(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

A francia összeomlás okai — De Gaulle menekülése Angliába — Petain rádióbeszéde a fegyverszüneti kérelemről — Hitler és Mussolini tanácskozása Münchenben — Újra Compiégne-ben — A fegyverletételt szerződés aláírása Rómában — A francia flotta sorsa — A „Catapulta” hadművelet

— Ami most folyik, az nem igazi háború. Soha nem is volt az. Nem úgy áll a dolog, hogy a boche-ok, a németek Franciaországot háborúban legyőzték. Inkább az történt, hogy a belső fasiszták, a cogonbard-ok, Flandin, Laval és Bonnet kiszolgáltatták az országot a Rajnán túl élő elvbarátaiknak. Nézzük csak meg egy kicsit közelebbről a német és a francia monopoltőkések kapcsolatát. Az egyik holló nem vájja ki a másiknak a szemét. Magától értetődik, hogy a mi fasisztáinknak, ezeknek az; uraknak inkább ínyükre van Hitler, aki biztosítja nekik a 60 órás munkahetet, mint a francia szakszervezetek, melyek a 40 órást kényszerítik rájuk. Nem a német tankok igázzák le Franciaországot, hanem a saját acélkartellünk. Régi jó ismerőseink, a kétszáz család …

Így beszél Maurice, a sofőr. Lion Feuchtwanger Simone című regényében, és valahogyan így érzett és gondolkozott az átlagfrancia az összeomlás tragikus napjaiban. Maurice, a sofőr azonban nem beszélt mindenről. Nem említette a francia hadvezetőség elképesztő baklövéseit, hihetetlen tájékozatlanságát a harctéri eseményekkel kapcsolatban, nem említette a III. Köztársaság politikai vezetésének csődjét, nem említette a belső árulók, az „ötödik hadoszlop” embereinek rafinált tevékenységét a lakosság menekülési pánikjának felkeltésében. Egy francia újságíró, aki részt vett a belgiumi, az észak- és közép-franciaországi harcokban, leírja, hogyan „szervezték” meg a lakosság menekülését a belső árulók.

Rendszerint azzal kezdődött, hogy német repülőgépek egy-két bombát dobtak valamely városra vagy nagyobb községre. A repülőgépek távozása után villámgyorsan terjedt a hír: „Gyorsan menekülni addig, míg nem késő. A várost a repülők szét fogják rombolni, a repülők után pedig jön a Gestapo. Mindenki tudja, mit műveltek Lengyelországban. Meneküljünk!” Az eredmény: városok, falvak egész lakossága a polgármester, a pap vezetésével felkerekedett és menekült … Elárasztották az országutakat, valósággal lehetetlenné tették a még harcképes katonaság felvonulását.

Virginia Cowles, amerikai haditudósító írja a lakosság meneküléséről:

„Más alkalommal is láttam már menekülőket Spanyolországban és Csehszlovákiában; láttam, amint vánszorogva vonultak végeláthatatlan sorokban a lengyel, román határon, vagy fenn északon, Finnország jeges országútjain. De a Párizsból való menekülés volt a történelem első gépesített menekülése. Lehetett látni menekülőket lóval vont kocsikon, szekereken és kerékpárokon is. De túlnyomó többségük a gépkocsit választotta a menekülés céljaira.

Minden járművet felhasználtak, amelyhez négy kerék tartozott és amelyben motor volt, tekintet nélkül arra, hogy a jármű milyen elavult vagy útra alkalmatlan. Egymás mellett lehetett látni taxikat, a pékek kihordó teherkocsijait, elegáns sportgépkocsikat, a párizsi autóbuszokat; valamennyi tömve volt menekülőkkel. Egy alkalommal koporsószállító gépkocsit is láttam, tele gyermekekkel. Ez a fantasztikus gépkocsitömeg egymás mellett hármas sorokban haladt, bár inkább kúszott csigalassúsággal déli irányba, ismeretlen cél felé.”

(A franciaországi tapasztalatokon okulva, az angol hadvezetőség 1940 júliusában elrendelte, hogy német invázió esetén senki sem hagyhatja el lakóhelyét; a katonaság pedig parancsot kapott, hogy szükség esetén fegyverrel tisztítsa meg a civilektől a közlekedési vonalakat, az országutakat és a vasutakat.)

Végül, de nem utolsósorban meg kell említenünk még egy tényezőt, mely a francia hadsereg összeroppanásának egyik legfontosabb oka volt, és ez a hadsereg elégtelen, korszerűtlen felszerelése.

André Maurois, a neves francia író, 1940 őszén a „Neue Zürcher Zeitung” című svájci lapban rendkívül érdekes cikksorozatot jelentetett meg a következő címmel: „Hogyan vesztette el Franciaország a háborút?” A sorozat bevezetőjében elmondja egy találkozását Churchill-lel — 1935-ben. Churchill négyszemközt a következőket mondta neki:

— Maurois úr, önnek nem szabad több regényt írni. Nem! És ne írjon többé életrajzokat sem. Nem. Nem!

Maurois meghökkenve nézett rá, mire Churchill így folytatta:

— A következő lenne most az ön feladata. Minden nap írjon egy cikket, egyetlenegy cikket, minden nap ugyanarról. Ezekben a cikkekben, bármilyen formában, ami önnek megfelel, egyetlen gondolatot kell kimondani: a francia légiflotta, mely egykor a legjobb volt a világon, visszaesett a negyedik vagy ötödik helyre. A német légiflotta, mely egykor egyáltalán nem létezett, gyakorlatilag ma a legjobb a világon … Ez minden.

Mikor pedig Maurois azt válaszolta, hogy ő nem légügyi szakember, az ő szavára e kérdésben úgysem ad senki, éppen ezért ő továbbra is regényeket és életrajzokat fog írni, Churchill a maga ironikus stílusában kijelentette:

— Önnek nincs igaza. Ebben a pillanatban csak egyetlenegy téma van, amely iránt egy francia érdeklődést tanúsíthat, éspedig: a fenyegető német légierő … Kultúra és irodalom felbecsülhetetlen dolgok, de a kultúra hatalom nélkül rövid időn belül nem lesz élő kultúra — fejezte be szavait Churchill.

Maurois nem írta meg a cikkeket. Persze Churchill maga sokkal többet tehetett volna, mint Maurois, ha nem is a francia, de az angol légierő fejlesztéséért …

Amikor a náci páncélosok és légierők betörtek Belgiumba és Hollandiába, kiderült, hogy a francia csapatok nem rendelkeznek megfelelő páncélelhárító fegyverrel, légiflottájuk pedig mind mennyiségben, mind minőségben messze elmarad Hitler félelmetes Luftwafféja mögött. Ismét csak egyetlen példa: Giraud tábornok hadseregcsoportja mindössze nyolc elsővonalbeli harci repülőgéppel rendelkezett …

A június 16-i német hadijelentés győzelemittasan közli: „Az egész arcvonal a Csatornától a svájci határig győzelmesen tör előre.

Az ellenségnek a Loire irányában való üldözése közben, motorizált és nem motorizált kötelékek versengenek a hatalmasabb menetteljesítményekért és számtalan esetben bekerítik a menekülő és kimerült franciákat. A foglyok száma állandóan emelkedik.

A légierő szakadatlan támadása hatalmas pusztítást végez a vasúton és gyalogmenetben a Loire felé visszaözönlő francia seregben.

Párizstól délkeletre és a Marne felső folyásán erős páncélos és motorizált kötelékek törnek déli irányba előre. A langres-i fennsíkot átléptük és ezzel átvágtuk a Saartól és a Rajnáról visszaözönlő francia erők visszavonulási útját. Verdun várát, összes erődjeivel együtt elfoglaltuk és bevettük a Longuyon vidéke erős erődítményeit.

A Saar-arcvonalon, St. Avold és Saaralben között áttörtük a Maginot-vonalat.”

Néhány francia seregtest még harcol, de egységes vezetés híján a francia katonai egységek nagy többsége rendezetlenül özönlik dél felé, miközben a német csapatok „versengenek a hatalmasabb menetteljesítményekért …” Furcsa háború …

Június 17-én a hajnali órákban Spears tábornok, az angol kormány külön katonai megbízottja a francia kormánynál, jelenti Londonba, hogy nézete szerint a Petain kabinet megalakulása után, az új viszonyok között nem tud hasznos munkát végezni, ezért engedélyt kér az Angliába való visszatérésre. A helyzet jellemzésére megemlíti azt is, hogy Weygand, Darlan és az egyre nyíltabban tevékenykedő nácibarát elemek komolyan fenyegetik mindazokat, akik a harc folytatása mellett állnak ki, így elsősorban De Gaulle tábornok testi épségét, szabad mozgási lehetőségét látja veszélyeztetettnek.

Ekkor De Gaulle biztonságba helyezésére a következő tervben állapodnak meg: De Gaulle, a hadügyminisztérium államtitkára, reggel bemegy hivatalába, különböző sürgős utasításokat ad, azután kikíséri Spears tábornokot a repülőtérre, majd amikor a gép megindul, hirtelen felugrik Spears mellé és vele együtt elrepül Angliába.

Minden az előírt terv szerint történik; így sikerül De Gaulle-nak az őt kísérő titkosrendőrök orra előtt és szeme láttára elmenekülnie.

Az események gyors iramban peregnek tovább. A Petain kormány felkéri Francót, tegyen puhatolózó lépéseket Berlinben a fegyverszünet irányában. Ezzel egy időben rádióbeszédben jelenti be, hogy a francia kormány fegyverszünetet óhajt kötni, mert a háború már elveszett …

(Közhírré tenni, hogy a háború folytatása teljesen kilátástalan, amikor a fegyverszüneti kérelemre az ellenség még nem válaszolt, ez egyszerűen a harcoló csapatok elárulása, hátbatámadása.)

Ugyanezen a napon az angol miniszterelnök bejelenti a londoni rádióban, hogy Anglia tovább harcol.

Utána De Gaulle áll a mikrofon elé és meghirdeti a francia ellenállást. (És mialatt De Gaulle Londonból buzdított, a francia nép harcolt …)

Június 18-án Mussolini Münchenbe utazik Hitlerhez, hogy együttesen döntsenek a francia fegyverszüneti kérelemről. Az olasz fasiszta diktátort fényes külsőségek között fogadják a náci vezetők. Mussolini félreismeri a helyzetet és olyan követelés-listát terjeszt elő, hogy még Hitler is megsokallja. Mussolini az Imperium Romanum, a Római Világbirodalom feltámasztásáról ábrándozott és a következő francia területeket óhajtotta volna olasz csapatokkal megszállni: Kelet-Franciaország — a Rhone folyóig, Korzika, Tunisz, Algír, Francia-Szomáliföld, Oran és Casablanca (ez utóbbi kettő flottabázisként), végül ráadásul az egész francia hadiflotta kiszolgáltatását kérte.

Hitler és Ribbentrop azonban csak morzsákat hajlandó hullatni a győzelem asztaláról a Ducénak, eszük ágában sincs sem Észak-Afrikát, sem a francia flottát olasz kézre adni. Elsősorban a Harmadik Birodalom igényeinek kielégítéséről van szó, csak azután jöhet a fasiszta Olaszország.

Június 19-én veszi át a berlini spanyol nagykövet a tengelyhatalmak válaszát a francia fegyverszüneti kérelemre. S ha Petain és Weygand azt remélték, hogy hazaárulásukat Hitler és Mussolini megfelelő módon értékeli majd, és hogy a fegyverszüneti feltételekről a két fasiszta diktátorral eszmecserét folytathatnak, akkor súlyosan tévedtek.

A német sajtó egységesen hangoztatja: a franciáknak meg kell érteniök, hogy nincs szó holmi kerekasztal-tárgyalásról, nem lehet szó fegyverszünetről, hanem csak feltétel nélküli fegyverletételről.

De gyorsan lehűtik a nácik a francia fasiszták politikai reményeit is. Laval, Flandin és társaik ugyanis gyökeres változást óhajtottak belpolitikai téren; a fasiszta diktatúrák szolgai másolását tűzték ki célul, hogy Franciaország az önkényuralmi rendszer megvalósítása után „egyenrangú” partnere legyen a hitleri Harmadik Birodalomnak és a Duce Olaszországénak.

Már két nappal a Petain kormány megalakulása után, június 19-én a náci külügyminisztériumhoz közelálló Berliner Börsenzeitung Petain és Laval Franciaországának jövendő nagyhatalmi szerepéről szószerint a következőket írja: „Franciaország nem volt hajlandó békességben felépíteni az új Európát, így most kénytelen eltűrni, hogy ez az újjáépítés nélküle menjen végbe.”

(Magyarán: késő a bánat, semmiféle angolellenes külpolitikai irányvonal vagy belső fasiszta rendszerváltozás nem biztosíthat Petain, Laval és társai számára beleszólást az Európának a fasiszta Lebensraum (élettér) elv alapján történő felosztásában. (Az újsütetű fasiszták csak statisztálhatnak — ez volt Hitler és Mussolini véleménye Laval és társai buzgó ügyködéséről.)

A fasiszta párt lapja, a Giornale d’Italia június 19-én így ír: „Németország és Olaszország el vannak határozva arra, hogy alapjaiban átépítsék Európát … Franciaországnak tehát szembe kell néznie vesztesége következményeivel. Szembe kell néznie győzőivel, akik immár szabadon döntenek Franciaország sorsáról.”

1940. június 19-én, szerdán jelenti Bordeaux-ból az Havas hírszolgálati iroda: „Lebrun elnökletével szerdán reggel 9 órakor államtanácsot tartottak. Az államtanács tudomásul vette a német birodalmi kormány közlését. A közlést a spanyol nagykövet nyújtotta át. Ennek a közlésnek az értelmében a német birodalmi kormány kész a francia kormány tudomására hozni az ellenségeskedések megszüntetésének feltételeit. A német birodalmi kormány — mihelyt a francia teljhatalmú megbízottak neveit közölték — tudatni fogja az időpontot és helyet, ahol ezeket a megbízottakat fogadják. Az államtanács kijelölte a teljhatalmú megbízottakat.”

Ugyanezen a napon a Német Távirati Iroda ismerteti az egyik német lap feltűnést keltő cikkét, amely hangsúlyozza, hogy a franciák számára nincs mentség. A helyzet nem hasonlítható össze azzal, amelyben Németország 1918 novemberében volt. A lap szerint az akkori „győztes” érintetlen arcvonalakkal állt szemben, amelyeket semmiképpen sem lehetett megingatni. A mai győztes az ellenséget teljes megfutamodás állapotában látja. Az akkori győztes saját földjén állt. A mai győztes mélyen benn áll az ellenség földjén. „Nem felejtettük el, hogy miként bántak velünk katonáink hősiessége ellenére, nem felejtettük el, hogy mi következett Compiégne után. Ha azonban most leszámolunk, nem azért tesszük, hogy bosszút álljunk, hanem azért, hogy jövőnket egyszer s mindenkorra biztosítsuk.”

Ezen a napon a Wehrmacht motorizált egységei elfoglalják Cherbourg-t, Rennes-nál elérik a Bretagne-t, Orléans és Nevers között több helyen átlépik Loire-t, Burgundiában már Lyon felé törnek előre, a strassbourgi székesegyházon horogkeresztes német hadilobogó leng.

Június 20-án hajnalban német motorizált csapatok bevonulnak Lyonba.

Ezen a napon jelenti a „Pest” berlini tudósítója:

„Jóllehet tilos a békecélokról és békefeltételekről fejtegetésekbe bocsátkozni, mégis minden lapközleményből egyértelműen kiviláglik, hogy Elzász-Lotharingia visszaszerzése befejezett tény.”

(1939 augusztus 26-án Hitler biztosította Daladier-t, hogy Németország végérvényesen és örökre lemondott minden területi követeléséről Franciaországgal szemben, nyugati határait változhatatlannak tekinti …)

Az OKW június 21-i jelentése fantasztikus, más körülmények között hihetetlennek tűnő hírt közöl: „A Gion melletti. Nevey elfoglalásakor csapataink birtokába került 700 új páncélos harckocsi.”

Ha ezt a 700 harckocsit be lehetett volna vetni Párizs előtt …

Compiégne-ben pedig megkezdődnek a fegyverszüneti „tárgyalások”.

A Német Távirati Iroda tudósítója június 21-én jelenti Compiégne-ből: „A compiégne-i erdőhöz vezető útelágazásnál őrszemek állnak. Messze körzetben lezárták a területet. Az 1919-i és 1940-i fegyverszüneti tárgyalások színhelyéhez vezető úttól jobbra tágas sátrat ütöttek fel a francia küldöttség számára. Ebben a sátorban tartózkodik tanácskozásai alatt. A berendezés egyszerű, de kényelmes. Az 1918. november 11-i fegyverszünet emlékművét eltakarták a birodalmi hadilobogóval. Az akkori tárgyalások színhelyéhez vezető rövid fasorban egy díszszázad vonult fel. A térségen két sínpár vezet át. Közöttük valamivel magasabban emlékkő fekszik a következő felirattal: »Itt szenvedett hajótörést 1918-ban a német császárság bűnös gőgje, legyőzve a szabad népek által, amelyeket leigázni merészelt.« Az emlékkő elülső oldalának közvetlen közelében lobog a Führer zászlója. A kőtől jobbra, pontosan ugyanazon a helyen, mint 1918-ban, áll az a vasúti kocsi, amelyben annak idején lefolytatták a tárgyalásokat, és amelyben ma a legyőzött Franciaország képviselői átvették a fegyverszüneti feltételeket.

Röviddel 15 óra előtt felvonult a díszszázad, 15,15 órakor (budapesti idő szerint 16 óra 15 perc) a Führer gépkocsin az emlékmű előtti térre érkezett. Itt Göring vezértábornagy, Raeder vezértengernagy, Brauchitsch vezérezredes, Keitel vezérezredes, Ribbentrop birodalmi külügyminiszter és Hess Rudolf, a Führer helyettese fogadták. A Führer velük haladt el a díszszázad arcvonala előtt. A körtérhez érve, odalépett az emlékkőhöz és azután kíséretével együtt felszállt a vasúti kocsiba.

Valamivel később, 15 óra 30 perckor megjelent a francia küldöttség is, amely csütörtökön Tours közelében lépte át a német vonalat. Innen Tippelskirch altábornagy, a hadsereg szállásmestere kísérte el Compiégne-be. Franciaország meghatalmazottjai az éjszakát egy párizsi szállóban töltötték. Ma reggel Compiégne-be vezették, s ott Thomas alezredes, a vezéri főhadiszállás parancsnoka, a kerek térhez kísérte őket. A díszszázad zene nélkül, lábhoz tett fegyverrel állott ott.”

A vasúti kocsiban a Führer jelenlétében Huntziger tábornok, a francia küldöttség vezetője átveszi Keitel vezérezredestől, a véderő főparancsnokságának főnökétől a fegyverszüneti feltételeket. A francia küldöttek a német híradós osztagok által létrehozott telefonvonalakon több ízben tárgyalnak Bordeaux-val.

A Petain-kormány 24 órán belül elfogadja a német fegyverszüneti feltételeket és június 22-én Compiégne-ben aláírják a német—francia fegyverszüneti szerződést.

Június 23-án vasárnap, a francia fegyverszüneti küldöttség — német vezérkari tisztek kíséretében — megérkezik Rómába. Itt már sokkal gyorsabban megy minden, és másnap, június 24-én, este 19 óra 15 perckor Rómában aláírják az olasz—francia fegyverszüneti szerződést is.

Hétfőn, 24-én este, a fegyverszüneti egyezmény aláírása után közli a toulouse-i rádió, hogy a fegyverszüneti feltételeket csak 48 óra múlva teszik közzé …

Június 25-ére virradó éjszaka 1 óra 35 perckor beáll a fegyverszünet és véget ért a szárazföldön a nyugati háború.

A bordeaux-i francia kormány kapitulált.

Amit nem tett meg sem a lengyel, sem a norvég, sem a holland, sem a belga kormány, arra a gyalázatos lépésre el tudta szánni magát a Petain kormány.

A nyugati győzelem megünneplésére a Führer elrendeli, hogy „tíz napon át lengjenek a lobogók a birodalomban és hét napon át konduljanak meg a harangok.”

Franciaországban pedig június 25-én, kedden, a fegyverszünet életbelépésének napján nemzeti gyásznapot tartanak.

Ezekben a napokban már rendkívül feszült az angol—francia viszony. A brit kormányt — érthető módon — nagyon közelről érintik a fegyverszüneti feltételek, különösen azok, amelyek a flotta további sorsa felől intézkednek. A bordeaux-i angol nagykövet szinte óránként kapja a sürgető telefonutasításokat Londonból a Foreign Office-ból: feltétlenül szerezze meg a fegyverszüneti okmány hiteles szövegét.

Június 23-án Ronald Campbell angol nagykövet kihallgatást kér Lebrun elnöktől és előadja kormánya kérését. Lebrun sajnálattal közli, hogy ezt a kérést nem áll módjában teljesíteni, mert a francia kormánynak is mindössze egyetlen hiteles példánya van, és rámutat az íróasztalán levő okmányra. Campbell ekkor feláll, egy határozott mozdulattal megragadja és zsebébe gyűri a becses okmányt. Meghajtja magát és gyors léptekkel elhagyja a szobát.

Mire Lebrun elnök ámulatából magához tér, az angol nagykövet már nincs sehol. Egy órán belül ismerik Londonban a fegyverszüneti egyezmény hírhedt 8. paragrafusát. Ennek lényege: a francia flottát közelebbről meghatározandó kikötőben össze kell vonni, német—olasz ellenőrzés alatt demobilizálni és leszerelni, kivéve a francia gyarmatbirodalom védelmére szükséges hadihajóhadat.

Mivelhogy ez így túlságosan nyílt bevallása lenne annak, hogy Hitler rá akarja tenni kezét a francia hajóhadra, beleveszik a paragrafus szövegébe a következő mondatot: „A német kormány a francia kormánynak ünnepélyesen kijelenti, hogy a francia hadiflottát, amely német ellenőrzés alatt álló kikötőkben van, nem szándékozik a maga céljaira felhasználni, olyan egységek kivételével, amelyek a partőrzés és az aknaeltávolítás céljából szükségesek.”

Petain és Weygand elfogadja ezt a feltételt. Mindketten nagy tapasztalattal rendelkezhettek abban a tekintetben, hogy Hitler milyen féltő gonddal ügyel adott szavának megtartására. Hogy például éppen legutóbb, másfél hónapja, Belgium semlegességét megsértette, 1939 augusztusi ígérete ellenére …

A június 25-én este közzétett német—francia fegyverszüneti szerződés fontosabb rendelkezései:

— A francia kormány intézkedik arról, hogy Franciaországban és a francia gyarmatokon, továbbá a tengeren csapatai szüntessék meg a harcot Németország ellen. (Egyedül Elzász-Lotharingiában fél millió francia katona harcolt még a német csapatok ellen.)

— Franciaország nagy részét német csapatok szálljak meg.

— Franciaországnak le kell szerelnie egész szárazföldi, vízi és légi haderejét, csak a belső rend fenntartására szükséges csapatok maradhatnak meg; hogy mennyi és milyen felszereléssel, azt Németország és Olaszország határozza meg.

— A meg nem szállandó területről is ki kell szolgáltatni, a német fegyverszüneti bizottság által megállapítandó mennyiségben, fegyvert, páncélkocsit, mindenfajta ágyút, hadirepülőgépet. A lőszert német, illetőleg olasz ellenőrzés alatt kell raktározni, minden szárazföldi parti erődöt teljes felszereléssel át kell adni, a terveket is ki kell szolgáltatni. — A hadiflottát össze kell vonni a kijelölendő francia kikötőkben és német—olasz ellenőrzéssel le kell szerelni.

— A francia kormány köteles megakadályozni, hogy bármilyen hajót, repülőgépet Angliába vagy más idegen államba szállíthassanak, és megtiltja állampolgárainak, hogy bárhol Németország ellen harcoljanak.

— Az egész kereskedelmi hajózás a németek és az olaszok ellenőrzése alá kerül, a kereskedelmi hajókat be kell hívni vagy semleges kikötőbe rendelni; francia területen az összes rádióállomásoknak be kell szüntetniök adásaikat.

— A szerződés szabályozza a Németországgal való árucsere és gazdasági forgalom alapelvét is.

— A megszállás költségeit Franciaország fizeti.

— A német hadifoglyok azonnal szabadon bocsátandók a polgári internáltakkal együtt, a Németországban levő francia hadifoglyok a béke megkötéséig fogságban maradnak.

— A fegyverszüneti szerződést a német kormány bármikor felmondhatja.

Az olasz—francia fegyverszüneti egyezmény értelmében az olasz csapatok az előretolt vonalakban maradnak, és nem szállnak meg Franciaország földjén újabb területeket. De ettől a vonaltól ötven kilométernyi mélységben egy sávot demilitarizálni kell.

Hasonlóképpen az olasz Líbia határán a francia Tunisznak és a francia Algírnak, illetőleg az Algírtól délre fekvő területnek tekintélyes mélységű sávját, valamint — az olasz—brit ellenségeskedések idejére — az egész Francia-Szomália gyarmatot katonaságtól mentesíteni kell. Azonkívül Olaszországnak joga van a fegyverszünet tartama alatt Dzsibuti kikötő használatára is. (Ennek óriási n jelentősége, mert ez a francia gyarmat éppen szemközt fekszik Aden brit hadikikötővel.) Franciaországnak átmenetileg katonaságtól mentesítenie kell Toulont, Bizertát, Ajacciót, Orant és a tuniszi Mers el Kabirt is.

A francia hadsereg leszerelésére, a fegyverkiszolgáltatásra, a francia hadihajók összevonására vonatkozó intézkedések megegyeznek a német—francia fegyverszüneti egyezmény hasonló rendelkezéseivel.

Ami már most közelebbről a francia flotta kérdését illeti, ettől függ ezekben a napokban Anglia sorsa; minden módon és minden eszközzel meg kell akadályozni a francia flotta német kézre jutását.

Churchill már 1940. június 15-ikén Roosevelt elnökhöz írt levelében rámutat arra, hogy a francia flotta birtokában Hitler a siker reményében kísérelhetné meg Anglia elözönlését. Ha pedig a brit szigeteken Hitler megveti a lábát, akkor a megalakuló nácibarát angol kormány kiszolgáltatja a brit flottát Hitlernek.

Ha pedig ez bekövetkezik, akkor Hitler — a nyugat- és közép-európai hadiiparra támaszkodva — a Berlin—Róma—Tokió „háromszög” között fennálló titkos katonai szerződések alapján, egyesíti az olasz és a japán flottát a brit és a francia hajóhaddal megerősített német flottával. Ez a hatalmas hajóhad — írja Churchill — mélyreható változást idézhet elő a tengeri hatalom elsőbbsége terén, sokkal gyorsabban, semminthogy az USA felkészülhetne a változás megakadályozására.

Ha Anglia vereséget szenved, akkor létrejön az Európai Egyesült Államok — náci vezetés alatt, tehát a francia flotta sorsának biztosítása, Anglia védelme céljából az amerikai haditengerészet adjon át 35 torpedórombolót. — Anglia megkapja a kért hadihajókat …

A francia összeomlást megelőző angol—francia tárgyalásokon az angol kormány minden egyes alkalommal azt aljánlja Reynaud-nak, hogy a francia flotta hagyja el az anyaországot és vagy észak-afrikai, vagy angol kikötőbe fusson be.

Darlan, a francia flotta főparancsnoka június 13 és 17 között nem egy ízben ünnepélyesen meg is ígéri, hogy semmi módon nem engedi a flottát német vagy olasz kézre jutni, és ha a helyzet úgy kívánja, kész az egész flottát Kanadába küldeni.

Június 17-ike után, a Petain-kormány megalakulása után azonban Darlan megváltoztatja álláspontját; most már nem akar hallani arról, hogy a flottát angol kikötőkbe irányítsa.

Ez a változás aggodalommal tölti el az angol kormányt. A tengelyhatalmak táborában viszont — a francia fegyverszüneti kérelem után — már azt latolgatják, hogy a francia flotta megszerzése milyen erőgyarapodást jelent Németország és Olaszország számára.

Az Új Magyarság című szélsőjobboldali napilap 1940. június 20-iki számában a lap katonai szakértője lelkendező cikket ír a megváltozóban levő tengeri erőviszonyokról. „Hírlik, hogy a német—olasz békefeltételek egyike a francia hajóhad kiszolgáltatása. Ha ez még csak hír is, mégis biztosra vehető, mert egész természetes követelés. Természetes a német követelés, mert Németországnak szüksége van a francia hajóhadra, hogy Angliával gyorsan leszámolhasson.”

(Felmerülhet a kérdés: ha ilyen gondolatok keringhettek egy magyar szakértő agyában, akkor hogyan nem látta ezt a Petain—Weygand —Darlan trio? Vagy talán mindezt ők is tudták, csak azért nem tettek ellene semmit, mert szívük legbensejében a szövetséges Angliával szemben az ellenséges fasiszta hatalmakhoz húztak?)

A fegyverszüneti egyezmény 8. cikkelyének megismerése után az angol kormány megteszi a szükséges lépéseket. Az admiralitás első lordjának irányításával június utolsó napjaiban kidolgozzák a francia flotta semlegesítésének a tervét, az ún. „Catapulta”-hadműveletet.

Július 1-én közlik a vezérkar főnökével: a „Catapulta”-hadművelet végrehajtására július 2-ről 3-ra virradó éjszaka kerül sor. Az angol kikötőkben, Portsmouth-ban és Plymouth-ban, továbbá Alexandriában horgonyzó francia hadihajókat lefoglalják. Ugyanebben az időben Gibraltárból fusson ki a „H hadiflotta-raj”; irány Oran kikötője, a Mers el Kabir-i öböl.

A H-raj a következő egységekből állt: a 45 000 tonnás Hood, továbbá a Valiant és a Revolution csatahajók, az Ark Royal repülőgépanyahajó, ezenfelül két cirkáló és tizenegy torpedóromboló.

Az admiralitás július 1-én rejtjeles parancsot küld Gibraltárba Sommerville tengernagyhoz; „Július 3-ára felkészülni a Catapulta végrehajtására!”

A tengernagy összehívja a hadihajók parancsnokait, hogy megtanácskozza velük a terv végrehajtásának részleteit. A tanácskozáson az egyik tiszt, Holland volt párizsi tengerészeti attasé aggályait hangoztatja. Véleménye szerint kerülni kell az erőszak alkalmazását a francia flottával szemben, mert a támadó akció minden franciát szembeállít Angliával.

Sommerville a tanácskozásról táviratban értesíti az admiralitást.

Az admiralitás válasza:

„A kormány szilárd elhatározása, hogy ha a francia flotta nem fogadja el az ön által ajánlott alternatívákat, akkor el kell pusztítani. Anglia nem egyezhet bele abba, hogy a francia flotta legjobb egységei német vagy olasz kézre kerüljenek. A megkötött fegyverszüneti egyezmény e tekintetben komoly veszélyeket rejt. A francia flottaparancsnok a következő lehetőségek között választhat:

Először: csatlakozik az angol flottához és vele együtt, vállvetve harcol Németország ellen.

Másodszor: csökkentett legénységgel angol kikötőbe fut be.

Harmadszor: a flotta menjen el. Martinique szigetére, ahol le fogják szerelni angol vagy amerikai felügyelet alatt.”

Sommerville admirális július 3-án délelőtt 9 óra 30 perckor érkezik meg Oran kikötője elé és Holland kapitányt küldi a francia flotta parancsnokához, Gensoul admirálishoz, hogy átadja az angol kormány jegyzékét.

Miután Gensoul admirális nem hajlandó angol admirális megbízottját személyesen fogadni, Holland kapitány küldönccel juttatja el kormányának jegyzékét az orani francia flottaparancsnokhoz.

Ugyanezen a napon délután 3 órakor Bordeaux-ban a francia minisztertanács megtárgyalja az angol jegyzéket. 4 óra 15 porckor mégis létrejön a személyes megbeszélés Gensoul admirális és Holland kapitány között. Gensoul közli: a francia flotta hadihajóit nem engedik német vagy olasz kézre jutni, de nem hajlandó tárgyalni az angol jegyzékről.

Miután Holland kapitány visszatér az angol flotta zászlóshajójára a francia elutasító válasszal, Sommerville admirális 5 óra 54 perckor tüzet nyittat a Mers el Kabir-i öbölben állomásozó francia flottaegységekre. Mindössze hat percig tart az angol hadihajók összpontosított sortüze, s annak eredményeként egy csatahajó kigyullad, egy csatahajó zátonyra fut, egy repülőgép-anyahajó elsüllyed, mindössze egy csatahajónak sikerül kicsúsznia az angol hadihajók gyűrűjéből és elérnie Toulon kikötőjét.

A Portsmouth, Plymouth és Alexandria kikötőjében horgonyzó francia hadihajókat sikerül az angoloknak megszállni, mindössze a Surcouf tengeralattjáró kísérel meg ellenállást.

Július 4-én az alsóházban bejelentik: „A francia hajóhad tekintélyes része a kezünkbe került vagy harcképtelenné vált.”

A francia flotta Petain, Weygand és Darlan minden mesterkedése dacára sem jutott német kézre. A szigetország ellen indítandó inváziós hadművelet, a „Fall Seelöwe” tervének kidolgozásában Raeder tengernagy ezeket a hadihajóegységeket nem vehette számításba.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!