XIV
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
Egy kis falucskán megyünk keresztül. Egy füves téren pihenünk le. A lakosság egy-kettőre körülvesz bennünket. Elzavarják őket. Azok messziről figyelnek bennünket. Tudják, hogy foglyok vagyunk. Az asszonyok sajnálkozva csóválgatják fejüket. A fáradtságtól senkinek sincs kedve még mozdulni sem. Pihenés nélkül húsz kilométert tettünk meg. Most mindenki, minél jobban ki akarta élvezni a pár perces megállást.
Nagy sivítás, lárma terelte el saját bajainkról figyelmünket. Südi, Szívós, Spóner egy borjút húztak, toltak a kocsik felé. A fél falu kísérte őket. Spóner az állat nyakára hurkolt kötéllel vonszolta, Südi és Szívós meg tolta, taszította a borjút előre. Három apró kölyök, úgy hat-hétévesek lehettek, botladoztak előttük. Összekulcsolt kézzel könyörögtek Spóneréknek, hogy a borjút ne vigyék el. A borjú, mintha csak érezte volna, hogy haramiák kezében van, egy lépést sem tett önszántából. Húzatta, tolatta magát, de nem jött. Spóner ordítva hívott segítséget.
Néhányan, a mindig szolgálatkészek közül, már ugrottak is. Az egyiknek a kezébe nyomta Spóner a kötelet.
– Vesződjenek maguk is vele, ne csak tátsák a szájukat. Maguknak szereztük – és törölgette izzadt homlokát.
A borjú az egyik kocsira került fel, ahol már másik két „szerzett” borjúnk is volt.
Megindultunk. A falu asszonyai most már villogó szemmel, utálkozva néztek ránk. A síró-rívó gyermekeket a férfiak vezették el.
Óvatosak voltak. Egy borjúért nem szabad tengelyt akasztani.
A falu végén hirtelen megtorpant a menet. Az utolsó házból kezét tördelve szaladt egy asszony a bricskához, melyen Tiszarovits, Spóner és Rotyits ültek. Az asszony belekapaszkodott a kocsiba. Tiszarovits ráütött ököllel a kezére, de az nem tágított. Könyörgött a borjúért. Rotyits kikapta az ostort Oláh kezéből, és a lovak közé vágott. A kocsi meglódult. Az asszony ott futott a kocsi mellett összekulcsolt kezeit az ég felé tartva. Nem sokáig bírta. Lemaradt a kocsitól. Rotyits vigyorogva nézett hátra.
Ott mentünk el az asszony mellett. Most már nem sírt. Nem könyörgött – átkozódott.
Nagy falu elé érkeztünk. Az elején megálltunk. A tiszteknek éjjeli szállást kellett keresnünk. Minden ház üres volt. Egyetlen lakót se találtunk. Igaz katonaság se igen járhatott itt előttünk, mert itt még nemigen látszottak a rablás nyomai. A konyhának is helyet kerestünk. Már a harmadik házat vételeztük szemre, amikor az udvarból, egy fészerből gyereksírást hallottunk.
Óvatosan benyitottunk. Földre terített szalmán és rongyokon nyolc-tízéves kislányka sírdogált. Az egyik lábán hatalmas kötés. A piszkos rongyokon átütött a vér. Mellette a földön hatalmas tál kása és egy nagy kancsó víz. Az egész faluban nem találtunk több élő lelket. Ez is inkább félholt volt már. A gyereknek friss vizet vittünk. Ónodi megmosdatta. Politzer doktort odahívtuk fát vágni a konyhára, pedig volt ott elég vágott fa, de így legalább bekötözhette a gyerek lábát. Szörnyű gránátszilánk-roncsolta sebe volt.
Szóltunk Werbőczy hadapródnak is. Megnézte ő is a gyereket. Mit tehetünk itt? Ha holnap továbbmegyünk, a gyerek éhen fog itt pusztulni.
Estefelé nagyobb menekülő csoportot kísértek át a falun. Werbőczy feltette az egyik kocsira a kislányt.
Spóner, néhány embert maga mellé véve, kezdte átkutatni a falut. Ikonokat gyűjtött. Már volt egy egész ládára való a birtokában. Finnyás volt. Nem kellett neki akármilyen szent. Csak a dúsan aranyozottak, kézzel festettek. Ezek drága szentek voltak. Ezekhez nemcsak imádkozni lehetett, de egyesek szerint komoly értékük is volt.
Az ikongyűjtés átragadt az egész keretre. Sőt, már egyes muszosok is gyűjtögettek. Sokat nem segítettek rajtuk a szentek. Vagy talán éppen azért nem, mert ellopták őket?
Kacsatovkát hajnalban hagytuk el. Előbb háromszor körüljártuk a falut. Úgy jártunk, mint Sudzsában. Nem találtunk ki. Végre egy szembejövő német trén igazított útba bennünket.
Magas, gyönyörű, súlyosan érett rozsmezők között, dűlőutakon haladtunk. Ameddig a szem ellátott, rozstenger hullámzott. Megint pihenő nélkül meneteltünk órákon át. Feltört lábunk sajgott. Homok helyett parazsat éreztünk lábunk alatt.
Végre elértük az országutat. Hatalmas, széles, macskakövekkel volt kirakva. A kopott kövek azt bizonyították, hogy réges-régen, talán évszázadokkal előbb építették az utat. Ott pihentünk le az út mellett. Tiszarovits és Spóner a térképet tanulmányozták.
– Na, látják, ez a Sztálin útja. Ez vezet a szovjet paradicsomba – szólt oda nekünk a fecsegő szájú Molnár Árpád, aki mint a kullancs ragadt a tisztekhez. Mindig ő volt a visszhang. Azt mesélték, hogy zsidó származású. Azért ordít, gúnyolódik, zsidózik, hogy elterelje magáról a gyanút. Ahányszor tiszt volt a közelben, mindig kiabált. Tizedes volt, de nagyobb szája volt, mint egy őrmesternek.
– Indulás!
A köves út két oldalán friss kocsicsapás volt. A jobboldalin mi mentünk a front felé – a baloldalin végeláthatatlan sorban özönlött visszafelé a kiürített községek lakossága. Nem jószántukból jöttek. Őket is őrség kísérte. Magyar katonák. Mindegyik kezében bot, jó suhogós pálca, ezzel ösztökélték a menetet, ha elakadt. Az pedig sűrűn előfordult.
Szörnyű menet volt. Négy-hat öregember a kocsi elé fogva. A lapos, orosz kocsikon magasan felhalmozott mindenféle cókmók. Tetejükben tíz-húsz apró gyerek. A legtöbb odakötözve, nehogy útközben leessenek. Az asszonyok hátán hatalmas batyu. Szabad kezükkel vagy a kocsit segítik tolni, vagy egy-egy kecskét, birkát vezetnek. Néha-néha egy-egy ösztövér tehénke vagy sovány lovacska van a kocsi előtt. De csak ritkán. Inkább a férfiak húzzák a kocsit. Ezernyi nagyobbacska gyerek a menet mellett. Egy sem üres kézzel. Mindnek van valami használati tárgy vagy kisebb batyucska a kezében.
Az őrség nem különb a miénknél. Sűrűn csattan a bot a kocsihúzó férfiak hátán. Az asszonyoknak a lábát ütik. A batyu védi a hátukat. A gyerekeket sem kímélik. Apró, ijedt, jószágok ezek a gyerekek. Már sokat láthattak. Az istenért sem mennének a kocsik mellett. Ott csetlenek-botlanak az anyjuk lába körül vagy a két kocsi között, a férfiak lába alatt.
Keretünk vihogva barátkozik a szembejövőkkel. Megértik egymást. Rokonlelkek.
Rotyits zsákmányra les. Talál is. Az egyik kocsiba kivételesen, tűrhetően jó lovacska van befogva. Több se kell Rotyitsnak. Megállította a menetet. Pillanatok alatt kifogta a lovat, és átvezette az úton hozzánk.
A ló gazdái nagy sírást-rívást csaptak. Utána akartak jönni a lónak. A botok hamar visszaterelték őket. Az asszonyok a kocsin felhalmozott batyukra dőltek, úgy sírtak. A magyar katonák hamar rendet teremtettek. Férfiak, asszonyok kerültek a ló helyére, és az elakadt menet újra megindult.
Rotyits éhes szeme fürkészve figyelt minden kocsit. Még két tehén volt a zsákmány. Azok elrablása sem került nagyobb nehézségbe, mint a lovacskáé. Legfeljebb több ütésbe. Azt pedig a kitelepítettek kapták.
Órákig vonult el a két karaván, egymás mellett. Nem tudom, melyik volt borzalmasabb, a mienk-e, mely megkínozva, de biztosan ment a halál felé – a Don felé -, avagy a másik volt borzalmasabb, amelyik otthagyott mindent, ami egy parasztnak az életet jelenti, földet, házat, aprójószágot, berendezést, szerszámot, és ment a nagy bizonytalanságba. Ki tudta volna ezt akkor megmondani, eldönteni?
Mi nem magunkat sajnáltuk, hanem azokat odaát, az út túlsó oldalán. Itt csupa felnőtt volt. Jórészt szenvedésben, nélkülözésben már odahaza megedzett embernyi ember. Odaát aggastyánok, tehetetlen nők és ezernyi, sok ezernyi gyerek.
Végre az utolsó kordé is elhaladt mellettünk. Eddig is sokat láttunk a háború rémségei közül, de ez volt a szörnyűségek koronája. Lehetett-e nem gondolni a mieinkre odahaza: feleségre, gyerekre, szülőkre? Nem! Csak arra gondoltunk. Azért olyan szótalan most mindenki. Harapófogóval sem lehetne egy szót kihúzni egyikből sem. Ilyen némán sohasem meneteltünk.
Észre se vettük, hogy a köves út elmaradt mellettünk. Már megint dűlőúton haladtunk. Most krumpliföldek végtelenje vett körül bennünket.
Egy útkereszteződésnél tábla. Rajta az írás:
Jablocsnoje.
Keservesen betűzzük az orosz feliratokat. Magyar felirat ritkán akad. A német jelek gyakoribbak.
Messziről erős motorbúgás hallatszik. A keret ijedten kémleli az eget. Valaki felfedezi, hogy a front felől, még alig láthatóan, repülőgép közeledik.
A menet megáll. Mindenki tanácstalan. Sík, lapos területen állunk. Sehol még egy bokor sincs. Csak krumpli, krumpli és krumpli.
No, ez nem sok védelmet nyújt.
Már egészen közel jön a gép. Kikerül bennünket. Most aztán egyszerre pánik tör ki. Mindenki menekül a kocsik közeléből. A gép hirtelen fordulattal felénk kanyarodik. Nyílegyenesen szembe a menettel. Egészen alacsonyan száll.
Keret és musz, riadt nyúlként lapulnak a krumplibokrok között.
Spóner magasan kapkodva lábait, mint a kecske ugrál már vagy száz méternyire az úttól. Molnár Árpád most is a nyomában. A lovak ijedten horkannak. Mi nem mehetünk el, nehogy a lovak megugorjanak. A gép már ott van felettünk. A szelét is érezzük, olyan alacsonyan suhan. A pilóta barátságosan integet ki a gépből.
A gép farkán piros-fehér-zöld jelzés. Magyar gép.
Jó tréfa volt.
Félóra is beletelik, amíg mindenki előkerül a krumplibokrok közül. Egyik-másiknak előbb a hirtelen rájött szükségletét is el kellett végeznie.
Helyre kell állítani a keret tekintélyét, melyet az a mókás kedvű pilóta nagyon megtépázott. Mind hangosak. Előadásokat tartanak, hogyan és miképp kell viselkedni, ha váratlan repülőtámadás ér bennünket.
Szidnak bennünket, akik ottmaradtunk a lovak mellett. Bezzeg csak ugrottak volna meg a lovak, most az lenne a baj. Azt már nehezebben bírnánk ki, mint ezt az üres fecsegést, hencegést, a szégyenben maradtak hősködését.
Tiszarovits szigorú utasítást ad, hogy a legközelebbi erdőből még több gallyat kell a kocsikra tűzdelni.
– Nem árt, ha a sapkájukra is erősítenek gallyat – adja a jó tanácsot.
Hát persze hogy nem árt, de nem is használ. Honnan tudja azt a bomba, hogy nem szabad oda esnie, ahol zöld gallyak vannak.
Most az út az erdőn vezet keresztül. Rotyits hirtelen leugrik a kocsiról, melyen ült, és beszalad az erdőbe.
Mindenki őt figyeli. Lármát hallunk. Két keretlegény fegyveresen siet Rotyits után.
Nem messze az úttól, bent az erdőben apró orosz lovacska áll egy kétkerekű kordé elé fogva. Civilek állnak körülötte. Hárman. Az egyiket jól látom. Fiatal fiú. Rotyits püföli a furkósbottal. A fiú hirtelen megfordul, és az erdő mélyébe menekül. A másik kettő utána.
Lövés dörren. Kettő-három-négy-öt. Velőt rázó sikoltás. Még két lövés. Valaki messze, bent az erdőben halálosan felordít.
Rotyits és Szívós jönnek. Kötőféken vezetik a tavacskát. Kint az országúton mustrálgatják az újabb szerzeményt. Pirókot ültetik fel a kordéra kocsisnak. Rotyits mögéje térdel. Kezében ott a fegyvere: a furkósbot.
Pirók idegesen rángatja a kócgyeplőt jobbra-balra:
– Gyí, gyí! – noszogatja a lovacskát.
Az meg csökönyösen áll egy helyben. Vissza-visszatekinget arra, ahonnan az erdőből kivezették. Mintha várna még valakit.
Pirók idegességében már izzad.
Hol a lovacskára, hol Rotyitsra tekintget. Teljes erővel rángatja a gyeplőt – míg el nem szakad. Pirók meg hátraesik. Egyenesen a mögötte térdeplő Rotyitsra. Annak se kellett több.
Dühös kutyaként mordul rá. Üti Pirókot ököllel, ahol csak éri. Aztán leugrik a kocsiról, és most már a furkósbotot használja. Pirók ott fekszik a kordén. Két kezét védőleg tartja arca elé, amelyet már elborított a vér.
Rotyits ordít. Ömlik belőle a piszkos szóáradat. Még a lovacska is megsokallta az ordítást, és vad vágtába kezdett. Rotyits csak az utolsó pillanatban ugrott félre, az utolsó ütése már csak a kocsi hátulját érte. Csak a falu alatt értük utol Pirókot. Akkorra már kötözgette az elszakadt gyeplőt és húzószárakat. Ruhája csupa vér. Arcán csúnya, kék foltok éktelenkedtek. Rotyits öklének és botjának nyomai.
Jablocsnojeban a templom mellett tanyázunk le. A templom most raktár. Hatalmas teherautókról hordják be a zsákok, ládák ezreit. A mellékajtók előtt pedig kocsik végtelen sora várakozik. Itt hordják ki a felvételezett holmit.
Mi is vételezünk. Nem sokat. Néhány zsák szárított kelkáposztát, egy félzsák szárított sárgarépát és borsót, babot, kevés margarint és kenyeret.
Szemben emeletes épület. Betűzzük a feliratot:
Skola – iskola.
Most kórház. Ott is sok kocsi ácsorog. Sebesülteket hoznak. A front tehát közel lehet.
Ma már legalább harminc kilométert tettünk meg. Mégis tovább kell menni. Erős ágyúzás hallatszik. Néha még a föld is reng alattunk.
Tovább.
A meleg fullasztó. Délelőtt hatalmas záporeső mosott végig bennünket. Bőrig áztunk. Most, hogy újra tűzően kisütött a nap, az átázott ruha úgy gőzöl rajtunk, mintha gőzfürdőben lennénk. A zöldellő föld is önti a párát. A nedves forróság kibírhatatlan. Most a veríték mos végig bennünket.
Éhesek is vagyunk. Ma nem főztünk. Hideg ebédet kaptunk. Hárman egy egyszemélyes szardíniás konzervet. Lassan már ez lesz a sorsunk.
A menet meg-megszakad. Akik kidőlnek, azokat ketten-ketten karonfogva vonszoljuk magunkkal. Megint sok dolga van Némethnek, Reichordtnak, Szívósnak, Südinek és a többieknek. Már belefáradtak a folytonos ütlegelésbe. Mindenki középen szeretne menni. Oda nehezebben ér el a furkósbot meg a vessző.
Kovács Lajosnak végigreped a bőr az arcán Reichord mogyorófa-vesszőjétől. A vörös hajú Merényi Árpád Szívósnak tetszik nagyon. Egy percig se tágít mellőle. Ötpercenként veri végig.
– Na vörös, nem jól érzed magad?
Már táncol is Merényi hátán Szívós furkósbotja. Ördögien vigyorog.
– Jobb volna, ugye, az Andrássy úton a kurváiddal sétálni?
– Nesze, itt a kurvád!
Bedő a kisportolt, erős mokány testű Mitzkyt kezeli. Hiába próbál a sor széléről befelé húzódni, Bedő visszarángatja.
– Na, atléta úr, ez milyen sport? – Zuhog Mitzky hátán a furkósbot. Kabátja végigreped.
Megint csattan a bot. Szívós nem fáradt. Reichord sem. Frissíti őket a Jablonocsnojeban beszedett pálinka.
Messziről falu látszik. Arrafelé tartunk. Biztosak vagyunk benne, hogy az a cél. Addig el kell jutni.
A vékony dongájú Lindenfeld Vilmos ott mellettem esik össze. Végérvényesen. Nincs víz, amivel fellocsolhatnánk. Csikvári belerúg. Úgy élesztgeti. Négyen cipeljük. Már nincs messze a falu, talán el tudjuk addig vinni. Ott lesz víz.
Tényleg volt. Egyetlen kút. Az átvonuló seregből százak tiporták, lökdösték egymást egy korty vízért. Minden házudvar, utca tömve volt katonasággal. Katonák hatalmas falombokat cipelnek. Azzal álcázzák az udvarokon, az utcán ácsorgó kocsikat, autókat.
Parancsok hangzanak. Századok vonulnak előre. A kútnál felbomlik minden oszlop sorrendje, mindenki vizet akar.
Valaki felfedezi, hogy az egyik közeli udvarban van egy nem használt kút. Odarohanunk. Spárgákon engedjük le a kulacsokat, melyekből poshadt bűzös víz ömlik ki.
Nem baj. Oltja szomjunkat ez is.
Megbetegszünk tőle? Bár úgy lenne. Mindannyiunk legfőbb kívánsága egy jó, kiadós betegség. Azért egy kéz- vagy lábtörés sem lenne éppen rossz.
Nincs szerencsénk. Penészes kenyér, poshadt, bűzös víz, bőrig ázás, mérges legyek nem használnak nekünk. Nem tudunk megbetegedni.
A kórház mindannyiunk vágya. Akkor még azt hittük, hogy a munkaszolgálatos is emberré válik, ha kórházba kerül. Legalább akkor. Az orvosi etikáról akkor még egészen más fogalmaink voltak.
Később tudtuk csak meg, hogy a muszos sohase lesz többé ember, még betegen, még sebesülten sem. Orvosai előtt a zsidó, a muszos, a kommunista, a hadifogoly nem számított embernek. Rajtunk segíteni bűn volt.
A kulacsainkat megtöltve vízzel, indultunk tovább. Talán majd a falu másik végén lesz a szállás.
Már sötétedett. Gyorsabb iramra ösztönöztek bennünket. Pedig nekünk eddig is gyors volt.
– Ma nem lesz megállás?
Nem szóval kérdeztük egymást, csak jelekkel. Már nem volt erőnk beszélgetni sem.
A sötétedő estében messziről fények villantak fel. A közeli front ágyúinak torkolattüze volt.
Meredek domboldalon, erdei úton ereszkedtünk lefelé. A menet minduntalan elakadt. Szemben velünk sebesülteket, üres lőszeres ládákat szállító kocsik jöttek. A szűk úton hevenyészett kitérőkön át keveredett össze és bontakozott ki újra az ellenkező irányba áramló két kocsisor. Kocsisok káromkodása, parancsnokok ordítása töltötte meg a levegőt.
Nekünk a legszigorúbb, utasítás tiltotta meg még a hangos beszédet is. Annál hangosabbak voltak a kocsisok meg az ágyúk.
Egy kitérő után végre oldalútra fordultunk be. Itt vertünk éjjeli szállást. A meggyötört lábakról pillanat alatt lekerült a bakancs. Fekvéshez készülődtünk. Lombot, gazt gyűjtöttünk. A föld keménységét igyekeztünk enyhíteni.
Vacsoráról szó sem esett. Tüzet gyújtani halálbüntetés terhe mellett tilos. Még a cigarettázást is eltiltották. Egy reccsenésre Spóner már idegsokkot kap.
Mielőtt egészen besötétedett volna, repülőtámadást kaptunk. Dehogy volt az repülőtámadás. Csak néhány felderítő szovjet gép suhant el felettünk. Azt hittük, felfedeztek bennünket. Most majd aztán jönnek a bombázók. Tiszarovits sorakozót rendelt el.
Csak úgy mezítlábasán, félig levetkőzve sorakoztunk.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!