Az erre a hétre penitenciaként ránk mért ragálymatiné sorozat mai (2022 02. 21.) HÉTINDÍTÓ előadásában azzal szórakoztat bennünket a vajdasági qrmányvetítölde, hogy: „A hétvégi összesített adatokat közöljük. A beoltottak száma 6 389 336 fő, közülük 6 156 649 fő a második, 3 791 546 fő már harmadik oltását is felvette. 13 261 új fertőzöttet igazoltak, ezzel a járvány kezdete óta összesen 1 759 685 nőtt a beazonosított fertőzöttek száma. Elhunyt 233 többségében idős, krónikus beteg, így az elhunytak száma 43 299 emelkedett. A gyógyultak száma folyamatosan nő, jelenleg 1 526 826 fő, az aktív fertőzöttek száma pedig 189 560 főre csökkent. 4741 koronavírusos beteget ápolnak kórházban, közülük 176-an vannak lélegeztetőgépen. A hétvégi oltási akción is több ezren vettek részt, emellett a regisztráció és az időpontfoglaló folyamatosan nyitva van az oltáshoz.
Februárban is minden csütörtökön, pénteken, és szombaton van oltási akció a kórházi oltópontokon. Az oltásra továbbra is kiemelten várjuk az oltatlanokat és azokat is, akiknek már 4 hónapnál régebben kapták meg a korábbi oltásukat. A megerősítő oltás mindenkinek javasolt, aki már 4 hónapnál régebben kapta meg az előző oltását. A harmadik oltás felvételével ismét 80-90%-ra emelhető a védettség. A központi oltópontokon továbbra is öt vakcina közül lehet választani. Emellett a háziorvosok is folytatják az oltásokat. Bővebben a februári oltási akcióról:
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Tegnap Vlagyimir Putyin orosz elnököt telefonon hívta fel Emmanuel Macron francia elnök.
A telefonbeszélgetés során megállapodtak abban, hogy hogy február 21 – én, hétfőn háromoldalú tárgyalásokat folytatnak Ukrajna, Oroszország és az EBESZ között.
Putyin komoly aggodalmának adott hangot a donbasszi frontvonalakon tapasztalható helyzet meredek romlása miatt.
Korábban Dmitrij Peszkov a Kreml sajtószolgálatának vezetője azt nyilatkozta, hogy a donbasszi frontokon feszült a helyzet, és minden provokáció helyrehozhatatlan következményekkel járhat.
(russian.rt.com)
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
December vége felé már nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány a régi összetételében nem tarthatja sokáig magát.
A függetlenségi pártnak Lovászy Márton kultuszminiszter körül csoportosuló többsége, a burzsoázia törekvéseinek megfelelően, radikális „jobbra át”-ot akart végrehajtani. A szociáldemokrata párt kizárásával, jobboldali pártok koalíciójának kívánta a kormányt átadni.
Mivel Lovászy élesen szembekerült Károlyival, aki a válságot inkább a baloldalnak tett engedményekkel kívánta megoldani, kilépett a kormányból és a hasonló nézeteket vallók nagy részével együtt Károlyi pártjából is.
A polgári jobboldal olyan kormányt szeretett volna az ország élén látni, amely a demokratikus szabadságjogok korlátozásával, kíméletlen fegyveres erőszakkal állítja meg az egyre erősödő szocialista tendenciákat mutató forradalmi fejlődést.
E tervek azonban nem vették figyelembe a valóságos erőviszonyokat. A burzsoázia minden igyekezete ellenére sem tudott olyan ellenforradalmi fegyveres szervezetet létrehozni, amelyre támaszkodva a győzelem reményével szállhatott volna szembe a munkásosztály, a szegényparasztság és a katonák harcos tömegeivel. Egy jobboldali blokkot a forradalom napok alatt elsöpört volna a kormányról. Mivel ezt a jobboldal egyes vezetői is kénytelenek voltak elismerni, olyan tervek is felmerültek, hogy a szociáldemokraták maguk vegyék át az egész kormányt. Arra gondoltak, hogy a szociáldemokrata párt a munkásosztálynál és a katonaságnál még meglevő befolyását felhasználva, eredményesebben akadályozhatja meg a forradalom továbbfejlődését és a kommunista mozgalom erősödését.
Az ellenkező oldalról, a forradalmi erők oldaláról még súlyosabb nyomás nehezedett a kormányra. A dolgozók követelései körüli hosszú huzavonát, az ellenforradalmi erőknek tett engedményeket sokan azzal magyarázták, hogy a kormányon belül a polgári miniszterek vannak többségben, és a szociáldemokratáknak csak két miniszterük van. A munkásosztály, tudatában lévén erejének, elégedetlenül szemlélte, hogy a szociáldemokrata párt a kormányban alárendelt szerepet játszik, és olyan polgári politikusok, akik mögött számottevő tömegek nincsenek, a miniszteri székben szabadon folytathatják ellenforradalmi üzelmeiket. Mivel még nem látta világosan a jobboldali és centrista pártvezetők szerepét a régi rend védelmezésében, a munkások nagy része úgy vélte, hogy a szociáldemokraták kezében levő tárcák számának növelése vagy tiszta szociáldemokrata kormány alakítása szabaddá tenné az utat a forradalmi célkitűzések megvalósítása előtt.
A január 7-i pártválasztmányi ülésen, valamint a munkástanácsnak a következő napon megtartott értekezletén napirendre tűzték a kormányválság kérdését.
A szociáldemokrata párt vezetőinek egy része, továbbá a pártválasztmány és a munkástanács tagjainak túlnyomó többsége jóvátehetetlen hibának tartotta a történelmi alkalmat elszalasztani és lemondani a szociáldemokrata kormány megalakításáról, ha alkalom nyílik arra, hogy a párt programjának végrehajtását a hatalom eszközeivel biztosítsa.
A többség véleményével szemben Garami szerint a szociáldemokrata pártnak teljesen ki kellett volna vonulnia a kormányból. Álláspontját azzal indokolta, hogy a szociáldemokrata miniszterek elvesztették a tömegek bizalmát. Kifejtette, hogy a tiszta szociáldemokrata kormánytól a tömegek megkövetelik a szocialista program maradéktalan végrehajtását, márpedig ez – hangoztatta Garami – „lehetetlenség”.
A pártvezetőség – a reá jellemző gyávasággal és antidemokratikus magatartással – a pártválasztmány és a munkástanács többségének akarata ellenére egy kompromisszumos javaslatot fogadott el, amely szerint ki kell tartani a koalíciós politika mellett, azzal a változtatással, hogy a kormányban növeljék a szociáldemokrata miniszterek arányát.
A szociáldemokrata párt azzal a javaslattal fordult a kormány polgári pártjaihoz, hogy a meglevő két tárca mellé adják át a két kulcsfontosságú minisztériumot: a hadügyet és a belügyet. A javaslat a polgári politikusok heves ellenzését váltotta ki. A hadügyminisztériumhoz nem ragaszkodtak túlságosan, mert nyilvánvaló volt, hogy ott polgári miniszter a katonatanácsok akarata ellenére vajmi keveset tehet. Annál fontosabb volt számukra a belügy megtartása, hiszen ez gyakorlatilag az egész közigazgatási apparátust, a rendőrséget és csendőrséget jelentette.
Több mint egy hétig tartó vita indult meg a koalíció pártjai között. Ennek során mind a polgári, mind pedig a szociáldemokrata fél kifejezte azt a készségét, hogy a másik javára lemond a kormányban való részvételről. Mindegyik szívesen vállalta volna a nehéz gazdasági és külpolitikai viszonyok között – amikor a dolgozók egyre nagyobb tömegei sorakoztak fel a kommunisták mögött a lojális ellenzék jóval kényelmesebb szerepét. Végül is, a szociáldemokrata pártvezetőség – szokás szerint – engedett a burzsoáziának, és a belügyi tárca helyett beérte az adott helyzetben összehasonlíthatatlanul kevésbé jelentős közoktatásüggyel. A megalkuvást még azzal is tetőzték, hogy a korábban a hadügy felügyelete alá tartozó karhatalmi alakulatok feletti diszpozíció jogát is átengedték a belügyminisztériumnak.
Károlyi Mihályt január 11-én a Nemzeti Tanács ideiglenes köztársasági elnökké nyilvánította. Az új miniszterelnök a korábbi igazságügy-miniszter: Berinkey Dénes lett. A kormány bázisának kiszélesítése érdekében a kabinetbe bevonták Nagyatádi Szabó Istvánt, a gazdag parasztság képviselőjét is.* Nagyatádi tipikus karrierista volt. A háború alatt Tisza Istvánhoz dörgölődzött, majd 1918 októbere után a Nemzeti Tanácsnak ajánlotta fel szolgálatait. A Tanácsköztársaság alatt kifejezte szolidaritását a proletárdiktatúrával, és szívesen vállalt volna funkciót, ha a Tanácskormány igényt tartott volna rá. 1919. augusztus után haláláig csaknem minden ellenforradalmi kabinetben ott látjuk: a Friedrich-, a Huszár-, a Bethlen-kormányban földművelésügyi miniszter volt.*
Hajsza a kommunista párt ellen
1919 januárjának közepén az egész nemzetközi munkásmozgalomban nagy megdöbbenést váltott ki az a hír, hogy Berlinben bestiálisán meggyilkolták a német forradalmárok két – világszerte ismert és tisztelt – vezetőjét, Kari Liebknechtet és Rosa Luxemburgot. A gyilkosság hátterében Noske, a jobboldali szociáldemokrata hadügyminiszter állt.
Az ellenforradalom nemzetközi erői elérkezettnek látták az időt, hogy az erőszak minden eszközét harcba vessék az egyre nagyobb tömegeket meghódító, és ezért számukra egyre veszedelmesebbé váló kommunista mozgalommal szemben.
Az antant magyarországi képviselői már korábban is több esetben felszólították a kormányt a kommunisták elleni erélyes fellépésre. Január közepén és február elején azonban két tekintélyes antantszemélyiség utazott Budapestre, hogy közvetlen benyomásokat szerezzen a helyzetről, és lendületet adjon a kommunista párt elleni akcióknak. Január 14-én a francia Berthelot tábornok, az antant krími és dél-ukrajnai csapatainak parancsnoka egy angol törzstiszt kíséretében érkezett a magyar fővárosba. Mint a jól értesült bécsi lap, a „Neue Freie Presse” január 16-i számában írta, a „két tiszt tárgyalásai valószínűleg a bolsevizmus megfékezésével vannak összefüggésben”. Egy nap múlva ugyanaz a lap már arról számolt be, hogy Berthelot „a magyarországi bolsevista mozgalom jelentőségéről és céljairól” tárgyalt Kunfival.
Február elején báró Cunninghame ezredes, az antant bécsi megbízottja érkezett Budapestre. Cunninghame a tiszteletére Károlyi által adott vacsorán a szociáldemokrata minisztereknek külön „előadást” tartott a bolsevizmus ellen.42
Hiba lenne eltúlozni azt a szerepet, amelyet a németországi események és az antant képviselőinek buzdításai a kommunista párt elleni erőteljes támadás megindításában játszottak. Nyilvánvaló, hogy ezek nélkül is sor került volna a kormány és a szociáldemokrata párt terrorista intézkedéseire. Weltner nem véletlenül emlegette a munkástanács január 8-i ülésén a kommunistákkal való leszámolás eszközeiként a terrort, a revolvert és a gépfegyvert. „Ennél érthetőbben aligha lehetett a tömegeket ellenállásra és szembeszállásra felszólítani”43 – írja Böhm Weltner felszólalásáról. Kétségtelen tény azonban, hogy a berlini példa és az antant pressziója bátorítólag, ösztönzőleg hatott.
A kommunista párt elleni akciók természetesen már korábban megkezdődtek. A budapesti rendőrségnek mintegy 80 tagú detektívcsoportja, a hírhedt Nánássy felügyelő vezetésével, kezdettől fogva figyelemmel kísérte a kommunisták minden lépését. A kormány azonban tisztában volt azzal, hogy a kommunisták elleni hatósági erőszak csak akkor vezethet eredményre, ha azokat sikerül olyan „bűntettel” vádolniuk, amellyel a munkásosztály hangulatát ellenük fordíthatják. Kínálkozó alkalom egyelőre nem akadt, ezért mindenekelőtt a kommunistáknak a tömegektől való elszigetelését akarták.
A kommunisták ellen folytatott hadjáratban a jobboldali szociáldemokrata pártvezetőség járt az élen. A támadást ott akarta kezdeni, ahol magát a legerősebbnek érezte: a budapesti munkástanácsban. Már január 3-án Vanczák – aki később a Bethlennel kötött paktum egyik előkészítőjeként tett újabb bizonyságot munkásáruló mivoltáról – brutális verekedést kezdett a munkástanács ülésén a kommunisták ellen. Január 28-án pedig a munkástanáccsal határozatot hozattak a kommunistáknak a munkástanácsból és a szociáldemokrata pártból való kizárására. Ez utóbbinak természetesen semmi értelme nem volt, mert a kommunista pártba való belépés magától értetődően egyet jelentett a szociáldemokrata párt elhagyásával. Kísérletet tettek arra is, hogy a kommunistákat a szakszervezetekből is kizárják. Ez irányú törekvéseik azonban megbuktak a szervezett munkásság nagyobb részének ellenállásán, és csak néhány szervezetben értek el némi eredményt.
A katonatanácsban az erőviszonyok lényegesen mások voltak, ott a kommunista tagok kizárását meg sem kísérelték.
A kommunisták ellenségei tisztában voltak azzal, hogy a párt erejének, tömegbefolyásának növekedésében döntő szerepe van sajtójának, mozgósító hatású röplapjainak és plakátjainak. Mivel a sajtószabadság deklarálása egyike volt azoknak a vívmányoknak, amelyeket a polgári köztársaság érdemének tekinthettek, meglehetősen nehéz lett volna a kommunista lapok egyszerű betiltása. A kormány e súlyos dilemmájában nagy örömmel üdvözölte Böhm ötletét. Böhm javaslata azon alapult, hogy egy 1917-ben kibocsátott rendelet értelmében tilos volt az úgynevezett papírközpont engedélye nélkül újságpapírt felhasználni. Mivel a kommunisták kiadványaikhoz nem kérték a papírközpont engedélyét, ez az ürügy alkalmasnak mutatkozott a velük szembeni rendőri eljárásra.
Nagy Vince, az újdonsült belügyminiszter január 25-én utasítást adott a budapesti főkapitánynak, hogy indítsa meg az eljárást az újságpapírt tiltott módon felhasználókkal szemben, és az „egyes szerkesztőségekben talált mindennemű nyomtatványt, brosúrát és lázító hangú kéziratokat kobozza el, származásukat állapítsa meg”.44 Bár az utasítás nem nevezi meg a kommunista pártot, a rendőrök nagyon is jól tudták, hogy miről van szó. Február 3-án hajnalban a rendőrség megszállta a Visegrádi utcai párthelyiséget, és az ott talált valamennyi újságot, röplapot és egyéb kiadványt elkobozta, a berendezéseket összetörte.
A kommunisták számára nem volt kétséges, hogy ezt az akciót a forradalmi erőkkel szemben alkalmazott további terrorintézkedések fogják követni. A kormány magatartása és a szabadon szervezkedő ellenforradalmi erők egyre nyíltabb fellépése azt az elhatározást érlelte meg a Központi Bizottságban, hogy fokozni kell az erőfeszítéseket a munkásosztály felfegyverzéséért.
„Proletárok, fegyverkezzetek!” – ezzel a címmel írt gyújtó hangú cikket február 6-án Szamuely Tibor a „Vörös Újság”-ba. A budapesti katonatanács másnapi ülésén a kommunisták javaslatot tettek, hogy a két munkáspártból, a katonatanácsból és a munkástanácsból hozzanak létre a fővárosban és vidéken forradalmi bizottságokat, az ellenforradalom letörésére. Javasolták, hogy a katonatanács követelje az összes gyanús csapattestek azonnali leszerelését, a proletariátus haladéktalan felfegyverzését és a burzsoázia lefegyverzését. Február 11-én Budapest 14 pontján tartottak munkásgyűléseket, amelyeken a jelenlevők azonos szövegű határozatokat fogadtak el arról, hogy a proletariátusnak fegyvereket kell szereznie a forradalom védelmére és ki kell kényszerítenie az ellenforradalmi alakulatok lefegyverzését.
Weltner, Böhm és a többiek természetesen meg akarták akadályozni, hogy a kommunisták fegyverbe hívó szava a munkásosztály soraiban visszhangra találjon. A demagógiának a munkások leszerelésében annyiszor bevált módszereivel élve mindenekelőtt azt igyekeztek elhitetni, hogy a polgári köztársaság olyan forradalmi demokratikus rendszer, ahol a fegyvert már úgyis a munkások tartják kezükben. „A fegyver csak a proletárok kezében van” – mondta Böhm a katonatanács február 7-i ülésén, akkor, amikor az ellenforradalmi különítmények és a csendőrök véres akciói, a salgótarjáni, a tiszadobi* A tiszadobi szegényparasztok 1918 decemberében lelőttek Andrássy gróf vadaskertjében néhány vadat, behatoltak a kastélyba és feltörték az uradalom borpincéjét. A falu „megrendszabályozására” a Szentgály-különítmény nevű géppuskás alakulatot rendelték ki, amely ellenforradalmiságát a katonák sapkáján levő fehér szalaggal is hangsúlyozta. A „bűnösnek” nyilvánított parasztokat a falu főterén a kirendelt nép előtt embertelenül megkorbácsolták, az egyik napszámost akasztófára húzták és csak eszméletének elvesztése után engedték le. Az országos felháborodás ellenére Böhm nem intézkedett, végül a debreceni munkások fegyverezték le a garázdálkodó ellenforradalmi bandát.* és a makói** Január végén Makón a csendőrök gépfegyverrel tüzeltek a csendőrlaktanyához békés szándékkal közeledő küldöttségre, amelyet a helyi munkástanács elnöke vezetett. A munkástanács elnöke és a küldöttség több más tagja megsebesült. A felháborodott makói dolgozók a helyi katonaság segítségével a csendőrlaktanyát elfoglalták, a csendőröket kiverték a városból.* események, a tisztek ellenforradalmi szervezkedése, nagyon is hangosan bizonyították állításának ellenkezőjét.
Azt akarták elhitetni a néppel, hogy a demokrácia vívmányait, a dolgozók érdekeit a kommunisták veszélyeztetik. Kiagyalták a „baloldali ellenforradalom” fogalmát, hogy a kommunista párt tevékenységét, ha ellenkező előjellel is, de a hatalmukhoz és vagyonukhoz ragaszkodó, népellenes erők szerepével és szándékaival egyenlő módon gyűlöletessé tegyék a nép előtt.
A dolgozóknak és a katonáknak mind nagyobb tömegei ismerték fel azonban, hogy a kommunisták által megjelölt utat kell követniük. A hadseregben növekedett azoknak az alakulatoknak a száma, amelyek magukat a forradalom vörösgárdájának tekintették. A népőrség és a nemzetőrség osztagainak is mind nagyobb része állt a kommunisták mellé. Egyes üzemek munkásai is hozzáláttak a vörösgárdák szervezéséhez. A „kommunisták ez idő alatt teljesen a maguk pártjára hódították a tengerész nemzetőrséget, amely nyíltan is kommunistának vallotta magát, és 2000 főnyi létszámot képviselt. A katonaság is teljesen szimpatizált velük, erősen fokozta sikereiket ez a körülmény, és amellett a népőrségnél és a védőőrségnél is látható volt a kezük munkája …”45 – mondotta Dietz főkapitány erről az időszakról.
Hasonlóképpen megnövekedett a kommunisták befolyása a leszerelt katonák és a munkanélküliek szervezeteiben. Ezek az emberek mindenkinél nehezebb viszonyok között éltek, azt tapasztalták, hogy egyedül csak a kommunista párt áll ki mellettük. A burzsoá-szociáldemokrata koalíció sem munkát, sem pedig a megélhetéshez minimálisan elegendő munkanélküli segélyt nem adott számukra. A kommunisták javaslatai a leszerelt katonák és a munkanélküliek helyzetének enyhítésére hamar népszerűvé váltak.
A leszerelt katonák és a munkanélküliek sokezres tömeggyűléseken tüntettek a kommunisták mellett. Mozgalmuk a kormányt annál inkább nyugtalanította, mert a leszerelt katonák jelentős része megtartotta fegyverét …
A február 18-i minisztertanács már mint késedelmet nem tűrő üggyel foglalkozott a kommunistákkal való leszámolás kérdésével. Juhász Nagy Sándor, az igazságügy-miniszter, kifejtette, hogy az erélyes fellépést polgári miniszter nem kezdeményezheti, „nehogy a munkások előtt az a látszata legyen, hogy a polgári pártokat vonultatják fel a munkásság ellen. Ha a szociáldemokrata párt elérkezettnek látja az időt a kommunisták letörésére, a kezdeményezésnek tőle kell kiindulnia”.46
A szociáldemokrata miniszterek ebben a fontos kérdésben nem akartak dönteni a pártvezetőség megkérdezése nélkül. „A kérdést a pártvezetőségnek kell megvitatnia” – mondotta Böhm.
A pártvezetőség tudatában volt annak, hogy a szociáldemokraták is csak úgy kezdhetik el a kommunistákkal való leszámolást, ha valami olyan esetet tudnak produkálni, ahol magát a szociáldemokrata pártot tüntethetik fel a kommunista támadás szenvedő alanyaként.
Ilyen ürügynek mutatkozott a „Népszava” székháza előtt, február 20-a estéjén lezajlott lövöldözés.
Február 20-án, délután 2 órára a munkanélküliek központi bizottsága a Vigadóba nagygyűlésre hívta össze a főváros munka nélküli proletárjait.
„Munka nélküli proletárok! Munkástestvérek!
Minden eddigi követelésünk süket fülekre talált a burzsoáziát cselédként szolgáló népkormánynál.
Meddig tűrjük még a nagy nyomorúságot, amelyet az imperialisták rablópolitikája zúdított reánk?!
Elég volt a huzavonából! Mi nem akarunk továbbra is alamizsnán tengődni, és nem kell nekünk földtúró munka.
Követeljük teljes határozottsággal:
vegyék el azonnal a gyárakat az amerikázó kapitalistáktól, és adjanak fegyvert a proletárok kezébe, hogy véget vessünk a mai nyomorúságnak és a burzsoázia ellenforradalmi mozgolódásainak …” – hangoztatta a nagygyűlésre mozgósító felhívás.
A gyűlés forró hangulatban zajlott le. A munkanélküliek felháborodással tiltakoztak az ellen, hogy jogos követeléseiket a „Népszava” zsarolásnak minősítette.
A gyűlés után együttmaradt munkások a Visegrádi utcai kommunista párthelyiség elé vonultak, ahol Kun, Szamuely és Vágó szólt hozzájuk. Innen a Körúton, a Conti utca felé indultak, hogy a „Népszava” székháza előtt a munkanélküliekről írt rágalmak ellen tüntessenek.
A több száz főnyi tömeget a Nyugati pályaudvartól egy rendőrosztag fegyveresen kísérte. A tüntetők közeledésének hírére a „Népszava” épületét védőőrökkel erősítették meg. A korán beállott februári estében – minden valószínűség szerint tudatosan kiprovokált – lövöldözés indult meg a rendőrök és a védőőrök között, amelynek során több rendőr és védőőr meghalt, számosán pedig megsebesültek.
A kommunistáknak a „Népszava” előtt történt fegyveres összecsapáshoz semmi közük sem volt. A Központi Bizottság tisztában volt azzal: a kormány minden alkalmat megragad, hogy ürügyet teremtsen a párttal való leszámolásra. A későbbi vizsgálatok során sem tudták egyetlen elfogadható bizonyítékkal sem alátámasztani azt az állítást, hogy a lövöldözést a kommunisták kezdeményezték.
Váry Albert főállamügyész-helyettes 1919. március 19-én készített jelentésében azt írta: „… az sem volt megállapítható, hogy a lövöldözésben tényleg kik vettek tevékeny részt, és kik okozták az ott elesett emberek halálát és sérüléseit”.47
A burzsoá társadalom védelmezői azonban elérkezettnek látták az alkalmat a kommunista párt elleni általános támadás megindítására. Nem sokat törődtek azzal, hogy a történtekben valóban volt-e valamilyen szerepe a kommunistáknak. Számukra csupán az volt a fontos, hogy intézkedéseiknek olyan színezetet adjanak, mintha eljárásuk nem a polgári állam, a tőkés magántulajdon védelmében történnék, hanem olyan megátalkodott, elvadult anarchista rendbontók megfékezését célozná, akik – íme – a munkásmozgalommal évtizedek óta összenőtt „Népszavá”-t is fegyveresen támadták meg.
„Én nem vártam be a vizsgálatot arra vonatkozólag, hogy vajon nem a két karhatalom lőtt-e egymásra, ami feltehető, illetőleg nem kizárt, hanem rögtön arra az álláspontra helyezkedtem, hogy most már itt van az alkalom, amikor újra felléphetünk a kommunista párt ellen, mert íme, közönséges bűncselekmény hozható kapcsolatba a kommunisták izgatásaival”48 – így leplezte le vallomásában Dietz főkapitány a rendőrség eljárásának igazi mozgatórugóit.
Az események után Dietz felsietett a miniszterelnökségre, és javaslatot tett Berinkeynek a kommunista vezetők azonnali letartóztatására. Az éppen ülésező minisztertanács megvitatta a javaslatot.
A döntést mindenki a szociáldemokrata miniszterelnöktől várta. Böhm, Garami és Peidl (Kunfi, a negyedik, Bernben, a nemzetközi szociáldemokrata kongresszuson tartózkodott) félrevonultak tanácskozni. Hármójuk közül Böhm kardoskodott legerélyesebben a kommunisták elfogatása mellett. Peidl egyetértett vele, Garami azonban ingadozott, mert az indokokat és a bizonyítékokat nem tartotta elegendőnek.
Garamival együtt más minisztereket is nyugtalanított a kommunisták ellen felhozott vádak gyenge és átlátszó volta. Joggal tartottak attól, hogy a kormány valódi szándékai hamar lelepleződnek, és ebben az esetben a dolgozók általános felháborodásával kell szembenézniük. A vitát végül is az döntötte el, hogy a tanácskozásra behívott főkapitány Böhmnek arra a kérdésére, hogy mit lehet várni a kommunista vezetők letartóztatásától, magabiztos és nyugodt feleletet adott.
A kormány ezek után szabad kezet adott Dietznek a kommunista vezetők elleni eljárásra.
A február 20-ról 21-re virradó éjszaka folyamán a rendőrség letartóztatta a kommunista párt csaknem teljes vezető garnitúráját. Az akkor és a következő napokban elfogott kommunisták száma meghaladta a hatvanat.
A letartóztatottakat a toloncházba vitték, ahol a rendőrlegénység szabad prédának tekintette őket, és többüket brutálisan bántalmazta. Vad gyűlöletüket mindenekelőtt Kun Bélán töltötték ki. Puskatussal verték a gyomrát, a mellkasát, fejét mindaddig, amíg számtalan sebből vérezve eszméletét nem vesztette.
Még az ott-tartózkodó polgári újságírók is elítélték ezt az aljasságot – nem így a szociáldemokrata vezetők. Ők „megértették” a pribékeket, a „családapákat, bajtársaikat sirató” rendőröket, akik „nagy elkeseredésükben” ütlegelték félholtra Kun Bélát. Böhm Vilmos szavai ezek, aki elvbarátaival együtt jóval kevesebb megértést tanúsított azoknak az özvegyeknek és árváknak panaszaival szemben, akiknek férjét és apját a kormány csendőrei és különítményesei gyilkolták meg forradalmi tetteik miatt, a polgári demokrácia nagyobb dicsőségére.
A szociáldemokrata jobboldal elemében érezte magát. Az üzemekben azt híresztelték, hogy a kommunisták fegyveres erővel el akarták foglalni a „Népszava” székházát, és a szociáldemokrata párt, valamint a kormány ellen általános, fegyveres támadást kívántak indítani. 21-én délelőtt a félrevezetett munkások tízezreit vonultatták fel az Országház térre. A pogromhangulatot azzal is fokozni akarták, hogy a vágóhíd munkásait véres kötényekben, véres bárdokkal meneteltették végig a főváros utcáin. Aki az utcán kifejezést mert adni annak, hogy mindezt visszataszítónak találja, azt véresre verték.
Ezen a napon a szocialista forradalom ellenségei azt hitték, tervük sikerült: lefejezték a kommunista pártot, és a munkásosztály nagy tömegeit szembeállították vele, s Magyarországon hosszú időre, ha nem végleg, leszámoltak a kommunista mozgalommal.
Szervezkedik az ellenforradalom
Amilyen nagy energiákat fordított a kormány a kommunista párt elleni harcra, a tömegek forradalmi mozgalmának megfékezésére, annyira határozatlan és engedékeny volt az ellenforradalmárokkal szemben.
A „császári és királyi” Magyarország legfőbb haszonélvezői és hívei: a nagybirtokos arisztokrácia, a főpapság, a vezető hivatalnoki és tiszti réteg, a nagytőke, az októbert követő hetek ijedtségéből magához térve, hamarosan ellenforradalmi szervezkedésbe kezdett.
1918 végén és 1919 elején egymás után alakultak meg a legkülönfélébb szövetségek és egyesületek: az Ébredő Magyarok Egyesülete, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, a Magyar Keresztény Royalista Club, a Magyar Országos Véderő Egyesület stb. Valamennyi a kizsákmányoló osztályok legagresszívebb reakciós elemeit tömörítette magába. Alapvető céljuk a forradalom elleni harc, a népi tömegek politikai tevékenységének a legkeményebb erőszakkal való felszámolása, a polgári demokratikus forradalom előtti állapotok visszaállítása volt.
Az ellenforradalmárok tisztában voltak azzal, hogy az adott körülmények között – amikor a dolgozók túlnyomó többsége elégedetlen a polgári demokratikus rendszer által nyújtott eredményekkel, és a forradalomnak a szocializmus irányában való továbbviteléért harcol – nemcsak teljesen reménytelen, hanem nagymértékben veszélyes is a Tisza István-féle Magyarország restaurációjának jelszavával nyílt színre lépni. Ezért a nyilvánosság előtt nem elsősorban az országban bekövetkezett haladó jellegű változásokat támadták, hanem a legszélsőségesebb nacionalizmus hangján uszítottak a környező államok ellen, és a kormányt azzal vádolták, hogy liberalizmusával elősegítette a fegyveres erők felbomlását, és képtelen megvédelmezni az ország területi sértetlenségét. Tulajdonképpen idáig nyúlnak vissza a gyökerei annak a Horthy-korszak negyed századán át hangoztatott hazugságnak, amely az ország felosztásának az okát nem a magyar uralkodó osztályok évszázados nemzetiségellenes politikájában, nem az imperialista háborúban és az imperialista békében -, hanem a nép forradalmaiban jelölte meg.
Széles politikai tömegbázis megteremtésére a nagybirtok és a nagytőke emberei természetesen nem is gondolhattak. Terveikben ezért a döntő szerepet az ellenforradalmi fegyveres alakulatok, különítmények játszották. Reményeiket mindenekelőtt a hadsereg hivatásos tisztikarára alapozták.
A volt k. u. k. hadsereg hivatásos tisztjeinek döntő többsége minden tekintetben rá is szolgált az ellenforradalmárok bizalmára. Jelentős részük a földbirtokos-dzsentri osztályból származott. A tiszti vezető réteg a közös hadseregben és a tiszti, vezérkari iskolában a német-osztrák katonai bürokrácia szellemét szívta magába, s teljesen érzéketlen volt a népi tömegek szociális problémái iránt. Származásából és neveltetéséből eredően, a Magyarországon történt változásokat, s a szocialista forradalom érlelődésének jeleit a nagybirtokosok és tőkések szemével nézte, és mélységesen szemben állt minden forradalmisággal. A hadsereg forradalmasodása, a katonatanácsok egyre növekvő szerepe – érthető módon – különösen irritálta azokat az embereket, akik egész addigi életükben azt tartották természetesnek, hogy a közkatona nem egyéb közönséges ágyútölteléknél, akinek önálló gondolata, akarata nem lehet, és ha mégis lenne, az ellen megbízható orvosság a kikötés, a fegyház vagy a golyó.
A vezérkar egyes tisztjei már az októberi forradalmat követő első napokban foglalkoztak az új kormány fegyveres erővel történő megdöntésének gondolatával.
„November 2-án azt vetettük fel Tombor és Julier alezredesekkel Hazai Samunak, hogy a Wienben levő Andrássy Gyula gróffal együtt álljanak az olasz és francia frontról hazaérkező magyar csapatok élére, abból a célból, hogy ezen csapatok segítségével a forradalmi magyar kormányt megbuktassuk”49 – írja Gömbös Gyula, Horthy miniszterelnöke, aki 1918 őszén mint vezérkari százados, még csak karrierizmusával vált ki tiszttársai közül. Javaslatuk azonban megvalósíthatatlan volt, mert a hazatérő katonákat nem lehetett a béke, a demokrácia és a földosztás programjával fellépő kormánnyal szemben felhasználni.
A későbbiekben a hivatásos tisztek soraiban bizonyos differenciálódás történt: egy, a megváltozott helyzethez alkalmazkodni próbáló csoport megalakította a tényleges tisztek országos szakszervezetét, és bejelentette csatlakozását a szociáldemokrata párthoz. Természetesen arról szó sem volt, hogy a munkásmozgalom célkitűzéseivel a legkisebb mértékig is azonosították volna magukat; az országon belüli erőviszonyokat mérlegelve, ilyen módon látták egzisztenciájuk biztosítását a legmegfelelőbbnek. Közöttük csupán néhány olyan tiszt akadt, aki, mint Stromfeld, kezdte megérteni, hogy az ország jelenének és jövőjének alakulása elválaszthatatlan a proletárok sorsától és mozgalmától.
A hivatásos tisztikar jobboldali elemei a tényleges tisztek és továbbszolgáló altisztek országos egyesületét szervezték meg; ez alakult át később a hírhedt Magyar Országos Véderő Egyesületté (MOVE).
A tisztikar ellenforradalmi elemei először január 3-án, a Festetich által összehívott tiszti értekezleten merészelték érzelmeiket és véleményüket nyíltan kifejezni. Kirohanásokat intéztek a katonatanácsok és a bizalmi rendszer ellen, a régi, monarchiabeli viszonyok visszaállítását követelték a hadseregben. A következő napon, január 4-én, az akkor még erősen a tisztek befolyása alatt álló 1. vadászezred félrevezetett katonáit mozgósították egy utcai tüntetésre Festetich mellett.
A magasabb parancsnokok egy része a Hadügyminisztérium támogatásával kezdte el az ellenforradalmi alakulatok szervezését. Január első felében leplezték le Láng Boldizsárt, a Hadügyminisztérium hadműveleti osztályának vezetőjét, aki Érsekújvár környékén toborzott katonákat kormányellenes egységek részére. Pár nappal később Friedrich István hadügyi államtitkárt, a sötét politikai kalandort, ellenforradalmi puccs előkészítésén kapták rajta. Hamarosan hírek szivárogtak ki arról is, hogy Lovászy, a Károlyi-párt volt minisztere is politikai összeesküvést szervezett a kormány megdöntésére.
Az ellenforradalom fegyveres alakulatainak létrehozására irányuló erőfeszítések csak részleges eredményeket érhettek el. Az ellenforradalomnak egyetlen olyan jelszava sem volt, amellyel a maga oldalára tudta volna állítani a katonák, munkások és parasztok tömegeit, ezért csak a különleges összetételű alakulatokban: főként az otthoniak elvesztése miatt elkeseredett s ezért a nacionalizmusnak jobban kiszolgáltatott székely különítményekben tudta a lábát megvetni.
Január második felében a budapesti ellenforradalom már ahhoz is elég erősnek érezte magát, hogy nyilvános gyűléseken adjon életjelt magáról. A Múzeum körúti, úgynevezett Gólyavárban az „ébredő magyarok” többször is megkíséreltek nyilvános összejövetelt rendezni, de a munkások a gyűléseket mindig szétverték. Hasonló sorsra jutottak a Vigadóban meghirdetett ellenforradalmi gyűlések is.
Vidéken az ellenforradalom fegyveres erőit általában a csendőrség képezte, politikai vezetését pedig a megyei nagybirtokosok, a papság és a régi vezető állami hivatalnokok tartották kezükben. Nem egy helyen a polgári-szociáldemokrata koalíció által megbízott kormánybiztosok is támogatták szervezkedésüket.
Február 3-án, a Fejér megyei reakciósok Székesfehérvárra összehívták a vármegyei közgyűlést, ahol dr. Köves Emil kormánybiztos jelenlétében nyíltan ellenforradalmi határozatot fogadtak el. Kimondták, hogy „megvetéssel viseltetnek a mai rendszer iránt, és kívánják a réginek visszaállítását”.50 A megyegyűlés hangadója, a határozati javaslat előterjesztője a volt főispán, Károlyi Mihály féltestvére, gróf Károlyi József volt, aki egyebek között kijelentette: „Tiltakozik az ellen, hogy neki, a grófnak, az utca népe dirigáljon …”51
A megyegyűlésen részt vett dr. Prohászka Ottokár is, aki, úgy látszik, februárra már elfeledte, hogy néhány hónappal korábban milyen elismerően nyilatkozott az új rendszerről és annak vezetőiről …
Székesfehérvár után az ellenforradalmárok másutt is hallattak magukról.
Az országosan ismertté vált esetek mellett jóformán minden megyében, járásban, városban és községben egyre határozottabb formát öltött a régi rend híveinek mozgalma. Erősödött – különösen a Dunántúlon – a klérus ellenforradalmi agitációja. Gróf Mikes János szombathelyi püspök leplezetlenül folytatta köztársaságellenes, a Habsburgok királyi hatalmának visszaállítására irányuló tevékenységét.
A kormány a fő veszélyt a kommunisták által vezetett forradalmi mozgalomban látta, és nem törekedett határozottan a reakciós szervezkedések felszámolására. Csupán a leghatározottabb tömegnyomásra volt hajlandó néhány esetben intézkedni, ez azonban inkább a dolgozók félrevezetését, mintsem a reakció elleni harcot volt hivatva szolgálni.
Február első felében adták ki az 1919. évi XI. néptörvényt a népköztársasági államforma védelméről, majd február 22-én a XX. számú néptörvényt „A forradalom vívmányait veszélyeztető egyéneknek rendőri felügyelet alá helyezéséről és őrizet alá vételéről”. Természetesen mindkettőt elsősorban a kommunisták ellen akarták felhasználni.
A Kommunisták Magyarországi Pártja ellen megindított terrorhadjárattal egyidejűleg a kormány szükségesnek látta, hogy legalább néhány olyan intézkedést tegyen, amellyel fenntarthatja a „kétfrontos” harc látszatát. Felfüggesztették a MOVE működését, majd nagy hűhóval február 26-án internálták Szterényi József és Szurmay Sándor volt minisztereket mint a „háború fő bűnösei” közé tartozókat, 27-én pedig az ellenforradalmi szervezkedések támogatásáért Mikes püspököt. Az internálás helye az egyik kolostor volt, ahol Szterényiék egyáltalán nem panaszkodhattak a bánásmódra …
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Az anyanyelv nemzetközi napja. Banglades javaslatára az ENSZ (UNESCO) 1999-ben február 21-ét nemzetközi anyanyelvi nappá nyilvánította. 2000-ben ünnepelték először. A világnapot annak emlékére tartják, hogy 1952-ben Bangladesben az urdut nyilvánították az egyetlen hivatalos nyelvvé, noha a bangladesiek anyanyelve a bengáli. Február 21-én Dakkában a diákok fellázadtak az anyanyelv elnyomása ellen. Ekkor a rendőrség összetűzött a tüntetőkkel és öt diákot megöltek. A bangladesiek akkor az anyanyelv napjává nyilvánították a napot. Idegenvezetők nemzetközi napja (International Tourist Guide Day). 1985 óta számos országban megünneplik, oly módon, hogy az idegenvezetők saját honfitársaiknak mutatják be városukat ellenszolgáltatás nélkül, hogy azok a városuk érdekességeit jobban megismerjék Damiani Szent Péter ünnepe a katolikus egyházban Banglades: a mártírok napja
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Napokig vonultak Krasznodonon, a közeli városokon és falvakon át a német haderők, tankoszlopok, gépesített gyalogság, nehézágyúk és tarackok, híradós zászlóaljak, egészségügyi és utászcsapatok, kisebb-nagyobb kötelékek parancsnokságai. Motorok zakatolása robajlott szünet nélkül égen és földön. A város és a sztyepp fölött sötéten gomolygott a por.
A katonák és ágyúk mérhetetlen tömegéből, mozgásuk üteméből kérlelhetetlen rend áradt; az Ordnung. Azt a látszatot keltette, nincs erő a földön, mely ellenállhatna ennek a vasrendnek – az Ordnung irgalmatlan hatalmának.
A vagon nagyságú, magas teherautók, hadiszerrel és élelemmel, lapos és nagy hasú benzintartályokkal színültig megrakodva, lassan, simán gördültek, és mélyen lesüppesztették óriási kerekükkel a földet. A katonákon, első pillantásra, jó minőségű, testhez szabott egyenruha feszült. A tisztek elegánsak. A németek mellett ott vonultak a románok, magyarok, olaszok is. Ágyúikon, harckocsijaikon, repülőgépeiken Európa valamennyi gyárának márkái. Aki az oroszon kívül más nyelven is értett, annak már a teher- és a személyautók gyári jelzéseitől is káprázott a szeme, és elszörnyedt azon, hogy az európai országok többségének termelőereje táplálja ezt a német hadsereget, mely most motorok ordításában, napot elsötétítő pokoli porfelhőben csörtet át a donyeci sztyeppen.
Még a katonai kérdésekhez keveset értő egyszerű ember is látta és érezte, hogyan kell visszavonulnia a szovjet csapatoknak e rettenetes erő nyomása alatt délre és délkeletre, Novocserkasszk felé, a csendes Don túlsó partjára – Rosztovba, a Volga és Kubany irányába – oly megállíthatatlanul, hogy volt, aki azt hitte, már vissza sem térnek többé. Ki tudja, hol s merre járnak már … Csak a német harctéri jelentésekből és német katonák beszélgetéséből találgathatod, melyik frontszakaszon harcol vagy fekszik az édes hazai rögön édes fiad, apád, férjed, fivéred …
Mialatt a német csapatok egyre vonultak át a városon, és sáskaraj módjára mindent felzabáltak, amit az előttük járó csapatok még meghagytak, Krasznodonban már otthonosan, tartósan berendezkedtek az előnyomuló német hadsereg hadtápparancsnokságai, élelmezési és tartalékcsapatai.
A német uralom első napjaiban a helyi lakosság közül senki sem tudhatta, milyen német parancsnokságok maradnak ideiglenesen és melyek tartósan a városban, milyen rendszert vezetnek be, mit követelnek a lakosoktól. Azt sem tudták, milyen garázda életet folytattak a német tisztek és katonák a másik házában. A családok, miután megértették helyzetük szörnyűségét és reménytelenségét, amennyire lehetett, visszavonultak. Mindegyik a maga módján igyekezett alkalmazkodni az új, rettenetes viszonyokhoz.
Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna életének borzalmas újdonsága az volt, hogy házukban egy német parancsnokság helyezkedett el Báron von Venzel tábornok vezetése alatt. Itt lakott még a tábornok segédtisztje és a szalmahajú, szeplős tisztiszolga is. A ház előtt most állandó őrszem állott. A ház most állandóan tele volt otthonosan mozgó német tábornokokkal és tisztekkel, akik jöttek-mentek, tanácskoztak, vagy egyszerűen iszogattak és lakmároztak. A szoba és konyha német beszéd, német katonaindulók, német rádióleadások lármájától volt hangos. A ház gazdáit pedig, Vera nagyanyót és Jelena Nyikolajevnát az elviselhetetlenül meleg, kicsi szobába kényszerítették; a szomszédos konyhában állandóan égett a tűz a kemencében, és reggeltől késő éjszakáig mást sem tehettek, mint a német tábornok és tiszt urakat kellett kiszolgálniok.
Vera Vasziljevna tegnap még személyi nyugdíjas és jó társadalmi munkás hírének örvendő nagyanyó, a Donyec-medence egyik legnagyobb trösztje geológusának anyja volt. Jelena Nyikolajevna pedig egy tekintélyes szovjet dolgozónak, a kanyevi mezőgazdasági ügyosztály vezetőjének özvegye, az egyik krasznodoni iskola legjobb tanulójának anyja. Tegnap még mindenki ismerte és tisztelte őket. Most pedig teljesen ki voltak szolgáltatva egy vörösszeplős német tisztiszolgának.
Báron von Venzel tábornokot annyira elfoglalták a háborús ügyek, hogy észre sem vette Vera nagyanyót és Jelena Nyikolajevnát. Órák hosszat ült a térkép előtt, olvasott, aláírásával látott el okmányokat, melyeket segédtisztje terjesztett eléje, és konyakozott a többi tábornokkal. Olykor megharagudott valamiért, és ordított, mintha a gyakorlótéren vezényelne, a többi tábornokok meg vigyázzállásban, duplán vörössávos nadrágjukra szorított kézzel feszengtek előtte. Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna pedig tisztában volt vele, hogy von Venzel tábornok parancsára vonulnak Krasznadonon át az ország mélyébe a német csapatok, tankok, repülőgépek, ágyúk, hogy a tábornok szempontjából az a legfontosabb, hogy idején érkezzenek a kijelölt helyre, s hogy ugyancsak idején vonuljanak onnan tovább. Ami gazságot a katonák átvonulásuk közben elkövettek, az nem érdekelte von Venzel tábornokot, mint ahogy az sem érdekelte, hogy történetesen Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna házában lakott.
Von Venzel tábornok parancsára vagy szenvtelen, néma helyeslésével száz és száz véres, gyalázatos gaztettet követtek el a katonák körülötte. Nem volt ház, amelyet ki ne raboltak volna. Elrabolták Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna szalonnáját, mézét, tojását és zsírját, de ő tovább is magasan hordta mozdulatlan deszkafejét, melynek málnaszín ádámcsutkája mértani pontossággal helyezkedett el gallérja pálmalevelei között. Nyilvánvaló, hogy gyalázat és piszok nem érhetett fel a tábornok gondolatvilágához.
A tábornok fölöttébb tiszta ember volt. Naponta kétszer, reggel és lefekvés előtt tetőtől talpig megmosdott meleg vízben. Vékony, ráncos arca és nyakából kimeredő ádámcsutkája mindig borotvált, jól megmosott és parfümös volt. Külön árnyékszéket csináltatott, melyet Vera nagyanyónak mindennap le kellett súrolnia, hogy a tábornok ráülhessen, és ne kelljen guggolnia. A tábornok reggelenként ugyanabban az időben használta az árnyékszéket, és tisztiszolgája őrködött az ajtó előtt. Amikor az őr meghallotta parancsnoka köhintését, külön e célra tartogatott papírtekercset nyújtott át neki. De kínos tisztasága ellenére a tábornok egyáltalán nem restellte, ha Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna jelenlétében ebéd után hangosan felböfögött. S amikor egyedül volt szobájában, nagyokat eresztett, bár tudta, hogy Vera nagyanyó és Jelena Nyikolajevna meghallják a szomszéd szobában.
A hosszú lábú segédtiszt mindenben utánozta tábornokát. Úgy látszik, csak azért nőtt olyan irgalmatlan hosszúra, hogy ebben is nyakigláb tábornokához hasonlítson. És éppúgy, mint parancsnoka, ő sem óhajtotta észrevenni sem Vera nagyanyót, sem Jelena Nyikolajevnát.
A tábornok és segédtisztje nem vették emberszámba Vera nagyanyót és Jelena Nyikolajevnát. Számukra még tárgyakként sem léteztek. Az ő korlátlan hatalmú gazdájuk és parancsolójuk a tisztiszolga volt.
Vera nagyanyó, miután felismerte az új helyzetet, már első nap eltökélte, hogy nem nyugszik bele a dolgok ilyen elviselhetetlen rendjébe. A ravasz öregasszony észrevette, hogy a szalmahajú tisztiszolga gazdája jelenlétében nem is olyan hatalmas, hogy hozzá merne nyúlni. Napról napra bátrabban szembeszállt vele, és amikor a szalmahajú kiabált, ő visszafeleselt. Egy alkalommal a legény dühében csípőn rúgta óriási bakancsával, de nagyanyó válaszképpen fejére vágott a serpenyővel, s akármilyen különös, de a piruló tisztiszolgának ijedtében elállt a lélegzete. Ilyen furcsa és különös viszony alakult ki Vera nagyanyó és a szeplős tisztiszolga között. Jelena Nyikolajevna azonban még mindig kábultan járt-kelt. Dús, szőke hajkoronás fejét kissé hátrahajtva, gépiesen, szótlanul teljesített mindent, amit követeltek tőle.
Egy reggel Jelena Nyikolajevna vízért ment a szomszéd utcába. Hirtelen ismerős szekeret pillantott meg. Fakó ló húzta a szekeret, s mellette ott ballagott Oleg, a fia.
Jelena Nyikolajevna tehetetlenül pillantott maga körül, aztán elejtette a vödröt, a vállfát, és karját széttárva a fiához rohant.
– Olecska, kisfiam … – ismételgette, s hol a fiú mellére borult, hol reszketve simogatta világosszőke, napfényben aranyló haját, majd végigtapogatta mellét, vállát, hátát, derekát.
Oleg egy fejjel magasabb volt nála. Az utolsó napokban erősen lebarnult, megemberesedett. De minden férfiasságán keresztül – százszor erősebben, mint valaha – anyja szeme előtt annak a drága kisfiúnak az arca lebegett, aki első szavait gügyögte, kövér, lesült kis lábán első lépéseit tette, imbolyogva, mintha szél sodorná. Igazában most se volt más, csak egy nagyra nőtt gyerek. Hosszú erős karjával átölelte anyját, vastag, szőke szemöldöke alatt szemei úgy csillogtak, ahogyan már tizenhat és fél éve csillogtak, ha anyjára nézett: hűséges, tiszta fénnyel. Egyre ismételgette:
– Mama … mama … mama …
Néhány pillanatig senki és semmi nem létezett számukra. Sem a két német katona, aki a szomszédos udvarból figyelte, nem esik-e csorba a szent és sérthetetlen Ordnungon, sem a szekér mellett álló rokonok, akik – mindenki a maga módján – figyelték az anya és fia találkozását. Kolja bácsi szomorú-egykedvűen, Marina néni szép, fekete, fáradt szemében könnyekkel, a hároméves kisfiú szeszélyes csodálkozással, amiért nem őt öleli-csókolja elsőnek Jelena néni, s végül a bakon ülő nagyapó öreg emberek tapintatosságával -, „lám, mik nem történnek e világon …” Azok a jó emberek pedig, akik lefüggönyözött ablakuk mögül titkon nézték végig az egymáshoz annyira hasonló, napbarnított fiú és a fiatal, dús hajú asszony találkozását, azt hitték volna, hogy nővér és fivér találkozott, ha nem tudják, hogy Oleg Kosevoj tért vissza anyjához, aminthogy száz és ezer krasznodoni jött most haza, akinek nem sikerült elmenekülni. Visszajöttek szülővárosukba, házaikba, amelyekben németek ültek.
Azoknak, akik otthagyták szülőhelyüket, házukat, rokonaikat, nehéz soruk volt ezekben a napokban. Akiknek sikerült kiszökni a német gyűrűből, legalább ott barangolhattak saját édes szovjet hazájukban.
Százszorta keservesebb azoknak a sorsa, akiknek erőfeszítései, hogy a német elől elmeneküljenek, kudarcot vallottak; szemtől szemben álltak a halállal, most pedig étlen-szomjan, hajléktalanul, magányosan, csüggedt lélekkel kóborolnak szülőföldjükön, amely tegnap még az övék volt, ma pedig a német bitorolja, és kényre-kedvre ki vannak szolgáltatva az első jöttment német katonának, aki csupán gonosztevőt lát bennük.
Amikor a világos sztyeppen, a fehéren izzó ég alatt Olegék meglátták az egyenesen feléjük tartó német tankokat, lelkűk megremegett, érezték, hogy először állnak szemben a halállal. De a halál még egy darabig elkerülte őket.
A német motorkerékpárok körülvették és a Donyec folyóhoz terelték azokat, akiknek nem sikerült átkelniök. Itt újra összetalálkoztak: Oleg, a pajtásai, Vanya Zemnuhov, Klava és anyja és Valko, az 1. számú bánya igazgatója. Valko csuromvíz volt. Nadrágját, kabátját csavarni lehetett volna. Ormótlan csizmájában szortyogott a víz.
Az általános zűrzavar perceiben az emberek nem figyelték egymást, de Valko láttára mindenkinek az jutott eszébe: „Hát ennek sem sikerült átúszni a Donyecen?” Valko kemény, borostás cigányarcán dühös elszántsággal leült a földre, lehúzta a jó bőrcsizmáját, kiöntötte belőle a vizet, kifacsarta a kapcáját, újból felhúzta a csizmát, és a fiúk felé fordította komor tekintetét. Szempillája sem rebbent, úgy nézett rájuk titokban fekete szemével, mintha azt mondaná: „Ne féljetek, itt vagyok veletek!”
Egy sötét, gonosz arcú német páncélostiszt, fekete sisakban, tört orosz nyelven megparancsolta, hogy a katonák lépjenek ki. A vöröskatonák, immár fegyvertelenül, csoportokban vagy egyenként, kiléptek a tömegből. Német katonák puskatussal bökdösve a hátukat, félreterelték őket. Nemsokára egy kisebb, katonákból álló tömeg verődött össze nem messze a sztyeppen. Mozdulatlan, szomorú volt ezeknek az embereknek az arca és tekintete. Piszkos, színehagyott gimnasztyorkában, poros csizmában, egymás hegyén-hátán szorongtak a ragyogó verőfényben úszó sztyepp közepén.
A katonákat sorakoztatták, és felfelé terelték a Donyecen. A polgári lakosságot pedig hazaengedték.
Az emberek elindultak, és szerteszéledtek a sztyeppen. Nagyobb részük a Lihaja irányába vezető országúton nyugat felé vette útját, mely azon a tanyán húzódott át, ahol Vanya és Zsora éjszakáztak.
Viktor Petrov apja és a nagyapó, aki Kosevojékat és rokonságukat vitte kocsiján, amikor a német tankokat megpillantották, szekereikkel övéikhez csatlakoztak. Az egész csoport, Klava Kovaljovot és anyját is beleszámítva, emberek és járművek sodrásába került, mely Lihaja irányában nyugat felé tartott.
Egy darabig senki sem hitte el, hogy minden hátsó gondolat nélkül hazaengedik őket, éppen azért félve meredtek az úton szembejövő másik áradatra, a német katonákra. De ezek fáradtak voltak, s izzadt és portól csatakos arccal azon töprengtek, mi vár rájuk elöl, az orosz menekülőkre pedig rá sem néztek.
Amikor az első ijedtség elmúlt, valaki bizonytalanul megjegyezte:
– A német parancsnokság alighanem elrendelte, hogy a helybeli lakosságot nem szabad bántani.
Valko, aki a napsütésben úgy gőzölgött, mint egy izzadt igásló, keserűen elmosolyodott, odanézett a vad, sáros arcú német katonák menetoszlopára, és azt mondta:
– Nem látod, hogy nem érnek rá! Máskülönben megmutatnák neked, mitől köhög a bolha!
– Neked, úgy látszik, már megmutatták, hogy mitől köhög – szólalt meg egy olyan derűs, sohasem csüggedő hang, amilyen az élet legszörnyűbb pillanataiban is mindenütt felhangzik, ahol orosz emberek vannak együtt.
– Már megmutatták – ismerte el Valko komoran, aztán elgondolkozva hozzátette: – De nem egészen!
Voltaképpen mi is történt Valkóval, amikor otthagyta a gyerekeket, és a pontonhídhoz ment? Ijesztő, vad külseje végre rákényszerítette az egyik átkelést irányító tisztet, hogy szóba álljon vele. Valko megtudta, hogy a révparancsnokság a folyó túlsó partján állomásozik. „Kényszeríteni fogom, hogy naplopóival teremtsen nekem rendet itt” – dühöngött magában Valko, és a hídon vonuló autók mellett egyik pontonvégről a másikra ugrott. Ekkor jelentek meg a német zuhanóbombázók, és Valko a vele ugráló többi emberrel együtt kénytelen volt hasra vágódni. A német tüzérség munkába fogott. A pontonokon pánik tört ki. És Valko most megingott elhatározásában.
Szolgálati helyzete nemcsak jogot ad rá, de egyenesen megköveteli, hogy az utolsó lehetőséget is felhasználva vergődjön át a Donyec túlsó oldalára. De előfordul néha, nagyon kemény és megfontolt embereknél is – akikben forró vér buzog -, hogy egy közeli, kisebb jelentőségű cél pillanatnyilag fontosabbnak tűnik előttük az igazi, de távolabbi célnál.
Valkónak éppen csak eszébe ötlött: mint vélekednek majd róla munkásai, Grigorij Iljics Sevcov – a barátja -, a komszomolista gyerekek, akik mind odaát maradtak a nyugati parton: alighogy erre gondolt, Valko lebarnult arca lángba borult és – visszafordult. Emberlavina hömpölygött vele szemben a hídon, mire ruhástól vízbe vetette magát, és kiúszott a partra.
Közben a németek már lőtték és körülzárták a Donyec innenső partját, s az emberek eszüket vesztve rohantak a pontonokon a túlsó partra, verekedtek a hídfeljárónál, és százával igyekeztek úszva a túlsó partra jutni; Valko erős karjaival hasítva a vizet, visszaúszott az innenső parthoz. Tudta, hogy első lesz azok között, akiket a németek elintéznek, de visszaúszott, mert lelkiismerete nem engedte, hogy másként cselekedjék.
A németek, szerencsétlenségükre, nem voltak annyira körültekintők, hogy megölték volna Valkót, hanem hazaeresztették a többiekkel együtt. Most ahelyett, hogy keletnek, Szaratovnak menne, ahol jelentkeznie kellene, s ahol felesége és gyerekei várják, Valko a visszafelé özönlő menekültek áradatába sodródott, és megindult nyugat felé.
A menekülők tarka oszlopa még el sem érte Lihaját, amikor az emberek szétszóródtak. Valko azt ajánlotta a krasznodoniaknak, váljanak ki a tömegből, Lihaját és a nagy országutat elkerülve, mezei ösvényeken toronyiránt menjenek Krasznodonba.
Népek és országok sorsának válságos perceiben mindig megismétlődik, hogy a legegyszerűbb ember lelkében is szorosan összekapcsolódik az egyéni létért való aggódás az egész nép és ország sorsának gondolatával.
Az átélt szörnyű események súlyosan nehezedtek felnőttre, gyerekre. Az emberek nemigen beszéltek egymással. Nemcsak az a kérdés nyomta őket, hogy mit hoz a holnap, hanem az is, mi lesz az egész szovjet földdel. Mindenki a maga módján töprengett a dolgokon.
Csupán Marina hároméves kisfiának, Oleg unokaöccsének lelki nyugalmát nem zavarták ezek a kérdések. Nem kételkedett annak a világnak szilárdságában, amelyben élt, mivel apja és anyja mellette voltak. Igaz, átélt egy rettenetes pillanatot, amikor valami iszonyú nagyot bődült és dörgött az égen, aztán vad robaj következett, és az emberek szétfutottak. De megszokta már, hogy körös-körül mindig dörgött, ropogott valami, és az emberek ide-oda rohantak. Sírt egy darabig, de aztán megnyugodott. Most már minden jó volt. Csak az utazás nyúlt kissé hosszúra. Különösen délfelé fáradt el nagyon, a meleg is eltikkasztotta. Pityeregni kezdett, és azt kérdezgette: még soká érnek-e haza, nagyanyóhoz? De amikor egy rövid pihenőre megállapodtak, elég volt bekapni egy kis kását, bottal megkotorászni az ürgelyukakat, és óvatosan, féloldalt hátrálva tisztelettel körüljárni a tarka lovakat, amelyek mindegyike majdnem még egyszer akkora volt, mint az ő kis pejlovacskájuk, aztán anyja ölében édesen aludni egyet – és máris minden rendbe jött. A világ újra telis-tele volt szép és csodás dolgokkal.
A bakon ülő nagyapó úgy vélekedett, hogy az ő életét, egy jelentéktelen öregember életét aligha fenyegeti veszedelem a német uralom alatt. Csak attól félt, hogy a németek még útközben elszedik a lovát. Aztán arra gondolt, hogy a németek alighanem megszüntetik a nyugdíját, melyet mint kocsis kapott, miután negyven évig dolgozott különböző bányákban, és nemcsak hogy megfosztják a három frontkatona fia után járó hadisegélyétől, hanem valószínűleg zaklatni is fogják, miért van mind a három fia a Vörös Hadseregben. Legjobban az a kérdés nyugtalanította, győz-e majd Oroszország. Azok után, amiket látott, mélységesen féltette Oroszországot. A kis öreg nagyapó, akinek tarkóján, mint ázott verébnek, szürke hajcsomók ágaskodtak, nagyon sajnálta, hogy nem halt meg a múlt télen, amikor – mint a doktor mondta – „rohama” volt. Eszébe jutott egész élete, a sok háború, melyben maga is részt vett. Eszébe jutott, hogy Oroszország hatalmas és gazdag, az utolsó tízegynéhány évben még gazdagabb lett, s kérdés, lesz-e annyi ereje a németnek, hogy legyőzze Oroszországot. Miközben így elgondolkozott, ideges lett, megvakarta feketére sült inas bokáját, aztán száját gyerekmód összecsücsörítette, rácuppantott kis lovára, és megrántotta a gyeplőszíjat.
Nyikolaj Nyikolajevicset – Oleg nagybátyját, a fiatal geológust, aki már pályafutása első éveiben kitűnt eredményes kutatásaival – leginkább az bántotta, hogy a trösztben megindult munkája ilyen váratlanul és ilyen szörnyű módon megszakadt. Azt hitte, hogy a németek azonnal megölik, de ha ez mégsem következik be, akkor nagyon furfangosnak kell lennie, hogy kivonhassa magát a német szolgálat alól. Tudta, hogy semmiféle körülmények között nem dolgozik a németeknek, nekik szolgálni éppolyan természetellenes és visszataszító, mint négykézláb járni.
A fiatal Marina néni meg azt számolgatta, hogy miből is éltek eddig. Kiderült, hogy a németek betöréséig a következő jövedelmi forrásaik voltak: Nyikolaj Nyikolajevics fizetése, Jelena Nyikolajevna nyugdíja, mely elhunyt férje, Oleg mostohaapja után járt neki, Vera Vasziljevna nagyanyó nyugdíja, a tröszttől kapott lakás és veteményeskert a házuk körül, amely utóbbit maguk művelték meg. Nyilvánvaló, hogy a németek megszüntetik a három első jövedelmi forrást, és lehetséges, hogy a többitől is megfosztják. Egyre maga előtt látta a pontonhíd előtt heverő gyerekhullákat, és szánalom és féltés fogta el saját kisfia iránt. Sírva fakadt. Eszébe jutottak azok a szóbeszédek, hogy a németek durván kikezdenek a nőkkel, erőszakot követnek el rajtuk, és mert csinos asszony volt, hol elszörnyedt, hogy ez vele is megtörténhetik, hol azzal vigasztalta magát, hogy a lehető legegyszerűbben fog öltözködni, hajviseletét is megváltoztatja, s így lehet, hogy megússza a dolgot.
Viktor Petrov apja, az erdész tudta, hogy visszatérésük halálos veszedelemmel jár komszomolista fia és saját maga számára is, akiről közismert volt a kerületben, hogy 1918-ban a németek ellen harcolt. De mikor felvetette a kérdést, hogy mit tegyen, nem talált kiutat. Tudta, hogy a földalatti mozgalom megszervezésére és a partizánharc vezetésére valaki okvetlen visszamaradt a pártfunkcionáriusok közül. Jómaga azonban idős ember volt, egész életében becsületes, egyszerű erdész, aki hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy erdész is marad élete végéig. Arról ábrándozott, hogy taníttatja fiát, lányait, és embert farag belőlük. De amikor arra gondolt, hogy a múltja esetleg titokban marad, és a németek alatt is erdészként kell majd dolgoznia, ezt a nagy darab embert olyan keserves bánat és utálat fogta el, hogy legszívesebben szétütött volna maga körül.
Ugyanakkor fia, Viktor, halálosan megbántottnak, sőt sértettnek érezte magát, éspedig – a Vörös Hadsereg miatt. Gyerekkora óta egyszerűen istenítette a Vörös Hadsereget és tisztjeit. A háború első napjától arra készült, hogy mint a Vörös Hadsereg tisztje, maga is részt vesz a háborúban. Az iskola katonai körének vezetője volt, ő szervezte a katonai és tornagyakorlatokat esőben, fagyban egyaránt – ahogy ezt még Szuvorov tanította. A visszavonulás nem csökkentette a Vörös Hadsereg tekintélyét Viktor szemében. De bántotta, hogy nem léphetett be időben a Vörös Hadsereg tisztjeinek sorába, mert ha most vörösparancsnok lenne, a hadsereg egészen bizonyosan nem jut ebbe a keserves helyzetbe. Hogy mi lesz a sorsa a németek alatt, arra egyszerűen nem is gondolt. Ebben a kérdésben teljesen bízott apjában és Anatolij Popov barátjában, akik eddig az élet legszövevényesebb pillanataiban is mindig találtak valami váratlan, de teljesen helyes megoldást.
Anatolij, a barátja, azonban szíve mélyéből kesergett hazája sorsán, hallgatagon rágta körmét, és egész úton egyébre se gondolt, mint arra, hogy mihez is fogjon. Bár a háború alatt komszomol gyűléseken több előadást tartott a szocialista haza védelméről, de egyetlenegy előadásban sem tudta a haza fogalmát úgy kifejezni, ahogy anyja, Taiszja Prokofjevna, ez a hatalmas termetű, pirospozsgás asszony a maga csodálatos régi kozákdalaival, amiket bölcsője fölé hajolva énekelt. Ez a haza élt a szívében, és ha ezeket a dalokat hallgatta, vagy amikor a letaposott búzaföldeket és felégetett házakat látta, könnyek gyűltek a szemébe. Ez a haza volt most veszélyben, olyan szörnyű veszélyben, hogy ha erre gondolt, összeszorult a szíve a fájdalomtól. Tenni kell valamit, haladéktalanul, tüstént – de hogyan, hol, kivel?
Többé-kevésbé társait is ilyen gondolatok nyugtalanították.
Csak Uljának nem volt ereje szülőföldjére vagy saját sorsára gondolni. Minden, amit átélt, attól a pillanattól, hogy meglátta az 1. számú bánya összeomló tornyát, elválása anyjától és legjobb barátnőjétől, útja a letaposott, izzó sztyeppen át, aztán a pontonhíd előtt történtek – mindez hol éles tőrként szúrta, hol mázsányi malomkő gyanánt gyötörte vérző szívét. Egész idő alatt szótlanul, látszólag nyugodtan gyalogolt a szekér mellett, csak a szeme, remegő orrcimpája és az ajkán kirajzolódó komor vonások árulták el, milyen vihar dúl lelkében.
Ezzel szemben Zsora Arutyunyanc egészen tisztán látta, hogyan él majd a németek alatt, és igen józanul fennhangon elmélkedett.
– Kannibálok! Hát ilyenekkel megbékélhet-e a mi népünk? Igen? A mi népünk fegyverhez nyúl, aminthogy fegyvert ragadott a németektől korábban megszállt területeken is! Föltétlenül! Apám csendes ember, de nem kételkedem, hogy fegyvert fog ragadni. Anyám pedig olyan természetű, hogy okvetlenül megteszi. És ha öregeink így cselekszenek, akkor nekünk, fiataloknak mi a kötelességünk? Számba kell vennünk, illetőleg előbb fel kell kutatnunk – javította ki önmagát Zsora és csak aztán tarthatjuk számon azokat a gyerekeket, akik nem utaztak el, azután haladéktalanul meg kell teremteni az összeköttetést a földalatti szervezettel. Annyit már most is tudok, hogy Vologya Oszmuhin és Tolja Orlov Krasznodonban maradtak – azt hiszitek, ölbe tett kezekkel fognak ülni? És Luszja, Vologya nővére nagyszerű lány – mondja Zsora mély meggyőződéssel semmi esetre sem ül majd tétlenül.
Vanya megragadta a pillanatot, amikor Klaván kívül senki sem hallhatta meg, és odaszólt Zsorához:
– Ide figyelj, te abrek*! …
* Kaukázusi hegyi partizán neve a XIX. sz. elején *
… Becsületszavamra, mindenben igazad van. Csak … tartsd a nyelved! Először, mert ebben a kérdésben mindenki saját lelkiismerete szerint jár el. Másodszor – nem kezeskedhetsz mindenkiért. Tegyük fel, valaki akaratlanul kikotyog valamit, mi lesz akkor veled és valamennyiünkkel?
– Miért neveztél abreknek? – kérdezte Zsora, és lelkes szemében elégedett láng villant fel.
– Mert fekete vagy, és úgy viselkedsz, mint egy valódi kaukázusi lovas katona.
– Tudod, Vanya, ha bekerülök a földalatti mozgalomba, feltétlenül az „Abrek” nevet veszem fel – mondta Zsora suttogva.
Vanya osztozott Zsora Arutyunyanc nézeteiben és hangulatában. Mégis bármire gondolt Vanya, mindenben ott volt az a boldog érzés, hogy Klava mellett van. Büszke volt, amikor eszébe jutott, hogyan viselkedett az átkelésnél, újra hallotta Kovaljov szavait: „Vanya, mentsd meg őket” – és most Klava és anyja megmentőjének tartotta magát. Boldogsága annál is inkább teljes volt, mert Klava viszonozta érzelmeit. Ha apjáért való gondja, anyja keserves könnyei nem nyugtalanítanák, Klava egyszerűen boldog lenne, hogy itt van szíve szerelme közvetlen közelében, az arany napsütésben izzó donyeci sztyeppen. Boldog lenne, bár a láthatár szélén hol itt, hol ott feltünedeznek a német tankok tornyai, a légvédelmi ágyúk felmeredő csövei és a német katonák sisakjainak százai, amint fülhasogató motorzúgás közben, porfelhők szelében törnek át az aranyló búzán.
De az emberek között, akik mind a maguk módján töprengtek saját maguk és népük sorsa felett, akadt két olyan ember, akik jellemre és korra nagyon különböztek egymástól, de csodálatosan megegyeztek abban, hogy mindkettőjükön lelki fennköltség és izzó cselekvésvágy lett úrrá. Az egyik Valko – a másik Oleg volt.
Valkó szűkszavú ember volt, és soha senki nem tudta, hogy cigányos külseje alatt mi lappang lelkében. Egyéni sorsa, úgy látszott, a legrosszabbra fordult, de még sohasem látták ennyire jókedvűnek és mozgékonynak. Az egész idő alatt gyalogolt, mindenkiről gondoskodott, sorra beszélgetett a fiúkkal, mintha ki akarná próbálni őket, és állandóan tréfálkozott.
Olegnek sem volt türelme a bricskában ülni. Alig várta, hogy viszontláthassa anyját és nagyanyját. Nagy gyönyörűséggel dörzsölgette ujjai hegyét, miközben Zsora Arutyunyancot hallgatta, aztán hirtelen nagyot nevetett Vanyán és Klaván. Félénk dadogással vigasztalta Ulját, dajkálta hároméves kisöccsét, szerelmet vallott Marina néninek, vagy hosszú politikai vitába merült nagyapóval. Aztán szótlanul ballagott a bricska mellett, homlokára éles ráncok húzódtak, s míg gyerekesen makacs, duzzadt ajkán rejtett mosolygás ült, szeme szigorú s mégis gyengéd töprengéssel merült a távolba.
Egynapi járóföldre voltak Krasznodontól, amikor egy elkalandozó német csapat rajtuk ütött. A németek tárgyilagos, nem is túlságosan durva igyekezettel átvizsgálták a szekereket, magukhoz vették Marina és Ulja bőröndjeiből a selyem holmikat, Viktor apjáról és Valkóról lehúzták a csizmát, és elvették Valkó öreg aranyóráját is, mely a donyeci fürdés ellenére kitűnően ketyegett.
Ez az első közvetlen érintkezés a németekkel zavarba hozta őket, mert az igazat megvallva, rosszabbnak képzelték el. Az általános zavar csodálkozássá változott, aztán természetellenes jókedvbe csapott át. Valamennyien utánozni kezdték a németeket, hogy motozták a szekereket, ugratták Marinát, aki nagyon szomorkodott selyemharisnyái elvesztésén. Valkónak és Viktor apjának se kegyelmeztek, akik szörnyen rosszul érezték magukat csizma nélkül, térdnadrágúkban és papucsaikban. Csak Oleg nem vett részt ebben a talmi vígságban, arcán sokáig komor harag sötétlett.
Éjszaka értek Krasznodon alá. Valko tanácsára, aki föltételezte, hogy a sötétség beálltával a városban tilos a járás-kelés, elhatározták, hogy nem mennek be a városba, hanem a horhosban töltik az éjszakát. Sütött a hold. Nyugtalanok voltak, és az álom elkerülte szemüket.
Valko elindult, hogy körülnézzen, mi van a völgyben. Hirtelen lépteket hallott maga mögött. Megfordult, megállt, és a harmatos, csillogó holdfényben megismerte Oleget.
– Valko elvtárs, beszélnem kell magával. Nagyon fontos – mondta Oleg csendesen, kissé dadogva.
– Jó – mondta Valko. – Csakhogy állva kell ám beszélgetnünk, mert a fű nedves – elnevette magát.
– Segítsen, hogy megtaláljak valakit a városban a földalatti embereink közül – mondta Oleg, és merőn nézett Valko bozontos szemöldöke alá.
Valko felrántotta fejét, és néhány pillanatig szótlanul figyelte Oleg arcát.
Új ember, a legfiatalabb nemzedék képviselője állt előtte.
Mintha a legkülönbözőbb, soha össze nem egyeztethető, ellentétes jellemvonások formálták volni ki ezt a nemzedéket. Álmodozás és tetterő, szárnyaló képzelet és gyakorlatiasság, a jó szeretete és kíméletlen elszántság, magasröptű lélek és józan számítás, az emberi örömök szenvedélyes szeretete és kíméletlen önfegyelem – íme, az új nemzedék csodálatos arca.
Valko jól ismerte ezt a nemzedéket, mert nagyrészt az ő hasonmása volt.
– Földalatti emberfélét, azt hiszem, hogy már találtál is – mondta kissé csúfolódva Valko s hogy mi a tennivalónk, arról itt mindjárt beszélgethetünk.
Oleg szótlanul várt.
– Úgy látom, nem ma szántad el magad erre a lépésre – szólt Valko.
Igaza volt. Alig került Vorosilovgrád közvetlen veszedelembe, Oleg – most hallgatta el anyja előtt első ízben szándékát – elment a kerületi Komszomol bizottságba, és kérte, küldjék munkára valamelyik földalatti csoportba.
Nagyon megbántották, mert minden különösebb indokolás nélkül körülbelül ezt mondták neki:
– Hát, kislegény, szedd össze a sátorfádat, és utazz el jó egészségben, de minél hamarább!
Nem tudta, hogy a kerületi Komszomol bizottság nem szervezett önálló földalatti csoportokat, azokat a komszomolistákat pedig, akiket a földalatti mozgalom rendelkezésére bocsátottak, már régebben kijelölték. Éppen ezért a kerületi bizottság válasza egyáltalán nem volt gorombaság, hanem bizonyos fokig inkább elvtársi figyelmesség. És Olegnek el kellett utaznia.
Amikor az átkelésnél történtek után Oleg meggyőződött róla, hogy nem sikerül elmenekülnie, egyszerre felgyűlt benne a gondolat: most végre teljesül, amire vágyott. Az a keserű érzés, amit az anyjától való elszakadás, a menekülés szörnyűsége és sorsának teljes bizonytalansága okozott, egyszerre megszűnt. Minden lelkiereje, szenvedélye, vágya, reménye, ifjú élete minden törekvése hirtelen szárnyra kapott.
– Szóval meghánytál-vetettél mindent – folytatta Valko – és döntöttél. Látod, az én természetem is ilyen. Még tegnap mentem, és egyre az járt az eszemben, hogy a bányát felrobbantottuk, a hadsereg visszavonul, gyötrődnek a menekülők, pusztulnak a gyerekek. A szívemben meg sötét bánat, sűrű sötétség … – sóhajtott fel egészen különös őszinteséggel Valko. – Örülnöm kellett volna, hogy viszontlátom a családomat. A háború kitörése óta nem voltunk együtt, szívem mégis egyre azt dobogta: „Na jó, és aztán?” Így gondolkodtam tegnap. És ma? Hadseregünk visszavonult. Minket meg elcsípett a német. A családommal nem találkozom. Lehet, hogy sohasem. Mégis könnyebb lett a szívem. Miért? Mert már csak egyetlen út áll nyitva előttem. És ez az út, barátom, a legfontosabb.
Oleg érezte, hogy a holdfénytől csillogó, harmatos krasznodoni völgyben olyan őszintén beszél vele ez a vastag szemöldökű, kemény, zárkózott, cigányképű ember, mint talán még senkivel sem.
– Ide hallgass! Ezekkel a gyerekekkel tartsd fenn az összeköttetést. Ezek a gyerekek a mieink – mondta Valko. – Ne áruld el magad, de tartsd velük a kapcsolatot. Aztán nézz körül, keress még gyerekeket, olyanokat persze, akik alkalmasak a munkára. Keménykötésű gyerekeket. Csak aztán úgy vigyázz, hogy tudtom nélkül semmibe ne fogj bele, mert lebukhatsz! Én majd szólok, mikor mit csinálj …
– Tudja, ki maradt a városban? – kérdezte Oleg.
– Nem tudom – ismerte be Valko őszintén. – Nem tudom, de megtalálom.
– És én hogy találom meg magát?
– Az nem fontos, hogy te engem megtalálj. Ha volna is lakásom, akkor sem mondanám meg, de őszintén bevallom, egyelőre még nincs.
Bármilyen szomorú feladat elsőnek adni hírül a férj és apa pusztulását, Valko mégis úgy határozott, hogy Sevcovéknál rejtőzik el, ahol ismerték és szerették. Ljubka elszánt kislány volt. Az ő segítségével akarta az összeköttetést megteremteni s valamilyen elhagyott helyen lakást találni.
– Inkább te add meg a címedet, én megtalállak.
Valko néhányszor hangosan elismételte Oleg címét, hogy jól emlékezetébe vésse.
– Ne félj, megtalállak – mondta Valko csendesen. – Ha egy ideig nem hallasz rólam, ne nyugtalankodj … Várakozzál … Most pedig eredj – és Valko széles tenyerével könnyedén megpaskolta Oleg vállát.
– Köszönöm – mondta alig hallhatóan Oleg.
Kifejezhetetlen izgalmában szinte repült a harmatos füvön, mikor visszatért a táborba. Mindenki aludt már, csak a lovak ropogtatták a füvet. No meg Vanya Zemnuhov volt ébren. Két karjával átfogta hegyes térdét, így virrasztott az alvó Klava és anyja mellett.
„Vanya, drága barátom” – mormogta magában Oleg, mélységes szeretetet érezve minden ember iránt. Odament barátjához, és felindultan melléje telepedett a nedves fűre.
Vanya odafordította a holdfénytől sápadt arcát.
– Nos, mi Van? Mit mondott neked? – kérdezte élénk érdeklődéssel.
– Miről beszélsz? – válaszolta Oleg csodálkozva és egyben zavartan is.
– Mit mondott Valko? Tud valamit?
Oleg határozatlanul nézett rá.
– Vagy bújócskát akarsz játszani velem? – kérdezte Vanya mérgesen. – Végeredményben nem vagyunk gyerekek!
– Nem nagyon nehéz kitalálni a te földalatti összeköttetéseidet, nem különbek az enyémeknél – jegyezte meg Vanya mosolyogva. – Vagy azt hiszed, hogy én nem foglalkoztam az üggyel?
– Vanya!… – Oleg erős kezével keményen megragadta és megszorította Zemnuhov kezét, aki ugyancsak erős kézszorítással válaszolt. – Szóval együtt dolgozunk.
– Persze hogy együtt!
– Mindvégig?
– Mindvégig – mondta Vanya halkan és nagyon komolyan. – Végig, az utolsó csepp véremig.
Egymásra néztek, és a szemük felragyogott.
– Tudod, egyelőre még ő maga sem tud semmit. De azt mondta, hogy megtalálja. És bizonyosan megtalálja – tette hozzá büszkén Oleg. – Te meg úgy csináld a dolgot, hogy ne maradj soká Nyizsnaja-Alekszandrovkában.
– Nem, emiatt ne nyugtalankodj – mondta Vanya, erélyesen megrántva fejét. – Csak elhelyezem őket.
– Szereted? – kérdezte suttogva Oleg, és egészen a füléhez hajolt.
– Ilyesmiről nem beszél az ember.
– Csak ne restelkedj! Hiszen ez szép, nagyon szép. A kislány egyenesen csudás … Ami pedig téged illet, nem is találok megfelelő szavakat – mondta Oleg, és arca meg hangja gyerekes boldogságtól sugárzott.
– Igen. Sokat kell átélnünk, de az élet mégis nagyon szép – mondta Vanya.
– I-i-igaz, sz-szent igaz – válaszolta Oleg, erősen dadogott, és a szemébe könny szökött.
Alig egy hét múlt el azóta, hogy a sors a sztyeppbe vetette őket, ezt a sokféle embert, fiatalokat, öregeket. A sztyepp fölött úszó nap utoljára sütött rájuk, ahogy így mindnyájan együtt voltak, és úgy érezték, hogy hosszú, közös múlt van a hátuk mögött, s mikor el kellett válniok, mély bánattal és szeretettel telt meg a szívük.
– Ej, legények, leányok… – kezdte Valko, s meglendítette vaskos kezét, de többet nem mondott. Lovaglónadrágban és papucsban állt a horhos közepén.
A fiúk kicserélték címüket, megígérték, hogy tartják az összeköttetést, aztán elbúcsúztak egymástól. Hátra-hátrafordulva még sokáig látták egymást, amíg el nem nyelte őket a sztyepp. Itt-ott valaki meg-meglobogtatta kendőjét, intett a kezével. Aztán egymás után eltűntek a domb mögött, a völgymélyedésekben. Szörnyű közös kálváriájuk az izzó pusztai nap alatt már csak álomként hatott.
Így lépte át Oleg Kosevoj szülői házát, amelyet németek szálltak meg.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legagresszívebb csoportjainak nyílt terrorista diktatúrája. A fasiszta pártok és szervezetek az imperialista burzsoázia legagresszívebb köreinek képviselőiként, a monopoltőke támogatását élvezik. A fasizmus-kapitalizmus agresszív külpolitikájával hódító háborúkat, világháborúkat készített elő és robbant ki.
A fasizmus elsősorban ott tudott uralomra jutni, ahol a munkásosztály erői megoszlottak! A fasizmus elnyomja a munkásmozgalmat és minden haladó demokratikus irányzatot.
A fasizmus veszélyének ellenhatásaként kialakult az antifasiszta mozgalom a haladó erők részvételével, élükön a kommunistákkal.
Néhány gondolat:
A polgári demokrácia a proletárok számára a kapitalizmus működési módja miatt, csak formális demokrácia lehet, ami valójában diktatúra; mert a hatalmat a saját érdekében a kisebbségben lévő tőkésosztály „felsőbbrendű” csoportja gyakorolja a proletár többség kizárásával: kizsákmányolás, élősködés céljából; ez önkényuralom!! a többség, a proletárok számára, akik a hatalom (gazdasági, politikai) minden formájából ki vannak zárva; még akkor is, ha törvényes jogállami forma van, és a tőkésosztály több pártból áll, a hatalmi ágak szét vannak választva, és úgynevezett „demokratikus” választások is vannak, amiben a bérrabszolgák is részt vehetnek. De a proletárok reálisan csak a bérrabszolgaságot választhatják! Választhatnak, hogy melyik kizsákmányolási modell képviselői hozzák a törvényeket.
A kapitalizmus a polgári demokráciában ilyen önkényuralom, ami a mosolygó fasizmus, ahol a proletárok nem szólhatnak bele a jogalkotásba, ami a tőkés jogállam alapja. A polgári demokrácia önkényuralmában a proletárok valós érdekei a hatalomban érdemben sehol nem jelennek meg, és nem is jelenhetnek meg. A proletár beszélő szerszámok érdekképviselői a polgári demokráciában a kapitalizmus érdekében alkotott törvények szerint működhetnek, nagyon csekély eredménnyel. Így csak a szocialista forradalom hozhat érdemben demokráciát a dolgozóknak.
A polgári demokráciában a választások hasonlóan, mint egy színdarabban, a tőkések érdekképviselőinek szervezésével, a tőkésállam anyagi politikai hatalmával zajlanak, így a végeredmény soha nem lehet a proletárok győzelme, legfeljebb a fasisztáké.
A kapitalizmus a hatalmának biztosítására veszély esetén felszámolja a polgári demokrácia önkényuralmát is és nyílt fasiszta diktatúrává válik!
A fasizmus az kapitalizmus, a tőkések diktatórikus hatalma, önkényuralom, a terror különböző formáiban a világ proletárjai felett, alapvetően a kizsákmányolás, az élősködés, a tőkés uralom, hatalom biztosítására. A fasizmus a fejlett (túlfejlődött) kapitalizmus harca a fennmaradásáért, az élősködésért, a társadalom demokratikus fejlődésének megakadályozására, a diktatúra, a terror, az önkényuralom különböző formáiban!
A demokrácia továbbfejlődése a kapitalizmust meghaladva a szocialista demokrácia irányában a mai fejlett termelőerők mellett már mindenképpen a népi demokratikus forma a szükséges, az optimális (kínai modell).
A kapitalizmus fejlődése a fasizmusba elkerülhetetlen, mert így védekezik a hatalma fennmaradásáért! Amennyiben a fasizmust – kapitalizmust – az emberiség tudati, erkölcsi fejlődése túléli és meghaladja, csak akkor valósítható meg a valódi demokrácia, a szocializmus majd a kommunizmus!
A kapitalizmus mosolygó fasiszta változata a fasizmus egyik modern, hatékony formája. A másik változat a klasszikus (hitleri típusú) fasizmus, de ezen változatok a szükség szerint felválthatják egymást. Közös vonásuk a felsőbbrendű kapitalisták diktatúrája, önkényuralma, terrorja világviszonylatban a proletárok feletti élősködésért, a monopolkapitalizmus hatalmával.
A polgári demokráciában működő mosolygó fasizmus ugyanolyan veszélyes az emberiségre, mint a klasszikus hitleri típusú fasizmus, sőt talán még veszélyesebb, mert, formális demokráciával, jogállamisággal álcázott, szervezett kapitalista önkényuralom, éppen ezért nehezebben látható meg az embertelensége!
A kapitalizmus a fasizmus különböző formái segítségével védi meg világviszonylatban az élősködés jogát, legfőbb erkölcsi jellemzője a jobboldaliság, ami felsőbbrendűség, kizsákmányolás, élősködés, szolgaság, önkényuralom, diktatúra.
A kapitalizmus a fasizmussal harcol a szocialista demokrácia, a dolgozó nép, az emberiség valódi demokráciája ellen és minden formája csak jobboldali erkölcsű világnézet lehet, mert a kapitalizmus működési módja miatt szükségszerűen élősködő és felsőbbrendű!
A nyílt fasiszta diktatúra felszámolja az alapvető polgári demokratikus szabadság- és emberi jogokat! A klasszikus fasizmus modell (Hitler, Mussolini, és a japán fasizmus) a demokrácia nyílt elvetésével védte a kapitalizmust! A klasszikus fasiszták szövetségese Horthy, a demokráciával álcázott tekintélyuralma, önkényuralma szintén fasizmus volt! A klasszikus fasizmus szélsőségesen nacionalista, fajüldöző, a népirtás, az embertelenség törvényes, de a mosolygó fasizmus erősen liheg nyomukban, akár le is előzheti őket.
A mosolygó fasizmus (USA, EU és szövetségesei) a polgári demokráciában a jogállamiság szervezésében védi a kapitalizmust! A polgári demokrácia jogállamában elsősorban a joguralom a fasizmus fegyvere a kizsákmányolás jogáért! A fasizmus modern formája a polgári demokrácia keretében törvényes formában önkényuralom, hatékony modern mosolygó fasizmus!
Az orosz és a kínai modell a kapitalizmus erőinek felhasználásával, de a fasizmus ellen harcol, a hatalomban a dolgozók érdekképviselője, a kommunista párt jelentős mértékben vesz részt. A vörös csillag veszélyesen fenyegeti a fasizmust!
A legkorszerűbb mosolygó fasiszta hatalom az USA harca a szocializmus ellen az emberiség végét jelentheti! Ha az USA-ban nem fejlődik ki a szocialista demokrácia, akkor a fasizmus az emberiséget elpusztíthatja! Ezért az emberiségnek életbevágó érdeke az USA-ban a szocialista demokrácia, de legalább a népi demokrácia megteremtése, mert az emberiség léte a tét; az USA a legfejlettebb kapitalista állam, elvileg ott alakul ki a szocializmus valóságos lehetősége a legkorábban! Bár Kína ebben megelőzheti! Oroszország a Szovjetunió vereségével lecsúszott a demokráciáért való harcban. Lenin, Sztálin forog a sírjában!
A mosolygó fasizmus a polgári demokráciában lehetőséget biztosít az egyéni vállalkozásokra, de a bérrabszolgaságra is! A mosolygó fasizmus mivel kapitalizmus, szélsőségesen megosztja az emberiséget élősködőkre és szolgákra! A polgári demokrácia kapitalista modellje a többséget kizárja a hatalomból, ezért önkényuralom, fasizmus!
„Az autokrácia (magyarul: egyeduralom, önkényuralom) olyan politikai rendszer, ahol a hatalom egésze egyetlen személy (vagy személyek kis zárt csoportja) kezében összpontosul, amely döntéseit nem korlátozzák külső jogi megkötések.” – Wikipédia
„A fasizmus a radikális, tekintélyuralmi nacionalizmusnak a 20. század első felében Európa egy sor országában megjelent formája. Nevét az olasz változatáról, a legkorábban kialakult olasz fasizmusról kapta. A fasiszták az adott nemzet totalitárius állammá történő egységesítésére törekedtek a nemzeti közösség tömegeinek mozgósítása révén, az élcsapat szerepét betöltő pártra támaszkodva. A fasizmus ellenséges a liberális demokráciával, a marxista szocializmussal, a kommunizmussal szemben. A fasiszta mozgalmak közös vonásai az állam fontosságának messzemenő hangsúlyozása, az erős vezető iránti rajongás, a nacionalizmus legszélsőségesebb formái, a saját etnikum felsőbbrendűségébe vetett hit, valamint a katonai szellem eluralkodása a társadalomban. A fasizmus a politikai erőszak, a háború és a gyarmatosítás eszközeivel keresi a nemzeti megújulást és álláspontja szerint a felsőbbrendű népeknek, „fajoknak” életteret kell szerezniük a gyengébbekkel és alsóbbrendűekkel szemben.” Wikipédia
(idézet: Filozófiai kislexikon)
Fasizmus (ol. fascio — eredetileg vesszőnyaláb, politikai jelentése szövetség) a legreakciósabb politikai irányzat a kapitalista országokban a kapitalizmus általános válságának időszakában; „a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legagresszívebb csoportjainak nyílt terrorista diktatúrája” (G. Dimitrov). Uralomra jutása azt jelzi, hogy a burzsoázia már nem tudta osztályuralmát a hagyományos parlamentáris módszerekkel fenntartani. Az első világháború után a burzsoázia és a proletariátus közötti osztályharc kiéleződésének, a nagyarányú forradalmi fellendülésnek, a kommunista mozgalom előretörésének körülményei között alakult ki egyes országokban. A fasiszta pártok és szervezetek az imperialista burzsoázia legagresszívebb köreinek képviselőiként, a monopoltőke támogatását élvezve, a néptömegekben élő szociális elégedetlenséget, a burzsoá parlamentarizmusból való kiábrándultságot kihasználva, demagóg antikapitalista, sokszor álforradalmi jelszavakat hangoztattak, hogy maguknak tömegbázist szerezzenek. Az államhatalmat megragadva, azt korlátlanul az imperialista körök érdekei szerint gyakorolták. A fasiszta diktatúra felszámolta belpolitikájában az alapvető polgári demokratikus szabadságjogokat, elnyomta a munkásmozgalmat és minden haladó demokratikus irányzatot, agresszív külpolitikájával pedig hódító háborúkat készített elő és robbantott ki. Politikájának megvalósításában ideológiailag a tudományellenes, embertelen fajelméletre és a geopolitikára (élettérelmélet), valamint a sovinizmus és antiszemitizmus uszító propagandájára támaszkodott. Szociális demagógiája főként a deklasszálódott rétegekre és a kispolgárságra gyakorolt hatást. A fasiszta diktatúrában uralomra jutott fasiszta párt vezetői a politikai és katonai hatalom birtokában militarizálták az államapparátust és a társadalom egész életét, és létrehozták az un. „totális” államot, amely teljes mértékben a monopoltőke szolgálatában állt.
A nyugati polgári demokráciáknak a fasiszta hatalmak sorozatos agresszióit lehetővé tevő benemavatkozási és megbékéltetési politikája egészen a második világháború kitöréséig azon a törekvésen alapult, hogy a fasiszta agressziót a szocialista Szovjetunió ellen irányítsák.
A fasizmus elsősorban ott tudott uralomra jutni, ahol a munkásosztály erői megoszlottak, s emiatt a demokratikus erők nem tudták egységesen útját állni előretörésének. A fasizmus veszélyének ellenhatásaként kialakult az antifasiszta mozgalom a haladó erők részvételével, élükön a kommunistákkal.
Egyes országokban a munkásosztály erői a harmincas években egységfrontba tömörültek, amelyre támaszkodva népfront jött létre (pl. Franciaországban, Spanyolországban stb.).
A fasizmus először Olaszországban jutott hatalomra. Az 1919-ben alakult fasciokból létrejött olasz fasiszta párt 1922-ben magához ragadta a hatalmat, 1926-ra pedig teljesen kiépítette totális diktatúráját. Az olasz fasiszta állam elnyomta a munkásosztály szervezeteit, és létrehozta a korporációk rendszerét (amelynek alapján korporatív államnak, is nevezték), agresszív külpolitikájával pedig háborús kalandokon (pl. olasz—abesszin háború) keresztül egy nagy olasz földközi-tengeri birodalom létrehozására törekedett.
A fasizmus jellemző vonásai a legnyíltabban és legvisszataszítóbban Németországban mutatkoztak meg, ahol 1933-ban a „Nemzetiszocialista Német Munkás Párt” jutott uralomra a német és a külföldi monopoltőke segítségével. A hitleri uralom nyílt terrorista diktatúrája rendszerré tette a munkásmozgalom és minden haladó irányzat kegyetlen elnyomását, a koncentrációs táborokba való tömeges deportálást és az emberirtást, az azt igazoló felsőbbrendű (árja) és az alsóbbrendű (szlávok, zsidók stb.) fajokról szóló elmélet propagandáját, a féktelen militarizmust és sovinizmust, a kíméletlen agresszív külpolitikát, amely a világ újrafelosztásáért, idegen területek meghódításáért az olasz fasizmussal szövetkezve kirobbantotta a második világháborút.
A két világháború között más országokban is uralomra jutottak különböző jellegű fasiszta rendszerek, többségűkben katonai fasiszta diktatúra formájában, így pl. Spanyolországban és Japánban; Magyarországon már a Tanácsköztársaság leverése után megindult a fasizálódás. A kommunista párt törvényen kívül helyezése, a munkásmozgalom és a haladó erők ellen irányuló fehérterror, militarista és soviniszta alakulatok (ÉME, MOVE) szervezése, faji üldözés (numerus clausus), a demokratikus szabadságjogok korlátozása, soviniszta propaganda és revíziós törekvések a fasiszta Horthy-rendszer legfőbb jellemvonásai közé tartoztak.
A totális fasizmus bevezetésére irányuló tendenciák az 1930-as évek elejétől a gazdasági világválság és az annak nyomán jelentkező forradalmi tömegmozgalmak hatására, valamint az olasz, majd még inkább a német fasizmus befolyására egyre jobban kibontakoztak.
Magyarország német megszállásával (1944. márc. 19.) a fasiszta diktatúra teljesen nyílt formát öltött (az ellenzéki pártok betiltása, deportálások stb.), amely 1944. okt. 15. után a hitlerista fegyveres erőkre támaszkodó nyilaskeresztesek véres terroruralmába torkollott. A magyarországi fasizmus 25 éves uralmának a felszabadító Vörös Hadsereg győzelmes előretörése vetett véget. A Szovjetunió és a többi antifasiszta hatalom győzelme a második világháborúban a fasiszta „tengelyhatalmak” felett megtörte a nemzetközi fasizmus és a reakció fő erőit.
A háború után azonban egyes imperialista államokban a legagresszívebb monopolista körök támogatásával újból aktivizálódtak a — sokszor új módszerekkel és jelszavakkal fellépő — fasiszta elemek (pl. az NSZK-ban, majd Franciaországban). A fasizmus súlyos veszélyt jelent a békére és a nemzetközi biztonságra, ezért ismét fontos feladat, hogy a haladó erők összefogjanak ellene.
(idézet: Marxista fogalomlexikon)
A fasizmus az imperializmus viszonyai között, a kizsákmányoló osztályok legreakciósabb részének legsovinisztább, legagresszívebb nyílt terrorista diktatúrája, amely vad, erőszakos terjeszkedés, más népek leigázása, a faji gyűlölet szitása, szélsőséges kommunistaellenesség és antidemokratizmus jellemez. Szociális demagógiájával igyekszik tömegbefolyásra szert tenni. A kapitalizmus általános válságának talaján nagy társadalmi megrázkódtatások idején jött létre, amikor az uralkodó osztályok a régi módon, a polgári demokrácia eszközeivel nem tudnak kormányozni, a munkásosztály pedig nem elég erős a hatalom megragadásához, a társadalmi-politikai erők polarizálása kritikus szakaszba lépett, a jobboldali erők a szélsőséges reakció (fasizmus) oldalán tömörülnek, a munkásmozgalom és az antifasiszta demokratikus tábor viszont nem egységes, de potenciálisan fenyegető erő a reakcióval szemben. A fasizmus Olaszországban 1922-ben, Németországban pedig 1933-ban jutott hatalomra. Fasiszta diktatúra jött létre a két világháború között Magyarországon, Bulgáriában, Spanyolországban és néhány más államban. Ahol hatalomra jutott, megsemmisítette a demokratikus szabadságjogokat, militarizálta az államapparátust és agresszív politikát folytatott. A fasiszta hatalmak vereséget szenvedtek a második világháborúban. Némely ország azonban (pl.: Chile) még fennáll vagy újabban létrejött a fasiszta diktatúra és egyes tőkés országokban erősödnek a fasizálódásra irányuló törekvések.
(idézet: Filozófiai kislexikon)
Fajelmélet: (rasszizmus) (francia racisme a race faj) az emberfajok értékbeli egyenlőtlenségét, fölé- és alárendeltségét, a fajkeveredések káros voltát, az un. „tiszta faj” kitenyésztésének szükségességét hirdető antihumanista, reakciós, áltudományos elmélet. Az emberi fajok fiziológiai különbségéből azt a hamis következtetést vonja le, hogy az emberi fajok pszichológiailag, szellemileg nem egyenértékűek; egyesek jellegüknél, tulajdonságaiknál fogva eleve uralomra, mások ezek kiszolgálására hivatottak. A fajelmélet a faj, illetve a fajta biológiai kategóriáját minden más társadalmi kategória elé helyezi; ezzel különösen az osztálykülönbségek elsődleges szerepét tagadja vagy halvanyitja el. A nemzet fogalmát többé-kevésbé azonosítja a faj vagy a fajta fogalmával. Mindezzel igazolni akarja a nemzetek és osztályok egyenlőtlenségét, a népek elnyomását, vagyis az imperialista politika ideológiai alátámasztását szolgálja. Mint összefüggő elméletet először az eredeti tőkefelhalmozás, a gyarmatrendszer kialakulása idején dolgozták ki, azt hirdetve, hogy a felsőbbrendű „fehér faj” uralma jogos és törvényszerű az értéktelenebb színes bőrűek fölött. A hitleri fasizmus demagógiája és imperialista politikája nagyrészt a fajelméletre, a germán „kultúrfölény” elméletére támaszkodott. A fajelmélet megnyilvánulásai az antiszemitizmus, az angol—amerikai fajelméletből eredő négerüldözés. A fajelmélet ideológiájának kidolgozói a francia J. Gobineau, az osztrák L. Gumplowicz, G. Ratzenhofer és az angol származású, H Chamberlain.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Türkmenisztán: a nemzeti zászló napja (1992-ben ezen a napon fogadták el)
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
(idézet:A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)
„sonnenblume” — Rommel első offenzívája, Tobruk ostroma — Angol erősítések az egyiptomi frontra — Auchinleck támadása, Rommel ellentámadása — Tobruk eleste — Montgomery a 8. hadsereg élén — Az El-Alamein-i csata — A „második front” kérdése és az észak-afrikai partraszállás — Darlan átáll az angolszászok oldalára — A németek Tuniszban — A casablancai értekezlet — Rommel utolsó offenzívája — Támadás a Mareth-vonal ellen — Győzelem Tuniszban
1941, február 3-án fontos döntés születik Hitler főhadiszállásán: haladéktalanul komoly segítséget kell küldeni az olaszoknak az észak-afrikai hadszíntérre. A vállalkozás fedőneve: „Sonnenblume” (napraforgó). 1941 tavaszán már készen áll a „Deutsche Afrikakorps”, parancsnoka Erwin Rommel vezérőrnagy, aki az 1940 május—júniusi franciaországi harcokban a 7. páncélos hadosztályt vezette. 1941. március 24-én német—olasz ellentámadás indul az észak-afrikai hadszíntéren, április 3-án az angol csapatok kénytelenek kiüríteni az utánpótlás szempontjából igen fontos Bengházi kikötőjét, négy nap múlva Rommel csapatai elfoglalják Dernát, április 27-én elérik az egyiptomi határt, másnap kezükbe kerül az első egyiptomi helység, Sollum.
Tobruk, az észak-afrikai hadszíntér legjobb kikötője, messze a német—olasz állások mögött, szilárdan angol kézben marad. A várost és a kikötőt a 9. ausztráliai hadosztály katonái védik, akiket a berlini rádió hírhedt angol bemondója, lord Haw Haw gúnyosan „tobruki patkányok”-nak nevez. A német bombázók éjjel nappal támadják a várost, de a védők ellenállását nem tudták megtörni.
Alexander Clifford amerikai haditudósító a „tobruki patkányok” harcairól a következőket írja:
„A német bombavető repülőgépeknek a támadások célpontjáig alig 20 km-t kellett repülniük. Az ausztráliaiak a várostól délre eső legszélső állásokban jól hallották, hogy El Adem repülőterén már bemelegítik a német bombavetőgépek motorjait, mielőtt támadásra indulnak …
Tobruk védői ritkán vagy soha nem aludtak úgy, hogy fedél lett volna a fejük felett … Ivóvizük nagyon kevés volt, és ami volt, az is mindig állott és dohos … Az élelmiszer éppen csak arra volt elegendő, hogy testi erőiket épségben fenntartsák; nagy részben fehér pilulák alakjában küldött vitamin-készítmények segítségével. Havonként egyszer nagyobb sörküldemény is érkezett a védők számára, és ez volt egyhangú életük legnagyobb boldogsága. Egy alkalommal olyan bőséges küldemény jött, hogy a parancsnok kettős adag kiosztását rendelte el. Ez olyan hangos örömet keltett a védők soraiban, hogy amikor az olaszok ezt meghallották, megkettőzték őreiket és éjszakai tüzérségi zárótüzet rendeltek el, mert »mit lehet tudni, hátha támadnak ezek a bolond angolok« …”
július 6-án— mint előzőleg már említettük — az angol miniszterelnökAuchinleck tábornokhoz levelet intéz. Felhívja figyelmét arra, hogy az Intelligence Service jelentése szerint komoly olasz utánpótlást észleltek Líbiában, ugyanekkor a német utánpótlás kevés, ha éppen nem semmi; de orosz összeomlás esetén gyorsan hátrányosan megváltozhat a helyzet, anélkül, hogy Angliában csökkenne az inváziós veszély. Churchill megígéri, hogy a légierő utánpótlása folyamatos lesz, a sivatagi angol hadsereg két-három hónapon belül megszerezheti a légifölényt; ha azonban a Szovjetunió összeomlik, tekintélyes német légierők szabadulnak fel az afrikai front számára, és ha nem kísérlik meg Angliában az inváziót, szeptemberre övék lesz a sivatagban a légifölény …
De egyelőre ilyen veszély nem fenyegeti Angliát, sem a brit szigeteken, sem az észak-afrikai hadszíntéren. A Luftwaffe hadműveleti parancsnoksága 1941 augusztusi jelentésében leszögezi: „A Luftwaffe megerősítése a földközi-tengeri térségben lehetetlen mindaddig, amíg keleten nem érnek véget a hadműveletek …”
november 18-ána 8. angol hadsereg Auchinleck tábornok vezetése alatt 800 páncélossal, 1000 repülőgéppel és 100 000 emberrel támadásra indul. Az offenzíva rendkívül súlyos áldozatokat követel az angol páncélos és gyalogsági egységektől, de mindössze annyi eredménnyel jár, hogyTobruk felszabadul.
Az angol hadvezetőség gondjait növeli az, hogy Hitler 1941 decemberében, amikor az európai keleti fronton az időjárási viszonyok tétlenségre kényszerítik a légierőket, a 2. légiflottát a Földközi-tenger térségébe küldi; az egész déli hadműveleti térség főparancsnoka Kesselring repülőtábornok lesz.
A 2. német repülőflotta repülői jelentős veszteségeket okoznak a brit haditengerészetnek, elsüllyesztik a földközi-tengeri flotta számos egységét, éjjel-nappal támadják Málta szigetét és Rommel csapatainak utánpótlását, ha nem is teljes mértékben, de valamennyire biztosítani tudják.
január 3-án Hitlera Földközi-tenger térségében folyó harcokról a következő tájékoztatást nyújtjaOshima berlini japán nagykövetnek:
„Erős tengeralattjáró és légi kötelékeket vezényeltem a földközi-tengeri térségbe, de hetekbe és hónapokba fog kerülni, míg ezek az erők bevetésre készek lesznek. Sajnos, a vasúti összeköttetés Olaszországgal nagyon korlátozott, és minthogy havonta 1 millió tonna szenet kell küldenünk Olaszországnak, más célra, hadianyagszállításra csak kevés szerelvény áll rendelkezésre.
Úgy tervezzük, hogy egészben véve a Földközi-tengerre 51 tengeralattjárót küldünk. Sajnos, az Észak-Afrikába irányuló utánpótlás nagy része elveszett, minthogy az olaszok nem tudták az utánpótlási vonalakat megfelelően biztosítani. Ez volt az egyedüli oka Rommel visszavonulásának. Feszült helyzet állt elő, de várható a javulás. A veszteségek a körülményekhez képest csekélyek voltak, a 60 000 főnyi Afrikakorps vesztesége körülbelül 5000 főre rúgott.
Tizennégy nappal ezelőtt végre ismét sikerült páncélosakat átvinni, Nápolyban 120 tank áll elszállításra készen. Remélhető, hogy néhány héten belül annyi páncélost lehet Afrikába átvinni, hogy Rommel az angolokat ismét keményen meg tudja ragadni.
Nem adjuk fel az észak-afrikai harcteret — hangsúlyozza Hitler. — Az angolok utánpótlási vonalai meghosszabbodtak, az angol légitevékenység máris jelentősen csökkent, ellenben a mienk állandóan emelkedik.”
1942 január utolsó tíz napja Rommel újabb offenzívájának jegyében zajlik le. Az Afrikakorps elfoglalja Agedabiát, de döntő sikert nem tud elérni. Az offenzíva után Rommel Hitler keletporoszországi főhadiszállására, Rastenburgba repül és a Wehrmacht főparancsnokságától két páncélos hadtestet kér.
Halder vezérkari főnök gúnyosan mondja: „Jó, megadjuk, de hogyan fog gondoskodni az utánpótlásról?”
Rommel gőgösen válaszol: „Az nem az én dolgom.”
Az igazság az, hogy a német had vezetőség 1942 elejétől kezdve képtelen Rommelnek számottevő segítséget nyújtani; a keleti fronton minden páncélosra és repülőgépre égető szükség van.
A német—olasz hadvezetőség az új sivatagi hadjárat mellett nagy előkészületeket tesz a legfontosabb angol földközi-tengeri sziget, Málta elfoglalására. A hadműveleti terv fedőneve „Herkules”. A német—olasz légierők 1942 első hónapjaiban sorozatos, meg-megújuló légitámadásokat intéznek a sziget ellen. Április 8-án már a kétezredik légiriadót jelzik a szigeten a szirénák, de az angol helyőrség kitart.
Görlitz német katonai szakértő az észak-afrikai front eseményeit vizsgálva megállapítja, hogy a földközi-tengeri probléma megoldásának lehetőségét — vagyis az angolok kiszorítását e térségből, a Szuezi-csatorna elfoglalását, a közel-keleti olaj megszerzését — eljátszották akkor, amikor kudarcba fulladt az oroszországi hadjárat.
Rommel feltétlenül bízik a jól felszerelt és a sivatagi háborúban immár nagy haditapasztalatokat szerzett Afrikakorps csapataiban, és május 26-án új offenzívát indít mintegy 130 000 főnyi seregével. Az 5 és 7,5 cm-es ágyúkkal felszerelt német páncélosok mennyiségben és minőségben jóval felülmúlják az angol páncélosokat, a 7,5-es „General Grant” típusú amerikai tankokból pedig még csak az első szállítmány érkezett meg az afrikai hadszíntérre.
Az angol és szövetséges seregek mélyen tagozott, sakktáblaszerű védelmi állásokat építenek ki, de hiába harcolnak, a fölényben levő német—olasz csapatok támadása lassan tért nyer. E harci periódus legsúlyosabb csapása az angolokra Tobruk eleste. A város és a kikötő június 21-én kerül a németek kezébe, a hadizsákmány óriási, egyebek között 10 000 köbméter motorolaj, valamint 30 000 ember számára három hónapig elegendő élelem …
Tobrukért Rommel megkapja Hitlertől a marsall-botot, bár — amint emlékirataiban írja — egy friss hadosztálynak jobban örült volna.
Churchill miniszterelnököt Washingtonban éri a tobruki vereség híre. Az újságírók előtt igyekszik csökkenteni a kudarc nagyságát és következményeit, mindössze annyit ismer el, hogy „Tobruk elvesztése bizonyos mértékig nyugtalanító esemény”, de bizalmas környezetben később megmondja: azóta, hogy az amerikai szabadságharcban Burgoyne tábornok letette a fegyvert Saratogánál az amerikaiak előtt, angol ember Amerika földjén nem érezte olyan rosszul magát, mint ő akkor, 1942. június 21-én …
Június 28-án Ciano a következőket jegyzi fel naplójában: „A hadműveletek Líbiában igen gyors ütemben folynak. Mersza Matruh elesett. Az út a Nílus-delta felé nyitva áll.”
Az új angol védelmi vonal El Alameinnél, Alexandriától mindössze 80 km-re húzódik. 1942 június utolsó napjaiban Kairóban az angol nagykövetségen és a közel-keleti hadsereg főparancsnokságán elégetik a bizalmas iratokat, az amerikai katonai összekötő-csoport Kartumba, Szudán fővárosába teszi át székhelyét …
Július elsején díszes egyenruhában, vadonatúj hadilobogókkal, zenekarokkal megérkezik az egyiptomi frontra Mussolini. Magával hozza hófehér paripáját, hogy annak hátán vonuljon be az egyiptomi fővárosba … Július 2-án Mussolini távirati utasítást küld Cianónak, hogy kezdjen tárgyalásokat a németekkel Egyiptom jövője tekintetében. Ö azt szeretné, ha Rommel lenne Egyiptom katonai parancsnoka, mellette egy olasz a polgári megbízott. Ciano jelöltje Mazzoliní, az utolsó kairói olasz követ. Hitler Rommel jelölésével egyetért, de az olasz megbízott kijelölésének kérdésében nem ad végleges választ.
Ciano naplójának július 6-i bejegyzése merő egy panasz a németek líbiai „viselkedése” miatt. Katonai körökből nyert megbízható értesülései szerint Afrikában minden zsákmányt németek kaparintanak meg, és jaj annak, aki a zsákmányhoz közelít. Az egyetlen olasz, akinek jócskán jutott a zsákmányból, Cavallero volt, az olasz hadsereg vezérkari főnöke. Ő repülőgépen küldte haza a holmikat. Ezt az információt Ciano Cesero kapitánytól, a légügyi hivatal vezetőjétől kapta. Lehet, hogy Cavallero nem nagy stratéga — jegyzi meg Ciano —, de ha zsákmányról van szó, még a németeket is rászedi.
Mussolini három hétig vár, július 28-án megunja a céltalan várakozást és visszarepül Rómába. A kairói bevonulás egyelőre elmarad …
Az Afrikakorps nagy utánpótlási nehézségekkel küzd, a havi 60 000 tonnára rúgó szükségletnek alig egyötödét tudják tengeren és légi úton biztosítani.
Rommel azt javasolja, hogy vonuljanak vissza Sollumig és ott készüljenek fel az új offenzívára; Hitler ezt a javaslatot nem fogadja el és utasítást ad, hogy folytassák az előkészületeket a Kairó és Alexandria ellen indítandó támadásra — ott, ahol most áll az Afrikakorps.
Ezalatt az angolok kiválóan kiépítik El Alamein és a quattarai járhatatlan horpadás között állásaikat. A közel-keleti brit haderők új főparancsnoka Alexander tábornok lesz, az egyiptomi sivatagban harcoló 8. hadsereg élére pedig Bernard Montgomery tábornok kerül.
Augusztus 30-án Rommel még egyszer támadásra sorakoztatja a német—olasz csapatokat, a 15. és a 21. német, valamint a Littorio és az Ariete olasz páncélos hadosztályt, továbbá a 30. német könnyű hadosztályt és Ramcke tábornok ejtőernyős hadosztályát. Ez utóbbi a Nilus deltájának megszállását kapja feladatul, míg az 1. páncélos hadosztálynak Alexandriát kell délről megrohamoznia.
Montgomery jól felkészíti csapatait és arra kényszeríti az ellenséget, hogy ott ütközzenek, meg, ahol a 8. hadsereg szempontjából a harc a legkedvezőbbnek ígérkezik. Rommel tábornagy támadása kudarcba fullad. A harc alakulásában jelentős szerepet játszik az angol légierő, mely Adam Halfánál, első ízben a második világa háború során, bombaszőnyeget zúdít a felvonuló német—olasz tankokra. Rommel a szőnyegbombázás után döbbenten jegyzi fel naplójában: „Mi lesz, ha az angol—amerikai légierő ezt a módszert alkalmazza majd otthon, Németországban is?”
Súlyos hátrányt jelent Rommelnek az, hogy közvetlenül az offenzíva megindulása előtt a tobruki kikötő közelében egy angol tengeralattjáró elsüllyeszt egy 7000 tonnás tankhajót, az Afrikakorps üzemanyag utánpótlásával.
Az angol légierő által megtizedelt német—olasz páncélosok rohama a támadás negyedik napján 20 km-re Alexandriától végleg megakad. Nehring tábornok, az Afrikakorps vezénylő tábornoka, súlyosan megsebesül, a 21. páncélos hadosztály parancsnoka, Bismarck elesik, a megmaradt páncélosok csak a legnagyobb nehézségek árán tudják elérni kiinduló állásaikat.
Montgomery megelégszik a támadás visszaverésével, nem üldözi az ellenséget; első célját elérte, Egyiptom biztonságban van, most erőt gyűjt, hogy a lehető legkedvezőbb időpontban megkezdje rég tervezett döntő offenzíváját.
Rommel visszatér Németországba, még mindig nagy nimbusz övezi, és a külföldi sajtótudósítók részére rendezett sajtókonferencián, október 3-án gőgösen kijelenti: „Kezünkben tartjuk Egyiptom kapuit és nem szándékozunk tétlenek maradni. Még kevésbé gondolunk arra, hogy visszavonuljunk arról a pontról, ahol most állunk. Mindenki biztos lehet felőle, hogy a kivívott eredményeket biztosan tartjuk kezünkben.”
De októberben már javában folynak a „Torch” („Fáklya”, az angol—amerikai csapatok észak-afrikai partraszállásának fedőneve) előkészületei, és Montgomery újabb támadásra készül. Október 23-án késő este megérkezik Londonba a közép-keleti brit haderők főhadiszállásáról az egyszavas távirat: „Zip” A támadás megindult.
Churchill táviratban közli Roosevelt amerikai elnökkel: „A csata Egyiptomban megkezdődött … Azok a Shermann-tankok és önműködő fegyverek, melyeket azon a sötét tobruki reggelen ön adott nekünk, méltó szerepet fognak játszani.”
Ezalatt El-Alameinnél 1000 brit ágyú irtózatos pergőtüze zúdul az Afrikakorps és az olasz sivatagi hadsereg állásaira, majd az utászok megindulnak, hogy utat nyissanak az aknamezőkön a páncélosok előtt.
A 8. hadsereg támadása váratlanul éri a német—olasz csapatokat, Rommel nincs a hadseregnél, a szeptemberi kudarc után Hitler parancsára elment üdülni Ausztriába, a Semmeringre. Stumme tábornok, Rommel helyettese, kevéssel a csata megindulása után elesik, Thoma tábornok, Stumme utódja, még új ember az egyiptomi fronton. Hitler október 24-én az éjszakai órákban telefonon utasítja Rommelt: azonnal repüljön Afrikába és vegye át újra az Afrikakorps főparancsnokságát.
Rommel másnap már Egyiptomban van, de ő sem tud segíteni. Montgomery a front északi szárnyára vonja a német—olasz főerőket, ezután délen, titokban felvonult roham-hadosztályaival váratlanul támadásba lendül, és az El-Alamein-i csata megindulásának 12-ik napján, november 4-én, döntő áttörést erőszakol ki.
Rommel az áttörés után már csak azzal törődik, hogy hadseregének roncsait mentse és Hitler utasítása ellenére parancsot ad a teljes visszavonulásra.
Ciano 1942. november 5-i naplójegyzete: „A líbiai front összeomlott. Mussolini telefonált kora reggel, hogy halasszuk el Kállay római látogatását. Valóban, ez nem az a pillanat, amikor vendéget lehet fogadni. Később láttam a Ducét a Palazzo Veneziában. Sápadt, arca elkínzott, fáradt, de valamennyire megőrizte egyensúlyát. A helyzetet komolynak ítéli, de azt reméli, hogy az angolokat meg lehet állítani a Fukra Al-Quattara-i vonalon …”
Churchill november 5-én a következőket közli Sztálinnal: „Megígértem, hogy tájékoztatni fogom önt, amikor hadseregünk Egyiptomban döntő győzelmet arat Rommel felett. Alexander tábornok most közli, hogy az ellenség frontját áttörték, és hogy az ellenség fejvesztetten vonul vissza nyugati irányban.” Három nappal később Sztálin a következő üzenetet kapja Churchilltől: „Ez idő szerint a hadifoglyok száma 20 000 fő; a zsákmányolt harckocsik száma 350; az ágyúké 400; a gépi szállító eszközöké — több ezer. Előretörő, mozgó erőink Mersza-Matruhtól délre vannak. A nyolcadik hadsereg előrenyomul.”
Churchill a „The Second World War” című könyvében az El-Alamein-i csatáról szóló fejezetet a következő, kissé túlzó értékeléssel zárja le: „Alamein előtt soha nem arattunk győzelmet. Alamein után soha nem szenvedtünk vereséget.”
November 7-én megkezdődik a „Torch”, azaz a „Fáklya” hadművelet, az észak-afrikai partraszállás.
Néhány szót az előzményekről: 1942 júniusában Roosevelt és Churchill Washingtonban megvitatta a háborús helyzetet és a „második front” létrehozásának kérdését. E ponton komoly nézeteltérés mutatkozott Roosevelt és Churchill álláspontja között. Az amerikai elnök kész volt teljesíteni az angolszász szövetségesek részéről a Szovjetuniónak tett ígéretet, mely szerint még 1942-ben létrehozzák a második frontot — Európában, Franciaországban. Churchill ezzel szemben — nem utolsósorban a Szovjetunió gyengítésének be nem vallott célzatával — előbb Észak-Afrikában óhajtotta a helyzetet stabilizálni, hogy utána a szövetségesek partra szállhassanak Európában, de nem Franciaországban, hanem a Balkánon. Churchill azzal érvelt, hogy a Balkán, tekintettel az egyre erősbödő görög és jugoszláv partizánmozgalmakra, kiválóan alkalmas a szövetséges invázióra. Továbbá: a balkáni invázió sikere esetén lényegesen megrövidül az összekötő útvonal a Szovjetunió és a nyugati szövetségesek között, sőt esetleg arra is lehet gondolni, hogy délről rendítsék meg Hitler keleti frontját, végül, de nem utolsósorban: szükséges, hogy az ellenség összeomlásának pillanatában az angol—amerikai seregek legyezőszerűen foglaljanak állást a közép-európai államok és a Szovjetunió között.
Az észak-afrikai partraszállás terve tulajdonképpen kompromisszum volt az angol és az amerikai álláspont között. Churchill 1942 augusztusában kijelentette, hogy ez a második front legjobb módja 1942-ben, ez lehet az egyetlen és méreteit tekintve jelentős hadművelet az Atlanti-óceán felől.
A szovjet kormányt érthetően megdöbbentette ez az állásfoglalás, és 1942. augusztus 13-án kelt memorandumában teljes nyíltsággal szögezte le: „A szovjet főparancsnokság nyári és őszi hadműveleteinek tervét az európai második front 1942-ben megvalósuló létrehozására számítva dolgozta ki. Könnyű megérteni, hogy Nagy-Britannia kormányának lemondása az európai második front létrehozásáról — erkölcsi csapást jelent az egész szovjet közvéleményre, amely számított a front létrehozására, megnehezíti a Vörös Hadsereg helyzetét a fronton, és árt a szovjet főparancsnokság terveinek.”
Visszatérve a „Fáklya” előkészületeire: az észak-afrikai francia tisztikar jelentős része — az 1940 júliusi orani angol—francia tengeri ütközet után — angol ellenes volt ugyan, de Amerika hadbalépése után nem utasította el az angolszászokkal való együttműködés lehetőségét. Hozzájárult e magatartáshoz az is, hogy még a fasisztabarát francia politikusok és tisztek is kénytelenek voltak észrevenni, hogy Hitler az új Európa kialakításában nem óhajtja a franciák részvételét, Franciaországot nem tekinti olyan európai nagyhatalomnak, melynek a legfontosabb kérdések eldöntésében komoly szava lehet.
Így érthető, hogy amikor a „Fáklya” terv előmunkálatai megkezdődnek és a vichyi, valamint a marokkói és algériai amerikai diplomaták puhatolózó lépéseket tesznek annak felderítésére, hogyan fogadnák az észak-afrikai francia polgári és katonai vezetők a szövetségesek partraszállását, nem találnak elutasításra.
Maga Weygand marsall, az észak-afrikai csapatok főparancsnoka, a következőképpen körvonalazta álláspontját: „Ha az amerikaiak egy hadosztállyal jönnének, akkor lövetnék rájuk, de ha egy egész hadsereggel szállnának partra, akkor tárt karokkal fogadnám őket.”
Ami pedig a többi észak-afrikai katonai vezetőt illeti: Juin tábornok, Algír katonai parancsnoka, Béthouat tábornok, Casablanca parancsnokának helyettese, valamint több magasrangú tiszt az előzetes, titkos megbeszéléseken teljes támogatást ígér.
Közel fél évi előkészület után — szinte ugyanabban az időben, amikor Montgomery csapatai támadásra indulnak El-Alameinnél, amerikai és angol kikötőkből, erős hadiflotta-kísérettel, kifutnak az első csapatszállító-hajók, hogy az Atlanti-óceán közepén találkozzanak.
Kilenc amerikai és négy angol hadosztályt szállít Gibraltár felé ez a mintegy 800 hajóból álló flotta.
A „Fáklya” leplezése kiválóan sikerül. A hadművelet parancsnokának, Dwight Eisenhower amerikai tábornoknak londoni főhadiszállásáról célzatosan olyan hírek szivárognak ki, hogy nagyarányú norvégiai invázió tervén dolgoznak, később pedig az a hír terjed el, hogy a szövetségesek Dakarban akarnak partra szállani. A német hírszerzők ezt jelentik az OKW-nak.
A német hadvezetőség, amint értesül a nagy inváziós hajóraj gyülekezéséről az Atlanti-óceánon, szinte valamennyi harcképes tengeralattjáróját az Azori-szigetek és Madeira körül vonja össze, hogy megakadályozza a Dakar ellen irányuló hadműveletet. Felmerül az az eshetőség is, hogy a szövetséges flotta Dél-Franciaország ellen támad, vagy talán esetleg Kréta szigetét akarja visszafoglalni, sőt arra is gondolnak, hogy Máltának szeretnének az angolok bőséges utánpótlást eljuttatni. Az észak-afrikai partraszállás lehetőségét azonban — a szövetségesek szerencséjére — számításba sem veszik a Wehrmacht főparancsnokságán.
November 5-én Eisenhower tábornok megérkezik Gibraltárba, ott üti fel főhadiszállását. A „Fáklya” hadművelet szinte óramű pontossággal halad — egészen a partraszállás pillanatáig. Az amerikaiak az előzetes tárgyalások alapján diadalkapukat, virágesőt várnak, de bizonyos mértékig csalatkozniuk kell.
Algírban november 7-én éjfél tájban Murphy amerikai konzul felkeresi Juin tábornokot és közli vele, hogy a szövetséges csapatok partraszállása néhány órán belül megkezdődik, Juin vegye át az észak-afrikai francia csapatok főparancsnokságát. Minderre már hetekkel előbb megvan a részletes terv, de az utolsó pillanatban egy váratlan esemény megzavarja a végrehajtást. Az történt ugyanis, hogy Darlan admirális, a legtekintélyesebb vichyi katonai vezető, november 5-én váratlan visszaérkezett Algírba — gyermekparalízisben megbetegedett fiának meglátogatására — és Juin tábornok Darlan jelenlétében nem meri végrehajtani tervét. Hosszas tanácskozás után Murphy amerikai konzullal abban állapodnak meg: magukhoz hívják Darlant és feltárván előtte a helyzetet, csatlakozásra szólítják fel.
Éjjel két órakor Juin tábornok telefonon arra kéri Darlan admirálist, hogy sürgősen jöjjön el a lakására, fontos közölni valója lenne.
Darlan admirális közismert angolellenes érzelmeiről. 1940 júniusának végén — a fegyverszünet aláírása után — megakadályozza, hogy a francia flotta angol vagy kanadai kikötőbe fusson be, ezzel kiteszi a flottát annak a veszélynek, hogy Hitler kezébe kerül. 1942 nyarán hozzájárul, hogy Rommel seregei Tuniszon keresztül kapjanak utánpótlást. Az 1942-es őszi harctéri események, Rommel kudarcba fulladt augusztus végi támadása, továbbá a sztálingrádi harcokról érkező hírek hatására kezd csak megváltozni Darlan magatartása. Most, 1942. november 7-ről 8-ra virradó éjszaka, amikor Juin tábornok és Murphy konzul közlik vele, hogy a szövetséges csapatok néhány órán belül partra szállnak Marokkóban és Algírban, Darlan habozik, hogy átálljon-e a szövetségesek oldalára?
Miközben folyik a tárgyalás, Vichy ellenes francia fiatalok körülveszik a házat, minden kijáratot elzárnak; Darlan admirális fogoly.
Egy óra múlva változik a helyzet. A helyi mozgó gárda alakulatai szétverik a Vichy ellenes francia fiatalokat, behatolnak a villába, letartóztatják Murphyt és a kíséretében levő amerikai diplomatákat. Juin tábornok és Darlan admirális együtt mennek az algíri főparancsnokságra.
Darlan reggel 7 óra 30 perckor táviratban értesíti Petain tábornagyot: amerikai és angol csapatok több helyen partra szálltak, az algíri helyőrség parancsot kapott az ellenállásra.
Délután 5 órakor, amikor az amerikai csapatok behatolnak a városba, Darlan felhatalmazza Juint, hogy kezdjen tárgyalásokat a megadás feltételeiről.
Este 7 órakor az algíri francia csapatok megszüntetik a tüzelést, a város amerikai kézbe kerül. Juin tábornok átveszi a francia csapatok főparancsnokságát, Darlan admirális az amerikaiak foglya.
De Orannál és Casablancánál sem fogadják tárt karokkal a szövetségeseket, a partvédő ütegek tüzet nyitnak az angol—amerikai flottára.
Közben Algírba érkezik a német fogságból megszökött Giraud tábornok, akit az angolok és az amerikaiak az észak-afrikai francia főparancsnok tisztségére jelöltek. E ponton ismét kellemetlen meglepetés éri a szövetségeseket: az észak-afrikai francia tisztikar rendkívül hűvösen fogadja Giraud-t.
Ezalatt Clark amerikai tábornok Eisenhower főparancsnok megbízásából tárgyalásokat kezd Darlannal. Felajánlja neki Észak-Afrika főbiztosi tisztségét, ha a szövetségesek mellé áll. Darlan még mindig nem tud dönteni. November 11-én Clark elunja a huzavonát és fél órai gondolkodási időt ad Darlannak.
Darlan a fogság helyett a főbiztosi pozíciót választja. Kiadja a „tüzet szüntess” parancsot, a Toulonban állomásozó flottának pedig meghagyja: vagy fusson ki a tengerre, vagy ha ez nem lehetséges, akkor minden eszközzel akadályozzák meg, hogy a francia hadihajók német kézre kerüljenek.
Darlan „tüzet szüntess” parancsa után megszűnik a harc Oránban és Casablancában.
Churchill 1942. november 13-án Sztálinhoz intézett személyes és bizalmas üzenetében a következőket írja: „A »Fáklya« szépen lobog, és Eisenhower tábornok, valamint a mi parancsnokaink erősen reménykednek abban, hogy kiharcolják a Francia-Észak-Afrika feletti teljes ellenőrzést s a tuniszi kiszögellésben megteremtik a légifölényt.”
A „Fáklya” azonban mégsem lobog olyan szépen, mint Churchill írja, Tuniszban a németek erősen megvetik a lábukat.
A német hadvezetőség ugyanis, miután meglepetéséből felocsúdott, azonnal ellenakcióba kezd, és alig 24 órával az észak-afrikai szövetséges invázió megindulása után, november 9-én, légiúton szállított első német őrzászlóaljak birtokukba kerítik Tunisz egyik legfontosabb repülőterét, El-Aouimot, majd néhány nap leforgása alatt a Tunisztól alig 200—250 km-re fekvő Szicíliából erős, nagy létszámú német—olasz egységek érkeznek Tuniszba és elfoglalják a legfontosabb repülőtereket és kikötőket. A német—olasz csapatokat, Hitler parancsára, a legmodernebb, legújabb páncélosokkal, „tigris”-ekkel látják el.
A német hadvezetőség igen nagy jelentőséget tulajdonít a tuniszi hídfőnek, ezért Tuniszba küldi a Hermann Göring elit ejtőernyős hadosztály egyes részeit is.
A német—olasz ellenakció második része: 1942. november 12-én végrehajtják a már régóta előkészített „Attila” tervet: német és olasz csapatok megszállják Dél-Franciaországot és Korzikát, a vichyi kormány lemond, Pierre Laval, a hírhedt tengelybarát politikus kerül az új bábkormány élére. November 22-én a németek kézre akarják keríteni a touloni hadihajókat, de a francia tengerészek elsüllyesztik hajóikat; 14 tengeralattjáró, 28 torpedóromboló és 10 cirkáló, mintegy 225 000 tonna űrtartalommal, a tenger fenekére jut.
Hitler nem érte el célját.
A líbiai és kirenaikai sivatagban ezalatt a 8. angol hadsereg fáradhatatlanul üldözi Rommel Afrikakorpsát, mely ismét és ismét megpróbál szilárd védelmi vonalat kialakítani, de Montgomery előrenyomulását csak késleltetni tudja, megállítani nem. Január 23-án Montgomery elfoglalja Tripoli kikötőjét, február 4-én a 8. hadsereg átlépi a tunéziai határt. Rommel a kiválóan megerősített Mareth-vonal mögött sorakoztatja fel a csaknem két esztendős sivatagi háborúban megedződött Afrikakorps egységeit, melyek Tuniszban egyesülnek von Arnim csapataival. 1943 február elején negyedmilliós német—olasz sereg áll szemben az Eisenhower főparancsnoksága alatt álló amerikai, angol és szabad-francia seregekkel. Az erőviszonyok a szárazföldön nagyjából egyenlők, de a tengeri és légi fölény a nyugati szövetségeseké.
A „Fáklya” eredménye: Algéria és Marokkó szilárdan a szövetségesek kezére kerül; a negatív oldal: Tuniszban az angolszászok elkésnek, a tengelyhatalmak haderőinek sikerül erős hídfőállást kiépíteniük. Az eredeti terv szerint 28 nap alatt egész Francia-Észak-Afrikát el kellett volna foglalniuk, 1942 november végén azonban még semmi remény sincs a hadműveletek gyors befejezésére. Eisenhower tengerészeti segédtisztje 1942. december 6-án keserűen jegyzi fel naplójába: „A tuniszi hadjárat első menetét elvesztettük.”
Az észak-afrikai hadszíntér azonban másodrangú fontosságú: a „fáklyá”-t, amelynek Churchill szerint helyettesítenie kellett volna az európai második frontot, segíteni a Vörös Hadsereget, 1943 elején a keleti front alakulása segíti magasan lobogni …
Az Afrikakorps harcait jelentős mértékben befolyásolják a keleti front eseményei. Rommel hiába repül 1942 november végén a kelet-poroszországi Rastenburgba, a vezéri főhadiszállás legsúlyosabb gondja akkor az, hogy Sztálingrádnál a 6. német hadsereget a Vörös Hadsereg körülzárta; ott van szükség elsősorban segítségre, az afrikai front egyelőre nem kaphat több katonát, harcieszközt.
Miután pedig 1943. február 2-án az utolsó német harci egység is leteszi a fegyvert Sztálingrád romjai között, Hitler a 6. hadsereg helyére szervezett új sereget magától értetődően nem Észak-Afrikában, hanem a keleti fronton dobja harcba. A sztálingrádi győzelem után a szovjet csapatok a front egész hosszában, Leningrádtól Kaukázusig támadásba lendülnek, súlyos csapásokat mérnek a német csapatokra és csatlósaikra. Az 1943. január 12-én megindult doni offenzíva során megsemmisítő vereség éri a 2. magyar hadsereget, valamint a keleti frontra küldött és a magyarokhoz hasonlóan nehéz fegyverekkel, téli ruházattal alig ellátott olasz csapatokat is.
A tengelyhatalmak szempontjából tehát a harctéri helyzet Észak-Afrikában és a keleti fronton rendkívül kedvezőtlen 1942—1943 telén. Fokozni a támadások erejét, pillanatig sem hagyni nyugtot az ellenségnek, a keleti fronton végrehajtott hatalmas szovjet támadó hadműveletek után végre már Nyugaton is megfelelő nagy erőkkel rohamra indulni Hitler és Mussolini seregei ellen, megteremteni a megígért második frontot Nyugat-Európában — ezt várják a szabadságszerető tíz- és százmilliók Párizstól Athénig, Moszkvától Londonig és Washingtonig. De mit tesznek ezzel szemben a nyugati szövetségesek?
Az észak-afrikai Casablancában 1943. január 14-én összeül Roosevelt amerikai elnök és Churchill angol miniszterelnök, hogy katonai tanácsadóikkal meghatározzák azokat a hadműveleteket, amelyeket az amerikai és brit fegyveres erőknek végre kell hajtaniuk 1943 első kilenc hónapja folyamán. A tíz napig tartó tanácskozás eredményét január 27-én levélben közlik a szovjet kormánnyal. Kifejezik azt a véleményüket, hogy az angolszász hadműveletek, a Vörös Hadsereg hatalmas támadásával együtt, 1943-ban térdre tudják kényszeríteni Németországot. „Legközelebbi szándékunk az, hogy megtisztítsuk Észak-Afrikát a tengelyhatalmak erőitől, tengerészeti és légi támaszpontokat hozzunk létre.”
Sztálin miniszterelnök három nap múlva válaszol a nyugati szövetségesek üzenetére. Megköszönvén Roosevelt és Churchill „közös baráti üzenetét” a következőket írja: „Az Önök által Németország tekintetében elfogadott határozatokat olyan feladatként értelmezve, amely Németország szétzúzását tartja szem előtt az 1943-ban Európában létrehozandó második front útján, hálás lennék Önöknek, ha közölnék az e téren konkréten tervbe vett hadműveleteket és végrehajtásuk tervezett időpontjait.”
(Sztálin üzenete a diplomácia finom nyelvéről lefordítva köznapi nyelvre: ez így nagyon szép, de mikor kerül sor a második front megteremtésére Nyugat-Európában?)
Churchill a Roosevelttel folytatott tanácskozás után — 1943. február 12-én — közli Sztálinnal: az angolszász hatalmak a legközelebbi jövőben három harci feladatot óhajtanak megoldani:
A Kelet-Tunéziában levő német és olasz csapatokat április folyamán, ha nem előbb, megsemmisítik vagy kiűzik.
A tuniszi hadjárat befejezése utánjúliusban — vagy ha lehetséges lesz, még korábban — elfoglalják Szicíliát.
A nyugat-európai partraszállásra augusztusban vagy legkésőbb szeptemberben kerül sor.
Sztálin február 16-án Roosevelt elnökhöz intézett személyes üzenetében nyíltan megmondja: nem kívánatos, hogy a tunéziai hadműveleteknek eddig februárra kitűzött határideje áprilisra halasztódjék. „Éppen most — írja Sztálin —, amikor a szovjet csapatok még folytatni tudják nagyarányú támadásukat, égetően szükséges az angol—amerikai csapatok aktivitása Észak-Afrikában. Ha mi a mi frontunkon, Önök pedig Tunéziában egyidejűleg támadnák Hitlert, az nagyon hasznos lenne közös ügyünk szempontjából, és igen komoly nehézséget okozna Hitlernek és Mussolininak.”
A szovjet kormányfő a továbbiakban határozottan állást foglal a nyugati frontnak jóval az említett időpont előtt való megteremtése mellett. Végül közli Roosevelttel, hogy — megbízható értesülések szerint — december végétől kezdve, azóta, hogy az amerikai—angol haderők tuniszi hadműveletei valamilyen oknál fogva abbamaradtak, a németek Franciaországból, Belgiumból, Hollandiából és magából Németországból 27 hadosztályt, köztük 5 páncélos hadosztályt dobtak át a szovjet frontra.
(Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy Casablancában Churchill álláspontja jutott érvényre: a nyugati szövetséges haderők nem gyorsítják meg hadműveleteiket az észak-afrikai fronton, az áprilisban elérendő döntés után pedig nem Nyugat-Európa következik, hanem Szicília, azzal a nyilvánvaló célkitűzéssel, hogy biztosítsa Nagy-Britannia és Amerika számára a Balkánt)
A tuniszi hadszíntéren ezalatt Rommel kihasználja a szövetséges haderők tétlenségét és február 14-én váratlanul támadásba megy át a harci tapasztalatokkal még alig rendelkező amerikai és az elég gyengén felszerelt francia csapatok ellen. Az amerikaiak súlyos vereséget szenvednek: elvesztenek 155 páncélost és 55 löveget, Rommel csapatai elfoglalják a stratégiai szempontból döntő fontosságú Kasserine-hágót; nyitva az út a közép-tunéziai Constantine városa, Eisenhower tábornok főhadiszállása felé.
A már-már kritikussá váló helyzetet Alexander tábornok, a közel-keleti haderők új főparancsnoka az angol gárdahadosztályok harcbavetésével menti meg: lassan, nagy erőfeszítések árán sikerül az amerikai arcvonalat stabilizálni, Rommel offenzívája elakad, február 22-én kénytelen megkezdeni a visszavonulást.
február végéna tunéziai szövetséges szárazföldi haderők főparancsnokságátAlexander tábornok veszi át, míg az egyesült légierők főparancsnoka Tedder marsall lesz.
február 27-én Alexander tábornok Churchillhez írott jelentésében beszámol az amerikai fronton tett szemleútjáról, s a többi között megállapítja: „Az amerikaiaknak harci tapasztalatokra, a franciáknak fegyverekre van szükségük.”
Március 6-án Rommel még egyszer támadásba küldi csapatait: ezúttal régi ellenfele, Montgomery frontját akarja felszakítani. Montgomery azonban — ellentétben az amerikaiakkal — felkészülten várja a német támadást, és hiába vet harcba Rommel három páncélos hadosztályt, az angolok a tankelhárító ágyúk tömegével megállítják a támadást, a német páncélosok súlyos veszteségeket szenvednek.
A márciusi sikertelen offenzíva után megpecsételtnek látszik a tunéziai német—olasz haderő helyzete. Hitler hazarendeli Németországba Rommel marsallt; nem akarja, hogy megismétlődjék a sztálingrádi eset, nem akarja, hogy Paulus után még egy német tábornagy fogságba kerüljön. A német páncélos Afrika-hadsereg Messe olasz tábornok parancsnoksága alá kerül.
Március 21-én a 8. angol hadsereg támadásra indul a Mareth-vonal ellen. (Ezt a védelmi vonalat a tunéziai határon még a háború előtt a franciák építették az olaszok ellen most a német-olasz csapatoknak nyújt kitűnő védelmet.)
Március 28-án Montgomery táviratban jelenti: „Hét napon át tartó súlyos harcok után a 8. hadsereg döntő csapást mért az ellenségre … Csapataim elfoglalták az egész Mareth-vonalat, teljes hosszában.”
Churchill április 6-án küldött üzenetében tájékoztatja Sztálint:
„Ezen a héten kezdődik Tuniszban az általános ütközet. A terv szerint a brit 8. és 1. hadsereg, valamint az amerikai és a francia fegyveres erők mind bevetésre kerülnek. Az ellenség utolsó hídfőállására készül visszavonulni. Már megkezdte a rombolásokat és a sfaxi tengerparti ütegek elszállítását. … Hitler ismert csökönyösségével útnak indította Tuniszba a „Hermann Göring” hadosztályt és a 99. német hadosztályt, főként légi úton, legalább 100 nagy szállítógép segítségével. Fel kell készülnünk arra, hogy a tuniszi kiszögellést negyedmillió főnyi haderő fogja szívósan védelmezni. A mi erőink jelentős fölényben vannak, mind a létszám, mind a fegyverzet tekintetében. Azokat a hajókat, amelyeken üzemanyagot, lőszert, közlekedési eszközöket stb. szállítanak, jórészt megsemmisítjük.”
Április 7-én a 4. indiai hadosztály 2000 mérföldes előrenyomulás után találkozika nyugatról közeledő 2. amerikai hadtesttel. A légifölényt az angol—amerikai légierő lassan kivívja a tuniszi hadszíntéren, a tengelycsapatok utánpótlása napról napra nehezebbé válik: április 10-én és 11-én, két nap alatt 71 német—olasz szállítórepülőgépet lőnek le szövetségesek, április 18-án 100 szállítórepülőgép közül 50-et, 19-én 18 gép közül 15-öt semmisítenek meg az angol—amerikai harcirepülők.
Április 22-én indul meg a 8. hadsereg fő támadása. Öt napi harc után észrevehetően csökken az ellenség ellenállása, de igen nagyok az angolok veszteségei is. Május 7-én az angolok elfoglalják Bizertát, majd a páncélosok gyors előretöréssel benyomulnak Tunisz városába, melynek főutcáján, a Rue des Londres-on mit sem sejtve sétálnak, vagy borbélynál, kávéházakban ülnek a német katonák, amikor megjelennek az angol tankok.
Május 8-án Sztálin a következő táviratot küldi Rooseveltnek:
„Üdvözlöm Önt s a hős amerikai és brit csapatokat annak a ragyogó győzelemnek alkalmából, amely Bizerte-nek és Tunisznak a hitleri zsarnokság alól való felszabadulására vezetett. További sikereket kívánok Önöknek.”
Május 12-én indiai csapatok St. Marie du Zit repülőterén elfogják a menekülni akaró Arnim tábornokot. Másnap leteszik a fegyvert az utolsó még harcoló tengelycsapatok, köztük a sivatagi harcokban híressé vált 90. német könnyűhadosztály.
252 ezer német és olasz foglyot ejtenek a szövetségesek. Nem kerül sor nagyarányú kiürítésre, az olasz flotta egyrészt szűkölködik fűtőolajban, másrészt a flotta parancsnokai nem merik harcba vetni a megmaradt egységeket.
Alexander tábornok május 13-án jelenti: „A tunéziai hadjárat befejeződött. Minden ellenséges ellenállás megszűnt. Birtokunkban tartjuk az észak-afrikai partokat.”
A tuniszi győzelem megünneplésére Angliában elrendelik, hogy — először a második világháború folyamán — lobogózzák fel a házakat, konduljanak meg a templomok harangjai …
György angol király Eisenhower főparancsnokhoz intézett táviratában büszkén szögezi le: „Tartozásunkat Dunkerque-ért letörlesztettük.”
Május 20-án Roosevelt a következő üzenetet küldi Sztálinnak:
„Biztos vagyok benne, hogy a tengelyhatalmaknak 1940. december 8-tól 1943. május 12-ig Észak-Afrikában szenvedett veszteségei érdeklik Önt.
A személyi állomány vesztesége — 625 000 fő.
A veszteség repülőgépekben (Észak-Afrikában és a Földközi-tengeren): megsemmisült — 7596, valószínűleg megsemmisült — 1748, megsérült — 4499.
A veszteség harckocsikban — legalább 2100.
A veszteség kereskedelmi hajókban: elsüllyedt 625 hajó (összesen mintegy 2 200 000 tonna), megsérült 371 hajó (összesen mintegy 1 600 000 tonna).
Az olaszok vesztesége Kelet-Afrikában (a bennszülötteken kívül) — 150 000 fő.”
Az észak-afrikai vereség legsúlyosabb következményei Németország és Olaszország szempontjából:
— elveszett az egész gyarmatbirodalmuk,
— elveszett a „tengely” déli előretolt állása az európai kontinensen kívül,
— a Földközi-tengeren vitathatatlan lett az angolszász tengeri és légi fölény,
— szabaddá vált az út a Balkán, Dél-Franciaország és Szicília felé.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
