Alekszandr Fagyejev

Második rész

65.

Filipp Petrovics, amikor átadta Polina Georgijevnának azt a címet, melyet – mint gondolta – Oleg is, Vanya Turkenyics is fel tud használni, elővigyázatosságból megtiltotta, hogy ezt bárkivel is közöljék. Tudta, hogy Marfa Kornyijenko, akihez a fiúkat irányította, közli megérkeztüket Procenkóval vagy feleségével. Azok majd módját ejtik, hogy az Ifjú Gárda vezetőit felhasználják.

A tény, hogy Filipp Petrovics közölni merte ezt a legtitkosabb címet Oleggel és Turkenyiccsel, már magában is arról tanúskodott, hogy mennyire hitt nekik, bízott bennük, és hogy a sorsuk mennyire nyugtalanította.

És bár Polina Georgijevna nem magyarázta meg Olegnek, hogy Lutyikov hova irányítja Turkenyiccsel, Vanya nyomban rájött, hogy az út a partizánokhoz vezet.

Az Ifjú Gárda valamennyi tagja közül csak ő és Moskov voltak érett, felnőtt emberek. Vanya Turkenyicsre, mint társaira is, szörnyű csapásként hatott barátaik elfogatásának híre. Egyre azon töprengett, miként szabadíthatná ki őket. De Turkenyics, társaitól eltérően, reálisan látta az eseményeket. És barátainak megsegítése számára teljesen gyakorlati jellegű feladat volt.

Barátai megszabadítására a partizánokhoz vezető út volt a legcélravezetőbb. Turkenyics tudta, hogy a szovjet csapatok már a vorosilovgrádi területen járnak, és továbbmennek előre. Krasznodonban pedig fegyveres megmozdulásra készülnek. Egyáltalán nem kételkedett benne, hogy neki, tapasztalt parancsnoknak, osztagot adnak, vagy mindenesetre lehetőséget nyújtanak arra, hogy osztagot alakítson. És Turkenyics minden ingadozás nélkül élt az Olegtől kapott címmel.

Feltételezte, hogy a nevét már ismerték minden csendőrparancsnokságon és „policáj”-őrsön, és nem kockáztatta meg, hogy személyazonosságát feltüntető okmányokat vigyen magával. Idegen névre szóló papírokkal nem rendelkezett, nem volt ideje ilyeneket szerezni. Elindult minden irat nélkül észak felé. Bal csuklójára már gyerekkora óta rá volt tetoválva keresztnevének kezdőbetűje. Ezért keresztneve a régi maradt, vezetéknevéül Krapivint választotta.

Nehéz helyzete volt. Termete és kora egyszerűen lehetetlenné tette, hogy ő a német hátországban tétlenül és okmányok nélkül egyik helyről a másikra sétálhasson, méghozzá a front közvetlen közelében. Az a magyarázat, melyet a Gestapo vagy a „policáj” kezébe jutva adhatna, mondjuk, hogy a Rosztov-területen levő Olhovij Rognál elszökött a vörösöktől, amikor tankjaik betörtek a tanyába, és nem volt ideje, hogy az okmányait magához vegye, egy ilyen magyarázat esetleg megmenthette volna az életét, de elkerülhetetlenül oda vezetett volna, hogy munkára küldik a német csapatok hátába vagy Németországba.

Vanya éjjel-nappal ment. Elkerülte azokat a helységeket, ahol úgy gondolta, hogy „policájokba” botolhatna; hol úton, hol sztyeppen járt, de lehetőleg mindig cserjés, fedezékes terepen. Amikor érezte, hogy már könnyen megláthatják nappal, lefeküdt valahol, és éjszaka folytatta az útját. Lába szörnyen fázott a csizmában, különösen amikor nem mozoghatott. Szinte semmit sem evett. A testi, de különösen a lelki gyötrelem nagyon megkeményítette a lelkét. Fizikailag olyan kitartó volt, amilyen kitartó orosz munkás egyáltalán lenni tud, aki méghozzá fiatal, s már megjárta a Honvédő Háború iskoláját.

Így ért el Marfa Kornyijenkóhoz.

A faluban, ahol Marfa lakott, sőt a házában is és a szomszédos falvakban – Davidovban, Makarov Jarban és másutt – ellenséges csapatok álltak. A Felső-Donyec jobb és bal oldalán hatalmas védelmi vonalakat építettek a németek. A német védelemnek ez a vonala úgy elhatárolta a Vorosilovgrád-terület északi részét a délitől, hogy Marfa és Ivan Fjodorovics között szinte lehetetlen volt fenntartani az összeköttetést. De pillanatnyilag nem is volt rá szükség. A terület északi körzeteinek partizánosztagai közvetlen együttműködésbe léptek a Vörös Hadsereggel. Így nem Ivan Fjodorovics, hanem a csapatparancsnok utasításai szerint harcoltak. A déli körzetek osztagai – hozzájuk csak február közepén közeledett a front – egyelőre a helyzetnek megfelelően tevékenykedtek. Procenko, akit több száz kilométer választott el az osztagtól, ezt nem láthatta előre. És persze nem vezethette az osztagokat.

A belovodszki osztag, amelyben Ivan Fjodorovics közvetlenül tartózkodott, elhagyta bázisát, Gorogyiscse falut, amelyben most a németek álltak. Már nem is volt állandó bázisa, hanem a szovjet parancsnokság utasításai alapján mozgott ide-oda a németek hátában. Marfának sem Ivan Fjodoroviccsal, sem saját férjével nem volt összeköttetése. Kornyij Tyihonoviccsal sem, és senkivel a Mityakinszki osztagból, mely szintén elhagyta bázisát: Mityakinszk környékén németek voltak, és erődítéseket emeltek. Abban az időben, amikor Turkenyics Marfának jutott, Jekatyerina Pavlovna már régen Vorosilovgrádban volt, és minden kapcsolat megszakadt vele.

Marfa és Turkenyics találkozása is csak a fiú találékonyságának és bátorságának volt köszönhető. És még szerencse, hogy Marfa hitt neki, mégpedig okmányok nélkül, puszta szavára. Igazán nem volt semmi módja, hogy Turkenyics állításait ellenőrizze. Látszólagos egykedvűséggel fogadta a fiú nyugodt, komoly tekintetét. Mindjárt feltűnt neki a fiú fáradt, lesoványodott, férfias vonású arca. Szemügyre vette katonás tartását, szerény modorát, és egyszerre hitt benne úgy, ahogyan csak szláv asszony tud hinni, azonnal és fenntartás nélkül. Igaz, nem mutatta mindjárt, hogy bízik benne, de itt aztán még egy csoda történt. Mikor megerősítette, hogy ő valóban Marfa Kornyijenko, Vanyának eszébe jutott Gorgyij Kornyijenko kiszabadítása a hadifogolytáborból, amiről druszájától, Vanya Zemnuhovtól értesült és azoktól, akik részt vettek a rajtaütésben. Vanya megkérdezte, Gorgyij nem rokona-e?

– Nos, mondjuk, a rokonom – és Marfa fekete, fiatal szeme hirtelen felcsillant.

– Őt a mi ifjúgárdistáink szabadították ki … – és elmesélte, hogyan történt.

Marfa férjétől nemegyszer hallotta ezt a történetet. Hogy szerette volna férje szabadulását a fiúknak megköszönni … És most szívének hálája Vanya Turkenyics felé áradt. Nemcsak szavakban. Egyszerűen odaadta Vanyának gorogyiscsei rokonai címét.

– Ott közelebb a front, segítik majd, hogy átmenjen – mondta.

Vanya bólintott. A fronton ugyan nem akart átmenni, de partizánokat keresett, akik együttműködnek csapatainkkal. Természetes, hogy a leggyorsabban ott találhatja meg őket, ahová Marfa irányította.

Nem a faluban, hanem a sztyeppen, egy kurgán mögött beszélgettek. Már esteledett. Marfa megígérte, hogy küld valakit, aki még az éjjel átviszi a Donyecen és eltávozott. Vanya szerénysége és büszkesége nem engedte, hogy ennivalót kérjen Marfától. De Marfa nem olyan asszony volt, aki ilyesmiről elfeledkezik. Az az apró bácsika, akivel valamikor Ivan Fjodorovics ruhát cserélt, szárított kenyeret és egy darab szalonnát hozott a sapkájában Vanyának. A bőbeszédű öregember baljós suttogással magyarázta meg Vanyának, hogy nem viszi át a Donyecen. Hiszen nem akad senki, aki egymagában is át merjen menni … Hát még egy partizánt átvezetni! De azért mutat neki egy utat, amelyen könnyen és gyorsan átjuthat a Donyecen.

És Turkenyics átment a Donyecen. Néhány nap múlva elérte az isten háta mögötti Csuginka falut, mely harminc kilométernyire feküdt Gorogyiscsétől. Ezeken a területeken sok ellenséges erődítést látott, és nagy német csapategységek átvonulásának szemtanúja volt. Vanya a helyi lakosoktól megtudta, hogy Csuginkában egy kisebb „policáj”-állomás van, és hogy a falun gyakran vonulnak át német és román osztagok. Megtudta azt is, hogy Csuginka a csapataink kezén levő Volosino faluhoz (a Kamisnaja folyó mentén, nem messze attól a ponttól, ahol a Gyerkulba ömlik) a legközelebb eső helység. És elhatározta, ha törik, ha szakad, eléri Csuginkát. Hátha van valami kapcsolatuk az idevalósiaknak csapatainkkal.

De itt aztán megjárta: közvetlenül a falu alatt elfogta a „policáj”. Elvezették a „községházára”, ahol az emberi züllöttség és aljasság leírhatatlan jelenetei zajlottak le: a németeket kiszolgáló orosz „policájok” részegeskedtek.

Turkenyicset pőrére vetkőztették, kezét-lábát összekötötték, és a zúzmarás falusi pincébe dobták. Vanyát annyira kimerítette a gyaloglás, hogy a szörnyű hideg ellenére, egész testében reszketve, elaludt egy büdös szalmazsákon. Úgy bukkant rá, hogy négykézláb keresztül-kasul mászkált a szörnyű helyiség agyagpadlóján.

Gépek pufogó lármájára ébredt. Almában azt hitte, lövöldöznek. Ugyanakkor néhány fékező, nehéz gép bőgését hallotta az utcáról. Feje fölött rengett a mennyezet.

Pár perc múlva felnyílt a pinceajtó, és Vanya a téli reggel világosságában sötét vattabekecsbe öltözött szovjet géppisztolyosokat látott. Elöl egy őrmester, aki villanylámpát irányított rá.

Turkenyicset felderítőink szabadították ki, akik három zsákmányolt német páncélkocsin betörtek a faluba. A már megkötözött „policájokon” kívül egy „század” német katona volt a faluban, szám szerint mindössze hét ember, tiszttel és szakáccsal együtt. A szakács, aki éppen főzéshez fogott, egy csöppet sem jött zavarba, amikor a német páncélkocsik megjelentek. Sőt, mindenre készen kihúzta magát: hiszen talán elöljárók érkezhettek. De néhány perc múlva, már mint fogoly, készségesen mutatta meg, hol alszik a századparancsnok. Lábujjhegyen maga után vezette a szovjet géppisztolyosokat.

Szalmából fonott otromba ersatz-szőrcsizmájában ravaszul kacsintott. Ujját a szájához szorítva ezt mondta: „Tsz-sz …”

A felderítők parancsnokának, egy főhadnagynak üzemanyag híján osztagát vissza kellett vezetnie csapatához. így hát felajánlotta Turkenyicsnek, hogy jöjjön vele. De Vanya ezt nem akarta. Amíg beszélgettek, a falu lakossága körülvette a páncéloskocsikat. Hogy örültek a vöröskatonáknak! Könyörögtek, hogy ne hagyják el őket … És ekkor kiderült, hogy van valaki, aki nem hagyja el őket. Emberek kellenek? … Van itt elég! Még egyszer annyi, amennyi kell. Fegyver? Adják neki egyelőre az elfogott német század fegyvereit. A többit maga szerzi meg! És ne mulasszanak el összeköttetést teremteni közte és a Kamisnaján túl levő csapataink között …

Így született meg Ivan Krapivinnak az egész Vorosilovgrád- területen hírnévre szert tett partizánosztaga. Az osztagnak egy hét múlva már több mint negyven korszerűen felfegyverzett, jól felszerelt harcosa volt. Csak ágyú kellett volna még. Az osztag Alekszandrov faluban, a hajdani tejgazdaság épületeiben táborozott, és néhány falu körzetét védte közvetlenül a német front hátában. És a németek sehogyan sem tudták Ivan Krapivin partizánjait kiszorítani a kerületből.

De Vanyának sem sikerült kiszabadítania az Ifjú Gárdát. A front ezen a szakaszon megállt, és január utolsó hetéig nem mozdult. A szovjet csapatok csak februárban lépték át jelentős szélességben a Donyecet, emellett kezdetben olyan csapatrészek hatoltak át a folyón, amelyek főként északon – Krasznij Limán, Izjum, Balakleja körzetében – harcoltak.

Vanya nem értesült ifjúgárdista barátai tragikus sorsáról. De minél jobban elhúzódott a krasznodoni támadás, annál inkább kínlódott. És egyre dicsőbbé magasztosultak előtte azok a krasznodoni fiúk és lányok, akikkel olyan dicsőségesen harcolt, s akikért szívesen áldozta volna életét …

Egyszer a tejgazdaság fejőlányai valahogy habozva teljesítették egyik parancsát, őszintén bevallották, hogy félnek a német fasisztáktól. Krapivin – Vanya Turkenyics – nem haragudott rájuk, csak keservesen kifakadt:

– Hej, kislányok! Hát ilyenek a mi lányaink?

És mindenről elfeledkezve mesélni kezdett a fejőlányoknak Ulja Gromováról meg Ljuba Sevcováról és barátnőiről. A fejőlányok halálos csendben, szégyenkezve, de ugyanakkor elragadtatva, boldogan hallgatták. Vanya hirtelen megakadt, legyintett, és be sem fejezve mondókáját, otthagyta őket.

Turkenyics csak februárban, amikor osztagával már a Vörös Hadseregben harcolt, a felső-donyeci átkelés után vonult be csapatával Krasznodonba. Krasznodon lakóira még egy szörnyűség várt: a német hadsereg visszaözönlése. A visszavonuló SS-csapatok raboltak, elhurcolták az embereket, felrobbantották a város és a környék valamennyi tárnáját, üzemét és nagyobb épületét.

Ljuba Sevcovát egy héttel azelőtt végezték ki, hogy a Vörös Hadsereg csapatai bevonultak Krasznodonba és Vorosilovgrádba. Február 15-én a szovjet tankok benyomultak a városba, nyomban utánuk visszatért a szovjet közigazgatás is.

Napokig tartó munkával, óriási néptömegek jelenlétében, a bányászok napvilágra hozták az 5. számú bánya aknájában elpusztult bolsevikok és ifjúgárdisták holttestét. Napokig nem mozdultak el az akna szájától az édesanyák és feleségek, hogy karjukba fogadják szörnyen megcsonkított, halott gyereküket és férjüket.

Oleg még élt azokban a napokban, amikor Jelena Nyikolajevna elment Rovenykibe. De ekkor már semmit sem tehetett a fiáért. És a fiú nem tudta, hogy anyja ott van a közelében.

Anyja és rokonai jelenlétében ásták ki Oleg és Ljuba Sevcova holttestét Rovenykiben.

Nagyon nehéz volt a kicsi, megöregedett, mélységes gyászba borult asszonyban ráismerni Jelena Nyikolajevna Kosevajára. Hiszen a gyász éppen a legkülönbeket rendíti meg a legmélyebben. De az, hogy ezekben a hónapokban fia segítőtársa lehetett, és különösen fia pusztulása olyan lelkierőt adott neki, hogy személyes gyásza fölé tudott emelkedni. Mintha lehullott volna a hétköznapi élet függönye, mely eddig eltakarta az emberi küzdelmek, erőfeszítések és szenvedélyek világát előtte. Fia örökségeként most megnyílt előtte az emberiség szolgálatának végtelen útja.

Ezekben a napokban felfedték a németek más szörnytetteit is: így a parkban legyilkolt bányászok tömegsírját. Amikor ezt kiásták, még álló helyzetben találták őket: először a fejek, aztán a vállak tűntek elő, majd törzsük és végtagjaik. Köztük volt Valko, Sulga, Petrov és az az asszony, gyermekével a karján.

Az 5. számú bánya aknájából kiemelt ifjúgárdistákat és az idősebb áldozatokat a park két közös díszsírjában hántolták el.

Természetesen ott voltak a krasznodoni földalatti bolsevik szervezet és az Ifjú Gárda életben maradt tagjai: Ivan Turkenyics, Valja Borc, Zsora Arutyunyanc, Olja és Nyina Ivancova, Ragyik Jurkin és mások …

Turkenyics szabadságot kapott a Krasznodonból a Miusz folyóhoz induló csapatától, hogy búcsút vehessen elpusztult barátaitól.

Valja Borc Kamenszkből hazavánszorgott, és Maria Andrejevna elbújtatta vorosilovgrádi ismerőseinél. Ott szabadította fel a Vörös Hadsereg.

Nem élt már Szergej Levasov sem, akit agyonlőttek, amikor át akart menni a fronton.

Elpusztult Sztyopa Szafonov is. Kamenszk városának abban a részében bujkált, amelyet a Vörös Hadsereg az első éjszakai rohammal elfoglalt: egy századhoz csatlakozott, és elesett a városért folytatott harcban.

Anatolij Kovaljovot egy munkás bújtatta el a külvárosban. Hatalmas testét annyira összemarcangolták, hogy egyetlen óriási seb volt. Be sem lehetett kötözni, a munkás meg a felesége meleg vízzel lemosták, aztán becsavarták egy lepedőbe. Néhány napig náluk rejtőzött, de mert veszedelmes lett volna tovább ott maradnia, elvánszorgott rokonaihoz, akik a Donyec-medence addig még fel nem szabadított területén éltek.

Ivan Fjodorovics Procenko osztagával a visszavonuló németek előtt haladt, szakadatlanul hátba támadva őket, míg a Vörös Hadsereg Vorosilovgrádot el nem foglalta. Gorogyiscsei elválásuk óta itt találkozott először feleségével.

Egy partizáncsoport, Kornyij Tyihonoviccsal az élén, Mityakinszk mellett előkotorta az összeomlott kőbányában elbújtatott híres-nevezetes „gazik”-ot. Az autó teljesen hibátlan állapotban, tele benzinnel, sőt egy tartaléktartállyal került elő.

Ez a „gazik” örökéletű volt, mint a kor, mely szülte.

Ezen a „gazik”-on robogott feleségével Krasznodon felé. Gorgyij Kornyijenkót is magukkal vitték. Útközben letették feleségénél, Marfánál. Csak rövid ideig maradtak. Meghallgatták Marfa elbeszélését a németek utolsó napjairól a faluban.

Egy nappal azelőtt, hogy a szovjet csapatok elfoglalták a falut, Marfa az öregapóval, aki valamikor kocsiján vitte Kosevojékat, aztán a saját ruhájába öltöztette Ivan Fjodorovicsot, elment a falu szovjet helyisége elé, mely a Donyectől menekülő német csendőrök és „policájok” ideiglenes szállása volt. Sokan tolongtak itt. Tudni szerették volna, hogy közel van-e a Vörös Hadsereg. Meg aztán, hogy gyönyörködjenek a fasiszták menekülésében.

Amíg Marfa és az öreg ott álldogáltak, repülve vágtatott feléjük egy szánkó. Azon egy orosz „policáj”-parancsnok. A „policáj” közvetlen az öregember előtt ugrott le a szánkóról, és tébolyodottan körültekintve, odafordult az öreghez:

– Hol a főnök úr?

Az öreg hunyorgott, és azt mondta:- Úrnak úr, de az elvtársak alighanem mindjárt utolérik.

A „policáj”-parancsnok nagyot káromkodott, de úgy sietett, hogy meg sem ütötte az öreget.

A csendőrök és „policájok” futás közben zabáltak valamit. Ahogy kirohantak a házból, szánkóikon úgy elviharzottak, hogy porzott nyomukban a hó.

Másnap a Vörös Hadsereg elfoglalta a falut.

Ivan Fjodorovics és Katya Krasznodonba utaztak, hogy az elpusztult bolsevikok és az ifjúgárdisták emlékének adózzanak.

De Ivan Fjodorovicsnak egyéb dolga is akadt itt: új életre kellett kelteni a Krasznodonugol Trösztöt, helyre kellett állítani a bányákat. Aztán részletesen meg akarta ismerni, hogyan pusztultak el a felnőtt földalattiak és az ifjúgárdisták.

Sztacenko és Szolikovszkij gazdáikkal együtt elmenekültek, de Kulesov vizsgálóbírót a lakosság felismerte, feltartóztatta, és átadta a szovjet igazságszolgáltatásnak. Az ő révén váltak ismeretessé Sztahovics vallomásai és az is, hogy milyen szerepe volt Virikovának és Ljadszkajának az Ifjú Gárda pusztulásában.

A bolsevikok és az Ifjú Gárda tagjainak sírja fölött az életben maradottak esküvel fogadták, hogy megbosszulják barátaikat. Ideiglenes emléket állítottak, egyszerű faobeliszket. A felnőtt földalatti harcosok sírja fölött az áldozatok névsora, Filipp Petrovics Lutyikovval és Barakovval az élen. Az Ifjú Gárda obeliszkjén a hazáért elpusztult ifjúgárdisták nevei.

Íme, a nevek:

Oleg Kosevoj, Ivan Zemnuhov, Uljana Gromova, Szergej Tyulenyin, Ljuba Sevcova, Anatolij Popov, Nyikolaj Szumszkoj, Vlagyimir Oszmuhin, Anatolij Orlov, Szergej Levasov, Sztyepan Szafonov, Viktor Petrov, Antonyina Jeliszenko, Viktor Lukjancsenko, Klavgyija Kovaljova, Maja Peglivanova, Alekszandra Bondarova, Vaszilij Bondarov, Alekszandra Dubrovina, Lidia Androszova, Antonyina Mascsenko, Jevgenyij Moskov, Lilija Ivanyihina, Antonyina Ivanyihina, Borisz Glavan, Vlagyimir Rogozin, Jevgenyij Sepelov, Anna Szopova, Vlagyimir Zsdanov, Vaszilij Pirozsok, Szemjon Osztapenko, Gennagyij Lukasov, Angelina Szamosina, Nyina Minajeva, Leonyid Dadisev, Alekszandr Siscsenko, Anatolij Nyikolajev, Gyemjan Fomin, Nyina Geraszimova, Georgij Scserbakov, Nyina Sztarceva, Nagyezsda Petla, Vlagyimir Kulikov, Jevgenyija Kijkova, Nyikolaj Zsukov, Vlagyimir Zagorujko, Jurij Vicenovszkij, Mihail Grigorjev, Vaszilij Boriszov, Nyina Kezikova, Antonyina Djacsenko, Nyikolaj Mironov, Vaszilij Tkacsov, Pavel Palaguta, Dmitrij Ogurcov, Viktor Szubbotyin.

Megjelent a Móra Könyvkiadó (Budapest)
és a Kárpáti Kiadó (Uzsgorod, Ukrán SZSZK)
közös gondozásában

Tizenhárom éven felülieknek

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója
Felelős szerkesztő: Gácsi Klára • Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Diósi Katalin • Műszaki szerkesztő: Sz. Huschit Katalin
29 800 példány, 47 (A/5) ív, MSZ 5601-59
Szedés Kossuth Nyomda, Budapest
IF 2445-e-7678

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!