ELSŐ RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
14
OKTÓBER 16
Az ősi kapucinus kolostorban rendezték be a kommunista milícia kaszárnyáját. A kapucinus barátok nem tiltakoztak, kijelentették, hogy számolva a háború szükségleteivel, beleegyeznek. A katonák a kolostor főtemplomában rendezték be ötszáz férőhelyes hálótermüket, s minden szobrot, mécsest, virágot és gyertyát sértetlenül a helyén hagytak. Csak a madonna rózsaszínű márványlábánál helyezett el valamelyik buzgó kiskatona egy „Halál a fasisztákra!” feliratú plakátot.
A népi milícia kommunista zászlóaljai itt nagyjából ugyanolyan szerepet töltenek be, mint az 5. ezred a központi fronton. Általánosan elismerik róluk, hogy fegyelemben, katonai felkészültségben és harcedzettségben ők az elsők. Van itt néhány Irúnból evakuált egység; szívósan, hősiesen küzdöttek ott. A „kapucinusok” – így nevezik őket tréfásan főhadiszállásukról – jó hírnek örvendenek, és részben ez is a baj: az újonnan kiképzett harcosokat szétkapkodják, és külön századokban, sőt szakaszokban azonnal különféle frontszakaszokra küldik. Ezzel a frontszakaszok erősödnek ugyan, viszont lehetetlenné válik egy egyöntetű, kiválóan képzett, teljes ezred kialakulása. Ugyanaz történt velük, ami a madridi 5. ezreddel.
De meg kell mondani úgy, ahogy van: a baszk harcosok általában sokkal szervezettebbek, kitartóbbak a többieknél. Akár az asturiaiak, ők sem olyan érzékenyek, mint a kasztíliaiak és az andalúziaiak, nem vesz erőt rajtuk olyan hamar sem a csüggedés, sem a gondtalan lelkesedés, nem olyan kényesek az időjárás viszontagságaival szemben, nyugodtabbak és szívósabbak. Milyen sajátos, milyen különös nép! Magányosan élt és megőrizte ősi kultúráját, kezdve az eredeti nyelvtől, amely az egész világon csak az abházokéval és az örményekével van rokonságban. A baszk munkások nagyon sokra tartják nemzeti jellegüket, és emiatt sokan váltak közülük vallásossá, mert a baszk egyház az ő fogalmaik szerint kapcsolatban van a nemzeti kultúrával, az etnikai sajátosságokkal, a régi idők erkölcseivel és szokásaival. A katolikus munkások most egymás után lépnek be a kommunista pártba, mert ez a párt, korábbi hibáit kijavítva, táplálja a baszkok nemzeti érzését a gőgös, nagyhatalmi, nemesi spanyolkodással szemben …
A legközelebbi frontszakasz legfeljebb nyolcvan kilométerre van innen. De ott csönd van, semmi sem történik – eső, köd van. Jobb, ha mielőbb Madridba megyünk, nem valami jó hírek érkeznek onnan. Szegény Karmen ágynak esett, lázasan fekszik, semmit sem tud lefényképezni ebben a latyakban.
Megint késő estig irkáltam a táviratokat gyerekes, nyomtatott ákombákomokkal. Aztán az éj leple alatt Santanderbe utaztunk – talán akad repülőgép.
OKTÓBER 17
Szinte valószínűtlenül sikerült minden. Éppen ma, éppen két órával Santanderbe érkezésünk után repült el a Douglas Madridba. Október 7. óta egyfolytában itt vesztegelt a kedvezőtlen időjárás miatt. A posta, melyet Gijónból jövet itthagytunk, megvárt bennünket.
A gépen rajtunk kívül megint csak egy utas volt: Bilbao volt polgári kormányzója, akit az autonóm kormány megalakulása után leváltottak.
Ez alkalommal jobban balra tartottunk, és nagy ívet leírva kelet felé Vitoria és Soria mellett, Guadalajara fölött repültünk el. Csupán egy helyen, nem messze Sigüenzától tűnt fel messziről egy vadászgép. De szerencsésen hazaérkeztünk.
Amikor megjelentem a Központi Bizottságban, az elvtársak olyan hevesen ölelgettek, hogy majd megfojtottak. Pedro Checa, aki mindannyiuk közül a legtartózkodóbb, felkiáltott: – Micsoda váratlan öröm! – Ez azért már túlzás, gondoltam … De amikor José Díaz csillogó szemmel hozzáfűzte: – Nem félünk semmitől a világon – megértettem, hogy az öröm nem nekem szól.
Kiderült, hogy tegnap távirat jött Moszkvából Díaznak, válaszul a Spanyol Kommunista Párt Központi Bizottságának üdvözletére.
Szövege a következő:
„Madrid
A Spanyol Kommunista Párt
Központi Bizottsága
José Díaz elvtársnak.
A Szovjetunió dolgozói csak kötelességüket teljesítik, amikor erejükhöz mérten segítséget nyújtanak Spanyolország forradalmi tömegeinek. Jól tudják, hogy Spanyolország megszabadítása a fasiszta reakciósok elnyomásától nem a spanyolok magánügye, hanem az egész haladó emberiség közös ügye.
Testvéri üdvözlet!
- Sztálin.”
A távirat tegnap este már megjelent a Mundo Obreróban és ma reggel az összes madridi újságban. Hatása leírhatatlan volt. A párt vezetősége alig győzi fogadni a gratulációkat.
A KB tagjai mindenkinek azt válaszolják, hogy ez a távirat mind tartalmát, mind pedig értelmét tekintve az egész spanyol népnek szól, a fasizmus ellen küzdő valamennyi harcosnak.
Nehezen lehetett volna még egy pillanatot találni, amikor a népnek, a kormánynak, a csapatoknak ilyen nagy szükségük lett volna ezekre a bátorító szavakra. A légkör nem is annyira a katonai balsikerek miatt vált nyomasztóvá, mint inkább azért, mert a külföldről érkező hírek a köztársasági Spanyolország csaknem teljes elszigeteléséről adtak számot.
A nép teljesen egyedül érezte magát, s ez elszomorította, keserűséggel töltötte el.
S ilyen pillanatban ezek a biztató, baráti szavak …
A nap hátralevő részében bejártam a város különböző pontjait, meglátogattam több üzemet, az 5. ezredet, voltam az Írószövetségben, az anarchistáknál, a szocialista szakszervezetekben. A moszkvai táviratról beszélnek mindenütt, választáviratokat, leveleket, határozatokat fogalmaznak, melyekben üdvözletüket küldik, hálájukat fejezik ki.
Én pedig, Madrid nyugtalan utcáit járva, úgy éreztem, hogy még közelebb kerültem e nép küzdelméhez, hogy egy csepp vagyok az együttérzésnek, a szolidaritásnak, a támogatásnak abban az áradatában, amely távolról, az én népemtől hömpölygött idáig.
… A kormány határozata és a hadügyminiszter rendelete értelmében megalakult a politikai biztosok intézménye, élén a katonai főbiztossággal. A főbiztos Julio Alvarez del Vayo. Helyettesei: Crescenciano Bilbao (szocialista), Antonio Mije (kommunista), Ángel Pestana (szindikalista), Roldán (anarchista), Pretel (szocialista, az Általános Munkásszövetség másodtitkára).
Az intézmény célja: „társadalompolitikai jellegű ellenőrzést gyakorolni a katonák, a milícia tagjai és a köztársaság szolgálatában álló más fegyveres erők fölött, és olyan koordinációra törekedni a katonai parancsnokság és a harcoló tömegek között, amely az említett erők lehetőségeinek jobb kihasználására irányul” (Caballero parancsának 1. pontja).
„A hadügyminiszter bármikor adhat utasítást belátása szerint a főbiztosságnak és valamennyi politikai biztosnak” (6. pont).
Körülbelül kétszáz zászlóalj- és brigádbiztost neveztek ki.
OKTÓBER 18
Hogyan fest egy filmbemutató 1936 októberében Madridban?
A Capitol mozi homlokzatán neonbetűs felirat: „Művelődésügyi Minisztérium, kulturális propaganda-osztály”. A bejáratnál se gyalogosan, se járművel nem lehet közlekedni. A sűrű tömegben több tucat gépkocsi akadt el. A lámpaoszlopokra most ragasztják az utolsó élénkszínű plakátokat. A zene indulókat játszik, üdvözlő felkiáltásoktól és tapsoktól visszhangzik a Callao tér. A tömeg szétválik, utat enged a kormány tagjainak, a köztársasági pártok vezetőinek, a népszerű képviselőknek.
– Viva Azana! Viva Prieto! Viva Dolores! Viva Rusia! …
A fiatal művelődésügyi miniszter mint házigazda fogadja a vendégeket az előcsarnokban. A Művelődésügyi Minisztérium most magára vállalta a politikai felvilágosító munkát is a fronton és a hátországban egyaránt.
Az igazgatói páholy mögötti kis foyerban Manuel Azana néhány szót vált Girallal és Irujo baszk miniszterrel. Aztán elhallgat, gondolataiba mélyed.
Ezekben a hónapokban észrevehetően megöregedett. Kerek, lágy, kissé nőies arcának vonásai élesebbek lettek. Az antimilitarista Azana, mikor a köztársaság első hadügyminisztere lett, csökkentette a hadsereg létszámát, és híres dekrétumával nyugdíjba küldött nyolcezer tisztet. Kívülről, gondolta, Spanyolországot semmi sem fenyegeti. Bent viszont a hatalmas tiszti sáskahad felemészti az állami költségvetést, amellett mindig a monarchista restauráció bázisa marad. Igaza volt, de nem vitte következetesen végig a dolgot. A reakció nagyon gyorsan felocsúdott az áprilisi köztársaságban. Azana és félreállított barátai átszervezték pártjukat, és közeledtek a városi kispolgársághoz, a középparasztsághoz. De most másképpen vetődtek fel a háború és a béke kérdései Spanyolország számára.
Az elnök és a miniszterek bemennek a páholyba. A hatalmas nézőtér lelkesen ünnepli őket.
Lassan kialszik a fény, a szimfonikus zenekar ábrándos prelúdiumot játszik. Aztán szétnyílik a függöny, és lassan elénk tárulnak a film első jelenetei. A Művelődésügyi Minisztérium ezt a filmet a hazáért és a köztársaságért hősi halált halt spanyol tengerészek emlékének szentelte. A film tengerészekről szól. De a tenger és a táj nem spanyol. Motorcsónak röpít egy ősz hajú embert a Balti-tenger rideg, végtelen vizén. Vajon hogyan fogadják majd ott, az erődítmény-szigeten a forradalmi, de még szervezetlen matrózcsapatok?
Hideg őszi szél süvít a Balti-tenger fölött. Ragadozók serege gyülekezik, hogy karmaiba kaparintsa a nagy és – legalábbis szerintük – haldokló várost. Minden erőt össze kell szedni a védelmére. Az utolsó katonáig mindenkit csatasorba kell állítani. Ám ez egyáltalán nem könnyű dolog. A katonák elszoktak a fegyelemtől, zúgolódnak a nehézségek miatt, lármáznak, szórakoznak.
Garázda fickók zaklatnak egy szomorú fiatal nőt, szemtelenül odakiáltanak neki:
– Senorita! …
Vöröskatonák megmentik a nőt a zaklatástól. Ettől haragra gerjed a zabolátlan anarchikus matróz a szerény, fegyelmezett gyalogság ellen.
A komisszár bátran belenyúl a matrózok dzsungelébe. A formátlan, szertelen, de forradalmi és osztálytudatos tömegből olyan harci osztagot formál, amely bátran harcol a fehérek ellen. A tegnapi garázda és bomlasztó elemek részt vesznek ebben a harcban, újjászületnek benne … Egyszerre csak az orosz fasiszták két oldalról bekerítik a tengerészeket. Megrázó kivégzési jelenet … Itt először nézik Visnyevszkij filmjét. És hogy nézik!
Szinte hallani, milyen feszülten figyeli a nézőtér a kronstadti drámát. Szinte látni a félhomályban, mennyire átéli. Mellettem fiatal katona ül tágranyílt szemmel. A páholy mellvédje fölött az elnök figyelmes profilja. De hol van a hadügyminiszter, hol vannak a többiek? Valaki kisurran a szalonba, majd izgatottan jön vissza.
– Rossz hírek. Illescas elesett! A csapatok visszaözönlenek. Valószínűleg Sesena is elesett.
Szomszédom anélkül, hogy elfordítaná tekintetét a vászonról, megkérdi:
– Tessék mondani, hány kilométerre vannak?
Kicsodák? Jugyenyics vagy Franco?
Hány kilométerre mitől – Madridtól vagy Petrográdtól?
A front már itt volt, bent Madridban, aztán visszavetették ötven kilométerre, és szilárdan tartották ott három hónapig, s tartják most is. De ugyanakkor a fasiszta hadsereg egy hónap alatt háromszáz kilométert haladt előre délnyugat felől. Már a főváros kapuját döngeti.
Az intervenciósok légiereje bombákkal árasztja el a köztársasági egységeket, géppuskatüzet zúdít rájuk, nehéz tüzérséggel éget, pusztít. A legnagyobb fokú összefogásra, fegyelemre, bátorságra, haláltmegvető bátorságra van szükség, olyanra, amilyet ezeknél a kronstadti matrózoknál és petrográdi proletároknál látunk. Vajon képes-e erre a madridi nép?
A népi milícia arculata napról napra változik. Nem sok kell már hozzá, hogy egységei nagyszerű, szilárd alakulatokká váljanak. De vajon nem késő már? Nem veszítik el most már a fővárost?
Az emberek a mozivásznon keresnek választ. Lelkes éljenzéssel fogadják a vörösök minden sikerét, szomorú hallgatással a fehérgárdisták minden előretörését. Hallom, hogy sírnak a teremben, és nyomban utána hallom a diadalmas örömkitöréseket.
Még nem tudjuk, mi lesz Madrid sorsa. De ismerjük a kronstadti tengerészekről szóló film végét. Senki sem segítette a szovjet népet az orosz és nemzetközi burzsoáziával folytatott élethalálharcában. Saját maga segített magának: a vöröstengerészek a vörösgyalogságnak, a kommunisták a pártonkívülieknek, a város a falunak, észak délnek, a Donyec-medence Caricinnak, Caricin Moszkvának. És itt, most, amikor az ellenséges és hideg semleges környezetben a spanyol nép életét és szabadságát védelmezi, amikor csak egyetlen testvérnép támogatja a távolból erkölcsileg és fizikailag – csak egy valami mentheti és menti majd meg ezt a népet: az összefogás, a szervezettség és ami a legfőbb – a saját erejébe vetett hit. Ez előbb-utóbb meg fog történni, bármi lesz is Madrid sorsa …
A színházban kigyúlnak a fények, a „Viva Rusia!” kiáltások összevegyülnek az Internacionálé és a spanyol köztársasági himnusz ünnepélyes dallamával.
OKTÓBER 20
Hivatalosan a tűzvonal most harminchárom kilométerre van a fővárostól. De Miguel, amikor lemegy a Hadügyminisztérium lépcsőjén, gyors géppuska-kelepelést hall s közben a légvédelmi lövegek sajátos hangját – mintha hatalmas vászondarabokat tépnének, szaggatnának. Az ellenséges repülőgépek korai látogatásra jöttek. Bombákat dobnak és röplapokat szórnak:
„Madrid be van kerítve, az ellenállás hasztalan, segítsétek elő a város feladását! Különben a nemzeti légierő eltöröl benneteket a föld színéről!”
Miguel zsebében ott vannak a legutóbb lehallgatott rádiójelentések szövegei:
„Salamanca Leónból (X) 19. 24. A repülőtér parancsnoka a légi parancsnok tábornoknak. Kaptunk 4 …., 6 Junkerst, 2 Fokkert, 1 Dragont, 6 Heinkelt, további 30 Heinkelt. 16 955 töltényt, 379 A bombát, 230 B bombát. 100 kilós 15 volt. 10 kilós … 61, 10… 6, 5 … 55, 4 kilós 186. A üzemanyag 36 939, B 4532 M (300), E (Ft 800), G (28 317), I (243), H (1903), Atlantik (115).”
Vagy egy másik:
„Salamanca Sevillából. (X) 19.18/20 a légi parancsnok tábornoknak a második raj parancsnokától. Érkezett: Junkers szállító 3, Savoia 2, felszállt 1 és 3 Heinkel felderítő, 1 összekötőgép, 1 futárgép.”
És a harmadik:
„… érkezett és rendelkezésünkre áll 3 hatos. Világító 50. Gyújtó 295. Olasz repeszgránát 12 397. 50 kilós 34. … kilós repesz 853. 2 kilós repesz 5951. 20 kilós gyújtó 302. Német 10 kilós 172, 50 kilós 107. 250 kilós 139. 500 kilós 9. Gyújtó 17.”
Így fest Franco „nemzeti légiereje” … Szemben vele, a kormány oldalán néhány szál golyóktól lyuggatott, összevissza horpadt, négy generáljavításon átment repülőgép harcol. Egyik frontról a másikra viszik őket, de természetesen nem lehetnek mindenütt egyszerre. Amikor megjelenik egy köztársasági repülőgép, egyszerre öt, hat, nyolc német vadászgép veszi körül, és géppuskatűzzel árasztják el felülről, alulról, oldalról, minden szögből.
Miguel kimegy a toledói útra. Befejezéséhez közeledik néhány sánc- és lövészárok-vonal ásása. A völgyekben juhnyájak legelésznek.
A várostól húsz kilométerre néha-néha hallatszik egy-egy ágyú döreje. Kormányütegek lövik a fasiszták által elfoglalt Illescast.
A tűz ma jobban összpontosított, de vontatott, erőtlen. Az ellenség mértéktartóan válaszol.
Még néhány kilométer – itt már forróbb a helyzet, az országutat srapnellal lövik. A kocsit az út szélén, a bokrok közt kellett hagyni.
A katonák némileg már megtanulták, hogyan kell beásni magukat. Általában kezdenek megváltozni. Megszűnt a könnyelmű virtuskodás és a fegyvercsörtetés. A puskákat nem díszítik már selyemszalagocskákkal, ezzel szemben mind gyakrabban tisztítják őket. A rikító vörös-fekete gépkocsikat, miután belekóstoltak néhány légitámadásba, szerényen átfestették kekiszínűre. Ahogy éleződik a harc, egyre kevésbé látni kiabáló csecsebecséket, amelyek meghatották az igénytelen szépírókat és színpadi drámává változtatták a háborút. Nem telik bele hosszú idő, és a harcmezőkön más, minőségileg új, átnevelődött, bátorságtól áthatott fegyveres erő indul a csatába.
Egyelőre azonban még túlságosan zsúfoltan fekszenek a katonák. Igyekeznek minél közelebb húzódni egymáshoz. Még nincs meg az egyes harcosokban, az egymástól harminc-negyven méter távolságra elhelyezett harcosokban az önállóság, a saját erejükbe vetett hit. A zsúfoltság erősen növeli a tűz következtében elszenvedett veszteségeket.
Tűz! Egyszerű, ősi szó. A békés mindennapi életben melegről, forró ételről, az utas megszárított cipőjéről beszél. Csaknem azóta, hogy az emberiség fennáll, a tűz védelmet nyújt számára a hideg ellen, lehetővé teszi, hogy jóllakjék, hogy örüljön, hogy megőrizze és növelje életerejét. Nemhiába hajoltak meg az emberek a tűz előtt. A bálványimádás összes formái közül a tűzimádat volt az ember organikus ösztöneinek legmagasabb-rendű kifejezése.
A háborúban az illendőség kedvéért tűznek nevezik a halált. Három fasiszta állam reguláris hadseregének sok milliónyi lőfegyvere szórja a halált a népi milícia fiatal, minap alakult ezredeire. A katonák a gödrökben fekszenek Illescas előtt, immáron két teljes napja fekszenek mozdulatlanul az ellenség tüzében, mely hol közepes, hol nagy, hol viharos erejű, hol mérsékelt, mint ma. Már nyugodtabbak, hozzászoknak a tűzhöz.
Tűz! A német hadsereg egy törzstisztje, magas, sovány, szögletes, szemüveges ember, Miguel mellett ül a fűben, füzetében jegyzi a gránátok robbanását, kiszámítja a tűz valószínű erősségét. Néhány srapnel nagyon alacsonyan süvít el a fejük fölött; a katonák ösztönösen behúzzák a fejüket. A tiszt bátorítóan mosolyog:
– A világháborúban erősebb volt!
Ez a tiszt most nem szerepel a Reichswehr névsorában – más névsorban szerepel. A haza szolgálatában szerzett katonai érdemeit a Német Birodalom három évi kínzással jutalmazta a gyűjtőtáborban.
Ez a német antifasiszta, alighogy kiheverte a három esztendei fasiszta kínzókamrát, Kasztília golyószántotta mezőire, a német bombavetők és vadászgépek tüzébe siet. Itt is útmutatót, tábori harcászati ábécét ír a katonák részére.
Tűz, tűz! Három ország fasiszta gyilkosainak halálthozó zápora ömlik a békés spanyol földre. A főváros felé törnek előre. A nép egyre erősebben markolja meg szánalmas fegyverét, egyre bátrabban veti magát a küzdelembe. De a tűzgyűrű szorosabbra zárul. Vajon mi lesz Madridból? Spanyol Verdun? Vagy a Párizsi Kommün tragikus és dicső sorsára jut majd?
OKTÓBER 21
A kora reggeli órákban emberek gyülekeznek mind hosszabb sorban a Földművelésügyi Minisztérium nagy épülete előtt. A sor a hatalmas kaputól indul ki, végighúzódik a járdán, bekanyarodik a sarok mögé, és ott valóságos táborban végződik. A sorbanállók cigarettát töltenek, esznek, gyerekeket ringatnak, újságot olvasnak, ruhát javítanak vagy egyszerűen alszanak a házfalhoz dőlve. Még tüzet is próbálnak rakni az aszfalton.
Ebben a sorban tanulmányozni lehet Spanyolország etnográfiáját. A kasztíliaiak és aragóniaiak kemény vonásai váltakoznak Andalúzia napbarnított, kerek képű szülötteinek nőies arckifejezésével. Zömök, köpcös baszkok váltják fel a csontos, arányos testalkatú, fehér bőrű galíciaiakat. A sovány, komor, koldus Estremadura van a legnagyobb számban képviselve ebben a hosszú, tarka paraszt-sorban, mely oly szokatlan és riasztó látványt nyújt a főváros sugárútján.
Bent, a minisztérium épületében a sor beáramlik az udvarra, elözönli a lépcsőt, majd a zsúfolásig telt nagy tanácstermet. Parasztok töltik meg az összes padsorokat, a minisztérium hivatalnokai pedig úgy helyezkednek el, mint valami elnökség vagy vizsgabizottság.
Mindenkit bejegyeznek egy lajstromba és megkérdeznek, honnan jött, milyen gazdasága volt, van-e családja, a mezőgazdaságnak milyen ága az, amelyet jól ismer, milyen szakmában jártas.
A hivatalnokok sietnek. Félbeszakítják a menekültek bő lére eresztett elbeszéléseit, nem néznek tágra meresztett szemükbe, nem hallgatják végig a keserű parasztsorsok leírását. Az emberi nyomorúságnak ez az áradata még levenné őket a lábukról. De el kell készülniük az egész sorral, a sornak pedig se vége, se hossza, sőt egyre növekszik. Az egész parasztnép kimozdult a helyéből, kimozdították az ágyúgolyók, a repülőbombák, a géppuskák pergőtüze. A parasztok előkeresték régi kétcsövű fegyverüket. Megcélozták a hárommotoros ragadozókat, melyeknek farkán fekete kereszt díszeleg. De a Junkers-bombázóknak nincs mit tartaniuk a vadászfegyverektől.
A parasztok most Madridba jönnek menteni a bőrüket és panaszkodni. A spanyol földesurak büntetőosztagai, tömeges kivégzések, a parasztok egész termésének kártérítés nélküli elkobzása – ez az, amit ma „agrárproblémának” neveznek.
Spanyolországról azt írják külföldön, hogy itt spontán paraszt- és béreslázadás robbant ki, amely a világon mindenki és minden ellen irányul. Valójában a földbirtokosok lázadtak fel a legmérsékeltebb köztársasági agrárreform ellen …
A bejegyzett parasztmenekülteket a minisztérium csoportokra osztja. A politikailag legöntudatosabbaknak, a legharcképesebbeknek lehetővé teszik, hogy belépjenek a népi milíciába. A kormány magára vállalja családjuk teljes ellátását. Másokból menetszázadokat alakítanak, és családjukkal együtt a hátországi tartományokba irányítják őket, ahol segítenek a mezei munkában a helybeli parasztoknak. Ismét másokat munkásokként alkalmaznak a felfuttatott hadiiparban. A negyedik csoportot azok alkotják, akiket az erődítési munkák céljából a fővárosban hagynak. Ezeknek száma nem nagy – Madridban amúgy is elég az építőmunkás, és nagyon szűkös az élelmiszerellátás.
Az emberek sorban elvonulnak a bizottság előtt, gyorsan megkapják az irányító lapot és az élelmiszerjegyet maguk és családjuk számára. Sokan még vitába is szállnak beosztásukat illetően. De itt a bizottság oldalán van az egész, várakozókkal teli terem. A vitatkozó szavába vágnak: – Nem látod, mennyien várnak? Nincs idő a vitára! – Zavartan bólogat, és ő is megállapítja, hogy nincs idő a vitára. Azután félreáll, de mégiscsak megfog valakit a folyosón a tisztviselők közül, és halk hangon próbálja rábeszélni, hogy küldjék őt, ha lehet, közelebb a szülőfalujához. Nagy hasznát veszik majd a fronton, különösen a felderítésben, és ami a legfontosabb – ő vonul majd be elsőnek a falujába … Nem tudja, hogy a szülőfalujából nem maradt más, mint üszkös romok és formátlan kőhalmaz.
Most sűrűbben küldök táviratokat Moszkvába, a nap és az éjszaka folyamán többször is. A helyzet alakulása teszi ezt szükségessé. A drótösszeköttetés Marseille-en vagy Londonon keresztül nehézkes és hosszadalmas lett. Sokkal jobban dolgozik a rádiótávíró, a Transradio Espanola állomás. Közvetlen összeköttetést biztosít Moszkvával.
Történt azonban egy kellemetlen eset, s én elhatároztam, hogy nem nyugszom addig, amíg nem lesz valami következménye. Egy sürgős, fontos távirat hat órán át feküdt, és késve érkezett a laphoz. Amikor erről tudomást szereztem, magyarázatot követeltem, a kapott magyarázat azonban nem elégített ki, és a következő táviratot küldtem a Pravdának: „215. sz. táviratom elkésett a Transradio apparátusában történt szabotázs miatt.” Mint mindig, csatoltam a spanyol fordítást. A cenzúra a táviratot átengedte, de a vezető, akinek az apparátusból eljuttatták a másolatot, feldühödött és panaszt tett a postaügyi miniszternek. A miniszter megtiltotta ennek az új táviratnak leadását, de későn, a távirat már Moszkvában volt. A Transradio munkatársai gyűlést tartottak. Kivizsgálták az első táviratommal történt esetet, és megállapították, hogy azt ok nélkül, rosszindulatból tartották vissza. Elhatározták, hogy az ezért felelős két embert elbocsátják.
A munkásbizottság elnöke felkeresett, és az összes alkalmazottak nevében ígéretet tett, hogy maximális támogatást és segítséget kapok a szovjet olvasóknak a spanyol nép harcáról való tájékoztatásában.
Már régóta folynak az előkészületek a Madrid és Moszkva közötti rádiótelefon-összeköttetés megteremtésére, de hogy ez mikor valósul meg, azt egyelőre még nem lehet tudni.
Andrée Viollisszal megtekintettük Alba herceg palotáját. Az épületek elosztásakor ezt a palotát a kommunista párt kapta meg. A Központi Bizottság nem akarta a helyiségeket hivatali célokra felhasználni, önkéntes munkásmilíciát szervezett a háznak és műkincseinek őrzésére. A palotában nagy értékű Velázquez, Goya, Tizian, Murillo-képek vannak. Lenyűgöző könyvtára ősrégi kéziratokat, ősnyomtatványokat őriz. Az Alba hercegek – a középkori hódítók, gyarmati kalózok, címeres rablók legrégibb spanyol dinasztiája – mindig a királyi családdal versengtek; itt, ezekben a termekben gyűlt össze a sok évszázados gyarmati rablásból szerzett zsákmány – arany, ritka drágakövek, egzotikus fák, mozaik, kínai porcelán, elefántcsont … A hatalmas gobelinek területe több száz négyzetméter. Megmaradtak a régi Albák hordszékei, kocsijai, fegyverei és nyergei … Később pedig – elfajulás, elsekélyesedés: az egykori vakmerő kalózok versenylóistállók és bankszámlák köszvényes tulajdonosaivá lettek. „Spanyolország első grandjai” negyven esztendővel ezelőtt rokonságba kerültek az angol Warwick lordok családjával, s ettől fogva a Warwickok és az Albák címere összefonódik. A legifjabb nemzedék lakószobái következnek: heverők, kerek párnázott székek, bekeretezett fényképek, fajansz mopszlikutyák, gramofonok, bulvárregények. Förtelmesen ízléstelen fürdőszoba, olyan, mint valami fekete-arany márványtemplom. A herceg gardróbja: lovaglócsizma, báli cipő, templomi cipő, vadászcsizma, puha könyvtári cipő, fogkrém, púder, zsírkő, cipőkrém. A herceg egészen a felkelés napjáig élt itt, most Londonban van, Franco tábornokot képviseli, palotájának kirablása miatt siránkozik. Pedig a palota ép, a munkások az utolsó piszkavasig, a fürdőszobában levő szappandarabkáig mindent megőriztek; azt mondják, ez a kapitalizmus történetének múzeuma. Már most is csoportosan látogatják, és valóban, mi lehetne tanulságosabb a spanyol nép számára? … Csupán azt rendelte el a munkásbizottság, hogy az egyébként szintén teljes épségben megőrzött pincékből adjanak ki „a francia nép nemes képviselőjének és barátunk, a szovjet nép nemes képviselőjének” egy-egy palack 1821-es burgundit. Bárhogy tiltakoztunk is, ragaszkodtak elhatározásukhoz. Elvettem az értékes palackot, és megígértem, hogy az első győzelem alkalmából kiiszom a spanyol munkások egészségére.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!