(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)

Amikor a hitleristák a Szovjetunió átmenetileg megszállt területein embergyűlölő programjuk megvalósítása során a történelemben példátlan kegyetlenségeket és erőszakosságokat követtek el, arra számítottak, hogy ezzel megtörik a szovjet nép hősies ellenállását, s a szovjet embereket meghódolásra kényszerítik. De minél jobban kegyetlenkedtek, annál szilárdabb lett a szovjet népnek az az elhatározása, hogy megszabadítja hazáját a betolakodóktól, és megbünteti azokat, akik a jogi és erkölcsi szabályokat semmibe véve, szörnyű gaztetteket követtek el a népek ellen.

Amikor a német militaristák a Szovjetuniót megtámadták, villámháborúra számítottak, azt hitték, hogy sikerül néhány hét alatt győzelmesen befejezniük a háborút. Hitler legbizalmasabb tábornokai előtt már 1940. július 31-én kijelentette: „A támadásnak csak abban az esetben van értelme, ha az orosz állam egyetlen csapásra alapjában megrendül.”

A nácik biztosra vették, hogy mindjárt a támadás első heteiben a szovjet hadsereg megsemmisítő vereséget szenved, a szovjet nép demoralizálódik, s ilyenformán az ország a lábaik előtt fog heverni. Hitler és cinkostársai szilárdan meg voltak győződve a szovjetállam belső gyengeségéről, amikor is számításaikat Goebbels propaganda-gépezetének arra az állítására alapozták, hogy a Szovjetunió népeiből hiányzik az erkölcsi-politikai egység.

„Csak be kell lépnünk az ajtón, s az egész korhadt építmény összeomlik” — mondta Hitler Jodlnak akkoriban, amikor a Szovjetunió megtámadását előkészítették.

„Még az ősz beköszöntése előtt győztesekként tértek vissza otthonaitokba” — biztatták a katonákat a náci tábornokok. És ezeket a szavakat ujjongva szajkózták a fasiszta hadsereg ezredeiben.

Az olvasó már meggyőződhetett arról, hogy Hitler és klikkje figyelmen kívül hagyott minden olyan értesülést, amely nem egyezett meg Goebbels propaganda-szólamaival.

Schulenburg moszkvai követ és Köstring katonai attasé is hasztalan hívta fel a figyelmet a tervezett kaland veszélyességére.

Ugyanígy meddőknek bizonyultak azok a figyelmeztetések, amelyek a Hitler főhadiszállásán 1941. február 3-án megtartott tanácskozáson hangzottak el. Ezen a tanácskozáson Hitler a Szovjetunió megtámadásának előkészítéséről beszélt a vezérkar tábornokainak, s már akkor kijelentette, hogy a Szovjetunió ellen indítandó háborút preventív háborúnak fogja feltüntetni. Hitler, akit a tábornokok túlnyomó többsége mindenben fenntartás nélkül támogatott, csodálkozott azon, hogy egyesek aggályaikat fejezik ki a tervezett támadással kapcsolatban.

Márpedig egyáltalán nem arról volt szó, hogy két vagy három tábornok erkölcstelennek tartotta egy szomszédos ország, méghozzá egy olyan, ország megtámadását, amellyel megnemtámadási szerződést kötöttek. Az aggályoskodó tábornokok arra hívták fel a figyelmet, hogy ez az ország nagyon erős, s ki tudja, mivel végződik a támadás. Például Brauchitsch azt mondta, hogy az orosz terület óriási kiterjedésű, s a szinte mérhetetlen távolságokat „még ma sem lehet leküzdeni csupán motor segítségével”, hogy a jelentős számú lakosság „hatalmas és jó tartalék”, hogy „az orosz lakosság kulturális színvonala és jellege egészen más, mint amilyen 1914—1918-ban volt”, s hogy „Oroszországnak igen nagy a katonai potenciálja”.¹ – A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyve. 18. köt. 18093. old. (oroszul).* A nürnbergi per során tett vallomásában Brauchitsch elmondta, hogy Hitler figyelmen kívül hagyta mindezeket a megfontolásokat. Bármiről volt szó, katonai klikkje teljes mértékben támogatta, s az óvatosságra intő egyes hangokat elfojtották a harsogó „Sieg heil!” kiáltások.

Amikor a hadseregek parancsnokaival 1940. december 5-én tartott megbeszélésen elhangzott az a figyelmeztetés, hogy a Szovjetunió elleni háborút nem lehet egy sorba állítani a nyugati hódító hadjáratokkal, Hitler kijelentette: „Várható, hogy az orosz hadsereg már a német csapatok első csapásai nyomán még nagyobb vereséget szenved, mint a francia hadsereg 1940-ben.”² – A második világháború következményei. Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi 1957. 73. old.*

1941. január 9-én, ugyancsak a hadseregek parancsnokaival tartott megbeszélésen, ezt a kijelentését megtoldotta azzal, hogy „az orosz haderő — fej nélküli agyagkolosszus. Nincsenek jó hadvezérei, és rossz a felszerelése.”³ – Ugyanott.*

Hitler és tábornokai a nyugati győzelmektől megmámorosodva azt remélték, hogy a Szovjetunióval ugyanolyan gyorsan végeznek majd, mint Franciaországgal. Guderian tábornok, a hitleri háborús kalandorstratégia egyik oszlopa, miután maga is vereséget szenvedett, visszaemlékezéseiben kritikai álláspontra igyekszik helyezkedni, s „Az oroszországi háború tapasztalatai” című cikkében a következőket írja: „Ez az érthetetlen elbizakodottság a németeket arra a meggyőződésre vezette, hogy a háború a lengyelországi és a franciaországi hadjárathoz hasonlóan Keleten is villámháború lesz. Akárcsak Napóleon idején, az a vélemény terjedt el, hogy a Szovjetunió leveréséhez a német hadseregnek kilenc-tíz hétre lesz szüksége. Feltételezték, hogy Oroszország katonai ereje még az ősz beállta, az utak járhatatlanná válása előtt megsemmisül. Hitler ebből kiindulva úgy tervezte, hogy Oroszországban csupán egy támaszpont-vonalat hoz létre, s ezután 60— 80 hadosztályt visszavezényel Németországba. Éppen ezért téli felszerelést csak minden ötödik katona számára irányoztak elő.”⁴ – Ugyanott, 117. old.*

Guderian a harmincas években „Vigyázat, harckocsik!” címmel nagy hűhóval reklámozott könyvet jelentetett meg, amelynek alapeszméje éppen a „villámháború” propagálása volt, majd maga is megpróbálta valóra váltani a „villámháború” elméletét, most pedig fentebbi szavaival ostorozza egykori főnökét, s minden felelősséget rá hárít a kitervelt kaland kudarcáért. Egyébként nemcsak Guderian tetszeleg a vádló pózában, hanem a szovjet hadsereggel folytatott harcok során vereséget szenvedett sok más náci tábornok is. Olyan tábornagyok és tábornokok, akik nagy buzgalommal a legapróbb részletekig kidolgozott terveket készítettek a „villámháborúra”, a meghiúsulásért most minden felelősséget „a dühöngő őrvezető” nyakába igyekeznek varrni.

Akkor, 1941-ben, valamennyien azzal a szilárd meggyőződéssel indultak neki a keleti hadjáratnak, hogy az oroszokat ugyanúgy eltiporják, mint a franciákat, s „mire a lomb lehull”, újabb babérokkal térnek meg Berlinbe … Egyébként miért mennének Berlinbe? A hitleri főparancsnokság nem ismer megállást … Tovább kell menni a hódítások megemésztésének útján.

Még a franciaországi hadjárat befejezése előtt, 1940. június 19-én, Göring főhadiszállásán tanácskozás volt, amelynek „Titkos vezérkari okmány” jelzéssel ellátott és „Feljegyzések az 1940. június 19-én Göring birodalmi marsall főhadiszállásán tartott megbeszélésről” című jegyzőkönyvét a nürnbergi per során a vád képviselői a Nemzetközi Katonai Törvényszék elé terjesztették. Ezen a tanácskozáson Nyugat- Európa térképét szabdalták ugyanazok a német tábornokok, akik később, a hitleri Németország veresége után, azzal védekeztek, hogy ők ellenezték Hitler agressziós politikáját, s különben is, ők kizárólag katonák voltak, csak katonai kötelességüket teljesítették, s ezen kívül az égvilágon semmibe sem avatkoztak be. Nos, a feljegyzések szerint ezek a „katonák” a szóban forgó tanácskozáson kimondták: „Luxemburgot a birodalomhoz kell csatolni. Norvégiának németté kell válnia, Elszász-Lotaringiának vissza kell térnie a birodalom kebelébe.” Kimondták továbbá, hogy Franciaország több megyéjének, Belfort és Nancy városokat, a Briey-ércmedencét és az északi szénvidékeket is beleértve, Németországhoz kell tartoznia.⁵ – Lásd A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyve. 10. köt. 4156. old.*

A szovjet területek kiárusítását a hitleri klikk — mint fentebb már elmondtuk — mindjárt a Szovjetunió megtámadása után, 1941. július 16-án megrendezte, s egyben a brit birodalmat is eltemette. A mór megtette kötelességét, s további sorsát illetően a náci főkolomposok kijelentették: „Eltökélt szándékunk, hogy Európában megszüntetünk minden angol befolyást. Angliának a háború befejezése után nem lesz semminemű beleszólása a nemzetközi ügyekbe. Szigetbirodalma megmaradhat, de minden más birtoka valószínűleg felosztásra kerül Németország, az Egyesült Államok és Japán között.”⁶ – Ugyanott, 7. köt. 2552. old.*

A náci főparancsnokság „A keleti hadjárat befejezését követő további hadviselés feladatai” címmel 1941. augusztus 8-án kidolgozott tervezetében már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy a német csapatok a Kaukázusontúlon át előre fognak nyomulni a Perzsa-öböl—Irán—Szíria—Egyiptom irányában.⁷ – Lásd A nürnbergi per anyaga. II. köt. Goszjarizdat 1954. 178. old.* Jodl a nürnbergi per tárgyalásán elismerte, hogy volt ilyen terv. „A vezérkari tisztek — mondotta —, akik a nyári első győzelmek hatására derűlátóan ítélték meg a helyzetet, csakugyan hangoztattak efféle gondolatokat.”⁸ – A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyve. 27. köt. 12976. old.*

A hitleri vezérkarnak ebben a tervében és sok más hasonló tervében a német imperializmus világuralmi törekvése jutott kifejezésre.

A világ népei visszafojtott lélegzettel figyelték a szovjet—német fronton folyó ütközetek alakulását. Ki kételkedhetett abban, hogy ezeknek az ütközeteknek kimenetele nemcsak a Szovjetunió népeinek szabadságát és függetlenségét dönti el? Olyan háború volt ez, amelyben a szovjet emberek, miközben saját hazájukat, saját szabadságukat védelmezték, egyszersmind Franciaország, s a német militaristák által megszállt egész Európa szabadságáért küzdöttek.

A Szovjetunió óriási térségein súlyos és véres háború dúlt, amely a szovjetállamtól szellemi és anyagi téren egyaránt a lehető legnagyobb erőfeszítést követelte.

A szovjet népre és fegyveres erőire az a feladat hárult, hogy eltorlaszolják az utat az előre nyomuló, s a Szovjetunió leigázására törekvő hitleri hordák előtt.

A Szovjetunió népei szilárd egységben, a kommunista párt mögé szorosan felzárkózva keltek harcra, hogy megvédelmezzék a Nagy Október történelmi vívmányait. A német imperializmus által kirobbantott háborúban a szovjet népet igazságos, felszabadító célok vezették, s ugyanakkor, amikor önfeláldozóan és hősiesen küzdött saját szabadságáért és függetlenségéért, egyszersmind óriási segítséget nyújtott Európa népeinek ahhoz, hogy megszabaduljanak a fasiszta igától. Éppen ebben rejlik a szovjet nép Nagy Honvédő Háborújának internacionalista jellege.

Az a körülmény, hogy a Szovjetunió a német fasiszták hitszegő támadása következtében hadviselő fél lett, gyökeresen megváltoztatta a katonai és a politikai helyzetet. A nyugati hatalmak diplomáciája sok éven át elősegítette Hitler agressziós politikáját, abban a reményben, hogy végül is sikerül rábírnia Hitlert a Szovjetunió megtámadására. A történelem azonban kegyetlenül megcsúfolta a nyugati politikusokat. München saját kezdeményezői ellen fordult, maguk a nyugati országok váltak a hitleri agressziós politika első áldozataivá. Amikor azután a Szovjetunió is hadviselő fél lett, az angol és az amerikai kormány a néptömegek nyomására egyezményt kötött a szovjet kormánnyal, s ilyenformán hatalmas Hitler-ellenes koalíció jött létre.

A Hitler-ellenes koalícióhoz tartozó valamennyi ország népei harcoltak a német fasizmus ellen. Európa különböző frontjain és Észak-Afrikában egyaránt nagy ütközetekre került sor. És a szövetséges csapatoknak bármelyik fronton elért minden egyes sikere előmozdította az ellenség legyőzését. De döntő szerepe a hitleri Németország leverésében a Szovjetuniónak, a szovjet fegyveres erőknek volt. A szovjet—német front kezdettől fogva a második világháború fő és döntő frontja lett. A háború kimenetele elsősorban ennek a frontnak eseményeitől függött. A szovjet—német front a hadműveletek méreteit tekintve messze felülmúlta valamennyi többi frontot. A náci vezérkar a német hadsereg fő erőit keleten vetette be. Bármilyen fontos volt az észak-afrikai vagy a Csendes-óceán medencéjében kialakult front, négy éven át a szovjet—német front bizonyult a fasiszta Németország ellen vívott harc központjának. A hitleri klikk több nyugat-európai ország leigázása után a világuralomhoz vezető úton a Szovjetunió elleni háborút tekintette a legfontosabb láncszemnek. Éppen ezért a keleti fronton vonták össze a német hadsereg legfontosabb és legharcképesebb egységeit.

Amíg folyt a háború, s a szovjet hadsereg önfeláldozóan magára vállalta a hitleristákkal vívott harc fő terhét, a nyugati országokban senkinek sem jutott eszébe, hogy kétségbe vonja hatalmas erőfeszítéseit. Amikor azonban a háború a Szovjetunió győzelmével véget ért, s a szovjet nép a kommunista párt vezetésével rövid idő alatt helyre tudta állítani a háborúban súlyos károkat szenvedett gazdaságát, sőt hétmérföldes léptekkel haladt előre, megváltozott a helyzet. A Szovjetuniónak a kommunista építés során elért óriási sikerei az imperialista reakció táborában gyűlöletet és komoly nyugtalanságot keltenek.

A második világháború idején a Hitler-ellenes koalícióhoz tartozó nyugati országok kormánykörei már hosszú évek óta „hidegháborút” folytatnak. Ennek egyik megnyilvánulása az, hogy gátlástalan szovjetellenes agitációval, különböző hamisításokkal megpróbálják aláásni a szovjetállam tekintélyét a világközvélemény szemében, többek közt olyanformán, hogy a második világháború történetét meghamisítva, kisebbítik a Szovjetuniónak a hitleri Németország legyőzésében betöltött szerepét. Nem kell részletesen fejtegetnünk, hogy ebben a hamisításban aktív szerepet játszanak az annak idején megvert, s most a nyugatnémet hadsereg vagy a NATO vezérkarában hangadó náci tábornokok. Visszaemlékezéseikben azt a nyilvánvalóan hamis gondolatot igyekeznek sugalmazni olvasóiknak, hogy Németország legyőzésében a döntő szerep nem a Szovjetuniónak jutott, hanem a nyugati hatalmaknak, s hogy a második világháborúban nem a szovjet—német frontnak volt döntő szerepe és jelentősége.

Nos, nézzük a tényeket. A hitleri Németország a Szovjetunió megtámadása idején összesen 214 hadosztállyal és 7 dandárral rendelkezett. Ebből a szárazföldi haderőből a Szovjetunió ellen 152 hadosztályt és 2 dandárt vetettek be. Ilyenformán a hitleri Németország szárazföldi haderejének több mint 70 százalékát mindjárt a háború elején a szovjet—német fronton vetették harcba. Ehhez a haderőhöz a hitleri Németország szövetségeseinek jelentős számú hadosztálya járult, úgyhogy 1941-ben, a háború megkezdése idején, az ellenségnek összesen 190 hadosztálya volt a szovjet—német fronton. 1943-ig a német hadvezetőség a rendelkezésére álló 294 hadosztályból 196-ot a szovjet—német fronton összpontosított. A hitleri csatlósok fegyveres erőivel együtt ebben az időben 230 hadosztály állt szemben a szovjet hadsereggel. 1945 elején, a háború utolsó, befejező szakaszában, a hitleri hadvezetőség a rendelkezésére álló 313 hadosztályból és 32 dandárból a szovjet—német fronton 185 hadosztályt és 21 dandárt vetett be, míg a nyugati fronton és Olaszországban Ugyanakkor csak 108 hadosztály és 7 dandár volt (a többi alakulat a németek által megszállt országokban állomásozott, a „rend” fenntartása végett).

A fentebbi adatok a hitleri vezérkar irattáraiból származnak, s világosan tanúsítják, hogy a náci Németországnak és csatlósainak rendelkezésére álló hadosztályok túlnyomó többsége a háború egész ideje alatt a szovjet—német fronton került bevetésre. Ezzel kapcsolatban W. Churchill 1944 szeptemberében, I. V. Sztálinnak; küldött egyik üzenetében kijelentette, hogy „az orosz hadsereg roppantotta Össze a német hadigépezetet, s most is az ellenség aránytalanul nagyobb részét tartja lekötve a maga frontján”.⁹ – Sztálin üzenetváltása az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányfőivel. 1941—1945. I. köt. Kossuth Könyvkiadó 1958. I. köt. 308. old.*

De nemcsak arról van szó, hogy a hitleri Németország és csatlósai haderejük túlnyomó részét a szovjet hadsereg ellen vetették be, hanem arról is, hogy a legharcképesebb és technikailag legjobban felszerelt hadosztályokat a nyugati frontról a keleti frontra küldték. A nyugati fronton viszont a létszám és felszerelés tekintetében leggyengébb alakulatok maradtak. Bodo Zimmermann tábornok, a nyugati fronton harcoló német csapatok operatív törzskarának főnöke, ezzel kapcsolatban a következőket írja: „Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a nyugati frontról a német seregek valamennyi harcképes alakulatát, legjobb haditechnikával felszerelt egységét fokozatosan a keleti frontra vezényelték.

Ennek következtében nyugaton a taktikai és szervezeti intézkedések a rések betömésére szorítkoztak. A parancsnoki kar, a haderő és a haditechnika őszintén szólva hovatovább másodrendű lett. 1943-tól kezdve a nyugati fronton a német csapatok zömét elavult fegyverekkel felszerelt öregek alkották. Sem a személyi állomány, sem a fegyverzet nem felelt meg a küszöbönálló nehéz harcok követelményeinek.”¹⁰ – Végzetes döntések. Cikkgyűjtemény. Vojenizdat 1958. 219. old.*

Arra vonatkozóan, hogy kik ellen kellett harcolniuk az angol és amerikai csapatoknak a nyugati fronton, még világosabb bizonyítékot találunk Rundstedt tábornok német frontparancsnok egyik jelentésében. A Wehrmacht főparancsnokságának küldött jelentés többek közt megállapította: „A nyugati hadszíntéren a német katonák zöme túlságosan öreg. Sok esetben művégtagokkal ellátott tisztek teljesítenek szolgálatot. Egy zászlóaljat különböző fülbajokban szenvedő emberekből alakítottak. Később az egész 70. hadosztályt csupa gyomorbajos, különleges diétára szoruló katonákkal egészítették ki.”¹¹ – Ugyanott, 221. old.*

Mindezek olyan tények, amelyeket a náci főparancsnokság tábornokai titkos jelentéseikben állapítottak meg, s így hitelességüket aligha vonhatja kétségbe bárki is. S mindezek a tények azt bizonyítják, hogy az óriási amerikai és angol seregekkel igen gyenge, hevenyében összeállított csapattestek álltak szemben. Lehet-e mindeme tények ismeretében komolyan állítani, hogy a második világháború döntő ütközetei Észak-Afrikában vagy Nyugat-Európában zajlottak le?

Közismert, s a második világháborúra vonatkozó bármely statisztikai kimutatásban is vitathatatlanul megállapított tény, hogy a német seregek emberben és technikai felszerelésben éppen a szovjet—német fronton szenvedték el a legnagyobb veszteségeket. Elég megemlíteni, hogy a szovjet— német fronton összesen több mint 1000, vagyis ötször annyi ellenséges hadosztály semmisült meg, amennyit az ellenség 1941-ben, a háború megindítása idején harcba vetett. Tehát a szovjet hadsereg a hadműveletek során hetenként átlag az ellenség öt hadosztályát semmisítette meg. Még a német szárazföldi haderők vezérkarának szépített adatai szerint is, a német csapatok vesztesége (halottakban, sebesültekben és eltűntekben) már a háború első öt hónapja folyamán, tehát már a Moszkva alatti szovjet ellentámadás megindulása előtt, 743 000 fő, vagyis a szovjet—német fronton bevetett német haderő létszámának 23,1 százaléka volt.

A keleti front hadműveleteinek gigászi méretei a hitleri főparancsnokságot arra késztették, hogy más hadszínterekről vonjon el csapatokat. Elég arra utalnunk, hogy 1942-ben 100 hadosztályt és 10 dandárt, 1943-ban 58 hadosztályt és 6 dandárt, 1944-ben 110 hadosztályt és 28 dandárt, 1945 első négy hónapjában pedig 52 hadosztályt és 6 dandárt irányítottak át a keleti frontra. Ez kizárólag azért volt lehetséges, mert a többi hadszíntér helyzete lehetővé tette.

I. V. Sztálin Roosevelthez intézett 1943. március 13-i üzenetében megállapította, hogy „a hitleri seregek elleni harcok legkritikusabb időszakában, a február—márciusi időszakban, az angol—amerikai támadást Észak-Afrikában nemcsak hogy nem fokozták, de egyáltalán nem is folytatták, s a támadásra Önök által kitűzött határidőt elhalasztották. Ugyanakkor Németország a szovjet csapatok ellen Nyugatról már 36 hadosztályt tudott átdobni, köztük 6 páncélos hadosztályt. Könnyű belátni, milyen nehézségeket okozott ez a szovjet hadsereg számara, és mennyire megkönnyítette a németek helyzetét a szovjet—német fronton.”¹² – Sztálin üzenetváltása az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányfőivel, 1941—1945. II. köt. 61. old.*

Mindamellett a szovjet hadsereg, a súlyos harci körülmények ellenére, becsülettel, hősiesen és óriási önfeláldozással védelmezte hazáját, s napról napra jobban felőrölte a német hadsereg erőit.

Az olvasó még bizonyára emlékszik, hogy Milch tábornagy a nürnbergi per során, a vád képviselőjének kérdéseire válaszolva, a hitlerista katonai vezetőket jellemző kérkedő hangon sorolta fel, hány napra (nem évre és nem hónapra) volt szükség az egyes európai országok térdre kényszerítéséhez. A hitleri hadseregnek, mondotta más tábornokokkal együtt, Franciaországban néhány hét alatt sikerült megvalósítania azt, amit a császári hadsereg négy év alatt sem tudott elérni. A hitleristák akkor, amikor a Szovjetuniót megtámadták, ugyanilyen villámháborúra számítottak.

A náci vezérkar, amely egészen biztosra vette a Szovjetunió gyors leverését, már néhány nappal a támadás előtt, 1941. június 19-én, eljuttatta a szárazföldi, a légi és a tengeri haderő főparancsnokaihoz Hitler 32. számú rendelkezését. Ennek értelmében az oroszországi hadműveletek befejezése után villámhadjárat révén el kellett foglalni a közel- és közép-keleti országokat, valamint a Szuezi-csatornát. A rendelkezés megvalósításra váró feladatként tűzte ki hadműveletek végrehajtását a Földközi-tenger medencéjében, ezt követően pedig Anglia elözönlését.

Ilyenformán a hitleri klikk a Szovjetunió elleni agresszió sikeres megvalósításában világuralmi törekvésének fő láncszemét látta. Világos, hogy a hitleristák fentebbi hódítási programja komolyan fenyegette az Egyesült Államok és Anglia érdekeit.

„Remegés fogja el az embert már annak a puszta gondolatára is, hogy mi történhetett volna, ha a Vörös Hadsereg a támadó német seregek nyomására összeroppan, vagy ha az orosz nép nem olyan bátor és rettenthetetlen.” A „Washington Post” című amerikai lap e sorai bizonyos nyugati körök akkori aggodalmát tükrözik.

Persze, az angol és az amerikai reakciós körökben senkit sem az nyugtalanított, hogy a Szovjetunió nagy áldozatokat hoz az agresszorral vívott harcban. Mástól féltek: attól, hogy a német imperializmus a Szovjetunió gyors legyőzése esetén nagyon megerősödhet, s ilyenformán lehetővé válik számára az angol és az amerikai imperialista érdekek veszélyeztetése.

Ámde a náci főparancsnokság számításai halomra dőltek. A szovjet fegyveres erők, amelyeket az az eltökélt szándék vezérelt, hogy megvédelmezik a szovjetország szabadságát és függetlenségét, véres csatákban meg tudták állítani az agresszort, s Sztálingrádnál megsemmisítő csapást mértek rá. Sztálingrád nemcsak a hitleri hadsereg támadó hadműveleteinek végét, hanem egyszersmind sorozatos vereségeinek és gyors, a teljes és feltétlen kapituláció napjáig tartó visszavonulásának kezdetét is jelentette. Sztálingrád után a szovjet fegyveres erők szilárdan magukhoz ragadták a kezdeményezést, s hatalmas arányú támadó hadműveletek során kergették az ellenséget mindaddig, amíg le nem tette a fegyvert.

A szovjet fegyveres erők azáltal, hogy hősies és önfeláldozó harcukkal megmentették a világot a fasiszta igától, kivívták valamennyi nép elismerését és szeretetét. Manapság azonban akadnak olyan emberek, akik lebecsülik a szovjet népnek, a szovjet fegyveres erőknek a német fasizmus elleni harcban tanúsított hősi erőfeszítéseit. Szerintük a második világháborúban nem a sztálingrádi csatának, hanem az észak-afrikai hadműveletnek volt döntő jelentősége. Fuller angol katonai teoretikus úgy vélekedik, hogy „a legdöntőbb szárazföldi csata” az El Alamein-i ütközet volt. Tippelskirch náci tábornok egyenesen azt állítja, hogy a sztálingrádi siker teljes egészében az angol és amerikai csapatok egyiptomi és észak-afrikai hadműveleteinek köszönhető. Az oroszok — írja — „halogatták a támadást, megvárták a 8. angol hadsereg egyiptomi támadásának és az észak-afrikai partraszállásnak sikerét”.¹³ – Tippelskirch: A második világháború története. Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi 1956. 256. old.*

Minden valamennyire is tárgyilagos hadtörténész tudja, hogy a második világháború döntő ütközete nem az El Alamein-i csata volt, amelynek során az angolok mindössze 13 olasz és német hadosztály ellen vívtak kizárólag helyi jellegű harcot, hanem a sztálingrádi, amely a fő német hadseregcsoport megsemmisüléséhez és a hitleri Wehrmacht teljes szétzilálódásához vezetett, s amely a katonai és a politikai helyzet gyökeres megváltozását idézte elő. Ezt akkor, 1942— 1943-ban, sok náci tábornok is kénytelen volt elismerni.

Nézzük, mit ír az akkori helyzetről és hangulatról a már említett Zimmermann náci tábornok:„Csodaszép tavaszi nap virradt fel. Amikor beléptem Rundstedt dolgozószobájába, a tábornagy úr elegáns és fiatalos volt, mint mindig, de ezen a reggelen, magatartásából ítélve, mintha nyomott hangulatban lett volna. Mindjárt első szavai után megértettem, miről van szó. »Sztálingrád elesett — mondta. — Mi lesz most?« Rundstedt, a nyugati front főparancsnoka, akárcsak elődje, von Witzleben tábornagy, mindig bizonyos volt abban, hogy a németek az angolok és az amerikaiak ellen Franciaországban viselt háborút a keleti fronton elveszthetik, s valószínűleg el is vesztik, még mielőtt az angol és amerikai seregek partra szállnak a kontinensen.”¹⁴ – Végzetes döntések. 217. old.*

Zeitzler vezérezredes, a német szárazföldi haderők akkori vezérkari főnöke, aki nagyon jól tudta, mit jelent a sztálingrádi vereség, a következőket írja: „Novemberben (1942 novemberében — A. P.) megmondtam Hitlernek, hogy amennyiben Sztálingrádnál negyedmillió katonát elvesztünk, az egyértelmű lesz az egész keleti front alapjának megrendülésével. Az események megmutatták, hogy igazam volt. A sztálingrádi csata az egész háború fordulópontjának bizonyult.”¹⁵ – Ugyanott, 189. old.*

Tehát a második világháború eseményeit meghamisító reakciós hadtörténészek hazug állításait maguk a náci tábornokok leplezik le. Márpedig kik tudhatnák jobban, mint ők, hogy mibe került Hitlernek Sztálingrád?

Vitathatatlan tény, hogy a hitleri rablóimperializmus a Szovjetunió területének csatamezőin pusztult el. A Szovjetunióban ütközött először olyan hatalmas és szervezett ellenállásba, amely — az egész szovjet nép páratlan hősiességével és önfeláldozásával megsokszorozódva — a világuralomra törekvő Hitler útjában leküzdhetetlen akadály, s egyszersmind az egész hitleri rendszer közeli pusztulásának forrása lett.

Amikor a hitleristák a Szovjetuniót megtámadták, azt hitték, hogy ez „könnyű háború”, „katonai séta” lesz. De elszámították magukat, mégpedig sokkal jobban, mint a német császár az első világháború idején.

A hitleri bandáknak a keleti csatamezőkön elszenvedett vereségei a hitleri állam teljes összeomlásához vezettek.

És most a nyugatnémet reakció táborához tartozó történelemhamisítók a preventív háború dajkameséjével hozakodnak elő. A megvert hitlerista tábornokok égre-földre esküdözve bizonygatják, hogy ők nem akartak háborút a Szovjetunióval. El is hihetjük nekik, hogy olyan háborút, amely a Moszkva alatti vereséggel, a sztálingrádi csapással és Berlin elestével végződött, csakugyan nem akartak.

A Szovjetunió népeit, amelyek minden más népnél több veszteséget szenvedtek, nagy büszkeséggel tölti el az a tudat, hogy döntő módon járultak hozzá a hitleri fasizmus szétzúzásához. A dicső szovjet fegyveres erők mindvégig becsülettel teljesítették történelmi küldetésüket.

Nem véletlen, hogy a Szovjetunió ellen újabb agresszióra uszítok között szép számmal akadnak olyanok, akik óva intenek a szovjetállam és a szovjet hadsereg erejének lebecsülésétől.

Guderiant, a „villámháború” egyik ideológusát, a hitleri vezérkar egykori főnökét nyilván senki sem gyanúsíthatja azzal, hogy rokonszenvet érez a Szovjetunió és a szovjet hadsereg iránt. Annál érdekesebbek azok a következtetések, amelyekre „Az oroszországi háború tapasztalatai” című cikkében jutott, s amelyekkel mindenekelőtt önmagát cáfolja meg „Általában, különösen pedig Oroszország viszonylatában — írja —, semmilyen hadművelet kimenetelét sem lehet előre megmondani. Ezért egyetlen hadvezér sem … bizakodhat abban, hogy Oroszországban »villámháború« útján sikert ér el.”¹⁶ – A második világháború következményei. 133. old.*

Mondani sem kell, hogy Guderian farkasból nem vedlett szelíd báránnyá. Megcáfolta ugyan saját „villámháború”-elméletét, de nem azt a következtetést vonta le, hogy ne legyen többé háború, ne indítsanak többé háborút a Szovjetunió ellen, hanem ellenkezőleg, amellett szállt síkra, hogy a Nyugattal egyesülve (cikkét még Nyugat-Németország NATO- tagsága előtt írta) támadják meg a Szovjetuniót. Ennek érdekében a jövőre vonatkozóan több fontos dologra hívja fel a figyelmet. Szembefordul azokkal, akik lebecsülik a Szovjetunió erejét. Azt írja, hogy „a fegyvereket, az egész felszerelést, valamint a katonák ruházatát a keleti hadszíntér sajátosságainak figyelembevételével kell előkészíteni”. Követeli, hogy fordítsanak több figyelmet katonai támaszpontok létesítésére, s a támaszpontokat „jól erősítsék meg, és halmozzanak fel bennük élelmiszerekből és hadianyagokból nagy készleteket”.

Guderian arra is figyelmeztet, hogy nem szabad lebecsülni a szovjet tisztek és közkatonák egyéni tulajdonságait. „Az orosz katona — írja — mindig kitűnt különös szívósságával, jellemszilárdságával … A második világháborúban bebizonyosodott, hogy a szovjet főparancsnokság ugyancsak kiváló képességekkel rendelkezik a stratégia terén. A továbbiak során helyes lenne feltételezni a szovjet parancsnokokról és csapatokról, hogy jó a harci kiképzésük és a szellemük, s legalább ezzel egyenlő kiképzést biztosítani saját tisztjeinknek és közkatonáinknak.” Guderiannak még utólag is nagy gondot okoz az, hogy a német katonák szelleme a háború utolsó szakaszában erősen hanyatlott, s egyszersmind megállapítja, hogy az orosz tisztek és közkatonák „még az 1941. évi rendkívül súlyos helyzetben sem csüggedtek el … A katonákat ugyanilyen szívósságra és kitartásra kell nevelni. Ennek a területnek elhanyagolása szörnyű következményekkel járhat.”¹⁷ – Ugyanott, 133. old.*

A nyugati hatalmak politikája mindjárt a háború után arra irányult, hogy időt nem vesztegetve helyreállítsák a német militarizmust, s megpróbálják sikeresebben felhasználni a szocialista tábor ellen. Ennek a politikának a gyökerei is visszanyúlnak még a második világháború éveibe, amikor a nyugati imperialisták mindent elkövettek a fasizmus végleges szétzúzásának megakadályozása érdekében. Céljuk, állapítja meg Hruscsov elvtárs, az volt, hogy „az akkoriban náci befolyás alatt álló németek kezével megsemmisítsék a Nagy Októberi Forradalom minden vívmányát, megsemmisítsék a dolgozók első szocialista államát. Szerették volna, ha ebben a háborúban a németek is elvéreznek, hogy Németország ne legyen többé bizonyos imperialista államok veszélyes verseny társa.”¹⁸ – N. sz. Hruscsov: Fegyver és háborúk nélküli világ. 1. köt. Goszpolitizdat 1960. 165. old.*

Ezzel magyarázható az európai második front halogatásának politikája is. Amikor azonban a szovjet fegyveres erők visszaverték a hitleri csapatok támadását, s maguk indultak döntő támadásra, amikor tökéletesen nyilvánvaló lett, hogy — Hruscsov elvtárs szavait idézve — „a második front létrehozásának további halogatása esetén a szovjet csapatok nemcsak Berlinbe jutnak el, hanem Párizsba is eljuthatnak, akkor szövetségeseink sietve cselekvéshez láttak. Akkor létrehozták a második frontot. Akkor szövetségeseink mintha csak azért siettek volna a létrehozásával, nehogy maguk a nyugat-európai országok népei a szovjet hadsereg segítségével megsemmisítsék a megszálló csapatokat.”¹⁹ – Ugyanott, 165—166. old.*

Eldördültek Európában a második világháború utolsó sortüzei. Ennek a háborúnak kirobbantásával az imperialisták arra számítottak, hogy eredménye a kapitalizmus megerősödése és a szocializmus veresége lesz, hogy az anyaországokban és a gyarmatokon egyaránt megszilárdul a tőkés kizsákmányolás rendszere. Számításaik azonban halomra dőltek. A népek nem azért keltek harcra a fasizmus ellen, az emberek milliói nem azért áldozták életüket, hogy a népellenes rendszereket megszilárdítsák. Egyébként már az első világháború tapasztalatai is megmutatták az imperialisták számításainak alaptalanságát, hiszen az első világháború nyomán megrendültek a kapitalizmus pozíciói, s Oroszországban győzött a szocialista forradalom.

A második világháború nyomán a kapitalizmust még súlyosabb csapás érte. Több európai és ázsiai ország, összesen 750 millión felüli lakossággal, leszakadt a kapitalista világról. Kialakult a szocialista országok hatalmas tábora, amelyhez most a földkerekség területének 26 százaléka és körülbelül egy milliárd ember tartozik. A kapitalizmusnak a második világháborúban elszenvedett veresége abban is megnyilvánult, hogy erősen fokozódott a gyarmati rendszer felbomlása. Az imperialisták által kirobbantott, s óriási emberáldozatokkal és anyagi veszteségekkel járó második világháború egész menete és kimenetele előmozdította a kapitalizmus további mélyreható erkölcsi és politikai vereségét, tovább növelte a népeknek az imperialista politikával szemben érzett gyűlöletét.

Az imperialisták a második világháború kirobbantásával arra számítottak, hogy sikerülni fog szétzúzniuk a világ akkor egyetlen szocialista államát — a Szovjetuniót. Ám a Szovjetunió még jobban megerősödve került ki a háborúból. A Szovjetunió nagy győzelme hozzájárult ahhoz, hogy egész sor ország népei felszabadultak a tőkés elnyomás alól, s létrejött a hatalmas szocialista tábor, amely élen jár a békéért és a nemzetközi biztonságért folyó harcban.

A Szovjetunió és a többi szocialista ország a kapitalizmussal folytatott békés gazdasági versenyben napról napra egyre újabb hatalmas sikereket ér el.

Ezért nem véletlen, hogy napjainkban sok józanul gondolkodó burzsoá politikus szembeszáll a legszélsőségesebb imperialista körök agressziós kalandorpolitikájával. Ezek a politikusok világosan látják, hogy a szocializmus erőszakos megdöntésével kapcsolatos tervek kilátástalanok. Az imperialisták bombákkal és ágyúkkal nem tudták leverni a Szovjetuniót, amikor a világ egyetlen szocialista állama volt. Es még értelmetlenebb, még kilátástalanabb a szocialista országok hatalmas táborával szemben folytatott háborús politika.

Az újabb világháború kirobbantására irányuló politika — esztelen kalandorpolitika, amely a múltban földgolyónk nagy területein az imperialista uralom megszűnésével járt, ma pedig a kapitalista rendszer teljes és végleges pusztulásával fenyegeti az imperialistákat.