(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

A „B” nap elhalasztása — Churchill április 19-i üzenete Sztálinhoz Sztálin a német támadás veszélyéről — Sztálin és Timosenko figyelmeztetése a szovjet néphez május 1-én — Ribbentrop tájékoztatja Mussolinit a német—szovjet viszonyról — A Wehrmacht előkészületeinek állása 1941. jún. 1-én — A „Barbarossa”-Zeittafel június 7—14-ig— Az utolsó megbeszélés Hitlernél 1941. jún. 14-én — „Zeittafel” június 17—21-ig — Június 21: Schulenburg Molotovnál — Június 22, hajnali 3 óra 30 perc: megkezdődik a Fall „Barbarossa” — Amerikai vélemények a Vörös Hadsereg ellenállásának lehetőségéről — Az OKW reményei a gyors győzelemre — A Vörös Hadsereg taktikája — Leningrád ostroma — Visszavonulás a front középső és déli szakaszán — „Tájfun”: a Wehrmacht haditerve Moszkva elfoglalására —A moszkvai csata

Február 24-én, a Vörös Hadsereg megalakulásának 22-ik évfordulóján Timosenko tábornok napiparancsában figyelmezteti a szovjet népet, hogy állandóan készenlétben kell lenni egy esetleges ellenséges támadás elhárítására.

Március közepén semleges államok diplomáciai köreiben nyíltan beszélnek az angol—szovjet kapcsolatok javulásáról.

Március 27-én, a jugoszláviai forradalom másnapján, a balkáni hadjárat tervének jóváhagyásával egy időben, megszületik Hitler döntése: a Fall „Barbarossa” megkezdését, a „B” Tag-ot 1941. június második felére kell halasztani.

Április 19-én, a balkáni hadjárat kellős közepén, két nappal a jugoszláv hadsereg fegyverletétele után Stafford Cripps angol nagykövet átnyújtja Visinszkij helyettes szovjet külügyi népbiztosnak Churchill személyes, bizalmas üzenetét Sztálinhoz. Az üzenet szövege: „Hitelt érdemlő ügynöktől azt a megbízható értesülést kaptam, hogy a németek, miután Jugoszláviát hálójukba kerítették, vagyis március 20-a után, megkezdték a Romániában tartózkodó öt páncélos hadosztály közül három hadosztály átdobását Lengyelország déli részébe. Abban a pillanatban, amikor a szerbiai forradalomról tudomást szereztek, ezt az átcsoportosítást abbahagyták. Excellenciádnak könnyű értékelni e tények jelentőségét.”

Churchill üzenetének értelme egy mondatban: vigyázat, Hitler támadást készít elő a Szovjetunió ellen. Ezzel az üzenettel eljutottunk a második világháború egyik legérdekesebb kérdéséhez: szüksége volt-e a Vörös Hadsereg vezérkarának, a szovjet kormánynak erre a figyelmeztetésre, hogy a náci haderő keleten támadásra vonul fel?

Görlitz német katonai szakíró a második világháborúról szóló könyvében a Vörös Hadsereg hírszerző szolgálatát igen magasra értékeli. E szervezet embereinek — állapítja meg keserűen Görlitz — sikerült beépülniük a Luftwaffe legfelsőbb vezetésébe, a birodalmi gazdasági minisztériumba, továbbá a külügyminisztérium tájékoztató szolgálatába. Görlitz szerint elképzelhetetlen, hogy ez a jól kiépített hírszerző szolgálat ne szerzett volna pontos értesüléseket a Wehrmacht 1940 nyarán megkezdett nagyarányú átcsoportosításáról, a páncélos, tüzérségi és gyalogos hadosztályok tucatjainak keleten való felvonulásáról.

A probléma gyökere — véleményünk szerint — nem ott keresendő, hogy Sztálin és a szovjet katonai és politikai vezetők értesülve voltak-e a német hadmozdulatokról, hanem sokkal inkább abban, hogy ezekből a hadmozdulatokból milyen következtetéseket vontak le?

Sztálinnak és munkatársainak nem lehettek, de nem is voltak illúzióik a náci vezérek végső szándékai tekintetében. Ugyanekkor az is igaz, az utolsó pillanatig azt hitték — és ez volt tragikus tévedésük —, hogy Hitler csak zsarolni akarja a Szovjetuniót, gazdasági és politikai engedményeket akar kicsikarni, de nem mer háborút indítani a Szovjetunió ellen.

Churchill üzenete tehát nem annyira informatív szempontból volt fontos a szovjet kormány számára, hanem mert kiderült: az angol miniszterelnök 1941 április közepén német támadást vár Keleten.

De térjünk vissza az események menetére:

1941. április 22-éna szovjet kormány erélyesen tiltakozik a német kormánynál német repülőgépek által március 27 és április 8 között 80 ízben elkövetett határsértés miatt.

A balkáni villámháború befejezése után, április végén folytatódik a déli szárnyon a német haderő felvonulása, Görögországból és Jugoszláviából a páncélos hadosztályok visszatérnek Romániába, hogy onnan tovább vonuljanak a Barbarossa-tervben kijelölt pontokra.

Április 28-án Hitler kihallgatáson fogadja Schulenburg moszkvai német nagykövetet. Schulenburg határozottan kijelenti: nem hisz abban, hogy a Szovjetunió támadást tervezne Németország ellen. A nagykövet azonban azzal a meggyőződéssel távozik a birodalmi kancelláriából, hogy Hitler már eldöntötte: megtámadja a Szovjetuniót.

De magában a német külügyminisztériumban is hallatszanak aggodalmaskodó hangok a készülő keleti hadjárattal kapcsolatban. Weizsäcker külügyi államtitkár április 28-iki, Ribbentrophoz intézett memorandumában a következőket írja: „A német—szovjet konfliktus tekintetében egy mondatban foglalhatom össze véleményemet: ha egy szovjet város földig való lerombolása megérne nekünk annyit, mint egy brit hadihajó elsüllyesztése, helyeselném a német—szovjet háborút, még ezen a nyáron; de nézetem szerint Oroszországot mi csak katonai értelemben győzhetjük le, más oldalról, gazdasági tekintetben elveszítjük.”

(Weizsäcker megjegyzése jellemző a náci politikusok sötét gondolatvilágára, elvetemült cinizmusára. Mi ér többet: egy lerombolt szovjet város vagy egy elsüllyesztett brit hadihajó?)

Május 1-én Sztálin és Timosenko ismét figyelmezteti a szovjet népet: noha a Szovjetunió mindent elkövet, hogy kívül maradjon a háborún, mégis fel kell készülni minden eshetőségre.

A nemzetközi helyzet kiéleződését jelzi egy fontos változás a szovjet állam vezetésében: 1941. május 6-án a népbiztosok tanácsának elnöki tisztségében Molotov helyét maga Sztálin foglalja el.

1941. május 13-án Rómában, a Palazzo Veneziában megbeszélés folyik Mussolini és Ribbentrop között, Ciano jelenlétében. Ribbentrop a német—szovjet viszonyról a következő tájékoztatást adja a Ducénak: Németország és a Szovjetunió kapcsolatát szerződések szabályozzák, a két ország kapcsolatai korrektek. Ő maga (Ribbentrop) nem hisz abban, hogy Sztálin bármit is tervezne Németország ellen (!). Ha ilyesmit tenne, vagy olyan politikát folytatna, mely Németország számára elviselhetetlen lenne, akkor három hónapon belül megsemmisítenék.

Ezzel a kijelentéssel a Duce egyetért …

Ribbentrop ezután azt fejtegeti, hogy a Führer nem keresi az összeütközést, de felkészült minden eshetőségre, semmilyen tekintetben nem hozott döntést (!) — Keleten is csak azért erősítette meg a határt, mert ezt tette már előbb Oroszország …

(Ribbentrop az általa is nagyon jól ismert „Barbarossa” terv előkészületeinek utolsóelőtti szakaszában még mindig titkolja olasz szövetségese előtt Németország legközelebbi terveit; ködösít, ferdít, hazudik.)

Május 22-én megkezdődik a náci hadsereg felvonulásának döntő szakasza. Ezzel egy időben már folynak a tárgyalások a finn, a bolgár és a román vezérkarral; az utóbbi részleges mozgósítást rendel el.

A magyar hadsereg aktív részvételéről szó sem esik. Magyarországot csak mint felvonulási területet veszi számításba az OKW.

Az előkészületek állása június 1-én:

A szárazföldi hadsereg eddig az időpontig 76 gyalogos, 1 lovassági és 3 páncélos hadosztállyal vonult fel Keleten.

A 3. légiflotta egymaga vette át Anglia ellen a légiháború folytatását, a 2. légiflottát nyugatról és a VIII. légihadtestet a Balkánról átirányították a „Barbarossa” térségébe.

Nézzük meg közelebbről a Fall „Barbarossa” végrehajtási ütemét lerögzítő „Zeittafel”-t, időtáblát.

Június 7: a VIII. repülőhadtest első egységei megérkeznek a keleti arcvonalra.

Június 8: az SS „Nord” harccsoport elfoglalja kijelölt támaszpontjait Finnországban.

Június 12: tárgyalások a román hadvezetőséggel a Barbarossa-tervben való részvételről, ugyanezen a napon megalakul a finn vezérkar mellett az OKW összekötőcsoportja.

És most egy kis kitérés: a szovjet kormány június 13-án hivatalos közleményben cáfolja a német—szovjet ellentétekről a világsajtóban megjelent híreket. A német sajtó — természetesen felülről jött utasításra — nem közli a szovjet kormány rendkívül mérsékelt hangú nyilatkozatát …

Június 14-én az OKW felkéri a magyar hadvezetőséget, hogy erősítse meg az északkeleti határt. (Jól jegyezzük meg: csak ennyit és nem többet.)

Eddig minden tervszerűen, a Zeittafel előírása szerint folyik, a gyalogos hadosztályok felvonulása már befejeződött, a páncélos és motorizált egységek csak a támadást megelőző utolsó pillanatban foglalják el kiindulási pontjaikat.

Június 14-én Hitler tanácskozásra rendeli Berlinbe, a birodalmi kancelláriába a három hadseregcsoport vezénylő parancsnokát. Délelőtt 11—12-ig a „Silberfuchs” (ezüstróka) fedőnévvel ellátott hadsereg parancsnoka, Falkenhorst tábornok, kinek Murmanszk irányában kell támadnia, számol be az előkészületek állásáról, 12—2-ig a Heeresgruppe „Süd”, a déli hadseregcsoport parancsnoka, Rundstedt marsall jelenik meg Hitler előtt. Ebéd után, 15 órakor a tengeri flotta parancsnoka, Raeder, majd a Heeresgruppe „Nord” és „Mitte”, az északi és a déli hadseregcsoport parancsnoka, Leeb és Bock tábornok referál Hitlernek.

A közös ebéd alatt Hitler még egyszer összefoglalja a „Barbarossa”-terv fő célkitűzéseit és leszögezi: „Ez a háború élet-halál harc két ideológia között, és ez a tény lehetetlenné teszi, hogy ebben a háborúban olyan eszközöket használjanak, amelyeket a katonák ismernek, és amelyekről úgy vélik, hogy a nemzetközi jog szerint korrektek …”

A Führer ez alkalommal megismétli 1941. május 12-iki titkos utasítását a hadifogoly-kérdésben: Oroszország ellen a háború más módszerekkel folyik, mint nyugaton, a politikai funkcionáriusokat, a hadsereg komisszárjait nem kell hadifogolynak tekinteni, el kell tenni láb alól …

Most térjünk vissza az OKW időtáblájához:

Június 17: Finnország mozgósít, ugyanezen a napon az Ostraumban, azaz a keleti térségben bezárják az összes iskolákat.

Június 18—20: a Luftwaffe felvonulása befejeződik.

Június 20-án Alfred Rosenberg, akit Hitler a meghódítandó keleti területek legfőbb polgári vezetőjének szemelt ki, tájékoztatja legbensőbb munkatársait a küszöbön álló háború jellegéről, célkitűzéseiről. Leszögezi: „Nem azért viselünk most keresztesháborút a bolsevizmus ellen, hogy a szegény oroszokat ettől a bolsevizmustól minden időkre megszabadítsuk, hanem azért, hogy német világpolitikát folytassunk, és hogy a Német Birodalom biztonságát megteremtsük …”

Június 21-én 13 óra 30 percig lehetett volna kiadni az „Altona” jelszót, a „megállj” parancsot; ehelyett az előírt időpontban az OKW kiadja a támadási jelszót, a „Dortmund”-ot …

A jelszó kiadása után általános hírzárlatot rendel el a német hadsereg főparancsnoksága.

Ugyanezen a napon, este 21 óra 30 perckor Molotov külügyi népbiztos fogadja Schulenburg moszkvai német nagykövetet, Közli vele a szovjet kormány tiltakozását az újabb sorozatos német határsértések miatt, majd felvilágosítást kér a június 13-iki kormányközlemény elhallgatásáról, Schulenburg hallgat, semmit nem tud válaszolni.

Alig tér vissza a német nagykövetségre, átnyújtják neki Ribbentrop külügyminiszter sürgős táviratát, melyben utasítja a chiffre-kulcs megsemmisítésére, a rádióösszeköttetés megszüntetésére, továbbá arra, hogy hajnalban keresse fel Molotovot és közölje vele, hogy a német haderő átlépi a szovjet határt. Az indok: a szovjet kormány németellenes külpolitikát folytatott …

A támadásra felvonult német haderő tagozódása:

1. Déli hadseregcsoport(Heeresgruppe Süd), parancsnoka: Rundstedt tábornagy,

Részei: a 6. hadsereg, parancsnoka Reichenau tábornagy,

a 11. hadsereg, parancsnoka Schobert vezérezredes,

a 17. hadsereg, parancsnoka Stülpnagel gyalogsági tábornok.

A hadseregcsoport hadműveleteit a Löhr vezérezredes parancsnoksága alatt álló 4. sz. légiflotta támogatta.

1. Középső hadseregcsoport(Heeresgruppe Mitte), parancsnoka Bock tábornagy.

Részei: a 2. hadsereg, parancsnoka Weichs vezérezredes,

a 4. hadsereg, parancsnoka Kluge tábornagy,

a 9. hadsereg, parancsnoka Strauss vezérezredes,

a 2. páncélos csoport, parancsnoka Guderian vezérezredes,

a 3. páncélos csoport, parancsnoka Hoth vezérezredes.

Ezt a hadseregcsoportot a Kesselring tábornagy parancsnoksága alatt álló 2. sz. légiflotta támogatta.

III. Északi hadseregcsoport (Heeresgruppe Nord), parancsnoka Leeb tábornagy.

Részei: a 16. hadsereg, parancsnoka Busch vezérezredes,

a 18. hadsereg, parancsnoka Küchler vezérezredes, valamint a 4. sz. páncélos csoport Hoepner vezérezredes parancsnoksága alatt.

Ez a hadseregcsoport az 1. sz. légiflottával működött együtt.

A finn csapatok, Mannerheim tábornagy vezérletével az északi, a román csapatok, Antonescu tábornok parancsnoksága alatt a déli hadseregcsoport keretében kerültek bevetésre.

Ez a három hadseregcsoport 1941. június 22-én, hajnali 3 óra 30 perckor támadásra indul az egész szovjet—német határ mentén, az Északi-tengertől a Fekete-tengerig.

A hadseregcsoportok mögött készenlétben várakoznak a Biztonsági Szolgálat (Sicherheitsdienst — SD) válogatott alakulatai, hogy a meghódított keleti területeken a „rendőri biztonsági és elhárító feladatokat” ellássák.

Az SD egységei utasításaikat Himmlertől, az SS birodalmi vezérétől és a német rendőrség főnökétől kapták …

1941. Steel Commager amerikai történész a következőképpen írja le a nácik orvtámadását a Szovjetunió ellen: „1941. június 22-énegy német—szovjet határfolyó hídján felváltották az őröket, úgy mint máskor. A szovjet őrök megindultak a német őrök felé, hogy az előírás szerint a híd közepén tisztelegjenek. Ekkor azonban anémet őrök minden figyelmeztetés nélkül fegyverüket használták és lelőtték az orosz őröket.”

Harminc perccel később, pontosan 4 órakor Ribbentrop német birodalmi külügyminiszter formális hadüzenetet nyújt át Dekanoszov berlini szovjet nagykövetnek.

Röviddel ezután megjelenik Schulenburg moszkvai német nagykövet a szovjet külügyminisztériumban és átadja Molotov külügyi népbiztosnak Ribbentrop külügyminiszter néhány órával előbb érkezett jegyzékét a háború megindításáról. Molotov végighallgatja a német nagykövet közlését, majd megjegyzi: „Az önök légiereje ma hajnalban minden előzetes hadüzenet nélkül számos szovjet várost, lakott helyiséget bombázott.”

A délelőtti órákban Göbbels propagandaminiszter lép a rádió mikrofonja elé és felolvassa Hitler vezér és kancellár üzenetét. A világ meghódítására törő német militarizmus gőgje és fennhéjázása csendül ki Hitler üzenetéből: „Német nép! Ebben a pillanatban olyan harci felvonulás vette kezdetét, mely méreteiben eddig nem látott, a világ legnagyobb katonai megmozdulásának tekinthető. A német keleti arcvonal alakulatai Kelet-Poroszországtól a Kárpátokig mindenütt a helyükön vannak. Antonescu államfő vezetésével egyesült német és román csapatok állnak a Pruth-folyó partjaitól kezdve a Duna alsó folyása mentén egészen a Fekete-tenger partjáig …”

Szerte a világon otthonukért, hazájuk szabadságáért aggódó százmilliók szívszorongva ülnek a rádió mellett, olvassák az újságokat, kérdezik egymástól: meg tudja-e állítani a szovjet hadsereg a Nyugat-, Észak- és Dél-Európában győztes náci csapatokat.

A szovjet nép pedig félretéve a békés építőmunkát, egy emberként indul harcba hazája és az egész emberiség védelmére.

A „Szovjetunió Kommunista Pártjának története” című könyv a következőket írja a hitleri Németország rajtaütésszerű orvtámadásáról, ezzel kapcsolatban Sztálin felelősségéről:

„A fasiszta Németország támadása természetesen nem érte egészen váratlanul a Szovjetuniót. A párt, a kormány és a szovjet nép tudta, hogy a fasiszta Németország a szovjet—német megnemtámadási szerződés ellenére előbb-utóbb háborút indít a Szovjetunió ellen. A szovjet kormány — bár tudatában volt annak, hogy a fasiszta Németország részéről agresszió veszélye fenyegeti, és előkészítette a védelemre az országot meg a hadsereget — szigorúan betartotta a megnemtámadási szerződés valamennyi feltételét, hogy Németország kormányköreinek legcsekélyebb ürügyet se szolgáltasson a szerződés megszegésére és az agresszió igazolására. Amikor már óriási német fasiszta erőket összpontosítottak a Szovjetunió nyugati határain, a szovjet kormány is tett bizonyos óvóintézkedéseket az esetleges ellenséges behatolás visszaverésére. A Japánnal 1941 áprilisában kötött semlegességi szerződés lehetővé tette, hogy a szovjet kormány átvezényeljen néhány katonai egységet az ország belső körzetéből a nyugati határok védelmének erősítésére. Ugyanakkor a szovjet kormány kidolgozta a mozgósítási tervet, amely szerint az ipart 1941 második felében és 1942-ben haditermelésre kellett átállítani.

De már a háború legelső napjaiban nyilvánvalóvá vált, hogy ezek az intézkedések elkésettek és elégtelenek voltak az ellenséges hadsereg óriási nyomásának visszaverésére. Ilyen helyzet részben azért állott elő, mert Sztálin a közvetlenül a háború előtt kialakult katonai és stratégiai helyzetet nem jól ítélte meg. Az ő kezében volt az ország és a párt legfelső vezetése, s így hiteles adatokkal rendelkezett arra vonatkozóan, hogy a Szovjetunió nyugati határain német fasiszta csapatokat vontak össze és vonultattak fel harci rendben, s hogy ezek a csapatok készen állnak a Szovjetország területére való betörésre. Csakhogy Sztálin ezeket a hiteles közléseket provokációs célzatúaknak vélte. Azt hitte, hogy ezekkel olyan lépésekre akarják késztetni a szovjet kormányt, amelyeket Hitler a megnemtámadási szerződés megszegésére használhatna fel. Sztálin szerint ebben az esetben az ellenség a Szovjetország számára kedvezőtlen helyzetben kezdte volna meg a háborút, és ürügyet talált volna arra, hogy a háború kirobbanásáért a Szovjetuniót tegye felelőssé. Hogy Hitler ne találhasson semmiféle ürügyet a Szovjetunió megtámadására, a szovjet csapatoknak nem adtak utasítást arra, hogy idejében vonultassák fel erőiket és védelmi állásokat foglaljanak el a Szovjetunió nyugati határai mentén.”

Mikor 1941. június 22-én hajnalban a náci hadsereg óriási páncélos- és légierők bevetésével megtámadta a Szovjetuniót, sokan nagyon sötét színben látták a keleti hadjárat kimenetelét. Davies volt moszkvai amerikai nagykövet ez idő tájt készített naplójegyzeteiben arról ír, hogy a háború kitörése után egy nappal, június23-án Amerikában egyesek azt mondták, hogy a német csapatok három héten belül Moszkvában lesznek.

Martin Dies képviselő az amerikai kongresszusban 1941. június24-én kijelenti, hogy véleménye szerint Hitler harminc napon belül egész Oroszországot kezében tartja.

Június 26-án a náci csapatok bevonulnak Minszkbe, Bjelorusszia fővárosába. Másnap a New York Post katonai Szakértője a következőket írja: „Ahhoz, hogy a vörösök a nagyon rövid időn belül bekövetkező összeomlástól megmenekülhessenek, sokkal nagyobb csodának kell bekövetkeznie, mint amilyent a Biblia megírása óta valaha is láttunk.”

A Hearst-sajtókonszern egyik legelterjedtebb lapja, a New York Journal American ugyanezen a napon arról ír, hogy „Oroszország halálra ítéltetett, és Amerika Angliával együtt képtelen megakadályozni, hogy hamarosan el ne pusztuljon a náci hadsereg villámháborújának sodrában”.

Bár a front középső szakaszán a náci csapatok sikeresen nyomulnak előre, a déli és északi hadszíntéren az előrehaladás üteme meglehetősen lassú, a szovjet csapatok ellenállása a vártnál erősebb. Ez indítja a német hadvezetőséget arra, hogy a magyar hadsereget is bevonja az aktív hadműveletekbe.

1941. június 23-án Halder vezérezredes a német szárazföldi haderő főparancsnoka Werth Henriknek, a magyar vezérkar főnökének e célból üzenetet küld.

Bár a magyar katonai körök nemcsak ekkor, de már ezt megelőzőleg is arra igyekeztek rávenni a Bárdossy kormányt, hogy ajánlja fel a német birodalmi kormánynak a magyar hadsereg aktív részvételét a minden bizonnyal meginduló szovjetellenes háborúban, a magyar politikai körök azt szerették volna, ha ilyen kezdeményezés diplomáciai úton, német részről indulna ki; akkor a részvétel árát magasabban lehetne megszabni …

Halder üzenete kapóra jön a magyar vezérkarnak, és négy nap múlva, 1941. június 27-én Bárdossy László miniszterelnök bejelenti a parlamentben, hogy reggel óta hadiállapot áll fenn Magyarország és a Szovjetunió között, magyar repülőgépek szovjet városokat bombáztak — megtorlásul az előző napi, Kassát ért légitámadásra.

(Mint a háborús főbűnösök nürnbergi perében és a Bárdossy-perben elhangzott tanúvallomásokból kiderült, a kassai bombázást német repülőgépek hajtották végre, ez a provokáció a magyar és a német vezérkar közös műve volt …)

A magyar uralkodó osztályok vágya teljesült: a horthysta hadsereg is ott menetelt a szovjetellenes hadjárat élharcosai között, és úgy tűnt, hogy jól számítottak, rövidesen összeomlik a Vörös Hadsereg, és ekkor ők is joggal kérhetnek részt a nagy zsákmányból …

Maguk a náci hadvezérek is hasonlóképpen vélekednek az első napok nagy előnyomulásai után. Halder, a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke július 3-án naplójegyzeteiben arról ír; nem túloz az, aki azon a véleményen van, hogy ezt a háborút 14 nap alatt megnyerik …

Tíz nappal később, július 13-án, a Bialisztok—Minszk-i óriási katlancsata befejezése után Halder azon a véleményen van, hogy a keleti hadjárat már meg van nyerve, csak még be kell fejezni …

Ezekben a napokban a Wehrmacht főparancsnokságán magasrangú vezérkari tisztek a Kaukázus és Perzsia irányában indítandó hadműveletek terveivel foglalkoznak …

A náci sajtó a győzelmi mámorban — a német főparancsnokság sugalmazására — már arról ír, hogy az oroszok bevetették utolsó tartalékjaikat, és nincs tovább, a háború keleten rövidesen véget ér …

Pedig valójában még alig kezdődött meg. Néhány nappal a nácik hitszegő támadása után megalakul a Szovjetunióban az Állami Honvédelmi Bizottság, átállítják az egész országot a hadiállapotra, a Vörös Hadsereg elszántan és bátran védelmezi hazáját a betolakodók ellen.

De hiába a vöröscsillagos katonák hősies helytállása, a háború első heteiben a német fasiszták és szövetségeseik jelentős területi nyereségekre tesznek szert, 1941 július elejéig sikerül elfoglalniuk Litvániát, Lettország számottevő részét, Nyugat-Bjelorussziát és Nyugat-Ukrajna egy részét.

A „Szovjetunió Kommunista Pártjának története” a súlyos helyzet kialakulásának okairól a következőket állapítja meg:

„… Nem mondhatjuk, hogy a Szovjetunió nem készült fel a hadviselésre. Ellenkezőleg, a Kommunista Párt, ismerve az imperialisták szándékait és a Szovjetunióval szemben táplált gyűlöletüket, a békés építés éveiben is gondot fordított az ország védelmi képességének növelésére, s figyelmeztette a népet, hogy fel kell készülnie a védelemre. A háború előtti ötéves tervek idején, az iparosítás lenini politikájának és a mezőgazdaság kollektivizálásának végrehajtása eredményeképpen, létrejött a honvédelem hatalmas anyagi és technikai bázisa. A Kommunista Pártnak gondja volt a Vörös Hadsereg, a légierők és a haditengerészeti flotta erősítésére is. A háború előtti években teljesen átszervezték a Vörös Hadsereget, növelték létszámát, jelentősen fokozták haditechnikai erejét, javították a katonai kiképzést.

Mégis, a háború elején a fasiszta Németország a Szovjetunióval szemben egész sor előnnyel rendelkezett, s ezek okozták a hadműveleteknek a Vörös Hadseregre nézve kedvezőtlen alakulását. Melyek voltak ezek az előnyök?

1. Németország akkor támadt rá a Szovjetunióra, amikor már majdnem egész Nyugat-Európát, gazdasági erőforrásaival egyetemben, hatalmába kerítette. Ennek következtében Németország hadiipara a háború elején erősebb anyagi és technikai bázissal rendelkezett, mint a Szovjetunióé. Így például az acél- és nyersvastermelés, továbbá a széntermelés Németországban és a hatalmába került országokban együttvéve 1940—1941-ben több mint két és félszerese volt a Szovjetunióénak. Ezenkívül Németország már jóval a háború előtt militarizálta gazdaságát. Ezzel szemben a szovjet állam gazdasága a békés építés feladatait szolgálta. S bár a Szovjetunióban hatalmas hadiipart hoztak létre, tömeges fegyvergyártás még nem folyt. Ezenfelül néhány iparág (például a harckocsi- és repülőgépgyártás) éppen hogy csak elkezdte az újabb típusok előállítását. Mindez az első időkben Németországnak biztosította a mennyiségi, néhány fegyverfajta tekintetében pedig a minőségi túlsúlyt is a haditechnikában.
2. A fasiszta Németország akkor támadta meg a Szovjetuniót, amikor Európában szárazföldi csapatainak hadműveleteit már beszüntette, s csupán a tengeren meg a levegőben viselt hadat Anglia ellen. Ez lehetővé tette, hogy szárazföldi csapatainak és légi haderejének túlnyomó részét a Szovjetunió ellen vesse be. Németország oldalán vett részt a háborúban Olaszország, Finnország, Románia és Magyarország, ahol reakciós fasiszta kormányok voltak hatalmon. Ezzel szemben a Szovjetuniónak eleinte egyedül kellett hadat viselnie. Ezenkívül a Szovjetuniót Japán is fenyegette, amely az 1941 áprilisában kötött szovjet—japán semlegességi szerződés ellenére Mandzsúriában és Koreában nagy katonai erőket összpontosított. Ezért a szovjet csapatok jelentős részét a távol-keleti határok védelmére kellett elvonni.
3. Németország a Szovjetunió megtámadása előtt a Szovjetunió nyugati határai mentén óriási inváziós hadsereget összpontosított és vonultatott fel: összesen 190 hadosztályt, köztük 153 olyan német hadosztályt, amely majdnem két évi tapasztalattal rendelkezett a nagy tömegű harckocsi, repülőgép és egyéb haditechnika alkalmazásával folytatott modern hadviselésben. A Vörös Hadsereget nem összpontosították a határokon, nem voltak kellő tapasztalatai a modern hadviselésben. Új technikával való felszerelése sem fejeződött még be. Nem volt elegendő tapasztalt, jól képzett parancsnoka; a parancsnoki állomány jelentős részét 1937—1938-ban indokolatlanul leváltották a csapatok vezető tisztségeiről.”

Július 3-án Sztálin rádióbeszédben fordul a szovjet néphez. Kíméletlen őszinteséggel feltárja a Szovjetuniót fenyegető nagy veszélyt. A nácik háborús céljairól a következőket mondja: „Az ellenség kegyetlen és kérlelhetetlen. Célja — verejtékünkkel öntözött földjeink elrablása, munkánkkal szerzett gabonánk és kőolajunk megkaparintása. Célja a földesurak hatalmának visszaállítása, a cárizmus visszaállítása, az oroszok, ukránok, bjelorusszok, litvánok, lettek, észtek, üzbégek, tatárok, moldovánok, grúzok, örmények, azerbajdzsánok és a Szovjetunióban élő többi szabad nép nemzeti kultúrájának és nemzeti önállóságénak megsemmisítése, ezeknek a népeknek elnémetesítése, a német hercegek és bárók rabszolgáivá süllyesztése. Tehát a Szovjetállam életéről és haláláról, a Szovjetunió népeinek életéről és haláláról van szó, arról, hogy szabadok maradjanak-e a Szovjetunió népei, vagy pedig rabszolgaságba süllyedjenek.”

A német—szovjet háború nemzetközi jelentőségéről szólva Sztálin leszögezi: „A fasiszta elnyomók ellen vívott és az egész népet felölelő Honvédő Háborúnak nemcsak az a célja, hogy az országunk fölött tornyosuló veszélyt megszüntesse, hanem az is. hogy segítsük Európa minden népét, mely a német fasizmus igájában nyög. Ebben a nagy felszabadító háborúban nem leszünk egyedül. Ebben a háborúban hű szövetségeseink lesznek Európa és Amerika népei, köztük a német nép is, melyet a hitleri főkolomposok rabigába döntöttek.”

Az óriási méretű harc folyik tovább, de a német hadvezetőségnek aggodalmai támadnak. Július 25-én Halder vezérkari főnök kénytelen beismerni naplójában, hogy a Wehrmacht eddig oly lendületes előrenyomulása zátonyra futott, elakadt …

Az OKW józanabb tisztjei előtt 1941 július utolsó napjaiban nyilvánvaló lett, hogy a német csapatok a kitűzött célt, az Onyega—Volga vonalat a nyáron már nem érik el. Ha pedig a német hadvezetőség eredeti elképzelése nem sikerül, akkor … akkor baj van.

Brauchitsch, a hadsereg főparancsnoka 1941 július végén foglalkozni kezd a téli felszerelés problémájával, de Hitler leinti: a keleti hadjárat még ebben az évben befejeződik …

Augusztus elején, a kijevi páncéloscsata befejezése után Hitler kénytelen beismerni tábornokai előtt, hogy tévedett a szovjet páncélos erők száma és minősége tekintetében …

De nemcsak a szovjet páncélos erők okoznak a náci vezérkarnak meglepetést, hanem elképedve tapasztalják, hogy itt, a keleti fronton az ellenfél vezérkara nem engedi magára erőszakolni a német hadvezetőség akaratát.

Davies nagykövet 1941. július 31-én a következőket jegyzi fel naplójában — magasrangú szovjet vezérkari tisztekkel folytatott beszélgetése után — a Vörös Hadsereg taktikájáról: „A szovjet vezérkar, hála franciaországi megfigyeléseinek, pontosan tisztában volt a német páncélos támadás technikájával, s úgy vélte, hogy helyes védekezési módot készít elő ellene. A hadászati visszavonulásban, melyet a Vörös Hadsereg a balti államokon keresztül hajtott végre, ezt próbálták ki. Jelentékeny veszélyekkel járt, de ezeket, úgy gondolták, vállalni kell. Egyszerűen kifejezve ez annyit jelentett: meg kell engedni a gépesített betöréseket az orosz vonalba, azután nyomban utánuk kell dobni az orosz erőket, majd saját támadómódját kell alkalmazni a támadó ellen … Végül: a legfelső parancsnokság stratégiai tervei egy erős tartalékhadseregre, egy önmagát fenntartó gazdaságra épültek — a Volga mögött és az Urálban …”

És hogy festett ez a taktika a valóságban, a harctereken? Joseph Grigg amerikai haditudósító a következőket írja a német—szovjet háború elején: „A német—szovjet háború első nagy csatái kifejlődtek alig egy héttel a német támadás megindulása után. Bock tábornok tankjai és zuhanóbombázói segítségével teljes erővel zúdult rá egyszerre két helyen is az orosz vonalak középső részére. A német támadás hatalmas méretű katlanba zárta be a Vörös Hadsereg jelentékeny egységeit Bialisztok és Minszk között. Ekkor azonban olyasmi történt, amire Hitler hadvezérei nem számítottak. A körülkerített oroszok nem adták meg magukat, hanem tovább harcoltak, és ezzel felborították a németek terveit. A németek méltatlankodva látták, hogy az oroszok egészen másképpen viselkednek, mint a franciák a nyugati hadszíntéren. A nyugati villámháborúban a franciák, mihelyt értesültek róla, hogy a gyorsan előrehaladó németek a hátuk mögé kerültek és bekerítették őket, azonnal letették a fegyvert. Az oroszok azonban nem voltak hajlandók követni a katonai szakkönyvek utasításait. Mikor a németek körülkerítették őket, az utolsó emberig harcoltak és annyi németet öltek meg, amennyit csak tudtak.”

Bresztnél kilenc napon át, a Prut és a Berezina folyók vonalán körülbelül egy hónapig dúlnak a harcok, míg a túlerőben levő Wehrmacht egységek elől a szovjet csapatok visszavonulnak. A Vörös Hadsereg katonái páratlan hősiességgel küzdenek, minden talpalatnyi földért súlyos áldozatokkal fizetnek a náci agresszorok.

Csak egyetlen példa: 1941. július 3-án az egyik fasiszta harckocsioszlop, melynek támadását a németek repülőgépeikkel a levegőből fedezték, igyekezett beékelődni a szovjet csapatok állásaiba. Nyikolaj Gasztello százados — repülőszázada élén — légi harcba bocsátkozott a fasiszta repülőgépekkel. Ezzel egyidejűleg lent a földön is elkeseredett csata dúlt. Ellenséges lövedék ütötte át Gasztello repülőgépének benzintartályát, mire a gép kigyulladt. Gasztello hasztalanul próbálta a tüzet eloltani, az egész gépet elborították a lángok. Ha az égő gépből ejtőernyővel kiugrott volna, bizonyos, hogy fogságba esik. A szovjet repülő — akit a bolsevik párt nevelt hazája iránti határtalan odaadásra — égő repülőgépét a fasiszta harckocsi- és tartálykocsi-oszlop kellős közepébe irányította. A hős szovjet tiszt repülőgépével együtt több ellenséges gépkocsit pusztított el kezelőszemélyzetükkel együtt.

Ogyessza ostroma 1941 augusztusában kezdődik. A német hadvezetőség 18 hadosztályt vet harcba ezen a frontszakaszon, de csak több mint két hónapi elkeseredett küzdelem után sikerül a várost elfoglalnia; itt 250 ezer katonát veszít a Wehrmacht.

A német és finn páncélos csapatok már 1941 július végén Leningrádot fenyegetik, de Lenin városának lakói nem hátrálnak meg: a Kommunista Párt felhívására a leningrádiak százezrei vonulnak ki önként a védelmi vonalak megerősítésére; a párttagok 70, a komszomolisták 90 százaléka fog fegyvert.

A leningrádiak mintegy 700 kilométernyi hosszú harckocsi-árkot ásnak ki, 5000 beton- és földerődöt, valamint 635 kilométer drótakadályt készítenek, a Vörös Hadsereg tényleges alakulatait pedig tíz népfelkelő hadosztály segíti a védelmi harcokban; az ellenség front mögötti vonalainak állandó nyugtalanítására partizánosztagokat szerveznek.

1941 augusztusában a 18. német hadsereg megkezdi Leningrád ostromát: 6000 ágyú, 1000 repülőgép, 4500 aknavető tüzérségi tüze, bombatámadásai támogatják a város ellen felvonult 32 gyalogos, 4 gépesített és 4 páncélos hadosztályt.

A számbeli és technikai fölényben levő támadó német csapatok két hónapi elkeseredett harc után elérik a Finn-öböl déli partját Peterhofnál, valamint a Ladoga-tó déli partját Schlüsselburgnál.

Október 7-én Hitler elrendeli, hogy Leningrád vagy Moszkva esetleges kapitulációját nem szabad elfogadni, e két városba német katona nem teheti be lábát, mert a német hadvezetőség értesülései szerint Leningrád alá van aknázva. A várost — hangzik a Führer parancsa — tüzérségi tűzzel és légitámadásokkal le kell rombolni, el kell pusztítani és a lakosságot menekülésre kell kényszeríteni.

„Nem lehet német katonák életét kockáztatni azért, hogy az orosz városokat a tűzveszélytől megmentsük, vagy ezeknek lakosságát a német otthon terhére élelmezzük.”

A parancs befejező része: „A káosz Oroszországban annál nagyobb lesz, a megszállt keleti területek igazgatása és kizsákmányolása annál könnyebb lesz, minél többen menekülnek a szovjetorosz városokból az ország belsejébe.”

Leningrád lakosságát azonban sem légibombázással, sem a nehéz tüzérség kíméletlen bevetésével nem lehet megtörni. Senki nem gondol megadásra vagy menekülésre, mindenki elfoglalja azt a helyet, melyet a Kommunista Párt, a város védelmével megbízott katonai parancsnokság számára kijelölt.

A szovjet rádióállomások közlik Leningrád helyőrségének és lakosságának egyöntetű elhatározását: a várost az utolsó emberig védeni fogják …

A támadó 18. német hadsereggel majdnem azonos létszámú munkáshadsereg, több mint 500 ezer ember éjjel-nappal építi Leningrád védelmi berendezéseit.

William Mandel amerikai haditudósító írja: „Emlékezem, hogy Leningrád egyik külső negyedébe, Lugába mentem ki az ostrom legrosszabb napjaiban. Feltűnt nekem egy fiatal lány, aki földet vitt kötényében. Megkérdeztem tőle, hogy miért csinálja? A leány sírni kezdett és azt mondta, hogy legalább ezzel akar segíteni, többet is tenne, de a tenyere annyira kisebesedett, hogy képtelen ásót venni a kezébe. Földre tett kötényébe valaki mindig belerakott néhány lapátra való földet és azt hordta szorgalmasan az erődítéshez.”

Rövid harci szünet után, október végén a 18. német hadsereg folytatja Leningrád teljes körülzárására irányuló hadműveleteit; november 8-án elfoglalja a város utánpótlása szempontjából létfontosságú Tyihvin vasúti közlekedési csomópontot … A gyárak munkásai naponta 11—12 órát dolgoznak a kötelező 8 órai munka helyett, de ha úgy adódik, akkor fegyverrel is harcolnak.

Az egyik szovjet haditudósító írja: „Amikor a németek betörtek Kolpinába, a szovjet fegyveripar egyik központjába, a fiatal munkások fegyvert ragadtak és munkaruhájukban támadták meg az ellenséget. A gyárakban, a műhelyekben ezalatt folyt tovább a munka … Az iszori gyárból az ágyúkat közvetlenül vontatták a gyártól mindössze 600—700 méterre levő tüzelőállásokba, és a gyár munkásai 45 napon át tartották állásaikat, egészen addig, míg a szovjet hadsereg friss egységei felváltották őket.”

Az ostromlottak helyzete a munkások és a vöröskatonák nagyszerű helytállása ellenére napról napra súlyosbodik: a németek felgyújtják az élelmiszerraktárakat, szétrombolják a villanytelepet és a vízvezetékhálózatot.

A szovjet hadsereg főparancsnoksága a város ellátása érdekében merész hadműveletre határozza el magát: november 18-ára a leningrádi front csapatait támadásra indítja, hogy foglalják vissza Tyihvint. A támadás sikerrel jár, és december 8-án ismét szilárdan a szovjet csapatok kezén van Tyihvin. Leningrád teljes körülzárása nem sikerül.

1941/42 telén a Kommunista Párt kezdeményezésére a Ladoga-tó jegén megépítik a gépkocsi-utat, az „Élet útjá”-t, és a város hős védői ezen az úton fenn tudják tartani összeköttetésüket a szovjet haza többi részével.

De meg kell jegyeznünk, hogy ezen az egyetlen összekötő útvonalon a legnagyobb erőfeszítés ellenére sem tudnak elegendő élelmiszert, tüzelőanyagot és más életbevágóan fontos közszükségleti cikket juttatni a 3 milliós városnak; mindenekelőtt a fronton harcolókat kell ellátni fegyverrel, lőszerrel. Becslések szerint Leningrád lakosai közül több mint egymillió pusztult el az ostrom idején.

Szevasztopol birtokáért 1941 szeptemberében kezdődnek a harcok. A déli hadseregcsoport erőinek zöme Mannstein vezetésével vonult fel a Fekete-tenger e legfontosabb kikötővárosának ostromára. Amikor 1941 decemberében az első nagyobb, német—román támadás kudarcot vall — csak ennél a támadásnál 35 ezer katonát veszít Mannstein —, a fasiszta támadók példátlan kegyetlenkedéseket visznek végbe a fogságba került vöröskatonák között.

Borisz Vojetkov, szovjet újságíró jegyezte fel a német barbárság egyik legszörnyűbb esetét:

„1941 decemberében a németek elfoglalták a 615-ös magaslatot. Foglyul ejtették a súlyosan sebesült tengerészeket, akik a magaslatot védték. A sebesülteket horogkereszt alakjában sorba egymás mellé lefektették. Azután benzint öntöttek rájuk és meggyújtották. Az égő horogkereszt kísérteties fénye világított egész éjszakán át …”

A középső frontszakaszon a Wehrmacht Szmolenszk gyors elfoglalására törekszik. Július 10-én indul meg a szmolenszki ütközet, több mint két hónapig tart — s végül meghiúsul az OKW szándéka, hogy még az őszi esőzések előtt előrenyomulhasson Moszkva alá.

De ha a „villámháborús” tervek kudarcot vallanak is, Hitler és az OKW nem adja fel a reményt, hogy még a tél beállta előtt sikerül elfoglalni Leningrádot és Moszkvát, hatalmukba keríteni az egész Krím-félszigetet és kijutni a Kaukázushoz.

A Vörös Hadsereg 1941 szeptember elején szilárdan tartja fő védelmi vonalait Leningrádnál, a déli fronton és az arcvonal középső szakaszán, de a nácik mögött ott áll a leigázott Európa hadiipara, a számos csatlós ország, a kontinens minden rendű és rangú fasiszta söpredéke, van még bőven tartaléka a német hadvezetésnek.

Szeptember 15-én Hitler kiadja a parancsot: a Heeresgruppe Mitte, a „B” hadseregcsoport készüljön fel a Moszkva ellen indítandó támadásra.

Kilenc nappal később, szeptember 24-én Bock tábornagy főhadiszállásán Brauchitsch, Halder, Bock és Guderian megbeszélésre ül össze a moszkvai hadművelet ügyében. A hadművelet fedőneve: „Tájfun.”

Davies nagykövet már idézett naplójában 1941. október 1-én a következőket írja: „Június 23-án egyesek azt mondták, hogy a németek három héten belül Moszkvában lesznek. A német villámháború 10 nap alatt tört utat magának Franciaországon keresztül az abbeville-i tengerpartig, ami 185 mérföld … Amikor e sorokat írom, október 1-én, 14 hét múlt el, s az orosz hadsereg még mindig tartja állásait. A Vörös Hadsereg megmutatta, hogy nem könnyen és nem hosszú időre engedi át a németeknek a kezdeményezést, hanem szilárdan áll a lábán és újra meg újra támadásba lendül.”

Október 2-án Hitler kiadja a parancsot a „Tájfun” megkezdésére. A hadsereghez felhívást intéz, melyben hangoztatja: az utolsó, döntő csata előtt áll a Wehrmacht, a tél beállta előtt meg kell verni az ellenséget.

A Moszkva ellen támadó csapatok parancsnoka, Bock tábornagy alá rendelik a 4. és 9. hadsereget Kluge és Strauss tábornok parancsnoksága alatt, azonkívül a 2. és 3. tankhadsereget Guderian és Hoot tábornok parancsnoksága alatt, végül a támadás megkezdése előtt Leningrád alól a moszkvai térségbe irányítják a Hoepner tábornok parancsnoksága alatt álló 4. tankhadsereget. Összesen 14 gyalogos és 2 gépesített hadosztályból áll ez a hatalmas haderő, a gyalogság hadműveleteit 1000 tank és 900 harci repülőgép támogatja. A német haditerv szerint Moszkvának október 16-án el kell esni …

Az irtózatos erővel támadó náci hadsereg kezdetben komoly sikereket ér el. Október 3-án elfoglalják Orelt, 7-én Vjazma is kezükbe kerül; Moszkvából a kormányszervek és a diplomáciai képviseletek Kujbisevbe költöznek, Sztálin és munkatársai azonban nem hagyják el a fővárost.

A német páncélos egységek október végére elérik Kalinyin környékét, Guderian páncélosai október 29-én már csak négy kilométerre állnak Tulától, e rendkívül fontos vasúti és közlekedési csomóponttól, Moszkvától délkeletre; az a veszély fenyeget, hogy a németeknek sikerül délről megkerülni Moszkvát …

És november 7-én, az Októberi Forradalom 24. évfordulóján a halálos veszedelemtől fenyegetett Moszkvában a Vörös Hadsereg egységei felvonulnak a Kommunista Párt és a kormány vezetői előtt a hagyományos katonai díszszemlén.

Ez a hír nagy lelkesedést vált ki a szovjet harcosok között éppúgy, mint az Urálba költöztetett hadiüzemek munkásai vagy a leigázott Európa szabadságszerető népei között.

Él és létezik a Kommunista Párt és a Vörös Hadsereg!

A német haderő közben új támadásra készülődik.

November első hetében megérkeznek a téli hidegek, a kőkeményre fagyott utakon a páncélosok kitűnően nyomulhatnak előre. Hitler újabb tartalékok harcbavetésével november 16-án megindítja a döntő támadást a szovjet főváros ellen. A második támadás alkalmával a nácik 13 tank-, 33 gyalogos és 5 gépesített hadosztályt vetnek be.

A támadás első napjai még sikert hoznak a németeknek. A moszkvai front északi szakaszán elérik a Moszkvai-tengert, középen 40 kilométerre közelítik meg a szovjet fővárost.

November 26-án az antikomintern-paktumot aláíró államok képviselői Berlinben értekezletet tartanak. Ribbentrop gőgösen, diadalittasan jelenti ki: „A bolsevista kolosszus össze van törve.”

Másnap, november 27-én a Vörös Hadsereg a déli fronton váratlanul támadásba lendül, és Timosenko tábornok csapatai visszafoglalják Rosztovot. A német déli front parancsnoka, Rundstedt tábornagy november 30-án azt javasolja Hitlernek, hogy a csapatokat vonják vissza a Miusz folyóig. Hitler nem fogadja el Rundstedt visszavonulási tervét, Rundstedt lemond, utóda Reichenau tábornok lesz.

Eközben a moszkvai fronton is megerősödik a Vörös Hadsereg ellenállása. A volokalamszki országutat védi Panfilov tábornok hadosztálya. A németek elvágják a hadsereg többi részétől, Panfilov hadosztálya azonban nem adja meg magát, sok német tankot, utánpótlást szállító tehergépkocsit elpusztítanak, a fontos frontszakaszon napokig egy helyben topog a német támadás.

A Panfilov-hadosztály egyik kazah zászlóaljának történetét, amelynek parancsnoka Momys Uli Baurdzsán volt, A. Beck örökítette meg a „A volokalamszki országút” című művében.

Momys Uli Baurdzsán beszéli a legválságosabb napokról:

„Egy régi kazah közmondás jutott eszembe: a becsület erősebb a halálnál. Három hónappal ezelőtt, Talgár faluban, Alma-Ata közelében, egy forró júliusi napon először szóltam a zászlóaljhoz, a pár száz akkor még polgári ruhát viselő emberhez, akik most puskával kezükben hevernek a hóban, a moszkvai vidék fagyos földjén. Akkor idéztem ezt a közmondást, ezt az útmutatást a harcos számára.

Alma-Atában, ott beszélt velem egy éj folyamán Panfilov. A hadosztályparancsnokság nagy épületében, a szolgálattevők kivételével mindenki aludt. Panfilov ébren volt. Éjnek idején, fáradtan, tábornoki egyenruháját levetve, fehér hálóingben, törülközővel a kezében, benézett a szolgálattevő helyiségébe. Éppen én voltam szolgálatban. »Üljön le, Momys Uli elvtárs«, mondta és ő is leült. Beszélgetésünket sohasem felejtem el. Panfilov néhány kérdés után elgondolkozva mondotta: »Igen, Momys Uli elvtárs, nem lesz könnyű a maga számára a zászlóaljparancsnokság.« Kissé megsértődtem és kitört belőlem: »De becsülettel meghalni, azt tudok, tábornok elvtárs. A zászlóaljjal együtt.« »A zászlóaljjal együtt« — ismételte és nevetett. »No, köszönöm szépen az ilyen parancsnokot. Maga könnyen beszél: meghalok a zászlóaljjal együtt. A zászlóalj, Momys Uli elvtárs, hétszáz ember. Tud-e maga tíz, húsz, harminc ütközetet végigharcolni úgy, hogy a zászlóalj ne pusztuljon el? Ha ezt meg tudja tenni, a katonák megköszönik magának. «

S az, amit utoljára mondott, néhány nappal ezelőtt, mikor elváltunk, ugyanerre vonatkozott. Útmutatásként hangzottak a következő szavak: »Tartsa becsben a katona életét. Más katonáink, más csapataink itt Moszkva alatt nincsenek. Ha elveszítjük őket, nem lesz kivel feltartóztatni az ellenséget.«”

Amikor a szovjet fővárost a legnagyobb veszély fenyegeti, a Kommunista Párt felhívására a moszkvai kommunisták négy hadosztálya megy ki a frontra. A kommunista hadosztályok irtózatos veszteségeket szenvednek, de egy tapodtat sem hátrálnak és megállítják a németeket Moszkva előtt.

A német hadvezetőség végső kétségbeesésében most már minden erőt harcba vet, és egyes szakaszokon még sikerül is kicsikarni kisebb-nagyobb előrehaladást, Hoot tábornok páncélosai már csak 35 kilométerre állnak a Kremltől …

Göbbels birodalmi propagandaminiszter 1941. december 2-án utasítást ad a napilapoknak: az első oldalon hagyjanak megfelelő helyet Moszkva elestének bejelentésére …

De miközben a berlini szerkesztőségekben nap mint nap e szenzációs hír megérkezésére várnak, Göbbelshez más hírek futnak be a keleti front középső szakaszáról: december 6-án a Vörös Hadsereg válogatott egységei 38 fokos hidegben, rettenetes hóviharban ellentámadásba mentek át Moszkva alatt! Negyven nap alatt 400 kilométerre vetik vissza a győzhetetlennek hitt náci csapatokat Moszkva alól, Leeb tábornagy azt javasolja, hogy vonuljanak vissza egészen Lengyelországig …

A német nagyvezérkar egyes tisztjei Coulaincourt-nak, Napóleon főszállásmesterének emlékiratait tanulmányozzák; Hitler csapatai fölött Napóleon nagy hadserege gyászos pusztulásának réme lebeg …

December 19-én Brauchitsch tábornagyot felmentik a szárazföldi hadsereg főparancsnoki tiszte alól, Hitler maga veszi át a főparancsnokságot.

December 19-től kezdve a német hadijelentésben a győzelmi hírek helyett „arcvonalkiigazítás”-ról, „arcvonalrövidítés”-ről van szó, majd megjelenik egy új fogalom, a „sündisznóállás” — amely magyarul annyit jelent, hogy a körülzárt német csapatok kétségbeesetten próbálják magukat védeni egyes jól megerősített helységekben …

1941. június 22-től 1942. február 28-ig a Wehrmacht — a német hivatalos adatok szerint! — a következő veszteségeket szenvedte a keleti fronton:

210 572 halott, 747 761 sebesült, 47 303 eltűnt, 112 627 katona könnyű, közepes és súlyos fagyást szenvedett. Hallatlanul nagy az anyagi veszteség.

Hivatalos szovjet adatok szerint a német—szovjet háború első hónapjában a Vörös Hadsereg halottakban 350 000, eltűntekben 378 000 embert vesztett, sebesültjeinek száma meghaladta az egymilliót. Ugyanezen idő alatt a németek, valamint finn és román csatlósaik embervesztesége négy és félmillió!

A világhódító hitleri terveket Moszkva alatt éri az első kudarc …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!