ELSŐ RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

15

OKTÓBER 23

A köztársaságiak illescasi ellentámadása nem járt sikerrel. Elég okosan tervelték ki és kezdték végrehajtani, három oszloppal – középen és a szárnyakról. Az oszlopok élén rátermett parancsnokok álltak. A katonák bátran harcoltak, még a mórokkal is összeakaszkodtak, és sokat közülük lekaszaboltak. Illescas már majdnem Rojo őrnagy egységeinek kezére került. A katonáknak és a parancsnokoknak nem volt elég kitartásuk, igaz, hogy a fasiszták ontották a tüzet ágyúkból, géppuskákból, a földről és a levegőből … Ez a hadművelet mégis vigasztaló: valamilyen fordulat jeleit mutatja.

Tegnap azonban a lázadók az estremadurai úton előrenyomulva elfoglalták Navacarnerót, ezt a fontos útcsomópontot, Quijornát és Brunetét. Sietnek. Ó, ha nem késtünk volna el egy hónappal! Olyan egységekkel, amilyenek Illescasnál harcoltak, ha nehezen is, de meg lehetett volna állítani a fasisztákat Toledo előtt.

Miguel körüljárta a harci szakaszokat, megismerkedik a komisszárokkal, a politikai küldöttekkel, beszélget a harcosokkal. Éjszakánként népszerű brosúrákat ír a politikai munkáról, a taktikáról, a légvédelemről.

Mindennap tizennyolc órakor összeül a kerek márványasztalnál del Vayo, öt helyettese, Miguel és még két politikai biztos. Meghallgatják a napi jelentéseket és beszámolókat, határozatokat hoznak a következő napra. A tér túloldalán lakik Caballero, oda jár Vayo a dolgok összehangolása céljából.

Ez a rendszer nem a legjobb; az osztályok, melyeket a helyettesek vezetnek, csaknem egész nap üresjáratban dolgoznak – az előző este kapott direktívák a helyzet gyors és katasztrofális változása következtében hamar elévülnek, újabb utasításokat pedig csak tizennyolc órakor kaphatnak. Maga del Vayo napközben saját hivatalában, a Külügyminisztériumban van elfoglalva, de a helyetteseinek is egy sor mindenféle más pártmegbízatása van.

Az apparátus tapogatózva dolgozik, nincs meg a szükséges gyakorlata, egyelőre szeget üt a fejében minden gondolat, minden javaslat és minden tervezet, melyet eléje terjesztenek, de nem tudja őket megemészteni.

Maguk a politikai biztosok nem tudják, mihez kezdjenek előbb. Egyesek csak a parancsokat ellenőrzik, az egység iránt nem érdeklődnek; mások éppen ellenkezőleg, egész idejüket a katonákkal töltik, de alig ismerik a parancsnokot, akivel kölcsönösen kerülik a találkozást. Egyesek belevetik magukat a felvilágosító munkába, az újságokba, röplapokba, brosúrákba, és nem foglalkoznak az egység harci életével; mások csak az ellátásra, a gazdasági ügyekre összpontosítják figyelmüket; ismét mások együtt menetelnek, puskával a vállukon, a többi harcossal, azt tartják, hogy példás katonai magatartásuk teljesen elegendő komisszári kötelességeik végrehajtásához. Mindez külön-külön nem rossz, de az összes komisszári funkciók összeegyeztetése ma még csak nagyon keveseknek sikerül.

A központi front egységeinél működő politikai biztosok körében az a rossz szokás alakult ki, hogy naponta a városba utaztak, elvitték a jelentéseket a komisszariátusnak; két-három órát töltöttek ott hiába. Ezt már megtiltották nekik – a személyes és írásbeli jelentéseket a frontszakaszokat körülutazó inspektorok gyűjtik össze; a komisszárok nem hagyhatják el egységüket, hacsak nem hívják őket.

Hosszú ellenállás, huzavona és ingadozás után a Hadügyminisztérium elfogadta a reguláris csapatok szervezésének az 5. ezred által javasolt alapjait. Jóváhagyták, hogy a katonai egység a három-négy zászlóaljból álló brigád legyen, egy-egy felderítő osztaggal, utász-századdal, híradós-szakasszal, szállító oszloppal és három tüzérségi üteggel. A zászlóalj egy géppuskás és három lövész-századból áll. A brigád létszáma 3000 fő, felszerelése 12 ágyú, 2500 puska, 60 géppuska.

Persze a brigádoknak ez az összetétele ma még csak papíron van meg. De a folyamat megkezdődött; a tarkabarka, toldozott-foldozott oszlopok brigádokká szerveződnek. A legjobban Listernél halad a dolog, az ő brigádja hamarosan készen lesz. De még nincs se fegyverük, se szállító eszközük. Largo Caballero és környezete kétségbeejtően és érthetetlenül késlekedik a tartalékok kialakításával.

Nagyon csúnya dolgokat beszélnek Asensio tábornokról, a központi front parancsnokáról. Bármihez fog ez az ember – minden balul üt ki, semmi sem sikerül neki. Egyre általánosabban kezdik „a vereségek szervezőjének” nevezni. Vajon egyszerűen annak az embernek a sorsa ez, akit bűnbaknak állítanak oda az általános balsikerért? Vagy talán jámbor tehetetlenség? Nem, Asensio nagyon okos, értelmes, kulturált ember. Látóköre olyan széles, oly gyorsan át tudja tekinteni a helyzetet, hogy valósággal kimagaslik a spanyol katonai szakemberek közül. Largo Caballero el van ragadtatva tőle, feltétel nélkül megvédelmezi ezt a nagyon is kétes embert minden támadással és kritikával szemben.

OKTÓBER 24

Viszonylag csendes nap. Az illescasi ellentámadás mégiscsak feltartóztatta a lázadókat. Ha legalább vagy két hétig lehetne így tartani őket, míg megalakul a hadsereg és megérkeznek a tartalékok! Csak lehetne! Hiszen Albacetében alakul is valami: ott gyülekeznek, egyelőre tucatjával, az internacionalista önkéntesek; világháborús tapasztalataikkal rohamegységekként lehet majd bevetni őket, vezetésükkel végre lehetne hajtani egy eredményes ellentámadást, vissza lehetne vetni a fasiszta hordát Madrid alól. Meg aztán ott vannak a harckocsik, repülőgépek is – a kormánynak mégiscsak sikerült vásárolni néhányat külföldön; részben már megérkeztek, most szerelik fel őket, folyik a harcosok és a műszakiak kiképzése – csak ezt a két hetet kihúznánk!

A városból eltűnik mindenki, aki csak teheti. De nagyon kevesen tehetik. A jómódú emberek, a vezető beosztású hivatalnokok azok, akik minden elképzelhető módon elhagyják Madridot. A szegényeknek nincs hová és nincs miből menniük. Pedig ha valami történik, éppen a szegények hagyják ott a fogukat.

A külföldi burzsoák vagy elutaztak, vagy átköltöztek a hotelekből a követségi szállásokra. Tudósító mindössze négy-öt maradt.

Este az utcákon már egészen sötét van, mindenütt kérik az engedélyt, fegyver nélkül veszélyes járni.

Egyszer csak itt termett Párizsból Aragon. Otthagyott csapot-papot, Gustav Reglerrel és Elsa Triolet-vel együtt végigrázatta magát egész Spanyolországon egy agitációs tehergépkocsin, melyet a Nemzetközi Írószövetség vásárolt és szerelt fel a spanyol Alianza számára. Az utolsó, még nyitva tartó baszk vendéglőben vacsoráztunk, majd sokáig üldögéltünk szállodai szobámban. Aragon el van keseredve a francia kormány állásfoglalása, a magukat demokratáknak, hazafiaknak, a fasizmus ellenségeinek nevező emberek árulása miatt. Most, amikor Madrid veszélyben van, kijelentik, hogy korábban talán valóban segíteni kellett volna a spanyolokat, de most már késő, most már úgyis elveszett minden.

OKTÓBER 25

A fasiszták összevonták erőiket, és ma ismét döntő támadásba mentek át az egész fronton Madrid körül. A köztársaságiak elég szívósan védekeznek, de az ellenség összpontosított tüzérségi tűzzel, harckocsitámadásokkal tizedeli soraikat.

A harckocsik eleinte páni félelmet keltettek. Most a milicisták kezdenek már kissé közelebb merészkedni hozzájuk, és kézigránátkötegeket hajigáinak rájuk. Nagy szerepe van ebben a Kronstadti tengerészek című filmnek, melynek hatására a spanyol komszomolisták arról álmodoznak, hogy megismétlik a vöröskatonák petrográdi hőstettét.

A kommunisták és részben a szocialisták követelik Asensiónak, a központi front parancsnokának leváltását. Azt mondják, tőle származik az az elmélet, mely az utóbbi időben lábrakapott a Hadügyminisztériumban és a vezérkarban: Madrid védelme stratégiailag értelmetlen dolog, itt megrekedhet az egész hadsereg, sokkal jobb elhagyni a fővárost, visszavonulni kelet felé, ott átszervezni, kiegészíteni a hadsereget, rendezni sorait, és majd akkor bekeríteni Madridot és szétverni Francót.

Titokban tárgyalnak a kormány és a legfontosabb állami intézmények evakuálásáról. Az evakuáció hívei azt bizonygatják, hogy jobb ezt most, idejében megtenni, mint az utolsó pillanatban, menekülésszerűen. Galarza belügyminiszter, anélkül, hogy bárkivel is megbeszélte volna, nyilatkozatot tett közzé az újságokban, mely szerint a rémhírekkel ellentétben a kormány sehová és sohasem szándékozik eltávozni Madridból.

Egyre súlyosabb az élelmiszerhelyzet. Leállították a Szovjetunióból érkezett élelmiszerek kiosztását. Ez lesz majd a vastartalék abban az esetben, ha megszakad a város ellátása.

Nagyon fenyegető a vízhelyzet. Madrid víztárolója messze a hegyekben van, Buitrago del Lozoya körzetében. Ha a fasiszták elfoglalják vagy akár csak tüzérségi tűz alá veszik Lozoyát, a főváros csaknem teljesen víz nélkül marad.

Este búcsúztatni mentem.

A front menti madridi éjszaka sötétjében alig találtam meg a házat és bejáratánál az üres autóbuszt. Kopogni kell. Megvillan egy kis kézilámpás fénye, és figyelmes szempár tekint ki a kiskapu nyílásán. Átmegyünk az arisztokrata villa csendes kertjén. Odabent, zárt ajtók és szorosan összehúzott függönyök mögött fényes kivilágítás, nagy élénkség, lázas, utazás előtti sürgés-forgás.

Késő éjszaka negyven ember utazik el Madridból. Nem a frontra. Nem Valenciába. Nem Barcelonába.

Küldöttség indul Moszkvába, november 7-re, az ünnepre.

Az elmúlt években a spanyol nép küldöttei is részt vettek az októberi ünnepségeken. Ezek a küldöttek csak nagy üggyel-bajjal, hosszas utánjárások után tudtak elutazni, vagy pedig úgy, hogy vállalták a tiltott határátlépéssel, idegen útlevéllel, konspiratívan megváltoztatott útiránnyal járó nagy kockázatot. Most a Szovjetunióba utazó munkásoknak és parasztoknak a köztársaság kormánya diplomáciai útlevelet adott ki. Követek, valóban meghatalmazottak! A nép választotta őket a munkában, a harcban, a műhelyekben és a lövészárkokban.

Antonio Hierro Muriel Salamanca tartományból Francisco Galán osztagának harcosa, az 5. ezred katonája. Megsebesült, a kórházban a többi sebesült választotta be a küldöttségbe. A küldöttség pedig elnökévé választotta.

Pablo Fernández Amigo munkás, egy madridi hadiüzem öntője, és legalább annyira alkalmas a két nép közötti barátság elmélyítésére, mint Hierro Muriel. Pajtásai még gyerekkorában ugratták: – Mondd, kinek vagy te az amigója (barátja)? – Pablo nem tudott mit válaszolni és megharagudott. De tizenöt éves kora óta már határozottan válaszol: – A Szovjetunió amigója vagyok. Más amigója népünknek ma még nincs.

Három spanyol paraszt – egy köztársasági, egy szocialista és egy kommunista – nem kevésbé ragyogó diplomáciai karriert fut majd be a Szovjetunióban. A front közelében levő falvakban, négy-öt kilométerre a tűzvonaltól választották meg őket. A választás soká tartott, nagy vitával járt, hosszan válogattak, míg csak ki nem választották a legjobbakat. Az egyikkel, a Toledo tartományból való Alfredo López Sanchezzel óvatosnak kell lenni Oroszországban. Ha nem vigyáznak rá eléggé, ha csak egy percre magára hagyják egy szovjet faluban, utána már hiába keresik, úgysem találják meg, úgysem tudják megkülönböztetni a többiektől, annyira hasonlít a mi orosz kolhozparasztunkra: világos hajú, vöröses, pisze orrú, ellenzős sapkában jár … Negyvenöt éves, és Mazarambroz falu nevében zászlót visz a legjobb kolhoznak azok közül, amelyeket majd meglátogatnak. Az embereket gyakran még senornak szólítja, de már rá jár a nyelve a camaradóra.

A legnagyobb sikerük természetesen a nőknek lesz.

Encarnación Sierrát alaposan megnézegetik majd, úgy is mint dohánygyári munkásnőt, öt spanyol gyermek anyját és úgy is mint Burillo osztagának harcosát, egyben politikai biztosát.

María Minguez Pérez katonai szabadsága idején utazik Moszkvába. Az első szabadságán! María Minguez a polgárháború első napja óta az első vonalban harcol. A buitragói frontszakaszon elsöprő többséggel jelölték a moszkvai küldöttség tagjai közé. A katonák lelkes tömege kísérte el. Ugyanezt mondhatjuk el Carmen Salvaróról, akit a Victoria-osztagban választottak meg.

Emilia Prejaram Galbariatának semmiféle címe, rangja vagy tiszteletre méltó szakmája nincsen. Egy rangja van csupán: két gyermeke küzd a fronton a fasizmus ellen. Teljesen elegendő …

Eljött az indulás ideje. Még egyszer megnézik poggyászaikat – szerény és megható ajándékokat visznek magukkal Moszkvába.

Koromsötétben ülnek be az autóbuszba. Különféle utasításokat kapnak az útra vonatkozóan – ezt ma nem lehet nélkülözni. Egyes lázadó egységek már az alicantei út felé közelednek. Ha elérik az utat és ha találkoznak az autóbusszal, akkor ezek a diplomáciai útlevelek, enyhén szólva, nem keltenek majd túlságosan jó benyomást.

Őrség? Tiltakoznak:

– Megvédjük mi magunkat legalább úgy, mint mások.

Utolsó üdvözlések, fojtott kiáltások – és az autóbusz már el is robogott, eltűnt az emberekkel együtt a sötétségben.

Néhány nap – és megjelennek a világosságban, az örömmámorban úszó, hatalmas tömeg előtt, ünnepi zászlók és tüzek között. Meglátják a végeláthatatlan oszlopokban felvonuló szabad, mindenható népet és legyőzhetetlen hadseregét. Látni fogják a vörös hadosztályok élén lovagló Vorosilovot …

Én távol leszek. De a távolból figyelni fogom, mégpedig ez alkalommal spanyol szemmel, a szocializmus hatalmas országát, győzelmeinek ünnepét, elnézem majd, hogyan látja vendégül a szovjet demokrácia a moszkvai Vörös téren a világ minden tájáról érkezett munkásküldötteket, a vérző, hős spanyol nép negyven követét.

OKTÓBER 26

Madrid első védelmi vonalát áttörték. Darabonként morzsolják fel a fasiszták. Ciempozuelosnál elvágták a vasútvonalat. Ha még néhány napig sikerülne tartani őket, és megerősíteni a második védelmi vonalat! Itt éppen csak hogy megindultak az erődítési munkálatok. A város kezdi körülsáncolni magát, ezer meg ezer madridi fogott hozzá a lövészárkok és sáncok ásásához.

Kőművesek és professzorok, iskolások és az aggok házában lakó nyugdíjasok, háziasszonyok és miniszterek töltötték vasárnapjukat a főváros határában, ásóval a kezükben.

Senki sem akarja látni az idegenlégiósok ábrázatát, a német nácik sebhelyes képét a madridi utcán. Az illegalitásba szorult fasisztákon kívül senki sem akarja látni Franco tábornokot a parlamentben.

Madridot annak rendje és módja szerint kiüríteni már nem lehet. A hivatalok tervszerű kiürítése heteket venne igénybe. És a lakosság! Hiszen majdnem kilencven százaléka vétett valamit a lázadók ellen.

Ha Madrid lakói el akarják kerülni a véres leszámolást, csak egyet tehetnek: védeniük kell Madridot, mint saját testüket. Az önfenntartási ösztön megsokszorozza Madrid népének erejét és bátorságát.

Asensio tábornokot végre leváltották a központi front parancsnoki tisztéből. De nem bocsátották el, sőt magasabb beosztásba helyezték: Caballero megtette helyettesének.

A központi front parancsnokává és egyben védőjévé Pozas tábornokot nevezték ki. Idősebb ember, azt mondják, hűségesen szolgálja a köztársaságot és a népfrontot.

Asensiót mindenütt nyíltan árulónak nevezik. De ugyanakkor egy másik verzió is forog közszájon balsikereinek és kudarcainak okáról, mégpedig halálos komolyan. Eszerint Asensio nem áruló, másról van szó. Regényes bonyodalmakról. Azt mondják, Asensio a hadműveletek kellős közepén túlságosan nagy buzgalmat fejtett ki a nők vonalán. Alapjában véve, azt mondják, ez csak használt neki, de tény az, hogy kissé túlment a határon. És nem kávéházi pincérek beszélnek így, hanem felelős emberek, miniszterek!

Ezekben a napokban napi két-három légitámadást élünk át. A madridiak már nem virtuskodnak és nem kritizálják a bombák nagyságát, valahogy higgadtabbak lettek. Mielőtt az óvóhelyre szaladnának, szirénázás közben is figyelmesen megvizsgálják a Junkersek fekete keresztjeit az égen: hová mennek, melyik irányba tartanak?

Az Alcalá utcán mentünk az autómon, amikor Dámaso egyszer csak hirtelen fékezett. Kihajolt a kocsi ablakán, és integetni kezdett egy alacsony, barátságos arcú úrnak.

– Ki ez?

– Ez? Angelillo. Az énekes. Az ön autójának a tulajdonosa.

Kicsit zavarban voltam, de azért szerettem volna megismerkedni vele. A híres tenorista szívélyes és korrekt embernek bizonyult, annál is inkább, mert a közelben várta egy tizenkét hengeres Packard. A két sofőrrel együtt beültünk egy csésze kávéra – már pótkávét adnak. Angelillót pillanatok alatt körülfogta egy sereg bakfis és kamasz, ő pedig, mint aki hozzá van szokva, oda se nézve adta az autogramot – levelezőlapokra, papírszalvétákra, selyemkendőkre. A lányok csicseregtek és nevetgéltek, a katonák Angelillo vállát veregették, rángatták: – Énekelj valamit! – Az utcán narancsszörp-árusok bömböltek; az italt az emberek szokás szerint pohár nélkül itták – benyomták a dugóul szolgáló kis üveggömböt, majd szájukhoz emelték az üveget, és az utolsó cseppig kiitták … Ki hinné, hogy ezt a várost halálos veszedelem fenyegeti?

OKTÓBER 27

Valami fontos, bonyolult dolog, valami nagyon mélyreható folyamat megy most végbe a hatalmas városban. Szégyellem bevallani, de nem értem, mi ez tulajdonképpen. Nem vagyok spanyol. De nem tudom, megérteném-e, felfognám-e, ha spanyol lennék. Nem tudom, hogy a kormány és a politikai vezetők megértik-e.

Valami születik és valami meghal.

Halódik a tehetetlenségnek és a kiszolgáltatottságnak már-már meggyőződéssé vált érzése.

Születőben van, legalábbis a tömegek legöntudatosabb rétegeiben, az ellenállásnak, Madrid védelmének, épségének és sérthetetlenségének gondolata és akarása.

Vajon csak most születik ez? Nem volt meg mindig az a gondolat, hogy Madridot meg kell védeni a fasizmustól? Nem hangoztatták milliószor a lapokban, gyűléseken, a rádió hullámain, az utcákon kifeszített hatalmas vásznakon: „Nem törnek át!” „Megtartani Madridot vagy meghalni!”

Igen, csakhogy ebben a formában jobban kidomborodott a második rész, mint az első.

A tragikum érzete hihetetlenül ki van fejlődve a spanyolokban, szinte nemzeti vonás. A kis kölykök hatéves koruktól fogva minden vasárnap végignézik hat erőtől duzzadó, dühöngő bika halálát, sőt néha a torerókét is. Az üzletek közül a temetkezési vállalatok a legfényűzőbbek és legdíszesebbek. A halál gondolata- bár méltó, hősi, de mégiscsak a halálé – túlságosan gyakran látogatja meg a spanyol harcost, még a materialistát is, túlságosan foglalkoztatja, néha elkeseredett, néha naiv cselekedetekre ösztökéli.

Ebből a pszichózisból csak az gyógyíthatja ki, ha hosszú ideig van harcban, ellenséges tűzben. Egyszerűen szólva: ha megszokja a háborút.

Bizonyos molekuláris változások már történnek itt. Véleményem szerint talán nagyok is. Vajon érzik ezt a vezetők, a tábornokok, a parancsnokok? Nem ítélik-e meg rosszul a nép hangulatát, harcképességét? Vagy talán én tévedek? Mi lesz, ha a nép, amely megérett a harcra, itt marad vezetők nélkül, mert azok már túlértek, fonnyadtak?

A fasiszták nagy erejű tüzérségi tűz és repülőgépek kíséretében egész nap folytatták előnyomulásukat a toledói úton Getafe irányában s az estremadurai úton Leganés felé. Tegnap elfoglalták Sesenát és Torrejón de la Calzadát. Guadarramában nyugalom van. És mindenütt – az aragóniai, a déli, az északi fronton – csend, nyugalom, minden megbúvik, várja Madrid sorsát.

Éjfél után Miguel Martinez elindult a valenciai úton, majd jobbra fordult egy keskeny országúton Chinchón felé. A fák mint az ördögök ugrottak ki a sötétségből az autó reflektorának éles körébe. Félő volt, hogy a motoros, aki vezette a kocsit, nekirohan az egyik fának, s nem lesz ideje kiáltani, hátulról máris végez vele a gépkocsi. Lassítani nem lehetett: a motoros és a sofőr úgy hajtott, mint két megszállott.

Chinchón után, a síkságon Miguel megnézte az óráját, majd megállította az autót is, meg a motorkerékpárt is. A föld körös-körül a holdfényben olyan volt, mint a gipsz, dimbes-dombos felületén kerek vulkanikus kráterek és csúcsok rajzolódtak ki, gyéren nőtt rajta a sivár, alacsony bozót és a száraz, kiégett fű.

Negyedóra múlva a hangos tücsökciripelésen keresztül, messziről mind jobban erősbödő egyenletes, nyugodt moraj hallatszott. A sofőr és a motoros összerezzent. Miguel mosolygott. Apró fények lánca jelent meg az országúton. Egyre közeledett. A moraj zakatolásba ment át, végül a kis dombról egymás után gördültek le a tankok. Egy század. Csak egy század.

Az autó bekapcsolta a reflektort – a tankok rögtön megálltak. Ezt az utat teljesen néptelennek tartották, nem vártak találkozást. Néhányan előrejöttek, váltottak néhány szót Miguellel, csak azután ölelték meg.

A harckocsi-század megkerülte az alvó Chinchónt. De a másik kis faluban az emberek felébredtek, mind kiszaladtak az utcára és lelkes elragadtatással kiabáltak: – Viva!

OKTÓBER 28

A lázadók ma megint támadnak, Pozas tábornok azonban elhatározta, hogy ellentámadást indít Grinon, Sesena, Torrejón de la Calzada irányában.

A Sesena felé irányított támadócsoportban a következő egységek vesznek részt: Lister most alakult új brigádja, a volt toledói egységek, melyeket Burillo összegyűjtött és rendezett Aranjuezban és Urribari osztaga. Ezt a támadó csoportot támogatni fogja egy harckocsi-század, öt üteg és néhány repülőgép. Modesto és Mena osztagai a szárnyakon működnek.

Lister brigádja még egészen nyers, vagy két zászlóalja az 5. ezred jó harcosaiból áll, a többiek tizenkét napos kiképzésben részesültek, és csak ma este kapták kézhez a puskájukat. Burillo hangulata bizakodó, abban reménykedik, hogy ha a tankok előretörnek, bekeríthetik Illescast, és végeredményben benyomulhatnak Toledóba, vagy ha nem, legalább nyugtalanítják az ellenséget.

Mindenkit lelkesít a tankok és a repülőgépek részvétele. Talán ez valóban lökést ad ahhoz, hogy bekövetkezzék a fordulat, javuljon a csapatok harci szelleme.

Miguel végigjárta az összes zászlóaljat, beszélgetett a parancsnokokkal, a politikai biztosokkal, a hangulat jó, különösen amióta megkapták a puskákat. Mindenkinek megmagyarázzák, hogyan kell a gyalogságnak követnie a tankokat – legföljebb ötven-kétszáz méter távolságban hogyan kell elfoglalni az ellenséges lövészárkokat és állásokat, miután a tankok legyőzik az ellenség tüzelőállásainak és első védelmi vonalainak ellenállását.

A tankosok bátran indulnak a csatába. Fiatal fiúk, alig van köztük harminc éven felüli, a többiek huszonegy, huszonkét esztendősek. Csak azt kérdezgetik egyre, utánuk megy-e a gyalogság, egyébként cseppet sem nyugtalanítja őket az első csata.

Az egyetlen, ami komoly aggodalomra ad okot, a tüzérség. A tüzérségnek általában megvan az a sajátossága, hogy ha nem vigyáznak, gyorsan elbürokratizálódik, belegabalyodik a maga rendkívül bonyolult szolgálati szabályzatába és előírásaiba. Az elmaradott hadseregekben a tüzérségi bölcsesség előírja a legszigorúbb centralizációt, megköveteli, hogy az égvilágon mindent írásban rögzítsenek, minden joguktól megfosztja a ténylegesen harcoló tüzérség tábori parancsnokait. A spanyol hadseregben különösen torz a helyzet ebből a szempontból. A tüzelési célpontokat majdnem egy teljes nappal előbb állapítják meg – egy vagy két nappal korábbi adatok alapján. Ezek az objektumok nem konkrét célok, ellenséges ütegek, csapatösszevonások, épületek, vasútvonalak, hanem a térképre rajzolt négyzetek. A parancsnokság előírja, hogy melyik négyzetbe hány lövést kell egy nap alatt leadni – és kész. A célok vagy akár csak a négyzetek megváltoztatását írásban kell kérni az egész frontszakasz tüzérségi parancsnokától … Voltaire, egy francia tüzér, kétségbe van esve az itteni állapotok miatt. Elmondja, hogy a napokban az ütegparancsnok, bár látta a nagy tömegben támadó ellenséges gyalogságot, nem tüzelt rá, hanem továbbra is oda lőtt, ahol az előző este kapott parancs értelmében az ellenséges üteget feltételezték. Ez az üteg már nem volt ott, de a tűz, Voltaire minden rábeszélése ellenére, továbbra is az értelmetlen célpontra irányult – a tüzértiszt félt, hogy bíróság elé kerül a parancs megszegése miatt.

Már jó előre elkészült a Hadügyminisztérium parancsa a holnapi hadműveletről. Íme néhány mondat a befejező részből:

„… Az ellenség, abbeli igyekezetében, hogy elfoglalja Madridot, kimerítette és szétforgácsolta erőit, s kitette magát csapásainknak. Míg az ellenség erői szétforgácsolódtak és kimerültek, a mi erőink, a néphadsereg erői növekedtek és megszerveződtek. Már nekünk is van jó haditechnikánk. Vannak ágyúkkal és gépfegyverekkel felszerelt harckocsijaink, van kiváló, bátor légierőnk. Itt az ideje, hogy megsemmisítő csapást mérjünk a véres fasizmusra, és szétverjük haderejét Madrid kapujánál. Megvan ehhez minden lehetőségünk, és megvan az is, ami a legfontosabb: a szabad Spanyolország fiainak szeretete és odaadása hazája függetlensége iránt.”

„… A harckocsik és a repülőgépek nagy erejű fegyverek; segítségükkel döntő csapásokat mérhetnek az ellenségre. De a küzdelem sorsa, sikere a gyalogságtól függ. Figyeljetek, bajtársak! Huszonkilencedikén hajnalban tüzérségünk és páncélvonataink erőteljes tüzet nyitnak az ellenségre. Aztán megjelenik dicső légierőnk, és bombákkal árasztja el az ellenség aljas fejét, gépfegyverrel lövi csapatait. Majd ti jöttök, bátor páncélosaink, és a legérzékenyebb helyen áttöritek az ellenség vonalait. Ezután pedig, egy percet sem vesztegetve, ti törtök előre, drága gyalogságunk, előretörtök mint igazi spanyol hazafiak, megrohamozzátok a már demoralizált és a tüzérségtől, légierőtől és tankoktól megtört ellenséges egységeket, s egyik csapást a másik után mérve rájuk, üldözitek őket a teljes megsemmisítésükig.”

„… Van technikánk, vannak fegyvereink, s előnyös hadászati helyzetben vagyunk. Mi kell még? Spanyolok! Vessük magunkat az aljas hódítókra, és semmisítsük meg őket! Csak tőlünk függ a győzelem!”

A parancsot másnap reggel hat óra tíz perckor kellett volna felolvasni a csapatoknak, akkor, amikor elfoglalják kiinduló állásukat. Éjfélkor azonban, a Hadügyminisztérium rádióközleménye hallatán, Miguelben elhűlt a vér: a közlemény után a bemondó felolvasta az egész napiparancsot, az első bekezdések kivételével, amelyek megnevezik az egységeket és a földrajzi neveket!

Ezután, mint mindig, a köztársasági himnusz következett.

Miguel azonnyomban telefonált a törzs operatív osztályára; ott nevetve azt válaszolták, hogy a miniszternek megtetszett a parancs szövege, így hát utasítást adott a közlésére. A szöveget a holnap reggeli lapoknak is leadták … Botrány? … A törzs munkatársa a vonal másik végén elnevette magát. A törzsnek voltak ellenvetései, de hát a miniszter mondta … Végtére is ő jobban tudja.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!