(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)

3. A Kommunisták Magyarországi Pártjának küzdelme
a népfront megteremtéséért.
A Dolgozók Lapja lerakja az antifasiszta
népfront-politika alapjait

A Horthy-rendszer, uralmának egész ideje alatt, vad gyűlölettel fordult a kommunisták ellen; az intézményesített terror módszereit a kommunistákkal szemben soha, egy pillanatra sem adta fel. Különösen fokozta a terrort a harmincas évek elején dühöngő nagy gazdasági és politikai válság idején. Előszeretettel hangoztatták, hogy az országban mutatkozó nyugtalanságnak nem az óriásira nőtt munkanélküli hadsereg, nem a paraszti kisgazdaságok földindulásszerű összeomlása s nem az értelmiség kilátástalan helyzete az oka, hanem a „kommunisták lelkiismeretlen és felelőtlen bujtogatása”. A reakció, hogy a néptömegek hallatlan elkeseredését féken tartsa s a „rendet” és a nyugalmat biztosítsa, kihirdette a statáriumot, s a rendőrség és csendőrség számára biztosította az azonnali fegyverhasználat jogát. És hogy mindez nem volt írott malaszt, mutatta a pacsai és endrődi véres csendőrsortűz s a magyar kommunista mozgalom két vezetőjének, Sallai Imrének és Fürst Sándornak bestiális kivégzése.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának legjobb, legtapasztaltabb és legképzettebb tagjai vagy börtönben, vagy emigrációban voltak.

Hátráltatta a kommunisták munkáját ebben az időszakban az a körülmény is, hogy a fasizmus németországi győzelmével megnehezedett, Bécs és Prága német megszállása után pedig csaknem teljesen lehetetlenné vált számukra a külföldi kapcsolat. És mégis: az ezer sebből vérző, megtizedelt, legkipróbáltabb és legtapasztaltabb vezetőitől megfosztott, de töretlen forradalmi szellemű Kommunisták Magyarországi Pártjára várt az a nehéz történelmi feladat, hogy megindítsa, szervezze és vezesse a magyar nép szabadságharcát a fasizmus és a háború ellen.

A magyar kommunisták az emigrációban is, idehaza is — még a börtönök falai között is — a fasizmus ellen vívott harc élvonalában küzdöttek. A spanyolországi magyar zászlóalj — amelynek élén olyan kiváló férfiak harcoltak, mint Münnich Ferenc, Rajk László, Szalvai Mihály, Zalka Máté — a világ színe előtt fényes tanúbizonyságot tett a magyar nép törhetetlen szabadságszeretetéről, s 350 hősi halottjának kiontott vérével is mutatta az utat, amelyen Magyarországnak a világ többi szabadságszerető népeivel együtt haladnia kell.

Az ellenforradalmi rendszer vad terrorja a magyar kommunisták sorait megritkította ugyan, de a párt forradalmi szellemét, harci erejét és lendületét nem törte meg.

A Kommunisták Magyarországi Pártja a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa után felülvizsgálta addigi — sok szektás vonást tartalmazó — politikáját, s megváltoztatta stratégiai célkitűzéseit. Megállapította, hogy a fasizmus németországi győzelme után, európai térhódítása közepette s a fasiszta háború fenyegető veszélye idején nem az új, a második tanácsköztársaság megvalósítása, nem a proletárdiktatúra kivívása, a szocializmus megteremtése a közvetlen feladat Magyarországon. A Kommunisták Magyarországi Pártja — anélkül, hogy a szocializmus megteremtéséről mint végső célról egy pillanatra is lemondott volna — közvetlen stratégiai célként és harci feladatként a fasizmus elleni küzdelmet, az ország demokratikus átalakítását, a munkások és parasztok demokratikus diktatúrájának kiharcolását tűzte napirendre. Ennek megvalósítása a munkásegység jelszavát és követelését méginkább kiemelte, az érte folyó harcot új módon vetette fel. A munkásegység alapján ugyanis egy széles demokratikus nemzeti egységfront létrehozására: az antifasiszta népfront megteremtésére volt szükség.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának Központi Bizottsága a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa után megkezdte új politikai irányvonalának kidolgozását. 1936 januárjában „elvtársi levelet” intézett a Kommunisták Magyarországi Pártja és a Kommunista Ifjúmunkás Szövetség szervezeteihez és tagjaihoz. A levél ismertette a VII. kongresszus határozatait, s a legdöntőbb kérdésről, a munkásegységről szólva a következőket írta:

„Meg kell mondanunk bolsevik őszinteséggel, hogy sok olyan hibát követtünk el, amelyek hátráltatták a szociáldemokrata munkásokkal, pártszervezeteikkel való közös cselekvés megteremtését. Sok olyan hibát követtünk el, amelyek megnehezítették a szociáldemokrata munkásoknak, hogy az akcióegységet mereven elutasító vezéreiket rákényszerítsék a proletárerőknek a fasiszta diktatúra elleni harcra való egyesítésére, viszont megkönnyítették a szociáldemokrácia reakciós vezéreinek, hogy a befolyásuk alatt álló tömegeket visszatartsák a kommunistákkal való közös akció szervezésétől.”

Az „elvtársi levél” a munkásegység helyreállítása érdekében főleg a szakszervezeti munka gyökeres megváltoztatását sürgette:

„Meg kell szüntetni a szakszervezeti ellenzék szervezeti elkülönülését, és szakszervezeti baloldallá kell szélesíteni az ellenzéket és a politikájával rokonszenvező munkástábort … A szakszervezeten belüli önálló és elkülönülő ellenzéki szervezet megszüntetésével ki kell küszöbölni a szektariánus túlzások egyik legfőbb forrását, amely számos hibára és súrlódásra vezetett a szakszervezeti munkában … Éppen ezért haladéktalanul meg kell szűnni az ellenzék gyakorlatában rendszerré vált egységjavaslatozásnak a saját szervezethez, ami … tápot ad a nagy munkásharcok kifejlődését gátló külön szakszervezeti törekvésnek.”

Részletesen foglalkozott az „elvtársi levél” az antifasiszta népfront megteremtésének második döntő kérdésével, a Horthy-fasizmus ellenzéki pártjainak szerepével és a Kommunisták Magyarországi Pártjának hozzájuk való viszonyával is. Helytelenítette és a párt szektás politikája következményének tekintette, hogy a Központi Bizottság korábban az ellenforradalmi rendszer összes ellenzéki pártját egyszerűen azonosította a fasizmussal!

„Amikor a népfront megteremtésének útját a dolgozó népmilliók mozgalmának a proletariátus vezetése alatt való kifejlesztésében jelöljük meg, nem becsüljük le és nem hagyjuk számításon kívül azt az erőt sem, amelyet a parlamenti pártok egyike vagy másika jelent a parancsuralomra készülő kormány elleni harcban. Ezért — ha e pártok parlamenti taktikájával és módszereivel nem is értünk egyet — támogatjuk őket küzdelmükben, ha e küzdelem valóban a fasizmus ellen irányul.

Támogatunk minden olyan pártot és törekvést, amely a polgári demokráciáért harcol és demokratikus csoportosulást akar létrehozni Magyarországon, mert azt tartjuk, hogy a proletariátus érdekében áll ma minden olyan szervezkedés, amely gyülekezteti a fasizmus ellenségeit és kész harcolni a parancsuralmi törekvések ellen, a demokratikus követelésekért, valamint az imperialista háború ellen.”

1936 tavaszán a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága, azzal a céllal, hogy megszüntesse azt a súlyos konspirációs válságot, amelynek kipróbált elvtársak nagy számban estek áldozatul, s meggyorsítsa a népfront-politika alkalmazását, leváltotta a Kommunisták Magyarországi Pártja Központi Bizottságának tagjait, s a pártmunka további irányításával külföldön működő új vezetőséget bízott meg. A párttagságot arra kötelezte, hogy lépjenek be a legális munkásszervezetekbe, az ottlevő tömegek között folytassanak propaganda- és szervezőmunkát a munkásegység és az antifasiszta népfront megteremtése érdekében.

1936—1937-ben a párt ideiglenes vezetősége — a Kommunista Internacionálé segítségével kidolgozta a párt új programját, amely antifasiszta, demokratikus rendszer megteremtését tűzte célul. E program ismertetésében, teljes és részletes kidolgozásában, megvalósításában nagy szerepe volt a pártsajtónak.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának központi lapja 1937—1938-ban a Dolgozók Lapja volt. A lapot Prágában nyomtatták, s illegálisan terjesztették Magyarországon. A lap a Kommunisták Magyarországi Pártja új politikai irányvonalának kidolgozása, az antifasiszta nemzeti egységfront-politika alapjainak lerakása és a párttagság, a dolgozó nép soraiban való ismertetése és népszerűsítése terén óriási munkát végzett. Első számában demokratikus nemzeti egységfront megteremtésére szólított fel, s a kommunisták legfőbb feladatát a nemzeti egységfront propagálásában, szervezésében és vezetésében jelölte meg.

„A lap feladata a magyar nép minden dolgozó rétegét, az összes demokratikus elemeket felvilágosítani arról, hogy csakis mindezen erőknek együttes fellépésével lehet eredményesen harcolni a reakciós fasiszta Horthy-uralom ellen. Csakis mindezen erőknek együttes fellépése akadályozhatja meg azt, hogy Magyarország háborúba sodródjék, hogy külföldi erőknek, a német és olasz fasizmusnak függvényévé váljék.”* Dolgozók Lapja. Szikra 1955. 7. old. *

A Dolgozók Lapjá-nak ugyanez a száma a Kommunisták Magyarországi Pártjának legközvetlenebb feladatairól a következőket írta:

„Ma az a feladat vár ránk, hogy a fasizmus támadásának visszaverésére, erejének megtörésére egyesítsük az egész munkásosztályt, hogy széles demokratikus frontba egyesítsük a magyar nép minden rétegét, melyet pusztít a tőke, pusztít a nagybirtok, mely ki akarja ragadni az ország ügyeinek vezetését a reakciós uralkodó osztályok kezéből, mely nem fasizmust, hanem szabadságot, nem véres háborút, hanem békét és jólétet kíván. A fasiszta diktatúra visszaverése és a béke megvédése, a munkásosztály egységének helyreállítása, a demokratikus Magyarországért harcoló népfront kialakítása az a nagy feladat, amelyért ma a Kommunisták Magyarországi Pártjának harcolnia kell … Csak egy igazán demokratikus Magyarország, melyet a munkásság, a parasztság és a dolgozó intelligencia együttes erőfeszítésével lehet csak kiharcolni, biztosíthatja a dolgozó rétegek jólétét …”* Ugyanott, 8—9., 13. old. *

A lap megállapítja azt is, hogy e nagy feladat megoldása során a munkásosztályra súlyos történelmi felelősség nehezedik az egész országért, a magyarság jövőjéért és a nemzet sorsáért.

A Kommunisták Magyarországi Pártja ugyanakkor leleplezte a Horthy-rendszert mint reakciós fasiszta rendszert, mint a munkásosztály és a dolgozó parasztság kizsákmányolásának és elnyomásának legbrutálisabb rendszerét.

A Kommunisták Magyarországi Pártja a munkásegység jelszavát tovább fejlesztette.

A harmincas évek legelejének szektás politikájából adódott, hogy a párt a Szociáldemokrata Pártot sommásan — nem téve különbséget a párt tagságában és vezetőségében levő különböző áramlatok között — elítélte; szociálfasisztának nevezte. Ezzel most gyökeresen szakított, a szodálfasizmus terminusát elvetette, s a Szociáldemokrata Párt iránt differenciált magatartást tanúsított, helyes politikát folytatott: változatlanul fellépett a jobboldali vezetők áruló politikája vagy árulással határos opportunizmusa ellen, de támogatta a baloldaliakat, kereste velük a kapcsolatot, őszinte együttműködésre törekedett velük.

Korábban az egység megteremtése érdekében a kommunisták főleg egységokmányokkal ostromolták a szociáldemokrata vezetőket, amelyek megvalósítását azok következetesen elutasították.

Most az egységért folytatott harc alapvető módszereként a munkásszervezetekben levő tömegekhez fordultak, s alulról, a közös harcban kezdték el építeni a munkásegységet.

Bár a munkásegység főleg a két párt akcióegységét jelentette, a kommunisták az egység jelszavát szélesebben értelmezték, és nemcsak a szociáldemokrata pártszervezetekben, hanem a munkásosztály valamennyi legális szervezetében — a szakszervezetekben, kulturális szervezetekben, sportegyesületekben — megindították és következetesen folytatták érte a harcot.

A Kommunisták Magyarországi Pártja a nemzetközi és a belpolitikai helyzetben bekövetkezett változásoknak és a munkásosztály előtt álló új feladatoknak megfelelően a munkásegység alapján széles demokratikus nemzeti antifasiszta népfront megteremtését tűzte célul maga elé.

A Kommunisták Magyarországi Pártja tisztázta azt az elméleti és gyakorlati kérdést is, hogy a közvetlenül napirenden levő demokratikus forradalmi átalakulás vezető és szervező ereje a munkásosztály és forradalmi pártja: a Kommunisták Magyarországi Pártja. A munkásosztály a fasizmus megdöntéséért és a demokratikus átalakulásért folytatott harcban szövetségre lép az egész parasztsággal, azonkívül a városi és falusi kispolgári rétegek és az értelmiség nagy tömegeivel.

A Kommunisták Magyarországi Pártja tehát felülvizsgálta és módosította addigi politikai irányvonalát: nem közvetlenül a proletárdiktatúra megteremtésére, hanem a Horthy-fasizmus megdöntése útján átmenetként a munkásosztály és a parasztság demokratikus diktatúrájának megteremtésére vett irányt.

A Dolgozók Lapja leleplezte a fenyegető fasiszta háborús veszélyt s az uralkodó osztályok népelnyomó, háborús politikáját is. Megmutatta, hogy 1938-ban, bár törvénybe iktatták a titkos választójogot, ez újabb jogfosztást jelentett. A titkos választójog törvénybe iktatását megelőzően életbe léptetett törvények a kormányzói jogkör kiterjesztéséről és a felsőház reformjáról a reakció hadállásait erősítették. Figyelmeztette a magyar népet arra is, hogy a Darányi-kormány által meghirdetett győri fegyverkezési program: országvesztő, nemzetgyilkos háborús program, s hogy a milliárdos győri beruházási programmal, melynek körülbelül a felét fegyverkezésre fordították, a magyar reakció nyíltan a háborúra való felkészülés útjára lépett.

Leleplezte a lap az uralkodó osztályok revizionista politikáját. Jó előre felhívta a figyelmet a magyar reakció zsoldos szerepére is, amelyet Hitler és Mussolini közelgő rablóháborújában kíván betölteni. Megmutatta, hogy ez a politika, a Hitlerrel kötött szövetség nem a trianoni békeszerződés „békés jóvátételének”, hanem a véres imperialista háborúnak az útja. Rávilágított arra, hogy a trianoni békeszerződés felrúgása Hitler oldalán nem a nemzet felemelkedését, hanem újabb katasztrófáját készíti elő, s általa még nemzeti függetlenségünket és szabadságunkat is elveszíthetjük.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának hivatalos lapja végül megmutatta Magyarország egyedül helyes külpolitikai orientációját is. A kormány Szovjetunió elleni uszításával és rágalomhadjáratával szemben ismertette a világ első proletárállamának a szocializmus építése terén elért nagy sikereit s a béke megvédéséért folytatott szívós és következetes harcát. Kifejtette: a magyarság érdekei a külpolitikában azt követelik, hogy Magyarország megnemtámadási szerződéseket kössön az őt körülvevő országokkal, mindenekelőtt a béke s a népek nemzeti függetlensége és szabadsága legkövetkezetesebb harcosával, a Szovjetunióval. Ez megvetné az alapját mindazon országok együttműködésének, amelyeknek függetlenségét a német fasizmus fenyegeti.

A Kommunisták Magyarországi Pártja e belpolitikai és külpolitikai célok megvalósítása érdekében sürgette a demokratikus antifasiszta egységfront kialakítását, a munkásság, parasztság és haladó értelmiség harcos összefogását.

Látjuk tehát, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja már 1936—1937-ben konkrétan és világosan vetette fel a fasizmus és a háború elleni, s ugyanakkor a demokratikus Magyarországért folyó harc alapvető kérdéseit is. Az akkor meghirdetett munkásegység és munkás-paraszt szövetség a második világháború egész ideje alatt alapját képezte a nemzeti függetlenségi mozgalomnak, a felszabadulás után pedig demokratikus fejlődésünk szilárd biztosítékát alkotta.

A párt új politikai irányvonala azonban nem vált egyszerre uralkodóvá a párttagság, sőt még a pártvezetőség soraiban sem. Sokan azt vallották, hogy a párt politikai irányvonalában nincs szükség alapvető változásra. A Kommunista Internacionálé VI. és VII. kongresszusán hozott határozatokkal szemben továbbra is azt vallották, hogy Magyarországon a fejlődés akkori szakaszában nem a demokratikus, hanem közvetlenül a szocialista forradalom van napirenden.

Fokozták a nehézségeket a pártba beépült frakciók (Demény, Weisshaus). Ezek baloldali demagóg jelszavakat hangoztattak, a proletárdiktatúráról, a szovjetekről és a szocializmusról szónokoltak, s a Kommunisták Magyarországi Pártját azzal rágalmazták, hogy új politikai vonalával letért az osztályharc és a forradalom útjáról.

Ellenséges és bomlasztó tevékenységük következményeként a becsületes kommunisták soraiban is kételyek támadtak, s ellenvetések hangzottak el a népfront-politikával szemben. A legjelentékenyebb ellenvetés ezek között az volt, hogy a polgári és kispolgári pártokkal és tömegekkel nem lehet szövetségre lépni, mert ezek más ideológiát követnek, mint a kommunisták. Nem lehet velük szövetséget kötni például azért, mert ezek a pártok és tömegek a magántulajdon alapján állnak. A kommunisták, akik a Horthy-fasizmus első másfél évtizedében a „rideg” osztályharc alapján nyílt sisakkal és frontális támadásokkal rohamozták az ellenforradalmi rendszer fellegvárát, nem mindjárt és mindannyian értették meg, hogy az adott helyzetben a fasizmus és a háború jelenti az egész nemzetre a legfőbb veszélyt, és ezért az ellenük folytatott harcban nem azt kell nézni, ami a nemzet alapvető tömegeit elválasztja egymástól, hanem azt, ami egyesíti őket. Nem mindannyian értették meg, hogy az egységfront-politika nem az osztályharc feladása, hanem ellenkezőleg, az osztályharcnak az új helyzethez alkalmazkodó, egyedül következetes formája.

A párt — fellépve e helytelen nézetek ellen — abból a helyes és a kommunista pártok számára mindenütt és mindenkor kötelező alapelvből kiindulva, hogy a kommunistáknak ott kell dolgozniuk, ahol a tömegek vannak, komoly fordulatot hajtott végre szakszervezeti politikájában is. A párt új jelszót adott ki: „Be a szakszervezetekbe!” A szakszervezeti ellenzék megszűnése után a magukat „szakszervezeti baloldalnak” nevező kommunisták éles harcot folytattak a munkásság szervezkedési jogainak csorbítása ellen. A kommunisták a szakszervezetekben arra törekedtek, hogy alapvető érdekeik védelmére s mindennapi követeléseik kiharcolására a kommunista, szociáldemokrata, a keresztényszocialista és párton kívüli munkások között közös platformot teremtsenek.

Megkezdődött a harc a munkásegység tényleges kialakításáért.

A kommunisták évről évre a sztrájkok egész sorát szervezték meg. „Minden sztrájkot a szakszervezetek megerősítése jegyében kell folytatni” — írta a Dolgozók Lapja 1937 júniusi száma. És valóban: kezdve az 1935-ös budapesti nagy építőipari sztrájktól, az évenként megismétlődő és halálos áldozatokat is követelő bányászsztrájkok, a textil-, építő-, ruházati és vasiparban lefolytatott sztrájkok során a kommunisták a párt egységfront-politikáját alkalmazták, s ezzel nagy lépést tettek előre a munkásegység, az antifasiszta egységfront alapjának megteremtése felé.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának helyes szakszervezeti politikája és a szakszervezeteken belül a munkásegység megteremtéséért folytatott harca jelentősen megnövelte a kommunisták tekintélyét és befolyását a munkásosztályon belül. A kommunistákat a párton kívüli szervezett munkások széles gyűrűje vette körül. A kommunisták a munkások tömegeire gyakorolt befolyásukkal nem tudták ugyan megszüntetni a jobboldali szociáldemokraták áruló politikájának hatását, de csökkentették azt. A szociáldemokrata vezérkar pedig — sem feljelentésekkel, sem kizárásokkal — nem tudta megakadályozni a kommunisták tevékenységét a szakszervezetekben. Sőt, a kommunistáknak sok szervezetben olyan nagy volt a tekintélyük, hogy a munkások a vezető tisztségekre is őket választották meg.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának tagjai, új egységfronttaktikájuknak megfelelően, bementek az ipari munkásság legális tömegpártjába, a Szociáldemokrata Pártba is.

Amikor a Kommunista Ifjúmunkás Szövetség 1936-ban feloszlott, tagjai beléptek a Szociáldemokrata Párt Országos Ifjúsági Bizottsága által vezetett ifjúsági szervezetekbe, és sikerült azokat az ifjúmunkás egységfront bázisaivá tenniök. A kommunista ifjúmunkások és a Szociáldemokrata Párt Országos Ifjúsági Bizottsága között már 1935 őszén megállapodás jött létre közös fasiszta- és háborúellenes tüntetések szervezésére. Az akcióegység szervezője Rózsa Ferenc volt. Az ifjúmunkások a nyilasok provokációit több ízben bátran visszaverték, s a pártházak és munkásotthonok védelmére állandó munkásgárdát állítottak fel. A magyar munkásmozgalom egyik hősének, a később mártírhalált halt Ságvári Endrének s a vezetése alatt álló ifjúmunkásoknak bátor szembeszállása a Tompa utcai nyilasház provokátoraival csak egy eset volt a sok közül, mely azt mutatta, hogy a munkásosztály kész bátran felvenni a harcot a fasizmus sötét erőivel szemben.

Növekedett a Kommunisták Magyarországi Pártjának befolyása a szociáldemokrata munkásság körében is. A kerületi és a Pest környéki pártszervezetekben a szociáldemokrata funkcionáriusok egy része nyíltan és őszintén együttműködött a kommunistákkal. A kommunisták a Szociáldemokrata Párt szervezeteiben a legszorosabban együttműködtek a szociáldemokrata munkástömegekkel, s ugyanakkor élesen bírálták a jobboldali szociáldemokrata vezetők áruló politikáját. A munkásság előtt leleplezték hazug, áruló és reakciós jelszavaikat (Békét minden áron! Minden harctól tartózkodni kell!), leleplezték revizionista politikájukat s együttműködésüket az ellenforradalmi rendszerrel a kül- és belpolitika kérdéseiben.

Ezekben az években az a sajátos helyzet állott elő, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártjának politikai súlya, jelentősége és befolyása lényegesen nagyobb volt szervezeti erejénél. A pártot azonban szervezeti téren is tovább kellett erősíteni. Ezt lehetővé tette megnövekedett politikai befolyása is.

A konspirációs válság leküzdésére a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának említett 1936 májusi határozata utasításokat tartalmazott a párt szervezeti helyzetének megjavítására is.

Ma még nem tisztázott körülmények között a párt alapszerveit feloszlatták. 1937—1938-ban több kísérletet tettek új alapszervezetek létrehozására. 1938-ban idehaza létrejött a párt új vezető szerve, melynek tagjai Gács László, Kenéz István és Rózsa Ferenc lettek.

A kommunisták a munkásegységfront megteremtésére irányuló erőfeszítéseikkel a második világháború kitörése előtt komoly eredményeket értek el. A föld alá szorított, halálra keresett Kommunisták Magyarországi Pártja kidolgozta új stratégiai vonalát, amely történelmünk legnagyobb megpróbáltatásainak idején nemzetünk megmentésének egyedül helyes politikájává vált.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

2

A beszélőszerszám a bérrabszolgatartó társadalomban

A kapitalizmusban a termelőeszközzel nem rendelkező proletár a létezése érdekében kénytelen munkabérért eladni a munkaerejét a tőkés vállalkozónak, csak így lehet dolgozó bérmunkás aki valójában bérrabszolga, mert a létezéséhez szükségén bérén kívül semmilyen erőforrással, semmilyen osztályérvényesítő hatalommal sem rendelkezik, a szerszám kezelőjeként annak tartozékaként pedig már csak beszélőszerszám.

A valódi rabszolga és a modern bérrabszolga között a különbség az, hogy a bérrabszolga ember, mint ember nem tulajdona a kapitalistának, mert csak a munkaerejére van szüksége. Viszont a rabszolgának a fenntartása úgy, mint ahogy a tulajdonában lévő állatoknak, a rabszolgatartó dolga volt, a bérrabszolga azonban a béréért saját magáról gondoskodik. De a lényeg az, hogy a rabszolga, a bérrabszolga a létfenntartásán kívül ingyen dolgozik az élősködőknek.

Így válik a kapitalizmusban a dolgozó proletár bérrabszolga a szerszámokkal azonos elbírálás alá. Így válik a dolgozó proletár bérrabszolga a vállalkozó tőkés saját haszna érdekében munkabérért megvásárolt beszélőszerszámmá, termelési tényezővé, alacsonyabb rendű emberré, modern rabszolgává.

Ezt az embertelenséget, ami tulajdonképpen a modern rabszolgatartás a kapitalizmus híve természetesnek, emberségesnek tartják! Mert az emberiség történetében mindig is voltak élősködők, bitangok, így ez volt és ez lesz az emberiség sorsa, vélik a bitangok. Lehet gondolkodó embernek nevezni azt aki ezt elfogadja? Nem, és nem, az így gondolkodó ember-állat az még legfeljebb csak a gondolkodó állat lehet!

Így az osztályharc a modern rabszolgák, a bérrabszolgák felszabadításért a kapitalizmus hívei ellen történik!

„A rabszolgatartó termelési módban a rabszolgatartó nemcsak a termelési eszközöknek, hanem a dolgozónak is birtokosa volt, s a dolgozót puszta szerszámnak tekintették. Varro római író a mezőgazdaságról szóló értekezésében a föld megműveléséhez használt eszközöket három csoportba sorolta: „beszélő eszközökre”, „tagolatlan hangokat kibocsátó eszközökre”, „… és néma eszközökre” … A beszélő eszközökhöz tartoznak a rabszolgák, a tagolatlan hangokat kibocsátókhoz az ökrök, a némákhoz a szekerek. A rabszolgaság a kizsákmányolás legdurvább és legkegyetlenebb formája. … A rabszolgatartó és a feudális társadalomban az anyagi javak termelői — a rabszolgák és a jobbágy parasztok — jogilag nem voltak teljes értékűek, és személyileg függtek a termelési eszközök birtokosától. Ezekben a társadalmakban az osztálykülönbségek az államhatalom segítségével jogilag a lakosság rendi felosztásában rögződtek. A törvény mindegyik rend számára külön helyet állapított meg az államon belül, különböző jogokat és kötelezettségeket írt elő. Ezért a rabszolgatartó és a feudális társadalom osztályai külön rendek is voltak. A tőkés termelési mód egyszerűbbé tette a társadalom osztálytagozódását, s eltörölte a rendi előjogokat. A kapitalizmusban a közvetlen termelők — a munkások — jogilag szabaddá váltak. De nincsenek termelési eszközeik, s gazdaságilag a tőkésektől függnek. A kizsákmányolás tőkés rendszerét Marx és Engels a bérrabszolgaság rendszerének nevezte.” – A marxista filozófia alapjai

A kapitalizmusban azonban az ember még csak az embernek a farkasa lehet!

A kapitalizmus embere ezért még csak a gondolkodó állat lehet, az ember még az embernek a farkasa, a farkas azonban nem ember, hanem ragadozó állat! A kapitalizmus embere még a létfeltételekért egymás ellen is harcol, így az erősebb ember-állat uralkodik, élősködik a gyengébbeken. A gondolkodó emberré azonban csak a kapitalizmus meghaladásával lehet eljutni, ami a szocializmusban, a valódi, a gazdasági-politikai-társadalmi egyenjogúságon alapuló demokráciában válik lehetővé.

„A termelési eszközök társadalmi tulajdona: A szocialista társadalom gazdasági rendszere a termelési eszközök társadalmi tulajdonán alapul. A termelési eszközök szocialista tulajdonát a legáltalánosabban az jellemzi, hogy a javak termelése nem a társadalom egyes tagjainak, csoportjainak, hanem az egész társadalomnak az érdekében folyik. … A társadalom tagjai, mint a társadalmi tulajdon részesei, gazdaságilag nem állnak egymással alá- és fölérendeltségi viszonyban, egyrészt azért, mert a társadalmi tulajdonnal mindenki csak közvetve, a társadalom, illetve egy társadalmi csoport más tagjaival együtt rendelkezhet, másrészt azért, mert mindenki csak mint a társadalomban dolgozó tagja lehet a társadalmi tulajdon részese. Ebből először az következik, hogy az előállított termelési eszközök nem kerülhetnek magántulajdonba, másodszor pedig az, hogy a fogyasztási cikkek elosztását tekintve megszűnik a magántulajdon rendszeréből következő egyenlőtlenség. A társadalmi tulajdon, a munka kollektív jellege, a fogyasztási cikkek elosztási módja egyesíti a társadalom tagjait. A gazdasági érdekek objektíve azonosak, ezért a szocialista társadalom tagjainak gazdasági kapcsolatait alapvetően az együttműködés és a kölcsönös segítségnyújtás jellemzi.” – A szocializmus politikai gazdaságtana

A szocializmusban az egyéni érdek megvalósulása alapvetően alá van rendelve a társadalmi érdeknek, így az individualizmus alá van rendelve a kollektív érdekeknek, nem mondhat ennek ellent. A szocialista társadalom az egyéni érdek érvényre jutását a kollektivizmus segítségével tudatosan szervezetten, tervszerűen valósítja meg. A kollektivizmus nem az egyén ellen, hanem a társadalom érdekének a társadalomra, így valójában a többi egyén számára káros hatásokat tartja kordában. Csak így kerülhető el a megosztott emberiség embertelensége, az élősködés, a felsőbbrendű erkölcs, a jobboldal alapvető „értékei”-nek a hatása.

Leegyszerűsítve, a szocializmusban az egyén nem élősködhet, nem uralkodhat az embertársai felett. Ez persze az individualista erkölccsel nem érthető meg, mert az élősködés, az uralkodás kisebb vagy nagyobb mértékben beletartozik ebbe. Ehhez viszont a felsőbbrendű erkölcs nélkülözhetetlen. Ez a jobboldal alapvető jellemzője, felsőbbrendű erkölccsel élősködni. Így azonban nem lehet emberré, gondolkodó humánus emberré válni.

A felsőbbrendű erkölcs nem az atyai gondoskodást, a segítést jelenti, hanem az uralkodás, az élősködés a jellemzője. Ez a jobboldal lényege, legfontosabb emberi hibája! Így a jobboldali erkölcsű ember-állat még csak a gondolkodó állat! Bár lehetnek és vannak is humánus vonásai is a jobboldali erkölcsű embereknek, de ha uralkodik, élősködik embertársai felett, akkor az ember-állat még csak a gondolkodó állat!

Az emberiség történetére a felsőbbrendű élősködés embertelensége volt a jellemző, ami a szocializmussal megszűnik.

A munkaerő ára, értéke

A kapitalizmusban a bérrabszolga bére (értéke, ára) a beszélőszerszám létrehozási, üzemeltetési költsége, hasonlóan, mint egyéb termelési költségeké, mint a szerszámoké, a gépeké. A bérrabszolga érdeke alá van rendelve a tőkés gazda érdekének, élősködésének, ennek nem mondhat ellent. Ez jobboldali „érték”. Azonban az osztályharccal mégiscsak megtörténik a lázadás a gazda érdeke ellen, amit a fasiszta-kapitalizmus a hatalmával igyekszik elfojtani.

„A munkaerő azoknak a fizikai és szellemi képességeknek az összessége, amelyekkel az ember rendelkezik, s amelyeket az anyagi javak termelése során felhasznál. A munkaerő minden társadalmi formában a termelés szükséges eleme. Csak a kapitalizmusban válik azonban a munkaerő áruvá.

A kapitalizmus árutermelés, fejlődésének legfelsőbb fokán, amikor a munkaerő is áruvá válik. A munkaerő áruvá válásával az árutermelés egyetemes jelleget ölt. A tőkés termelés a bérmunkán alapul, s a munkás felfogadása a kapitalista által nem más, mint a munkaerő-áru adás-vétele: a munkás eladja munkaerejét, a kapitalista megvásárolja.

A kapitalista attól fogva, hogy a munkást felfogadta, korlátlanul rendelkezik annak munkaerejével. A kapitalista ezt a munkaerőt a tőkés termelésben használja fel, s éppen ennek során megy végbe a tőke megnövekedése.

A munkaerő értéke és használati értéke. Az értéktöbblettörvény — a kapitalizmus alaptörvénye. Mint minden más árut, a munkaerőt is meghatározott áron adják el, amelynek alapja ennek az árunak az értéke. Miben, áll ez az érték?

A munkásnak munkaképessége fenntartása érdekében ki kell elégítenie élelmiszer-, ruházkodási, lábbeli- és lakásszükségletét. Az elengedhetetlen létszükségletek kielégítése nem egyéb, mint a munkás elhasznált életenergiájának — izom-, ideg- és szellemi energiájának, munkaképességének helyreállítása. Továbbá, a tőkének szüksége van a munkaerő szüntelen utánpótlására; a munkásnak ezért nemcsak saját magát, hanem családját is el kell tudnia tartani. Ez biztosítja a munkaerő újratermelését, vagyis állandó felújítását. Végül, a tőkének nemcsak tanulatlan munkásokra van szüksége, hanem szakmunkásokra is, akik bánni tudnak a bonyolult gépekkel, márpedig a szakképzettség megszerzése azzal jár, hogy az oktatásra bizonyos munkát fordítanak. Ezért a munkaerő termelésének és újratermelésének költségei a munkásosztály serdülő nemzedékeinek bizonyos minimális oktatási költségeit is magukban foglalják.

Mindebből az következik, hogy a munkaerő-áru értéke egyenlő a munkás és családja eltartásához szükséges létfenntartási eszközök értékével. „A munkaerő értékét, mint minden más áruét, ennek a sajátos cikknek a termeléséhez, tehát újratermeléséhez is szükséges munkaidő határozza meg”. * Marx. A tőke. 1. köt. Szikra 1949. 184. old.*” – Politikai gazdaságtan tankönyv – SZIKRA

A szocializmus is árutermelő társadalom, de a dolgozó már nem árú, de a munkaerő létrehozásához, működéséhez hasonlóan, mint a kapitalizmusban, munkával termelt értékekre, árukra van szükség. Mivel a szocializmusban nincs élősködés, és hogy ne is legyen, az osztályharc a proletárdiktatúrával az élősködők hívei ellen folyik.

Az élősködés, az élősködés lehetősége a kapitalizmus motorja!

A dolgozó proletárok munkájával termelt értéktöbbletnek a kizsákmányolással történő elsajátítása, eltulajdonítása képezi a tőkések profitját, ami nem a tőkések munkájának az eredménye, még akkor sem, ha ezért tevékenykednek, ha szervezik a kizsákmányoláshoz szükséges tényezőket.

A kapitalizmus modern rabszolgaság, bérrabszolgatartó társadalmi forma, ahol a kapitalisták a létfeltétekhez szükséges termelőeszközök birtokosai, amivel a dolgozó proletárok a létfeltételeikért és a kapitalisták profitjáért bérrabszolgaként dolgoznak. A dolgozó proletárok a munkával termelt létfeltételek igazságos munka szerinti elosztásáért, a valódi demokráciáért az osztályharccal küzdenek, ami hol csak ösztönös, de kommunisták vezetésével, már tudatossá válik. A kapitalizmus számára ezért veszélyes a kommunista világnézet.

A dolgozó proletárok alapvetően elfogadják, hogy bérrabszolgák, a fasiszta-kapitalizmusnak ez a társadalmi tudata, így valójában ezt az embertelenséget csak a kommunisták értik meg, akik a proletár dolgozók osztályöntudatos tagjai, élharcosai.

„rabszolgatartó, feudális és polgári jog közös vonása a magántulajdon uralmi és alárendeltségi viszonyaira épülő kizsákmányolás szentesítése és védelme. A rabszolgatartó és a feudális jog nyíltan törvényesítette a kisebbség fölötti hatalmát és az uralkodó osztályok kiváltságos helyzetét. A burzsoá jog képmutató, mert a tőkések reális jogait fejezi ki és emeli törvényerőre, míg a dolgozók számára csupán formális jogokat biztosít.” – Marxista fogalomlexikon

„A magántulajdon három formájának — a rabszolgatartó, a feudális és a kapitalista formának — megfelelően, amelyek a társadalmi fejlődés meghatározott időszakaiban alakultak ki és uralkodtak, az uralmat és elnyomást kifejező termelési viszonyok is három típusba sorolhatók: rabszolgatartó, feudális és kapitalista termelési viszonyok. A rabszolgatartó termelési viszonyok azt jelentik, hogy az emberek egy meghatározott csoportjának (a rabszolgatartóknak) a magántulajdonában vannak az összes termelési eszközök, és a dolgozók (rabszolgák), akik működésbe hozzák a munkaeszközöket és végzik a termelést a tulajdonos érdekében. A feudális termelési viszonyok azon alapulnak, hogy a földesúr tulajdonában vannak a földek és más munkaeszközök, s részben tulajdonában vannak a dolgozók, a jobbágyok (akiknek saját munkaeszközeik is vannak, s van bizonyos földdarabjuk, jobbágytelkük is), akiket a földesúr robotra kényszeríthet, eladhat, de nem ölhet meg, mint a rabszolgatartó rabszolgáját. A kapitalista termelési viszonyok azt jelentik, hogy egyes személyek, a tőkések tulajdonában vannak a termelési eszközök, és a formálisan (jogilag) szabad munkások „szabadon” elszegődhetnek hozzájuk, s kénytelenek is eladni a munkaerejüket a termelési eszközök tulajdonosának (a tőkésnek), mivel meg vannak fosztva mindenféle termelési eszköztől, egyszersmind a létfenntartási eszközöktől is.” – A marxizmus-leninizmus filozófiája

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

ELSŐ RÉSZ

(idézet: Horthy – Vas Zoltán)

Horthynak válaszolnia kell Friedrich miniszterelnök levelére, hogy szüntesse meg különítményeinek terrorista működését: tiltsa meg a hadseregnek, illetve azok egyes parancsnokainak, hogy saját felelősségükre ítélkezzenek. A megtorlás a kommunistákkal szemben – írta Friedrich – nem a hadsereg dolga. Erre megvannak az államnak a megfelelő törvényes szervei.

Horthy figyelembe venné Friedrich óvását, mert a világ közvéleményének tiltakozása oly erős, hogy a budapesti antantmegbízottak ismételten nemzetközi vizsgálattal fenyegetőznek. Horthynéhoz is számosan fordulnak segítségért, aki szóvá teszi férjénél a szörnyűségeket. Horthy azonban nem teljesen ura a fővezérségnek. Nem bábu, mert tud önálló keménységgel is határozni, de nem mer szembefordulni a különítmények gyilkosságra mindig kész parancsnokaival. Ellene fordulhatnak és mindenre elszántak.

Doblhoff igyekszik megmagyarázni: – Horthy siófoki környezetében azok a szárnysegédek, vezérkari tisztek és tisztek tartózkodnak, akik már Szeged óta a közvetlen munkatársai. Egyik-másik tiszt ellen panaszok hangzanak el, hogy hibáik a Nemzeti Hadsereg ügyét veszélyeztetik. Horthy nem engedi magát ezáltal befolyásoltatni.

Olyan emberekre van szüksége – úgymond -, akik szívvel-lélekkel magyarok, akikre az ország feltétlenül számíthat, akik nem langyos, kényelmes életre vágyódnak, hanem minden pillanatban készen állnak arra, hogy szó nélkül vállalják a legnagyobb veszedelmet is …

Horthy amiatt sem rendszabályozza meg ezeket, mert éppen ők azok, akik folytonosan megcsillantják előtte a lehetőséget: nádor, kormányzó, katonai diktátor lehet belőle. Gömbös, aki már újból Budapesten tartózkodik, arról ír: – Budapesten marakodnak a politikai pártok. Léteznek a liberálisok és szociáldemokraták is. El kell valamennyit kergetni! Éljen a Szegedi Gondolat, amelyre a tisztek esküsznek! …

S próbáljanak nem esküdni. A hadseregben működik a Gömbös-Zadravetz-Prónay által Szegeden megalakított EKSZ, az Etelközi Vérszövetség. Vezetői titkosan gyülekeznek, határoznak. A végrehajtás kötelező mindenkire, Horthyra is.

A főhadiszálláson mindenkiről gyűjtik az adatokat: ki volt, mi volt? Nincsenek-e zsidó származású ősei? Milyen volt a szerepe a Károlyi-forradalomban, a Tanácsköztársaság idején?

Prónay írja naplójában: a szegedieknek kézben kell tartaniuk Horthyt, mert feltűnő módon megszaporodnak a fővezérségen azon különféle tisztek és egyének, akik – látva a fehérrezsim megszilárdulását – ideözönlenek, ahol a hatalom kezd kibontakozni. Nevezettek csakis érvényesülést keresnek az intranzingens keresztény elvek új álarcával. Ezzel takargatják azon kisebb-nagyobb vörös bűneiket, amelyeket a kommün diktátorainál hasonló konjunktúrából követtek el … Az ilyenek kitalált rémmesékkel igyekeznek bizonyítani: milyen nagy legények voltak a kommün alatt. Mennyi vöröst tettek ártalmatlanná, vagy miképpen üldözték és kínozták meg őket letartóztatásuk alkalmával. Ezen ecsetelt típushoz főleg vezérkari tisztek tartoznak …

Prónay szerint nem szabad megengedni, hogy az ilyenek hatással legyenek Horthyra, hogy a diktatórikus irány és rendcsinálás helyett enyhe húrokat pengessen. – Nem fognak az ilyenek boldogulni! – fenyeget Prónay, hivatkozással a szegediek törhetetlen akaratára, hogy elérik kitűzött diktatórikus céljaikat.

Friedrich levelére Horthy válasza – amit Magasházy fogalmaz – a legféktelenebb uszítás a fehérterror folytatására. Parancsot ad, amelyben mellékesen helyteleníti a népítéleteket, de ez csak formai tilalom.

Utasítja tisztjeit és a hatóságokat, legyenek még keményebbek, gyilkoljanak még többet …

A fővezérséghez naponta érkeznek jelentések – írja Horthy – egyrészt karhatalmi alakulatok túlkapásairól, akciókról, népítéletekről.

Másrészt, hogy a kormánybiztosok, közigazgatási hatóságok, a különböző katonai parancsnokságok gyengék a bűnösök letartóztatása, elítélése, kivizsgálása körül. Tűrik a kommunista irányú agitációt, és legfeljebb jelentéseket írnak … A két momentum: a hatóságok gyengesége egyrészt, a karhatalmak túlkapásai és népítéletek másrészt, a legszorosabban összefüggnek egymással …

Felszólítok minden parancsnokságot és közigazgatási hatóságot, hogy a legerélyesebb eszközzel azonnal lásson hozzá a még működő kommunista központok letöréséhez, a még szabadon levő izgatok, a múlt bűnös kommunista rendszerben szereplők letartóztatásához és leggyorsabb elítéléséhez. Nem fogadhatok el semmi néven nevezendő kifogást e téren. Az ország jövőjét erélytelen emberek, személyi szempontok, rövidlátó félénkség által kockára tenni nem engedem. Elvárom, hogy minden katonai parancsnokság, közigazgatási hatóság a leggyorsabban, legerélyesebben járjon el. Amennyiben akár a hatóságok, akár egyes vezető állásban levők gyámoltalan puhasággal működnének, azokat állásukból azonnal fel fogom menteni, illetve a kormánybiztosok útján rendelkezési állományba helyeztetem …

Doblhoff és Pilch szépíti a rendelettel kapcsolatban Horthy szerepét a fehérterror szörnytetteinek kialakulásában. Doblhoff szerint e tettekben, amelyeket általában mint a fehérterror eseményeit emlegetnek, néha még tiszti osztagok is – amelyeket vezetőik után Prónay-, Ostenburg-, Madari-különítménynek neveznek – elragadtatják magukat, és részt vesznek az ilyen büntető expedíciókban. Meg kell ezt érteni, mert polgárháború dúl az országban, mondják.

Horthy rendkívül súlyos helyzet elé kerül – folytatja Doblhoff. – A fővezér első és legfontosabb feladatának azt tekinti, hogy az országot megszabadítsa az ellenséges megszállás alól. Az országban azonban még sokan rettegnek a változástól, a föld alatti kommunista mozgalmaktól. Nem áll rendelkezésre sem elegendő fegyelmezett katonaság, sem szervezett hivatali apparátus ahhoz, hogy ezt a veszedelmet törvényes formák és keretek között letörhesse. Így Horthynak kissé több teret kell engedni, hogy elvégezzék azt a halaszthatatlan munkát, ami szükséges, s amit a hatóságok még nem tudnak vállalni: a nyugtalankodók megfékezését, a veszedelmes vörös elemek letörését.

Doblhoff szépítő megállapítása Horthy felelősségéről – még becsületes is ahhoz képest, amit Pilch ír. Ő a Horthy-egyenruhába öltöztetett kommunistákat teszi felelőssé a fehérterrorért.

A fővezérség működésének első időszakában – írja – a kommün hívei természetesen korántsem kerülnek mind kézre, hanem – néhol még tiszti ruhába öltözötten is – rablóbandákba verődötten garázdálkodnak. Egész területek lakosságát tartják rettegésben, izgatnak az új rend ellen … Ezekkel a kommunista üzelmekkel szemben a fővezér erélyes rendszabályokhoz nyúl: adja ki augusztus 28-i parancsát.

Horthy a fehérterrort engedélyező parancsával egyidejűleg feltételeket szab Friedrichnek, miként lehetne megszüntetni a népítéleteket. Mivel az ország létére döntő fontossággal bír, hogy a bolsevizmus többé fel ne üthesse fejét, és a titokban tovább folyó bolsevista agitáció megszűnjék, elkerülhetetlennek tartja, hogy a bíróságok szigorított módon járjanak el a volt kommunista elemek megbüntetésében. Az eddigi törvények nem adják meg a bíróságoknak azon hathatós eszközt, mely oly szigorú eljárást biztosíthatna a bolsevisták ellen, mint az a népérzetnek megfelel …

Népérzetnek, népítéletnek nevezi a tiszti különítmények tömeggyilkosságait, pogromjait!

Szükségesnek tartja a bírák működésének alapos megvizsgálását, mert a fővezérségnek szomorú tapasztalatai vannak a bírói kar enyhe eljárásáról.

Horthy parancsa amiatt is kihívás Friedrichhel szemben, amiért még mindig nem veszi figyelembe a szegediek politikai követeléseit, bár Gömbös kétszer tárgyal vele.

E kihívó magatartás megfelel Horthy környezete sürgetésének, hogy a hadsereg főparancsnoka immár függetlenítse magát a Friedrich-kormánytól. Ennek úgyszólván nincs akadálya, mert ha a szegedi jobboldal a kormányalakításban jelenleg még nem is tudja érvényesíteni befolyását, a haderő folyamatos kialakításával, felszerelésével annyira megnő a volt szegedi, most már Nemzeti Hadsereg katonai jelentősége, hogy kialakul politikai hatalma is.

A fővezérség ennek érdekében 1919. augusztus 24-ével maga alá rendeli a közigazgatást. Mint tényleges helyzetet, Friedrich kénytelen ezt tudomásul venni: jóváhagyó kormányrendelettel szentesíteni. Gróf Pallavicini György személyében főkormánybiztost rendel Horthy mellé. A főkormánybiztos azonban a valóságban nem mellé, hanem alárendeltje Horthynak. Ugyanakkor az adók erőteljes behajtásával a Nemzeti Hadsereg pénzbeszerzője.

A közigazgatás alárendelését a hadseregnek Horthy azzal indokolja, hogy a bolsevizmus csak az imént tört le, állandóan kísért a veszély, hogy bármely pillanatban ismét felbukkan. Az ország legnagyobb részének megszállása hozzájárul ahhoz, hogy a lakosság hangulata nyugtalan. A politikai és közigazgatási ügyek vezetésében mutatkozó nehézségek késztetik arra, hogy a fővezérség kebelében polgári osztályt alakítson azzal a célkitűzéssel, hogy a fővezérség szándékainak megfelelően tanácsadója és intézője legyen. Minden vármegyében a polgári kormánybiztos mellé vármegyei katonai parancsnok kerül. A vármegyei polgári biztosok feje a fővezérség mellé rendelt főkormánybiztos.

Már Siófokon szükségesnek mutatkozott – írja Horthy hogy a felszabadult területeken alkalmas személyiségek igénybevételével gondoskodjék a rendes polgári közigazgatás helyreállításáról. Jogászilag képzett, tapasztalt férfiakat hívott meg a főhadiszállásra, hogy az átmenetet az új rendre előkészítsék, mert az egyáltalán nem oldaná meg a felmerülő kérdéseket, ha a kommunisták rendelkezéseit egyszerűen csak hatálytalanítják.

A különítmények, a karhatalmi alakulatok és a hadsereg más alakulatai még ezután is sorozatosan beavatkoznak a közigazgatási hatóságok, csendőrség és rendőrség munkájába. Megbízhatatlanság címén fellépnek a törvényességre törekvőkkel szemben, az ilyen szellemű hatósági személyeket bántalmazzák, letartóztatják.

Horthyék az egész országot behálózó felderítő hírszolgálatot szerveznek. A megyei katonai parancsnokságokon létrehozott H(hír)-osztályok alá tartozik a járási székhelyeken felállított hírcsoport, amely bizalmi embereket szervez a községekben és falvakban. A megyei H-osztályok rendszeres helyzetjelentéseket küldenek a fővezérség Il/b. hírszerző osztályának. A nemzet- és vörösvédelmi szolgálatnak nevezett felderítő hálózat különösen a kommunisták és a kommunistagyanúsak ellen irányul. Jelentések alapján a fővezérség önálló nyomozásokat folytat, letartóztatásokat foganatosít.

A románok által megszállt területeken, főként Budapesten, a jelentős összegek felhasználásával tevékenykedő hírszerzők feketelistákat készítenek.

Hasonló szervezetet hoz létre Friedrich is. A fővárosra és közvetlen környékére vonatkozóan elrendeli a kommunista érzelmű egyének összeírását. A budapesti államrendőrség hatósága alá eső területen elrendeli olyan megfigyelő szervezet kiépítését, amely szervezetbe olyan politikailag megbízható polgári egyének vonandók be, akik a rendőrhatóságok felügyelete, ellenőrzése és védelme alatt mint állambiztonsági megbízottak működnek.

Mattyasovszky budapesti főkapitány az utasítást annyiban is részletezi, hogy az állambiztonsági megbízottak mozgalma – azaz besúgóhálózat – amiatt szükséges, mert hírei szerint a kommunisták és agitátorok tevékenysége nőttön-nő. Nyíltan agitálnak, titokban és nyíltan üléseznek. Megfigyelésükre és az ellenrendszabályok alkalmazására a jelenlegi detektívtestület, a mostani viszonyok között kevés. A munkásházak megfigyelése – körletenként és házanként – annak megállapítása végett is szükséges, hogy melyik munkás nincs éjjel otthon. Utóbbiak „titkos kommunista gyűlésekre járnak”, letartóztatandók.

Nemegyszer előfordul, hogy Horthy H-hálózatának tagjai és az állambiztonsági megbízottak ugyanazok a személyek, azzal a különleges megbízatással, hogy figyeljék meg a Friedrich-kormányzat vezető személyiségeit is.

A fővezérség létrehoz egyéb titkos szervezeteket is. Utasítást ad az erdélyi, bánáti és felvidéki területek keresztény, magyar, katonaviselt lakosságának titkos megszervezésére. Célja: Magyarországért a régi határokkal! Beszervezni megyénként százas létszámú századokba a katonaviselt keresztény és politikailag teljesen megbízható, a bolsevizmustól mentes elemeket, elsősorban a kisgazdákat és mezőgazdasági munkásokat. Ipari munkások csak a legvégső esetben jöhetnek tekintetbe, akkor is csak erős megrostálás alapján.

Gömbös a fővezérség anyagi támogatásával működik Budapesten. Legfőbb eszköze ebben a még Szegeden megszervezett és általa irányított titkos társaság, az Etelközi Vérszövetség, az EKSZ. A Tanácsköztársaság bukásával és a szervezetnek Budapestre áthelyezésével a csakis vezető állású EKSZ-tagság a többszörösére növekszik, félelmetes politikai erővé válik. Azáltal is, hogy egyes nem engedelmeskedő tagokat a különítményesek titkos halálos ítélettel kivégeznek.

Gömbös vezetésével az EKSZ állam az ellenforradalom államában. Hivatalosan Horthy nem vállal ebben szerepet. Köztudott azonban, hogy az EKSZ vezértanácsa és tagsága Horthyt tekinti láthatatlan fejének.

Ugyancsak Gömbös szervezi a Horthy által mellé vezényelt Prónay- és más különítményes tisztek segítségével az ellenforradalom győzelmének és a tőkés rend helyreállításának biztosítékát szolgáló, a Horthy-hadsereget kiegészítő MOVÉ-t. Számos hasonló jellegű, félkatonai fajvédő szervezetet, reakciós egyesületet, társaságot pártfogol. Valamennyi a totális diktatúra kiépítését tűzi ki céljául, beleértve a liberális pártok és a Szociáldemokrata Párt megsemmisítését.

A MOVE mellett a legjelentősebb az Ébredő Magyarok Egyesülete. A Gömbös által szervezett más fajvédő szervezetek tagsága ugyanabból a társadalmi rétegből toborzódik, amely a Nemzeti Hadsereg tisztikarát alkotja. Vezető elemei az aktív tisztek, akiknek anyagi és társadalmi boldogulása összefonódott az elnyomó államgépezettel. Kiegészül a kispolgárság soraiból verbuvált elemekkel. Tartalékos tisztek és altisztek olyan csoportjával, akik gyerekfejjel kerültek a frontra, és leszerelésük után elhelyezkedésük szinte a lehetetlennel egyenlő a leromlott magyar gazdasági életben.

Nagy számban csapódnak hozzájuk a Magyarország nemzetiségi területeiről elmenekülő, magyar származású tisztviselők, egyetemi hallgatók, akik ott nem folytathatják működésüket, iskoláikat.

Gömbös fegyveres szervezeteihez számosan csatlakoznak munkanélküli fiatalok, szervezetlen munkások. Megtéveszti őket a MOVE és az Ébredő Magyarok Egyesülete zavaros, tőkés-nagybirtokos, nacionalista Nagy-Magyarország propagandája, amely demagógiája ellenére végső soron a Károlyi-forradalommal és a Tanácsköztársasággal megbuktatott tőkés rend teljes magyarországi helyreállítását szolgálja. E szervezetek az általuk képviselt néprétegek nevében államfenntartó szerepükről szavalva támadják Friedrichék és az uralkodó osztályok konszolidációs kísérleteit, amely veszélyezteti saját hatalmi törekvéseiket.

Valamennyi, a fővezérség által pénzelt titkos és legális szervezet a Nemzeti Hadsereg bevonulását készíti elő a románok által megszállt Budapestre és egyéb területekre, hogy a Horthy nevében cselekvő szegedi szárny megszerezze magának a hatalmat.

A szegediek ebben jelentős támogatáshoz jutnak azzal, hogy szeptember 7-én Friedrich-Horthy egyesített törekvése eredményeként az antant hozzájárul tizenháromezer főnyi magyar haderő szervezéséhez.

Az antant ígéretet tesz a románok további előnyomulásának beszüntetésére is.

Ily módon az antant 1919. szeptember 7-ével a nemzetközi diplomácia nyelvén elismeri nem hivatalos, de tényleges fővezérnek Horthyt.

Friedrich, amikor erről értesíti Horthyt, másik kérésének is eleget tesz. Több milliós összeget juttat a hadsereg szükségleteinek fedezésére. Nehezen teremti elő a kormány, mert hatalmas összeget emészt fel a román megszállás. Mégis küld pénzt Horthynak.

Horthynak ez azonban nemcsak a hadseregre kell. Friedrich, ha tudná, hogy ennek jelentős része azonnal visszajut Gömböshöz, Horthy hatalmának megszerzésére, nem adná a pénzt.

Pilch írja 1919. szeptember 7-e jelentőségéről: – Amikor a honmentés első lépése gyanánt az antant engedélyezi a hadsereg szervezését, és ténnyé válik a románok megállítása, Horthy már másnap útra kel, hogy a dunántúli városok lakosságával és a föld népével közvetlen érintkezést keressen avégből, hogy a rettenetes háború és a borzalmas kommunizmus után önbizalmát vesztett, elernyedt tömeget felrázza, hogy lelki kapcsolatba jusson a vidék közszellemével, hogy közvetlen benyomásokat szerezzen, hogy tudja, mire számíthat, mi van a háta mögött, hogy a közelmúlt nagy rázkódásai után vigasztaljon, buzdítson és a magyar Nemzeti Hadsereg megalkotása ügyében áldozatkészségre bírja a társadalom minden rétegét …

Első útja szeptember 8-án Somogy vármegyébe, Kaposvárra vezet. Ez Horthy első fővezéri nyilvános megjelenése. Tisztjei mindent elkövetnek, hogy jelentőségét felfokozzák. A hatóságok ünnepélyesen fogadják, kivonul a város előkelősége.

A fővezér, akit a fogadtatás nemcsak meglep, hanem nyilatkozata szerint meg is hat, a boldogságos Szűzanya képével díszített nemzeti lobogó alatt kivonuló díszszázad megszemlélése után fogadja a katonai parancsnokok jelentését. Meghallgatja az alispán üdvözlő szavait, aki az egész vármegye magyarsága nevében biztosítja a fővezért odaadó és megértő támogatásáról.

Ezután felesküsznek az újonnan toborzott fehér tollas, tölgyleveles, Bocskai-süveges csapatok. Először hangzik el a Horthy által elrendelt újfajta eskü a kommunizmus elleni küzdelemről és a fővezér iránti feltétlen engedelmességről:

– Esküszünk, hogy soha kommunista eszmék szolgálatába nem állunk, a bolsevizmus ellen kérlelhetetlenül küzdeni fogunk … Esküszünk, hogy fővezérünket feltétlenül követjük, úgy neki, mint az általa kinevezett minden elöljárónknak feltétlenül engedelmeskedünk, őket megvédelmezzük.

Az Új Somogy híradása szerint hasonlóan folynak a Horthyt fogadó katonai és polgári ünnepségek Tabon, Karádon, Fonyódon.

Szeptember 7-vel, most már Bethlen ösztönzésére, báró Lehár ezredes is elismeri fővezérnek Horthyt.

Prónay írja naplójában: Horthy tárgyalt a legitimista Lehár vezérkari ezredessel. A tárgyalások nem mentek egészen simán, bár a helyzetet tekintve Horthynak még szüksége lesz Lehár csapataira. Csakis miután Horthy testestől-lelkestől Károly király hívének és alattvalójának mondja magát, jön létre köztük a megértés, és Lehár alárendeli magát a fővezérnek. A köztük való viszony elmérgesítésén azonban a fővezérségen máris többen dolgoznak – céloz Prónay a szabad királyválasztó Gömbösre, Magasházyra.

Bethlen azzal, hogy Lehár báróval elismerteti Horthy fővezérségét, hatalmas segítséget nyújt Horthynak, a szegedieknek. Eddig csakis Tolna, Somogy és Baranya vármegye jugoszlávoktól meg nem szállt részét uralták. Most eljutnak a Dunántúl nyugati részébe, ahol nemcsak az eddigi versenytárs, Lehár ezredes hadserege, hanem a románok elől ide átmentett nagy mennyiségű állami és katonai javak állnak rendelkezésre. Emellett a dunántúli nyugati részek Ausztriával határosak, ahonnan katonai felszerelési cikkek és fegyverzet beszerezhető. A cseréhez szükséges mezőgazdasági termékeket Lehár-Horthyék a parasztoktól kényszerrel veszik igénybe.

A budapesti antantmegbízottak szeptember 7-i határozatával így válik a fővezérség az ellenforradalmi erők hivatalos központjává. Most már, hogy Horthy megszerzi Bethlen-Lehár útján a teljes hatalmat Dunántúlon, és antantengedéllyel nyíltan folytathatja hadserege szervezését, a szegediek úgyszólván semmi akadályát nem látják annak, hogy a románok kilátásba helyezett kivonulásával kiterjesszék hatalmukat egész Magyarországra. A tényt, hogy a magyar ellenforradalom táborában az erőviszonyok ily jelentősen az ő oldalukra billennek, felhasználják Horthy katonai diktátorságának előkészítésére. Tervezetet készítenek a katonaságnak az antant által engedélyezett létszámon túlmenő fejlesztésére, a csendőrség és a rendőrség újjászervezésére. Tervük lényege, hogy a csendőrséget és városi rendőrséget, amelynek szerintük számos tagja a proletárdiktatúra idején kompromittálta magát és emiatt megbízhatatlan, katonai vezetésükkel teljesen újjászervezzék, a fővezér parancsnoksága alá helyezzék. Ezzel minden fegyveres erő az ő kezükben összpontosulna.

Báró Perényi belügyminiszter nagy eréllyel elutasítja a követelést. Nyíltan megmondja, ilyesmit csak diktátor követelhet magának. Horthy nem az, ne is legyen!

Perényi Zsigmond válaszát Horthy személyes sértésnek veszi. Felveti Friedrich előtt: többé nem hajlandó együttműködni a belügyminiszterrel. Friedrich nem teljesíti Horthy követelését: a csendőrség és rendőrség alárendelését. Kárpótlásul megígéri, hogy a Horthyval szemben tapintatlan báró Perényi belügyminiszter távozik posztjáról. Ez Horthyék első sikeres beavatkozása a kormányalakításba, amely egyébként is esedékes.

Friedrich ekkor még mindig azt reméli, hogy József főherceg lemondásával, kormánya legutóbbi átalakításával időt nyer. Reméli, hogy az antant szeptember 7-i engedélye a hadseregszervezésre és a román kivonulás ígérete őt segíti politikai helyzetének megszilárdításában, és nem Horthyt.

Az antantmegbízottak továbbra sem fogadják el Friedrich kormányalakítását. Különösen a franciák elégedetlenek a szerintük elkötelezetten Habsburg-párti Friedrichhel. Inkább számolnak Horthyval, aki már Szegeden, de Budapesten jártával Graziani tábornok útján is, elkötelezte magát a francia barátságra.

Figyelembe veszik a franciák, hogy Horthy nyilvánosan mélységesen hallgat a Habsburgokról. Sőt a bizalmi embere, Gömbös, Habsburg-ellenes szabad királyválasztó programot ad: – Döntsön az ország, ki legyen a királyi – Azaz akár Horthy is lehet, ha ő, Gömbös, az első embere …

Az, hogy Horthy a Habsburgok kérdésében eltűri Gömbös programját, máris mutatja kettős politikáját és szerepét. Maga tart már igényt az uralomra, vagy legalábbis jelentős hatalmi szerepének biztosítása nélkül nem áll a Habsburgok mellé.

A franciáknak kedvez ez a politika, őket egyáltalán nem érdekli, hogy Gömböstől sugalltan Horthy egyelőre hallani sem akar a döntően angol kívánságról: a koalíciós kormányzásról a liberálisokkal és még ennél is kevésbé a szociáldemokratákkal.

Szegeden Horthy még együttműködött a liberálisokkal. Elfogadta tőlük a fővezérséget, most már nélkülük tör hatalomra.

Szeptember 11-én Friedrich újabb kormányalakítási engedményt tesz. Gróf Csáky külügyminisztert felváltja a Bethlennel tartó, angolbarát diplomata, gróf Somsich nagybirtokos. Horthynak azzal ad elégtételt, hogy báró Perényi távoztával az ugyancsak Bethlenhez húzó legitimista Beniczky Ödön eddigi belügyi államtitkárt lépteti elő belügyminiszterré. Pénzügyminiszter: a kisgazdapárti Korányi Frigyes bankigazgató.

Epizódja a kormányalakításnak, hogy Huszár Károly, a Friedrich-kormány kultuszminisztere, felkeresi a szociáldemokrata Garami Ernőt. Biztatja, lépjen be a kabinetbe. Garami kijelenti, erre semmi körülmények között nem hajlandó. Friedrichet veszedelmes és lelkiismeretlen kalandornak tartja, aki csak katasztrófába viheti az országot, Huszár pedig minisztere Friedrichnek, mindenben helyesel Garaminak. Kijelenti, éppen azért kell bejönnie a kormányba, hogy Friedrichet egyesült erővel hátulról ártalmatlanná tegyék. Garami ezt a szerepet köszönettel elhárítja magától. Huszár felfogása jellemző azonban a keresztény blokk politikusaira.

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!