A vajdasági qrmányvetítölde mai (2021 01. 27.) ragálymatinéján az a produkció van NEKÜNK vetítve, hogy előző nap éjfélig Döbrögisztánban: „A beoltottak száma 6 347 426 fő, közülük 6 085 866 fő már a második, 3 573 570 fő pedig már a megerősítő harmadik oltását is felvette. Összesen 19 213 új fertőzöttet igazoltak, ezzel a járvány kezdete óta összesen 1 490 489 főre nőtt a beazonosított fertőzöttek száma. Elhunyt 64 többségében idős, krónikus beteg, így az elhunytak száma 41 151 főre emelkedett. A gyógyultak száma folyamatosan nő, jelenleg 1 233 499 fő, az aktív fertőzöttek száma pedig 215 839 főre emelkedett. 3267 koronavírusos beteget ápolnak kórházban, közülük 157-en vannak lélegeztetőgépen…”
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A téboly jelei mutatkoznak Washingtonon amiatt, hogy nem tudja egységben tartani a NATO-t. A Biden adminisztráció arra számított, hogy Oroszország lerohanja Ukrajnát, a bomladozó nyugati szövetséget pedig rendbe szedheti a „keleti agresszorral” szemben. De Amerika elszámította magát, mert Oroszország nem Ukrajna megszállásával akar érvényt szerezni biztonságának, hanem a NATO visszavonulásával Kelet-Európából – összegezte a történteket a Magyar Békekör tudósítója szerdán.
A politikai téboly a Fehér Házat is hatalmába kerítette. Biden elnök minden idők legkeményebb szankcióit helyezte kilátásba Oroszország, és személyesen Putyin elnök ellen, ha mégis rászánná magát arra, amit Washington a legjobban szeretne: Ukrajna elözönlésére. Moszkva pedig higgadtan úgy reagált, hogy továbbra sem áll szándékában megszállni szomszédját. A Kreml szóvivője mellesleg azt is tudatta, hogy az amerikai kormány és kongresszus célt tévesztene a Putyin elleni szankcióval, hiszen az orosz törvény tiltja, hogy állami vezetők vagyont tartsanak idegenben. Egy ilyen lépés csak arra volna jó, hogy megszakítsák a diplomáciai kapcsolatot Amerikával – mondta. Moszkva azt is tudatta, hogy az európai országok nem kapnának többé gázt, olajt és fémeket, ha kikapcsolnák Oroszországot a SWIFT nemzetközi pénzügyi transzfer-rendszerből, és megkísérelnék padlóra fektetni az oroszországi bankokat.
A legnagyobb amerikai trösztök is figyelmeztették Washingtont a szankciópolitika bumeráng hatására. Jake Colvin, a Chevront, a General Electricet, és más amerikai nagyvállalatokat tömörítő nemzeti külkereskedelmi tanács elnöke óvatosságra intette a Fehér Házat és a törvényhozást, mert – mint a Reutersnek mondta – oroszországi érdekeltségeiket elkobozhatják, ha nem tesznek eleget vállalt kötelezettségeiknek. Az amerikai energetikai cégek, jól felfogott üzleti érdekből csillapítani igyekeznek a kormánykörökön eluralkodó indulatokat. Az olajtársaságok évekig érezték a Krím Oroszországhoz történt visszacsatolása miatt hozott amerikai szankciók utóhatásait. Az American Petroleum Institute szóvivője szerint “A szankcióknak a lehető legcélzottabbnak kell lenniük, hogy korlátozzák az egyesült államokbeli vállalatok versenyképességét érő esetleges károkat” – idézte szavait a Reuters.
Az USA oroszellenes lépéseinek megnyilvánulásaként kedden újabb fegyverszállítmány érkezett Kijevbe. Washington Fehéroroszországgal szemben is kemény fellépést helyezett kilátásba arra az esetre, ha Ukrajnát Belarusz felől érné támadás.
Az erőviszonyok megváltoztatására irányuló amerikai és NATO törekvések közepette az orosz hadvezetés átfogó flottagyakorlatot rendelt el a világ óceánjain és az Oroszországgal határos tengereken. A januárban és februárban tartott gyakorlatokat Nyikolaj Jevmenov admirális vezérli.
Moszkvában közben várják a washingtoni írásos választ arról, hogy szavatolni akarja-e Amerika Oroszország biztonságát, és nemzetközi szerződést kötni róla. Előre tudatták, akármilyen választ kapjanak is, bizalmasan fogják kezelni, ha Washington erre kéri őket, de a válasz lényegét nem fogják titokban tartani, hanem a nyilvánosságra hozzák, úgy ahogyan tették az Egyesült Államoknak december 15-én átadott orosz szerződéstervezettel is.
Egyenesen és világosan beszélünk. Biztosítani akarjuk Oroszország nemzeti érdekeit, és készen állunk arra, hogy az oszthatatlan biztonság elve alapján tiszteletben tartsuk mások biztonsághoz fűződő jogos érdekeit – mondta Alekszandr Grusko külügyminiszter-helyettes a Békekör tudósítója szerint.+++
GYORSHÍR!
Az Egyesült Államok írásban válaszolt Oroszország biztonsági garanciákra vonatkozó szerződés-javaslatára. A választ John Sullivan, az USA moszkvai nagykövete továbbította az orosz külügyminisztériumba szerdán este.
A NATO nem hajlandó visszavonulni Kelet-Európából – Amerikai válasz Oroszországnak
Washington, 2022. január 26. szerda (MB)
Az Egyesült Államok nem mond le a NATO keleti bővítéséről, de kész tárgyalni Oroszországgal más kérdésekről – közölte Antony Blinken amerikai külügyminiszter az Oroszországnak írásban adott washingtoni válasz lényegét.
„Nem tettünk engedményt az oroszoknak, nem adjuk fel olyan alapelveinket, mint a NATO nyitott kapu politikája, és jelenléte Kelet-Európában” – jelentette ki az amerikai diplomácia vezetője washingtoni tájékoztatóján.
Ugyanakkor azt mondta, hogy az orosz biztonsági garanciákra adott írásos válaszukban „komoly ajánlatokat” tettek más olyan témák megvitatására, amelyek borzolják az orosz kedélyeket. Blinken nem közölte, melyek volnának azok a “más témák”, amelyekkel szavatolnák Oroszország biztonságát, és eleget tennének Moszkva követelésének.
Oroszország még nem reagált a szerdán este átvett amerikai válaszban foglaltakra.+++
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
November 8-án Berlinben is felkelés zajlott le. A császár elmenekült, és másnap Németországban is kikiáltották a köztársaságot.
A forradalmak megteremtették a népek számára a hőn óhajtott békét. November 3-án Ausztria-Magyarország hadseregeinek képviselői aláírták a fegyverszüneti szerződést.
Az olasz Diaz tábornokkal Páduában megkötött fegyverszüneti szerződést az antant nem tekintette általános érvényűnek, és ezért a szerb királyság csapatai a következő napokban tovább nyomultak előre.
November 7-én Károlyi Jászival, valamint a Nemzeti Tanácsban a munkástanácsokat képviselő Bokányival és a katonatanácsokat képviselő Csernyák repülőszázadossal Belgrádba utazott, hogy ott Franchet d’Esperey tábornaggyal, a franciák keleti hadseregének parancsnokával tárgyalásokat folytasson a végleges fegyverszünetről. A gőgösen viselkedő francia tábornok igen súlyos feltételeket diktált.
A magyar csapatoknak délen a Nagyszamos felső folyásától Besztercén, Marosvásárhelyen, a Maros torkolatán, Szabadkán, Baján, Pécsen keresztül, a Dráva mentén, a régi határig húzódó vonaltól északra kellett visszavonulniuk. Magyarországnak nagy mennyiségű fegyvert, hadianyagot, közlekedési eszközt és lovat kellett a győzteseknek átadni. A szerződés szerint a magyar hadsereg állománya nem haladhatta meg a 6 gyalog- és 2 lovashadosztályt.
A magyar kormány képviseletében Linder hadügyminiszter november 13-án írta alá a belgrádi szerződést.
A fegyverszüneti feltételek súlyosságáért az új kormányt semmiféle felelősség nem terhelte, annál inkább azokat, akik belevitték az országot a háborúba, és abból akkor sem léptek ki, mikor még kedvezőbb feltételeket kaphattak volna a győztesektől. Ennek ellenére Károlyi presztízse, különösen a burzsoázia körében, csorbát szenvedett, mert sokan azt remélték, hogy ő, közismerten jó antantkapcsolataival, kedvezőbb feltételeket tud elérni.
A belgrádi diktátum igen megtépázta az amerikai elnök: Wilson által keltett illúziókat. Bebizonyosodott, hogy mindaz, amit Wilson az annexió nélküli „igazságos” békéről hirdetett, abban a pillanatban érvényét vesztette, amint a központi hatalmak országai nem harcoló félként, hanem legyőzöttekként álltak az antanttal szemben.
A határok nyugalmát a belgrádi szerződés aláírása nem biztosította. A következő hetekben északon, majd Erdélyben is megkezdődött a csehszlovák, illetőleg román csapatok előnyomulása.
Megalakul a Kommunisták Magyarországi Pártja
A Károlyi-kormánynak a demokratikus népforradalom kibontakozása ellen, a polgári társadalmi rend védelmében tett intézkedései, a szociáldemokrata párt vezetőinek megalkuvó magatartása mind erőteljesebb aktivitásra ösztönözte azokat, akik a forradalmat a dolgozók teljes felszabadulásáig akarták folytatni.
Az októberi forradalom időszakában két jelentősebb csoport képezte Magyarországon a munkásmozgalom többé-kevésbé szervezett, forradalmi szárnyát.
Az egyik a szociáldemokrata párt régi baloldali ellenzéke volt, amelyhez a munkásmozgalom olyan ismert alakjai tartoztak, mint Rudas László tanár, a kitűnően felkészült filozófus, nagyszerű szónok; László Jenő ügyvéd, Vágó Béla magántisztviselő, az ellenzék régi kiemelkedő tagjai; Krammer Sándor, a budapesti Munkásképző Egylet volt elnöke; Szántó Béla, az antimilitarista mozgalom, majd a katonatanács egyik vezetője stb.
A másik, a magukat „forradalmi szocialistáknak” nevezők csoportja, amelyben ott találjuk a baloldali műszaki értelmiség képviselőit Kelen József és Hevesi Gyula szocialista mérnökök vezetésével, s a munkásmozgalom kiemelkedő alakját, Mosolygó Antalt, Szabó Ervin tanítványát, az antimilitarista mozgalom egyik vezetőjét; a fiatal forradalmi intelligencia egy részét, akik a Galilei-körből a háborúellenes mozgalmon át jutottak el a munkásmozgalomig. Utóbbiakat Korvin Ottó vezette. Társai: a Tisza elleni sikertelen merénylet elkövetője, Lékai János, továbbá Sallai Imre, Révai József, Lengyel József és a többiek, az idősebb és tapasztaltabb vezetőnek kijáró tisztelettel vették körül a kitűnő szervező, szerény, megnyerő magatartású, elszánt forradalmárt, aki mindössze 24 éves volt.
A baloldali pártellenzék és a „forradalmi szocialisták” széles körű tevékenységet fejtettek ki annak érdekében, hogy a dolgozókat a forradalom következetes végigvitelére mozgósítsák. Ők voltak a köztársaság kikiáltásáért folyó mozgalom fő szervezői, akik előkészítették a november 1-i Tisza Kálmán téri tömeggyűlést és a Conti utcai tüntetést. Korvin Ottó és társai tudatták november 16-án az Országház téren összegyűlt tömeggel, hogy a kormány eltitkolja Lenin és Szverdlov táviratát. (A közvélemény nyomására a kormány kénytelen volt nyilvánosságra hozni a táviratot, amelyet a „Népszava” november 20-i számában közölt.)
Korvinák számos röpiratot adtak ki, amelyek leleplezték a kormány forradalomellenességét, a burzsoázia manővereit, és a szocialista forradalom szükségességét hangoztatták.
A baloldali szociáldemokraták a munkás- és katonatanácsokban, az üzemekben végezték felvilágosító munkájukat.
A szociáldemokrata párt baloldali ellenzéke és a „forradalmi szocialisták” csoportja egyre világosabban látta, hogy a forradalmi fejlődés legnagyobb akadálya a munkásosztály pártjának megalkuvó vezetése. Annak felismeréséig egyelőre nem jutottak el, hogy a történelem egy új típusú párt létrehozását követeli meg. Érezték azonban, hogy a baloldal erőinek nagyobb szervezettségére, szorosabb összefogására van szükség. „Nem tudtunk más utat elképzelni, mint hogy a szociáldemokrata párton belül kerekedjünk felül, és a tömegek segítségével tereljük forradalmi irányba a párt vezetését. A legmesszebb menő elgondolásunk az volt, hogy létesítsünk esetleg egy szocialista klubot, ahol a párttal való szakítás nélkül, rendszeres elvi propagandát folytathatnánk a jobboldali vezetés ellen” – írja Hevesi Gyula.26
November közepe táján két ilyen klub volt szerveződőben: az egyiket Marxról, a másikat Szabó Ervinről akarták elnevezni. Létrehozásukra azonban már nem került sor.
Ezekben a napokban tért haza Oroszországból a volt hadifoglyok egy csoportja, közöttük egy, a harmincas évek derekán járó fiatalember, akit iratai szerint dr. Sebestyén Emilnek hívtak.
Csak a beavatottak tudták, hogy a Sebestyén név nem mást takar, mint az oroszországi magyar kommunista hadifoglyok vezetőjét, Kun Bélát.
Kun neve már a világháború előtt sem volt ismeretlen a magyar munkásmozgalomban. Mint fiatal diák, élénken érdeklődött a szociális kérdések iránt, s már 16 éves korában tagja lett a szociáldemokrata pártnak. A háború előtt újságírói pályán dolgozott. Hamar szembekerült az uralkodó rendszer hivatásos védelmezőivel: osztályellenes izgatásért bíróság elé állították.
A háború kitörése után neki is be kellett vonulnia. 1916-ban hadifogságba került. Korábbi marxista ismeretei itt kezdtek a lenini tanításokkal bővülni. Hasonló gondolkodású hadifogoly tiszt társaival együtt, kapcsolatba lépett a szibériai kommunista mozgalommal, majd az 1917-es februári forradalom után belépett a bolsevik pártba. Rövid idő múlva már a tomszki kormányzóság pártszervezetének vezetőségi tagjaként, a hadifoglyok között folytatott kommunista szervező és felvilágosító munka egyik irányítója lett.
1917 végén a forradalmi fővárosba, Pétervárra utazott, ahol Leninnel személyes kapcsolatba került. 1918 februárjában ott volt a Vörös Hadsereg megszületésénél, maga is részt vett a német támadók ellen vívott harcokban.
Márciusban Moszkvában Szamuely Tiborral, Pór Ernővel, Vántus Károllyal, Jancsik Ferenccel és másokkal megalakították az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Magyar Csoportját, melynek elnöke Kun Béla lett. A többi nemzeti csoport megalakulása után a belsevik párt külföldi csoportjainak szövetsége is őt választotta elnökül.
Igen sokoldalú tevékenységet fejtett ki. Cikkeket írt a ,,Pravdá”-nak, előadásokat tartott a magyar hadifoglyok politikai tanfolyamán, részt vett a hadifogoly-mozgalom vezetésében, és, ha a szükség úgy kívánta, fegyvert fogott a forradalom védelmében. A július eleji eszer lázadás, majd az anarchista ellenforradalom idején Kun személyesen vezette a magyar internacionalisták osztagát. Ezek mellett arra is volt ideje, hogy több brosúrát írjon a forradalomról, a tanácsköztársaságról, a földkérdésről stb.
Mivel az oroszországi magyar kommunisták világosan látták a szociáldemokrata párttal való szakítás szükségességét, 1918. november 4-én a moszkvai Drezden Szállóban megalakították a Kommunisták Magyarországi Pártját. Az alakuló értekezlet úgy határozott, hogy minden magyar kommunista köteles a legrövidebb időn belül hazatérni, hogy erejét Magyarországon állítsa „a nemzetközi forradalom szolgálatába”.
A határozat értelmében Kun Bélával együtt hamarosan hazaindult Pór Ernő, Münnich Ferenc, Vántus Károly, Jancsik Ferenc, Kellner Sándor és még több mint 70 magyar kommunista.
A hazatértek erőteljes szervező és agitációs munkába kezdtek, hogy az arra alkalmas embereket megnyerjék a szociáldemokrata párttól való elszakadás és a kommunista párt létrehozása gondolatának.
Különösen nagy aktivitást fejtett ki Kun, aki hazatérése után jóformán minden számba vehető emberrel egyenként foglalkozott. Nem elégedett meg az ellenzéki csoportok vezetőinek meggyőzésével, hanem – Révai József visszaemlékezései szerint – még vele, a kamaszsorból alig kinőtt, 20 éves fiatalemberrel is „órákon át tartó beszélgetést folytatott a párt megalakításának szükségességéről”.27
A „forradalmi szocialisták” köréhez tartozók nagy része azonnal megértette a magyar munkásmozgalom kettéválásának, a kommunista párt megalakításának elkerülhetetlenségét. Korvin Ottóék fiatal csoportját, amely már korábban is a szociáldemokrata párttól függetlenül tevékenykedett, nem akadályozta elhatározásában semmiféle érzelmi kapcsolat.
Azok a gondolatok, amelyeket Kun a forradalmi párt létrehozásának szükségességéről mondott, könnyen visszhangra találtak a régi szociáldemokrata baloldalhoz tartozók egy részénél is, akik értelmileg és szubjektíve is már régebben elhatárolták magukat a jobboldali pártvezetőségtől. Vágó Béla, Szántó Béla, Rudas László és még néhányan, hamarosan maguk is az új párt létrehozásán fáradoztak.
Nem mindenki számára volt azonban ilyen könnyű a döntés. A munkásmozgalom sok régi harcosát habozásra késztette az a gondolat, hogy elhagyja azt a pártot, amely a vezetők minden hibája és bűne ellenére a munkásosztály legjobb erőit tömörítette magában. Nehezen tudtak elszakadni azoktól a pártszervezetektől, amelyekhez a munkásosztály érdekeiért hosszú éveken át vívott harcaik emlékei fűzték őket.
Voltak olyanok, akik egyetértettek a kommunista párt létrehozásának szükségességével, úgy vélték azonban, hogy erre csak azután kerülhet sor, miután a munkásságot már meggyőzték a pártszakadás indokoltságáról.
A szociáldemokrata baloldal egyes tagjai pedig – mint például Landler Jenő, a vasutas-szakszervezet népszerű elnöke – ebben az időben még tárgyalni sem akartak a szociáldemokrata pártból való kiválásról.
Kétségtelen, hogy Kun Béláéknak volt igazuk. A szociáldemokrata párton belül nem lehetett eredményesen harcolni az új típusú párt létrehozásáért. A jobboldal kitűnően értett ahhoz, hogy miként tegye lehetetlenné, szigetelje el azokat, akik nyílt kenyértörésre vitték a dolgot. Azok a baloldali munkásvezetők, akik november után továbbra is bennmaradtak a pártban, minden jó szándékuk ellenére hozzájárultak azoknak az illúzióknak a továbbéléséhez, amelyeket a munkások továbbra is tápláltak a szociáldemokrata párttal, a pártvezetéssel szemben.
November 24-én a budai Városmajor utca 42. számú házban, Kelen József lakásán, döntő fontosságú értekezletre ültek össze a magyar munkásmozgalom három forradalmi irányzatának, a Szovjet-Oroszországból hazatért kommunistáknak, a baloldali szociáldemokratáknak és a forradalmi szocialistáknak képviselői. A résztvevők nagy többsége egyetértett abban, hogy megérett az idő Magyarországon a kommunista párt megalakítására.
Néhány nap múlva a Visegrádi utca 15. számú házban az alapító csoportok tagjainak, meghívott gyári bizalmiaknak (a részt vevő Lengyel József emlékezete szerint mintegy 80-100 embernek) jelenlétében ünnepélyesen be is jelentették a párt megalakulását.
Vannak-e eshetőségei az olyan fiatal pártnak – amely egyelőre csak néhány tucat lelkes, fiatal forradalmárt jelent, amelynek tömegei nincsenek, csupán igazsága – egy olyan, rutinos vezetés alatt álló, több évtizedes szervezettel szemben, amely maga mögött tudja a munkásosztály túlnyomó többségét, a kommunisták elleni harcban az egész polgárság támogatását élvezi, és az államhatalom minden eszközével is rendelkezik?
1918 novemberében a magyar kommunisták teljes meggyőződéssel „igennel” válaszoltak erre a kérdésre.
Pedig nem kis nehézségekkel kellett megbirkózniuk.
A munkásosztály legöntudatosabb elemei ragaszkodtak a szakszervezeteikhez, amelyek – jobboldali vezetőik gyakori árulása ellenére is – a munkásmozgalom hatalmas vívmányai voltak, és amelyek biztonságot, védelmet jelentettek számukra a kizsákmányolok ellen vívott évtizedes küzdelemben. Még olyanok is, akik élesen elítélték a pártvezetés opportunizmusát, szakszervezeti tagságukat természetesnek és szükségesnek tartották. A szociáldemokrata párt és a szakszervezetek nem különültek el egymástól. A szakszervezeti tagság automatikusan a szociáldemokrata párt tagságát is jelentette. 1918 végéig nem fordult elő, hogy szakszervezeti tag valamilyen más párthoz tartozzék.
Hogy a munkásosztály soraiban eredményes munkát végezhessenek, a kommunistáknak mindenekelőtt ezt az akadályt kellett leküzdeniük. El kellett érni a kommunista pártnak a szakszervezetekben való elismertetését.
Az első nagy sikert éppen a legjelentősebb szakszervezetben: a vas- és fémmunkások szakszervezetében sikerült elérni. Az összbizalmi testület ülésén napokig tartott a vita. A kommunisták álláspontját Kun Béla, a szociáldemokrata párt vezetőségéét pedig Bokányi Dezső képviselte. Hiába volt Bokányi a magyar munkásmozgalom talán legnagyobb hatású szónoka, a testület elfogadta azt az esztergályosok által kezdeményezett határozatot, amely szerint: „A vas- és fémmunkások össz-szervező, vezető és főbizalmi testülete kimondja, hogy nem gördít akadályt az elé, hogy tagjai a kommunista párthoz tartozzanak.”28 Rövidesen hasonló események játszódtak le a nyomdászok bizalmi értekezletén is, ahol Peidl Gyula – minden erőlködése ellenére – sem tudta megakadályozni a kommunista párt számára kedvező döntést.
A jég megtört: egymás után alakultak meg most már a kommunista frakciók a közalkalmazottak, a famunkások, a vasutasok, a szabók szakszervezetében, majd nyomukban a többiekben is.
Gyorsan szaporodtak a kommunista párt üzemi szervezetei is. A „Vörös Újság” december 18-án arról számolt be, hogy a Ganz-Fiat, a Magyar Fiat, az Északi Főműhely, a Ganz Vagongyár, a Mátyásföldi Repülőgépgyár munkásai megalakították az összes ipari szakmák kommunista szervező bizottságait. Néhány nappal később, a Ganz-Danubius Hajógyár, majd a kispesti Lipták- és a Teudloff-Dittrich-gyár kommunista szervezeteinek megalakulásáról adott hírt.
A szakmai és üzemi szervezetek mellett hamarosan kiépültek a kommunista párt területi szervei is. Budapest központi kerületeiben és a peremvárosokban december és január folyamán mindenütt létrehozták a pártszervezetet.
Igen nagy figyelmet szentelt a fiatal kommunista párt a vidéki szervező munkának is. Sok városban már decemberben elkezdte a működését a kommunista pártszervezet. És hogy mennyire nem csupán néhány emberből álló, szűk körű csoportokat jelentettek a vidéki pártszervezetek, arra szolgáljon bizonyságul Zemplén megye példája, ahol a karácsony másnapjára összehívott megyei szociáldemokrata pártkongresszus csatlakozott a Kommunisták Magyarországi Pártjához. A vidéki nagyvárosokban a párt zászlóbontása általában tömeggyűléssel kezdődött, amelyen a Központi Bizottság tagjai ismertették a dolgozókkal a kommunisták célkitűzéseit. Kun Béla Nagyváradon, Vágó Béla Szolnokon, Rabinovics József Sátoraljaújhelyen, Rudas László és Szaton Rezső Salgótarjánban, Rákosi Mátyás Szegeden, az időközben szintén hazatért Szamuely Tibor Nyíregyházán tartott nagy hatású népgyűlést, amely után a legtöbb helyen azonnal meg is alakultak a helyi pártszervezetek.
A kommunista párt megalakulását követő időben úgyszólván minden gyűlés, nagyobb értekezlet a kommunista és a szociáldemokrata nézetek közötti viharos összecsapások színhelyévé vált. A kommunisták megjelentek és felszólaltak minden olyan gyűlésen, amelyet a szociáldemokrata párt vagy a szakszervezetek rendeztek. A szociáldemokraták rövidesen átvették ezt a módszert, sőt külön agitátorgárdát szerveztek a kommunisták ellen.
A kommunisták minden fórumot felhasználtak a kormány és a szociáldemokrata vezetők megalkuvó politikájának leleplezésére és forradalmi eszméik hirdetésére. Még az olyan szervekben is, ahol a jobboldali szociáldemokrácia szinte korlátlanul uralta a terepet, rendszeresen ismertették pártjuk programját. Tisztában voltak azzal ugyanis, hogy, ha az illető szerv tagjainak többségére nem is gyakorolnak hatást, az általuk elmondottak segítik azoknak a dolgozóknak a tájékozódását, akik az ott folyó munkát figyelemmel kísérik.
Ilyen szándékkal lépett fel a budapesti munkástanács néhány kommunista tagja, akit a harmincötszörös szociáldemokrata többség sem tudott megakadályozni abban, hogy ezen a fórumon hangot adjon a párt olyan lényeges állásfoglalásainak, mint a Kommunisták Magyarországi Pártjának agrárprogramja, vagy a politikai helyzet és a munkásosztály előtt álló feladatok értékelése.
A kommunista párt a legnagyobb erőfeszítéseket természetesen a munkásosztály felvilágosítása érdekében fejtette ki, de nem volt a dolgozóknak olyan rétege, amely számára ne lett volna konstruktív, mozgósító programja.
Különösen nagy gondot fordítottak a kommunisták a katonák és a népőrség soraiban végzett politikai munkára. A katonai pártszervezetek munkája mellett a hadsereg forradalmasításában nagy szerepe volt a pártvezetők személyes agitációjának is. Gyakran életüket is kockáztatva, a laktanyákban rendszeresen felkeresték a katonákat, gyűléseket tartottak, megválaszolták problémáikat. Nagy személyes bátorságról tett tanúságot a többiekkel együtt Kun Béla is a laktanyagyűlések során. Az Üllői út és a Körút sarkán levő Mária Terézia-laktanyában a tisztek lövéseket adtak le rá. Más alkalommal, mikor a kockázattal nem törődve, egy olyan alakulatot keresett fel, ahol a katonák erős jobboldali befolyás alatt álltak, le akarták tartóztatni.
„A szociáldemokraták által felbőszített katonák – más, mint szociáldemokrata katona nem is volt – beráncigálták Kunt a kapu alá, és az egész őrség ráfogta a fegyvert.
– Láttam, hogy a »Verschluss«, a závár nincs nyitva – mesélte Kun közvetlenül az eset után. – Ha lőni akartok, nyissátok ki előbb a »Verschluss«-t – mondottam nekik. Ez hatott. Beszélni kezdtem velük, és az ügy rendbejött …”29
Széles körű munkát fejtettek ki a kommunisták a leszerelt katonák, a hadirokkantak, a munkanélküliek, a hadifoglyok között. Ezek a pártban hamarosan érdekeik legfőbb védelmezőjét látták.
Nagy jelentőségű győzelmet aratott a kommunista párt a legfontosabb ifjúsági szervezet, az Ifjúmunkások Országos Szövetségének megnyerésével. Igaz, hogy az IOSZ már 1918 novemberében történt létrehozásakor is a szociáldemokrata párt opportunistáival szemben álló vezetőséget választott, amelynek tagjai közül többen részt vettek a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakításában. December 30-án az ifjúmunkás-szövetség összvezetőségi értekezlete kimondotta a szociáldemokrata párttól való elszakadását. Ettől az időtől kezdve az IOSZ, amelynek titkára Lékai János volt, gyakorlatilag a kommunista párt ifjúsági szervezeteként működött.
Aránylag gyengébb volt a kommunista pártnak a dolgozó parasztság között kifejtett szervező és agitációs tevékenysége. A fiatal, szervezeti fejlődésének kezdetén álló pártnak még nem volt elég ereje ahhoz, hogy a falvak népeivel is szoros kapcsolatot teremtsen. Ennek ellenére, a kommunista eszmék behatoltak a falvakba is, elsősorban a leszerelt katonák, az Oroszországból hazatérő hadifoglyok révén. Eljutottak oda a párt röpcédulái, újságjai, brosúrái is, és nem maradtak hatás nélkül.
A politikai felvilágosító munka sikeresebbé tétele, az agitátorok jobb felkészülése érdekében a párt december elejétől pártiskolát indított, amelyen a Központi Bizottság tagjai tartották az előadásokat. Kun „A kommunisták és a földkérdés”, „Lenin és Wilson”; Rudas László „Reform vagy forradalom”, „A kispolgárság szerepe a forradalomban”; Szántó Béla „Szakszervezet és osztályharc”; Szamuely Tibor „Az élet Szovjet-Oroszországban”; Hevesi Gyula „A kommunista világforradalom mint termelési szükségszerűség” címmel tartott többek között előadást. Ennek a tanfolyamnak a sikere késztette arra a szociáldemokrata vezetőket, hogy hamarosan ők is megrendezzék az „ellen-agitátor” tanfolyamokat.
Abban, hogy a kommunista párt létrehozása után már befolyása alá tudta vonni a dolgozók széles rétegeit, nagy szerepet játszott a magyar politikai mozgalmak történetében addig példa nélkül álló írásos propagandája és agitációja.
Ez sem indult könnyen.
A Központi Bizottság az alakulás után megbízta Seidler Ernőt, aki a gazdasági ügyek felelőse volt a pártvezetők között, hogy szerezzen egy nyomdát. Orosz hadifogoly bolsevikok segítségével sikerült is egy kisebb, elavult felszerelésű nyomdát találni, az azonban a röpcédulák kinyomtatását is csak nehézkesen tudta biztosítani, és teljesen csődöt mondott, amikor nagyobb feladatra került sor.
Ez a nagyobb feladat pedig nem volt más, mint a párt lapjának, a „Vörös Újság”-nak megjelentetése.
A nagy eseményt, a lap első példányainak kinyomtatását így írja le a magyarországi orosz kommunisták egyik vezetője, V. Uraszov: „1918 decemberében nyomdánkban tartalmas anyag gyűlt össze a »Vörös Újság« első számához. Egyik este hozzáláttunk a lap nyomtatásához. Forgatni kellett a lendítőkereket, ezért nagy erőfeszítésre volt szükség, hogy akár csak egyetlen lenyomatot is kaphassunk. E történelmi estének minden résztvevőjéről csorgott a verejték … Sorban forgattuk a kereket: Feckó, Németi Lajos, Seidler és én. A Központi Bizottság tagjai is segítettek: Kun Béla, Szántó Béla, Korvin Ottó, Vágó Béla és még két elvtárs, de a munka rosszul és lassan haladt. Kun Béla sokat korholt bennünket: »Nem tudtatok rosszabb nyomdát találni!« – mondogatta. Megkért, hogy keressek orosz munkás elvtársakat, akik segítenek forgatni a kereket. Egy óra sem telt el, és öt megbízható elvtársat hoztam, de így sem mentünk sokra. Kun Béláék elhatározták, hogy másik, modernebb nyomdát keresnek, közelebb Budapest központjához. Találtak is. Az új helyen olyan gyorsan ment a nyomás, hogy alig győztük összerakni az újságokat …”30
december 7-én hangzott fel először a budapesti újságárusok ajkán: „Itt a »Vörös Újság!«” A később csak röviden „Vörös”-nek becézett lap hamarosan nagy népszerűségre tett szert. Kezdetben hetenként kétszer, majd háromszor, sok ezer példányban jelent meg, és hamar szétkapkodták.
A „Vörös Újság” mellett hamarosan más kommunista lapok kiadását is megkezdték. December közepén az „Internationale”, a párt tudományos és irodalmi folyóirata, januárban az ifjúmunkások lapja, az „Ifjú Proletár”, majd a „Vörös Katona”, és február elején a falusi proletariátus számára „A Szegény Ember” című újság jelent meg.
Különösen hatékony és gyors eszközei voltak a kommunista agitációnak a röpcédulák. Ezek azonnal reagáltak az eseményekre, tömören, élesen leplezték le a nép érdekeivel ellentétes szándékokat, és hívták fel a dolgozókat, katonákat a cselekvésre. A szociáldemokrata párt évek alatt nem adott ki oly sok és annyiféle röpcédulát, mint a kommunisták a párt megalakításától a Tanácsköztársaság kikiáltásáig eltelt négy hónap alatt.
A kommunista párt ereje nem az apparátus kiépítettségében, szervezeteinek mennyiségében, a pártszervek hálózatának szoros összefogottságában, a párttagok számában rejlett.
„A szó mai értelmében vett pártapparátusunk alig volt. A Központi Bizottság legtöbb tagja kialakította a barátaiból, hozzá közel álló elvtársakból a maga szűkebb aktíváját, ez jelentette a párt apparátusát” – írja Hevesi.31
A párt a maga tevékenységében a szorosabb értelemben vett pártszervező munka elé helyezte az agitációt és a propagandát. Az adott körülmények között ez helyes volt még akkor is, ha az egyesülés után végzetes következményei lettek annak, hogy a kommunista párt, amely elhódította a szociáldemokrata párt tömegeit, feloldódott annak évtizedek során kiépült szervezeteiben …
A Kommunisták Magyarországi Pártja eruptív erejű sikereit mindenekelőtt az általa hirdetett eszmék igazságának köszönhette. A párt adott először helyes választ azokra a kérdésekre, amelyek a magyar dolgozók milliós tömegeit foglalkoztatták.
A kommunisták szóban és írásban megmagyarázták a népnek, hogy a kapitalizmus megérett a bukásra. Pusztító törvényszerűségeinek: a háborúknak, a termelés anarchiájának, a dolgozó tömegek nyomorának megszüntetéséhez egyetlen út vezet: a szocialista forradalom. Bebizonyították a szociáldemokraták állításaival szemben, hogy a munkásosztály Magyarországon is megérett a szocialista forradalom győzelmes megvívására és az államhatalom átvételére. Megértették a munkásokkal, hogy a szociáldemokrata párt a maga módszereivel nem vezére, hanem akadályozója a szocializmus megteremtéséért folyó harcnak.
Leleplezték a magyar kormánynak azon törekvéseit, hogy a világháborúban győztes kapitalista nagyhatalmak védelme alá helyezze a burzsoá társadalmi rendet, és hogy a wilsonizmus burzsoá pacifista illúzióival próbálja elterelni a nép figyelmét a lenini tanításról.
Bebizonyították, hogy a polgári demokratikus kormány a programjában vállalt feladatok végrehajtására is képtelen: nem teremtette meg a békét, hiszen az imperialista háború utóvéd-csatározásait folytatja a nemzetiségekkel szemben; nem hozta meg a szabadságot, mert a régi és az új erőszakszervezetet könyörtelenül felhasználja a dolgozók mozgalmainak leverésére; nem biztosítja a munkások kenyerét, mert eltűri, hogy a gyárosok és a földbirtokosok szabotálják a termelést; nem adja a földet a parasztság kezére, mert nem akarja forradalmi módon elvenni azt a világi és egyházi földbirtokosoktól.
Voltak a párt propagandájának gyenge oldalai, hibái is. Még a legfelkészültebbek, Kun és a Szovjet-Oroszországból hazatért többi vezető sem sajátították el elég mélyen a szocialista forradalomról és a pártról szóló lenini tanításokat, a fiatalabbik garnitúra pedig képzettségét tekintve messze elmaradt tőlük. Ezek a hibák azonban a novembertől márciusig terjedő időszakban még nem akadályozták meg a pártot abban, hogy történelmi szerepét betöltse, és eredményes harcot folytasson a proletárdiktatúra előfeltételeinek megteremtéséért.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Szerbia: Szent Száva ünnepe (Savindan) A holokauszt nemzetközi emléknapja: 2005-ben az ENSZ közgyűlése egyhangú határozattal az auschwitzi haláltábor 1945-ös felszabadításának napját a holokauszt mintegy hatmillió áldozatának nemzetközi emléknapjává nyilvánította.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A kardcsörgetés, a hírek manipulálása, a kiberterek támadása folyamatos, de a legrosszabb talán még elkerülhető.
Kit, vagy mit védett meg az amerikai hadsereg a második világháború óta az USA tőkéseinek érdekein kívül? A retorikai kérdést azoknak teszem fel, akik arról álmodoznak, hogy az amerikai, az angol, a francia katonák és haditechnika Kelet-Európába ömlesztése bármitől is elrettentheti Oroszországot, s ez jót hozhat a térségben élőknek. Még egyszer hadd figyelmeztessem az ebben reménykedőket:
Gondoljanak a vietnámi szőnyegbombázásokra, a Szerbiában, Irakban, Afganisztánban, Líbiában, Szíriában megölt civilek százezreire, földönfutóvá tett millióira, a lerombolt otthonokra, középületekre, ipari létesítményekre, gáz-, villany és vízvezetékre!
Ehhez képest számosan vannak, akik azért „szurkolnak”, hogy Washington tanítsa móresre Moszkvát anélkül, hogy számításba vennék, milyen következményei lehetnének ennek a saját és családjuk életére itt, Magyarországon is. Többségükhöz nyilvánvalóan el sem jut Vlagyimir Putyin elnök 2007 óta évente legalább kétszeri-háromszori figyelmeztetése: Moszkva kénytelen lesz felvenni az elé dobott kesztyűt, ha a Nyugat nem fejezi be az orosz határokra nyomulását, s nem adja jelét kézzel fogható megállapodásokkal, hogy kész figyelembe venni Oroszország biztonsági szempontjait.
Saját érdekünkben kell megérteni, hogy komolyan kell venni: provokáció esetén az orosz vezetők elszánták magukat a visszacsapásra, amihez országuknak megvannak a képességei. Ha ez bekövetkezik, Isten óvja azokat, akik célkeresztbe kerülnek akár Európában, akár az USA-ban! S mielőtt félre magyarázná valaki: ez a realitások higgadt figyelembevétele. Hozzákalkulálva azt is, hogy Oroszországban jelentős tábora van annak a gondolatnak, hogy elég volt a nyugatiak általi megalázásból. Rendszeresen hallgatom és olvasom az orosz állami és nem állami médiában megszólaló szakértők tucatjait, akiknek
többsége ma még csupán egy Ukrajna felől érkező, esetleges fegyveres behatolás elleni azonnali válaszcsapásban gondolkodik.
Ezt is lehetőleg úgy, hogy az orosz reguláris hadsereg egységei ne lépjenek a szomszédos ország területére, miközben az amerikai hivatalos és félhivatalos feltételezések ennek épp az ellenkezőjével riogatnak. Ezzel egy időben az orosz határok közelében lévő NATO-országokba folyamatosan áramlanak a nyugati katonák és felszerelések. Ukrajna északi és keleti–délkeleti részén pedig százezres katonai egységet és szabadcsapatokat összpontosítottak, amelyekhez a városok, falvak épületeiben hatalmas károk okozására képes sorozatvetőket, amerikai és angol páncéltörő lövegeket, páncélozott járműveket, tömérdek lőszert telepítettek, s hozzájuk nyugati kiképzőket, instruktorokat irányítottak. Nyilvánvalóan amerikai garanciák mellett hazatért önkéntes varsói száműzetéséből Petro Porosenko, a puccsal hatalomra került előző államfő is, aki ellen hazaárulás a vád, de nem tartóztatták le. Ha igazán forró lesz a légkör, feltehetően őt hozza helyzetbe Washington a komikusból lett elnök, a feladatra teljesen alkalmatlan Volodimir Zelenszkij helyett.
Talán épp ezek hatására, a milliók által nézett „Vasárnap Este Vlagyimir Szolovjovval” című orosz vitaműsor január 23-ai adásában már a megelőző csapás gondolatát is élesen felvetette a résztvevők egyik-másika. E tekintetben a fő szószóló Jevgenyij Szatanovszkij, a tekintélyes elemző volt, aki a műsorban „híres zsidónak” nevezve magát, emlékeztetett az 1967-es izraeli–arab háborúra, ami az izraeliek preventív hadművelete miatt mindössze hat nap alatt lezajlott. Utalt továbbá Joszif Sztálin 1941-es, a náci Németország Szovjetunióra támadása előtti hezitálására, ami azonnal 100 ezrek halálát és milliók földönfutóvá válását okozta. Köztük saját családjának fele veszett oda. Ilyen meggondolásból bűnnek tartaná, ha az általa nem ok nélkül fasiszták által uraltnak tekintett, amerikai bábállammal, vagyis az Ukrajnával való finomkodás miatt hasonló történne 2022-ben.
Az óvatosabb álláspont képviselői között volt a nyugalmazott vezérkari tábornok, több szovjet/orosz–amerikai fegyverzetkorlátozási tárgyalás résztvevője, a mai egyetemi tanár, Jevgenyij Buzsinszkij. Felidézte, hogy 1997-ben a NATO nem csak a keleti bővítés elleni orosz tiltakozást utasította el, de azt is, hogy mondjanak le atomfegyverek telepítéséről az új tagállamokban. Ugyanez ismétlődött 2009-ben, amikor Moszkva nevében az akkori államfő Dmitrij Medvegyev az európai stabilitás mellett szállt síkra. Mindezzel együtt Ukrajna lerohanása helyett a katonai infrastruktúra elektronikai eszközökkel történő megbénítását, köztük a légierő gépeinek távolról, a földön történő megsemmisítését tartotta valószínűbbnek, ha feltétlenül lépnie kellene a moszkvai vezetésnek. Vele szemben Szatanovszkij azt mondta: ha egy csomót nem lehet kibogozni, akkor azt el kell vágni. Következésképp
Ukrajnát szövetséges autonóm részekre osztva Oroszországhoz kell csatolni, hogy helyreálljon az itteni világ évszázados, sőt évezredes, természetes rendje.
Ennek tükrében érthető, hogy sokakat tart izgalomban, lesz-e háború Oroszország és Ukrajna között. S még inkább, összecsap-e Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok által vezetett NATO? A válaszom, és legyen igazam, a hagyományos értelemben vett háborúnak még Moszkva és Kijev között is igen kicsi az esélye, hiszen minden ellenkező látszatkeltés ellenére a két fél eddig még nem állt hadban egymással. Arról már nem is beszélve, hogy körülbelül három és fél millió ukrajnai állampolgár dolgozik Oroszországban. Róluk egyáltalán nem szólnak a kijevi és nyugati híradások, minthogy az emberi sorsokkal még az internet népének botcsinálta stratégái sem számolnak…
Oroszország rendre elhárítja magától, hogy közvetlen köze lett volna a nyolc évvel ezelőtt, eredetileg csupán autonómiát követelt Donyecki, illetve Luganszki Népköztársaság létrejöttéhez. Ugyanakkor felvállalja, hogy segélyezi, s nyilvánvaló, hogy katonai eszközökkel is támogatja a szakadárokat, akik ellen Kijev először büntető zászlóaljakat vezényelt, aztán kiéheztetéssel, a polgári jogoktól való megfosztással, a nyugdíjak visszatartásával és más pénzügyi szankciókkal lépett fel. Jó ideje pedig ezrek halálát okozó ágyúzással akarja térdre kényszeríteni azokat, akiket egyébként Ukrajnához tartozónak tekint. A világban, beleértve Magyarországot is, azonban nem gondolják végig:
ilyen előzmények után nehezen képzelhető el, hogy a Donyec-medencében élő négy milliónyi civil kitörő lelkesedéssel fogadná a bevonuló ukrán csapatokat, amelyek nyilvánvalón azonnal tisztogatásba kezdenének…
A Moszkva és Washington közötti összecsapásnak, ami a földi élet megszűnéséhez vezethetne, még kisebb a valószínűsége. Ugyanakkor a felek közötti hibrid háború szüntelenül zajlik. Ebbe az Ukrajnában helyettesítőkkel folytatott, azaz mindkét oldalról proxy hadviselés ugyanúgy beletartozik, mint egymás kiberterének támadása, a számítógépes és telekommunikációs rendszerekbe való kölcsönös behatolás. Manapság Ukrajna a gerillaháborúra való felkészülést is meglebegteti.
Zajlik a média hagyományos és internetes formáin keresztül történő hírhadviselés. A küzdelem részei a Nyugatról Oroszországban támogatott NGO-csoportok, a moszkvai hivatalos beszédben ötödik hadoszlopnak nevezett, nálunk civilekként aposztrofált szervezetek. Újabban a bírálat középpontjába kerültek az úgynevezett „rendszerszemléletű orosz liberálisok”, akikre eddig a népszerűtlen gazdasági döntéseket hangoztató emberek szerepét osztották. A vasárnap esti televíziós vitában ketten is azt indítványozták:
„semlegesíteni kell őket”, hiszen az úgymond narkoelit, a nyugatos, Ukrajnával is zavartalanul kereskedő milliárdosok nem törődnek az állam szempontjaival, ők csupán saját anyagi érdekeiket követik.
A Washington és Moszkva közötti küzdelem egyik legfontosabb része a fegyverkezési verseny. Minden jel szerint ebben az orosz fél előnyre tett szert, s ennek következtében megnőtt érdekérvényesítő képessége. Ennek tudható be, hogy a washingtoni kormány képviselői tárgyalóasztalhoz kényszerültek az oroszországi vezetőkkel, miután utóbbiak 2021. december 15-én két ultimátumszerű megállapodás-tervezetet adtak át.
Az amerikai kormánynak szóló kezdeményezés lényege: a felek nem avatkozhatnának be egymás belügyeibe, beleértve az olyan egyének és csoportok támogatásáról való lemondást, amelyek célja a másik országban alkotmányellenes hatalomváltás elérése. Moszkva garanciát kér arra, hogy Washington nem használja fel más országok területét és infrastruktúráját Oroszország elleni támadásra, nem bővíti a NATO-t keleti irányban, lemond az ilyen országokkal való katonai együttműködésről, s kölcsönösen korlátozzák az egymás területét elérő rakétafegyverek telepítését, különös tekintettel az atomcsapás-mérő eszközökre. Mindez feltételezi az amerikai atomfegyverek kivonását Európából.
Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete tagállamainak tett indítvány szerint a felek nem tekintik ellenségnek egymást. Ennek jegyében javítani kell az információcserét, többek között forró telefonvonalak létesítésével. Bizalomerősítő intézkedésekkel kell elejét venni a fegyveres konfliktusoknak. Nem telepítenek más országok területére fegyvereket, s nem teszik lehetővé, hogy olyan földi telepítésű fegyverek kerüljenek országaikba, amelyekkel a szerződést aláíró más országokat lehet megtámadni. Lemondanak arról, hogy Ukrajna, Kelet-Európa, a Kaukázuson-túl és Közép-Ázsia területén bármilyen hadműveletben vegyenek részt.
Sok nyugati és hazai elemzőt meglepetésként, sőt hidegzuhanyként érhette, hogy Washington nem utasította el kapásból Moszkva javaslatait.
Eddig ugyanis azzal ámították közönségüket, hogy Oroszország gazdasági ereje jelentéktelen, ezért nem képes ellenállni a Nyugat részéről rá nehezedő katonai és gazdasági nyomásnak. Ehhez képest Genfben, Brüsszelben és Bécsben, több fórumon és fordulóban megkezdődtek a tárgyalások is. Legutóbb, január 21-én az amerikai külügyminiszter arról tájékoztatta orosz kollégáját, hogy a washingtoni adminisztráció egy héten belül ad írásos választ az orosz indítványokra.
Ez is jelzi, hogy a sokat emlegetett egypólusú, a Szovjetunió szétesése utáni, az USA hegemóniájára épülő világrend a múlté. Nem arról van szó, hogy az Egyesült Államok a saját társadalmán belül létrejött szociális szakadékok, ellenérdekek, a népesség összetételének megváltozása, a demokrácia intézményeinek formálissá válása, s helyettük a tőkével összefonódott, mélyállami döntéshozatali struktúrák uralma miatt, illetve a nemzetközi gazdasági, fegyverkezési és politikai térben felemelkedett hatalmak által támasztott kihívások következtében egyik napról a másikra megrendülne. Arról viszont igen, hogy mindennek következtében
az Amerikai Egyesült Államoknak fel kell adnia, hogy kivételes hatalomként tekintsen önmagára.
Pillantson bárki a Közel-Kelet vagy Afrika térképére, amelyeken vonalzókkal jelölték ki az országhatárokat, tekintet nélkül a törzsi, a gazdasági megfontolásokra, a közlekedési s bármilyen más szempontra! Általában a Nyugat, s ezen belül az USA vezetői, sőt népe hozzászokott ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja más társadalmak történelmi, kulturális-vallási sajátosságait, hagyományait. Mindent saját gyarmatosítási–újgyarmatosítási céljainak rendelt alá, s ezt azzal a szólammal leplezte, hogy feladata az egész világon a demokrácia és a republikanizmus elterjesztése, s úgymond a biztonság garantálása.
Ehhez képest egyre inkább szembesülnie kell azzal, hogy le kell mondania a szerinte nem demokráciák – Oroszország, Irán, Kuba, Venezuela, Észak-Korea, korábban Irak, Szíria, Líbia és mások – kiátkozásáról, kiközösítéséről, szankcionálásáról a nemzetközi szerződések felrúgásával csupán azért, mert nem fogadják el az USA hegemón szerepét. Eközben Washington kettős mércéje folyamatosan lelepleződik azzal, hogy más, az érdekeit szolgáló autoriter, sőt diktatórikus rendszereket hímes tojásként kezel.
De miként alakult ki ez a helyzet? Milyen előzményeket követően kényszerült arra az Amerikai Egyesült Államok, hogy három évtized elteltével kénytelen legyen legalább tárgyalóasztalhoz ülni az annyiszor lesajnált Moszkvával, ahelyett, hogy kapásból lepöckölné javaslatait az orosz állam – s talán az egész világ – érdekeit szolgáló biztonsági kérdésekről. Anélkül, hogy a teljes történelmi tablót felvázolnám, itt csak arra utalok, hogy
a II. világháború alatt az angolszász hatalmak összefogtak a Szovjetunióvá alakult Oroszországgal, a zsidó-keresztény civilizációt fenyegető belső rohadás, a náci Németország ellen.
A győzelmet követően a jaltai megállapodásnak megfelelően osztották fel maguk között a világot annak érdekében, hogy az USA, s részben Nagy-Britannia és Franciaország mellett a Szovjetunió gyakorolja fölötte a csendőri szerepet. Eközben persze, a tőke szükségszerű és szüntelen terjeszkedési kényszerétől hajtva, rivalizálásuk sem szünetelt, ami a hidegháború végén, vagyis a Szovjetunió összeomlása után a Nyugat, ezen belül mindenekelőtt az Egyesült Államok triumfálásába torkollt.
Az alkalmatlan, s ezért Nyugaton agyonsztárolt Mihail Gorbacsov, illetve az ismételt elnökké választását amerikai kampánytanácsadóknak köszönő, az ország kifosztásához asszisztált, teljesen alkoholistává vált Borisz Jelcin – nem mellesleg a tőkéssé lett korábbi állampárti-pártállami nómenklatúra – ténykedése következtében Oroszország társadalma, közigazgatása, gazdasága, hadserege romokban hevert az 1990-es években.
1992-től negyvenmilliónyi orosz került a határokon túlra, s jelentős termelési láncok szakadtak meg. A (trianoni jellegű) traumát fokozta, hogy főleg amerikai „tanácsadók” százai serénykedtek a szétesett Szovjetunió utáni Oroszországban, hogy közreműködjenek a bányák és az iparvállalatok elkótyavetyélésében, a hadsereg rakétáinak, repülőgépeinek, hadihajóinak bontásában, az orosz állam megrendítésében. Az első öt évben az infláció átlagosan száz százalék körül alakult, de volt olyan esztendő, amikor 500 százalékos volt.
Gyakran nem kaptak fizetést az állami alkalmazottak, köztük a tudományos intézetek, múzeumok, archívumok, könyvtárak dolgozói, a pedagógusok, az orvosok, a fegyveres erők tagjai, köztük az Afganisztánból kivont, szélnek eresztett katonák, no meg a Kelet-Európából hazahozott, családostul sátortáborokban elhelyezett tisztek, tiszthelyettesek. A csődbe jutott orosz állam gyakran még az értéküket vesztett nyugdíjakat sem volt képes kifizetni. Az éhezés, az éhhalál mindennapos volt, a városokat az újgazdagokkal összefonódott maffiák uralták zsarolásokkal, rablásokkal, gyilkosságokkal.
Az államfői székbe először 2000-ben került Vlagyimir Putyin egyik első feladata volt a Kaukázusban zajló, a Nyugat által támogatott, szélsőséges iszlamisták, főleg csecsenek által indított polgárháború leverése, az ország gazdaságának, pénzügyi helyzetének stabilizálása.
Később nagy infrastruktúrafejlesztési, oktatási, egészségügyi és szociális programokba, s ezzel párhuzamosan a vállalkozások ösztönzésébe kezdtek, amelyek mindmáig zajlanak. Ennek következtében
– Oroszország mára a fegyverzet- és hadseregfejlesztés terén megelőzte ellenfeleit, akiket Putyin először 2007-ben, a müncheni biztonságpolitikai fórumon figyelmeztetett élesen: Moszkva nem fogja ölbe tett kézzel nézni Washington európai rakétatelepítési terveinek megvalósulását.
– 2008 nyarán visszaverték a Dél-Oszétiában állomásozó orosz békefenntartó erők elleni támadást, amiről az Európai Unió jelentéstevője is azt állapította meg, hogy Grúzia kezdeményezte. Az ország államfője az USA által az államfői posztra segített Miheil Szaakasvili volt, aki később Ukrajnában kapott szerepet többek között odesszai kormányzóként. Ottani kudarcai után Lengyelországba menekült, s jelenleg hazájában előzetes letartóztatásban van sikkasztás vádjával.
– Moszkva akkor is határozottan lépett fel, amikor a Kijevben, 2014 elején végrehajtott, Washington által előkészített és pénzelt államcsínyt kihasználva, visszacsatolta Oroszországhoz az 1954-ben Ukrajnához rajzolt Krímet. Itt addig is haditengerészeti bázist bérelt Ukrajnától az orosz hadsereg, aminek használatát az amerikai bábkormány megakadályozta volna, különös tekintettel arra, hogy már egyes katonai építkezésekre pályázatokat írt ki a Pentagon. A Krím visszatérését az anyaországhoz elsöprő erejű népszavazás erősítette meg, amit nyugati megfigyelők és közvélemény-kutatók is igazoltak.
– Az ukrajnai események másik vonulata: az Oroszországgal határos, döntően oroszok által lakott donyecki és luganszki terület széles körű autonómiát követelve szembeszállt az kijevi kormány ukranizációs törekvéseivel, majd a rájuk küldött banderista-fasiszta irreguláris büntető zászlóaljakkal fegyveresen is felvette a harcot. Ehhez alighanem közvetett támogatást kaptak és kapnak Moszkvától. Az ottani gazdaság egyre inkább az oroszhoz kötődik, jóllehet a Kreml továbbra is köti az ebet a karóhoz: a Németország, Franciaország és az EBESZ által tető alá hozott minszki megállapodásokat tekinti érvényesnek. Ezek a helyzet rendezését a Kijev, illetve az érintett Donyeck és Luganszk közötti tárgyaláshoz, megállapodásukhoz, népszavazáshoz stb. kötik, s Moszkvát nem tekintik a konfliktus részesének.
A tágabb értelemben vett nemzetközi porondon Moszkva először 2015-ben, Szíriában mutatta meg, hogy egy adott térségben képes eredményesen érvényesíteni akaratát, ha kell, akár Washingtonnal szemben is.
– Anélkül, hogy teljességre törekednénk, s elidőznénk a Navalnij-ügy, s a hasonlók felett, említsük meg, hogy 2020-ban a Nyugat már-már kiszakította Belaruszt Moszkva érdekköréből, ám végül nem ismétlődött meg a kijevi forgatókönyv. Ellenkezőleg, azóta a két ország az eddigieknél is szorosabbra fűzte, a katonai, a gazdasági egyezmények sokaságával, a jogszabályok harmonizálásával de jure szövetségivé fejlesztette kapcsolatait.
– 2021 szeptemberében Azerbajdzsán és Örményország – Törökországnak az azeriek melletti szerepvállalásával kirobbant – fegyveres konfliktusában Putyin közvetített eredményesen, megakadályozva a még nagyobb vérontást.
– Moszkva legutóbb – az ázsiai térség érintett országaival igen intenzív diplomáciai manővereket követően, életet lehelve az általa létrehozott, addig tetszhalott katonai szövetségbe, az ODKB-ba – 2021. január 6. és 19. között, a közelkülföldhöz tartozó nyolc állammal együttműködve biztosította, hogy Kazahsztánban véget vessenek a tömegek jogos szociális elégedetlenségére ráépült, a különféle klánok és az amerikai, a brit, a török érdekeltségek közötti hatalmi játszmák részeként országszerte kirobbant, véres zavargásoknak. Ezzel a Kreml megerősítheti pozícióját a posztszovjet Közép-Ázsiában.
A putyini kapitalista Oroszország legfőbb támasza a geopolitikai manőverekben a világgazdasági tényezővé vált Kína, e téren az Amerikai Egyesült Államok legfőbb kihívója.
Moszkva és Peking kapcsolata mindenekelőtt azon alapul, hogy Kínának egyelőre szüksége van az orosz fegyverek elrettentő erejére, egyúttal Oroszország területén haladnak át a kínai áruk Európába szállításához szükséges, meghatározó, folyamatos fejlesztés alatt álló vasútvonalak és autósztrádák. Egyedül Oroszország képes egész évben biztosítani az északi Jeges-tengeri hajózási útvonalat. Emellett hatalmas gázvezetékek épülnek Szibériából Kína irányába, hogy kielégítsék az ottani ipar mérhetetlen energiaigényét.
Hogy ez a kapcsolat mikor válik terhessé Moszkva számára, az a jövő zenéje. Most azonban Oroszországnak nem csak gazdasági és pénzügyi okokból van szüksége a kínai háttérre, hanem azért is, mert az Egyesült Államok ma sem csinál titkot abból, hogy amiként Hitler tervezte, az Oroszország területén lévő erőforrásokat a maguk javára akarják hasznosítani, s ennek érdekében részekre osztani az orosz birodalmat. Amerikai pénzügyi segítséggel, kongresszusi tagok támogatásával évente kétszer is konferenciát rendeznek Litvániában, aminek ez a témája. Peking és Moszkva pillanatnyilag kölcsönös érdeke tehát, hogy egymásnak vessék hátukat a globális tőkeküzdelmekben, amelyekben már nem egyszerűen egyes országok, hanem egész kontinensek feletti üzleti befolyás megszerzése a cél. Az USA pénzügyi körei nyilvánvalóan azért nyomják bele Európát, de talán az egész világot ebbe a könnyen katonai összecsapássá válható konfliktusba, hogy
megállítsák a térvesztést, amit az utóbbi másfél évtizedben elszenvedtek.
Ráadásul, ez a térvesztés gyorsuló ütemben folytatódhat, ha Washington nem képes semlegesíteni az ez ellen ható kínai törekvéseket, amelyek érvényre juttatásába Moszkva a vele jó kapcsolatokat ápoló Indiát, Iránt és másokat is bevonhat. Az amerikai kormányzat három évtizeden át visszautasította az oroszokkal való partneri együttműködést, s többek között az Északi Áramlat-2 gázvezeték beüzemelésének, a Covid-vírus elleni, talán leghatékonyabb vakcina elismerésének akadályozásával és számos szankcióval fejezi ki, hogy csak az erő nyelvén hajlandó beszélni.
Számos moszkvai szakértő ezért is fejezi ki kételyeit a most kezdődött orosz–amerikai tárgyalásokkal kapcsolatban. Úgy gondolják, mindez csak időhúzás és maszatolás, hogy annál eredményesebben rángathassák bele egy lokális fegyveres konfliktusba Oroszországot, aminek következtében újabb lépést tehetnének a környezetében lévő országok katonai, s ami ebből következik, gazdasági–pénzügyi–politikai ellenőrzése, s előbb-utóbb az orosz gazdaság erőforrásainak saját célokra használása érdekében. Nézetem szerint ez a valódi oka annak, hogy az orosz határok mentén évtizedek óta módszeresen szított feszültség mára közel jutott a robbanásponthoz.
A helyzeten csak ront, hogy az USA szemszögéből nagyon fogy az az idő, amelyen belül még érdemben veheti fel a versenyt Kínával. A fent említett moszkvai tévévitában Andrej Bezrukov, az oroszországi Kül- és Védelempolitikai Tanács elnökségének tagja öt pontba foglalta azokat a feladatokat, amelyeket a washingtoni adminisztrációnak mielőbb meg kell oldania, hogy a számára egyetlen igazán fontos célra, a Pekinggel való küzdelemre koncentrálhasson. Mint jelezte, ennek érdekében:
– Washingtonnak „nyugalmat kell teremtenie Európában”, ahol mind a nagyobb, mind a kisebb szövetségesek egymással is vetélkednek, s egyre kevésbé veszik jó néven az Egyesült Államok gyámkodását! – Kezelni kell az USA súlyosbodó gazdasági és szociális problémáit! – Fel kell építeni, és megszilárdítani a Csendes-óceáni térség ellenőrzésére hivatott új katonai szövetséget! – A konfliktusokat nem fegyveres, hanem diplomáciai úton kell kezelni, mert Washington nem gabalyodhat az afganisztánihoz, az irakihoz, a szíriaihoz hasonló újabb ügyekbe! – S mindezt a fő cél érdekében tenni, azaz minden erőt a Kína által támasztott kihívások kezelése érdekében koncentrálni!
Első pillantásra is megállapítható, hogy a Biden-kormányzat egyik ügyben sem áll jól. Ezért ép ésszel a kívülállónak arra kell gondolnia: mi sem hiányozhat kevésbé Washingtonnak, mint beleragadni az ukrajnai dágványba. amit a kormányellenes amerikai hírtelevízió, a Fox News is egyre élesebben vet fel. De hát a tőke pillanatnyi érdekeit képviselő kormányoknak, így az amerikainak sem az ép ész, a közérdek határozza meg a lépéseit. Éppen ezért bármi megtörténhet, amikor a hatalmi körökben azt gondolják, hogy csak a falig fognak elmenni, hogy előnyt csikarjanak ki a maguk számára, de ott majd megállnak. Ám legyen így, mert más reménye aligha marad az itt élőknek, akiket egyébként szemrebbenés nélkül fel fognak áldozni, hogy aztán a tömegek előtt valamely bűnbakra, leginkább a gonosz Moszkvára, s annak jelenlegi vezetőjére hárítsák a felelősséget. A cinizmusnak ugyanis nincsenek határai ebben a minden világok legjobbikaként beállított világban. (bekialtas.blog.hu)
Zágráb, Kijev, London, Berlin, 2022. január 25. (MB)
A NATO egyes tagállamai kezdenek hajlandóságot mutatni Oroszország biztonsági igényeinek kielégítésére. Többen bejelentették, hogy nem hajlandók háborúba keveredni Oroszországgal Ukrajnáért – jelentette a Magyar Békekör tudósítója kedden.
Zoran Milanovic, horvát államfő, a horvát fegyveres erők főparancsnoka Zágrábban bejelentette, hogy ha a NATO háborúba keveredne Ukrajna miatt, kivonnák a horvát katonákat Kelet-Európából, a NATO fennhatósága alól. “Főparancsnokként szorosan követem azokat a kijelentéseket, amelyek arra utalnak, hogy a NATO – nem egy ország, nem az Egyesült Államok – növeli jelenlétét, és felderítő hajókat küld. Semmi közünk ehhez, és a jövőben sem lesz hozzá semmi közünk. Ezt garantálom” – mondta a horvát államfő.
Németország tudatta, hogy nem tesz eleget Kijev kérésének, és nem szállít fegyvert az ukrán hadseregnek. Berlin ezzel elhatárolódott az amerikaiaktól, akik felhatalmazták a balti államokat amerikai fegyverek átadására Ukrajnának. A német döntés nagy port kavart a NATO-ban. Washington, Lengyelország és a balti államok az egység megbontásával vádolják Berlint.
A Békekör tudósítója emlékeztet arra, hogy a német hadiflotta főparancsnoka, Kay-Achim Schönbach altengernagy szombaton annak a meggyőződésének adott hangot, hogy Oroszország nem akar háborút, Putyin egyszerűen tiszteletre tart igényt, s azt meg is kell adni neki. A Krím hovatartozásáról azt mondta, hogy „a hajó elment”, tudomásul kell venni, hogy a Krím visszavonhatatlanul Oroszországhoz tartozik. A német védelmi miniszter felmentette tisztségéből Schönbachot, Moszkva viszont úgy reagált az altábornagy véleményére, hogy „vannak még értelmes emberek Nyugaton”.
Az Egyesült Államokkal legszorosabb szövetségesi viszonyban álló britek is lépéstávolságot vettek Washington háborús hisztériakeltésétől. Liz Truss külügyminiszter a brit alsóházban közölte, nem valószínű, hogy Nagy-Britannia katonát küldene Ukrajnába harcolni.
Mindazonáltal a NATO vezető hatalma nem állt el attól, hogy 8500 katonát és hadifelszerelést telepítsen a balti államokba, hogy „elrettentse Oroszországot Ukrajna megtámadásától”. Oroszország hadihajó-gyakorlattal reagált a lépésre. A Balti-tengerre irányított húsz harci hajót, segédhajót, rakéta korvettet, kis méretű tengeralattjáró-elhárító hadihajót. Bevontak a hadgyakorlatba part menti és kikötői aknavetőket, valamint merev- és forgószárnyú repülőgépeket. A Balti Flotta rakétahajóinak legénysége tüzérségi tüzet nyitott légi célokra, nevezetesen olyan világító lövedékekre, amelyeket a kalinyingrádi régióban fekvő Taran-fokról lőtt ki egy 152 mm-es Akatsia önjáró zászlóalj.
Az amerikai hisztériakeltéssel szemben még Kijevben is nyugalomra intettek. Olekszij Reznikov védelmi miniszter kedden a parlamentben kijelentette, hogy „a mai napig nincs ok azt hinni”, hogy Oroszország közelgő megszállásra készülne.+++
Egy közszereplőről szóló kompromittáló adatok is lapultak Schadl György páncélszekrényében
Egy közszereplőről készült kompromittáló adatok is előkerültek Schadl György hálószobájának páncélszekrényéből. Egy borítékban két fénykép volt, ezeken három meztelen ember látható intim helyzetben, és egy közszereplő neve szerepelt a fotók mellett talált két DVD-n. A közszereplő azt mondja, nem ismeri Schadl Györgyöt, és szerinte nem készülhettek róla kompromittáló felvételek.
Kompromittáló adatokat találtak az egyik közéletben szereplő személyről a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar letartóztatott vezetőjénél, Schadl Györgynél tartott házkutatáson – értesült az RTL Híradó.
Egy férfi egy nővel szexuális aktust folytat egy ágyon, egy tükrös-tolóajtós szekrény mellett. Ezt az aktust egy másik személy fényképezi, ő is látszik a felvételen.
Mindannyian meztelenek” – az ügyészség összefoglalója szerint ezt ábrázolja az a két fénykép, ami egy borítékban került elő Schadl György hálószobájának páncélszekrényéből tavaly november elején.
A Magyar Bírósági Végrehajtói Kar vesztegetéssel gyanúsított elnökét akkor fogták el a ferihegyi repülőtéren, majd a lakhelyén órákon át házkutatást tartottak.
A képek mellett kinyomotatott üzenetek és két DVD is volt a páncélszekrényben, amelyekre egy közszereplő vezetéknevét írták fel.
Ezeket is bűnjelként vették jegyzőkönyvbe.
Schadl György előbb azt mondta, hogy nem tudja, mi van a DVD-ken, és azt sem tudja, hogy kerültek a páncélszekrénybe. A közel tíz órán át tartó házkutatás egy későbbi pontján viszont azt mondta, hogy a DVD-ken üzenetváltások vannak kimentve.
Az ügyészség akkor is megemlítette ezeket, amikor Schadl letartóztatását kérték a bíróságtól. Akkor úgy fogalmaztak, hogy
a lefoglalt boríték egy közéleti személyre nézve kompromittáló adatokat és feltehetően kompromittáló videófelvételt is tartalmaz.
Majd arról írtak, hogy Schadl Györgynek kiterjedt kapcsolatrendszere volt, és minden lehetséges eszközt felhasználva igyekezett különböző eljárásokat a maga vagy az őt megkereső személyek számára kedvezően befolyásolni.
Az RTL Híradó megkereste azt a közszereplőt, akire a cédéken lévő felirat utalhat. Azt mondta, hogy nem ismeri Schadl Györgyöt, se ő, se más soha nem zsarolta meg, és nem tudja elképzelni, hogy róla kompromittáló felvétel készült volna. (rtl)
A balrad.ru kommentje a „kunyera” után
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Bal-Rad komm: Az esetek sora arra enged következtetni, hogy VALAKI(K) nagyszabású zsarolóakciót indított(tak) A DÖBRÖGISTA HORDÁN BELÜL. Aligha véletlen az információk napi szinten való szivárogtatása a médiák felé.
MOST MÉG csak találgathatunk, aminek sok értelme nincs! Viszont az biztosnak látszik, hogy a választásokig még sok érdekesség fog kiszivárogni a maffia kontra maffia buliról. Hogy aztán ez a MAFFIALESZÁMOLÁS a vajdabanda melyik ágát pusztítja el? – azt majd meglátjuk. Talán a választások után!
Ám HA ELŐBB DERÜL(ne) KI AZ „IGAZSÁG”, ne lepődjünk meg azon, hogy Döbrögi személyes óhajtására maga Judith Amazon telepítette be a végrehajtó maffiába Völnert, hogy lebuktassa a galádokat!
Mai (2022 01. 26.) ragálymatinéjában a qrmányvetítölde azzal hülyít BENÜNKET, MAGYAR PÓROKAT! – hogy tegnap éjfélig vajdaságban: „A beoltottak száma 6 345 766 fő, közülük 6 083 949 fő már a második, 3 567 044 fő pedig már a megerősítő harmadik oltását is felvette. Összesen 20 174 új fertőzöttet igazoltak, ezzel a járvány kezdete óta összesen 1 471 276 főre nőtt a beazonosított fertőzöttek száma. Elhunyt 69 többségében idős, krónikus beteg, így az elhunytak száma 41 087 főre emelkedett. A gyógyultak száma folyamatosan nő, jelenleg 1 224 813 fő, az aktív fertőzöttek száma pedig 205 376 főre emelkedett. 3145 koronavírusos beteget ápolnak kórházban, közülük 164-en vannak lélegeztetőgépen. Az omikron és a február 15-től életbe lépő oltási igazolvány miatt is érdemes kihasználni az oltási akciót, amely csütörtökön, pénteken és szombaton folytatódik.
Következő oltási akciók a kórházi és járásközponti oltópontokon:
· 2022. január 27-28. (csütörtök-péntek) 14-18 óra között.
· 2022. január 29. (szombat) 10-18 óra között…”
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
A dolgozó nép forradalma 1918 októberében egycsapásra ledöntötte azokat a gátakat, amelyek a magyar társadalom életfontosságú kérdéseinek megoldását hosszú idő óta akadályozták.
A forradalom megálljt kiáltott annak a szörnyű vérontásnak, amely 1914 óta már több mint félmillió magyar életébe került.
Széttörte a magyar népre négy évszázada nehezedő nemzeti elnyomás bilincseit.
Elsöpörte az állam éléről a feudális elmaradottság konzerválásához ragaszkodó nagybirtokos kasztot, amely a maga szűk osztályérdekeit mindig a nép és a nemzet rovására érvényesítette.
A polgári demokratikus szabadságjogok kivívásával megteremtette azokat a feltételeket, amelyek biztosították, hogy a forradalom továbbfejlődésében, a szocialista forradalom győzelmében érdekelt tömegek maguk vegyék kezükbe sorsuk intézését.
És nem utolsósorban: a forradalom győzelme megnövelte a dolgozók öntudatát, önerejébe vetett hitét. A magyar népben a történelem folyamán még soha nem tapasztalt energiák voltak felszabadulóban …
A dolgozók – ellentétben a kormánnyal – október 31-ével még korántsem érezték befejezettnek a forradalmat.
A következő napokban a forradalom lángja végigsöpört az egész országon.
A nép hosszú évek óta felgyülemlett haragja mindenekelőtt azok ellen robbant ki, akik szemében az elnyomó, kizsákmányoló rendszert megtestesítették: a jegyzők, szolgabírók, csendőrök ellen.
A novemberi napokban a falvak egész sorából kergették el a jegyzőket. A parasztok nem tudták megbocsátani nekik azt a tengernyi szenvedést, amit az állam képviseletében okoztak, s amit közülük sokan egyéni korruptságukkal, zsarnokoskodásukkal még meg is tetéztek. A népharag nem egy helyen tettlegességben is megnyilvánult, néhány jegyzőt meg is öltek.
„Jegyzőket, főszolgabírókat bántalmazzák, életveszélyes fenyegetésekkel menekülésre kényszerítik” – jelentette a Komárom megyei alispán november 4-én a belügyminiszternek.10
„… az egész vidék lázong, a járás jegyzőit elkergették” – panaszkodott ugyanazon a napon a resicabányai járási főszolgabíró.11
„Az ország jegyzői karának nagy része székhelyéről menekülni volt kénytelen, egy része mindenéből kifosztott, egy része fel is koncoltatott”12 – állapította meg a krasznai és szilágysomlyói járás jegyzői karának november 11-én kelt felirata, amely egyben azt a kívánságot is kifejezte, hogy a helyzetre való tekintettel a jegyzőket vagy más vármegyébe helyezzék át, vagy szabadságolják, illetve nyugdíjazzák őket.
Jászi Oszkár megállapítása szerint ezekben a napokban a felkelt nép az ország jegyzői karának egyharmadát kergette el.
Mivel a hazatérő katonák révén és egyes laktanyák, katonai raktárak elfoglalása során a vidéki lakosság is nagyszámú fegyver birtokába jutott, sok helyen fegyveres támadást intéztek a csendőrőrsök ellen, azokat nemegyszer szabályos tűzharc során elfoglalták, a csendőröket lefegyverezték és szétzavarták.
„… a csendőröket üldözik, és le akarják mészárolni, az őrs működése megszűnt” – közölte november 2-án feletteseivel a kiskunmajsai őrs parancsnoka.13
„Felfegyverzett katonák sok helyen bandákba verődve … rombolnak és fosztogatnak. Megostromolják a laktanyákat, megtámadják a csendőröket, inzultálják és lefegyverzik azokat”14 – jelentette többek között a kassai csendőrkerület parancsnoka a belügyminiszternek ugyanazon a napon.
A hasonló jelentések november elején valósággal elárasztották a Belügyminisztériumot.
Több helyen a felfegyverzett tömeg megtámadta a nagykereskedők, spekulánsok, feketézők raktárait, malmokat, vasúti raktárakat, egyes üzleteket, és kifosztotta azokat. Szórványosan egy-egy gyűlölt földesúr kastélyát is feldúlták.
A vidék népének megmozdulásait a novemberi napokban az jellemezte, hogy jórészt beérték a múlt bűneiben vétkes, gyűlölt személyekkel és intézményekkel való leszámolással. Ebben az időszakban még aránylag ritkán fordult elő, hogy a dolgozók felkelése a magántulajdon alapjai ellen is irányult volna. Annál nagyobb figyelmet érdemelnek azok az esetek, amelyek bizonyítják, hogy a parasztság és a munkásság egy része már ekkor, vidéken is, tovább akart lépni a polgári reformoknál.
Az egercsehi kőszénbánya munkássága november elején a bányaműveket egész berendezésükkel együtt le akarta foglalni és a budapesti Nemzeti Tanács tulajdonává nyilvánítani. „Hosszas vitatkozás után sikerült igényeiket oda redukálni, hogy a bánya tulajdonjogát egyelőre nem bolygatják, csak a kitermelt szén lesz a Nemzeti Tanácsé …”15 – írta az eseményekről szóló beszámolójában az üzem mérnöke.
A novemberi napokban országos feltűnést keltett az a több lapban is közölt hír, hogy a balmazújvárosi parasztok elfoglalták és közösségi művelésbe vették az egyik környékbeli nagybirtokot.
„A nagy kiterjedésű Semsey-birtokot teljesen a balmazújvárosi kisemberek tartják hatalmukban. Kimondották, hogy ők a kommunista köztársaság alapján állanak, és mint ilyenek vették birtokukba a földet, melyet mint a kommunista közösség tagjai fognak munkálni, és hasznából közösen osztozkodni” – írta november 12-én a „Debreceni Újság”, azt is hangsúlyozva, hogy „az egész akció a legnagyobb rendben folyt le”.16
Nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezek a szórványos esetek országos jelenségekké váljanak.
A kormány mindent elkövetett annak érdekében, hogy a nép forradalmi megmozdulásait leszerelje.
A Nemzeti Tanácsban tömörülő pártok vezetői szóban és írásban egyaránt igyekeztek, hogy a nép gyűlöletének középpontjában álló személyeket és intézményeket fehérre mossák. „A csendőrök a Nemzeti Tanács egyik legmegbízhatóbb szerve, őket fogják küldeni a legveszélyesebb helyekre, hogy a rendet biztosítsák” – írta a „Népszava” november 3-án, tehát akkor, amikor a falvak népe fegyveres harcban állt a csendőrséggel.
Ahol azonban a szavak nem vezettek eredményre, a kormány nem riadt vissza a véres erőszak alkalmazásától sem.
Azok a miniszterek, akik életük végéig büszkék voltak arra, hogy közreműködtek a véres kezű Lukachichnak a nép dühétől való megmentésében, természetesnek tartották a fellázadt tömegek elleni terrorakciókat.
Batthyány Tivadar, a belügyminiszter, beszámol egy esetről, amikor egy csendőrőrsvezetőt maga szólított fel, hogy a parasztok és katonák ellen a fegyvert, „szabályszerű, de erélyes módon vegye igénybe”. A fegyverhasználat eredményéről; a halottakról és sebesültekről jelentést tevő csendőrparancsnokot Batthyány megdicsérte.17
Nem a kormányon múlott, hogy a rendőrség és a csendőrség nem igazolta a belévetett reményeket. Ezért megkezdték az új, milícia jellegű karhatalmi alakulatoknak a szervezését.
Mint minden népfelkelés idején, amikor a megdöntött hatalom erőszakszervei csődöt mondanak, az 1918-as polgári demokratikus forradalom napjaiban is jócskán akadtak olyan elemek, akik a helyzettel visszaélve raboltak, fosztogattak. Természetes volt tehát, és a dolgozók egyetértésével is találkozott az az igény, hogy ennek megakadályozására megfelelő fegyveres erő álljon készen. Az öntudatos munkásság készségesen fogott fegyvert az ilyenfajta rendbontók ellen.
A kormánynak azonban a közönséges fosztogatók megfékezésén túlmenő elképzelései voltak akkor, amikor megkezdte a karhatalom újjászervezését. Az események megmutatták, hogy az újjászervezett és kiegészített karhatalmi erőkre menynyivel inkább a polgári társadalom, a tőkés magántulajdon megvédéséhez, mint a szűkebb értelemben vett rendőri feladatok ellátásához volt szükség.
Szociáldemokrata vezetők kezdték meg november első napjaiban az új milícia, a népőrség szervezését. Névlegesen a Nemzeti Tanács és a munkástanács hozta létre a népőrséget, a gyakorlatban azonban a különböző gyárak, üzemek szakszervezeti bizalmi testületei végezték az emberek kiválogatását és a szervező munkát. Gondosan ügyeltek arra, hogy a népőrség központi irányítása a kormány számára megbízható, nem forradalmi beállítottságú emberek kezében legyen. Ennek ellenére nem akadályozhatták meg, hogy egyes alakulatok a népőrségen belül is a baloldali befolyás alá kerüljenek.
A vidéki karhatalmi feladatok ellátására nemzetőrséget szerveztek. Ennek kormánybiztosa a volt független képviselő, Fényes László újságíró volt.
Az új milíciának nem csekély szerepe volt abban, hogy a polgárság a forradalmat követő néhány hét múlva már nyugodtabban hajthatta álomra fejét. „A munkásság megvédelmezte a burzsoázia vagyonát és életét…” – írta Böhm Vilmos visszaemlékezéseiben.18
A megvédelmezettek nem fukarkodtak az elismeréssel. Dr. Prohászka Ottokár, a fehérvári püspök, ünnepélyes nyilatkozatban jelentette ki többek között:
„Mindenkinek el kell ismerni, hogy a szervezett, szociáldemokrata munkásság általában és különösen városunkban, vármegyénkben olyan komoly, olyan kiváló és szellemének érettségét fényesen tanúsító tevékenységet fejtett ki az élet- és vagyonbiztonság védelmében, amellyel követésre méltó példáját adta a nemes kötelességteljesítésnek.”19
Nem kevésbé dicsérőleg emlékezett meg a szociáldemokrata pártról a „Magyar Gyáripar”, a Gyáriparosok Országos Szövetségének lapja sem:
„A forradalom napjaiban a szociáldemokrata párt bizonyult annak a szilárd pontnak, amely körül az új Magyarország rendje ki fog kristályosodni. A szociáldemokrata párt erős elhatározásának köszönhető, hogy a forradalom első eruptív kitörése után rögtön legális mederbe terelődött, úgyszólván hirtelen és átmenet nélkül az evolúció útjára lépett.”20
*
Az elért eredmények és a tennivalók megítélésében a nép és a kormány között mély ellentét mutatkozott az államforma kérdésében is.
Mint azt már korábban láttuk, a Nemzeti Tanácsnak eszébe sem jutott, hogy a kormányalakításnak más módja is lehetséges, mint az, ami az 1848-1849-es szabadságharc leverése óta minden esetben történt: a király által kijelölt miniszterelnök kabinetet alakít, és az újdonsült miniszterekkel együtt leteszi a hűségesküt.
Kétségkívül túlzás lenne azt állítani, hogy a Nemzeti Tanács pártjai a királyság intézményét ideálisnak tartották, és távolabbi céljaik között – mindegyiknek a maga módján – nem szerepelt a köztársaság megteremtése. 1918 októberének végén azonban – és ez is mutatja, hogy mennyire nem ismerték a nép hangulatát, mennyire elmaradtak az események mögött – még nem tartották szükségesnek a kérdés napirendre tűzését.
Október 26-án, a királlyal való tárgyalás során Károlyi még rágalomnak nevezte azt az állítást, hogy ő köztársaságot akar.21 Kormányprogramjában még október 31-én is szükségesnek tartotta hangsúlyozni: „Őfelsége számára kijelentjük, hogy Őfelsége nekünk királyunk.”22
A miniszterek esküjét a dolgozók – nem indokolatlanul – a köztársasági államformáról való lemondásnak tekintették, és ez az egész országban általános felháborodást váltott ki. Már az első naptól kezdődően hatalmas erejű mozgalom indult meg az országban, hogy a kormányt a köztársaság kikiáltására kényszerítse.
A szociáldemokrata párt baloldali ellenzéke és a forradalmi szocialisták kezdeményezésére már november elsején hatalmas munkástömegek vonultak a Tisza Kálmán térre, hogy a köztársaság mellett tüntessenek. Újpest, Csepel, Kispest, a Ferencváros és a Józsefváros üzemeinek dolgozói felháborodottan ítélték el a kormányt a királynak tett hűségeskü miatt, és követelték a köztársaság kikiáltását.
A köztársaság mellett október 31-én és november 1-én elemi erővel kibontakozó tömegmozgalom a kormányt arra kényszerítette, hogy felülvizsgálja az államformával kapcsolatos állásfoglalását. Mivel hűségeskü kötötte őket, a miniszterek megbízták Károlyit, állítsa alternatíva elé a királyt: vagy feloldja őket esküjük alól, vagy pedig az egész kormány lemond.
Károlyi két minisztertársával felment a Várba, hogy József főherceg közbenjárásával kapcsolatba lépjen a királlyal. Miután a király a feloldást megadta, a kormány érintkezésbe lépett a Nemzeti Tanáccsal, amely elé azt a javaslatot terjesztette, hogy az államforma kérdésében hat héten belül, az általános választójog alapján megrendezett választások során létrehozott alkotmányozó gyűlés hozzon döntést.
A kormány javaslatát a Nemzeti Tanácsban Kunfi ismertette. Ekkor mondta el az osztályharc hat hétre való felfüggesztésére vonatkozó felhívását…
A népet nem nyugtatták meg a kormánynak az alkotmányosság játékszabályai szerint tett tétova lépései. Budapesten és vidéken egymást érték a köztársaság haladéktalan kikiáltását követelő gyűlések, tüntetések. A kormányt és a Nemzeti Tanácsot a legkülönfélébb szervek valósággal elárasztották a hasonló tartalmú táviratokkal. A forradalom továbbfejlődésétől félő polgári és szociáldemokrata politikusok nem kis aggodalmára, a követelések között mind nagyobb számban hangzott el az a kívánság, hogy a köztársaság ne polgári, hanem szocialista jellegű legyen.
„November 2-án tartott ülésünk már egyhangúlag a köztársasági államforma mellett foglalt állást, tegnapi ülésünk pedig elhatározta, hogy a köztársaságot kívánjuk. A jelenlevő 90 tanácstag 5 tag szavazatának kivételével túlnyomóan azt a kívánságot is kifejezte, hogy a köztársaság szocialista gazdasági berendezkedésű legyen”23 (az én kiemelésem. – L. E.) – írta a győri nemzeti tanács a budapesti nemzeti tanácsnak november 14-én küldött táviratában.
Az események a kormányt meggyőzték arról, hogy az államforma eldöntésének halogatása mind veszélyesebbé válik számára. A dolgozóknak a kormányba vetett kezdeti bizalma észrevehetően gyengült. Ezért a Nemzeti Tanács eredeti szándékaitól eltérő lépésre szánta el magát.
November 16-ára az Országház előtti térre népgyűlést hívott össze, hogy a reá nehezedő hatalmas nyomásnak engedve, kikiáltsa a köztársaságot. A piros-fehér-zöld és vörös zászlók alatt felvonult több százezer ember az egész teret betöltötte. Hatalmas éljenzés fogadta az 1848-1849-es szabadságharc még élő néhány veteránját, akik szintén megjelentek, hogy üdvözöljék a köztársaság megszületését.
A népgyűlés egyhangúlag, óriási lelkesedéssel elfogadta a Nemzeti Tanács által előterjesztett határozati javaslatot, amelynek első pontja szerint:
„Magyarország minden más országtól független és önálló népköztársaság.”24
A határozat, amely a továbbiakban mint az 1918. évi 1. számú néphatározat szerepelt, kimondotta a képviselőház és a főrendiház feloszlatását. A kormányt utasította, hogy sürgősen alkosson „néptörvényeket” az általános választójogról, a népi esküdtbíróságról, az egyesülési és gyülekezési szabadságról és „a földművesnépnek földhöz juttatásáról”, és ezeket haladéktalanul léptesse életbe.
Az általános lelkesedésben a Nemzeti Tanács vezetőinek jó hangulatát a tér felett megjelent repülőgép zavarta meg. A repülőgépről ledobott röpcédulák arról tudósítottak mindenkit, hogy a kormány már november 10-e óta eltitkolja a dolgozók előtt Szovjet-Oroszország vezetőinek az Osztrák-Magyar Monarchia népeihez küldött üzenetét, amelyben a dolgozókat a hatalom átvételére, a nemzeti felszabadulás véghezvitelére és a szabad népek „testvéri szövetségének” megteremtésére szólítják fel. Az a tény, hogy a Nemzeti Tanács november 16-án népköztársaságot és nem egyszerűen köztársaságot proklamált, hogy a kormányt „népkormánynak” nevezte, s hogy a nagygyűléssel mondatta ki a polgári demokratikus átalakulás programját, sajátosan tükrözte a néptömegeknek az állami politika irányításában való növekvő részvételét.
A népi erők fellépésének 1918 őszén új fórumai alakultak ki; a tanácsok. Az első munkástanácsok már az év elején létrejöttek, és a forradalom napjaiban szerepet kapott a katonatanács is. A munkások és katonák választott küldötteiből az oroszországi példa nyomán alakult tanácsok azonban csak október 31-e után kezdtek hatni az eseményekre.
A budapesti munkástanácsot a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek vezetői még a forradalom győzelme előtt kezdték szervezni. Törekvésük arra irányult, hogy így a maguk ellenőrzése és befolyása alatt tartsák a tanácsmozgalmat. A budapesti üzemekben már október 30-án megválasztották a munkástanács küldötteit. A választásokat lebonyolító szakszervezeti funkcionáriusok igyekeztek elérni, hogy a küldöttek közé a párt- és szakszervezeti vezetéssel szemben ellenzéki magatartást tanúsító, forradalmi beállítottságú személyek ne kerüljenek. Ennek ellenére a munkástanács november 2-i alakuló ülésén, a munkások körében uralkodó általános hangulat hatására, olyan követelések is elhangzottak, amelyek jóval túlhaladták a pártvezetőség és a kormány szándékait. A munkástanács állást foglalt a munkásosztály felfegyverzése és a reguláris hadseregnek népi milíciával való helyettesítése mellett. Követelte, hogy a főváros élére a munkástanács és a katonatanács által választott személyekből háromtagú bizottságot nevezzenek ki. A pártvezetést és a kormányt ezek után az sem nyugtatta meg, hogy a munkástanács élére kipróbált jobboldali vezetőket: Preusz Mórt, Vanczák Jánost és Büchler Józsefet választották meg.
A katonatanácsok működése sem volt kevésbé nyugtalanító a kormány számára.
November első napjaiban tulajdonképpen két katonatanácsi szervezet működött a fővárosban. Az egyik az október 25-én alakult, úgynevezett „Tiszti Katonatanács” volt.
A másik katonatanács a katonai alakulatok küldötteiből állott. Élükre Károlyi Mihály már november elején kormánybiztosi hatáskörrel, az akkor még centrista magatartást tanúsító szociáldemokrata újságírót, a „Népszava” munkatársát: Pogány Józsefet nevezte ki.
A hadseregben nem lévén szervezetei, a szociáldemokrata párt vezetősége a legkevésbé tudta befolyásolni a katonatanácsok összetételének alakulását. Ezért ezek jobban kifejezték a katonák érdekeit és hangulatát, mint a munkástanácsok legnagyobb része a munkásokét. A kormány nem ok nélkül félt attól, hogy a katonatanácsok olyan forradalmi szervekké válnak, amelyek döntően szólnak bele a legfontosabb kérdések eldöntésébe.
A vidéki városokban és a falvakban általában nemzeti tanácsok vagy néptanácsok alakultak. Ezeket sok helyen, főleg a városokban, a régi közigazgatás vezetői hívták életre, és ez a tény természetesen működésükre is rányomta bélyegét. Azokban a városokban azonban, ahol a szervezett munkásság erős volt, a nemzeti tanácsban is képviseletet nyert és befolyása alatt tartotta annak tevékenységét. A falvak jelentős részében olyan nemzeti nép-, illetve paraszttanácsok alakultak, amelyekben a dolgozó parasztság akarata érvényesült. A nemzeti tanácsok többsége magát hatalmi szervnek tartotta, és sok esetben a hivatalos állami adminisztrációval szemben tett a forradalmi helyzetnek megfelelő intézkedéseket (régi hivatalnokok elzavarása, felhalmozott készletek elkobzása és a nép között való szétosztása stb.).
November 4-én a pártvezetőség, a Nemzeti Tanács és a kormány napirendre tűzte a tanácsok megzabolázását.
A Nemzeti Tanács intéző bizottsága, a szociáldemokrata párt vezetősége, a katonatanács és a kormány közösen megállapodott, hogy a tanácsokat végrehajtó szerepüktől megfosztja, és a kormány ellenőrző és propagandaszerveivé változtatja.
„A forradalom első napjaiban kikerülhetetlen volt, hogy a győzelmes demokrácia új szervei bizonyos dolgokban intézkedjenek és a végrehajtó hatalom ügykörébe avatkozzanak. Miután azonban most már a népakarat végrehajtó szerve gyanánt a népkormány működik, ez a kormány gyakorolja az egész nép megbízásából a hatalmat… A Nemzeti Tanács, a munkástanács, a katonatanács a kormány ellenőrző orgánumai, a propaganda szervei, de nem intézkedő joggal fölruházott kormányzó hatóságok …”25 – hangoztatta a megállapodásról kiadott nyilatkozat.
Ennek a megállapodásnak szembetűnő vonása, hogy az előző napon megalakult munkástanács nem szerepelt létrehozói között! A szociáldemokrata pártvezetőség annyira a maga alárendelt orgánumának tekintette a budapesti munkástanácsot, hogy az ugyancsak sürgősen kidolgozott szervezeti szabályzat elkészítésébe sem vonta be.
A „Népszava” már november 5-én közölte a munkástanácsok szervezeti szabályzatát. Ez félreérthetetlenül kifejezte, hogy a párt- és szakszervezeti vezetők nem a népi önkormányzat forradalmi szerveinek, hanem a párt segédfórumainak tekintik a tanácsokat.
Bár ezekkel az intézkedésekkel – elsősorban Budapesten – sikerült biztosítani a munkástanácsoknak a pártvezetés számára kedvező összetételét, a tanácstagokat a dolgozóktól nem lehetett elszigetelni, és így a munkásság hangulata – ha bizonyos lemaradással is – tükröződött a tanácsok állásfoglalásában.
A további események azt is bebizonyították, hogy a kormány intézkedései a katonatanácsoknál és a vidéki nemzeti tanácsoknál sem érték el céljukat: azok nagy többségét nem sikerült az ellenőrző és propagandaszervek szerepére korlátozni.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
