(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)

1. 1944. március 19.
A Békepárt ellenállásra szólítja fel a magyar népet

A magyar nép 1944. március 19-ét úgy tartja emlékezetében, mint nemzeti történetünk egyik legsötétebb gyásznapját. És teljes joggal.

Magyarország német megszállása nem volt kikerülhetetlen történelmi szükségszerűség. Március 19-ének, a nemzeti szégyen e napjának nem kellett feltétlenül bekövetkeznie. 1944. március 19-e a nemzeti büszkeség és dicsőség napja is lehetett volna. Kiemelhette volna a magyar népet a szolganépek soraiból, s a szabadságszerető népek büszke arcvonalába állíthatta volna. Ez a nap nemzeti felemelkedésünk ünnepe is lehetett volna. Megmenthette volna a nemzet becsületét, megakadályozhatta volna az ország pusztulását.

Nem így történt.

A magyar reakció népgyűlölete s elvakult osztályönzése, ebből fakadó újabb árulása ezt a napot mégiscsak a nemzeti szégyen és gyász napjává tette.

Amikor Hitler március 17-re Horthyt magához kérette főhadiszállására, a fasiszta fenevad már vérezve, vonítva menekült berlini barlangja felé. Hitler és Horthy tárgyalásai a világpolitika döntően megváltozott körülményei között folytak. Hitler — a március 19-i koronatanácsi jegyzőkönyv szerint — „biztosítani akarta a hátát”, s Horthynak arról mennydörgött, hogy „az olasz árulás folytán milyen katasztrofális helyzetbe került … Nem tűrheti, hogy a háta mögött ismét árulás történjék”. Nem titkolta, hogy Magyarország a kommunisták vezette függetlenségi mozgalom és a nép háborúellenes ellenállásának erősödése, továbbá a kiugrási kísérletek miatt megbízhatatlan szövetségessé vált számára. Horthy viszont csak bizonygatta Hitlernek, hogy a magyar kormány kiugrási szándéka légből kapott koholmány, de a Magyarország megszállásáról elhangzott fenyegetésekre hozzátette: „ … jobb volna, ha ezen tartalék divíziókat Hitler az oroszok elleni harcra használná fel”.

A két fasiszta vezér közötti vita is azt mutatja, hogy Hitler már rég elhullatta oroszlánfogait. A bandavezér elvesztette abszolút tekintélyét cinkostársai előtt. Végre Horthy is nyelvet öltött Hitlerre.

Milyen következtetéseket vont le Horthy március 19-én a német fasizmus kikerülhetetlen pusztulásából? Azt, hogy a magyar nemzeti érdekeket végre meg kell védeni a Hitler oldalán viselt háború katasztrófájával szemben? Azt, hogy a magyar nép demokratikus erőire támaszkodva és a világ demokratikus népeivel szövetségre lépve az országot ki kell szakítani a Hitler-fasizmus karmaiból? Horthy — ahogyan ez egész pályafutásából következik — nem ezt a következtetést vonta le a Hitler-fasizmus kikerülhetetlen pusztulásából, hanem azt, hogy a háborút a „fő ellenség”, a Szovjetunió ellen minden eszközzel folytatni kell az utolsó leheletig. Horthy és Hitler a fő kérdésben március 19-én is egyetértettek. A magyar politikai körök elszalasztották az alkalmat, hogy szakítsanak a német szövetségessel, mert halálosan féltek a Szovjetuniótól, csakúgy mint a magyar néptől. Elszalasztották azért, mert a magyar reakció Hitler és a magyar nép közül „a kisebb rosszat” akarta választani, és ezt még most is Hitlerben látta.

Horthy a március 19-i szégyenletes esemény következményeit saját személyére vonatkozóan sem vonta le. Nem mondott le kormányzói tisztéről, a helyén maradt. A politikai életben is szinte kötelező szabódás után hagyta, hogy a németek „erőszakot” kövessenek el rajta. A március 19-i koronatanácson Horthyt miniszterelnöke arra kérte: „ … a kormányzói méltóságot sem önakaratából, sem erőszak folytán ne hagyja el”, de az ügyek intézésétől egy időre vonuljon vissza és ne törvényesítse az új kormányt. Horthy nem is mondott le, sőt becsapta még hű miniszterelnökét is, mert kinevezte Sztójayt miniszterelnöknek, s ezzel „törvényesítette” az ország német megszállását is — amelyhez egyébként már a Hitlerrel folytatott tárgyalásokon hozzájárult. Ezután viszont Kállay Miklós a budapesti török követségre menekült.

Mit jelentett az, hogy a kormányzó március 19-én nem mondott le, hanem továbbra is a helyén maradt?

Hitler is nagyon jól tudta, miért kérte Horthyt, hogy feltétlenül maradjon a helyén. Nagyon jól tudta, hogy a magyar reakció fő erejét nem Szálasi, még csak nem is Imrédy, hanem Horthy képviseli. Horthy azzal, hogy a helyén maradt, legális fedezetet adott a német erőszaknak. A kormányzói székben maradása tehát azt jelentette, hogy Hitler véres rablóháborújában továbbra is támaszkodhatott a magyar reakció fő erejére.

A német megszállás következtében az ország törvényhozó és végrehajtó hatalma még szélsőségesebb elemek kezébe került. „Vége a kétlaki politikának” — sóhajtott fel megkönnyebbülten a Magyar Nemzetiszocialista Pártszövetség április 2-i ülésén gróf Pálffy Fidél. Az egész szélsőjobboldali tábor úgy látta, hogy a Sztójay-bábkormány megalakulásával eljött a „rideg nemzetiszocializmus” ideje.

Horthynak a kormányzói székben való maradása azt is jelentette, hogy azok a káros és hamis illúziók, amelyek az ellenzéki erők nyílt és határozott háborúellenes fellépését gátolták, továbbra is fertőzték és bomlasztották a németellenes erők sorait. Magyarország német megszállása — amint hamarosan szólunk erről — az ellenzéki erők helyzetében kétségkívül jelentős változást idézett elő. Az a körülmény azonban, hogy Horthy továbbra is a helyén maradt, állandóan táplálta és ébren tartotta azt a veszedelmes illúziót, hogy Magyarországot a fennálló rendszer is ki tudja vezetni a háború borzalmaiból.

Horthy maradása tehát minden vonalon Hitler közvetlen támogatását jelentette.

A Sztójay-kormány április 2-án megjelent kormánynyilatkozata szerint „Magyarországot és a nagy Német Birodalmat összekötő sorsközösség szellemében fogant megállapodás alapján német csapatok vesznek részt az ország védelmében”. A hivatalos kormánynyilatkozat a valóság nyelvére lefordítva azt jelentette: Magyarországot a németek erőszakkal kényszerítik az elővéd szerepére. — Ehhez a magyar nép függetlenségi harcának kíméletlen eltiprásán keresztül vezetett az út.

És valóban: a megszállás egyet jelentett a magyar hazafiak elleni kíméletlen hajszával. Amikor a német hadosztályok átlépték az osztrák-magyar határt, a Gestapo pribékei a nyilasok előre elkészített listái alapján százszámra hurcolták el a Szociáldemokrata Párt, a Független Kisgazdapárt, a Polgári Demokrata Párt vezetőit, a baloldali érzelmű közéleti férfiakat, írókat, tudósokat, újságírókat, sőt még azokat a kormányférfiakat és kormánypárti képviselőket is, akik a magyar fasizmus külön érdekeit merték hangoztatni. Bajcsy-Zsilinszky Endre fegyverrel szállt szembe az éjnek idején reátörő Gestapo-pribékekkel; a túlerő azonban legyőzte őt: több sebből vérezve került a fasiszták fogságába.

A nép legjobb fiai ellen folyó hajsza nem állt meg a vezető ellenzéki politikusok és baloldali közéleti férfiak letartóztatásánál és elhurcolásánál. Hogy a függetlenségi mozgalmat letörjék, ahhoz a népet kellett minden addiginál súlyosabb bilincsekbe verniük.

A német megszállást közvetlenül nyomon követte a nép még meglevő legelemibb jogainak eltiprása. Az ellenzéki pártokat és szervezeteket feloszlatták, újságjaikat és folyóirataikat betiltották. A zsidóság ellen a nürnbergi törvényeket is túlhaladó embertelen rendszabályokat léptettek életbe. A csendőrséget országszerte állandó készenlétben tartották. A hadiüzemi munkások utolsó csepp erejét is kisajtolták, a paraszttól az utolsó betevő falatot is elrekvirálták. Hitler bábkormánya egymás után bocsátotta ki az újabb és újabb behívóparancsokat és szállította Hitler vágóhídjára a magyar vért és életet.

Az ország megszállása a lakosság újabb tömegei előtt rántotta le a leplet a magyar és a német fasizmus hazugságairól, mutatta meg a német szövetséges igazi arcát. Megmutatta, hogy a német fasizmus kezében úgynevezett szövetségesei csak vak eszközök. Megmutatta, hogy Hitler szövetségeseinek csak egy „történelmi küldetésük” van: elvérezni a német világhatalmi érdekekért. Megmutatta, hogy Hitler, ha rabló hatalmi érdekei úgy kívánják, szövetségeseinek nemzeti függetlenségét és szabadságát éppúgy lábbal tiporja, mint ahogyan ellenségeivel szemben jár el. S végül megmutatta, hogy Hitler a vele szövetséges népek országait éppúgy német élettérré akarja változtatni, mint ellenségeinek földjét.

De lerántotta a leplet az ország megszállása a tömegek előtt a magyar reakció hazugságairól is.

Magyarország német megszállása nem azt bizonyította, hogy a reakció ki tudja vezetni az országot a háborúból, hanem éppen az ellenkezőjét. Az ország német megszállása súlyos csapást mért arra a legendára, hogy a kormányzó „bölcsessége” a háború összes zátonyain avatott kézzel átvezeti a nemzet hajóját. Kiderült, hogy Horthy a nemzet hajójának nem kormányosa, hanem rossz és gonosz szelleme, aki egyik vihart és veszélyt a másik után idézi fel, a nemzet hajóját egyenesen szirtekre vezeti.

A német és a magyar reakció hazugságainak lelepleződése azzal járt, hogy a német- és háborúellenes erők frontja kiszélesedett. Az antifasiszta front tömegbázisa olyan munkás-, paraszt-, kispolgári, polgári és értelmiségi tömegekkel növekedett, amelyek azelőtt még hittek a reakciós hírverésnek, és a háború elleni harc kérdésében passzívak, közömbösek voltak. Most ezek is úgy érezték: elérkezett a cselekvés ideje.

Volt azonban még egy másik körülmény is, amely fokozta a fasizmus elleni szabadságharc kibontakozásának esélyeit. Ez pedig az volt, hogy a megszállás az ellenzéki pártokat is megfosztotta a legális munka lehetőségétől, s ugyanúgy a föld alá kényszerítette őket, mint a kommunistákat. Magyarország német megszállása után az illegalitásba kényszerített ellenzéki pártok számára kényszerű szükséggé vált, hogy elszakítsák azokat a szálakat, amelyek politikájukat a reakcióéhoz kötötték, s erősítsék kapcsolatukat, szövetségüket a kommunistákkal.

Az ország német megszállása azt is világossá tette minden hazafi előtt, hogy a jelenlegi helyzetben a harc fő formája csak fegyveres harc lehet, amely közvetlen támogatást nyújt a határainkon álló szovjet hadseregnek, s megakadályozza, hogy az ország hadszíntérré, a nép pedig az addiginál is nagyobb mértékben áldozattá váljék. Csak fegyveres harccal lehetett a népet a további súlyos áldozatoktól megszabadítani, s az országot a további pusztulástól megmenteni.

A kommunisták március 19-e után erejüket még jobban megfeszítve törekedtek a magyar nép fegyveres harcának kibontakoztatására. Az 1944-es évet a nagy szabadsághős, Kossuth Lajos esztendejének tekintették. Emlékeztették a nemzetet Kossuth csaknem száz évvel azelőtt elmondott szavaira, amelynek minden betűje kísértetiesen igaz volt 1944-ben is:

„Törvényeink lábbal tiportatnak, ősi szabadságunk, melyet az egész népre nyelv-, faj- és valláskülönbség nélkül kitérjeszténk, közszolgasággal váltatott fel, apáitok s testvéreitek szájától az élelem falatja elragadtatik. Ti, vitézek, erőszakkal idegen földre hurcoltattok, véreteket testvérnépek elnyomásáért ontani; nyomor, ínség, szolgaság terül el hazánk felett, a magyar saját hónában rabszolgává lőn, s felette német kény, német erőszak uralkodik.”

Emlékeztették a magyar kommunisták a nemzetet Kossuthnak azokra a szavaira is, amelyeket a német elnyomással kapcsolatban mondott: „A kérdés hát az: akar-e a nemzet szabad lenni? Tudván, hogy a szabadság nagy kincse nem adatik ajándékul, azért harcolni kell.”

A kommunisták arra törekedtek, hogy a nemzet letörölje az árulás szégyenfoltját a magyar névről, hogy ez az év ne csak a Horthy-reakció újabb árulásának, hanem a magyar nép újabb győzelmes és dicsőséges fegyveres szabadságharcának az éve is legyen. A kommunisták megértették Kossuth figyelmeztetését. A szabadság „nagy kincsét” nem „ajándékul” várták, hanem készek voltak harcolni érte. Március 19-e után minden szavukkal erre a harcra szólították fel a magyar népet.

Jóformán alig tették be a német betolakodók lábukat a magyar földre, Budapest utcáin már megjelentek a Békepárt röpcédulái.

„Történelmünk legválságosabb napjait éljük — írta a Békepárt felhívása. — A közös magyar sorsban egymásra kell találnunk. Testvérként fogjunk össze a megszállók ellen. Csak az egységes nemzet szabadságharca mentheti meg a hazát!

Emeljük magasra a nemzeti ellenállás lobogóját!

Katonák! Harcoljatok az országunkat hátba támadó német árulók ellen!

Ne szolgáltassátok ki fegyvereiteket és laktanyáitokat a fasiszta ellenségnek! Fegyverrel álljatok a szabadságért küzdő nemzet élére!

Munkások! Szüntessétek be a munkát! Rongáljátok meg a gépeket!

Parasztok! Ne szolgáltassátok be a termést, rejtsétek el az élelmet!

Polgárok: Ne fizessetek adót!

Tisztviselők! Szabotáljátok, bénítsátok meg a közigazgatást, ne szolgáljátok a német elnyomót!

Munkások! Katonák! Polgárok! Diákok!

Szervezzétek a nemzeti ellenállást, alapítsatok harci csoportokat! Gyárakban, bányákban, műhelyekben, irodákban és házakban, egyetemeken, laktanyákban, őrszobákon, falvakban és tanyákon, ketten, hárman, tízen fogjatok össze!

Szabadítsátok ki magyar testvéreinket a németek kezei közül, rejtsétek el és segítsétek a bujdosókat! Magyar nők és férfiak! Ne álljatok szóba a németekkel, közösítsétek ki, aki érintkezik velük vagy bármiképp segíti őket, pusztítsátok el a hazaárulókat!

Ne legyen se éjjele, se nappala hazánk földjén a megszállóknak!

Ne hagyjatok nekik egy nyugodt pillanatot sem! Gyújtsátok rájuk a házat, pusztítsátok őket tűzzel-vassal!”

A Békepárt a német megszállás után az egész néphez, elsősorban a munkás- és paraszttömegekhez fordult felhívásaival. Leleplezte Horthyék gazságait, a németek hazugságait és hitszegéseit, s megmutatta a harc, a szabadulás útját. Az április elején megjelent röpcédula felhívta a magyar ipari munkásságot, védje szervezeteit, hozza létre illegális üzemi és szakmai bizottságait, ne termeljen a németeknek, lépjen harcba az idegen megszállók ellen.

„Bánjatok el a hazaárulókkal! Munkások! Harcoljatok együtt paraszt- és katonatestvéreitekkel, a hazájához hű polgársággal, a nemzetiségekkel, mindenkivel, aki kész küzdeni a német megszállók és a hazaáruló Horthy—Sztójay-banda ellen. A halálos veszély óráiban közös küzdelemben, egységes Magyar Frontban kell egyesülnie az egész nemzetnek …” — így hangzott a Békepárt munkásokhoz intézett felhívása.

A Békepárt április elején felhívással fordult a parasztsághoz is. Arra szólította fel őket, hogy ne szolgáltassák be terményeiket, ne fizessenek adót, fiaikat ne engedjék katonának, rejtsék el a bujdosó szabadságharcosokat, támogassák a partizánokat, alakítsák meg a nemzeti ellenállás helyi bizottságait és maguk is indítsanak fegyveres harcot a megszállók és a nyilasok ellen.

„Magyar parasztok! Szalontai György, Esze Tamás, a híres kuruc jobbágyhősök és a negyvennyolcas paraszthonvédek szabadságharcos hagyományai köteleznek benneteket. Vegyétek fel minden eszközzel a harcot az ősi ellenség, a német rablók tönkretételére, hazánk felszabadítására” — hangzott a Békepárt felhívása a magyar parasztokhoz.

A kommunisták propagandamunkát folytattak a partizánharc megszervezésére. Figyelmeztették a nemzetet, hogy országunk hadszíntérré válását, városaink és falvaink lerombolását, iparunk és mezőgazdaságunk teljes kifosztását, katonáink lemészárlását és polgári lakosságunk megtizedelését csak bátor, merész, fegyveres partizánharc akadályozhatja meg. A kommunisták a dicső szovjet partizánokon kívül hivatkoztak Jugoszlávia és Franciaország munkásainak, parasztjainak és intelligenciájának példájára, a két ország nagyszerű partizánharcára, amelyek hivatva voltak a németek és hazai csatlósaik elleni harcban országaik jövőjét biztosítani. S hivatkoztak a kommunisták történelmünk lelkesítő hagyományaira is: Thököly Imre és Esze Tamás kurucainak partizánharcaira.

1944 tavaszán és nyarán a nemzeti szabadságharc tüze Európa csaknem minden leigázott országában fellángolt. Európa népei a hitleri barbársággal való döntő összecsapásra, a végső leszámolásra készültek. Hitler rablóhadainak lába alatt a fellángoló népi szabadságharc Európa csaknem valamennyi országában forróvá tette a talajt. A fegyveres népi szabadságharc azonban Magyarországon jelentősebb mértékben csak 1944 őszén, Szálasi uralomra jutása után kezdett kibontakozni. Ennek legfőbb okai a magyar függetlenségi mozgalom egész addigi fejlődésében, sajátosságaiban rejlenek.

A kommunisták a partizánharc megszervezésére irányuló törekvéseikkel ezekben a napokban is a legjobb magyar hazafiaknak bizonyultak.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!