XVII
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
2
Még nem készült el a tiszti szállás. Az oldalgerendák összeillesztésével vesződtünk, amikor az egyik nap ebédosztásnál odajött a hadnagy hozzánk.
– Fiúk, sajnálom, de megint elviszik magukat. Vissza kell menniök még ma a századtörzshöz.
Az ebéd már nem is ízlett egyikünknek sem. Mit lehetne itt tenni? Semmi okosat sem tudtunk kitalálni.
– Meg kellene kérni a hadnagyot, hogy ne engedjen el bennünket – indítványozta valamelyik.
– Az nem ér semmit. Ha parancsot kapott, teljesítenie kell. Ezek nem szállnak szembe a paranccsal.
– Mégis meg kell próbálni.
Linhardt vállalkozott rá meg Csik Pista.
Elmentek a hadnagyhoz. Izgalommal vártuk őket vissza.
– Mennünk kell – jelentette Linhardt -, de megígérte, hogy most is mindent elkövet, hogy visszahozzanak hozzá. Neki joga van munkaszolgálatosokat igénybe venni. Zsidó meg nem kell, csak keresztény kell neki. Más keresztény munkaszolgálatosok nincsenek itt a környéken, csak mi.
– Hát ez gyenge vigasz – állapítottuk meg.
Itt menni kell.
Kecskés már jött is értünk. A hadnagy is velünk jött az ezredparancsnokságig. Ott akart visszakérni bennünket.
Az ezredparancsnokság előtt hiába várakoztunk egy óra hosszat. A hadnagy úr csak nem jött ki.
Kecskés ment be megérdeklődni, hogyan áll az ügyünk.
– Rosszul fiúk, menni kell – jött ki Kecskés a hírrel.
Mióta utoljára erre jártunk, azóta az út mellett az egyik kis dombocska tetején hatalmas, fehér terméskőből faragott emlékkövet állítottak fel.
„Állította a magyar nemzet, mely visszaadta az orosz népnek a hitét, és felszabadította a bolsevisták gyilkos uralma alól. Az Úr 1942. évében.”
Az aranybetűket a hófehér alapon messziről is jól lehetett olvasni.
A fehér kereszt nem sokáig villogott ott a domboldalon, mert nemsokára zöld gallyakkal teljesen befedték, eltakarták.
Egyesek szerint azért, mert az orosz felderítő gépeknek jó tájékozódási célpont volt, mások szerint azért, mert a németek megsértődtek.
– Hogyan merészelik a magyarok azt állítani, hogy ők adták vissza az oroszok hitét, hogy ők szabadították meg a bolsevisták uralmától őket?!
A németek ezt a maguk művének tartották. Nem ez volt az első kereszt, melyet hazugságra használtak fel. Egy héttel később megint arra jártam, ahol már a kereszt helyén csak egy nagy gödör éktelenkedett. A gödör szélén még itt-ott egy darabka a keresztből.
Fényes bácsi a keret kocsisa súgta:
– Tudja, a németek nem állhatták, aztán ledöntötték. Most meg azt híresztelik, hogy muszosok csinálták.
Inkább illett volna a felrobbantott kereszt ide, a temetőbe. A katonatemetőbe, mely nem messze innen ott volt az út mentén, amely napról napra nagyobb területet hódított el a mezőből. Ott még egy fakereszt sem jutott fejfának.
Ott csak egy-egy rozsdás acélsisak jelezte, hogy valaki – magyar – itt esett el a Don mentén „az ezeréves haza védelmében”.
Kereszt, temető, halál, ezeréves haza, valóság és hazugság, szimbólum és tények kavarogtak a fejünkben a századkörlet felé mentünkben.
Az ilyen gyalogolások közben – amikor valami hirtelen meglepő, szokatlan kizökkentett bennünket a megszokott feszültségből, a kérdések, problémák ezrei támadtak fel bennünk, gyötörtek, kínoztak bennünket, s jó volt, ha volt erőnk gyötrődésünket másokkal megosztani!
Most azzal kínlódtunk, hogy mi lesz velünk a századnál.
– Mi is az 52-esekhez kerülünk?
– Az halál lesz!
– Nem hiszem, hogy bennünket, keresztényeket bántsanak, hiszen a múltkor olyan ünnepélyesen fogadtak bennünket. – Az örök optimista Lindauer hitegette így magát.
– Gondolod, hogy előbb kérik majd a nagymamád keresztlevelét – bökött vissza Lindauernek Pásztor Imre.
– Tégedet, Lindi, még a szépanyád keresztlevele sem mentene meg, hiszen rajtad három hitközség látszik – évődött Ónodi a hosszú Lindauerrel.
Senki annyi verést közülünk nem kapott, mint Lindi, éppen zsidós kinézése miatt, aki, hogy mentse magát, madzagra kötve öklömnyi nagyságú keresztet hordott a nyakán, mely láthatóan, mindig ott fityegett keshedt mellén. Ha véletlenül a kereszt menet közben vagy munka alatt lecsúszott a zubbony alá, vagy az ing alá, Lindauer mindannyiszor gondosan előhúzta.
– Legyen ez csak elöl – szokta mondogatni.
– Ez a villámhárítóm, talizmánom, mely nemcsak a szemveréstől, de még a botütéstől is véd.
Az út egyik kanyarulata után meglepődve szembetalálkoztunk a századdal. Ott ültek cókmókjaikkal együtt az út menti cserjék tövében.
A keret lövésre tartott fegyverrel körülöttük.
Rotyits állított meg bennünket. Kecskés átadta az „őskeresztény” szakaszt. Sokáig barátkozott Rotyitssal.
Minket az út másik oldalára ültettek le. Szigorúan tilos volt a túloldalon ülőkkel beszélni, így csak jelekkel próbálkoztunk megtudni azt, hogy mi is történik itt. Azt már láttuk, hogy egyesek fél szemmel a keretet figyelve hátizsákjaikban kotorásznak, és el-eltüntetnek valamit a mögöttük levő bokrokban. Ebből meg a jelekből tudtuk meg, hogy újra kutatás lesz.
Ki tudja, már hányadszor fosztanak ki bennünket. Igaz, hogy a legtöbbtől nem sok elvenni való van, de vannak örök „szerzők”, ezeknek mindig van néhány tartalékdoboz szardíniájuk, kis cukor, egy önborotva készlet, borotvapengék, szappan, esetleg tetűpor, tű, cérna jelenthet még értéket és ami a legnagyobb kincs, valamilyen orvosság.
Magas, elegáns huszárhadnagy vezetésével négy csapatcsendőr huszár végezte a motozást.
– Nincs magyarázat… Pofa be!
Ez azoknak szólt, akik próbálták visszakönyörögni a hasuktól elspórolt doboz szardíniát.
– Kuss, zsidó!
Ez meg Brach Emilnek szólt, akinél egy kis alumíniumdobozban különféle orvosságokat találtak. Egy kalapácsot is elvettek tőle, hiába bizonygatta, hogy ő a század susztere, és ez az egyetlen szerszáma.
– Hazulról hoztad?
– Nem.
– Nem? – No, akkor loptad. Tudod, te dög, hogy kezet csókolhatsz, ha nem állíttatlak hadbíróság elé? Ezért a kalapácsért kaphatsz néhány esztendőt. Nem olvastad a falu végén a táblát?
„Fosztogatás, tolvajlás az elhagyott házakban halállal büntettetik.” – Nem olvastad?
– Nem. Alássan jelentem!
– Ki a szakaszparancsnokod?
– Nincsenek nálunk – alássan jelentem – külön szakaszok.
– Őrmester! – ezt Bedőnek ordította a hadnagy.
– Parancs, hadnagy úr!
– Ez a zsidó nem olvasta a falu végén a hirdetést, mely tiltja a fosztogatást. Miért nem oktatja ki? Elviszi oda, olvastassa el vele, és verje oda azt a kampós orrát. Értette?
– Igenis, hadnagy úr!
Bennünket, az „őskeresztényeket” nem motoztak meg. A hadnagy úr bűzt szaglászva, magasan tartott orral vonult el előttünk.
– Érezni, hogy ezek keresztények, ezeknek nincs büdös zsidó szaguk – szellemeskedett a mellette topogó Spónernek és Tiszarovitsnak, akik hülye vigyorral nyugtázták az olcsó ízléstelenséget.
Azért két pokrócnyi cókmók összegyűlt a kutatás eredményeként. Volt ott hajkefe, ruhakefe, zsebtükör és zsebkés, néhány zsebkendő, egy doboz szardínia, egy ikon, egy egész komiszkenyér, szappan, dohány és cigaretta, egy önborotva-élesítő apparátus is, ki tudná felsorolni, mi minden apróság, amit ezernyi leleményességgel rejtegettek eddig vagy ezer ügyeskedéssel „szerezték”, vagy cserélték bonért. Mindenesetre a két legjobb pokrócba csomagoltatták a holmikat. A pokrócokat is a zsákmányhoz számították.
– Na, gyerünk, két zsidó vegye ezeket a batyukat a vállára.
Fiatal, pirospozsgás arcú tizedes volt, aki a zsákmány felett rendelkezett.
Pál Endrét és Ehrenwaldot választotta ki.
– Na, gyerünk, fel a vállra!
– Hű, az anyjuk istenit! – röhögött Rotyits a térdeit csapdosva -, na, ezek visszatértek az apjuk foglalkozásához.
– Zsidók, van-e fütyülőtök? – ugrott melléjük a csendőrtizedes.
– Fütyülni, fütyülni! – ordított Reichord, elválaszthatatlan furkósbotját forgatva Pál és Ehrenwald orra előtt.
– Húzz rá egyet! Ne sajnáld, az Úristenit! – biztatta Rotyits Reichordot. – Majd fütyülnek akkor!
Annak sem kellett több, már csattogott is a furkósbot a két szerencsétlen vállán, fején.
Pál az egyik kezét védekezően emelte maga elé. Vesztére, mert a batyut meg leejtette. A pokróc szétnyílott, és a sok apró holmi szétgurult a homokban.
Ott feküdt már Pál is a pokróc mellett. Most a huszárhadnagy ütötte lovaglóostorával. Egy ütés, egy rúgás váltogatta egymást. Pál meg feküdt élettelenül. Csak egy erősebb rúgás után rángott egyet-egyet. A hadnagy szemei égtek, tüzeltek. Ezek a szemek nem voltak dühösek. Olyan különös tűz volt bennük. Közben vigyorgott. Aztán meg olyan nyüszítő, visító hangot adott, mint amikor párzás után a baknyúl lefordul a nőstényről.
Az út két oldalán megdermedve néztük végig a kálváriát. Vacogott a fogam. A félelemtől? Nem. A tehetetlen dühtől!
A hadnagy még egy utolsót rúgott az élettelenül fekvő Pálba, aztán dühösen a túloldali csoport elé állott:
– Na, gyerünk egy másik zsidóval!
Senki sem mozdult.
– Mi az, nem hallottátok?
Fried lépett ki. Az, aki már egyszer olyan bátran viselkedett Pollák tizedessel szemben.
– Parancsára, hadnagy úr!
Bátran, mereven nézett a hadnagy szemébe, amint feszesen, katonásan ott állott előtte.
A hadnagy kétszer is végignézte. Fried keményen állta a tekintetét.
– Ha nem volnál olyan ronda vörös, kereszténynek is beillenél.
– No, mars, összeszedni a holmikat! – Aztán megfordult, és odament a Tiszarovits-, Spóner-, Rotyits- csoporthoz, akik gyönyörködve figyelték a hadnagy úr hősködését. Most apró – a jó tréfacsinálónak kijáró – vihogással fogadták.
Ehrenwald és Fried a csendőrtizedessel távoztak. Mi meg végre átmehettünk társainkhoz. Végre együtt volt az egész század. Már akik még éltek.
Már hosszú a névsora azoknak, akiket az utóbbi napokban „elvezényeltek”.
Új muszkifejezéssel ismerkedtünk meg: „elvezénylés”. Itt nem gyilkoltak meg senkit, hanem egyszerűen elvezényelték. A másvilágra.
Ezt persze nekünk nem volt szabad tudnunk. Nekünk úgy kellett tudnunk, hogy tényleg csak elvezényelték őket.
Kovács Mikit keresem. Már Ónodival tárgyal. Én is bekapcsolódom a beszélgetésbe. Pontos névsort ad az elvezényeltekről. Elmeséli Sax Ottó esetét.
Öt is elvezényelték. Megmutatta a kolhozt, ahova vitték őket. A csomagjaikat kint a kolhoz előtt kellett lerakniok.
Németh meg Szívós szakaszvezetők kísérték őket oda. Egy darabig a kolhoz előtt üldögéltek a füvön. Aztán megérkezett Rotyits és Reichord. A homokfutóval jöttek. Rotyits hajtotta a lovakat. Most nem hoztak kocsist magukkal.
Ott álltak meg a pihenő csoport mellett.
– No, elhoztátok őket? – kérdezte Némethtől és Szívóstól.
– Jól vannak összeválogatva?
– Ezek a legjobb munkások – válaszolt gúnyosan Németh szakaszvezető.
– Hej, ezek nagyon szeretnek dolgozni – toldotta meg Szívós.
– Valami nincs itt rendben – gondoltuk mesélte el később Sax Ottó.
– Ahogy körülnéztem, nem éppen a legjobb, legerősebb, hanem a leggyengébb társaság volt együtt, egy-két kivétellel.
Rotyits és Reichordnál orosz géppisztoly volt. Eddig, ha fegyverrel is jártak, legfeljebb magyar puska volt náluk.
– A hátizsákokat itt hagyni. Gyerünk be az épületbe. Ott lesz egy kis munka. Aztán megyünk tovább – adta ki Rotyits a parancsot.
– Egy kétablakos szobába mentünk be. Az ajtóval szemben levő falhoz tereltek bennünket. Az egyik ablak ott volt mindjárt balra tőlem.
– Mind a négy kerettag puskával jött be. Reichord lőtt először. Aztán mind a négyen. Én a lábamba kaptam egy lövést. A többiek rimánkodtak, sírtak, hörögtek. Felálltak meg összeestek. Én meg egy ugrással az ablaknál voltam, és máris kint a kolhoz mögött elterülő napraforgó-táblába futottam.
– Hol van Sax? – szakítottam félbe Kovács Miki beszédét.
– Nem tudjuk.
– Akkor este visszajött a szállásra. Titokban, éjjel. Ott bújt meg közöttünk. Akkor mondta el azt, hogy mi történt az elvezényeltekkel. A fiúk mind ijedtek voltak. Ha Németh-Szivósék megtudják, hogy itt volt, hogy elmesélte a kolhoznál történteket, akkor az egész társaságot kivégzik, hogy a tanúkat eltüntessék – mesélte izgatottan Kovács.
– Azt a tanácsot adtuk neki, hogy hajnalban menjen el az 52-eseknél Répássy főhadnagyhoz, akinek emberséges híre volt, és tegyen ott panaszt. Előbb még bekötöztük a sebét. Csak a bicepszét fúrta át a golyó.
– No és mi lett Saxszal? – kérdeztük egyszerre Ónodival.
– Elment tőlünk hajnalban, azóta nem láttuk.
A kivégzettek névsorán van már Knopp Imre, dr. Braun Soma, dr. Grünvald Géza, Kohn Róbert, Kovács István, Blau Artúr, Fazekas József, Gyéres, Lőwi, Bernáth, Pollák, Forbáth László, Somló Támás, Rosenfeld Sándor, Erős Géza és a már előbb kivégzett Sugár Gyuri.
A többieket nem is tudja hirtelen Kovács Miki elsorolni.
Herman Laci keze fel van kötve. Az arcán is rengeteg seb. Igen rossz bőrben van.
– Mi történt veled?
– Megsebesültem. Oda jártunk ki hatan munkára a Don kanyarhoz. Nagy területet két méter magasan bogáncskóró borított. Egészen le a folyóig. Az oroszok itt minden este átjöttek. Innen, közelről lőtték a magyar állásokat. Ezek sohase mertek a bogáncsosba előre kimenni. Bennünket küldtek. Rossz, csorbult, életlen kaszákat nyomtak a markunkba, hogy arassuk le a bogáncskórót. Amikor aztán munkába kezdtünk, a túloldalról, azonnal lőttek. Lehasaltunk. Szamek megsebesült. Aknára lépett. Vissza akartuk vinni a kötöző helyre. Akkor meg a mieink lőttek ránk. Nem engedtek vissza bennünket. Dolgozni kellett tovább. Másnap meg azt a parancsot adták, hogy a parton levő kis faépületet bontsuk el. Az is útban van. Nagy óvatosan kúsztunk hason az épületig. Tudtuk, hogy az egész környék alá van aknázva. Most Stolczer Gábor, Morvái Pali, Pollák László, a két Récsey és az egyik Schwarcz volt velünk. Stolczer nyitotta ki az ajtót. Óvatosan húzódtunk be. Már csak Pollák volt kint, amikor óriási robajjal, egyszerre két akna robbant alattunk. Az épület ránk dőlt. Éreztem, hogy megsebesültem. A karom éktelenül fájt, de eszméletnél voltam. Mozdulatlanul feküdtem, mert valami súlyos nyomott le.
Halk nyöszörgés volt csak hallható. Egyébként minden csendes volt. Egy puskalövés sem hallatszott. Aztán nagy erőfeszítéssel iparkodtam felemelni a rajtam levő terhet. Lassan engedett. Mikor már mindkét kezem szabad volt, akkor jobban tudtam segíteni. Soká tartott, nagyon hosszú időnek tűnt, míg kimásztam a romok közül. A nyöszörgés irányába kúsztam. Morvai volt ott. Eszméletlenül hevert, de szabadon. Aztán a kis Récseyt találtam meg, ő is megsebesült. Schwarc, Stolczer széttépett testébe tenyereltem bele a sötétben. Felsikítottam ijedtemben. A másik Récsey csak légnyomást kapott. A bejáratnál feküdt kiterítve Pollák Laci is. Ketten Récseyvel belekaroltunk Morvaiba, úgy cipeltük visszafelé. A kis Récsey húzta a sérült lábát. Sokszor négykézláb jött. Mi is alig tudtuk tartani magunkat. A nagy Récsey a légnyomástól fuldoklott, de jött.
Jelentkeztünk Németh szakaszvezetőnél. Engedélyt kértünk, hogy a zászlóalj kötözőhelyére menjünk.
Csak engem és a kis Récseyt engedett el.
Morvai sebesülése alig látszott. A végbelén ment be egy aknaszilánk.
– A légnyomás nem sebesülés – intette le a nagy Récseyt Németh.
A zászlóalj kötözőhelyen Wéber zászlóalj-orvoshoz utasítottak bennünket. Nem volt a kötözőhelyen. Engedélye nélkül meg nem nyújtottak még elsősegélyt se. Jó félóra múlva került elő.
Jelentkeztem nála.
– Ki innen, ki innen, büdös zsidók! Rúgják ki innen, dobják ki innen őket – uszította ránk a szanitéceket.
Könyörögtem neki.
– Elvérzünk, főhadnagy úr – próbáltam meggyőzni.
– Ki innen, el innen – ordította. – Fogd a pofád, büdös zsidó. – Mit tehettünk. Récsey kint az utcán leült a kerítés tövében. Egy lépést se tudott tovább menni. Én meg visszamentem a szakaszhoz. Útközben találkoztam egy ismerős őrmesterrel. Az segített. Elvitt a saját zászlóaljukhoz. Ott kötöztek be. Két naponként odajártam kötözésre. Aztán Németh ezt is megtiltotta. Most gennyesedik már a sebem. Csupa tűz a karom – panaszkodott még Herman. –
– És mi lett a kis Récseyvel?
– Nem tudom – Németh még csak meg se kérdezte.
Közben sorakozót rendelnek el. Spóner bennünket, őskeresztényeket a sor végére parancsol.
Az első ötven embert leolvassák. Azok újra az 52-esekhez mennek dolgozni. Oda, ahol a kivégzések vannak. Kovács Miki újra köztük van. És még sokan mások az elvtársak közül.
Oláh mellé kerülök. Most őt faggatom: mi volt a századtörzsnél.
– Senki sem mer egy hangos szót sem szólni. Még egymással sem merünk beszélni. Azt mondogatják, hogy itt is megkezdődnek a kivégzések.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!