(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

A fasiszta Olaszország területi igényei 1940 nyarán — A kelet-afrikai hadjárat — Az 1940. szeptember 19-i Mussolini—Ciano—Ribbentrop tanácskozás — A háromhatalmi egyezmény — Olasz agresszió Görögország ellen, az olasz csapatok veresége — Hitler 18. sz. hadműveleti utasítása — Wawell sikeres offenzívája — Német—olasz megbeszélések 1940 januárjában, a Fall Sonnenblume

Mussolini 1922. október 28-tól, a hatalomátvétel napjától kezdve mindent alárendelt az új Imperium Romanum, az új római birodalom megteremtése gondolatának. Hirdette, hogy új római birodalmat fog alapítani Afrikában, és hogy a Földközi-tengert „olasz-tó”-vá változtatja.

Tizenhárom évvel később, 1935-ben, e cél megvalósítása érdekében rátámad Abesszíniára és elfoglalja. A nyugati demokráciák, Anglia és Franciaország, nem fogják le Mussolini kezét.

1936-ban 100 000 katonát küld Mussolini Spanyolországba Franco tábornok megsegítésére, a köztársasági Spanyolország szabadságának vérbefojtására. Franco győzelme megnöveli a Duce befolyását az Ibériai-félszigeten.

A fasiszta Itália 1939 tavaszán letiporja a kicsiny és védtelen Albániát. Anglia és Franciaország ezt is eltűri.

1940. június 10-énMussolinimegüzeni a hadat Franciaországnak és Angliának. Roosevelt amerikai elnök ezt így kommentálja: „Egy álnok ellenfél tőrt döfött bajba került szomszédja hátába.”

A fasiszta Olaszország vezetői a háború gyors bevégződésére spekulálnak, nem akarnak lemaradni a zsákmány felosztásáról.

1940. június 19-én, még a francia fegyverszüneti feltételek megtárgyalása előtt,Cianoolasz külügyminiszter közli Ribbentrop német külügyminiszterrel Mussolini területi igényeit. Olaszország követeli Franciaországtól Nizzát, Korzikát, Tuniszt, Francia-Szomáliát, Algéria egy részét — a vas- és foszfátbányákat —, valamint Marokkót. Ez utóbbit csak azért, hogy kijárathoz jusson az Atlanti-óceánra. A Brit Birodalomtól, ez alkalommal, Máltát, Egyiptomot, Szudánt, továbbá Gibraltárt óhajtotta elvenni. A pontosság kedvéért tegyük hozzá, hogy Mussolini Egyiptomot és Szudánt nem akarja bekebelezni, csak „megfelelő” szerződést óhajt kötni e két állammal, Gibraltárt pedig Franco tábornoknak kívánja juttatni.

Ribbentrop megnyugtatja Cianót, hogy a Führer e követelések legnagyobb részét helyesli, de Algériáról és Marokkóról nem lehet szó, mert e két országra a Harmadik Birodalom aspirál — „régi történelmi jogai” alapján.

A Duce a francia fegyverszüneti feltételek megállapításakor követeli egész Franciaország megszállását és a francia hadiflotta kiszolgáltatását. Hitler, akinek nem volt annyira szívügye az Imperium Romanum, és az Anglia ellen folytatandó háborúban szerette volna Franciaországot maga mellé állítani, rábeszéli fasiszta vezértársát, hogy ne szabjanak teljesíthetetlen feltételeket Franciaországnak, ne feszítsék túl a húrt.

Mussolinit ez a nem várt fordulat kissé elkedvetleníti, elkeseríti, és talán ez is közrejátszik abban, hogy a háború további folyamán, egy s más esetben, külön utakon próbál járni.

1940. július 7-én Cianoelőterjeszti Mussolini újabb, átalakítottkívánság-listáját. Kimarad Marokkó és Gibraltár, Tunisz és Algéria egy része felett pedig csak protektorátust kér, viszont bővül a jegyzék Brit-Szomáliával, Francia Egyenlítői Afrikával. A Duce Szíria, Libanon, Palesztina és Transzjordánia stratégiai szempontból fontos pontjainak, valamint a Perzsa-öböl két kulcserődjének, Adennek és Perimnek katonai megszállására is vágyott. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy követelte a Szuezi Csatorna Társaság feloszlatását és a közel-keleti olajtársaságokban való részesedést, valamint azt, hogy Görögország engedje át Olaszországnak Korfut és Észak-Epiruszt (ezért cserébe megkapja — az angoloktól (!) — Ciprust), akkor nagy körvonalakban előttünk áll Mussolini dédelgetett álma, az új Imperium Romanum.

Hitler a július 7-én, október 4-én és 28-án Mussolinival folytatott megbeszélésen mindezen olasz igényeket jogosaknak és megvalósítandóknak ismeri el. Hitler nem volt kicsinyes, ha a máséból lehetett adni …

Mussolini parancsára 1940 júliusában megindul az olasz hadigépezet Afrikában. A külső körülmények kedvezőbbek már nem is lehetnének: Franciaország kidőlése után Anglia egyedül marad, Hitler Luftwafféja kíméletlen erővel támadja nap mint nap a szigetországot, minden pillanatban fenyeget az invázió. Afrikában az angolok aránylag csekély szárazföldi- és légierővel rendelkeznek ekkor gyarmatbirodalmuk védelmére.

Az olasz csapatok július első felében benyomulnak Szudánba, elfoglalják Kassalát és Gallabatot, Brit-Szomália augusztus közepén kerül a kezükre.

A Duce augusztus 20-án, Brit-Szomália elfoglalása alkalmából táviratot intéz az aostai herceghez, Abesszínia alkirályához. A táviratban a többi között a következőket írja: „Amidőn Berbera elfoglalásával befejezett ténnyé vált Brit-Szomáliföld meghódítása, fogadja Fenséged a magaméval együtt az egész olasz nép szerencsekívánatait … A szükséges pihenő után új célokra fog törni csapataink elszánt, bátor akarata, amely oltalmazza a birodalmat és tovább terjeszti hatalmát és határait.”

Ansaldo a Telegrafo című lapban a Duce üzenetét kommentálva arra a következtetésre jut, hogy ez „világos utasítás arra, hogy Berbera meghódítása után nemcsak Szomáliföldről, de egész Afrikából ki kell űzni az angolokat”.

A hódolók sorából nem hiányozhatnak az akkori magyar újságok sem. Az „Új Nemzedék” vezércikkírója augusztus 22-én lelkendezve írja: „Együtt örülünk Itália fiaival az olasz fegyverek győzelmén és erős hittel hisszük, hogy a régi római impérium egész dicsősége támad fel e sorsfordító nagy napokban.”

Még a „Magyar Nemzet” is ezt írja: „Ez a fényes olasz haditény újra bebizonyította, hogy a Mussolini által új életre támasztott Olaszország fiai valóban a régi római gyarmatosító légiók méltó utódai, akik éppúgy hadi dicsőséggel ékesítik a fasizmus jelvényét az izzó afrikai homokon, mint elődeik a római sast.”

A „Nemzeti Újság” római tudósítója szeptember 22-én, nyolc nappal Sidi el Barrani eleste után, Mussolini, Ciano és Ribbentrop tanácskozásával kapcsolatban a következőket írja: „A római magaslatról át lehet tekinteni a Balkánt a Duna torkolatáig és a Dardanellákig … Látjuk Isztanbult, Szalonikit és Athént … Látjuk Ciprus szigetét, lassanként feltűnik a Szuezi-csatorna … és távolban az arab országok. Mindezek évszázados problémák, amelyeket most Rómában megbeszéltek és amelyek az elmúlt néhány hónap alatt aktuálisakká lettek. Ezekben a napokban újból érezni lehetett Rómában, hogy az ember egy születő világbirodalom fővárosában tartózkodik. Nemcsak a dinamika, hanem az erre való képesség és hatalom is jelen van Rómában.”

Az események alaposan rácáfolnak a feltételezett „képesség” és „hatalom” jelenlétére. De előbb nézzük meg közelebbről, mi történt az 1940. szeptember 19-i Duce—Ciano—Ribbentrop tanácskozáson, mely ilyen gondolatokat váltott ki a magyar klérus egyik lapjának szerkesztőségéből.

A közel két órás megbeszélésen először Ribbentrop fejti ki a német álláspontot. A hadi helyzetet elemezve leszögezi, hogy a háborút Anglia ellen valószínűleg győzelmesen befejezték volna már, ha az időjárás kedvezőbb lett volna. A meteorológusok prognózisával ellentétben nagyobb arányú légi hadműveletre az időjárás különösképpen kedvezőtlen volt. Ennek ellenére Németország kivívta a légifölényt, és a Luftwaffe éjjel-nappal légitámadásokat intéz Anglia, különösen pedig London ellen; az angolok ezzel szemben legfeljebb éjszaka merészelnek néhány repülőgépet küldeni Németország fölé, ezek bombaterhüket tervszerűtlenül dobálják le.

(Ribbentrop tájékoztatójának első része — enyhén szólva — nem fedte a valóságot.)

Az Anglia ellen folytatandó légiháború további terveivel kapcsolatban a német külügyminiszter elmondja, hogy ha az augusztusi nagyméretű légiakcióhoz hasonló vállalkozásra a jövőben sor kerül, az Anglia megsemmisítésének lesz a kezdete …

London a légibombázások következtében rövid időn belül el fog hamvadni — jelenti ki Ribbentrop. — Súlyos károkat szenvedett az angol fegyverkezési ipar, fontos kikötők használhatatlanná váltak.

A Führer felhatalmazta őt, hogy a Duce előtt kijelentse: Németország a légifölényt máris kivívta, mert a Churchill-féle veszteség-adatoknak, melyek szerint a lelőtt gépek aránya 3:1 lenne az angolok javára, éppen az ellenkezője az igaz, úgyhogy azt lehet mondani, Churchill 6:1 arányban hazudik.

A brit szigetek elleni általános harc keretei között Németország hatalmas arányú előkészületeket hajtott végre, amelyek bizonyos időt vettek igénybe. „A Führer teljesen meg van győződve arról, hogy a háborút Németország és Olaszország már megnyerte.” (Der Führer sei absolut daran überzeugt, dass der Krieg für Deutschland und Italien bereits gewonnen sei.)

Hogy a háború mikor fejeződik be, azt e pillanatban nem lehet előre látni, az azonban biztos, hogy az Németország és Olaszország győzelmével fog végződni. A Führer éppen ezért semmilyen körülmények között semmiféle rizikót nem fog vállalni, hanem ha a vállalkozás elkezdődik, annak száz százalékos eredménnyel kell járnia.

Anglia helyzete a Führer nézete szerint reménytelen, és Anglia Amerikától és Oroszországtól reméli a szabadulást, a megmenekülést.

Következik a náci vezetők véleménye az angolokról: „Az angol néppel, amely teljesen infantilis és teljes tudatlanságban leledzik a valódi helyzet felől, ezt a nézetet sikerrel hiteti el a brit vezetőréteg, mely kétségtelenül még ma is birtokában van hagyományos keménységének.”

Ami pedig Amerikát illeti, Ribbentrop jó hírrel szolgálhat: Olaszország, Japán és Németország katonai egyezményt (!) köthet néhány napon belül, ha ezzel Olaszország is egyetért. Ennek érdekében személyes küldöttje Japánba utazott, hogy ott megbeszéléseket folytasson. Ha Japán is csatlakozik, akkor ez a szövetség meggátolhatja Amerika hadbalépését.

De ettől függetlenül — a német vezetők véleménye szerint — Amerika nem fog belépni a háborúba, mert

1. a) az amerikaiak általánosságban húzódoznak attól, hogy közvetlenül maguk is részt vegyenek a háborúban,
2. b) az amerikai üzleti köröknek az a meggyőződésük, hogy számukra egy ilyen részvételből semmiféle előny nem származik, végül
3. c) félnek Japán magatartásától.

Egyesek úgy vélik — fejtegeti Ribbentrop —, hogy a háromhatalmi egyezmény a Szovjetuniót automatikusan Amerika és Anglia karjába hajtja. Ő, Ribbentrop, ezzel nem ért egyet, a Szovjetunió nem fog belépni a háborúba, mert Amerikától és Angliától kelet felől — a japán flotta miatt — nemigen kaphat segítséget, ezenkívül Mandzsúriában ott áll egy hatalmas japán szárazföldi hadsereg.

A nyugat-európai helyzet is kedvezőtlen nekik, mert a Führer sohasem fogja tűrni, hogy az angolszászok az európai kontinensen partra szálljanak, tehát a Szovjetunió számára az angol—amerikai segítség — Európában — szóba sem kerülhet.

A náci vezetők véleményét a Szovjetunió belső helyzetéről, erejéről Ribbentrop a következőképpen taglalja: a német haderő megsemmisíti az orosz haderőt, elpusztítja a szovjet birodalom ipari centrumait Közép-Oroszországban; nézete szerint az orosz haderő gyenge …

A Führer mindenesetre megtette a katonai előkészületeket … A Franciaország sakkbantartására szükséges csapatokon, az Anglia elleni invázióra felvonultatott speciális egységeken kívül minden erő Keleten van koncentrálva …

Görögország és Jugoszlávia — hangsúlyozza Ribbentrop — kizárólagosan az olasz érdekszférába tartozik, az ezen országokkal való kapcsolat szabályozása Olaszország dolga. Ezen a téren bizton számíthat Németország szimpátiájára és támogatására. Ugyanekkor kijelenti: „ennek ellenére jobb volna számunkra most ezeket a problémákat nem bolygatni, hanem minden erőt Anglia megsemmisítésére koncentrálni” …

Ribbentrop ezután rátér Spanyolország problémájára. Serrano Suner külügyminiszter berlini látogatása során közölte Spanyolország azon szándékát, hogy belép a háborúba; ezt azonban csak akkor teheti meg, ha az ország gabona-, benzin- és másféle nyersanyag-ellátása biztosítva van. A Führer hajlandó ezeket a kívánságokat teljesíteni.

Németország támaszpontokat fog biztosítani magának előbb Spanyol-Marokkóban, majd a távolabbi jövőben a Kanári-szigeteken, hasonlóképpen bizonyos előnyöket biztosít magának a marokkói nyersanyag kiaknázása terén, pl. az Észak-Marokkóban levő nagy foszfáttelepeken, és érclelőhelyeken. Olaszországnak ez ellen kétségkívül semmiféle ellenvetése nem lesz, mert meg fogja kapni a tuniszi határhoz közel eső nagy algériai foszfátelőfordulásokat …

A Duce ezzel egyetért …

A spanyol kérdés katonai oldala: Gibraltárt a spanyolok maguk szeretnék elfoglalni; esetleges kudarc elkerülése végett a Führer rendelkezésükre fog bocsátani speciális csapatokat különleges fegyverekkel és néhány légi egységet. A Führer Gibraltár problémáját katonai szempontból kellően tanulmányozta, és arra a következtetésre jutott, hogy a „szikla” elfoglalása lehetséges, de csak akkor, ha a spanyoloknak segítenek.

Ribbentrop térképen is megmutatja az olasz uraknak a spanyol területi követeléseket; a Duce kijelenti, hogy a spanyol aspirációk nem ütköznek olasz érdekekbe.

Ribbentrop közli, hogy Berlinbe való hazatérésekor Serrano Sunerrel alá akar írni egy titkos egyezményt, amely magában foglalná Spanyolország hadbalépését éppúgy, mint az ország fent említett nyersanyagellátását, elismerné a spanyol aspirációkat és az Angliának szóló hadüzenettel egy időben kilátásba helyezne egy Gibraltár elleni akciót.

A német birodalmi külügyminiszter végül megismétli, hogy a háborút Olaszország és Németország már megnyerte, a győzelmet e két ország kezéből nem lehet többé kiragadni …

A Duce válaszában először az angol problémáról mondja el véleményét. A Londonból érkező olasz jelentések szerint az angol nép hangulata nagyon rossz, és még a kormányban is vannak olyanok, akik szeretnék a háborút kompromisszummal befejezni, mert úgy érzik, hogy Anglia a háborút elvesztette :..

Németország — a Duce szerint — az idegháborút már megnyerte Anglia ellen. Dél-Anglia elveszett az angol vadászrepülők számára. Ha Anglia elveszti Londont, akkor elveszett a Birodalom. Ha a kormány Kanadába megy, akkor a Brit Birodalom valószínűleg szét fog esni …

A Duce helyesli a Japánnal kötendő egyezményt és ezt nagy politikai csapásnak tartja Amerika ellen. Ez az egyezmény nagyon fontos fegyver abból a célból, hogy Amerika csendben maradjon.

„Az amerikai flotta éppoly kevéssé ütőképes, mint az angol hadsereg, minthogy mindkettőt dilettáns alapokon építették ki.”

Ribbentrop itt közbeszól: a Japán és Amerika közti tengeri háború esélye — véleménye szerint — 2:1 a japánok javára.

Mussolini ezután a Szovjetunió és a tengely viszonyával foglalkozik: „A Szovjetunió hangulata a tengellyel szemben nem nagyon jó. A bécsi döntés, a Duna-bizottság ügye és a Romániának nyújtott garancia az oroszoknak nagyon kellemetlen.”

A Duce kijelenti: hozzájárul ahhoz, hogy a legközelebbi hetekben, amikor Ciano a birodalmi külügyminiszter meghívására Berlinbe utazik, aláírja a Ribbentrop javasolta egyezményt.

Jugoszláviával és Görögországgal kapcsolatban leszögezi a Duce, hogy Olaszország e két ország ellen katonai téren semmit nem tervez (!). A jugoszláv határon 500 000, a görög határon pedig 200 000 embert összpontosított, elővigyázatossági rendszabályként.

— Véleménye szerint a görögök a Földközi-tengeren ugyanazt a szerepet játsszák, mint amit fél évvel ezelőtt északon a norvégek.

Ha Olaszország Egyiptomot elfoglalta (!), az alexandriai angol flotta esetleg görög kikötőkben fog menedéket keresni.

A Duce aláhúzza, hogy e pillanatban a fő dolog az Anglia elleni háború, és ezért Jugoszláviával és Görögországgal szemben nyugodt magatartást akar tanúsítani. Legközelebb Egyiptom elfoglalását tervezi.

(Mussolini — hasonlóan német tárgyalópartneréhez — nem tárja fel valódi terveit …)

A spanyol hadbalépést üdvözli; Gibraltár elfoglalása súlyos csapás Angliára, és Olaszország előtt megnyitja az utat az Atlanti-óceán felé.

A Duce és Ribbentrop behatóan megvitatja Franciaország problémáját. A német külügyminiszter közli, hogy a Führer eldöntötte: nem engedi, hogy Franciaország az európai politikában valaha is szerepet játsszon.

A vita során még egyszer visszatérnek Spanyolország problémájára. Megállapodnak abban, hogy „ha a háború még a tél beállta előtt véget érne, akkor természetesen Spanyolországnak már előbb be kell lépnie a háborúba. Ha azonban azzal kell számolni, hogy a háború télen át is tart, akkor talán jobb lenne, ha Spanyolország tavasszal lépne be a háborúba. Spanyolország olyan kártya, amelyet a megfelelő pillanatban kell kijátszani …”

Befejezésül megemlíti a birodalmi külügyminiszter a svéd király közvetítő-akcióját; a svéd király annak idején levelet intézett a Führerhez, ő azonban nem ment bele a tárgyalásokba, mert lehetségesnek tűnt, hogy az akciót Anglia inspirálta, hogy kipuhatolja a német hangulatot. A Führer azt válaszolta: hogy amíg Angliában a Churchill kormány van uralmon, ilyen közvetítésnek nincs semmi célja.

Végül Ciano kérdésére közli Ribbentrop, hogy Románia Németországtól katonai missziót kért (!), ők ezt a kívánságot teljesítik …

A hitleri Harmadik Birodalom, a Duce Itáliája és távol-keleti nagy szövetségesük, Japán gyorsan megegyezik — imperialista módra — a világ újra-felosztásában, vagy ahogyan ők mondták: meghatározták a három birodalom Lebensraumját, életterét.

Ezt a megállapodást rögzíti az 1940. szeptember 27-én aláírt hírhedt háromhatalmi egyezmény, melynek első pontja kimondja, hogy — szó szerint idézzük — „Japán elismeri és tiszteletben tartja Németország és Olaszország vezető szerepét Európa új rendjének megteremtésében”. Ennek megfelelően a szerződés második cikkében „Németország és Olaszország elismeri és tiszteletben tartja Japán vezetőszerepét Nagy-Keletázsia területén az új rend megteremtésében”.

Íme, így fest közelről a világ újrafelosztása — ahogyan Rómában 1940 szeptemberében kitervelték.

És most nézzük meg, mit tesz ezek után Mussolini az „új rend” megteremtése érdekében — Dél-Európában?

1940. október 15-énRómában, a Palazzo Veneziába összehívja a katonai vezetőket és ismerteti velükGörögország megtámadására irányuló tervét. Az akció kezdete: okt. 26.

Október 19-én a Duce levélben értesíti elhatározásáról Hitlert, aki a kérdések megbeszélésére találkozót javasol. Hitler október 28-án délelőtt 11 órakor érkezik meg Firenzébe, de akkor már befejezett tényekkel találja szemben magát.

Ugyanis ugyanezen a napon hajnali 3 órakor Grazzi athéni olasz követ felkeresi Metaxas miniszterelnököt és átadja az olasz kormány jegyzékét, mely követeli az összes katonai támaszpontok átadását. Kéri, hogy a görög kormány ne gördítsen akadályt az olasz csapatok bevonulása elé, mert ellenkező esetben Olaszország kénytelen lesz fegyverhez nyúlni, és ebben az esetben az ellenségeskedések már reggel hat órakor megkezdődnek.

Metaxas miniszterelnök erre közli, hogy nem fogadják el az olasz követeléseket és ezt a jegyzéket kénytelenek hadüzenetnek tekinteni.

Az olasz követ távozása után a görög kormány elrendeli az általános mozgósítást, ugyanakkor Angliához fordul — az 1939. április 13-i garanciaegyezmény értelmében — segítségért.

Hajnali 5 óra 30 perckor, fél órával a jegyzékben megadott időpont előtt, az olasz csapatok átlépik a görög határt.

A kora délelőtti órákban megérkezik az angol válasz a görög segélykérésre: „Minden segítséget megadunk, ami hatalmunkban áll. Harcolni akarunk a közös ellenség ellen és együttesen győzni fogunk.”

Eddig a szépen hangzó távirat, de gyakorlati segítséget nem adtak a megtámadott görög népnek. Az angolok megszállták Kréta szigetét, mely életbevágóan fontos volt a földközi-tengeri hajózás biztonsága szempontjából, de szárazföldi és légi erővel, különösen a harcok első szakaszában, nemigen segítették a görögöket.

Ám a görögök magukra hagyatva is helytálltak.

Az olasz katonai és politikai vezetők gyors sikerre számítottak, és az első napokban tele volt győzelmi jelentésekkel az egész olasz sajtó. Október 31-én az olasz hadijelentés a csapatok „tervszerű előrenyomulás”-áról ad hírt, november 2-án a Messagero különtudósítója azt jelenti a frontról, hogy az olasz gyalogság és az alpinik mindenütt elsöpörték a görög védelmet.

Mindebből egy szó sem volt igaz. A görög katonák a hazájukra törő fasiszta ellenség ellen nagy lelkesedéssel és odaadással harcoltak. Az egyik görög újság, a Kathimerini 1940. nov. 4-iki számában a görög hadsereg katonáit Leonidasz thermopülei harcosaihoz hasonlítja és Leonidasz szavait idézi, aki a következőket mondta egykor katonáinak: „Azt mondják, hogy a perzsák annyian vannak, hogy kilőtt nyílvesszőik elsötétítik az eget. Sebaj! Akkor mi a nyilak árnyékában fogunk harcolni! …” A lap a következőképpen buzdítja a harcosokat: „Olaszországnak rengeteg repülőgépe van? Sebaj! A mi katonáink azok árnyékában fognak harcolni …”

Ha pedig már az olasz légiflottánál tartunk, érdemes megemlíteni; 1940. november 5-én azt jelentik a görög lapok, hogy az olasz repülők a görög színekkel visszaélve repülték át több ízben Görögországot. Az olasz hivatalos magyarázat a következőképpen hangzik: „Az olasz repülők a háború kezdete óta fehér kereszttel vannak ellátva … Az a körülmény, hogy ez a fehér kereszt hasonlít ahhoz, amely a görög zászlóban látható, senkit sem jogosít fel arra az állításra, amellyel az angol és görög sajtó nevetségessé teszi magát.”

De akármilyen felségjeleket használnak az olasz repülők, sok eredményt nem érnek el, a görögök előbb megállítják az olasz hadsereg offenzíváját, majd ellentámadásba mennek át. November 8-ára a Pindus-hegységben körülkerítik az olaszokat, 5000 foglyot ejtenek, november 21-én elfoglalják Koricát, az olaszok helyzete egyre súlyosabbá válik.

És hogyan fogadja mindezt Mussolini és klikkje? Íme, egy ritka szép példány a háborús vereséget győzelemmé „átváltoztató” kommentárok közül. Farinacci fasiszta alvezér a Regime Fascista című lapban 1940. november 24-én a következőket írja: „A háború kedvezőtlen hírei sem fogják megingatni az olasz nép hitét. Mussolini világosan megmondotta, hogy a modern Carthago (értsd: Anglia) pusztulni fog, és Görögországgal végezni fognak az olasz fegyverek. Biztosak vagyunk benne, hogy ez így lesz, bár az olasz nagyvezérkar némi elővigyázatlansága vagy elhamarkodott lépése lehetővé tette Churchillnek, hogy elterelje az angol közvélemény figyelmét a kellemetlen valóságokról. A helyzeten azonban ez semmit sem fog változtatni, és Olaszország visszavágása annál erőteljesebb, az ellenség veresége pedig annál teljesebb lesz.”

De egyelőre 1940 végén az olasz—görög front 30 km-re a görög határtól Albániában húzódik, és semmi kilátásuk nincs az olasz csapatoknak győzelmes előnyomulásra.

A görög hadjárat első szakasza alaposan megtépázza Mussolini ábrándjait.

De nem alakulnak kedvezőbben a harctéri események Észak-Afrikában sem. Szeptember 13-án kezdte meg offenzíváját Graziani serege a líbiai sivatagban és sikerült előrenyomulnia Egyiptom területén Sidi Barraniig, mely 90 km-re fekszik a líbiai határtól.

Az OKW azonban hamarosan komoly kétkedéssel kezdi figyelni Graziani csapatainak tevékenységét, és mivel az előrehaladás üteme messze a várakozás alatt marad, a német katonai és politikai körök úgy döntenek, hogy nem bízzák magukra az olaszokra az észak-afrikai hadjáratot, hanem a Wehrmacht néhány válogatott páncélos és légi egységét harcba vetik Észak-Afrikában.

November 12-én, bár az olasz hadsereg még előrenyomulóban van Egyiptom területén, Hitler kiadja a 18. sz. hadműveleti utasítást, amelynek 3. pontjában („Az Egyiptom ellen indított olasz offenzíva”) egyebek között elrendeli:

A német erők bevetésére akkor kerülhet sor, ha az olaszok elérték Marsa Matruhot.

A német légierők elsővonalbeli bevetését azonban csak abban az esetben lehet tervbe venni, ha az olaszok a szükséges repülőtereket rendelkezésre bocsátották.

Az egyes Wehrmacht-részek bevetésére szolgáló előkészületeket (ezen vagy más észak-afrikai hadszíntéren) a következő keretek között kell folytatni:

Hadsereg: Készenlétben kell tartani egy páncélos hadosztályt Észak-Afrikában való bevetésre.

Haditengerészet: Az olasz kikötőkben horgonyzó német hajókat rendbe kell hozni, hogy mint szállítóhajók meglehetősen erős csapatokat átszállítsanak vagy Líbiába vagy Északnyugat-Afrikába.

Légierő: Meg kell tenni az előkészületeket az Alexandria és a Szuezi-csatorna ellen végrehajtandó támadó vállalkozásokra; az utóbbi támadás célja, hogy ezt használhatatlanná tegye.

A Wehrmacht előkészületeivel egy időben az angolok nagy titokban offenzívát terveznek az Egyiptomba behatolt olasz csapatok ellen. Az olasz hadvezetőség abban a téves hitben ringatja magát, hogy a görögöknek küldött segítség meggyengítette a Wavell tábornok parancsnoksága alatt álló angol hadsereget, és az minden komolyabb akcióra képtelen, így a december 8-án megindult angol támadás teljesen meglepetésszerűen éri az előretolt, olasz csapatokat.

A mintegy 25 000 főnyi, tankkal, páncélkocsikkal, tüzérséggel és motoros járművekkel bőségesen ellátott angol, ausztráliai és indiai csapatok december 6-án az éj leple alatt elhagyják kiinduló állásaikat és — anélkül, hogy az olasz légierő felderítő-gépei észrevennék — 40 mérföldet haladnak előre. December 7-én egész álló nap Wavell tábornok csapatai mozdulatlanul várnak és oly kitűnően álcázzák magukat, hogy az olaszok még mindig nem észlelnek semmi gyanúsat a sivatagban. December 9-én este a szárazföldi tüzérség és a flotta ágyúinak pergőtüze után a Wavell-hadsereg támadásra indul Sidi el Barraninál.

Huszonnégy óra múlva jelentik: annyi a fogoly, hogy egyelőre nem lehet megszámlálni őket. Öt hold nagyságú területen lehetnek a tisztek, kétszáz holdon a legénységi állományúak, ismét angol kézén van Sidi el Barrani.

Rómába december 10-én érkezik az első hír az egyiptomi csata megindulásáról, s ahogyan Ciano írja naplójában, a hír villámcsapásként hatott. Két nap múlva, december 12-én Graziani azt táviratozza Mussolininak, hogy a helyzet rendkívül súlyos, kénytelen visszavonni csapatait — egészen Tripoliszig.

December 15-én végződik a sivatagi csata első szakasza: az angol főparancsnokság jelentése szerint az utolsó olasz csapatokat is kiverték Egyiptom területéről, 38 ezer foglyot ejtettek, szétvertek három olasz hadosztályt és számos fasiszta feketeinges különítményt, az angol veszteség feltűnően csekély: 387 sebesült, 3 eltűnt és 133 halott.

A nehezen járható Halfaya-szoros áttörése után a Wavell-hadsereg eléri a líbiai Bardia kikötővárost. 1941. január 3-án kezdődik az alaposan megerősített város ostroma, de az olasz védők csak negyvennyolc óráig állják a támadást és 5-én feltétel nélkül leteszik a fegyvert; a foglyok száma meghaladja a 45 ezret, 462 harcképes, használható ágyút zsákmányolnak az angolok — nagymennyiségű más felszerelés és fegyver mellett.

Tobrukot már január 6-án bekeríti Wavell, de az ostromlók felkészülése itt hosszabb időt vesz igénybe.

1941. január 19-énmegbeszélés zajlik leKeitel, a német hadsereg főparancsnokságának főnöke és Guzzoni, az olasz hadsereg vezérkari főnökének helyettese között. Miután Guzzoni súlyosnak festi le az olaszok afrikai helyzetét, szóba kerül az Észak-Afrikába küldendő német erősítések kérdése.

Másnap Hitler és Mussolini ül össze tanácskozásra. Hitler kijelenti:

— Semmiképpen sem szabad értékes harci egységeket olyan helyre küldeni, ahol azok aztán parlagon hevernek. Éppen ezért csak egy elhárító különítményt (Sperrverband) fogunk Líbiába küldeni; ezt gyorsabban lehet átszállítani és még a meleg idő beállta előtt be lehet vetni; mert mi ezt harcba akarjuk vetni, mi nem úgy akarjuk csinálni, mint ahogyan az angolok csinálták Franciaországban. Ennek az egységnek páncélosai és páncélelhárító lövegei átlyukasztanak minden angol páncélost, mely ott felbukkan.

Ezek a csapatok rendelkeznek harci tapasztalatokkal, bíznak a fegyverükben és magabiztosak, ami a páncélosok elleni harcban nagyon fontos.

(Hitler itt nyilván arra céloz, hogy az afrikai fronton az angol páncélosok megjelenésekor az olasz csapatok rettenetes pánikba estek és képtelenek voltak bármiféle hatékony védekezésre …)

Ezeknek a páncélos lövegeknek — folytatja Hitler — pszichológiai okokból a „páncélvadász” („Panzerjäger”) nevet adtuk: az a feladatuk, hogy az ellenséges páncélost felkutassák és vadászszák, mint vadász a vadat …

1941. január 21-én, egy nappal ezen tanácskozás után megkezdődik az észak-afrikai tengerpart egyik legfontosabb tengeri és légi támaszpontjának,Tobruknak ostroma. A harc mindössze 24 óra hosszat tart: már 21-én az éjszakai órákban az angol csapatok kezére kerül a védőművek egyharmada, 22-én reggelre minden ellenállást megszüntetnek az olasz csapatok.

De elvész Mussolini „Római Birodalmának” más területe, Olasz Kelet-Afrika is: brit csapatok január 23-án Eritrea, 29-én pedig Olasz-Szomália területére lépnek.

Január 30-án Wavell csapatai bevonulnak Dernába, Graziani hadserege Tripolisz felé menekül.

Február 3-án Hitler az OKW főparancsnokaival tárgyal a líbiai olasz front válságos helyzetéről.

— Észak-Afrika elvesztését katonai szempontból el lehetne viselni — fejtegeti Hitler — pszichológiai tekintetben azonban rendkívül erős visszahatása lenne Olaszországban. Anglia Olaszország mellének pisztolyt szegezhet: vagy békét köt és mindent megtart, vagy Észak-Afrika elvesztése után, most már bombázni fogják. Ez számunkra hátrányos lenne, az angol erők nem lennének lekötve a Földközi-tengeren, Dél-Franciaországban nekünk csak gyenge bázisaink vannak. Tizenkét angol hadosztály szabadulna fel és állna rendelkezésre más feladatokra, pl. Szíriába való betörésre.

— Mindent el kell követni, hogy a dolgok ilyen irányú fejlődését megakadályozzuk, Olaszországot meg kell segíteni, nem a Balkánon, hanem Észak-Afrikában.

— Szárazföldi csapatok későn, ha nem túl későn érkeznének meg, ezért a Luftwaffét kell bevetni, ha lehetséges, zuhanóbombázó kötelékeket. Ha így meg is lehet állítani az angol előrenyomulást, akkor is a záróvonalat még meg kell erősíteni egy komoly páncélos hadosztállyal. Ha az angolok friss és jól felszerelt német erőkkel találják szemben magukat, a helyzet gyorsan meg fog változni.

Brauchitschnak, a szárazföldi hadsereg főparancsnokának kérdésére, hogy honnan lehet elvenni egy páncélos hadosztályt, hosszabb vita alakult ki, s a tárgyalás befejeztével a következő döntés születik:

1. a)A Luftwaffe a lehető leggyorsabban avatkozzék bele az észak-afrikai harcokbastuka- és rombolókötelékekkel. Az olasz vadászrepülő egységeket német parancsnokság alá kell helyezni.
2. b) Alégihadtest vegye át az Afrikába irányuló szállítmányok biztosítását, a legszorosabb együttműködésben az olasz légierővel és Catania tengerészeti főparancsnokával.
3. c) Alégihadtest a lehető leggyorsabban mérjen erős csapásokat a kirenaikai angol csapatokra (a legnehezebb bombák alkalmazásával).

A légierő fő feladata: az angol szárazföldi és tengeri közlekedés szétrombolása, emellett harc az angol flotta ellen.

Végül törekedni kell a máltai légitámaszpont leküzdésére.

1. d) A szárazföldi hadsereg folytatja az elhárító különítmény felállítását, amelyet páncélosokkal azonnal meg kell erősíteni, ezenkívül elő kell készíteni egy páncélos hadosztály Afrikába való átszállítását.

Az olaszoknak javasolni fogják, hogy az összes motorizált egységeknek német főparancsnokuk legyen …

A vállalkozás fedőneve: „Sonnenblume” (napraforgó).

1940 nyarán Mussolini úgy vélte, hogy az olasz hadsereg Afrikában és a Balkánon egyedül is eléri a kitűzött célt, az Imperium Romanum megvalósítása felé jelentős lépést tehet — a németek segítsége nélkül.

1941 februárjában katasztrófa előtt áll az olasz hadsereg Észak- és Kelet-Afrikában: ausztráliai csapatok február 6-án elfoglalják Bengázit, a sok tízezer olasz fogoly között hat tábornok is van, február 8-án elesik El Agheila, fontos város Kirenaika határán.

Vereség a Balkánon, vereség Afrikában — az Imperium Romanum szép álomképe foszladozóban van …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

Német tervek a nyugati hadjárat után — Jodl elgondolásai — A 16. sz. hadműveleti utasítás: Fall „Seelöwe” — Hitler július 19-i békeajánlata — Az inváziós terv — Az atlanti csata — Tengeri csata Montevideo előtt — A mágneses akna — A német tengeralattjárók, kezdeti sikerei — A német flotta veszteségei az északi hadjáratban — „Battle of Britain” — A 17. sz. hadműveleti utasítás — Az „X” Tag elhalasztása — Hitler fenyegetése: „ausradieren” — A Luftwaffe kudarca

1940. június 25-én hajnali 1 óra 35 perckor érvénybe lép a fegyverszünet Franciaországban. Véget ér a nyugati villámhadjárat; Belgium, Hollandia, Franciaország Hitler lába előtt hever. A Führer hatalma zenitjén áll — Varsótól az Atlanti-óceán partjáig, Narviktól a Biscayai-öbölig a náci hadsereg zászlói lobognak. Jó lenne már a győzelem gyümölcsét élvezni. De az nem olyan egyszerű …Cianoolasz külügyminiszter emlékirataiban — a maga cinikus modorában — Hitlert kártyajátékoshoz hasonlítja, aki bankot robbantott, és most az a legfőbb gondja, hogy mi módon tűnhetne el a kaszinó termeiből nyereségével …

Hitler újabb csatát nyert, de Anglia nem hajlandó a hitleri rezsimmel tárgyalni; a második világháború még nem ért véget. A náci katonai és politikai vezetők között heves viták dúlnak: merre forduljon a német hadigépezet? A Wehrmacht főparancsnokságában két terv merül fel: az egyik — támadás Gibraltár és Málta ellen, hogy elvágják a földközi-tengeri angol összekötővonalakat, majd lángra lobbantsák a Közel-Keletet. Ezt a tervet támogatja többek között Brauchitsch és Heusinger, ez lenne a legkedvesebb a fasiszta Olaszországnak is.

A Giornale d’Italia 1940. június 26-án Olaszország háborús céljait vázolja — a fasiszta olasz rezsimre jellemző „szerénységgel”. A következőket írja: „Olaszország célja, hogy Gibraltárt és Szuezt szigorú felügyelet alá helyezze s a földközi-tengeri flottát és a légitámaszpontokat Anglia számára használhatatlanná tegye. Az olasz haderő most valamennyi fronton lassú, de összemorzsoló offenzívát kezdett, és ez az offenzíva fokozatosan, de alaposan eredményes lesz.”

Egy másik cikkben pedig azt írja Gayda, hogy „Olaszország számára tűrhetetlen Anglia földközi-tengeri jelenléte”.

Mindenesetre: akármiképpen ítéljük is meg a Duce nagyhangú fenyegetőzéseit, tény, hogy a német nagyvezérkar egy része szívesen hajlott a földközi-tengeri háborúra.

Az OKW másik része azonban, élén Halder vezérkari főnökkel, elsősorban Nyugaton kíván döntést elérni, lehetőleg úgy, hogy kierőszakolják a partraszállást Angliában.

E két terv, a háború folytatásának e két változata mellett Hitler egyre gyakrabban tér vissza kedvelt, régóta melengetett elképzelésére, vágyálmára: Keletre helyezni a háború súlypontját, támadást indítani a Szovjetunió ellen. De ennek ekkor még nem érkezett el az ideje.

Hitler 1940 nyarán először Nyugaton akar tiszta helyzetet teremteni, és ezért Anglia ellen fordul. Szerte Európában a menetelő náci katonák kihívó büszkeséggel éneklik: „Wir fahren gegen Engelland”, azaz — „megyünk Anglia ellen”.

A Völkischer Beobachter, a náci párt hivatalos lapja 1940. június 24-én — a fegyverszüneti szerződést méltatva — vezércikket ír a francia—német jóviszony megteremtéséről, melynek előfeltétele, hogy „a szárazföldi nemzetek végleg megszabaduljanak attól a gonosz hatalomtól, mely a Csatornán túl, az angol szigeteken lakozik”. A Völkischer Beobachter dacosan leszögezi: „Németország vállalja ezt a feladatot és azonnal végre is akarja hajtani.”

Persze, azért a dolog nem olyan egyszerű, és a német—olasz—francia fegyverszüneti egyezményt követő három-négy hétben a tengelyhatalmak vezérei még reménykednek az Angliával való kiegyezés lehetőségében, ha a nyilvánosság előtt, a sajtóban, a rádióban rendkívül harcias fenyegetésekkel árasztják is el a brit kormányt.

Az igazság az, hogy a tengelyhatalmak vezetői kissé tanácstalanul állnak a nagy franciaországi győzelem után; nem értik Anglia magatartását. Jodl tábornok, Hitler egyik bizalmas katonai tanácsadója például úgy vélekedik, hogy Anglia a háborút már tulajdonképpen elvesztette, de ez a tény még nem hatolt a brit kormány tudatáig, most már csak az a feladat, hogy erre ráébresszék.

1940. június 30-án Jodlfelvázolja az Anglia ellen folytatandó háborúra vonatkozó elgondolásait:

„Ha a politikai eszközök nem vezetnek célhoz, akkor Anglia ellenállását erőszakkal kell megtörni,

1. a)az angol anyaország elleni harccal,
2. b)a háborúnak a perifériákra való kiterjesztésével.

Az a) esetre három lehetőség van:

1. Azostrom.

Harc mindenfajta behozatal és kivitel meggátlására, a tengeren és a levegőben.

Harc az angol légierő és az ország hadigazdasági erőforrásai ellen.

2. Terrortámadásaz angol lakóközpontok ellen (Terror-Angriff gegen die englischen Bevölkerungszentren).
3. Partraszállás, Anglia megszállása céljából.

Az Anglia fölötti német győzelem már csak idő kérdése. Nagyobb ellenséges támadó hadműveletek többé nem lehetségesek. Németország tehát olyan hadviselési módszert választhat, amely megkíméli erőit és elkerüli a kockázatot.

Kezdetben a harc az angol légierő ellen folyik, abból a célból, hogy a mi hadigazdasági bázisaink elpusztításának lehetőségét csökkentsük és végül egészen megszüntessük. Ezentúl az angol légierőt a mi rombolóink, harcirepülőink hatósugarán belül le kell verni vagy legalábbis arra kényszeríteni, hogy közép-angliai támaszpontjaira vonuljon vissza. Hogy ott leverjük, az aligha fog sikerülni …

Ha sikerül a repülőgépiparnak London és Birmingham környékén koncentrált üzemeit kikapcsolni, akkor az angol légierő többé nem tud új erőre kapni. Ezzel Angliának Németország elleni katonai akcióképessége megszűnik, minthogy az angol flotta által létrehozható blokádnak nincs többé a háború kimenetele szempontjából döntő jelentősége …”

Jodl azt reméli, hogy az angol behozatal és kivitel megakadályozásával, továbbá az ezzel egy időben kifejtett propagandával és terrortámadásokkal, amelyeket mint megtorló-akciókat kell magyarázni, meg lehet gyengíteni az angol élelmezési bázist, és így előbb kimerül, majd megtörik a nép ellenállóereje, úgyhogy kormányát kapitulációra kényszeríti.

Angliában partraszállást szerinte akkor lehet számításba venni, ha a légiuralmat a Luftwaffe már kiküzdötte … Augusztus vége, szeptember eleje előtt ez a helyzet nem fog bekövetkezni.

Tekintettel arra, hogy 20 angol hadosztály ellenakciójával kell számolni, legkevesebb 30 német hadosztályt kell átdobni. Mindennek ellenére a partraszállást, mint „ultima ratió”-t, a legapróbb részletekig elő kell készíteni — magyarázza Jodl.

A b) ponttal kapcsolatban Jodl röviden elemzi az angol anyaországon kívül folytatandó harc feltételezhető, számba jövő területeit (Szuezi-csatorna, Gibraltár), az esetleges szövetségeseket.

Az olaszok felhasználását illetően megjegyzi, hogy ha az olaszok csatlakozni akarnak az angol anyaország elleni harchoz, az olasz tengeralattjárók részt vehetnek benne, a francia kikötőkből kiindulva, az olasz légierő harci kötelékei pedig a német Luftwaffe keretein belül harcolhatnak.

„Az olasz szárazföldi hadsereg egységei, tisztán katonai szempontból nézve, egyrészt nem szükségesek, másrészt semmi haszonnal nem járnak.”

Jodl a következőképpen fejezi be feljegyzését:

„Tekintettel arra, hogy Anglia többé már nem a győzelemért, hanem birtokainak és a világhelyzetének megtartásáért harcol és harcolhat, minden valószínűség szerint hajlani fog a békére, ha megtudja, hogy ezt a célt most még aránylag olcsón elérheti.”

(Hiller már 1939 októberében, a Fall „Gelb” kidolgozásával egy időben, utasította Raedert, hogy hozzon létre külön csoportot annak a kérdésnek tanulmányozására, mi módon lehetne Angliában partra szállni?)

Raeder nem sokkal később előterjesztette inváziós javaslatát, amelynek előfeltétele: a francia, belga, olasz és holland tengerpart, kikötők, folyótorkolatok teljes ellenőrzése. Ekkor, 1939 őszén ezek a feltételek teljesíthetetleneknek látszottak. 1940. június 25-én azonban mindez ölébe hullott a német haditengerészetnek.

Július 2-án az OKW megkapja a Führerbefehlt, a vezéri parancsot: meg kell kezdeni az angliai partraszállás előkészületeit.

Július 16-án Hitler kiadja 16. számú utasítását az Anglia elözönlését célzó terv kidolgozására. Az utasítás bevezetőjében a Führer leszögezi: „Minthogy Anglia kétségbeejtő katonai helyzete ellenére semmiféle hajlandóságot nem mutat a megegyezésre, elhatároztam, hogy a szigetország ellen partraszállási tervet készítek elő és, ha szükséges lesz, hajtok végre. A célja ennek az akciónak az lenne, hogy a brit anyaországot mint a Németország elleni háború bázisát kikapcsoljuk. Az egész operáció előkészületeit augusztus 15-ig be kell fejezni.” Az utasítás leszögezi, hogy a terv sikeres végrehajtásának feltétele: a Luftwaffe az angol légierőt morálisan és gyakorlatilag oly mértékben gyengítse meg, hogy ne tudjon a német támadás, a partraszállás ellen fellépni.

Hitler nem feledkezik meg a meghódítandó szigetország birodalmi kormányzójának kinevezéséről sem: erre a megtisztelő posztra Ernst Wilhelm Bohlét, a náci párt külföldi szervezeteinek vezetőjét veszi számításba. Bohléra azért esett a választása, mert Angliában született, ott is nevelkedett, tehát ismeri a helyi viszonyokat.

Az egész terv fedőneve: „Seelöwe” (fóka).

Már most itt, elöljáróban, még a részletek feltárása előtt, el kell mondanunk, hogy az angliai partraszállásért sem Hitler, sem a nagyvezérkar nem lelkesedett túlságosan. Különösen a haditengerészet főparancsnokságának voltak súlyos aggályai. Raeder admirálisnak a norvégiai invázió alkalmával, Narviknál volt alkalma tapasztalatokat szerezni a túlsúlyban levő brit tengeri flotta erejéről. Mi lesz, ha az angol flotta a partra tett német csapatokat elvágja az utánpótlástól? Narviknál Dietl osztrák alpesi vadászai visszavonultak a hegyekbe, ameddig Oslo felől, a szárazföldön megérkeztek a Wehrmacht páncélos és gyalogos egységei; de hogyan lehet ezt megcsinálni a brit szigeten?

Továbbá: ha a francia, holland, belga kikötőktől az angol tengerpartig rövid is az út, mégis olyan tengeren kell átkelni, ahol a végsőkig elszánt ellenség az úr.

Ezalatt Göbbels propaganda-gépezete nagy energiával folytatja a lélektani hadviselést, a kül- és belföldi sajtót a legmeghökkentőbb információkkal árasztja el.

A Tribuna című olasz lap berlini tudósítója például július 16-án azt jelenti Berlinből, hogy jól értesült körök véleménye szerint a háború nem két év múlva, hanem két hónap, esetleg két hét múlva befejeződhetik. A világ legnagyobb hadseregének, a Wehrmachtnak Angliával ugyanolyan gyorsan végeznie kell, mint ahogyan a francia ellenséggel bánt el a flandriai síkságon.

Ugyanezen a napon Gayda a Giornale d’Italiá-ban a következő fenyegetést intézi Anglia címére: „Igen kevés nap múlva véget érnek a Nagy-Britannia elleni előkészületek. Nagy-Britanniát fel fogják szólítani, hogy végezze el utolsó számadását: válasszon az Európa megújítását elvégző erők előtt való meghódolás avagy a háború legkeményebb és leghevesebb továbbfolytatása között, amely háború nem évek és félévek, hanem napok, sőt órák során olyan pusztulást fog hozni, hogy egyszerre végezni fog Anglia hatalmával.”

Miután mindez a fenyegetés hatástalan marad, és a Churchill kormány semmi hajlandóságot nem mutat az egyezkedésre, Hitler más módszerhez folyamodik. Július 19-én Berlinben, a birodalmi gyűlésen beszédet mond. Hitler kifejti, hogy most, a nyugati hadjárat befejezése után nem lát semmiféle alapot a háború folytatására, ezért kössék meg a békét. A Führer beszéde befejezéséül a következőket mondja: „Churchill úr ezúttal kivételesen higgyen nekem, amikor mint próféta a következőket mondom: ha a német haderő válaszára sor kerül, egy nagy világbirodalom fog darabokra törni. Egy világbirodalom, melynek megsemmisítése vagy akárcsak megkárosítása sohasem volt szándékomban (!). Tisztában vagyok azzal, hogy a harc folytatása csak a harcoló felek egyikének teljes szétzúzásával fejeződhetik be. Hadd higgye Churchill, hogy Németország lesz az. Én tudom, hogy Anglia lesz.”

Hitler békeajánlatára három nap múlva, július 22-én Halifax angol külügyminiszter válaszol rövid rádióbeszédben: „A brit birodalom és népei nem fogadják el azt az új világot, amelyet Németország tervez.”

A történeti igazság kedvéért el kell mondanunk azonban azt is, hogy Hitler beszédével kapcsolatban Angliában egyes, nem is jelentéktelen tényezők nem foglalnak el olyan mereven elutasító álláspontot, mint az angol kormány. Így például Lloyd George Hitler beszéde után azonnal kihallgatást kér a királytól és síkraszáll amellett, hogy kezdjenek tárgyalásokat a tengelyhatalmakkal — jelenti a Magyar Nemzet tudósítója Londonból.

Stockholmi távirat szerint a windsori herceg is hasonló álláspontra helyezkedik, a londoni City urai pedig olyan irányban igyekeznek befolyásukat érvényesíteni, hogy a kormány legalább vizsgálja meg az esetleges békefeltételeket.

Végül itt említjük meg, hogy az olasz katolikus lapok 1940 július elején, nyilván nem minden alap nélkül, arról írnak, hogy „a Vatikán befolyásos körei nagy erőfeszítéseket tesznek a béke útjának egyengetésére”.

Mindenesetre érdemes elgondolkodni azon, hogy Hitlerrel, a náci Németország Führerjével, kik, milyen tényezők keresték a megegyezést, kik óhajtották — kenetes kifejezéssel élve — „egyengetni a béke útját”.

De ezek a próbálkozások sorra mind hajótörést szenvednek, és teljes erővel megindul az invázió részletes kidolgozása.

Július 21-én a szárazföldi haderő, a haditengerészet és a légierő főparancsnokai megbeszélésre ülnek össze Hitlernél az angliai invázió ügyében.

Hitler felhívja a figyelmet arra, hogy a Fall „Seelöwe” nem hasonlítható össze a norvégiai vállalkozással, ahol csak egyszeri átkelést kellett végrehajtani; itt nem lehet számítani a meglepetésre, mint lényeges, a harcot befolyásoló tényezőre, nem lehet számítani arra sem, hogy az ellenséget felkészületlenül éri a támadás; tekintetbe kell venni, hogy ennél az akciónál az egyik legnehezebb dolog az anyagi utánpótlás biztosítása, hiszen „semmiféle, általunk elérhető ellátásra nem számíthattunk „Angliában” — mondja Hitler.

A részletek tárgyalásakor kiderül, hogy szinte áthidalhatatlan ellentétek állnak fenn a szárazföldi hadsereg, a légierő igényei és a haditengerészet főparancsnokának álláspontja között. A Wehrmacht egész sor partraszállást pont biztosítását kéri Anglia déli partjai mentén Dover és Portland között, továbbá Ramsgate-nél, Dovertől északra, a Luftwaffe pedig 42 légelhárító üteg átszállítását kívánja rögtön az első hullámban. Ebben — Halder elképzelései szerint — 100 ezer embert kellene partra tenni, megfelelő fegyverzettel, majd ezt követné a második inváziós hullám 160 ezer emberrel.

Ezzel szemben Raeder nagyadmirális, a haditengerészet főparancsnoka kijelenti, hogy képtelen biztosítani a partraszállást a megjelölt tengerparti sáv egész hosszában; egy vagy legfeljebb két pontot tud vállalni. A hadsereg igényeinek teljesítéséhez 2 millió tonna hajótér szükséges, de a haditengerészet ennek a felével sem rendelkezik.

Augusztus 7-én Halder és Raeder újabb megbeszélésre ül össze a Fall „Seelöwe” ügyében. Halder kijelenti: a haditengerészet terve elfogadhatatlan, a szárazföldi haderő szempontjából ez az öngyilkossággal egyenlő. „Ez egyértelmű lenne azzal” — fejtegeti Halder — „mintha a csapatokat egy húsdarálón nyomnám keresztül.”

Végül augusztus 27-én Hitler dönt, és a döntés kompromisszum a hadsereg és a haditengerészet álláspontja között. Az új utasítás szerint a partraszállási sáv Dovertől délre kezdődik és Portsmouth-tól keletre végződik, mintegy 80—100 mérföld hosszúságban.

Az inváziós haderő főparancsnoka Rundstedt, a haditengerészet rendelkezésére álló flotta 1 200 000 tonna űrtartalmú.

Az első hullámnak egy hét alatt el kell érnie a Canterbury—Ashford—Mayfield—Arundel vonalat.

Egy hét múlva, a partraszállási hídfő megerősítése után, az invázió második szakaszában, a szárazföldi haderő egységeinek a Gravesend—Reigate—Petersfield—Portsmouth vonalig kell előrenyomulniuk.

Halder gőgösen kijelenti: „Ha a partraszállás sikerül, a szárazföldön nem lehet ellenállni a német csapatoknak.”

A partraszállás végrehajtásának két előfeltétele volt: az egyik a Csatorna, valamint a dél- és délkelet-angliai tengerpart fölött a korlátlan légiuralom megszerzése; — a másik: Anglia behozatalának és kivitelének súlyos megzavarása, tengeri összeköttetéseinek elvágása.

Ami az utóbbit illeti, már a második világháború kitörésekor megindult a harc a tengereken, elsősorban az Atlanti-óceánon. Az atlanti-óceáni csata kezdettől fogva valódi háború volt, itt nem ügyeltek a szemben álló felek egymás flottájának épségére, az óceánon nem volt „furcsa háború” …

Az atlanti csatára közel két évtizedig készült Németország. A német haditengerészeti flotta felfegyverzése nem az 1933 januári Machtergreifunggal, a nácik hatalomrajutásával kezdődött. A versailles-i szerződés értelmében Németország megszűnt tengeri nagyhatalom lenni. 1920. január 10-én lépett életbe a békeszerződés, de alig telik el néhány hónap, és a német haditengerészet főparancsnokságának utasítására két német cég, a Germania-Werft és a Vulkan-Werft eladja Japánnak az U 142 jelzésű tengeralattjáró-cirkáló és az U 117 jelzésű aknarakó-tengeralattjáró-cirkáló terveit. A megállapodás értelmében a tengeralattjárók japán hajógyárakban épülnek — német tervezőmérnökök és technikusok irányításával — és a hadihajók kipróbálását német tengerésztisztek végzik el.

Két évvel később, 1922-ben, ha még nem is Németországban, de már Európában dolgoznak a német tengeralattjáró-konstruktőrök.

Három, német cég Hollandiában, holland fedőnév alatt tengeralattjáró-tervező irodát létesít 30 mérnökkel és konstruktőrrel. A „holland” cég Törökország és Finnország számára is épít tengeralattjárókat; ezek kipróbálásánál, helyesebben ezen ürügy alatt kisszámú tengerész kiképzését már meg lehet kezdeni …

Az igazi, a nagy lehetőségek akkor nyílnak meg a német haditengerészet előtt, amikor Alfonz spanyol királlyal és Primo de Rivera miniszterelnökkel a 20-as évek végén titkos megegyezés jön létre, mely szerint a spanyol flotta egyik fő támaszpontján, Cadizban a német haditengerészet szükségleteinek megfelelő, 750 tonna űrtartalmú tengeralattjárók épülnek. A terveket a „holland” tervezőiroda kellő időre el is készíti, és 1931-ben kifut a tengerre az első, Spanyolországban épített, nagy hatósugarú tengeralattjáró — német tisztekkel és legénységgel a fedélzetén.

Ezzel egy időben Finnországban, ugyanezen „holland” cég közreműködésével, sikerül kikísérletezni egy olyan tengeralattjáró típust, melynek előállítása aránylag könnyű, nem túl drága, és a Keleti- és Északi-tengeren, mindenféle időjárás esetén felhasználható. Az új, 250 tonnás tengeralattjáró a követelményeknek megfelel — jelenti a haditengerészet főparancsnokságának Schüssler kapitány.

Anglia 1935. június 18-án a hitleri Németországgal flottaegyezményt köt. Az angol kormány beleegyezik abba, hogy a „német flotta ereje a brit világbirodalom összes tengeri erőinek 35 százalékát tegye ki”, ezen belül a tengeralattjárók tekintetében ezt az arányt 45 százalékban állapítják meg. Ha Németország túl akarná lépni ezt a maximumot, elhatározásáról köteles értesíteni (!) az angol kormányt.

(Anglia hadiflottájának tonnaűrtartalma 1935-ben 1 201 700, Németországé 78 600 tonna volt, tehát az angol kormány engedélyével Hitler a német hadiflottát 342 000 tonnával növelheti. — Az 1935-ös német— angol flottaegyezmény egyébként a versailles-i békeszerződés nyílt megszegése volt.)

A flottaegyezmény megkötése után 11 nappal (!) az első német tengeralattjáró kifut a kieli hadikikötőből; ez persze korántsem azt jelenti, hogy a német hajógyárakban 11 nap alatt tudtak egy tengeralattjárót elkészíteni, hanem egyszerűen az volt a helyzet, hogy a német-angol flottaegyezmény megkötésének pillanatában 12 teljes U-Boot alkatrészei Kielben voltak, ezenfelül 6 U-Boot építésére minden szükséges feltételt (terveket, szerszámokat, nyersanyagokat) már előzőleg biztosítottak.

Az Angliával kötött egyezmény után japán, holland, török, finn, spanyol segítségre nincs többé szükség, a német haditengerészet főparancsnoksága elkészíti a hírhedt „Z tervet” („Z Plan”), a német hadiflotta hatalmas arányú fejlesztési tervét. Most már angol jóváhagyással és beleegyezéssel épülhetnek a német hadihajók, nemcsak tengeralattjárók, hanem cirkálók és csatahajók is.

Az első flottaépítési program egyik legfontosabb alapelve: a német hadiflottát olyképpen kell megépíteni, hogy háború esetén modern típusú hadihajókkal fel tudja venni a harcot — Franciaország, Lengyelország és a Szovjetunió ellen. Anglia és az Amerikai Egyesült Államok ellen indítandó háború nem szerepelt Hitler terveiben a 30-as évek közepén — vallotta Assmann admirális a nürnbergi perben.

(Ha pedig ez így van, és nincs okunk kételkedni Assmann admirális szavaiban, akkor felmerülhet a gyanú az 1935-ös német—angol flottaegyezmény indító okaira nézve … Az persze már más kérdés, hogy amikor 1938 tavaszán változik a külpolitikai helyzet, és a náci Németország aspirációi kezdik már nagyon érzékenyen érinteni a Brit Birodalom érdekeit, akkor az angol nagylelkűségből teljes kapacitással dolgozó német hajógyárak, közöttük a kieli Krupp-hajógyár, elő tudnak állítani az atlanti-óceáni hadviselésre is alkalmas hadihajótípusokat …)

A flottaépítési program első részének befejezésére határidőül 1948-at állapították meg; eddig az időpontig 797 hadihajónak kellett volna elkészülni. A háború kitöréséig, 1939 szeptemberéig 405 hadihajó építését fejezik be. Tekintélyes szám, bár a német flotta még így is messze elmarad a brit flotta mögött, de jóval gyengébb a francia flottánál is, ami az alábbi táblázatból is kitűnik:

A német és a szövetséges hadiflotta aránya 1939 szeptemberében:

 

Hadihajó-típusok	Németország	Anglia	Franciaország	Lengyelország
	hadihajó
csatahajó	2	15	7	–
repülőgépanyahajó	–	7	1	–
páncéloshajó („zsebcsatahajó”)	3	15	7	–
nehézcirkáló	2	15	7	–
könnyűcirkáló	6	49	12	–
romboló	22	183	59	4
torpedóhajó	20	–	12	2
tengeralattjáró	57	65	78	5
gyorsnaszád	20	27	9	–
összesen:	132	361	185	11

A német hajóhad főparancsnoksága tehát a háború kitörésekor nem gondolhat arra, hogy szabályos tengeri csatában mérje össze erejét az egyesült angol—francia flottával. Reális stratégiai célkitűzés csak az lehet, hogy a német flotta zsebcsatahajói, a Deutschland, az Admiral Scheer, valamint az Admiral Graf Spee, továbbá a tengeralattjárók próbálják állandóan zavarni a Nagy-Britannia számára létfontosságú tengeri összekötő-vonalakat. Minthogy pedig e feladat megoldására nem áll rendelkezésre elegendő hadihajó, kereskedelmi hajókat is harcbavetnek — megfelelő álcázás és átalakítás után.

A tengeri erőfölény Anglia és Franciaország oldalán van, de az atlanti-óceáni csatában, különösen a háború első időszakában, sok kellemetlen meglepetés éri a nyugati szövetségeseket.

Kezdődik azzal, hogy 1939. augusztus 21 és 24 között a Deutschland és az Admiral Graf Spee, a német flotta két nagyhatósugarú zsebcsatahajója ismeretlen rendeltetéssel kifut az Atlanti-óceánra. Midőn néhány nap múlva kitör a háború, a két német zsebcsatahajó már messze maga mögött hagyta a brit flotta által létesített tengeri záróvonalat. Egyszeriben komoly veszedelem fenyegeti az egész atlanti-óceáni brit és francia kereskedelmi hajóközlekedést, hiszen senki nem tudhatja, hogy hol, merre cirkálnak a gyors és nagy tűzerejű német hajók. A szigetország hajóforgalma lényegesen lelassul, mert a kereskedelmi hajók szinte a háború első napjától kezdve csak hajókaravánokban, convoyokban közlekedhetnek.

Az angol—francia hajóhad 1939 szeptember közepén megkapja a parancsot: minden áron felkutatni és elpusztítani a két német csatahajót.

A Deutschland hosszú időre eltűnik, az Admiral Graf Spee azonban rövidesen felbukkan Dél-Amerika partjai előtt. 1939. szeptember 30-án Pernambucónál elsüllyeszti az 5000 tonnás Clement angol kereskedelmi hajót; ezután átmegy az Indiai-óceánra, ott november 15-én a tenger fenekére küld egy kis brit tankhajót, majd december 2-án és 7-én Cape Freetownnál süllyeszt el két brit gőzöst.

A hajtóvadászat megindul. Az Atlanti-óceán déli részén nyolc, csatahajókkal és repülőgép-anyahaj ókkal megerősített flotta-csoport cirkál. Végre december 13-án reggel feltűnik az Admiral Graf Spee a Plata-folyó torkolatánál, Montevideo előtt, ahol Harwood sorhajókapitány parancsnoksága alatt három brit cirkáló várja. Az Exeter 19 400 yard távolságról tüzet nyit a Graf Speere, az előbb viszonozza a tüzet, majd füstfelhő védelme alatt megpróbál menekülni. Fél óra múltán az Ajax már 17 000 yardról támad, a német cirkáló ismét harcba bocsátkozik. Mind a két brit cirkálót súlyos találatok érik, de komoly károk keletkeznek a Graf Speen is. Másfél óra múltán, amikor az Ajax ismét támadásra indul, a német csatahajó — látva, hogy három oldalról körülkerítették — füstfelhő védelme alatt a Plata-folyó torkolata felé menekül.

Közben a brit admiralitás parancsot ad a Cumberland cirkálónak, a Renown csatahajónak és az Ark Royal repülőgép-anyahajónak, hogy haladéktalanul siessenek Montevideo kikötőjéhez Harwood flotta csoportjának megerősítésére. A Graf Spee parancsnoka, Langsdorff kapitány december 16-án Montevideóból a következő táviratot küldi a német admiralitásnak:

„Kimenekülés a nyílt tengerre és utat törni hazai vizekre, reménytelen. Döntést kérek: süllyesszem el vagy internáltassam a hajót?”

A Führer válasza: „Meg kell kísérelni minden eszközzel, hogy időt nyerjen semleges vízen. Ha lehetséges, törjön utat Buenos Aires felé. Uruguayban nem lehet szó internálásról. Ha el kell süllyeszteni a hajót, előzőleg komoly mértékben meg kell rongálni.”

Miután a montevideói hatóságok nem hajlandók a Graf Spee tartózkodási engedélyét meghosszabbítani, Langsdorff kapitány december 17-én délután a legénységet átszállíttatja egy német kereskedelmi hajóra, majd este — a kikötőben várakozó nagy tömeg szemeláttára — elsüllyeszti a hajót.

A másik német zsebcsatahajó, a Deutschland hosszú cirkáló körútjáról sértetlenül visszaérkezik a kieli hadikikötőbe, de jó ideig — tekintettel az Admiral Graf Spee sorsára — a német admiralitás nem meri kiengedni a nyílt tengerre.

Igen komoly veszedelmet jelent ellenben az angol hajózásra — különösen a háború első hónapjaiban — egy különleges, titokzatos akna-típus. 1939. november 8—22 között, tehát mindössze két hét alatt 15 kereskedelmi hajó fut aknára az angol kikötők előtt, de megsérül aknától a Belfast cirkáló is, a Gipsy nevű torpedóromboló pedig elsüllyed. A bajt és gondot növeli, hogy az eddig használt aknakutató berendezések hatástalannak bizonyulnak az új akna-típussal szemben.

1939. november 23-án váratlan szerencse segíti az angolok felderítő munkáját.
1940. S. Commager a következőképpen írja le a mágneses akna titkának megfejtését:

„November 23-án este 10 órakor az éjszakai őrök Shosburynessnél, a Temze torkolatában megfigyelték, hogy egy német hadirepülőgép valami sötét tárgyat dobott le a tengerbe, közel a parthoz. Begázoltak a tenger vizébe, de a dagály éppen erősödőben volt, és így vissza kellett húzódniuk. Mikor az apály megkezdődött, egy szakasz tengerész villamos kézilámpák fényénél aknát talált félig belefúródva a nedves homokba.

Később 250 méternyire az első aknától egy másodikat is találtak. Mivel az apály elmúlt és a reggeli dagály éppen kezdődött, jobbnak látták, hogy a második aknát csak az újabb apály bekövetkezésekor vizsgálják meg.

Az akna súlya 1120 font volt és ebből 660 fontot tett ki a robbanóanyag.

Miután a szakértők szétszedték a bonyolult szerkezetet, minden titka tisztán állt előttük, és tizenkét órával később már olyan jelentés állt készen, amelynek alapján haladéktalanul megindulhatott a munka a mágneses aknák hatásos ellenszerének kidolgozására. A szakértők néhány nappal később olyan újfajta aknakereső-szerkezetet állítottak össze, mely azonnal eredményesnek bizonyult. A hajókat pedig különlegesen szerkesztett dróthálózattal vették körül, a hajó fedélzetének magasságáig. A drótba elektromos áramot eresztettek, és ennek következtében a tenger fenekén rejtőzködő mágneses akna felrobbanásától nem kellett többé a hajónak félnie. Ez a szerkezet tette lehetővé, hogy a brit személyszállító hajóhad legnagyobb hajója, a nem is egészen kész Queen Elizabeth átkelhetett az Atlanti-óceánon és eljutott New York kikötőjébe.”

A zsebcsatahajók és a mágneses aknák keltette veszélyt aránylag gyorsan sikerül leküzdeni, bár a veszteségek nem csekélyek. Csupán a mágneses aknák miatt 225 093 tonna űrtartalmú kereskedelmi hajót vesztenek az angolok és szövetségeseik 1940 májusáig.

A tengeralattjárók és a légiflotta elleni védekezés nehezebbnek bizonyul.

A német hadiflotta tengeralattjárói már a háború első nyolc hónapjában komoly sikereket érnek el: 1939 szeptemberétől 1940 májusáig 365 449 tonna űrtartalmú kereskedelmi hajót süllyesztenek el.

De érzékeny veszteségeket szenved a brit flotta is. 1939. szeptember 17-én egy német tengeralattjáró az Atlanti-óceán északi részén megtorpedózza a 22 500 tonnás „Courageous” repülőgép-anyahajót; az elsüllyedt hadihajó fedélzetén 50 repülőgép pusztul el.

Alig egy hónap múlva, október 14-én éjfélkor a Home Fleet féltve őrzött fő támaszpontjára, Scapa Flow-ba behatol egy német tengeralattjáró Prien kapitány parancsnoksága alatt és két torpedólövéssel a tenger fenekére küldi a „Royal Oak” csatahajót. A 30 000 tonnás hadihajó fegyverzete között hat 38 cm-es és tizenkét 15 cm-es ágyú volt. A „Royal Oak” megtorpedózásakor 786 tengerészét veszti el az angol hajóhad.

1940 tavaszán és nyarán a brit admiralitás nagy gondban van: hónapról hónapra igen sok hajót vesztenek el, a szigetország utánpótlása komoly veszélybe kerül.

A német hadiflotta által elsüllyesztett angol, szövetséges, valamint semleges hajók (tonnaűrtartalomban):

 

1940	angol	szövetséges	semleges	összesen
május	82 429	134 078	56 712	273 219
június	282 560	187 128	101 808	571 496
július	271 056	48 239	62 672	381 967
augusztus	278 323	55 817	59 870	394 010

Közbevetőleg: a tengeri háború, főként az atlanti csata kimenetele szempontjából nem jelent túl sokat Olaszország hadbalépése, bár számbelileg az olasz flotta nem jelentéktelen: 1939. szeptember 3-án 4 csatahajó, 7 nehéz-, 12 könnyűcirkáló, 59 romboló, 69 torpedóhajó, 105 tengeralattjáró, 69 motoros torpedónaszád és 16 aknarakó hajó tartozik a flotta állományába, de az olasz flotta harcképessége messze elmaradt mind az angol, francia, mind a német mögött.

Az angol miniszterelnök 1940. június 18-án, egy nappal a Petain kormány megalakulása és a francia fegyverszüneti kérelem nyilvánosságra kerülése után, az alsóházban tartott beszédében kitér az olasz flotta szerepére és gúnyosan a következőket mondja: „Azt beszélik, hogy az olasz flotta a Földközi-tengerről ki fog futni és a mi vizeinken meg fogja szerezni a tengeri uralmat. Ha ezt az olaszok komolyan gondolják, akkor én azt szeretném mondani, hogy mi Mussolini úrnak a legnagyobb készséggel szabad utat biztosítunk a Gibraltár-szoroson keresztül, hogy eljátszhassa azt a szerepet, amelyre vágyik. Az egész brit flotta feszült figyelemmel vár arra, hogy bizonyságot szerezzen róla, vajon az olasz flotta elérte-e már az első világháborús nívót, vagy az alá süllyedt?”

A német haditengerészet a háború első hónapjait különösebb veszteség nélkül ússza meg. 1940. február 22-én éri az első komolyabb csapás: egy német bombázógép. mely azt kapta feladatul, hogy a holland partok előtt közlekedő ellenséges hajókat támadja meg, hibás navigáció következtében mintegy 110 km-re eltéved és bombatámadással elsüllyeszti a „Leberecht Maass” és a „Max Schultz” német torpedórombolót. Ez alkalommal 540 német tengerész leli halálát a hullámsírban.

A Fall „Weserübung”, az első nagyobb vállalkozás során, ahol Raeder a flotta nagy részét harcbaveti — mint már említettük — a német haditengerészet igen súlyos veszteségeket szenved; érthető, ha a flotta főparancsnoksága komoly aggodalommal néz az új, még nagyobb feladatot jelentő vállalkozás, a Fall „Seelöwe” elé. 1940 június végén a „Scharnhorst” és a „Gneisenau”, két nagy csatahajó, az „Admiral Scheer” és a „Lützov” (előzőleg „Deutschland”) két zsebcsatahajó, a „Leipzig” és az „Emden” könnyűcirkálók, valamint hat torpedóromboló és hat torpedónaszád előreláthatólag hosszabb időre javítás alatt áll a hajógyárak dokkjaiban; mindössze a „Hipper” nehézcirkáló, a „Köln” és a „Nürnberg” könnyűcirkáló, továbbá négy torpedóromboló és tizenkilenc torpedónaszád használható fel az inváziós akciónál.

Churchill június 18-i beszédében a brit flotta abszolút fölényének biztos tudatában jelenti ki: négy-ötezer embert partra szállíthatnak a nácik, sötét éjszakán vagy ködös hajnalban, ezt nem lehet megakadályozni, de már öt hadosztály átszállításához a Csatornán legalább 200—250 hajó szükséges. Ezt a flottát észrevétlenül összegyűjteni és felvonultatni — a légi felderítés és légi fényképezés lehetőségeit tekintve — lehetetlen. Egy inváziós német flotta nem tud átkelni a Csatornán, mert át kell hatolnia széles aknamezőkön, mely mögött ott áll a Home Fleet, a honi hajóhad …

Az angol flotta uralmát a La Manche-csatornában, az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren sem a német, sem az olasz flotta komolyan nem veszélyeztetheti, a tengeri uralom megtartásának azonban egy komoly feltétele van: az angol légierő a levegőben ne maradjon alul a Luftwafféval, Göring félelmetes légiflottájával szemben. A náci sajtó hallatlan fölénnyel és magabiztossággal kezeli az Anglia ellen folytatandó háború ügyét, a közeli győzelem tudata sugárzik az ebben az idő tájban megjelenő cikkekből.

Két nappal a francia fegyverszünet életbelépése után, június 27-én írja a náci párt hivatalos lapja, a Völkischer Beobachter — válaszul egy kisebb méretű, német városok ellen intézett angol bombatámadásra: „Az angol légierő igen hamar meg fogja tudni, milyen erőket ingerelt maga ellen; az európai szárazföldön lefolyt háború pedig ízelítőt ad abból, mi vár majd Angliára …”

Alig két héttel Franciaország kapitulációja után, július 10-én megkezdődik a légiháború Anglia felett, vagy ahogyan az angolok nevezik: a „Battle of Britain”, az angliai csata.

Göringnek 2669 bombázó és harci repülőgép áll rendelkezésére, ellenük Hugh Dowding légimarsall, a RAF főparancsnoka mindössze 960 harci repülőgéppel veheti fel a harcot.

A számbeli túlsúly a náci légiflotta oldalán van, de az angol Spitfire-ok és Hurricane-ek mind gyorsaságban, mind tűzerőben felülmúlják a német Messerschmidteket; az angliai légiháború kezdetén még nyitott a kérdés: melyik jobb, a brit vagy a német pilótaanyag? A RAF vagy a Luftwaffe harci taktikája érettebb-e?

A légicsata első szakaszában — 1940. július 10-től augusztus 18-ig — a Luftwaffe azt a feladatot kapja, hogy a brit légierőt csalogassa harcba a Csatorna fölött és vadászrepülő állományának döntő többségét semmisítse meg. Ebben a fázisban a cél elérésére a délkelet-angliai tengeri kikötők, a Csatornában haladó convoyok, hajókaravánok ellen intéznek szakadatlan támadásokat a német nehéz- és zuhanóbombázók. A német légioffenzíva kilencedik napján, július 19-én Churchill látogatást tesz az inváziótól leginkább fenyegetett déli partvidéken és megtekinti a hadgyakorlatot, amelyen részt vesz a déli partvédő hadsereg minden használható tankja. A tankok száma: tizenkettő …

(1940 augusztusának végén az angol hadsereg Angliában még mindig csak 250 tankkal rendelkezik!)

Ezen a napon hangzik el Hitler békeajánlata, melyet három nap múlva az angol kormány hivatalosan is elutasít.

A németek nem nagyon értik az angol állásfoglalást, ezért újabb „kísérleti-ballont” repítenek fel — az olaszok útján.

Július 24-én a Popolo d’Italiá-ban cikk jelenik meg, amely szerint:

Az Angliához intézett felhívásnak hármas célja van:

1. megkímélni Európát a további súlyos megpróbáltatásoktól,
2. elkerülni azt, hogy az európai újjárendezéssel még tovább kelljen várni,
3. elkerülni a brit világbirodalom szétesését …

A harmadik pont indokolása: „Az angol világbirodalom összeomlása után sok Európán túli terület el fog veszni Európa számára.”

Az új ajánlat egyszerűen felosztja a világot, éspedig úgy, hogy „Európa és Afrika egyetlen hatalmas gazdasági területet alkot — s e két földrész az európai »tengely«-é, a náci Németországé és a fasiszta Olaszországé; emellett fennmaradhatna a Brit Birodalom a maga ázsiai, ausztráliai és amerikai alkatrészeivel; ami pedig az USÁ-t, Japánt és a Szovjetuniót illeti, ezen államokkal itt nem kell számolni, mert ezek magukban is önálló gazdasági egységet képeznek … Ha Anglia viszont nem lenne hajlandó most békét kötni, akkor elkerülhetetlenül bekövetkezik a Brit Birodalom teljes elpusztítása, amelyre nem lett volna szükség … Anglia örökségéből kárpótolni fogják magukat a tengelyhatalmak az elszenvedett károkért.”

Miután Anglia erre az ajánlatra sem ad választ, tovább folyik a német légioffenzíva az angol szigetek ellen.

Július 29-én, a légioffenzíva 19-ik napján Ansaldo, Ciano külügyminiszter bizalmasa a közvélemény megnyugtatására cikket ír a Telegraf című lapban a nyugati légiháború jellegéről, céljáról. Az olaszok ugyanis már kezdtek nyugtalankodni, mi lesz a megígért gyors győzelemmel — hiszen már több mint egy hónap eltelt a fegyverszünet aláírása óta, és még mindig nincs vége a háborúnak; hogyan hogy Angliát még eddig nem tudták térdre kényszeríteni? Ansaldo mindenekelőtt leszögezi, hogy most nem villámháborúról van szó, hanem az angol erők „fokozatos felőrléséről”. Ansaldo a következő magyarázatot veti papírra: „Miközben még maguk az angolok is azonnali, pusztító háborúra számítottak, a bombák ellenállhatatlan tömegére és az ejtőernyős csapatok ezreire, a német tábornokok ismét becsapták Churchillt, és most kiéheztetéssel akarják bevenni Londont, a nyolcmilliós várost, és el akarják vágni a külvilágtól. Ez a jelentősége a legutóbbi napokban végrehajtott német bombázásoknak … És a sok millió embernek, aki türelmetlenül kérdezi, hogy mikor kezdődik már meg a nagy offenzíva, azt kell válaszolni: Hát nem látjátok, hogy már megkezdődött?!” …

Hitler, a náci tábornokok és admirálisok azonban nem áltatják magukat hasonló ostobaságokkal. A légioffenzíva 21-ik napján, július 31-én Hitler Raeder nagyadmirális előtt határozottan kijelenti: „Ha a Luftwaffe nyolc napi intenzív légiháborúval nem tudja említésre méltó mértékben meggyengíteni, megsemmisíteni az ellenség légierejét, valamint tengeri haderejét és kikötőit, akkor a »Seelöwe« tervet el kell halasztani 1941 májusáig.”

Hogy az Anglia felett dúló légi csatában döntést csikarjon ki, Hitler augusztus 2-án kiadja 17. számú hadműveleti utasítását, mely elrendeli Anglia ellen a súlyosbított légi és tengeri háborút.

Az utasítás e hadműveletre két szakaszt jelöl meg. Az első fázisban a cél: a délkelet-angliai térség légvédelmének szétverése és megsemmisítése. Ha ezt a célt a Luftwaffe elérte, akkor következhet a légioffenzíva második szakasza, melynek célja a teljes légiuralom megszerzése az egész sziget fölött.

Az utasítás értelmében a légioffenzíva kezdete: 1940. augusztus 5.

Göring feltétlenül bízik az oly nagy gonddal és költséggel kiépített Luftwafféban, és ennek a bizakodásnak jegyében informálja Göbbels propagandaminisztériumát az angliai légicsata legújabb fejleményeiről. Augusztus 4-én például az egyik legnagyobb berlini lap, a Berliner Börsenzeitung közli olvasóival: „Anglia helyzete reménytelen”. A Frankfurter Zeitung ugyanezen a napon a következő címmel értekezik: „Miért bukott el Anglia?”

Erről ugyan egyelőre még nem lehet komolyan beszélni, de a légicsata egyre nagyobb méreteket ölt. Augusztus 15-én 1000 német gép támadja Angliát, ami a háború második évének fogalmai szerint hallatlanul nagy légierő-koncentráció.

Az Esti Újság című jobboldali magyar lap berlini tudósítója augusztus 17-én azt jelenti, hogy „Berlinben mindenki a legnagyobb nyugalommal és biztonsággal ítéli meg a helyzetet és meg van győződve arról, hogy a háború rövidesen befejeződik”. (A cikk címe: „Hetedik napja nem alszik Anglia.”)

Hitler 17. sz. utasításával egy időben elrendeli, hogy az „X Tag” („X nap”) — augusztus 15 legyen, tehát a Fall „Seelöwe” végrehajtását ezen a napon kell megkezdeni.

De a „Seelöwe” megkezdéséről egyelőre nem lehet szó, mert az első nagy légiroham nem hozza meg a várt és kívánt eredményt, a Luftwaffe — mint a következő táblázat is mutatja — még német adatok szerint is több mint kétszerannyi gépet veszít, mint a RAF.

Az angliai légicsata első szakasza

 

Időpont	A RAF	A Luftwaffe
	veszteségei
	angol	német	angol
	adatok szerint
1940. július 10—13	15	45	63
1940. július 14—20	22	31	49
1940. július 21—27	14	51	58
1940. július 28—augusztus 3	8	56	39
1940. augusztus 4—10	25	44	64
1940. augusztus 11—17	134	261	496
1940. augusztus 18—24	59	145	251
1940. július 10—augusztus 24 összesen:	277	633	1020

Az angliai légi csata második szakasza 1940 augusztus utolsó hetében kezdődik és majdnem, szeptember végéig tart, amikor is a Luftwaffe megpróbál utat törni London felé — az angol főváros légvédelmének és repülőtereinek szétrombolásával.

Augusztus 24-én — a Telepress hírügynökség jelentése szerint

— „Hitler kancellár elhagyta Berlint, hogy visszatérjen a nyugati arcvonalon levő vezéri főhadiszállásra. Ugyanekkor egész Németországban jelentős csapatmozdulatokat figyeltek meg nyugati irányban.”

A hírügynökség jelentéséből jól értesült körök azt következtették, hogy küszöbön áll Anglia elözönlése.

A Luftwaffe a légi csata második fázisában egyre súlyosabb terrortámadásokat intéz London, valamint a nagyobb városok ellen. Az Esti Újság szeptember 2-án a következő helyzetképet festi az angliai frontról: „Egyetlen füsttengerré változott Anglia az utolsó három napban … Anglia 27 legnagyobb városa lángokban áll … Varsó és Rotterdam elpusztítása semmi nem volt ahhoz képest, ami most Angliában történik.”

A Royal Air Force pedig bámulatra méltó hősiességgel és kitartással harcol; Göring légiflottája nem tud döntést kicsikarni. Szeptember 3-án Hitler az „X Tag”-ot kénytelen szeptember 15-ről szeptember 21-re halasztani, de még tovább fenyegetőzik. Szeptember 4-iki beszédében még kihívóan, elbizakodottan jelenti ki: „Bármi jöjjön is, Angliát le fogjuk törni. A háborúnak ez az egyetlen határideje, más határidőt nem ismerek. Ha most Angliában kíváncsiskodnak és azt kérdezik: de hát nem jöttök már végre? Megnyugtatom őket: jönni fogunk. Nem kell mindig ilyen kíváncsinak lenni” — mondja a Führer.

Az angol nép 1940 nyarán rendkívül nehéz időket él át. A szüntelen náci légitámadások nagy megpróbáltatást jelentenek a polgári lakosságra is.

Mollie Panter-Downes, angol írónő a következőket írja London sorozatos bombázásáról:

„A londoniak számára ismeretlen fogalommá lett, hogy nyugodt éjszakáik legyenek. Csak rossz éjszakáik vannak, rosszabb éjszakák vagy kevésbé rosszak. Alig van valaki, aki nyugodtan végig tudott aludni egyetlen órát az elmúlt héten. Este a légvédelmi szirénák szinte pontosan mindig ugyanabban az órában szólalnak meg. Ilyenkor a szegényebb negyedekben a nyilvános óvóhelyek előtt hosszú sorban állnak az emberek, kezükben takarókkal, termoszpalackokkal, karjukon kicsiny gyermekekkel. A németek a légi villámháborút, a Blitzkrieget olyan célpontok ellen irányítják, mint: fáradt boltilányok, álmatlanságtól véraláfutásos szemű kishivatalnokok, ezer meg ezer számra otthonukból kikergetett szegény családok, akik gyermekkocsiban tolják maguk előtt azt a kevés holmit, amit szétbombázott lakásukból nagy nehezen megmentettek. Ilyen álmatlanul eltöltött éjszakák után gyorsan bekövetkezik a teljes kimerülés állapota. És mégis meglepő, hogy ilyen szörnyű körülmények között az emberek milyen töretlen kedéllyel és félelmet nem ismerő bátorsággal végzik kötelességüket … A város keleti negyedeinek, az East Endnek szegény lakossága különösen sokat szenvedett a bombázások következtében. Az angol főváros hírhedt szegénynegyedeinek, a slumöknek egész házsorait döntötték romba a német bombázók. Így azokat érték a legsúlyosabb csapások, akik legrosszabbul voltak öltözködve, a leghiányosabban táplálkoztak, és mégis ezek a szegény londoniak egészen csodálatra méltó kitartással viselték el mindazt a csapást és veszteséget, amely a bombázások következtében érte őket.”

Miután 1940 szeptember első napjaiban az angol légierő bombázó egységei, válaszul London kíméletlen bombázására, éjszakai bombatámadást intéztek Berlin ellen, Hitler tajtékozva fenyegetőzik: „Ha az angolok megtámadják városainkat, mi egyszerűen kiradírozzuk az övéiket.”

(Íme, itt bukkant fel a híres „ausradieren”, melyet Hitler és Göring megpróbált megvalósítani. Nem rajtuk múlott, hogy őrült, gonosz elképzelésük nem sikerült …)

Churchill szeptember 11-iki rádióbeszédében megállapítja: „Most történelmünk legfontosabb periódusa következik. E napok jelentősége nem kisebb azon napokénál, amikor a spanyol armada a Csatornához közeledett, vagy azon napokénál, amikor Napóleonnak Boulogne-nál összevont nagy hadseregével Nelson állott szemben …”

Szeptember tizenötödikén a 11. légicsoport főhadiszállásán … Ez a légicsoport védte Essex, Kent, Sussex és Hampshire területét, továbbá Londont; hat harcirepülő-egység tartozott alája — 25 légirajjal.

A légicsoport főhadiszállása 16 méter mélyen a föld alatt volt. A „hadműveleti terem” maga mintegy 20 méter széles és két emelet magas. Alul hatalmas térképasztal, körülötte 20 fiatal férfi és nő, megfelelő telefonos-szolgálattal.

A szemközti falon óriási tábla, melyet villanykörték hat mezőre tagoltak, a hat repülő-egységnek megfelelően.

A külső, kb. 50 000 főt számláló, a part mentén elhelyezett megfigyelő-szolgálattól beérkezett adatok 4—5 tiszt kezében futnak össze — hol, milyen magasságban, hány Messerschmitt és Junkers gép közeledik —, a berepülő ellenséges gépek számától és irányától függően adja ki a légicsoport helyettes parancsnoka utasításait a repülőrajoknak. Park repülőtábornok irányítja az egész bonyolult apparátust; itt dől el: a RAF ki tudja-e védeni a Luftwaffe offenzívájának második hullámát?

A megfigyelő-szolgálat 40 gép közeledtét jelzi, majd gyors egymásutánban érkeznek a jelentések: újabb 20, 40, 40, 80 és így tovább. A lámpák a szemközt levő falon egymás után gyulladnak ki, jelezvén, hogy a légirajok megkapták a „Stand By” — („készenlétben”) parancsot.

Rövid időn belül a 25 légirajból már csak 5 marad a földön, nem sok idő múlva már egy sincs tartalékban: az elsőnek felszállt rajok megmaradt gépei egymás után szállnak le, hogy benzint és muníciót vegyenek fel; ez az egyik kritikus periódusa a vadászrepülőknek; ilyenkor erős vadászrepülő védelem kell a repülőterek fölött.

De a 11. csoportnak már egyetlen gépe sincs a leszállt gépek védelmére, Park tábornok a 12. légicsoporttól kér három repülőrajt; meg is kapja.

Tíz-tizenöt perc elteltével ez a három raj is kimerül.

— Van még valahol tartalékunk? — kérdezik.

— Nincsen — feleli Park.

De a német bombázók és harcirepülőgépek már nem nyugat, hanem kelet felé repülnek, tíz perc múlva tiszta az égbolt, Dél-Anglia fölött nincsenek ellenséges gépek …

Szeptember 15-én megtörik a Luftwaffe ereje. Ezen a napon, amelyet joggal neveztek a német légierő „fekete nap”-jának, a Royal Air Force olyan súlyos veszteséget okoz a Luftwaffénak, hogy az már nem képes támadásait hasonló ütemben folytatni.

Két nappal később, szeptember 17-én Hitler bizonytalan időre elhalasztja a „Seelöwe” megkezdésének a dátumát.

A Luftwaffe offenzívája második szakaszának kudarca a számok tükrében:

 

Időpont	A RAF	A Luftwaffe
	veszteségei
	angol	német	angol
	adatok szerint
1940. augusztus 25—31	141	193	316
1940. szeptember 1—7	144	187	375
1940. szeptember 8—14	67	102	182
1940. szeptember 15—21	52	120	268
1940. szeptember 22—28	72	118	230
	476	720	1371

Egyes angliai városok, elsősorban London, Birmingham, Liverpool és végül, de nem utolsósorban Coventry terrorbombázása még folytatódik 1940 őszén, de már kisebb erővel, a légicsata harmadik szakasza már nem jelentős a Fall „Seelöwe” szempontjából.

1940—41 telén a nyugat-európai tengerparton a nácik már csak látszatintézkedéseket tesznek az invázió előkészítésére.

Hitler közli Raeder admirálissal, hogy a Fall „Seelöwe”-t elhalasztja 1942 tavaszáig, amikor — reménye szerint — az oroszországi hadjárat befejeződik  …

1942. február 13-án Hitler elrendeli aFall„Seelöwe” előkészületeinek teljes leállítását, mert a Szovjetunió ellen indított hadjárat nem ér véget az 1942-es év tavaszáig. Ezt már Hitler is belátja.

Anglia megmenekült …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!