DUNÁTÓL A DONIG

XVII

(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)

1

Szeptember elején már hosszabbodnak az éjszakák. Ez nekünk rossz, mert többet kell éjjel dolgozni, de azért a nappali munkamennyiséget is megkövetelik.

Már napok óta szinte óránként robognak el felettünk a szovjet, vörös csillagos felderítő repülőgépek. Ilyenkor a mindig kéznél levő friss gallyak rákerülnek az ágyúkra. Erős felderítés folyik a túloldalról. Azt beszélik, hogy szovjet támadás készül.

Este nem kellett kivonulni munkára. Azért nem pihentünk. A befogott kocsikra egész éjjel rakodtunk. Lőszer, raktár, konyha mind felcsomagolva. A lovak befogva, minden indulásra készen. Irány: visszafelé. Tehát menekülés. A szovjet csapatok támadnak. Ágyúink is elhallgattak már. Azok elé is befogják a lovakat. Hatot egy-egy elé. Már csak parancsra várunk, hogy induljunk.

Ágyúzás már sehonnan sem hallatszik. Annál inkább ropognak a gépfegyverek, golyószórók. Valahol egészen a közelünkben lehetnek már.

Izgatottan tanácskozunk. Mit tegyünk? Lesz-e alkalom a szökésre? Még nem kaptunk parancsot, hogy mitévők legyünk. De mi már határoztunk.

Ha megkezdődik a visszavonulás – mi lemaradunk. Ónodi már kiszemelt egy jó félreeső bunkert. Eddig lőszer volt benne.

Egész éjjel nem alszunk. Izgatottan várjuk a fejleményeket. A tüzéreknek már nagyon mehetnékűk van. A tisztek nem engedik őket. Pedig már a közelükben folyhat valahol a harc.

Sebesültek százai gyalog vánszorognak visszafelé. Senki sem törődik velük.

Ránk virradt, és még semmi változás. A lovak továbbra is befogva. Hajtók a kocsik mellett. Várják a parancsot. Az egész nap így telik el, de a lövöldözés nem szűnik. Csak úgy estefelé, hogy éjfél körül annál jobban erősödjék. Mégis most parancsot kapunk, hogy az istrángot leakaszthatjuk a hámfákról.

Híre jön, hogy az ellentámadás sikeres volt. Visszaszorították az oroszokat. Reggelre kifogjuk végre a lovakat. Visszahordjuk a lőszert a bunkerekbe, az élelmet a géhá bunkerjébe. A konyhát is felállítjuk. Az ágyúkat is visszavontatják eredeti helyükre, és nemsokára már lőnek is.

Egy újabb reményünk szállt el.

Délután parancsot kapunk, hogy teljes felszereléssel gyülekezzünk a hadnagy úr bunkerje előtt. Visszamegyünk a századhoz. Mindegyikünk kap egy kilós német hurkakonzervet meg egy fél kiló kenyeret.

Ez a jutalmunk a jó munkáért. Meg a hadnagy úr kézfogása, mellyel elbúcsúzik tőlünk. Kicsit furcsán érezzük magunkat. Elszoktunk már attól, hogy embernek tekintsenek bennünket.

Kecskés kísér vissza bennünket. Lassan, beszélgetve haladunk Archangelszkoje felé, ahol a század körlete van. Jövőnket latolgatjuk meg a tegnapi elszállt reményeket.

Sajnáljuk a tüzéreket itt hagyni. Igaz, hogy embertelenül megdolgoztattak bennünket, de legalább az élelmezésünk rendes volt. Sőt, néha-néha még pótlást is kaptunk. Egy-egy vödör krumplit, amit aztán mindenki megfőzhetett vagy megsüthetett. Cukrot, dohányt is rendesen kaptunk. Most mindegyikünknek volt tartaléka. Cukorból is meg dohányból is. A bánásmód is valamivel emberségesebb volt. Kemények voltak hozzánk, de nem aláztak meg lépten-nyomon emberi mivoltunkban.

Az ezredparancsnokság előtt mentünk el. Amíg Kecskés bement eligazításért, mi felbontottuk a hurkakonzervet. Ehetnékünk is volt, meg ilyen ínyencséghez nemigen jutottunk. Erős volt a kísértés, nem tudtunk ellenállni.

Pirók csúnyán ráfizetett az ajándékra. A felbontott hurkás dobozból trágyaszag ömlött. Most már sorba felbontogattuk a dobozokat: egyik büdösebb volt, mint a másik. Német gyártmány volt.

Kecskés szégyellte is a dolgot.

– Majd jelentem a hadnagy úrnak.

– Maguk ott a géhá körül inkább tudták, hogy már romlott ez a konzerv, mint a hadnagy úr – dühösödött Pirók Gyula.

Mióta elkerültünk a századból, nem volt semmi kapcsolatunk a többiekkel, a századtörzsnél maradiakkal.

– Az 52-esekhez kell mennünk – mondotta Kecskés -, Hermándi századoshoz.

Egész úton kérdezősködött minden szembejövő katonától, amíg végre megtaláltuk a 52-eseket. A századparancsnokság előtt állottunk meg. A százados egy törzsőrmester kíséretében jött ki.

– Hát maguk azok a keresztény munkások? Na, jó. Itt nem lesz rossz sorsuk. Majd a törzs úr eligazítja magukat.

Már el is tűnt a parancsnokság épületében. A főtörzs mindenkinek felírta a nevét, születési évét, anyja nevét. Aztán nagy beszédet tartott. Körülbelül ilyenformán:

– Magyar testvéreim! Mi testvérünknek tekintünk benneteket, mert ti keresztény magyarok vagytok. Ti csákánnyal, ásóval, tehát munkával, mi fegyverrel, tehát harccal védjük ezeréves szent hazánkat. Itt jó dolgotok lesz. Segítsetek nekünk, és az Isten áldása nem marad el munkánkról.

Borvirágos arca, egész belevörösödött a nagy szónoklatba. Még tovább akarta folytatni a szónoklást, már csak azért is, mert mind többen állták körül, a házakból kitóduló katonák, de a százados kiabálása félbeszakította.

– Török! Hagyja azt a szónoklást! Itt nem népgyűlés van. Vigye a körletükbe őket, mert estére már kimennek dolgozni.

A falu felső vége felé mentünk. Útközben találgattuk, hogy is van ezzel a nekibuzdult magyarral kapcsolatban a népgyűlés. Megtudtuk hamar. Azt is, hogy nemzeti munkaközpontos titkár valahol Csongrád környékén, meg azt, hogy felterjesztették arany vitézségi éremre, hogy még legényember, mert nem érdemes addig megnősülni, míg más tisztességes embernek felesége van. Már a gyerekkoránál tartottunk ennek a fecsegő szájhősnek, amikor egy ház előtt Kovács Miklóssal akadtunk össze.

– Hát ti?

– Hát te?

– Mi itt vagyunk egy félszázaddal. Németh szakaszvezető a félszázad parancsnoka. A század másik része a falu túlsó végén van.

Kovács már sorolja is, hogy kik vannak ennél a századrészlegnél.

– Sugár elesett.

– Elesett? Hogyan, mikor?

– Tegnap. Szökni akart. Az oroszok lőtték le. Vigyázzatok! Ezt el kell hinnetek.

Azután megtudjuk Kovácstól az igazat. Kivitték munkára, és ott agyonlőtték. Rémtörténeteket mond el hamarjában arról, ami velük történt, mióta elváltunk. Németh, Szívós, Juhász a keret, csupa válogatott bandita.

Knopp Imre és Kovács Miklós itt a csoport lelke. A többi összetörve. Hátul, az udvarban, nyomorúságos fészerben és egy piszkos istállóban laknak. Szörnyen piszkos, sovány és tetves mindenki. Úgy nézünk ki közöttük mi, a tüzérektől jöttek, mint a díjbirkózók. Még ez az összehasonlítás se jó. Pedig mi sem vagyunk valami túl jó bőrben. Hát még ezek!

Braun Soma mindkét keze csupa seb. Még a kanalat is alig tudja a kezében fogni. Gennyes sebei üszkösödnek már. Láza van. Mohón kap a cigaretta után, amellyel mi elhalmozzuk. Ott spóroltuk össze a tüzéreknél. Most mindenkinek jutott néhány cigaretta és egy kevés dohány. Soma szinte megbékél, hogy rendes cigarettát szívhat.

A szumi-ik közül is vannak már itt. Azok, akiket irigyeltünk a jó kondíciójukért, amikor ott jöttek el előttünk. Már nem látszik meg rajtuk a szumi-i szép napok máza. Ők is rongyosak, ők is tetvesek, ők is soványak. Nemcsak kezeik, de egész testük is csupa seb. Ők is egész nap dolgoznak lent a faluban. Éjjel meg kint a vonalban.

Vacsoraosztás. Köleskása vízben főzve, sótlanul. Némethék a sót elcserélik a katonákkal.

Mi, az „őskeresztények” még a kásából sem kapunk. Ma még nem vételeztek nekünk, és addig nem jár koszt. A fiúk meg akarják osztani velünk. Nem fogadjuk el. Egyikünk se. Nekünk van még tartalékunk a tüzérektől. Inkább mi adunk nekik.

Munkára együtt indulunk, amikor besötétedett. Kilométer-szám futóárkon megyünk végig. Szűk, alig derékig érő, hevenyészett árkok csak. Kilométer-szám kétrét görnyedve szabad csak mennünk. Sík, lapos a terület. Itt minden mozgást azonnal felfedeznek a túloldalról.

Nagy, jól kiépített bunkerbe torkollik a lövészárok. Itt átadnak bennünket az első vonalban levő katonáknak. A kerettagok a bunkerben maradtak.

Parancsot kapunk.

Az első vonal előtt hatalmas napraforgó-tábla akadályozza a kilátást az orosz állások felé. A sötét éjszakában, mint valami ősnádas susog, zizeg előttünk a napraforgó-erdő. Ezt kell az éjjel kidöntenünk.

Hosszú láncban fejlődünk fel. Kinyújtott kartávolságra egymástól. Mindenkinek az előtte levő sávot kell megtisztítani. Törni a szárat nem szabad. A recsegés áthallatszana a túloldalra. Egyenként kell minden tövet feltépni és lefektetni. Az érdes napraforgószár sebesre marja a tenyereket. A vérző sebekbe mélyen mar bele a szár. Percek alatt az én kezem is már csupa véres seb. Az agyagos talajból csak két-háromszori nekirugaszkodással lehet a tövet feltépni.

Soma elakadt a munkában. Vérző kezeit hóna alá szorítva leült.

– Üssenek agyon, akkor sem bírom.

A másik oldalon Láng Béla van Soma mellett. Ketten Soma helyett is tépjük a napraforgót.

Nekünk sem megy már.

Mintha tüzes vassal szurkálnának, úgy égeti tenyerünket minden szál. Valamit ki kell találni. Segíteni kell magunkon.

Dühömben belerúgok egy vastag napraforgó-szárba, amely sehogy sem akar kiszakadni a földből. A szár a gyökér felett egy rúgásra eltörött, és a hatalmas tányér odazuhant a többi mellé.

Most már nem tépdesem, hanem rugdalom tőbe a szárakat. Megy, mint a karikacsapás. Pillanatok alatt beérjük, a többieket. Láng is az én módszeremmel dolgozik. Soma frontját is visszük magunkkal. A többieknek is megmutatjuk az új fogást. Csak a szélsőknek kell ügyelni ott, ahol az őrség vigyáz ránk.

Órákon át megy így a munka. Soma egy-egy csomó szárt gyűjt össze, amögé húzódik. Fejére húzza a kabátját, és cigarettázik. Istenkísértés. Nem az oroszok miatt. Életébe kerülhet itt egy szippantás. Mégis vállalja a rizikót.

Kelet felől az ég alját figyeljük. Ha megjelenik az első fénysugár, az a mai kínok végét jelenti.

– Bevonulás – jön suttogva a parancs.

Kelet felől a sötét égen vékony, halvány sáv látszik. Sietni kell, mert itt percek alatt lesz a sötét éjszakából világos nappal.

Bent a körletben kijelölik a szállásunkat. Minket, őskeresztényeket elkülönítenek. Egy üres parasztházat jelölnek ki számunkra. Előbb takarítunk. Mindenki helyet választ magának. Aztán mosdunk.

A fekvéshez készülődünk, amikor váratlanul megjelenik Kecskés őrvezető.

– Na, fiúk, csomagolni. Visszajönnek hozzánk.

Majdnem olyan szívesen mentünk, mintha hazaindulnánk.

Előbb a maradék dohányt, cigarettát, élelmet szétosztottuk a fiúk között. Örülünk a kisebbik rossznak: a tüzéreknek.

Mindenki melegen búcsúzik. A kis Rosenfeldnek a lelkére kötöm, hogy vigyázzon Braunra. Mióta kihoztak bennünket, ő a Soma csicskása. Szívesen gondozza Somát azért a kevés ételmaradékért, amit meghagy.

Dr. Brüll szomorú hírrel jön. Lichtmann Tibor az éjjel meghalt. Ő az, akire a hordó ráesett, amikor a lajtos kocsi a szakadékba fordult. Azóta se tudott talpra állni. Nem vitték kórházba, mert nem hitték az orvosnak, hogy súlyos belső sérülése van.

Már két halottunk van: Sugár és Lichtmann.

Brüll doktor panaszkodik, hogy egy csepp orvosság sincsen, sem kötszer. Vízzel mossa a sebeket, meg egy kis vajat keneget rájuk, hogy a piszkos rongy, mellyel a sebeket bekötözi, ne ragadjon nagyon a sebbe.

A tüzéreknél a hadnagy és egy orvos vár bennünket.

– Mondtam, hogy visszahozatom magukat, csak dolgozzanak jól, akkor itt maradhatnak.

Valami köszönetfélét morogtunk.

Az orvos újra beoltott valamennyiünket tífusz ellen. Most sem fogant meg az oltás egyikünknél sem. Vagy az oltóanyagban volt valami hiba, vagy mi már olyan sok mindenen mentünk keresztül, hogy a tífusz szérum sem ártott meg nekünk.

Megelégedetten mentünk vissza a régi helyünkre. Mindjárt elhatároztuk, hogy tovább építjük a kalibánkat, mert esetleg a tél is itt ér bennünket.

Engem és Lángot kellemetlen meglepetés várt. Lakó volt a bunkerünkben. Gyuri, a bolond tüzér költözött be lakosztályunkba. Kizavartuk.

– Hűh, mit csináljunk?

– Te, Béla, ne menjünk be, ez telehagyta itt tetűvel – tanácsoltam Lángnak.

Mégiscsak kitakarítottuk sátrunkat, amit most már bunkernek neveztünk ki. A földet égő szalmacsóvával végigperzseltük, és friss szalmával hintettük be.

– Lesz, ami lesz. Újat már nincs erünk, se időnk építeni:

Az ágyúk ott előttünk nem több mint száz méternyire egész nap szóltak. Állítólag megint támadnak az oroszok.

Az egyik ágyúnkkal baleset történt. Az egyik lövésnél óriási robbanás történt. A kilőtt golyó ott esett le az ágyútól pár száz méternyire. Robbant. Az ágyú závárzata letörött, és visszafelé vágódott, s éppen a mi bunkereink közé esett. Nem történt nagyobb baj. Se nálunk, se a tüzéreknél. Rosszabbul is végződhetett volna.

Másnap bizottság jött. Az ágyúkat vizsgálták. Nagyon gyanúsan nézegettek felénk. Szerencsénkre nekünk sohasem volt szabad az ágyúk közelébe mennünk.

Most jobb volt a munkabeosztásunk. Reggeltől estig az ágyúk közelében, a domboldalon téli tiszti szállást építettünk. A domboldalból ki kellett vágnunk akkora darabot, hogy oda beépíthessünk egy szétszedett orosz faházat.

Egy egri őrvezető volt a munkavezetőnk. Ács volt a mestersége. Hamar összebarátkozott velünk. Nem engedett nagyon dolgozni bennünket, csak olykor, ha jöttek a tisztek vizsgálni, hogy hogyan áll az építkezés. Egyébként beszélgettünk.

Háborúról, családról. Észre sem vettük, és már a mozgalomnál tartottunk. Azért nagyon óvatosak voltunk. Csak amikor már közös személyes ismerősök – közös események kötöttek össze bennünket, engedtünk fel.

Elvtárs volt.

Újságokat hozott. Igaz, hogy egyik-másik már több hónapos is volt, de nekünk újdonság volt minden betűje. Elsőtől az utolsó betűig valamennyit elolvastuk. Még az apróhirdetést is. Abból is sok mindent meg lehet tudni annak, aki tud olvasni.

Röpiratokat is adott. Szovjet gépek dobták le. Most láttunk először ezekből a színes röplapokból, melyeken térkép volt a pontos hadihelyzet feltüntetésével. Másokon meg a szovjetben élő magyarok felhívása a katonákhoz. Minden röplaphoz volt egy szelvény orosz szöveggel. Aki ezzel jelentkezik, az biztosítékot kap, hogy a háború befejeztével oda mehet a Szovjetunióból, ahova akar.

Később már mi is találtunk ilyen röplapokat. Számozva voltak. Titokban gyűjtöttük, hogy az egész sorozat meglegyen, mert akkor folyamatosan látjuk – bár utólag – a hadihelyzetet.

Nemcsak mi gyűjtöttük, mások is. Mindenki. Pedig szigorúan tilos volt. Mind be kellett volna szolgáltatni. Azért mindenki megtartott legalább egyet. A legképtelenebb helyekre dugdosták el. Nemcsak a közkatonák, a tisztesek, még a tisztek is.

– Ki tudja, mire lesz ez még jó?

Nemcsak mi gondoltunk erre, hanem mások is.

Egyik nap Oláh Feri keresett. A vételező kocsival jöttek Jablocsnojeból. Ott mentek el a szállásunk mellett. Jó meleg, hosszú szárú gyapjúharisnyát hozott. Azt adta át. Neki is jó dolga volt. Szerencsére Rotyits nem járt vételezni, ilyenkor nem kellett félnie, hogy agyonüti.

Oláh nemcsak a harisnyát adta át, hanem valamit súgott is.

– Vigyázzatok, a századnál valami történik. Az éjjel kivégeztek tizenegyet. Dr. Braun, Knopp Imre is köztük van. Állítólag minden éjjel lesz most kivégzés. Ha lehet kövessetek el mindent, hogy vissza ne kerüljetek hozzánk. Ott most mindenki retteg. Még azok a kerettagok is, akik eddig úgy, ahogy rendesen viselkedtek. Most szóba sem mernek állni velünk.

Ónodinak mondtam el először Oláh híreit.

– Megmondjuk a fiúknak?

– Nem mindenkinek. Csak az erősebbjének, akiket nem roppant össze a hír.

Így csak néhányan tudtunk a századnál történtekről, de azért néhány nap múlva mégis kiszivárgott. Már a tüzérek is tudtak róla.

Ők akarták újságolni nekünk.

Fazekas Feri, aki már hetek óta betegállományban volt, mert faragás közben egy bicskával majdnem keresztülmetszette a bal tenyerét, még közelebbit is tudott.

Unalmában híres bicskájával cigarettaszipkákat faragott. Apró kis műremek volt mindegyik. A tüzérek sokat fizettek érte élelemmel, cukorral. Mindent közreadott. A tüzérek ott lebzseltek mindennap körülötte, lesték a munkáját. Egymás kezéből kapkodták ki, ha egy-egy szép darab elkészült.

Közben beszélgettek. Mindenféléről, ami körülöttük történt. Arról is, amit hallottak. Olyasmiről is, ami a mi számunkra különösen érdekes volt. Így már közelebbit is megtudtunk a kivégzésekről.

A Hermádi százados csoportjánál voltak a kivégzések. Szinte naponta jött az újabb hír.

– Az éjjel megint nyírták a zsidókat.

– Az 52-eseknél?

– A Jancsi ott működik.

Akkor hallottuk először ezt a nevet: Jancsi. Később sokat hallottunk róla. Személyesen is megismertük.

Huszártizedes volt. Tóth János. Valahonnan az Alföldről. Az ezredparancsnokságon levő tábori csendőrséghez tartozott. Jóvágású, életerős fiatalember volt. Nem nézett ki gyilkosnak, inkább lányos, mint vad képe volt.

Most még csak egy titokzatos név volt nekünk, mely halált jelentett. Elvtársaink, legjobb barátaink halálát.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!