XVII

(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)

2

Még nem készült el a tiszti szállás. Az oldalgerendák összeillesztésével vesződtünk, amikor az egyik nap ebédosztásnál odajött a hadnagy hozzánk.

– Fiúk, sajnálom, de megint elviszik magukat. Vissza kell menniök még ma a századtörzshöz.

Az ebéd már nem is ízlett egyikünknek sem. Mit lehetne itt tenni? Semmi okosat sem tudtunk kitalálni.

– Meg kellene kérni a hadnagyot, hogy ne engedjen el bennünket – indítványozta valamelyik.

– Az nem ér semmit. Ha parancsot kapott, teljesítenie kell. Ezek nem szállnak szembe a paranccsal.

– Mégis meg kell próbálni.

Linhardt vállalkozott rá meg Csik Pista.

Elmentek a hadnagyhoz. Izgalommal vártuk őket vissza.

– Mennünk kell – jelentette Linhardt -, de megígérte, hogy most is mindent elkövet, hogy visszahozzanak hozzá. Neki joga van munkaszolgálatosokat igénybe venni. Zsidó meg nem kell, csak keresztény kell neki. Más keresztény munkaszolgálatosok nincsenek itt a környéken, csak mi.

– Hát ez gyenge vigasz – állapítottuk meg.

Itt menni kell.

Kecskés már jött is értünk. A hadnagy is velünk jött az ezredparancsnokságig. Ott akart visszakérni bennünket.

Az ezredparancsnokság előtt hiába várakoztunk egy óra hosszat. A hadnagy úr csak nem jött ki.

Kecskés ment be megérdeklődni, hogyan áll az ügyünk.

– Rosszul fiúk, menni kell – jött ki Kecskés a hírrel.

Mióta utoljára erre jártunk, azóta az út mellett az egyik kis dombocska tetején hatalmas, fehér terméskőből faragott emlékkövet állítottak fel.

„Állította a magyar nemzet, mely visszaadta az orosz népnek a hitét, és felszabadította a bolsevisták gyilkos uralma alól. Az Úr 1942. évében.”

Az aranybetűket a hófehér alapon messziről is jól lehetett olvasni.

A fehér kereszt nem sokáig villogott ott a domboldalon, mert nemsokára zöld gallyakkal teljesen befedték, eltakarták.

Egyesek szerint azért, mert az orosz felderítő gépeknek jó tájékozódási célpont volt, mások szerint azért, mert a németek megsértődtek.

– Hogyan merészelik a magyarok azt állítani, hogy ők adták vissza az oroszok hitét, hogy ők szabadították meg a bolsevisták uralmától őket?!

A németek ezt a maguk művének tartották. Nem ez volt az első kereszt, melyet hazugságra használtak fel. Egy héttel később megint arra jártam, ahol már a kereszt helyén csak egy nagy gödör éktelenkedett. A gödör szélén még itt-ott egy darabka a keresztből.

Fényes bácsi a keret kocsisa súgta:

– Tudja, a németek nem állhatták, aztán ledöntötték. Most meg azt híresztelik, hogy muszosok csinálták.

Inkább illett volna a felrobbantott kereszt ide, a temetőbe. A katonatemetőbe, mely nem messze innen ott volt az út mentén, amely napról napra nagyobb területet hódított el a mezőből. Ott még egy fakereszt sem jutott fejfának.

Ott csak egy-egy rozsdás acélsisak jelezte, hogy valaki – magyar – itt esett el a Don mentén „az ezeréves haza védelmében”.

Kereszt, temető, halál, ezeréves haza, valóság és hazugság, szimbólum és tények kavarogtak a fejünkben a századkörlet felé mentünkben.

Az ilyen gyalogolások közben – amikor valami hirtelen meglepő, szokatlan kizökkentett bennünket a megszokott feszültségből, a kérdések, problémák ezrei támadtak fel bennünk, gyötörtek, kínoztak bennünket, s jó volt, ha volt erőnk gyötrődésünket másokkal megosztani!

Most azzal kínlódtunk, hogy mi lesz velünk a századnál.

– Mi is az 52-esekhez kerülünk?

– Az halál lesz!

– Nem hiszem, hogy bennünket, keresztényeket bántsanak, hiszen a múltkor olyan ünnepélyesen fogadtak bennünket. – Az örök optimista Lindauer hitegette így magát.

– Gondolod, hogy előbb kérik majd a nagymamád keresztlevelét – bökött vissza Lindauernek Pásztor Imre.

– Tégedet, Lindi, még a szépanyád keresztlevele sem mentene meg, hiszen rajtad három hitközség látszik – évődött Ónodi a hosszú Lindauerrel.

Senki annyi verést közülünk nem kapott, mint Lindi, éppen zsidós kinézése miatt, aki, hogy mentse magát, madzagra kötve öklömnyi nagyságú keresztet hordott a nyakán, mely láthatóan, mindig ott fityegett keshedt mellén. Ha véletlenül a kereszt menet közben vagy munka alatt lecsúszott a zubbony alá, vagy az ing alá, Lindauer mindannyiszor gondosan előhúzta.

– Legyen ez csak elöl – szokta mondogatni.

– Ez a villámhárítóm, talizmánom, mely nemcsak a szemveréstől, de még a botütéstől is véd.

Az út egyik kanyarulata után meglepődve szembetalálkoztunk a századdal. Ott ültek cókmókjaikkal együtt az út menti cserjék tövében.

A keret lövésre tartott fegyverrel körülöttük.

Rotyits állított meg bennünket. Kecskés átadta az „őskeresztény” szakaszt. Sokáig barátkozott Rotyitssal.

Minket az út másik oldalára ültettek le. Szigorúan tilos volt a túloldalon ülőkkel beszélni, így csak jelekkel próbálkoztunk megtudni azt, hogy mi is történik itt. Azt már láttuk, hogy egyesek fél szemmel a keretet figyelve hátizsákjaikban kotorásznak, és el-eltüntetnek valamit a mögöttük levő bokrokban. Ebből meg a jelekből tudtuk meg, hogy újra kutatás lesz.

Ki tudja, már hányadszor fosztanak ki bennünket. Igaz, hogy a legtöbbtől nem sok elvenni való van, de vannak örök „szerzők”, ezeknek mindig van néhány tartalékdoboz szardíniájuk, kis cukor, egy önborotva készlet, borotvapengék, szappan, esetleg tetűpor, tű, cérna jelenthet még értéket és ami a legnagyobb kincs, valamilyen orvosság.

Magas, elegáns huszárhadnagy vezetésével négy csapatcsendőr huszár végezte a motozást.

– Nincs magyarázat… Pofa be!

Ez azoknak szólt, akik próbálták visszakönyörögni a hasuktól elspórolt doboz szardíniát.

– Kuss, zsidó!

Ez meg Brach Emilnek szólt, akinél egy kis alumíniumdobozban különféle orvosságokat találtak. Egy kalapácsot is elvettek tőle, hiába bizonygatta, hogy ő a század susztere, és ez az egyetlen szerszáma.

– Hazulról hoztad?

– Nem.

– Nem? – No, akkor loptad. Tudod, te dög, hogy kezet csókolhatsz, ha nem állíttatlak hadbíróság elé? Ezért a kalapácsért kaphatsz néhány esztendőt. Nem olvastad a falu végén a táblát?

„Fosztogatás, tolvajlás az elhagyott házakban halállal büntettetik.” – Nem olvastad?

– Nem. Alássan jelentem!

– Ki a szakaszparancsnokod?

– Nincsenek nálunk – alássan jelentem – külön szakaszok.

– Őrmester! – ezt Bedőnek ordította a hadnagy.

– Parancs, hadnagy úr!

– Ez a zsidó nem olvasta a falu végén a hirdetést, mely tiltja a fosztogatást. Miért nem oktatja ki? Elviszi oda, olvastassa el vele, és verje oda azt a kampós orrát. Értette?

– Igenis, hadnagy úr!

Bennünket, az „őskeresztényeket” nem motoztak meg. A hadnagy úr bűzt szaglászva, magasan tartott orral vonult el előttünk.

– Érezni, hogy ezek keresztények, ezeknek nincs büdös zsidó szaguk – szellemeskedett a mellette topogó Spónernek és Tiszarovitsnak, akik hülye vigyorral nyugtázták az olcsó ízléstelenséget.

Azért két pokrócnyi cókmók összegyűlt a kutatás eredményeként. Volt ott hajkefe, ruhakefe, zsebtükör és zsebkés, néhány zsebkendő, egy doboz szardínia, egy ikon, egy egész komiszkenyér, szappan, dohány és cigaretta, egy önborotva-élesítő apparátus is, ki tudná felsorolni, mi minden apróság, amit ezernyi leleményességgel rejtegettek eddig vagy ezer ügyeskedéssel „szerezték”, vagy cserélték bonért. Mindenesetre a két legjobb pokrócba csomagoltatták a holmikat. A pokrócokat is a zsákmányhoz számították.

– Na, gyerünk, két zsidó vegye ezeket a batyukat a vállára.

Fiatal, pirospozsgás arcú tizedes volt, aki a zsákmány felett rendelkezett.

Pál Endrét és Ehrenwaldot választotta ki.

– Na, gyerünk, fel a vállra!

– Hű, az anyjuk istenit! – röhögött Rotyits a térdeit csapdosva -, na, ezek visszatértek az apjuk foglalkozásához.

– Zsidók, van-e fütyülőtök? – ugrott melléjük a csendőrtizedes.

– Fütyülni, fütyülni! – ordított Reichord, elválaszthatatlan furkósbotját forgatva Pál és Ehrenwald orra előtt.

– Húzz rá egyet! Ne sajnáld, az Úristenit! – biztatta Rotyits Reichordot. – Majd fütyülnek akkor!

Annak sem kellett több, már csattogott is a furkósbot a két szerencsétlen vállán, fején.

Pál az egyik kezét védekezően emelte maga elé. Vesztére, mert a batyut meg leejtette. A pokróc szétnyílott, és a sok apró holmi szétgurult a homokban.

Ott feküdt már Pál is a pokróc mellett. Most a huszárhadnagy ütötte lovaglóostorával. Egy ütés, egy rúgás váltogatta egymást. Pál meg feküdt élettelenül. Csak egy erősebb rúgás után rángott egyet-egyet. A hadnagy szemei égtek, tüzeltek. Ezek a szemek nem voltak dühösek. Olyan különös tűz volt bennük. Közben vigyorgott. Aztán meg olyan nyüszítő, visító hangot adott, mint amikor párzás után a baknyúl lefordul a nőstényről.

Az út két oldalán megdermedve néztük végig a kálváriát. Vacogott a fogam. A félelemtől? Nem. A tehetetlen dühtől!

A hadnagy még egy utolsót rúgott az élettelenül fekvő Pálba, aztán dühösen a túloldali csoport elé állott:

– Na, gyerünk egy másik zsidóval!

Senki sem mozdult.

– Mi az, nem hallottátok?

Fried lépett ki. Az, aki már egyszer olyan bátran viselkedett Pollák tizedessel szemben.

– Parancsára, hadnagy úr!

Bátran, mereven nézett a hadnagy szemébe, amint feszesen, katonásan ott állott előtte.

A hadnagy kétszer is végignézte. Fried keményen állta a tekintetét.

– Ha nem volnál olyan ronda vörös, kereszténynek is beillenél.

– No, mars, összeszedni a holmikat! – Aztán megfordult, és odament a Tiszarovits-, Spóner-, Rotyits- csoporthoz, akik gyönyörködve figyelték a hadnagy úr hősködését. Most apró – a jó tréfacsinálónak kijáró – vihogással fogadták.

Ehrenwald és Fried a csendőrtizedessel távoztak. Mi meg végre átmehettünk társainkhoz. Végre együtt volt az egész század. Már akik még éltek.

Már hosszú a névsora azoknak, akiket az utóbbi napokban „elvezényeltek”.

Új muszkifejezéssel ismerkedtünk meg: „elvezénylés”. Itt nem gyilkoltak meg senkit, hanem egyszerűen elvezényelték. A másvilágra.

Ezt persze nekünk nem volt szabad tudnunk. Nekünk úgy kellett tudnunk, hogy tényleg csak elvezényelték őket.

Kovács Mikit keresem. Már Ónodival tárgyal. Én is bekapcsolódom a beszélgetésbe. Pontos névsort ad az elvezényeltekről. Elmeséli Sax Ottó esetét.

Öt is elvezényelték. Megmutatta a kolhozt, ahova vitték őket. A csomagjaikat kint a kolhoz előtt kellett lerakniok.

Németh meg Szívós szakaszvezetők kísérték őket oda. Egy darabig a kolhoz előtt üldögéltek a füvön. Aztán megérkezett Rotyits és Reichord. A homokfutóval jöttek. Rotyits hajtotta a lovakat. Most nem hoztak kocsist magukkal.

Ott álltak meg a pihenő csoport mellett.

– No, elhoztátok őket? – kérdezte Némethtől és Szívóstól.

– Jól vannak összeválogatva?

– Ezek a legjobb munkások – válaszolt gúnyosan Németh szakaszvezető.

– Hej, ezek nagyon szeretnek dolgozni – toldotta meg Szívós.

– Valami nincs itt rendben – gondoltuk mesélte el később Sax Ottó.

– Ahogy körülnéztem, nem éppen a legjobb, legerősebb, hanem a leggyengébb társaság volt együtt, egy-két kivétellel.

Rotyits és Reichordnál orosz géppisztoly volt. Eddig, ha fegyverrel is jártak, legfeljebb magyar puska volt náluk.

– A hátizsákokat itt hagyni. Gyerünk be az épületbe. Ott lesz egy kis munka. Aztán megyünk tovább – adta ki Rotyits a parancsot.

– Egy kétablakos szobába mentünk be. Az ajtóval szemben levő falhoz tereltek bennünket. Az egyik ablak ott volt mindjárt balra tőlem.

– Mind a négy kerettag puskával jött be. Reichord lőtt először. Aztán mind a négyen. Én a lábamba kaptam egy lövést. A többiek rimánkodtak, sírtak, hörögtek. Felálltak meg összeestek. Én meg egy ugrással az ablaknál voltam, és máris kint a kolhoz mögött elterülő napraforgó-táblába futottam.

– Hol van Sax? – szakítottam félbe Kovács Miki beszédét.

– Nem tudjuk.

– Akkor este visszajött a szállásra. Titokban, éjjel. Ott bújt meg közöttünk. Akkor mondta el azt, hogy mi történt az elvezényeltekkel. A fiúk mind ijedtek voltak. Ha Németh-Szivósék megtudják, hogy itt volt, hogy elmesélte a kolhoznál történteket, akkor az egész társaságot kivégzik, hogy a tanúkat eltüntessék – mesélte izgatottan Kovács.

– Azt a tanácsot adtuk neki, hogy hajnalban menjen el az 52-eseknél Répássy főhadnagyhoz, akinek emberséges híre volt, és tegyen ott panaszt. Előbb még bekötöztük a sebét. Csak a bicepszét fúrta át a golyó.

– No és mi lett Saxszal? – kérdeztük egyszerre Ónodival.

– Elment tőlünk hajnalban, azóta nem láttuk.

A kivégzettek névsorán van már Knopp Imre, dr. Braun Soma, dr. Grünvald Géza, Kohn Róbert, Kovács István, Blau Artúr, Fazekas József, Gyéres, Lőwi, Bernáth, Pollák, Forbáth László, Somló Támás, Rosenfeld Sándor, Erős Géza és a már előbb kivégzett Sugár Gyuri.

A többieket nem is tudja hirtelen Kovács Miki elsorolni.

Herman Laci keze fel van kötve. Az arcán is rengeteg seb. Igen rossz bőrben van.

– Mi történt veled?

– Megsebesültem. Oda jártunk ki hatan munkára a Don kanyarhoz. Nagy területet két méter magasan bogáncskóró borított. Egészen le a folyóig. Az oroszok itt minden este átjöttek. Innen, közelről lőtték a magyar állásokat. Ezek sohase mertek a bogáncsosba előre kimenni. Bennünket küldtek. Rossz, csorbult, életlen kaszákat nyomtak a markunkba, hogy arassuk le a bogáncskórót. Amikor aztán munkába kezdtünk, a túloldalról, azonnal lőttek. Lehasaltunk. Szamek megsebesült. Aknára lépett. Vissza akartuk vinni a kötöző helyre. Akkor meg a mieink lőttek ránk. Nem engedtek vissza bennünket. Dolgozni kellett tovább. Másnap meg azt a parancsot adták, hogy a parton levő kis faépületet bontsuk el. Az is útban van. Nagy óvatosan kúsztunk hason az épületig. Tudtuk, hogy az egész környék alá van aknázva. Most Stolczer Gábor, Morvái Pali, Pollák László, a két Récsey és az egyik Schwarcz volt velünk. Stolczer nyitotta ki az ajtót. Óvatosan húzódtunk be. Már csak Pollák volt kint, amikor óriási robajjal, egyszerre két akna robbant alattunk. Az épület ránk dőlt. Éreztem, hogy megsebesültem. A karom éktelenül fájt, de eszméletnél voltam. Mozdulatlanul feküdtem, mert valami súlyos nyomott le.

Halk nyöszörgés volt csak hallható. Egyébként minden csendes volt. Egy puskalövés sem hallatszott. Aztán nagy erőfeszítéssel iparkodtam felemelni a rajtam levő terhet. Lassan engedett. Mikor már mindkét kezem szabad volt, akkor jobban tudtam segíteni. Soká tartott, nagyon hosszú időnek tűnt, míg kimásztam a romok közül. A nyöszörgés irányába kúsztam. Morvai volt ott. Eszméletlenül hevert, de szabadon. Aztán a kis Récseyt találtam meg, ő is megsebesült. Schwarc, Stolczer széttépett testébe tenyereltem bele a sötétben. Felsikítottam ijedtemben. A másik Récsey csak légnyomást kapott. A bejáratnál feküdt kiterítve Pollák Laci is. Ketten Récseyvel belekaroltunk Morvaiba, úgy cipeltük visszafelé. A kis Récsey húzta a sérült lábát. Sokszor négykézláb jött. Mi is alig tudtuk tartani magunkat. A nagy Récsey a légnyomástól fuldoklott, de jött.

Jelentkeztünk Németh szakaszvezetőnél. Engedélyt kértünk, hogy a zászlóalj kötözőhelyére menjünk.

Csak engem és a kis Récseyt engedett el.

Morvai sebesülése alig látszott. A végbelén ment be egy aknaszilánk.

– A légnyomás nem sebesülés – intette le a nagy Récseyt Németh.

A zászlóalj kötözőhelyen Wéber zászlóalj-orvoshoz utasítottak bennünket. Nem volt a kötözőhelyen. Engedélye nélkül meg nem nyújtottak még elsősegélyt se. Jó félóra múlva került elő.

Jelentkeztem nála.

– Ki innen, ki innen, büdös zsidók! Rúgják ki innen, dobják ki innen őket – uszította ránk a szanitéceket.

Könyörögtem neki.

– Elvérzünk, főhadnagy úr – próbáltam meggyőzni.

– Ki innen, el innen – ordította. – Fogd a pofád, büdös zsidó. – Mit tehettünk. Récsey kint az utcán leült a kerítés tövében. Egy lépést se tudott tovább menni. Én meg visszamentem a szakaszhoz. Útközben találkoztam egy ismerős őrmesterrel. Az segített. Elvitt a saját zászlóaljukhoz. Ott kötöztek be. Két naponként odajártam kötözésre. Aztán Németh ezt is megtiltotta. Most gennyesedik már a sebem. Csupa tűz a karom – panaszkodott még Herman. –

– És mi lett a kis Récseyvel?

– Nem tudom – Németh még csak meg se kérdezte.

Közben sorakozót rendelnek el. Spóner bennünket, őskeresztényeket a sor végére parancsol.

Az első ötven embert leolvassák. Azok újra az 52-esekhez mennek dolgozni. Oda, ahol a kivégzések vannak. Kovács Miki újra köztük van. És még sokan mások az elvtársak közül.

Oláh mellé kerülök. Most őt faggatom: mi volt a századtörzsnél.

– Senki sem mer egy hangos szót sem szólni. Még egymással sem merünk beszélni. Azt mondogatják, hogy itt is megkezdődnek a kivégzések.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

XVII

(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)

1

Szeptember elején már hosszabbodnak az éjszakák. Ez nekünk rossz, mert többet kell éjjel dolgozni, de azért a nappali munkamennyiséget is megkövetelik.

Már napok óta szinte óránként robognak el felettünk a szovjet, vörös csillagos felderítő repülőgépek. Ilyenkor a mindig kéznél levő friss gallyak rákerülnek az ágyúkra. Erős felderítés folyik a túloldalról. Azt beszélik, hogy szovjet támadás készül.

Este nem kellett kivonulni munkára. Azért nem pihentünk. A befogott kocsikra egész éjjel rakodtunk. Lőszer, raktár, konyha mind felcsomagolva. A lovak befogva, minden indulásra készen. Irány: visszafelé. Tehát menekülés. A szovjet csapatok támadnak. Ágyúink is elhallgattak már. Azok elé is befogják a lovakat. Hatot egy-egy elé. Már csak parancsra várunk, hogy induljunk.

Ágyúzás már sehonnan sem hallatszik. Annál inkább ropognak a gépfegyverek, golyószórók. Valahol egészen a közelünkben lehetnek már.

Izgatottan tanácskozunk. Mit tegyünk? Lesz-e alkalom a szökésre? Még nem kaptunk parancsot, hogy mitévők legyünk. De mi már határoztunk.

Ha megkezdődik a visszavonulás – mi lemaradunk. Ónodi már kiszemelt egy jó félreeső bunkert. Eddig lőszer volt benne.

Egész éjjel nem alszunk. Izgatottan várjuk a fejleményeket. A tüzéreknek már nagyon mehetnékűk van. A tisztek nem engedik őket. Pedig már a közelükben folyhat valahol a harc.

Sebesültek százai gyalog vánszorognak visszafelé. Senki sem törődik velük.

Ránk virradt, és még semmi változás. A lovak továbbra is befogva. Hajtók a kocsik mellett. Várják a parancsot. Az egész nap így telik el, de a lövöldözés nem szűnik. Csak úgy estefelé, hogy éjfél körül annál jobban erősödjék. Mégis most parancsot kapunk, hogy az istrángot leakaszthatjuk a hámfákról.

Híre jön, hogy az ellentámadás sikeres volt. Visszaszorították az oroszokat. Reggelre kifogjuk végre a lovakat. Visszahordjuk a lőszert a bunkerekbe, az élelmet a géhá bunkerjébe. A konyhát is felállítjuk. Az ágyúkat is visszavontatják eredeti helyükre, és nemsokára már lőnek is.

Egy újabb reményünk szállt el.

Délután parancsot kapunk, hogy teljes felszereléssel gyülekezzünk a hadnagy úr bunkerje előtt. Visszamegyünk a századhoz. Mindegyikünk kap egy kilós német hurkakonzervet meg egy fél kiló kenyeret.

Ez a jutalmunk a jó munkáért. Meg a hadnagy úr kézfogása, mellyel elbúcsúzik tőlünk. Kicsit furcsán érezzük magunkat. Elszoktunk már attól, hogy embernek tekintsenek bennünket.

Kecskés kísér vissza bennünket. Lassan, beszélgetve haladunk Archangelszkoje felé, ahol a század körlete van. Jövőnket latolgatjuk meg a tegnapi elszállt reményeket.

Sajnáljuk a tüzéreket itt hagyni. Igaz, hogy embertelenül megdolgoztattak bennünket, de legalább az élelmezésünk rendes volt. Sőt, néha-néha még pótlást is kaptunk. Egy-egy vödör krumplit, amit aztán mindenki megfőzhetett vagy megsüthetett. Cukrot, dohányt is rendesen kaptunk. Most mindegyikünknek volt tartaléka. Cukorból is meg dohányból is. A bánásmód is valamivel emberségesebb volt. Kemények voltak hozzánk, de nem aláztak meg lépten-nyomon emberi mivoltunkban.

Az ezredparancsnokság előtt mentünk el. Amíg Kecskés bement eligazításért, mi felbontottuk a hurkakonzervet. Ehetnékünk is volt, meg ilyen ínyencséghez nemigen jutottunk. Erős volt a kísértés, nem tudtunk ellenállni.

Pirók csúnyán ráfizetett az ajándékra. A felbontott hurkás dobozból trágyaszag ömlött. Most már sorba felbontogattuk a dobozokat: egyik büdösebb volt, mint a másik. Német gyártmány volt.

Kecskés szégyellte is a dolgot.

– Majd jelentem a hadnagy úrnak.

– Maguk ott a géhá körül inkább tudták, hogy már romlott ez a konzerv, mint a hadnagy úr – dühösödött Pirók Gyula.

Mióta elkerültünk a századból, nem volt semmi kapcsolatunk a többiekkel, a századtörzsnél maradiakkal.

– Az 52-esekhez kell mennünk – mondotta Kecskés -, Hermándi századoshoz.

Egész úton kérdezősködött minden szembejövő katonától, amíg végre megtaláltuk a 52-eseket. A századparancsnokság előtt állottunk meg. A százados egy törzsőrmester kíséretében jött ki.

– Hát maguk azok a keresztény munkások? Na, jó. Itt nem lesz rossz sorsuk. Majd a törzs úr eligazítja magukat.

Már el is tűnt a parancsnokság épületében. A főtörzs mindenkinek felírta a nevét, születési évét, anyja nevét. Aztán nagy beszédet tartott. Körülbelül ilyenformán:

– Magyar testvéreim! Mi testvérünknek tekintünk benneteket, mert ti keresztény magyarok vagytok. Ti csákánnyal, ásóval, tehát munkával, mi fegyverrel, tehát harccal védjük ezeréves szent hazánkat. Itt jó dolgotok lesz. Segítsetek nekünk, és az Isten áldása nem marad el munkánkról.

Borvirágos arca, egész belevörösödött a nagy szónoklatba. Még tovább akarta folytatni a szónoklást, már csak azért is, mert mind többen állták körül, a házakból kitóduló katonák, de a százados kiabálása félbeszakította.

– Török! Hagyja azt a szónoklást! Itt nem népgyűlés van. Vigye a körletükbe őket, mert estére már kimennek dolgozni.

A falu felső vége felé mentünk. Útközben találgattuk, hogy is van ezzel a nekibuzdult magyarral kapcsolatban a népgyűlés. Megtudtuk hamar. Azt is, hogy nemzeti munkaközpontos titkár valahol Csongrád környékén, meg azt, hogy felterjesztették arany vitézségi éremre, hogy még legényember, mert nem érdemes addig megnősülni, míg más tisztességes embernek felesége van. Már a gyerekkoránál tartottunk ennek a fecsegő szájhősnek, amikor egy ház előtt Kovács Miklóssal akadtunk össze.

– Hát ti?

– Hát te?

– Mi itt vagyunk egy félszázaddal. Németh szakaszvezető a félszázad parancsnoka. A század másik része a falu túlsó végén van.

Kovács már sorolja is, hogy kik vannak ennél a századrészlegnél.

– Sugár elesett.

– Elesett? Hogyan, mikor?

– Tegnap. Szökni akart. Az oroszok lőtték le. Vigyázzatok! Ezt el kell hinnetek.

Azután megtudjuk Kovácstól az igazat. Kivitték munkára, és ott agyonlőtték. Rémtörténeteket mond el hamarjában arról, ami velük történt, mióta elváltunk. Németh, Szívós, Juhász a keret, csupa válogatott bandita.

Knopp Imre és Kovács Miklós itt a csoport lelke. A többi összetörve. Hátul, az udvarban, nyomorúságos fészerben és egy piszkos istállóban laknak. Szörnyen piszkos, sovány és tetves mindenki. Úgy nézünk ki közöttük mi, a tüzérektől jöttek, mint a díjbirkózók. Még ez az összehasonlítás se jó. Pedig mi sem vagyunk valami túl jó bőrben. Hát még ezek!

Braun Soma mindkét keze csupa seb. Még a kanalat is alig tudja a kezében fogni. Gennyes sebei üszkösödnek már. Láza van. Mohón kap a cigaretta után, amellyel mi elhalmozzuk. Ott spóroltuk össze a tüzéreknél. Most mindenkinek jutott néhány cigaretta és egy kevés dohány. Soma szinte megbékél, hogy rendes cigarettát szívhat.

A szumi-ik közül is vannak már itt. Azok, akiket irigyeltünk a jó kondíciójukért, amikor ott jöttek el előttünk. Már nem látszik meg rajtuk a szumi-i szép napok máza. Ők is rongyosak, ők is tetvesek, ők is soványak. Nemcsak kezeik, de egész testük is csupa seb. Ők is egész nap dolgoznak lent a faluban. Éjjel meg kint a vonalban.

Vacsoraosztás. Köleskása vízben főzve, sótlanul. Némethék a sót elcserélik a katonákkal.

Mi, az „őskeresztények” még a kásából sem kapunk. Ma még nem vételeztek nekünk, és addig nem jár koszt. A fiúk meg akarják osztani velünk. Nem fogadjuk el. Egyikünk se. Nekünk van még tartalékunk a tüzérektől. Inkább mi adunk nekik.

Munkára együtt indulunk, amikor besötétedett. Kilométer-szám futóárkon megyünk végig. Szűk, alig derékig érő, hevenyészett árkok csak. Kilométer-szám kétrét görnyedve szabad csak mennünk. Sík, lapos a terület. Itt minden mozgást azonnal felfedeznek a túloldalról.

Nagy, jól kiépített bunkerbe torkollik a lövészárok. Itt átadnak bennünket az első vonalban levő katonáknak. A kerettagok a bunkerben maradtak.

Parancsot kapunk.

Az első vonal előtt hatalmas napraforgó-tábla akadályozza a kilátást az orosz állások felé. A sötét éjszakában, mint valami ősnádas susog, zizeg előttünk a napraforgó-erdő. Ezt kell az éjjel kidöntenünk.

Hosszú láncban fejlődünk fel. Kinyújtott kartávolságra egymástól. Mindenkinek az előtte levő sávot kell megtisztítani. Törni a szárat nem szabad. A recsegés áthallatszana a túloldalra. Egyenként kell minden tövet feltépni és lefektetni. Az érdes napraforgószár sebesre marja a tenyereket. A vérző sebekbe mélyen mar bele a szár. Percek alatt az én kezem is már csupa véres seb. Az agyagos talajból csak két-háromszori nekirugaszkodással lehet a tövet feltépni.

Soma elakadt a munkában. Vérző kezeit hóna alá szorítva leült.

– Üssenek agyon, akkor sem bírom.

A másik oldalon Láng Béla van Soma mellett. Ketten Soma helyett is tépjük a napraforgót.

Nekünk sem megy már.

Mintha tüzes vassal szurkálnának, úgy égeti tenyerünket minden szál. Valamit ki kell találni. Segíteni kell magunkon.

Dühömben belerúgok egy vastag napraforgó-szárba, amely sehogy sem akar kiszakadni a földből. A szár a gyökér felett egy rúgásra eltörött, és a hatalmas tányér odazuhant a többi mellé.

Most már nem tépdesem, hanem rugdalom tőbe a szárakat. Megy, mint a karikacsapás. Pillanatok alatt beérjük, a többieket. Láng is az én módszeremmel dolgozik. Soma frontját is visszük magunkkal. A többieknek is megmutatjuk az új fogást. Csak a szélsőknek kell ügyelni ott, ahol az őrség vigyáz ránk.

Órákon át megy így a munka. Soma egy-egy csomó szárt gyűjt össze, amögé húzódik. Fejére húzza a kabátját, és cigarettázik. Istenkísértés. Nem az oroszok miatt. Életébe kerülhet itt egy szippantás. Mégis vállalja a rizikót.

Kelet felől az ég alját figyeljük. Ha megjelenik az első fénysugár, az a mai kínok végét jelenti.

– Bevonulás – jön suttogva a parancs.

Kelet felől a sötét égen vékony, halvány sáv látszik. Sietni kell, mert itt percek alatt lesz a sötét éjszakából világos nappal.

Bent a körletben kijelölik a szállásunkat. Minket, őskeresztényeket elkülönítenek. Egy üres parasztházat jelölnek ki számunkra. Előbb takarítunk. Mindenki helyet választ magának. Aztán mosdunk.

A fekvéshez készülődünk, amikor váratlanul megjelenik Kecskés őrvezető.

– Na, fiúk, csomagolni. Visszajönnek hozzánk.

Majdnem olyan szívesen mentünk, mintha hazaindulnánk.

Előbb a maradék dohányt, cigarettát, élelmet szétosztottuk a fiúk között. Örülünk a kisebbik rossznak: a tüzéreknek.

Mindenki melegen búcsúzik. A kis Rosenfeldnek a lelkére kötöm, hogy vigyázzon Braunra. Mióta kihoztak bennünket, ő a Soma csicskása. Szívesen gondozza Somát azért a kevés ételmaradékért, amit meghagy.

Dr. Brüll szomorú hírrel jön. Lichtmann Tibor az éjjel meghalt. Ő az, akire a hordó ráesett, amikor a lajtos kocsi a szakadékba fordult. Azóta se tudott talpra állni. Nem vitték kórházba, mert nem hitték az orvosnak, hogy súlyos belső sérülése van.

Már két halottunk van: Sugár és Lichtmann.

Brüll doktor panaszkodik, hogy egy csepp orvosság sincsen, sem kötszer. Vízzel mossa a sebeket, meg egy kis vajat keneget rájuk, hogy a piszkos rongy, mellyel a sebeket bekötözi, ne ragadjon nagyon a sebbe.

A tüzéreknél a hadnagy és egy orvos vár bennünket.

– Mondtam, hogy visszahozatom magukat, csak dolgozzanak jól, akkor itt maradhatnak.

Valami köszönetfélét morogtunk.

Az orvos újra beoltott valamennyiünket tífusz ellen. Most sem fogant meg az oltás egyikünknél sem. Vagy az oltóanyagban volt valami hiba, vagy mi már olyan sok mindenen mentünk keresztül, hogy a tífusz szérum sem ártott meg nekünk.

Megelégedetten mentünk vissza a régi helyünkre. Mindjárt elhatároztuk, hogy tovább építjük a kalibánkat, mert esetleg a tél is itt ér bennünket.

Engem és Lángot kellemetlen meglepetés várt. Lakó volt a bunkerünkben. Gyuri, a bolond tüzér költözött be lakosztályunkba. Kizavartuk.

– Hűh, mit csináljunk?

– Te, Béla, ne menjünk be, ez telehagyta itt tetűvel – tanácsoltam Lángnak.

Mégiscsak kitakarítottuk sátrunkat, amit most már bunkernek neveztünk ki. A földet égő szalmacsóvával végigperzseltük, és friss szalmával hintettük be.

– Lesz, ami lesz. Újat már nincs erünk, se időnk építeni:

Az ágyúk ott előttünk nem több mint száz méternyire egész nap szóltak. Állítólag megint támadnak az oroszok.

Az egyik ágyúnkkal baleset történt. Az egyik lövésnél óriási robbanás történt. A kilőtt golyó ott esett le az ágyútól pár száz méternyire. Robbant. Az ágyú závárzata letörött, és visszafelé vágódott, s éppen a mi bunkereink közé esett. Nem történt nagyobb baj. Se nálunk, se a tüzéreknél. Rosszabbul is végződhetett volna.

Másnap bizottság jött. Az ágyúkat vizsgálták. Nagyon gyanúsan nézegettek felénk. Szerencsénkre nekünk sohasem volt szabad az ágyúk közelébe mennünk.

Most jobb volt a munkabeosztásunk. Reggeltől estig az ágyúk közelében, a domboldalon téli tiszti szállást építettünk. A domboldalból ki kellett vágnunk akkora darabot, hogy oda beépíthessünk egy szétszedett orosz faházat.

Egy egri őrvezető volt a munkavezetőnk. Ács volt a mestersége. Hamar összebarátkozott velünk. Nem engedett nagyon dolgozni bennünket, csak olykor, ha jöttek a tisztek vizsgálni, hogy hogyan áll az építkezés. Egyébként beszélgettünk.

Háborúról, családról. Észre sem vettük, és már a mozgalomnál tartottunk. Azért nagyon óvatosak voltunk. Csak amikor már közös személyes ismerősök – közös események kötöttek össze bennünket, engedtünk fel.

Elvtárs volt.

Újságokat hozott. Igaz, hogy egyik-másik már több hónapos is volt, de nekünk újdonság volt minden betűje. Elsőtől az utolsó betűig valamennyit elolvastuk. Még az apróhirdetést is. Abból is sok mindent meg lehet tudni annak, aki tud olvasni.

Röpiratokat is adott. Szovjet gépek dobták le. Most láttunk először ezekből a színes röplapokból, melyeken térkép volt a pontos hadihelyzet feltüntetésével. Másokon meg a szovjetben élő magyarok felhívása a katonákhoz. Minden röplaphoz volt egy szelvény orosz szöveggel. Aki ezzel jelentkezik, az biztosítékot kap, hogy a háború befejeztével oda mehet a Szovjetunióból, ahova akar.

Később már mi is találtunk ilyen röplapokat. Számozva voltak. Titokban gyűjtöttük, hogy az egész sorozat meglegyen, mert akkor folyamatosan látjuk – bár utólag – a hadihelyzetet.

Nemcsak mi gyűjtöttük, mások is. Mindenki. Pedig szigorúan tilos volt. Mind be kellett volna szolgáltatni. Azért mindenki megtartott legalább egyet. A legképtelenebb helyekre dugdosták el. Nemcsak a közkatonák, a tisztesek, még a tisztek is.

– Ki tudja, mire lesz ez még jó?

Nemcsak mi gondoltunk erre, hanem mások is.

Egyik nap Oláh Feri keresett. A vételező kocsival jöttek Jablocsnojeból. Ott mentek el a szállásunk mellett. Jó meleg, hosszú szárú gyapjúharisnyát hozott. Azt adta át. Neki is jó dolga volt. Szerencsére Rotyits nem járt vételezni, ilyenkor nem kellett félnie, hogy agyonüti.

Oláh nemcsak a harisnyát adta át, hanem valamit súgott is.

– Vigyázzatok, a századnál valami történik. Az éjjel kivégeztek tizenegyet. Dr. Braun, Knopp Imre is köztük van. Állítólag minden éjjel lesz most kivégzés. Ha lehet kövessetek el mindent, hogy vissza ne kerüljetek hozzánk. Ott most mindenki retteg. Még azok a kerettagok is, akik eddig úgy, ahogy rendesen viselkedtek. Most szóba sem mernek állni velünk.

Ónodinak mondtam el először Oláh híreit.

– Megmondjuk a fiúknak?

– Nem mindenkinek. Csak az erősebbjének, akiket nem roppant össze a hír.

Így csak néhányan tudtunk a századnál történtekről, de azért néhány nap múlva mégis kiszivárgott. Már a tüzérek is tudtak róla.

Ők akarták újságolni nekünk.

Fazekas Feri, aki már hetek óta betegállományban volt, mert faragás közben egy bicskával majdnem keresztülmetszette a bal tenyerét, még közelebbit is tudott.

Unalmában híres bicskájával cigarettaszipkákat faragott. Apró kis műremek volt mindegyik. A tüzérek sokat fizettek érte élelemmel, cukorral. Mindent közreadott. A tüzérek ott lebzseltek mindennap körülötte, lesték a munkáját. Egymás kezéből kapkodták ki, ha egy-egy szép darab elkészült.

Közben beszélgettek. Mindenféléről, ami körülöttük történt. Arról is, amit hallottak. Olyasmiről is, ami a mi számunkra különösen érdekes volt. Így már közelebbit is megtudtunk a kivégzésekről.

A Hermádi százados csoportjánál voltak a kivégzések. Szinte naponta jött az újabb hír.

– Az éjjel megint nyírták a zsidókat.

– Az 52-eseknél?

– A Jancsi ott működik.

Akkor hallottuk először ezt a nevet: Jancsi. Később sokat hallottunk róla. Személyesen is megismertük.

Huszártizedes volt. Tóth János. Valahonnan az Alföldről. Az ezredparancsnokságon levő tábori csendőrséghez tartozott. Jóvágású, életerős fiatalember volt. Nem nézett ki gyilkosnak, inkább lányos, mint vad képe volt.

Most még csak egy titokzatos név volt nekünk, mely halált jelentett. Elvtársaink, legjobb barátaink halálát.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!