.

Az MHBK október előtt az emigráció második legbefolyásosabb áramlata volt. Fő erejét sajtója adta: a Münchenben megjelenő „Hungária” (ami azonban 1956 elején megszűnt), a „Hadak Útja”, a pittsburgi „Magyarság”, a Buenos Aires-i „Magyarok Útja” és a Sao Paolóban megjelenő „Délamerikai Magyar Híradó”. Közvetítő szerepet tölt be az emigránsok körében a tekintélyesnek számító müncheni „Új Magyarság” és a londoni „Angliai Új Magyarság”. Ez utóbbi újság a MHBK-hoz hasonló elveket valló Magyar Szabadság Mozgalom befolyása alatt áll, amelynek kisbarnaki Farkas Ferenc¹ Vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc — a háború alatt a Ludovika Akadémia parancsnoka volt. 1944 október 15 után Szálasi Ferenc vezérezredessé léptette elő. A Magyar Szabadság Mozgalom vezetője, szorosan együttműködik az MHBK-val. Az Antibolsevista Népek Blokkjában folytat vezető tevékenységet. Szoros kapcsolatot tart fenn magas egyházi körökkel. * nyilas tábornok a vezetője. Az MSZM szervezetei Belgiumban, Franciaországban, Angliában, Kanadában vannak — az MHBK viszont elsősorban Németországban, Ausztriában és Dél-Amerikában működik. Az MHBK-t számos egyházi szervezet és személyiség támogatja, továbbá az Amerikai Magyarok Szövetsége* A szövetség az amerikai magyarok nemzeti-kulturális összefogására alakult. Valójában tevékenyen részt vesz az emigrációs politikai életben. Szoros kapcsolatai vannak mind az MHBK-val, mind az MNB-vel. Vezetői között ott találhatók: Varga Béla, Eckhardt Tibor², Hajdú Német Lajos, Homlok Sándor³, Kóréh Ferenc⁴. Az AMSZ az amerikai magyarok körében legszélesebben kiépített szervezet, közvetlen kapcsolatai vannak az amerikai politikai és gazdasági vezető körökkel.

² Eckhardt Tibor — Horthy Miklós „nemzeti hadseregének” vezérkarában a külpolitikai osztályt vezette, majd megszervezte a Külügyminisztérium sajtóosztályát. Részt vett a Gömbös-féle Fajvédő Párt megalakításában, a Revíziós Liga ügyvezető alelnöke volt.

Az MNB jobb szárnyának egyik vezetője, végrehajtó bizottsági tagja volt. Kapcsolatot tartott az MHBK-val és más szélsőjobboldali szervezetekkel (mint pl. a Leszerelt Légionáriusok Közössége). Még egy emigrációs hír Eckhardtról: Az MNB Végrehajtó Bizottságából kilépett, és a Szabad Európa magyar kötelékében folytatta munkáját.

³ Homlok Sándor — 1937-ben a HM VI/5-ös osztályának vezetője, vezérkari alezredes volt. (Ügyköre: a vezérkar főnökének hatáskörébe tartozó elvi katonai politikai ügyek ellátása.) A háború alatt berlini, berni, helsinki és stockholmi katonai attasé volt, vezérőrnagyi rangban. Az Amerikai Magyarok Szövetsége képviseletében részt vett az MNB 1955-ös ünnepségén.

⁴ Kóréh Ferenc — a második világháború alatt a magyar királyi Nemzetvédelmi Propaganda Minisztérium tájékoztatási osztályán dolgozott.

A Szabad Európa Rádió alkalmazottja, aki öt évvel ezelőtt vándorolt be az Egyesült Államokba, már mint amerikai állampolgár, és az Amerikai Magyarok Szövetsége jelentős keleti körzetének elnöke lett. *.

A disszidensek egyes kis csoportjai, amelyek szervezetileg ugyan nem tartoznak az MHBK-hoz — sőt gyakran bírálják is, mert szerintük túl nagy „engedményeket” tesz — szintén az MHBK-val tartanak, mert ők is szembe fordulnak az MNB-vel* Az MHBK vonalát erősítette, illetőleg esetenként jobbról bírálta a Délvidéki Szövetség, a Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmánya, az Amerikai Erdélyi Szövetség (ez utóbbi vezetői között ott találjuk gróf Teleki Bélát, gróf Révay Istvánt¹, Séra Istvánt, Háromszék megye volt felsőházi küldöttét. Ezek nyíltan irredenta, revizionista szervezetek.), a LELEK (Leszerelt Légionáriusok Közössége — felső patrónusa Eckhardt Tibor), továbbá az olyan kisebb szervezetek, mint a Hász István² tábori püspök, Kóródi Katona János³, Liptay László⁴ által szervezett új felszabadító bizottságok és az Egyesült Államokban működő Magyar Felszabadítási Tanács (vezetője Kovács Gyula⁵ altábornagy).

¹ Gróf Révay István — földbirtokos, felsőházi tag, a Magyar Kulturális Egyesületek Országos Szövetségének társelnöke volt.

A Szabad Európa New-York-i magyar research osztályának, a Szabad Európa Bizottság sajtóosztályának vezetője.

² Hász István püspök —1945 előtt a honvédség római katolikus és görög-katolikus tagjainak lelki gondozásával kapcsolatos ügyek vezetője, mint tábori püspök. A Magyar Külügyi Társaság elnökségének volt tagja.

³ Kóródi Katona János — 1921-ben keresztény-nemzeti programmal lett képviselő. 1922-től a keresztényszocialista mozgalomban és a Szent Korona Szövetség keretében fejtett ki „érdemes” munkásságot. 1931-ben Egységes párti listával ismét megválasztják képviselőnek. Tagja az Ébredő Magyarok Egyesülete országos választmányának, több nemzeti és katolikus szervezetnek.

Jelenleg Németországban, Ausztriában tevékenykedik, az MHBK vonalán áll. A nándorfehérvári évforduló ünnepségének szervezője.

⁴ Liptay László — földbirtokos, számos gazdasági egyesület és érdekképviselet vezetőségének volt tagja. 1935-ben megválasztották Szabolcs vármegye egyik felsőházi tagjává. Földbirtoka 1158 hold volt.

Az emigráció szélsőjobboldalához tartozik. Hász Istvánnal együtt az MHBK-n túlmenően katonai szervezetet kívánnak létrehozni.

⁵ Kovács Gyula altábornagy — a második világháború folyamán kezdetben a HM 3/a. osztályának vezetője, később a Magyar Királyi Honvédelmi Hadiakadémia parancsnoka volt.

Az emigrációban a Magyar Felszabadítási Tanács vezetője, szoros kapcsolatban áll az AMSZ-szal, a CSMNB-vel. Az MHBK politikáját vallja sajátjának. *.

Az MHBK támadásainak fő iránya a Szovjetunió és a kommunista mozgalom ellen irányul. Ez érthető, ő ellenük állandóan szívből és minden kockázat nélkül támadhatnak, hiszen a hivatalos nyugati politika is ezeket tekinti fő ellenségének. Emellett állandóan élesen és dühödten támadják az MHBK lapjai a kommunista párt esetleges szövetségeseit és szimpatizánsait is.

Az 1945-ös emigráció szembe fordult az egész 1946—47-es emigrációval. Az 1945-ös választások tízedik évfordulóján rendezett ünnepség alkalmából a „Life” a következőket írta: „1945 november 4-én volt az első szabad választás Magyarországon.” Ezért a pittsburgi „Magyarság” megtámadja a „Life”-ot. „Tehát e dajkamese eljutott a »Life« szerkesztőségéhez is, ahol aligha lehet komoly történelmet ismerő, különben ez a balga megállapítás nem kerülhetett volna bele a lap vezércikkébe. És ez az a pont, ahol óvást kell emelnie minden tisztességes magyar embernek. Mert a napnál világosabb, hogy az orosz szuronyok árnyékában … Rákosiék jelenlétében szabad választásról 1945-ben szó sem lehetett.” A vérszemet kapott szolga tehát kioktatja gazdáit a demokráciáról és a szabadságról. Szabadság a Horthy-rendszerben volt, mert ott a kommunisták nem nem léphettek fel. Persze, amikor ők „Rákosiék jelenlétéről” beszélnek, ezen nemcsak az összes kommunistákat, nemcsak a szocialista perspektívát értik és ítélik el, hanem valamennyi akkori szövetségesünket is. A cikk ezután éles fordulattal nekiront még a Varga—Nagy Ferenc-klikknek is, mert 1945 után nem tudtak jobboldali irányt adni az eseményeknek, s elítélik őket a második világháború alatti „áruló” tevékenységükért. „Hiába ünnepelték egymást, a magyarság tudja, hogy annak a »földalatti mozgalomnak«, amely még a háború legvészesebb napjaiban sem a magyar becsületet védte, hanem az oroszokkal paktált — Varga Béla volt a feje.” (Ez persze nem igaz: a fasisztaellenes függetlenségi mozgalmat a Kommunista Párt vezette, s szövetségesei elsősorban a baloldali szociáldemokraták, továbbá Bajcsy-Zsilinszky Endre és társai voltak.)

A pittsburgi „Magyarság” egyébként fejlécén büszkén vallja magáról: „Szellemében amerikai — nyelvében magyar.” De ugyanakkor Varga Béláékat azért kiáltja ki árulónak, mert a második világháború folyamán nem német, hanem nyugati orientációt szorgalmaztak* Nem egyszerű következetlenséggel állunk szemben, amikor az MHBK Varga Béláékat hol orosz, hol nyugati paktálással vádolja. Az MHBK mindkét esetben a Horthy-fasizmus platformjáról bírál, de különböző történeti helyzettel kapcsolatban. Míg az egyik esetben azért támadják Vargáékat, mert a második világháború során az angolszász orientációt követték, a másik esetben is azonos a vád tartalma: elfogadták 1945-öt kiindulási alapnak. (Lásd Magyarság, 1955 november 11.) * Hiába, a bőréből senki nem tud kibújni — a horthysták mindig igyekezni fognak igazolni múltjukat.

Az MHBK sajtófóruma propagandahadjáratot folytatott Imrédy és Bárdossy politikájának felmentésére, Oláh Györgynek¹, a rossz emlékű „Egyedül Vagyunk” főszerkesztőjének tollából. Eközben még Kállayt² is megtámadták, azért, mert elvi engedményeket tett az MNB-nek.

¹ Oláh György — az „Új Magyarság” című napilap és az „Egyedül Vagyunk” című politikai folyóirat főszerkesztője volt. Részt vett az Ébredő Magyarok mozgalmában. Tagja volt a Magyar Élet Pártjának. 1939 nyarán Hitlertől elnyerte a Német Birodalmi Sasrend középkeresztjét.

Az MHBK lapjainak („Hungária”, „Magyarság”) állandó cikkírója, az Imrédy—Bárdossy szerecsenmosdatás úttörője.

² Kállay Miklós — magyar kir. titkos tanácsos, földbirtokos, nyugalmazott földművelésügyi miniszter volt. Horthy 1937-ben a Felsőház örökös tagjává nevezte ki. 1942 márciusától 1944 márciusáig miniszterelnök. A Magyar Kulturális Egyesületek Országos Szövetségének örökös elnöke, a Magyar Külügyi Társaság elnökségének tagja, 987 hold föld ura volt. Romániában körülbelül 2000 hold földdel rendelkezett. A Kállay-család 1938—45 között 57 bank- és iparvállalat igazgatói és felügyelő bizottságában szerepelt, valamint 3800 hold földet tartott kezében.

Jelenleg az MNB Végrehajtó Bizottságának tagja, az emigráció egyik legbefolyásosabb, legtevékenyebb alakja. Az amerikai propagandaszervek kommunistaellenes előadás-sorozatokat tartatnak vele. *

„Tudni való, hogy Kállayt Amerikába érkezésekor a szabad világ magyar emigránsai közül mindazok, akik nem szívelik az MNB ügyködését — bizonyos fenntartással bár, de meglehetős rokonszenvvel fogadták. Úgy indult, hogy rendet teremt az MNB portáján, és éppen ezért csalódást okozott, amikor hiába múltak a hónapok, misem történt. Kállayt látszat szerint Nagy Ferencék »zsebrevágták«.”* Magyarság, 1955 július 29. *

A két csoport közötti ellentétek 1955-ben meglehetősen elmérgesedtek. Az MHBK-hoz közelálló MSZM 1955 március 15-én nem volt hajlandó közösen ünnepelni az MNB-vel és a Szabad Európa Bizottsággal. A „Hungária” támadást intézett Bakach-Bessenyey¹ Báró Bakach-Bessenyey György — 1920-ban a Külügyminisztérium szolgálatába lépett, 1924-ben a Külügyminisztérium politikai osztályának helyettes vezetője, majd vezetője lett. A második világháború folyamán vichyi követnek nevezték ki. Évi bevallott összjövedelme 30 900 pengő volt.

Az MNB Végrehajtó Bizottságának tagja és külügyi bizottságának elnöke. *, az MNB külügyi bizottságának elnöke ellen, mert az együttműködött a Nemzeti Függetlenségi Fronttal, amely „bűnös” Bárdossy elítélésében. A „Hungária” felelős szerkesztője, Makra Zoltán követelte Kállaytól, hogy az MNB vezetését egészítsék ki, többek között az erdélyiek és a Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottságának képviselőivel. Ebben az időben ez a sajtó az MNB-ről csak mint a Szabad Európa Bizottság bábjáról, sőt tévedéséről emlékezett meg.** Hungária, 1955 március—május. *

A helyzet 1956-ra megváltozott. A nemzetközi helyzet változása, a „genfi szellem” megkövetelte, hogy az emigráció is ennek megfelelően irányt váltson. Az Egyesült Államok felelős személyiségei 1955-ben fontos értekezleteken vetették fel a kelet-európai országok „problémáját. Ez már jelezte, hogy az amerikai politika milyen irányban jelölte meg a támadás irányát. 1955 karácsonyán Eisenhower elnök üzenete egy lépéssel még tovább ment és meghatározta a támadás módját is. Az új elképzelés, a „békés felszabadítás” halomra döntötte az emigráció háborúra épült terveit. Új programot kellett kidolgozniuk, át kellett rendezni az emigráció sorait, s ezzel megvetni az MNB politikai vezetésének alapjait. Még Eisenhower karácsonyi üzenete előtt hangzott el Dulles chicagói beszéde (december 9-én), amelyről Kállay Miklós (az „Új Hungária” 1956 január 6-i számában) megállapította, hogy fordulópontot jelent az amerikai politikában: „Ez a kijelentés azt jelenti, hogy feladva a külpolitika eddigi eszközeit, mint háború, hidegháború stb., egy teljesen új síkra helyezkedik át a küzdelem, a világ meggyőzésének síkjára.” Az új taktikát mások „lélektani háborúnak”, a „rendszer fellazításának” vagy „liberalizálásnak” nevezték, de a sokféle elnevezés ugyanazt jelenti: harcot a proletárdiktatúra megdöntéséért.

Nem véletlen, hogy az MHBK is észrevette — mint az „Új Hungáriá”-nak ugyanaz a száma beszámol erről — a szélirány megváltozását, és megtette a szükséges intézkedéseket: „Zákó tábornok még Bonnban és Düsseldorfban tett látogatása után Angliába utazott, majd Párizsban töltött december elején néhány napot. Nagy Ferenccel is kezdeményezett találkozást és kifejezte együttműködési készségét; azután főcsoport- és csoportvezetőivel folytatott Münchenben megbeszélést. A tulajdonképpeni irányítást kézben tartó belső kör előtt Radnóczy százados az úgynevezett realista taktika szükségességét hangsúlyozta minden vonalon.” A „realista taktika” azt jelentette, hogy az MHBK engedett elveiből, külön céljait a második vonalba helyezte, s a vezetést átengedte az MNB-nek, amely már eddig is az amerikai körök favoritja volt.

 

SaLa 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

5

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

MENTENI, AMI MENTHETŐ!”

Az ellenforradalom leverése után az imperialisták mit tehettek egyebet — mentették, ami menthető. Igyekeztek kivinni az országból a kompromittált „forradalmárokat”, a drága pénzen kiképzett ügynököket, hogy segítségükkel rendezetté tegyék a visszavonulást, s megőrizzék erejüket — hátha sikerül rövidesen visszavágni. S hogy minél nagyobb kárt okozzanak: a SZER, az Amerika Hangja együttműködésével pánikot keltett, tömeges kivándorlásra, „menekülésre” késztette a lakosságot. Sokan ültek fel ennek a hangulatkeltésnek, s vándoroltak ki az országból. Persze, közülük sokért nem nagy kár, akiknek gyilkosság, rablás, ellenforradalmi bűnök terhelik a lelkiismeretét, s féltek a megérdemelt felelősségrevonástól. Sok munkakerülő is elment, abban a hiszemben, hogy Nyugaton majd ingyen tartják el. De sokan félrevezetve, pillanatnyi megzavarodottságukban vagy éppen az ellenforradalomtól való félelmükben hagyták itt hazájukat.

Az imperialisták természetesen igyekeznek, hogy a tömeges kivándorlást, amennyire lehet, politikai és hírszerző szempontból kihasználják. A Magyarországgal foglalkozó kémszervezetek munkatársai már október utolsó napjaiban a magyar határra utaztak, hogy minden lehetőségre készen álljanak, s hogy a határt átlépő menekülteket alaposan kihallgathassák. Eleinte trükkel dolgoztak. Kolényi ezredes pl. német újságírónak mondta magát, Visnyei pedig a tolmácsa volt. A menekülteket aprólékosan hallgatták ki, hogy elhihető anyag álljon az ellenséges rádiók rendelkezésére, s hogy pontosan megismerjék, milyen magyar és szovjet erők vesznek részt az ellenforradalom leverésében. Az ellenforradalom leveréséig a következők voltak a fő kérdések: mit tud az októberi eseményekről és azok kezdetéről, milyen pártok alakultak, tud-e a börtönök megnyitásáról, kiket szabadítottak ki, mi a lakosság véleménye az eseményekről, hol állomásoznak a szovjet erők, milyen mozgást tapasztalni náluk, milyen hatalmi szervek működnek, dolgoznak-e a gyárak stb.

Az ellenforradalom bukása után — amit ők november 10-től számítanak — annyiban változtak meg a kérdések, hogy múlt időben tették fel őket. Ekkor megkezdték az alkalmi feladatokkal megbízott ügynökök visszaküldését, hogy kiegészítsék és ellenőrizzék a híreket. Erre nagy szükség volt, mert a nyugati adó-vevő kocsik hazamenekültek, megszüntette működését az amerikai követség adója, s nem kaptak híreket a „szabad Kossuth”, a „szabad Győr”, a „Csokonai” és a többi „szabad” rádiótól sem. Ezeket az ad hoc ügynököket főleg a szovjet csapatok elleni kémkedésre használták fel.

Az imperialista kémszervezetek egyik fő feladata ebben az időben az embercsempészés volt. Autókkal, csónakokkal felszerelve szállták meg esténként (az első napokban nappal is) a magyar határt, és szöktettek ki magyar állampolgárokat. Segédkeztek családok szétszakításában, gyermekeket raboltak el szüleiktől. Richard Mayer Rorbach így számolt be az embercsempészek tevékenységéről (rajta kívül még százak dolgoztak így): „1956 december 31-én érkeztem Ausztriába Franciaországból. Ezt követően 10 napon át foglalkoztam emberek átmentésével. A menekültek átszöktetését éjszakánként végeztem több társammal, a Hanság-mocsárnak Andautól kb. 8—10 km-re fekvő egyik csatornáján. Csónakkal szállítottuk át a menekülteket osztrák területre. Csoportunk létszáma esetenként 10—20 személy volt, a szükséges felfújható gumicsónakokat az angol hatóságok biztosították részünkre. A csónakokat a munka befejeztével minden reggel visszavittük Andauba, és este újra elvittük a csatornáig. Éjszakánként kb. 30—40 személyt szöktettünk át, de volt, amikor többet. Az áthozottakat a határon amerikai és angol gépkocsik várták és azon szállították őket Andauba.”

Kik voltak Richárd Mayer Rorbach társai? Einar Roos norvég, D. Williamson, Mike Austin, Mr. és Mrs. Dickson angol állampolgárok, James McCoy, John Ritchey amerikai állampolgárok, de persze voltak ott osztrákok is. Nem különös, hogy a világ ennyi tájáról származó „mentők” hogyan találkozhattak így össze?

De ennek az időszaknak is vége lett, a „munkának” ez a szakasza is lezárult. Az imperialista hírszerző szervek és magyarországi szövetségeseik, anélkül hogy megpihentek volna, újfajta tevékenységbe fogtak.

 

AZ ELLENFORRADALMÁROK ÚJRASZERVEZÉSE

Az imperialista kémszervezetek hozzáfogtak, hogy itthon és Nyugaton egyaránt összeszedjék a szétzilált és megfutamodott ellenforradalmi fegyveres csoportokat, kiegészítsék személyi állományukat és lehetőleg kiképezzék őket. Nagy körültekintéssel fogtak munkához. Elsősorban igyekeztek összeszedni a nagy kavarodásban szétszóródott ügynökeiket. Ebben nagy aktivitást fejtettek ki. Gerley József kém, akit október 31-én szabadítottak ki az ellenforradalmárok a Gyűjtőfogházból, elmondta, mit tapasztalt 1956 december 9-től 1957 január 2-ig Ausztriában. Íme:

„Lakásom közelében levő lágerben beszéltem egy menekült magyarral, aki egy szociáldemokrata szervezethez tartozott. Előadta, hogy két barátjával együtt elvállalták, hogy rendszeresen átjárnak Magyarországra, és az illegálisan működő szociáldemokrata pártcsoportok részére pénzt és utasításokat hoznak. Ez a szociáldemokrata szervezet velem is fel akarta venni a kapcsolatot, hogy dolgozzam nekik.

A Semmeringen levő magyar barakktáborban jártam egy alkalommal. Ott egy magyarul beszélő úr — aki négy Brennbergbányáról kiszökött fiatalemberrel volt — érdeklődött, hajlandó lennék-e egy utat elvállalni Magyarországra. A négy fiatalember közölte, hogy ők állandóan járnak át. Hetenként egyszer-kétszer fordulnak. Karácsony másnapján a Weidlingben levő táborban jártam ismerőseimet meglátogatni. Ott egy teljesen ismeretlen férfi megszólított, és beszélgetni kezdtünk. Kifejtette a beszélgetés során, hogy az amerikai kémszervezet részére dolgozik társaival együtt. Tudomása van róla, hogy én börtönben ültem a forradalomig ilyesmiért, s ezért szólított meg. Tudta a nevem, s azt is tudta, milyen szervezettel vagyok kapcsolatban, s hogy Magyarországra készülök. Azt válaszoltam neki, hogy egyelőre pihenni akarok. A címét mindenesetre megadta.

December 31-én a Burg-kert előtt álltam, amikor egy gépkocsi állt mellém. Egy volt rabtársam ült a vezető mellett, kinyitotta az ajtót és beültetett. A kocsit vezető urat mint nagybátyját mutatta be, aki az FSS ügynöke. Azonnal hírszerző munkát ajánlottak fel az 1957. esztendőre. Végleges választ nem kért, csak felíratta velem mind a bécsi mind a salzburgi címét.

A Bécsi Caritas-hivatalban jártam egy alkalommal, ott összetalálkoztam Lakos András Gyűjtőfogházból szabadult pappal. Kijelentette, hogy több papi személyt szeretne kihozni a zirci és pannonhalmi apátságból, illetve plébániáról. Kérdezte, vállalom-e, vagy tudok-e olyan személyeket, akik vállalják.

A Rothschild Spital lágerben ismerek két személyt, akik a Joint nevű amerikai segélyszervezet megbízásából rendszeresen járnak át, személyenként 200—200 dollárért embereket csempésznek ki Magyarországról. Január 2-án Locsmándnál találkoztam velük, amikor a határt készültek átlépni. Ekkor ketten hat felnőttet és gyermeket hoztak Bük községből. Beszéltem Bécsben, a Belügyminisztériumban, egy Ausztriába szökött volt rendőrszázadossal. Elmesélte, hogy illetékesek felkérték rá, segítsen megtisztítani Ausztriát a nem-kívánatos, baloldali magyar elemektől, mert feltehető, hogy ilyenek is jöttek át. Ideadta a címét, s engem felkért, ha találok ilyen embert, közöljem vele.

Találkoztam Cserepi István volt rabtársammal, aki szintén kémkedésért volt börtönben. Már kapcsolatban volt egy hírszerző szervvel. Engem is hívott oda dolgozni.”

Ezek csak részletek Gerley József visszaemlékezéseiből. Az imperialista kémszervezetek hihetetlen aktivitást fejtenek ki, hogy az új emigrációt jól felhasználják és kihasználják.

A kém-, hírszerző és diverzáns egységek újjászervezésével egyidőben megkezdték a magyar emigráció politikai platformjának kidolgozását, meg az új és régi emigráció összeolvasztását is. Ezt szolgálta a strassburgi konferencia, amelyen az új emigráció megszervezte a vezetést. Az ő politikai „platformjuk” vált uralkodóvá, vagyis a „demokratikus és szocialista” frázisokkal leplezett fasiszta ellenforradalom.

A strassburgi konferencia szervezői a jobboldali szociáldemokraták voltak Kéthly Anna vezetésével, de meghívtak 3—3 „képviselőt” a többi politikai pártoktól, a „fegyveres erőktől”, a MEFESZ-től, és a megboldogult Petőfi-körtől is.

Az értekezleten Király Béla elnökölt, mint tárgyilagos pártonkívüli személy. Az értekezletnek volt egy nyilvános része, amelyen a sajtó, a rádió, a film és a televízió nagy apparátussal vett részt, s ahol gyönyörű szónoklatok hangzottak el egységről, harcról, népszabadságról és egyebekről. De a két és fél napos zárt ülésen prózaibb dolgokról volt szó: kik vezessenek, kik szerepeljenek a nyilvánosság előtt, milyen funkciót kaphat a régi emigráció, kik kapjanak fix fizetést az amerikaiaktól és más imperialistáktól stb.

A jobboldali szociáldemokraták részéről nagy harcot folytattak, s hogy keresztülvigyék álláspontjukat, a „kifárasztás” (obstrukció) taktikájához folyamodtak: reggeltől másnap hajnalig húzták az üléseket. Sokáig folyt a vita azon, hogy a háromtagú csúcsbizottság (a három „K”: Kéthly Anna, Király Béla, Kővágó József) fölött legyen-e valamilyen ellenőrző szerv. Kéthlyék ellenezték ezt. Végül is 30 tagú Forradalmi Tanácsot választottak: ebbe 22 tagot mindjárt megválasztottak, 8 helyet pedig meghagytak a régi emigráció számára. A fizetési státust illetően is megállapodtak. A csúcsbizottság tagjai, továbbá a főtitkár és a titkár (mert ilyen is lesz) jutott abba az „előnyös” helyzetbe, hogy fix fizetésért árulja hazánkat.

A régi emigráció számított arra, hogy az amerikaiak többet várnak az új emigrációtól és a Forradalmi Tanácstól mint az ő Nemzeti Bizottmányuktól. Nosza hát, elmentek Canossát járni. Megjelent Strassburgban Pfeiffer Zoltán, mint a Nemzeti Bizottmány nem hivatalos megfigyelője. Kijelentette (nem hivatalosan, csak alázatosan és alattomosan), hogy véleménye szerint a Nemzeti Bizottmány ezentúl nem képviselheti a magyar nemzetet (mintha addig képviselte volna!), ezt a szerepet át kell adni a Forradalmi Tanácsnak. Sunyin hozzátette, hogy ő egyénileg azonnal magáévá tenné a Forradalmi Tanács célkitűzéseit és kilépne a Nemzeti Bizottmányból, de ezt most nem teheti meg, mert úgy festene a dolog, mintha ő elárulná a bizottmányt, amely Strasbourgba küldte.

Megjelent a konferencián Nagy Ferenc és Auer Pál is. A Nemzeti Bizottmánynak ez a két vezetője mint magánember vett részt a konferencián, de ők is magukévá tettek ott mindent. S hogy a fényt emelje, Nagy Ferenc már nem mint az „utolsó törvényes miniszterelnök” üdvözölte a konferenciát, hanem mint volt miniszterelnök. Mert most már ők Nagy Imrét tekintik az „utolsó törvényes miniszterelnöknek”. Mindenesetre nehéz eldönteni, hogy kettőjük közül melyik volt utolsóbb.

Az igazi „munka” a konferencia után kezdődött. Király Béla megbízást adott egy erős kém- és összeesküvő szervezet létrehozására, mégpedig több vonalon, s a feladatokat a következőkben jelölték meg:

1. Megszervezni, összeszedni a Nyugatra szökött fegyveres ellenforradalmárokat, bűnözőket és régi ügynököket. Kiképezni, illetve továbbképezni őket, hogy jól felhasználhatók legyenek futárnak, összekötőnek, s ha a fegyveres harc újra kezdődik, parancsnoknak is. Meg is kezdték ezt a munkát. Innsbruckban újra működésbe lépett a Zsidók Szakmai Képzésének Világszervezete; ennek égisze alatt három turnust indítottak, amelyben a kiszökött magyar ellenforradalmárokat képezik ki, persze felekezetre való tekintet nélkül.

Király Béla embereinél, Renner Péternél és Pongrácz Gergelynél megjelent Kurt Schneider imperialista ügynök (civilben a Nyugatnémet Egyetemi Szövetség és a Nyugatnémet—Magyar Baráti Társaság megbízottja), s felajánlotta, hogy 5000 embert kiképeztet modern páncélelhárító fegyverek használatára. Vállalta még 500 pilóta kiképzését is. Felajánlott továbbá 200 hangtompítós pisztolyt magyarországi gyilkosságokhoz.

2. Meg akarják szervezni, hogy Nyugaton fegyvereket, kötszereket és egyéb harci felszereléseket gyűjtsenek, továbbá írógépeket, sokszorosító gépeket, stencilt és lehúzó papírt szerezzenek be. Mindezt Magyarországra szeretnék juttatni, hogy ezzel segítsék ébren tartani, sőt fejleszteni az itthoni ellenforradalmi mozgalmat. Különösen fontosnak tartotta Király a hangtompítós pisztolyok gyors beszerzését és becsempészését, mert ezzel ébren lehetne tartani a terrort. Végezni lehetne egyes kommunistákkal, a karhatalom, a rendőrség, a hadsereg, a munkásmilícia tagjaival, ily módon pedig újabb fegyvereket is szerezhetnének.

3. Össze akarják gyűjteni a Magyarországon maradt fegyveres és nem fegyveres ellenforradalmárokat, s illegális politikai és katonai, illetve terrorista csoportokat akarnak szervezni belőlük. Ezek folytatnák a röpcédulázást, a szóbeli ellenforradalmi agitációt, a nyugati rádiók híreinek és mindenfajta rémhírnek a terjesztését. Terrorcselekményeket hajtanának végre, s nyugtalanítanák a közvéleményt. Felkészülnének „az igazi nagy harcra”, az ő terminológiájuk szerint a „harmadik felvonásra”. Tehát: töltsék fel emberállományukat, óvják és gyűjtsék a fegyvereket, egészítsék ki ezt nyugati szállítmányokkal is, s végezzenek menetgyakorlatokat és harci játékokat a hegyekben stb.

Hogy mindez sikeresen menjen, meg kell szervezni a központi parancsnokságot. Ez alá tartozna minden helyi felkelő parancsnokság és minden felkelő.

Körülbelül így foglalták össze Király és Kéthly tervét. Az összeesküvések és fegyveres ügyek legfőbb emberének Király Bélát tartották. A politikai nyilatkozatok adása, az ellenforradalom tisztára mosása Kéthly Anna dolga lett volna. Király Béla utasítására több vonalon kezdték meg a szervezkedést. De az imperialisták csakhamar észrevették, hogy a Forradalmi Tanács még a kiszökött magyarokra sem tud befolyást gyakorolni: Királyék és Kéthlyék árfolyama nagyon hamar zuhanni kezdett.

 

ÚJABB KÉSZÜLŐDÉS

Jankovics István adjunktus jól ismeri a dörgést Nyugaton, részt vett a strassburgi konferencián is. Vezetésével felállítottak egy diplomáciai osztályt; ennek feladata olyan diplomatikus, hogy még a beavatottak sem igen ismerik. De Jankovics, aki a vezetője, s ezért pénzt kap (mégpedig jócskán), biztosan tudja. Egy gazdasági osztályt is alakítottak, ennek a feladata világos: felveszi a pénzt és szétosztja a vezetők között. A katonai osztály vezetője Pongrácz Gergely, aki igen alkalmas ember, mert parancsnok volt a Corvin-közben. A katonai osztály nagyon fontos részleg, ennek körül is írták a feladatát:

1. Futár és rádió útján kapcsolatot tart Magyarországgal.

2. Fegyvereket és más anyagot juttat Nyugat-Németországba, onnan pedig Magyarországra csempészi.

3. Futárokat indító és fogadó állomásokat szervez Ausztria területén.

Ez az utolsó részleg azért kell, mert a szervezetet átköltöztették Nyugat-Németországba, tudniillik az osztrák hatóságok egyre több nehézséget támasztottak.

A futárok parancsnoka Renner Péter lett, szintén „alkalmas ember”; október 29-től november 4-ig a Corvin-közben volt szakaszparancsnok, majd felderítő tiszt. (Renner illegálisan hazajött, és itthon letartóztatták.)

Nagyon gondosan kidolgozták a konspirációt. Meghatározták, hogy ki kit ismerhet. Egyéb szigorú rendszabályokat is kidolgoztak, pl. azt, hogy „a Magyarországra bejuttatott fegyvereket (kivéve a hangtompítós pisztolyt) tárolni kell, és egy új »forradalom« kirobbantásáig hozzányúlni tilos. Ausztriába csak annyi anyagot lehet vinni, amennyit még aznap éjjel át lehet juttatni Magyarországra.” „A futárparancsnokokat (jelen esetben Rennert) néhány hónaponként váltani kell.”

Pontos költségvetést is készítettek. Szerényen számoltak, mégis szép kis summa jött ki: egy hónapra 4600 dollár, évente tehát kereken 55 000 dollár.

 

11	fő megélhetése	1100	dollár
11	fő lakása, telefonja	600	dollár
2	kocsi üzemeltetése	500	dollár
küldönc-utak és egyéb kiadás			dollár
3	futár-út és egy tartalék-út fenntartása	2200	dollár

De mi ez a 125 millióból?

De mit csináltak ennyi pénzért? Megkezdték a munkát, kint is, bent is. Kint pl. kapcsolatot találtak a svájci diákszövetség néhány exponensével, akik megígérték, hogy adó-vevő készülékkel és sokszorosító géppel lepik meg „forradalmi” magyar diáktársaikat. Az adó-vevőre főleg azért volt szükségük, hogy adni tudjanak a SZER-nek. Mert a SZER vállalta, hogy az így kapott anyagot a „Magyar szabadságharcosok hangja” című új rovatában vagy külön adásban visszasugározza az országba. De addig is, míg ez megtörténik és az „ajándékokat” becsempészik, a diákszövetség egyik képviselője vállalta, hogy legális magyarországi útjai alkalmával egyszer-kétszer kb. 10 kg súlyú röpcédulát hoz be az országba. A szövetség nevében többek között Széll Kálmán magyar származású svájci diák és Reinsler Walter svájci diák tárgyalt. Később egy másik svájci diák, Walter Menzel jelentkezett a csomagért, mert éppen Magyarországra jött. Később Menzelt kiutasították Magyarországról. Ezt a tényt „csodálkozással vegyes felháborodással” vette tudomásul és mesélte barátai körében.

Itthon több ellenforradalmi csoporttal, illetve ellenforradalmárral vették fel a kapcsolatot. A futárok kész listákkal jöttek. A neveket és címeket részben maguk tudták, részben kiszökött ellenforradalmároktól szedték össze. Nagy gondot fordítottak rá, hogy nagyobb üzemek ismert, nagy befolyású munkástanács-elnökeit beszervezzék. Többek között beszervezték Bali Sándort, a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár munkástanácsának elnökét.

Az egyik futár, nevezetesen a már „nyugalomba vonult” Renner, konkrét feladatul azt kapta, hogy szervezze be hat igen fontos üzemnek az akkori időkben hírhedtté vált munkástanács-elnökét. A munkástanácsokat fel akarták használni ellenforradalmi röplapok terjesztésére, sőt fegyverekkel is el akarták látni őket, hogy az adott pillanatban kéznél legyenek. A munkástanácsokkal külön futár tartotta volna továbbra is a kapcsolatot. Ez a szervezkedés kapcsolatba került és tárgyalásokat folytatott az írószövetség és a volt Petőfi-kör néhány exponensével is. Őket a „Nemzetőr”, a Magyar Szabadságharcos írók Külföldi Csoportjának lapja számára akarták beszervezni. Érdekes, hogy ezek az emberek is „csodálkozással vegyes felháborodással” tárgyalták később az Írószövetség feloszlatását.

A szervezkedésnek szüksége volt hamis papírokra és bélyegzőkre. Erre beszervezték Dulácska Pál grafikus és festőművészt. Dulácska el is készített egy II. számú határsávi bélyegzőt, egy soproni bejelentkezési bélyegzőt, egy budapesti kijelentkező bélyegzőt és két „Forradalmi Tanács Katonai Bizottsága” feliratú bélyegzőt. Ez az utolsó bélyegző odakint kellett volna. Mert a nyugati kémszervezetekben is van bürokrácia, s ha a pénzt vagy más eszközt kérő beadványon ilyen bélyegző díszeleg, nagyobb a hatása. Király Béláék minden hazaküldött futárt megbíztak, hogy kutassák fel fegyveres csoportjaik régi bélyegzőit. Már egész szépen munkába lendültek, de — gazdáik bosszúságára — nem tudták befejezni művüket.

Király Béla emberei támasztották fel Balogh József fegyveres csoportját is. Balogh a Rákosszentmihályon garázdálkodó fegyveres csoport parancsnoka volt; a Danubia Gyárnál és az Elnök utcában vettek részt a fegyveres harcban. November 6-án orvul lelőttek két szovjet tisztet, január 13-án kézigránátot hajítottak egy rákosszentmihályi kommunista tömbmegbízott lakásába, s más kisebb-nagyobb „hőstettet” is elkövettek.

Aztán elrejtették fegyvereiket, de megfogadták, hogy hívek maradnak „eszméikhez”. S mikor megérkezett a bécsi futár Markovics Kálmánnak, a csoport kiszökött volt parancsnokának híradásával — újra illegális tevékenységbe kezdtek. Gondozni kezdték az elrejtett fegyvereket, és felvették a kapcsolatot az Árpádföldön tevékenykedett fegyveres ellenforradalmárokkal, hogy munkájukat összehangolják. Felkészültek, hogy adott jelre újra nyíltan a színre lépjenek. Biztonsági szerveink közbelépésére azonban kénytelenek voltak lemondani erről.

Gerley József és Békési Béla szervezkedése már sokkal szétágazóbb és veszélyesebb. Gerleyről már volt szó. Legutóbb 1956 júliusában ítélte el őt a Budapesti Katonai Bíróság kémkedésért, de három éves büntetéséből nem sokat töltött le, mert október 31-én dicsőséggel övezve szabadult. November 4-e után, hogy ne kelljen büntetését letöltenie, Nyugatra szökött.

Társa, Balogh László, a Baross téri harcok „hőse” volt. November 4-én több üteget állíttatott fel a Baross téri utcatorkolatokban és golyószórókat a kapuk alatt. Maga mondta el: a Kerepesi út Baross téri torkolatánál álló szovjet erők látták ugyan, hogy ágyúkat, golyószórókat szegeztek rájuk, s hogy ablakokból géppisztolyok merednek ki, de mégsem lőttek. Baloghék nyitották meg a tüzet ágyúból, erre egy szovjet tank egyetlen lövéssel szétlőtte a tüzetnyitó ágyút. Újra csend lett. De ezután Balogh és harcosai az összes fegyverekből tűz alá vették a szovjet egységeket. Gyalázatos tettüknek több ház áldozatul esett. Balogh azután Nyugatra menekült; ott beszervezték és visszaküldték őt.

Békési Béla orvostanhallgató a Péterfy Sándor utcai kórházban működött, majd — hogy lebukását elkerülje — a II. sz. Női Klinikára tette át székhelyét. Meghúzódott a medikus-szobában és nagyszabású szervezkedésbe kezdett. Társai közül Szy Zoltán Dudás legényei közt „állt helyt a forradalomért”, Rácz József orvostanhallgató a Köztelek utcai pártházba fészkelte be magát, s fegyveres ellenforradalmár csoport tagja volt, majd átköltözött a klinikára, s Békési jobbkeze lett; Atzél Endre, a kis váci bárófióka anyja segítségével már elő is kotorta a családfáját ábrázoló igazoló iratokat.

Gerley röviddel kiszökése után kapcsolatba került egy kémszervezettel, amelynek magyar tagjai közül többen börtöntársai voltak egykor. A kémszervezet még decemberben megbízta Gerleyt, hogy jöjjön vissza Magyarországra. „Feladatom volt — mondja Gerley — a Bakony, a Vértes és a Mecsek hegységben felvenni a kapcsolatot az ott levő fegyveresekkel. Kapcsolatot teremteni a Bakonyban levő Maléter Pállal és Marián alezredessel. Fel kellett vennem a kapcsolatot a Budapesti Egyetemi Forradalmi Bizottsággal és a Csepeli Munkástanáccsal. Ezekkel közölnöm kellett, hogy a nyugatiak segítséget kívánnak nyújtani a további fegyveres harchoz. El kívánják látni őket fegyverekkel, rádió adó-vevő készülékekkel, sajtótermékekkel, gyógyszerekkel és pénzzel. Közölnöm kellett a megbízás szerint, hogy egy-két terep- és helyzetismerettel rendelkező személy minden egységtől menjen ki Bécsbe eligazításra. Feladat volt az is, hogy a fegyveres és egyéb nagyobb forradalmi csoportoktól egy hivatalos megbízólevelet szerezzek kiszökött ellenforradalmárok nevére kiállítva, hogy az itthoni csoportok megbízzák őket, folytassanak nevükben tárgyalásokat a nyugati hatalmakkal a „magyar forradalom” egységesítéséről.”

Gerley meg is próbált mindent, de hiába járta a Bakonyt, a Vértest, a Mecseket, ezek a hegyek is meg voltak már tisztítva. Malétert is hiába kereste a Bakonyban, csak később, egészen más körülmények között találkozhatott vele. Amit tudott, elintézett, és visszament Bécsbe. Januárban újra hazajött, most azzal a megbízással, hogy találjon kapcsolatot a Péterfy Sándor utcai kórház mentősofőrjével, majd rajta keresztül lépjen kapcsolatba a forradalmi csoportokkal, és közölje velük, hogy a nyugati országok által nyújtandó bárminemű segítség (fegyver, lőszer, anyagiak, sajtótermék, rádió adó-vevő) részletes megbeszélése végett egy vagy két személy menjen ki Bécsbe. Olyan ember menjen ki — üzenték Bécsből —, aki részletesen be tud számolni a magyarországi helyzetről és ismeri az 1956 október 23-i eseményeket.

Január 5-én már kapcsolatba került Békési („Bagoly”) Bélával és néhány társával, s közölte velük a feladatot. Mindjárt meg is bízták Péch Gézát és egy társát, hogy menjenek ki Bécsbe. Péch jól ismerte az ellenforradalmi eseményeket, a harcokat, mert mentőautójával nem annyira betegeket, mint inkább fegyvereket és ellenforradalmárokat szállított, meg futármunkát végzett. Azután Gerley vissza akart térni Bécsbe, de most már jobban őrizték a határt. Ötször állították meg a határőrizeti szervek, de mindig szabadon engedték. Hatodszor azonban olyanok fogták el, akik ismerték a múltját. Telt, múlt az idő, Gerley nem jelentkezett, utána küldték hát külföldről Balogh Lászlót. Baloghnak arról kellett tárgyalnia, hogyan tudják átvenni a nyugati segítséget és milyen további segítségre van szükségük. Többször találkozott Békési „Bagollyal” és megbízottaival. Együtt végzett munkájuk „eredményes és gyümölcsöző” volt. Szy Zoltán stratéga és barlangász segítségével felkutatták a budai, a pilisi és a börzsönyi hegyek barlangjait és elhagyott vadászházait. Közülük többet búvóhelynek, raktárnak, szükség-kötözőhelynek rendeztek be. A barlangokról készített térképek fényképmásolatát ki akarták küldeni a bécsieknek.

Hozzáfogtak a létező csoportok összefogásához is. Majdnem mindegyikük harcolt valamelyik fegyveres ellenforradalmi csoport kötelékében. Ismerték cinkosaik nevét és címét, s akiket felkerestek, azok új neveket és címeket adtak. Lassan, de biztosan nőtt a beszervezettek száma. Csoportjaik működtek Angyalföldön, Zugligetben, Jánoshegyen, Pilisben, Debrecenben, Székesfehérvárott. Voltak kapcsolataik váci és pécsi ellenforradalmárokkal is. Propagandacsoportjaikat fiatal írók, újságírók vezették vagy patronálták. Ők is a „Nemzetőr” munkatársai lettek. S voltak fegyvereik is, ezeket Ráczék egy Ráday utcai szerelőműhely pincéjében, Baloghék a II. sz. Női Klinika kertjében, kazánházában és a Kórbonctani Intézet halottaskamrájának szellőztetőaknájában rejtették el. De a szervezéskor az is kiderült, hogy az ellenforradalmárok közül sokan megőrizték „kedvenc” kézifegyvereiket.

Így készültek rá, hogy ha nem is márciusban, de később mégiscsak megkezdjék a „harmadik felvonást”. Mert Király Béla képzett katona, s tudta, hogy márciusig már nem tudják rendezni a sorokat, s nem tudnak elegendő fegyvert szállítani az országba. A nagy háborús propaganda is alábbhagyott, sőt Nyugaton egyesek békevágyról kezdtek szónokolni. Kudarcba fulladt a Magyar Népköztársaság elleni gondosan előkészített provokációjuk.

*

Újra hangsúlyozzuk, hogy mindaz az összeesküvés, amelyet itt példaként felsoroltunk, csak egy része a ténylegesen folyó aknamunkának, diverziónak és ellenforradalmi szervezkedésnek. Így, csokorba gyűjtve, mégis képet nyújt arról, hogy milyen erővel folyt a nyugati imperialisták kém- és romboló tevékenysége, s annak milyen hatása és közvetlen szerepe volt 1956 októberében az ellenforradalom kirobbantásában.

 

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

4

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

FÉLIG MEGVALÓSÍTOTT ELLENFORRADALMI TERVEK

Az imperialisták és hazai szövetségeseik tudták, hogy imádsággal és agitációval nem lehet megdönteni a népi demokratikus rendszert. Fegyveres harcra és terrorakciókra készültek. Terveik világosan mutatják, hogy az október—novemberi ellenforradalom és a fehérterror egyáltalán nem véletlen, hanem nagyon is tudatos volt.

A budapesti Nemzeti Ellenállási Mozgalom pl. nem elégedett meg ellenséges tartalmú versek terjesztésével. Kidolgozták a tervét annak, hogy többedmagukkal megtámadnak egyedül cirkáló rendőröket, államvédelmi beosztottakat és így szereznek fegyvert, amelyet aztán terrorcselekményekre (párt- és állami funkcionáriusok megölésére) használnak. „Végrehajtó csoportot” szerveztek a nyilas „számonkérő szék” mintájára: ennek vezetője Totik Ferenc, a „költő” volt. El is készítette két-három angyalföldi üzem, köztük a Magyar Acélárugyár „fekete listáját”: vagyis azoknak a listáját, akiket a „végrehajtó csoportnak” ki kell majd végeznie. Kidolgozták továbbá néhány szovjet emlékmű felrobbantásának a tervét (köztük az angyalföldiét). Beszélgettek a politikai foglyok kiszabadításáról is, de erre nem tudtak tervet készíteni.

A Jenei-féle székesfehérvári szervezkedés tagjai a következő tervet dolgozták ki: a szovjet csapatok kivonulása után azonnal létrehozzák az Ideiglenes Bizottságot; ez rendelje maga mellé a megbízható fegyveres erőket, a többit fegyverezze le. Átveszi a közigazgatást, a hivatalokban és intézményekben dolgozó kommunistákat lefegyverezi. Kiírja és megtartja a „szabad” választásokat. Mint látható — ennek az Ideiglenes Bizottságnak a programját az októberi ellenforradalom akármelyik szerve elfogadta volna.

A viharsarki Nemzeti Ellenállási Mozgalom a MÖHOSZ-t használta fel. Békéssámsonban a szervezkedés tagjai MÖHOSZ-tagok is voltak; MÖHOSZ-elnöknek a maguk emberét tették meg. Így azután legálisan tarthattak katonai kiképzést. A magukénak tekintették a MÖHOSZ fegyverét, és robbanóanyagot is szereztek, mert tervbe vették a tótkomlósi szovjet emlékmű felrobbantását. Betörtek a békéssámsoni MDP-székházba, ellopták a pártszervezet világvevő rádióját, meg terepszemlét tartottak, gyakorlatoztak.

A legtanulságosabb azonban — a hadapródok szervezete, mert azt igazán „hozzáértő” emberek szervezték, továbbá, mert viszonylag hosszú ideig, 1949-től 1955 decemberéig működött. Vezetőjük: Sulyánszki Jenő horthysta hadapród volt. Külföldi kapcsolatuk: Désaknai György SZER-ügynök. A tagság egytől egyig volt hadapródiskolás Horthy-tiszt. Taktikájukat a politikai helyzetnek megfelelően többször átdolgozták, végül is 1955 márciusában két taktikai tervet fogadtak el. Mindkét terv közeli időpontban bekövetkezett amerikai támadással számolt. Az egyik terv (az „A” terv) szerint fegyveresen készültek áttörni a nyugati határ felől közeledő (!) amerikai hadsereghez, s egyesülnek velük. Ha nem sikerül áttörniük az amerikaiakhoz — a „B” terv szerint — a dunántúli hegyekbe vették volna be magukat, s ott meghúzódva akarták megvárni az amerikaiakat.

A harcra fel is készültek. Kiosztották a feladatokat. Létrehoztak egy fegyverszerző, egy autószerző, egy igazolvány-készítő és egy búvóhely-kijelölő csoportot. Mit csináltak ezek a csoportok? A fegyverszerző csoport vezetője, Mikófalvy Ferenc először feladatul adta a szervezkedés minden részvevőjének, hogy gondoskodjék magának pisztolyról. Megszervezték a gyorstüzelő és nehéz gyalogsági fegyverek beszerzését. Kijelöltek néhány fegyverraktárt (köztük a budaörsit) és egyéb katonai objektumokat, ahol fegyvereket tárolhatnak; ezeket ott dolgozó embereik segítségével felderítették. 1955 nyarán helyszíni szemlét is tartottak ezeken a helyeken, s már úgy könyvelték el maguknak, hogy a fegyverek beszerzésének előkészületeit sikeresen befejezték. 1955 nyarán a búvóhely-szerző csoport is befejezte a búvóhelyek felderítését, s a pilisi hegyeket jelölte ki arra az esetre, ha a „B” tervet kellene végrehajtaniuk. Az autószerző csoport felderített több TEFU-telepet, terepszemlét is tartottak, és a megfelelő előkészületeket itt is elvégezték.

Ezután újabb két fontos tervet dolgoztak ki, szintén alapos és viszonylag pontos felderítés és terepszemle után. Az egyik a katonai ügyészség Fő utcai épületének elfoglalására és a foglyok kiszabadítására vonatkozott. Az „A” terv végrehajtásához ugyanis igen fontos lett volna növelni csapatukat. A másik terv a Magyar Rádió épületének elfoglalását és az adóberendezések birtokba vételét tartalmazta. Úgy döntöttek: ha kitör a háború (mármint a harmadik világháború), ez lesz az első fegyveres akciójuk: így mindjárt a közvéleményhez fordulhatnak, s zavart kelthetnek a tömegekben.

Mivel terveik készen voltak, de a világháború még nem tört ki, volt idejük arra, hogy gyakorlatokat hajtsanak végre. Készültséget rendeltek el, s a vezetők ellenőrizték, megjelenik-e mindenki azon a helyen, amelyet a terv számára kijelölt, s fel van-e szerelve előre meghatározott pénzösszeggel és eszközökkel.

1956 október 23-án, amikor a megtévesztett fiatalság kiment az utcára, jelentkeztek az ellenforradalmárok is, mégpedig azonnal és érezhető módon. Elkezdték régen kidolgozott terveik megvalósítását. Mintha csak a hadapródiskolások tervei keltek volna életre! Akcióba léptek a különféle feladatokkal megbízott csoportok. Az autószerzők leállították és birtokukba vették a teherautókat. Beszáguldozták velük a várost, hogy mindenütt nyugtalanságot keltsenek, felizgassák a tömegeket és minél több embert szállítsanak be a város központjába. A megszerzett teherautókon hurcolták szét a fegyvereket és szállítottak a vidékre is ellenforradalmárokat. Az autószerző csoportnak segítségére voltak a TEFU-nál meghúzódó osztályidegen ellenforradalmi elemek.

Már a délutáni órákban akcióba léptek a fegyverszerző csoportok. Megrohanták a fegyverraktárakat, elszedték a fegyvert az egyedül vagy kettesével cirkáló rendőröktől és katonáktól, s rögtön az első zsákmányolt fegyverekkel a Rádiót támadták meg.

A tervek megvalósultak: égették a vörös zászlókat, zúzták a vörös csillagokat, meggyalázták a szovjet emlékműveket, ledöntötték a Sztálin-szobrot. Törtek, zúztak, gyaláztak mindent, ami haladó, szocialista, ami a munkásmozgalomra, a proletár internacionalizmusra, a proletárszolidaritásra emlékeztet.

Hamarosan előkerültek a már elkészített feketelisták is. Majdnem minden gyárban és intézménynél megkezdték a kommunisták és a párthoz hű dolgozók üldözését. Ülésezni kezdtek a „számonkérő székek”. Valóságos pogromokat szerveztek az ÁVH-sok és a kommunista funkcionáriusok ellen. Hogy megakadályozzák a kommunisták gyülekezését, körülkerítették és megtámadták vagy szétlőtték a pártházakat.

Október végén megkezdődött a fasiszta, ellenforradalmi fehérterror, s egészen november 4-ig fokozódott. A szovjet csapatok beavatkozása vetett véget az ellenforradalmi tivornyának. Az összeesküvők tervei másodszor is meghiúsultak — ezúttal megvalósulásuk közben.

 

NYUGATI ELŐKÉSZÍTÉS, NYUGATI SEGÍTSÉG

Október előtt Nyugaton talpon voltak a kémszervezetek és az emigráció. Szervezkedtek, terveket dolgoztak ki. Csak úgy égett a munka a SZER riporterei és ügynökei kezében. Nem kullogtak az események uszályában, jól látták, hogy most ki kell használniuk a helyzetet. Nyugati emigráns körökben dolgozták ki azt a taktikát, hogy csatlakozni kell a Nagy Imre-féle „pártellenzékhez”, s velük kell az utat kitapostatni. Készültek a fegyveres harc kirobbantására. Fő reményük az volt, hogy győzelemre viszik az ellenforradalmat, s esetleg háborút provokálnak a Szovjetunió ellen. De ha ez nem sikerül, egy fegyveres felkelést is kiválóan fel tudnak használni agitációjukban.

Az imperialisták ügynökei előre elfecsegtek egyet-mást abból, amit tudtak. 1956 nyarán Linzben egy monarchista gyűlés szónoka kijelentette: „Magyarországon hat hónapon belül felkelésre kerül sor a kommunisták ellen.” A SZER bécsi szerkesztőségében is akadt fecsegő, aki Molnár Imrének, a már említett áruló határőrnek és kémnek már szeptemberben kijelentette, hogy Magyarországon rövidesen második Poznan lesz. De az ilyen kijelentéseknél is fontosabb az imperialisták készülődése. Pl. a „zsidók szakmai képzésének” keretében folyó tanfolyamot nem fejezték be, hanem amerikai utasításra szeptemberben megszakították, s a félig-meddig kiképzett ügynököket Innsbruckból Magyarországra rendelték.

Takács Sándort, a régi amerikai kémet speciális feladattal, mint autókereskedelmi ügynököt küldték Magyarországra. Természetesen autón jött, amely — ez is természetes — rádió adó- és vevőkészülékkel volt felszerelve. Október 16-án üzenetet küldött megbízóinak, hogy minden jól megy. Október 30-án érkezett vissza Innsbruckba, de nem véglegesen, csak — mint mondta — azért, hogy a magyarországi harcokban elpusztult kocsija és adóberendezése helyett másikat szerezzen. Újra Magyarországra akart jönni, azonban rajta kívül álló okok miatt erre már nem volt módja.

Igen jellemző, hogy Linzben október közepén — egy héttel az ellenforradalom kirobbanása előtt! — reakciós és emigráns körök nyíltan követeltek lapos tehervagonokat, amelyeken Hörschingből a burgenlandi határra páncélosokat szállíthatnak.

Az egyik salzburgi városi hivatal jelentése beszámol arról, hogy szeptemberben a Magyarországról kikerült „hontalanok” több segélyigazolványát azzal a megjegyzéssel kapták vissza, hogy ezek az emberek már elutaztak Bécsbe. Hozzá kell tenni, hogy főleg olyan személyekről volt szó, akik az ottani köztudomás szerint régebben az amerikai hírszerzésnek dolgoztak és ki vannak képezve. Már akkor a határra küldték őket, és megkezdték a Magyarországra való becsempészésüket.

A menekült-táborokban és az emigránsok körében nagy mozgolódás támadt. Hazamenni, siettetni, lökni az eseményeket, részt venni a harcban — ez a vágy fűtötte az emigráció horthysta, arisztokrata, tőkés vezetőit.

S megindultak, hogy végleg elárulják hazájukat, újra rabszíjra fűzzék a dolgozó népet. „Burgenland”, „Burgenlandi rohammunka” fedőnévvel folyt az agitációs és szervező munka. Régi emigránsok, volt nyilasok és SS-ek agitáltak. Az „eredmény” nem maradt el. Megindultak a nyugati „felmentők” és „felszabadítók”. Mint kiderült, az osztrák bűnügyi rendőrség az első időben megpróbálta, hogy néhány esetben legalább lefegyverezze a Keletre tartó csoportokat (megállítani nem tudták őket). De ez nem sikerült, mert a csoportok vezetői megfelelő igazolványokkal rendelkeztek.

Miért akarták lefegyverezni őket? — Mint egy bizalmas jelentés írja — „a rendőrségi tisztviselőknek igen rossz véleményük van ezekről az emberekről, mert többnyire bűnöző típusokról van szó, akik ellen, minthogy az amerikaiak állandóan védték őket, évek óta semmit sem tehettek”.

Igen élénk tevékenység folyt a salzburgi magyar Caritas helyiségében. Egymást érték az amerikai és a nyugatnémet rendszámú autók. Nagy megbeszélések voltak, s az eredmény: több magyar csoportot útnak indítottak „burgenlandi rohammunkára”. A csoportok mindig külön vagont kaptak, amelyet csak Salzburgban kapcsoltak a bécsi szerelvényhez. Sokan jöttek ide Nyugat-Németországból is. Vasúti jegyük nem volt, s emiatt is bonyodalmak voltak, de aztán akadt egy salzburgi hivatal, amelyik pénzzel látta el a „rohammunkásokat”. A vagonokba újabb csoportok szálltak fel Atnang-Puchheimben és Welsben. (Ezeknek a helységeknek nem az a hírük, hogy függetlenek az amerikai hírszerző szervektől.)

Ezekben a napokban Nyugat-Németország passaui határállomásán állandóan nagyszámú magyar akart Ausztria területére menni. Kezdetben nem engedték át őket, mert nem voltak papírjaik. De hamarosan „áthidalták a nehézségeket”. Átengedték őket, ha nyilatkozatot adtak, hogy Magyarországra jönnek harcolni. Persze, hogy adtak ilyen nyilatkozatot! Egyébként külsejükön is látszott, hogy harcba, nem pedig istentiszteletre vagy rokoni látogatásra igyekeznek. Karszalagokkal, zászlókkal, fegyverekkel voltak felszerelve, és igen harcias hangulat uralkodott.

Hogyan jöttek haza például Kohut Béláék? Egyszerűen hírét vették a magyarországi eseményeknek, s úgy gondolták, eljött a hazatérésük ideje. Csak annyi pénzük volt, hogy Grazig menjenek vonaton. Október 27-én érkeztek oda. Szerencséjükre másnap a temetőben és a templomokban ünnepség volt a magyar „hősök” tiszteletére. Az ünneplő közönség később a Park Étterembe ment át, ahol dr. Balla ezredes úr ismertette a magyar helyzetet, s az idősebbeket adakozásra, a fiatalokat harcra szólította fel. De felhívta a fiatalok figyelmét arra is, hogy ne egyenként szállingózzanak át a határon, hanem szervezetten, vezetővel, fegyveresen. Így tudnak igazán hasznos munkát végezni. Kohuték felszólaltak, hogy ők mennének, de nincs pénzük. Azonnal akadtak adakozók, akik összeadták a szükséges pénzt. Kohuték tehát elindulhattak. Kohut Béla felindultságában mindjárt megírta „Emlék Ausztriából” című kis művét. „Isten veled, Ausztria — írta. — Itt éltem legszebb napjaim, de most megyünk Magyarországra harcolni a kommunisták és a szovjetek ellen.” Nem hiába gyűjtötték nekik a pénzt. Október 30-án értek Pestre és 31-én már Dudás fejvadászai közé léptek. Egy-két gyilkossággal, néhány véresre veréssel és még több rablással ők is öregbítették az ellenforradalmi bandita társaság hírnevét.

Az MHBK kiválóan képzett ügynöke, Tóth Károly is október 25-től foglalkozott azzal a gondolattal, hogy hazajön. Útlevelet kért, s ettől kezdve csupa kellemes meglepetés érte: a francia hatóságok nagyon előzékenyek voltak, egy-két nap alatt mindent megkapott, 29-én már Bécsben tízóraizott. Ott találkozott ismerősökkel, rögtön kapott osztrák újságírói igazolványt, s mindjárt indult is Magyarországra, egy vöröskeresztes autón. Október 28-án hajnalban indult Párizsból, és 29-én este 11 órakor Győrött, a főtéren szállt ki a vöröskeresztes kocsiból. Pedig útközben Salzburgban is megállt, hogy a számunkra már ismerős Martsa Sándor ezredessel, volt kémkiképzőjével beszélgessen. Fontos kérdést kellett megbeszélniük. Ugyanis rendes megbízásán, a fegyvert fogott kémrezidentúrák és ellenforradalmi csoportok instruálásán kívül más megbízatást is kapott: ellenforradalmi orosz emigráns csoportok felkérték, hogy terjesszen röpcédulát a szovjet csapatok között. Tanácsot kért tehát a tapasztaltabb kémtől.

Mit csinált ezekben a napokban Gyulai Lajos, egy másik kiképzett ügynök? Október 28-án indult el Magyarországra a nyugat-németországi zindorfi lágerből. Ausztrián keresztül jött és 30-án ért Budapestre. Ő is rögtön jelentkezett nemzetőrnek, s igen gyors karriert futott be. Könnyű volt neki, a kémszervek voltak a protektorai. Az amerikaiak itthoni fő embere, Király Béla hamarosan rátalált. A budapesti „forradalmi tanács” ötös bizottsága (tagjai: Kopácsi Sándor a rendőrség, Maléter Pál, Király Béla a hadsereg, Steiner Lajos a nemzetőrök és Ónodi az egyetemisták részéről) több kerület nemzetőrségének operatív vezetőjévé nevezte ki. Egyúttal ő lett ezekben a kerületekben a munkástanácsok összekötője is. November 4-én új helyzet állt elő. Király Béla utasítására katonai tanács néven megalakult a nemzetőrségek központi parancsnoksága. Ennek helyettes parancsnoka Gyulai lett. A tanács, illetve a parancsnokság feladata Gyulai szerint az volt, „hogy központilag irányítsa a harcot több kerületben a szovjet csapatok ellen”. Telefonon tartotta az összeköttetést Király Bélával, aki akkor „Budapest védelmének parancsnoka” volt.

Gyulai Lajosról már tudjuk, hogy nem értett egyet az 1949-es alkotmánynak a hadseregre vonatkozó pontjával s az akkori kormány politikájával, úgy vélte, hogy a nyugati társadalmi forma alkalmazhatóbb Magyarországra. Nos, 1956 októberében Gyulai visszajött, hogy fegyveresen segítse a „nyugati társadalmi forma” alkalmazását. S november 4-e után, mikor ez akadályokba ütközött, még kétszer járta meg Nyugatot, hogy összeköttetéseit kihasználva, fegyveres segítséget kérjen ehhez. Először november 12-től 28-ig volt kint. Ekkor még nagyon bizakodó volt. Nürnbergben az amerikai hírszerzés megbízottja, Mr. Schlatt is megnyugtatta őt. Amerika csak arra vár — mondta Mr. Schlatt —, hogy az ENSZ határozatot hozzon; abban a pillanatban megindul Magyarországra. Amikor hazajött, tájékoztatta erről a reménységéről a „forradalmi bizottság” még itthon levő tagjait. „Világos előttem — mondta nekik Gyulai —, hogy kitör a harmadik világháború.” Örült is neki. Aztán december elsején újra elindult Nyugat felé, de amikor december közepén visszajött, már borúlátóbb volt. Amerikai és angol feljebbvalói ugyanis akkor már szidták a SZER „hisztériás, tűzokádó” háborús propagandáját, amely teljesen elszakadt a realitásoktól. Ebből megértették, hogy megint csak nem lesz háború. Ezt is elmondta itthon maradt híveinek, s kidolgozták új taktikájukat. Ütni kell a vasat, kihasználni az ENSZ-határozatokat, távozásra bírni a szovjet csapatokat, „helyes irányban” nyomást gyakorolni a kormányra, felhasználni a munkástanácsok és más „forradalmi” szervek küldöttségeit stb. December 18-án futárt küldtek ezzel a tervvel Király Bélához, aki ezt jóvá is hagyta. De megvalósítani már nem tudták. „Behoztak” — mondta lemondóan Gyulai a börtönben.

Molnár Imre, az áruló határőrtiszt is elmondott egyet-mást ezekről a napokról. Például azt, hogy október 27-én az egyik salzburgi tábor magyar férfi lakói, mintegy 50—60-an, a bécsi magyar klubban tettek szent fogadalmat, hogy hazajönnek és harcolnak. A magyar klub titkára azonnal gyűjtést indított számukra. El is indultak, és Hegyeshalomnál lépték át a határt. Molnár Imrének nagy szerepet szántak. Ki kellett volna használnia a magyar határőrökkel való ismeretségét, s megtudni tőlük, hogy milyen állapotban vannak a műszaki zárak, nehogy baj érje az átözönlő csoportokat. Fontos megbízást akart neki adni az MHBK ausztriai szervezete is: létesítsen kapcsolatot magyar ellenforradalmár felkelőkkel, akiknek nagyobb mennyiségű fegyvert szedtek össze. Gondosan válogatott fegyverek voltak ezek, olyanok, amelyekkel jól lehet harcolni páncélosok ellen; köztük sok páncélököl. Emberi erővel is segíteni akart az ausztriai MHBK.

Molnár ezt a feladatot nem tudta vállalni, mert fontos politikai megbízást kapott, de az ügy azért szerencsésen lebonyolódott. Molnár dolga az volt, hogy találkozót hozzon létre Nagy Ferenc és a győri „forradalmi bizottság” vezetői között, akik addigra már „dunántúli kormánynak” nevezték ki magukat. Ezt a megbízást Szabó Miklós volt kisgazdapárti országgyűlési képviselőtől kapta. Szabó figyelmeztette Molnárt, mondja meg, hogy nem akárkik akarnak tárgyalni a bizottsággal, hanem Nagy Ferencék, akik maguk is azt akarják, amit a „forradalmárok”. (Később Szabó Miklós is hazajött, sajtónyilatkozatban leplezte le az imperialista aknamunkát, s beszélt a maga szerepéről is.) Molnár megteremtette az összeköttetést, de a találkozó nem jöhetett létre — részint személyi torzsalkodások miatt, részint a forradalmi munkás-paraszt kormány megalakulása és a szovjet csapatok segítségnyújtása miatt.

Nyugati imperialista körök és az ellenforradalmi felkelés kapcsolatait bizonyítja a „Die Tat” című, Frankfurtban megjelenő lap 1956 november 17-i, a magyar eseményekről szóló összeállítása. Ez a következőkből áll: egy bonni tudósító leveléből, a „Deutsche Woche” című, Münchenben megjelenő lapnak a levélhez fűzött hírkommentárjából (mindkettő a „Deutsche Woche” 1956 november 14-i számában jelent meg) és a „Welt am Sonntag” november 4-i számában megjelent cikk fakszimiléjéből, amely egy magyar nő elbeszéléséről számol be, végül a „Die Tat” kommentárjából. Íme az összeállítása:

 

A bonni levél:

Royal Air Force — gyógyszerek

„A rajnai angol hadsereg sajtóirodája már október 29-én nyilvánosságra hozott egy hírt »Angol csapatok látják el Magyarországot a levegőn át« címmel, amelyben az állt, hogy a Royal Air Force szállítási parancsnokságának első 21 Hastings és Valette gépe a wildenrothi RAF repülőtérről gyógyszerrel Magyarországra repült. Az intézkedéseket a rajnai brit hadsereg főhadiszállása és a II. szövetséges taktikai légierő főhadiszállása tette meg, miután röviddel azelőtt »megérkezett a brit kormány döntése« … »a Royal Army Services Forces katonái és a wildenrothi RAF repülőtér személyzete további 20 gépet rak meg a legnagyobb sietséggel«.”

„bonni tudósító”

 

A „Deutsche Woche” híre:

A reménység: USA-fegyverek

Ugyanebben az időben (október 29-én. — A „Die Tat” szerkesztősége.) a United Press szerint a magyar nacionalisták egy küldöttsége jelent meg a bécsi amerikai követségen, hogy Lewellyn Thompson USA-követtől fegyvereket kérjen.

Az illetékes NATO-parancsnokság parancsára október 30. óta másfél — Délkelet-Németországban állomásozó — USA-hadosztályt indítottak el az osztrák határra. A parancsot akkor adták ki, miután szovjet részről figyelmeztettek a magyar-osztrák határforgalom illegális voltára. Amennyiben e rendellenességek megszüntetésénél a szovjet csapatok részéről határsértésre került volna sor, USA-kötelékek vették volna át az osztrák semlegesség védelmét. A nyugatnémet összekötő-hivatalok nézete szerint és a felkelők vágyálmaiban ugyanúgy, mint a szovjet hivatalos helyeken az a benyomás keletkezett, hogy az amerikai csapatmozdulatok magyarországi intervenciót vezetnek be. A visszahatás ennek megfelelő volt: a felkelőknél ugyanúgy, mint a szovjetnél.”

 

A „Welt am Sonntag” fakszimiléje

„A német szövetségi »keréken járó műtő« tonnaszámra szállított élelmiszert és gyógyszereket …

Mi csak szombaton kaptuk meg az első élelmiszereket. Egy külföldi, aki folyékonyan beszélt magyarul, átadott nekünk négy kocsirakományt bádogdobozokkal, és azt mondta, hogy legyünk nagyon elővigyázatosak, amikor a dobozokat felnyitjuk. Csak később értettük meg a szavak értelmét; a bádogdobozok közül 200 kézigránáttal volt megtöltve.”

 

A „Die Tat” kommentárja

„Aki olvasni tud, olvassa!

Ez állt a »Welt am Sonntag« november 4-i eredeti kiadásában. Csak a kiadás egy részében. Miután észrevették a szerkesztőségi hibát, a terjesztést beszüntették, a nyomást leállították és új kiadást nyomattak, amelyben a fenti szöveg már nem volt olvasható.”

Ez a cikk-összeállítás eléggé leleplezi a nyugati imperialisták tetteit.

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

3

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

IMPERIALISTA HATALMAK KÖVETSÉGEI

Nem beszélhetünk az imperialista hatalmak kém- és diverziós cselekményeiről anélkül, hogy ne szólnánk követségeikről és az itt dolgozó hírszerzőkről. Íme, az amerikai Hoover-bizottság jelentésének egy részlete: „Az USA titkos-szolgálat működését a diplomáciai félénkség korlátozza. A külpolitikai téren működő hivatalnokok elmulasztották a kezdeményezést, hogy a Szovjetunióról, a népi demokráciákról fontosabb információkat szerezzenek be. A bizottság javasolja, hogy a jövőben a »keleti blokkra« vonatkozólag az információgyűjtésnél vakmerő politikát alkalmazzanak, s ennél nyugodtan vállalhatják a diplomáciai bonyodalmak kockázatát.” Nos, körülbelül e bizottság javaslatának szellemében dolgozik az Egyesült Államok, de más imperialista hatalmak követsége is, illetve a követségi személyzet egy része.

Már volt róla szó, hogy követségen dolgozó ügynökök szervezték be Hammersberget és Bírót. Az Attkáry-féle SZER-kémrezidentúra is sokat köszönhet annak, hogy diplomáciai futárral rendelkezett. A kémjelentéseket ugyanis a budapesti olasz követség sajtóattaséja, Strujziero Adalberto juttatta ki, s az ő közvetítésével jutottak be a megbízatások és a csempészáruk is. Az N. Tóthnak szóló utasítások egy része az angol követségre érkezett — diplomáciai postával —, s onnan mint Budapesten feladott levél jutott el az igazi címzetthez.

Az ellenforradalom idején is igen aktívak voltak az imperialista országok követségei. Az ellenforradalmárok nem győzték felkeresni őket. November 4-e után pedig elsősorban bennük bíztak. Provokatív, kormányellenes tüntetéseket szerveztek az imperialista követségek előtt, odavezették pl. a nőtüntetés részvevőit. Így próbálták cselekvésre bírni az imperialista hatalmakat.

Általánosan ismert tény, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány Cowley ezredest, az angol követség volt katonai attaséját kémtevékenység miatt persona non grata-nak nyilvánította. Az angolok nagyon fel voltak háborodva emiatt. Azt mondták, Cowley csak tisztelgő látogatást tett Maléter ezredesnél, az akkori honvédelmi miniszternél. De Molnár József, a brit követség alkalmazottja, Cowley személyes tolmácsa, Iványi Lajos ellenforradalmár és mások elmondták, hogyan folyt le valójában az a látogatás. Íme: Maléter személye az első perctől fogva nagyon érdekelte Cowley ezredest, ezért igyekezett kapcsolatot teremteni a Kilián-laktanyával. November 1-én délelőtt Cowley ezredes kocsival a Kilián György laktanyához ment, ahol Fickó őrnaggyal beszélt és bejelentette, hogy kihallgatást kér Maléter ezredestől. Az őrnagy megígérte, hogy bejelenti látogatási szándékát Maléter ezredesnek és majd telefonon értesítik a követséget.

November 2-án este Cowley és Molnár a megbeszélt helyen jelentkeztek, ahol Maléter ezredes segédtisztje, egy páncélos százados várt rájuk, és felvezette őket a második emelet egyik szobájába, azzal, hogy itt néhány percig várjanak. A szobában már többen vártak, köztük egy újságíró is. Ez beszédbe elegyedett Cowley ezredessel és véleményét kérdezte az eseményekről. Cowley azt mondta, hogy véleménye szerint hiba volt a szovjet katonai parancsnokság részéről páncélosokat bevetni utcai harcokba, gyalogság nélkül. Azután azt mondta, hogy a Kilián-laktanya védelme a hadtörténet egyik kiemelkedő védelmi harca volt. Cowleyék ezután bementek Maléter ezredeshez. A bemutatkozás után a segédtiszt italt töltött és a társaság ivott „a magyar szabadságharc sikerére”.

Cowley ezredes elmondta, hogy gratulálni jött a nagyszerű védelmi harcokhoz. Maléter ezredes ezt megköszönte, majd mutatott egy benzines palackot azzal a megjegyzéssel, hogy ez volt a felkelők fő fegyvere. Ezután Cowley ezredes megkérdezte, hogy a forradalmi katonai tanács, amelynek Maléter akkor a vezetője volt, támogatja-e a Nagy Imre-kormányt. Maléter ezredes azt felelte, hogy igen. Hozzátette, hogy aznap vagy másnap várnak egy nyilatkozatot Mindszenty bíborostól, és remélik, hogy ebben is támogatást kap a kormány, s ez is segíteni fog a rend helyreállításában.

Cowley ezredes azt mondta, hogy mint katonaember nem ért a politikához, de úgy gondolja, hogy a sok párt, ami most megalakult, nem használ a magyar ügynek. Erős központi vezetésre van szükség, esetleg katonai diktatúrára, amelynek fő célja, hogy a szovjet csapatok kivonulását lehetővé tegye. Ezután kerülhet sor a pártokra.

Ezután Cowley ezredes a katonai helyzetről érdeklődött és felhívta Maléter ezredes figyelmét arra, hogy a szovjet hadmozdulatok célját legjobban az mutatja meg, hogy a dunaföldvári hídon keresztül milyen irányban vonulnak a csapatok. Maléter ezredes kijelentette, hogy a hírszerzés tökéletesen működik, légi felderítés folyik, és ők pontosan értesülnek a hadmozdulatokról. Bíznak abban, hogy a kormány diplomáciai úton eléri a szovjet csapatok kivonását, de ha ez nem sikerülne, akkor nem félnek a harctól sem. Búcsúzás előtt Cowley ezredes engedélyt kért, hogy másnap megnézhesse a laktanya körül levő szovjet katonai felszereléseket. Ezt az engedélyt megkapta, majd távozott. Cowley ezredes november végén utasította Molnárt, hogy ha netalán a hatóságok megkérdeznék a Maléternél tett látogatásával kapcsolatban, akkor mondja azt, hogy ez a látogatás az új honvédelmi miniszternek szólt.

Már ebből megállapítható, hogy ez nem valami semleges tisztelgő látogatás volt, hanem, ha udvarias formában is, ahogy az a diplomáciában szokásos: tanácsadás, beavatkozás. Maléter — mint ismeretes — leleplezte magát. Dobi István az országgyűlés 1957 május 9-i ülésén elmondta, hogy Maléter november elején megkérdezte: „Nincs-e kifogás azellen, ha ő a szovjet csapatok mozdulatairól és elhelyezkedéséről szerzett értesüléseit átadja az angol katonai attasénak.” Dobi joggal válaszolta erre: ha ezt kérdi, akkor már nyilván meg is tette.

Érdemes foglalkozni Cowley egyéb dolgaival is. Október 23-án este 11 óra körül, amikor a Rádió ostroma folyt, Cowley ezredes a Múzeum körúton sétált és igyekezett a Rádió körüli harcok közelébe kerülni. Érdeklődött, hogy a Rádió támadóinak honnan vannak fegyvereik és milyenek. Cowley ezredes igyekezett felmérni a hangulatot és nagy érdeklődést mutatott a honvédségi alakulatok mozgása iránt. A következő napokban Cowley ezredes nagy érdeklődéssel követte az eseményeket. Sokat járt kocsijával a városban, a harcok színhelyén és másfelé: érdeklődése főleg a szovjet csapatok mozdulataira és technikai felszerelésére irányult. Eredetileg a Kilián-laktanyában teendő látogatással Cowley ezredesnek az volt a célja, hogy megvizsgálhassa a laktanya körül heverő, kilőtt szovjet tankokat. A Corvin közbe érve Cowley ezredes beszédbe elegyedett az ott ácsorgó ellenforradalmárokkal, és kérte, hogy mutassák meg a tankokat, de csalódottan állapította meg, hogy ott nincsenek T-54-es páncélosok, pedig őt főleg azok érdekelték. A Corvin-köz legénysége arra készült, hogy kivonuljon valahová megfigyelni a szovjet csapatokat. Cowley ezredes figyelmeztette őket, hogy ez őrültség, mert ha összecsapásra kerül a sor, ez alkalmat ad a szovjet csapatoknak arra, hogy visszajöjjenek a városba. Cowley megállapította, hogy nagyon hiányzik a kemény vezetés és fegyelem, amely nélkül az ellenforradalmár felkelők semmire sem mehetnek. Azt mondta, reméli, Maléternek sikerülni fog kézbe venni a csapatokat.

A harcok után, amikor a szovjet csapatok Budapestről kivonultak, Cowley ezredes a szovjet csapatmozdulatokról igyekezett értesüléseket szerezni. Több utat tett meg a város környékén, 15—20 kilométerre is kifutott a kecskeméti és a debreceni országúton, a falvakban érdeklődött, hogy láttak-e szovjet csapatokat, merre mentek, hány páncélost láttak stb. Október 30. körül Cowley ezredes utasítására a követségről több vidéki városba telefonáltak — pl. Miskolcra, Dunaföldvárra és Hatvanba — és megkérdezték a postahivataloktól, hogy milyen irányban vonultak ott a szovjet csapatok.

Cowleyt elsősorban a T—54-es páncélosok érdekelték. Ilyet azonban közelről nem tudott megnézni, bár többet lefényképezett autójából és a követségről is. Felírta néhány ágyú gyártási számát, például október 26-án egy ágyúét az Ady Mozi mellett, később egy másikét a Kilián-laktanyánál. Itt fényképezett le egy láda lőszert is, felszedett több kilőtt gránáthüvelyt, s megmérte a Kilián-laktanya előtt heverő egyik tank páncélzatának vastagságát.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy mindez nem tartozik a diplomáciai tevékenység keretébe, ám annál inkább beillik kémtevékenységnek.

Cowley katonai attasé kémtevékenységéről még az alábbiak ismeretesek:Október 29-én az utcán megállította egy ember Cowley kocsiját és azt mondta: „Az X/79 jól van.” Egy-két nappal később egy férfi kereste az angol követségen a katonai attasét. Molnárral beszélt, s megkérte, hogy a katonai attasé segítségével közvetítsen egy üzenetet a következő címre: „Buxom, London”. Az üzenet az volt, hogy „Henrik halálbüntetés alatt volt, de kiszabadult és jól van.” Újra megjelent tehát N. Tóth Ferenc, az áruló pénzügyi főtisztviselő. Közölte az örömhírt: megvan, kiszabadult, a „forradalom” megmentette többi áruló és bűnöző társával együtt.

December 8-án Iványi Lajos, aki annak idején a Kilián-laktanyából a Corvin-közbe átkísérte az ezredest, jelentkezett a követségen. Cowley ezredessel akart beszélni, de az nem fogadta, így csak Molnárral beszélt. Elmondta, hogy Bécsben volt, visszajött, de ismét kimegy és kéri Cowleyt, hogy a bécsi angol konzulátuson igazolja őt, akkor könnyebben tud majd tovább jutni Ausztriából. Iványi elmondta, hogy továbbra is kapcsolatban van az ellenforradalmárokkal, és kérte Cowley véleményét, jó volna-e, ha újabb fegyveres harcot kezdenének. Cowley Molnár útján azt üzente, hogy most ilyen akciónak semmi értelme sincs, és csak ártana a magyar ügynek, de fegyvereiket, ha tudják, tartsák meg. Megígérte, hogy Bécsben megemlíti Iványi személyét.

Cowley ezredes tevékenysége nem egyedülálló. Vele azért foglalkoztunk hosszasabban, mert tudjuk, hogy közvetlen szerepet játszott az ellenforradalomban, s nagyon meg volt sértve, amiért leleplezték.

 

ELLENFORRADALMI SZERVEZKEDÉSEK

A Horthy-fasizmus veresége után, amikor a szovjet hadsereg felszabadította hazánkat, a dolgozó tömegek, a munkások, a dolgozó parasztok és a néphez hű értelmiségiek fontos szerephez jutottak az ország vezetésében, a politikai és gazdasági élet formálásában. Ez a tőkések, a földbirtokosok, a klérus, a kulákok, a horthysta államigazgatási apparátus és a tisztikar, tehát a volt uralkodó osztályok állandó ellenállásával találkozott, s ez az ellenállás különösen megnőtt akkor, amikor a dolgozó parasztsággal szövetséges munkásosztály nehéz politikai harcokban teljesen kiszorította őket a hatalomból.

Az első időben a volt uralkodó osztályok legálisan harcoltak. Maguk is részesedtek a hatalomban, nyílt és népes pártjaik voltak. Nagy parlamenti csaták dúltak, s Mindszenty sokezres hallgatóság előtt, tömeggyűléseken beszélt. De már ebben az időben is alkalmazták a harc illegális módszereit. Működtek a régi horthysta titkos társaságok, mint pl. az Etelközi Szövetség, a Magyar Közösség, Kettőskereszt, Vérszövetség, Nemzetvédelmi Szövetség stb. Régen — a Horthy-rendszer idején — ezekben a titkos társaságokban dolgozták ki a legfontosabb politikai kérdéseket. Ezek a szövetségek és vezetőségeik irányították a reakciós burzsoá és arisztokrata politikusok tevékenységét. A tagokra nézve kötelező volt a szövetség határozata. De nemcsak a tagokra volt befolyásuk, mert hatalmuk révén el tudták intézni azt a politikust, aki útjukban állt. Az Etelközi Szövetség, Horthy Miklós vezérletével, mintegy csúcsszervezete volt több titkos és legális szervezetnek. Ez irányította a Magyar Közösséget is, az amerikai Ku Klux Klan-nak és a burzsoá szabadkőműves páholyoknak ezt a különös keverékét, amelynek szintén megvoltak a maga titokzatos és hátborzongató ceremóniái, négerüldözés helyett antiszemitizmussal. Ezek a titkos társaságok irányították az olyan kifejezetten horthysta szervezeteket is, mint a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) vagy a Keleti Harcosok Bajtársi Szövetsége, amely kifejezetten szovjetellenes, antikommunista szervezet volt.

Ezek a társaságok a felszabadulás után megőrizték titkos szervezeteiket, s továbbra is érvényesítették befolyásukat a burzsoá, arisztokrata, kulák, horthysta politikusokra. Embereik benn ültek a polgári pártokban. 1947-ben pl. a Kisgazdapárt egyik központi vezetője, Saláta Kálmán, tagja volt az említett Magyar Közösség legfelsőbb vezetőségének, a „hetes bizottságnak”; tevékenységét is ott határozták meg. Ez a szövetség szervezte a Nagy Ferenc-féle összeesküvést. (Saláta egyébként Nagy Ferenc veje.) Ebben az időben a titkos szervezkedésnek fő jellemvonása az volt, hogy legális bázist kerestek és találtak maguknak a polgári burzsoá pártokban. Arra spekuláltak, hogyha a békeszerződés megkötése után eltávozik hazánkból a szovjet hadsereg, akkor horthystákból, volt csendőrökből álló terroregységekre támaszkodva visszaállítják teljes hatalmukat.

Elszámították magukat. Teljesen kikerültek a hatalomból, s ezután már csak illegálisan szervezkedhettek az államrend felforgatásáért, régi hatalmuk és gazdagságuk, birtokaik és kiváltságaik visszaszerzéséért. Ezt meg is tették: szervezkedtek és szervezkednek, s harcukban elsősorban az imperialistákhoz fordultak és fordulnak segítségért. Velük lépnek életre-halálra szóló szövetségre.

1955—56-ban a magyar államvédelmi szervek mintegy 15 nagyobb és 30 kisebb ellenforradalmi szervezkedést lepleztek le, illetve kezdték meg ügyükben a nyomozást. Az ellenforradalom ideje alatt felbukkanó és a harcokban részt vevő szervezett csoportok bizonyítják, hogy a valóságban ennél sokkal nagyobb volt az összeesküvések száma, és jónéhányról nem is volt tudomása az állambiztonsági szerveknek.

A leleplezett szervezkedések mindegyike szinte az egész országot behálózta. Ilyen volt pl. a Klerikális Ifjúsági Mozgalom elnevezésű szervezkedés, amelynek többek között Budapesten, Szegeden, Győrött, Pécsett, Hódmezővásárhelyt, Veszprémben, Ajkán stb. voltak szervezetei. Országos jelentőségű volt a „Fehér Partizánok” illegális szervezkedése is. Az ország különböző részein alakultak helyi jelentőségű szervezetek, például két Nemzeti Ellenállási Mozgalom elnevezésű szervezkedés. (Ezek a Szabad Európa Rádiótól kölcsönözték nevüket. Mint ismeretes, a SZER szórta tele az országot ilyen aláírású uszító röpcédulákkal.) Közülük az egyik néhány budapesti gyárban próbálta meg összeszedni a nekik megbízható elemeket, a másik a Viharsarokban gyűjtött össze kulákokat és más termelőszövetkezet-ellenes embereket. Helyi jelentőségű volt Jenei Károly egykori csendőr szervezkedése Székesfehérváron is, amely főleg a volt székesfehérvári ARAK sportegyesületre és a fehérvári „vitézekre” támaszkodott.

Valamennyi ellenforradalmi szervezkedés azon igyekezett, hogy a lehető legaktívabb ellenséges propagandamunkát végezze. Röpcédulákat terjesztettek, gyalázták a népi demokratikus rendszert, politikai Szent Antal-láncot szerveztek, hogy megingassák a dolgozóknak a szocializmusba vetett hitét, s a maguk, illetve az imperialisták oldalára vonják őket. A budapesti Nemzeti Ellenállási Mozgalom egyik vezetője, Totik Ferenc, ellenséges tartalmú verseket írt, ezeket először egymás között körözték, majd több száz példányban sokszorosították és terjesztették. A viharsarki „ellenállók” rengeteg gyalázkodó röpcédulát terjesztettek, még Budapesten is. Letartóztatásukkor 3200 röpcédulát foglalt le náluk a rendőrség. Ennek a szervezkedésnek a vezetője és politikai irányítója Zöld Imre katolikus kántor, egykori nyilas párttag és csendőrbesúgó volt.

 

KLERIKÁLIS SZERVEZKEDÉSEK

Az ellenforradalmi szervezkedések egy része klerikális jellegű, a katolikus egyház papjai, volt szerzetesei és funkcionáriusai által szervezett összeesküvés. A legfontosabbak közülük a következők voltak:

A Keresztény Front nevű illegális és ellenforradalmi párt. Vezetői: Soltész Jenő volt gimnáziumi tanár és Kelemen István pálosrendi szerzetes, majd a Horthy-hadsereg kémelhárító tisztje. Az összeesküvés vezető tagjai elosztották maguk között a miniszteri tárcákat, és képzelt pozíciójuknak megfelelő tanulmányokat írtak, bírálták a népi demokratikus rendszer intézkedéseit. Tanulmányaikat brosúraként terjesztették. Kidolgozták az új alkotmányt: az ország élére persze királyt akartak állítani, az állam jellege pedig — mint írták — „keresztény szociális és antikommunista” lett volna. A pártnak kb. 250—300 tagja volt.

Jézus Szíve Néplányai. A „néplányok” illegális szervezkedése szoros kapcsolatban állt a feloszlatott, de illegálisan tovább működő jezsuita renddel. Ez a szervezkedés is országos jellegű volt. Mindenfelé voltak szervezeteik, ahol volt rendtagok vagy „néplányok” éltek. Szigorú elvek szerint sejt-rendszerbe szervezve dolgoztak. A szervezkedést még Pálos Antal (a jezsuiták volt főnöke) hozta létre, utána Tamás János vezette. Minden volt jezsuita vagy „néplány” egy-egy titkos terület vezetője volt, s mindegyikük felelős volt 8—15 ember „neveléséért”.

Mire nevelték híveiket? Arra, hogy nem elég, ha a szentolvasót forgatják, meg is kell váltaniuk a világot, mégpedig sürgősen. Propagandaanyaguk jelentős részét külföldi reakciós egyházi folyóiratokból fordították és sokszorosították. A szervezkedők pontos szervezeti tanácsokat és utasításokat is kaptak vezetőiktől, s a tagoknak havonta be kellett számolniuk végzett munkájukról. Igyekeztek megőrizni a rendházi szellemet és fegyelmet. „Az elöljárókat szigorúan utasítom, hogy azoknál, akiknek havi jövedelme meghaladja a 700 forintot, kívánják meg, hogy a rokonok támogatása mellett a mi közösségünknek is juttassák minimálisan 50%-át annak, amit segély címén indokolt esetben a rokonoknak adnak.” Másutt: „Az engedelmesség fogalma érvényben van … követni kell az elöljáró rendelkezéseit.

Rendi ügyeinkről senkinek, főleg papoknak (úgy látszik, nem bíztak egymásban!), nőknek, rokonoknak ne beszéljünk. Materialista akciókban részt nem vehetünk, bármilyen veszteséggel jár a részvétel megtagadása. Velünk ellentétes világnézetű írásokat csak szükség esetén és engedéllyel szabad olvasni.”

Egyszóval szervezettek voltak és aktívak. Mégis panaszkodtak. A népben mind kisebb volt a támaszuk. Pálos Antal azt írja egy Rómába kijuttatott kém jelentésében: „… Elég csehül állunk, egyre jobban kiszorulunk mindenünnen.” A „Kereszt” című lapról, a magyar békepapok lapjáról pedig ezt írja: „… Nem lehetne ezeknek a békés papoknak a lapját egy kicsit megcsiklandozni? Valóságos botrány, amit ez a lap csinál … Lassan minden ellenállás megbukik, merthogy miért nem szól már Róma. Konkrétum kell az embereknek. Ebből a szempontból a lapot kellene kissé megcirógatni, mert az sok ember szemét kinyitná és a püspökök tekintélyének sem ártana. Gondolkozzatok és ne hagyjatok bennünket szétmállni.”

A pápa szíve sincs kőből, megesett rajtuk, s így történt, hogy egyházi átokkal sújtotta a békepapok sajtóját. Csak nem hagyhatja „szétmállni” a jezsuitizmust Magyarországon! Az ellenforradalom napjaiban aztán, Mindszenty bíborossal egyetértésben, nyílt és brutális támadást intéztek a papi békemozgalom ellen.

Anyagi alapjuk nemcsak a 700 forinton felül keresők kegyes adományaiból állt. 1951-ben, a „Szív Újság” megszűnése előtt, annak jövedelméből elvontak 160 000 forintot, s (bár még lesz szó külföldi kapcsolataikról, már itt meg kell említeni) a belgiumi jezsuita emigráció is küldött nekik 25 000 forintot, természetesen illegálisan. Hogy jövedelmük legyen, a szabad összegekből kisebb házakat vásároltak. Néhány házat a rend céljaira használtak fel (rendháznak, lelkigyakorlatos háznak), a többit kiadták. Balatonarácson pl. „lelkigyakorlatos” házat rendeztek be. A házakat velük szimpatizáló személyek nevére íratták, s ily módon kb. 20 000 forint adóval károsították meg az államot. Ezt a pénzt is illegális szervezkedésre használták fel. A házvásárlást egyébként a „néplányok” is támogatták, ők is vásároltak három házat. A jezsuiták a jövedelmükből teljesen függetlenítették jónéhány vezetőjüket, hogy ezek csak az illegális mozgalom szervezésével foglalkozzanak. Illegálisan tartották fenn továbbá rendi iskolájukat, s a rend betiltása után is folytatták 27 fiatal jezsuita kiképzését. Működött a jezsuita rendnek egy másik, nőkből szervezett illegális csoportja is. Vezetője Bárány Ilona volt, aki egy öttagú vezetőség élén állott. Céljuk világiakból álló szerzetes rend szervezése volt, amely „vallásos alapon” a lehető legélénkebb agitációt fejtené ki a népi demokratikus rend ellen. Kb. 100 aktívan dolgozó, fogadalmat tett tagjuk volt. A tagokat csoportokba osztották.

A csoportok ülésein megvitatták, mivel agitáljanak, megtárgyalták a vezetőség és a jezsuiták által készített népi demokrácia-ellenes brosúrákat, s beszámoltak munkájukról. Olyan brosúrákat tanulmányoztak, mint pl. „A sátán uralma”. (Nem kell nagy fantázia, hogy kitaláljuk: „a sátán uralmán” a népi demokratikus rend értendő.) A kisiparosok és a parasztok közötti agitációhoz kidolgozták „Az anyagi javak elosztása égető feladatunk” című brosúrájukat. Ebben ezt a mélyen vallásos részt olvashatjuk: „A kollektivizmus könnyen feláldozza az egyének személyi jogait, gondolatát és szólásszabadságát, szabad tevékenységét. Materialista alapon áll, és így szinte képtelen felfogni az ember személyi méltóságát, magasabb hivatását.”

A vezetőség utasította a rendtagokat, hogy férkőzzenek a környezetükben levő családok bizalmába, neveljék őket „keresztény szellemben”, s kereken kimondták: biztassák őket az államrendszerrel szembeni politikai magatartásra. (Ki tudná megmondani, hogy 100 aktív szerzetesnő hány családot bolondított el?) A jezsuiták patronálták a világi szerzetesnőket, titkos összejöveteleiken lelkigyakorlatokat, lelkinapokat vagy elmélkedéseket tartottak.

Az egyházi jellegű ellenforradalmi szervezetek sem tudnak meglenni az imperialisták támogatása nélkül. A jezsuiták főleg a Vatikánnal való kapcsolatra helyeztek nagy súlyt, onnan kaptak irányítást és némi pénzmagot. A budapesti olasz és belga követség útján küldték a Vatikánba jelentéseiket. A belga kapcsolat jelentős volt számukra, mert Löwenben mintegy 50 Magyarországból emigrált jezsuita él, akik a belga követség segítségével maradtak kapcsolatban az itthoni összeesküvőkkel. (Már volt róla szó, hogy 25 000 forintot küldtek nekik.) A löweniek a budapesti belga követség útján kapcsolatot találtak Kálmán Sándor jezsuitával, ezután a belga követség 14 alkalommal közvetített küldeményt Budapestre, Pálos Antal pedig 10 esetben küldött „anyagot”. A nemzetközi jogot megsértve részt vett ebben Louis von Heeck, a budapesti belga követség titkára, Justice Fernand volt budapesti belga követ és Hegedűs Erzsébet, a követség alkalmazottja.

A Vatikánnal folyó levelezést azonban főleg az olasz követség segítségével bonyolították le. Így küldték ki pl. a papi békemozgalomról szóló előbb idézett levelet is. A Jézus Szíve Néplányok is felhasználta ezt a kapcsolatot.

Ifjúsági mozgalom. A polgári összeesküvések főleg az angol, az amerikai és más imperialista követségeket használják fel közvetlen kémkapcsolat fenntartására. A Közgazdasági Egyetem hallgatóinak egy része és néhány volt egyetemi tanár hozta létre a Lux elnevezésű illegális szervezetet (Lux = fény, világosság). A szervezet egyik tagja, Keller József volt hadapród növendék állandó látogatója volt az angol és az amerikai követségeknek. Ottani „ügyeinek” intézésén kívül rendszeresen hozott ki onnan bulletineket, folyóiratokat, amelyeket azután felhasználtak ellenforradalmi propagandamunkájukban.

Ennek a szervezetnek a tagjai mind értelmiségiek voltak, tanulmányaikat — néhány régi tanár kivételével — a népi demokratikus rendszerben végezték, ezért gyakran „a mi értelmiségünknek” — nevezik. Pedig nem mindenki a mi értelmiségünk, aki mostanában végzi az egyetemet. A szervezkedők többsége egyházi iskolában végezte gimnáziumi tanulmányait, s erős klerikális befolyás alatt áll. (A szervezkedés két részvevője, Dombi Ferenc és Zsolt Antal például a pécsi Pius Gimnáziumban végzett.) A szervezkedők szellemi atyja dr. Fülei Szántó Endre volt egyetemi tanár, a régi Kultuszminisztérium osztályfőnöke volt, egyben a német Sasrend tulajdonosa.

Ennek az értelmiségi szervezkedésnek a részvevői tervezeteket és programokat dolgoztak ki, hogy rendszerváltozás után már ne kelljen ezzel tölteni az időt. Mintegy 15—20 nagyobb brosúrát készítettek, ezek kivétel nélkül elvetették a szocialista ideológiát és gazdasági rendszert. Veress László „Az állam célja és az államhatalom” című brosúrája tagadja a proletárdiktatúra létjogosultságát. Keller József „Magyar agrárkérdések” című brosúrája durván támadja a termelőszövetkezeti mozgalmat, s a kapitalista kulákbirtokot dicséri. Sokszorosított brosúráikat értelmiségi körökben terjesztették.

Amikor leleplezték őket, egyöntetűen azt a „legendát” adták elő, hogy ők semmi rosszat nem tettek a népi demokrácia ellen, csak annak egyes intézkedéseit bírálták, s a tervezetet is csak azért csinálták, hogy megmutassák, hogyan lehet a hibákat kijavítani. Ismerős szavak ezek! A „luxisták” utódai, az októberi ellenforradalmárok ugyanezt hangoztatták! De a „luxisták” is letértek az intellektuális szervezkedés útjáról. Két harcias napi politikai röplapot is kiadtak; az egyiket a tanácsválasztások, a másikat a termelőszövetkezeti mozgalom ellen. Hogy milyen „nyílt szívűek” voltak, s hogy csak a hibákat akarták kijavítani, azt az is ékesen mutatja, hogy mindent a legnagyobb titokban végeztek, a brosúrákat és röpcédulákat is gumikesztyűben készítették, nehogy ujjlenyomatot hagyjanak.

Sokan csodálkoznak azon, hogy az ifjúság, s különösen az egyetemi ifjúság egyes csoportjait október előtt meg tudták fertőzni az ellenforradalmárok. Nem hirtelenül történt ez. Az ellenforradalmárok évek óta nagy gondot fordítanak az ifjúság, főleg a tanulóifjúság megtévesztésére és megnyerésére. Országos kiterjedésű illegális szervezetet hoztak létre az ifjúság vallásos, nacionalista, népi demokrácia-ellenes nevelésére. A szervezetnek mintegy 3000 aktív tagja volt. Vezetőik volt paptanárok, szerzetesek és hitoktatók voltak, pl. Bulányi György, Török Jenő, Juhász Miklós volt piarista tanárok, Bakó Sarolta, Tatár Margit, Gölniczi Mária volt apácák stb. Mintegy 80 katolikus pap és 300 volt szerzetes apáca működött ebben a mozgalomban.

Ennek a szervezkedésnek 7—9 főből álló illegális csoportjai voltak. A csoportok megvitatták a vezetők által készített brosúrákat, a pápai és főpapi körleveleket. Minden csoportnak kötelessége volt, hogy befolyásolja a még indifferens fiatalokat, s az arra alkalmasakat bevonja a szervezkedésbe. Az új tagokból azután újabb csoportokat hoztak létre.

Sok pedagógust vontak be a szervezkedésbe, s az ő irányításukkal nevelték félre a fiatalokat.

„Pedagógus napokat” szerveztek, amelyeken képzett egyházi személyek kioktatták a tanárokat, hogy a természettudományos meg a demokratikus ismeretek oktatásánál unalmasan, monoton hangon olvassák fel az anyagot, s ily módon is éreztessék a tanulókkal, hogy ezt az álláspontot nem szabad elfogadniuk. Aztán pedig lelkes hangon magyarázzák meg, hogy az adott kérdésben mi a reakciós álláspont, s ezt úgy adják elő, hogy a tanulók értsék meg: ezt kell nekik elfogadniuk. Erről a módszerről külön brosúrát adtak ki. A pedagógusok bevonása azért volt fontos, hogy közreműködésükkel a gyerekeket már az általános iskolákban befolyásolják és később egyeseket be is szervezhessenek.

A középiskolásokban bizalmatlanságot, közönyt, ellenszenvet igyekeztek kelteni a tananyag és az iskolai rendszer ellen. Vallási órákon cáfolták azt, amit a diákok más órákon az ember származásáról, a világ keletkezéséről, a történelemről materialista felfogásban tanultak. Felhasználták a régi, betiltott egyháztörténeti tankönyveket, amelyekben rágalmazó olvasmányok voltak a Szovjetunióról, a marxizmus—leninizmusról. Rágalmazó megjegyzéseket tettek és gyalázkodó előadásokat tartottak a pártról és a DISZ-ről. A befolyásuk alatt álló fiatalokkal igyekeztek meggyűlöltetni a népi demokráciához hű tanárokat és a kommunista szülők gyerekeit.

Az egyetemisták körében még ravaszabb eszközökkel dolgoztak. Azt terjesztették, hogy a népi demokratikus egyetem és főiskola csak egyoldalú materialista—marxista képzettséget ad, pedig minden művelt embernek tanulnia kell az idealista filozófiai és történeti nézeteket is, sőt bizonyos teológiai ismeretekre is szüksége van. (Mintha bizony a kapitalista országok főiskoláin is tanítanák a dialektikus és történelmi materializmust!)

Nacionalista eszméket hintettek el, s azt magyarázták, hogy a magyar nép lelki sajátosságainak a keresztényszocialista rendszer felel meg leginkább, amely nem ismeri a kollektivizmust, a „csordaszellemet”. Előadásokat tartottak arról, hogy a népi demokratikus rendszer ellen elkövetett kártevés nem számít bűnnek, mivel a rendszer ateista, s ezért semmiképp nem áll az egyház védelme alatt. Szabad pl. a munkahelyen a lopás, ha ez az államot károsítja meg, nem bűn a szabotázs és általában gazdasági fejlődésünk akadályozása, s az sem bűn, ha ennél még többet (tehát fegyveres akciókat) követnek el a rendszer ellen.

Egy-egy diáktagjukat felkészítették, hogy közbeszólásokkal, félrevezető vitákkal zavarja meg a marxizmus—leninizmus órákat. Brosúrákat, röpiratokat szerkesztettek és terjesztettek. Már címük jellemzi őket: „A sátán birodalma”, „Nem vagyok kommunista, hanem katolikus”, „Jegyzetek a Szovjetunióról”, „Kereszténység és osztályharc” stb.

Érthető, hogy az ilyen és ehhez hasonló szervezkedéseknek nagyszerepük volt ifjúságunk gondolkodásának megfertőzésében. Sok tekintetben megmagyarázza ez az ifjúság egy részének október—novemberi magatartását is. De magyarázza a későbbi atrocitásokat, a kommunista tanárok bojkottját, a kommunista szülők gyermekeinek vagy a más vallásúaknak a fölakasztását, megverését, a tankönyvek égetését stb. Gondoljuk csak meg, hogy a klerikális ifjúsági mozgalom 3000 aktivistájának legalább 6—8000 fiatalra volt befolyása. S rajtuk kívül működtek még más illegális ifjúsági szervezetek is, pl. a Lux, a cserkészek, a jezsuiták stb.

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!