Március felé …

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

Az 1919. február 21-től március 21-ig tartó egy hónap a magyar történelemnek egyik legdrámaibb időszaka.

Február 21-én a proletárdiktatúra ellenségei diadalt ülnek: tízezrek tüntetnek a kommunista párt ellen, és vezéreire a börtönben puskatus-ütések zuhognak. Március 21-én örömteli kiáltás fut végig Budapest utcáin: Proletárdiktatúra! A kommunisták eszméi meghódították a tömegeket, a polgári-szociáldemokrata koalíció elismeri teljes csődjét, és kapitulálni kénytelen előttük. Megszületik a Magyar Tanácsköztársaság.

A két nevezetes dátum között eltelt 28 nap alatt a szocialista forradalom mint valami lavina, egyre terjedve és egyre gyorsulva, elsöpört maga elől minden akadályt: a kizsákmányoló osztályok ellenállását éppúgy, mint a szociáldemokrata pártvezérek kétségbeesett erőfeszítéseit.

Mindazoknak, akik a kommunista párt vezető gárdájának letartóztatása után elégedetten dörzsölték kezüket abban a tudatban, hogy a „fejtől elválasztott törzs”, a kommunista mozgalom életképtelenné vált, nagyon hamar ki kellett józanodniuk.

21-én már az Országház előtt rendezett tömeggyűlésen egy kisebb csoport, majd a délután folyamán a Visegrádi utcában és a Berlini téren munkások, katonák, fiatalok tüntettek a párt mellett.

A következő napokban egyre terjedő tömegmozgalom bontakozott ki a kommunista vezetők fogva tartása és megkínzása ellen. A kormánynak és a jobboldali szociáldemokratáknak nem sikerült sokáig elhitetniük a dolgozókkal, hogy a kommunista párt ellen indított támadás oka a „Népszavá”-nál történtekben rejlik. Böhmék és Weltnerék túllőttek a célon: olyan visszataszító szemforgatással siratták a provokáció során elesett „rendőr elvtársakat”, annyira megértő módon viseltettek a kommunista foglyokkal szemben kegyetlenkedők iránt, hogy ez már maga gyanússá vált a józan ítéletű munkások előtt. Nem sok időnek kellett eltelni ahhoz, hogy a munkások és katonák világosan lássák: a kommunistákra mért csapás a szocialista forradalom ellen irányult.

Különösen nagy felháborodást váltott ki a dolgozók soraiban Kun Béláék megkínzása. A munkások, akiknek már jó néhányszor volt alkalmuk megismerkedni ugyanezeknek a rendőröknek a kegyetlenségeivel, a „Népszava” minden igyekezete ellenére sem tudták magukat azonosítani újdonsült „elvtársaik” „elkeseredésével”. A polgári demokrácia feltárta igazi arcát a dolgozók előtt: a demokratikus szabadságjogok csak addig terjednek, míg a vagyonos osztályokat nem veszélyeztetik, azután a szép szavak helyett jön a börtön, a puskatus, az internálási törvény.

Február végén és márciusban a különböző szervezetek, üzemek és katonai alakulatok gyűléseinek egész sora tiltakozott a kommunista párt elleni terrorhadjárat ellen.

A Kun Béláék letartóztatását követő napon, február 22-én a Galilei-kör gyűlést tartott. Ez határozatában élesen elítélte a jobboldali szociáldemokratákat, „akik már a januári tömegsztrájk (az 1918. januári tömegsztrájkról van szó) idején sem riadtak vissza attól, hogy rendőrkézre adják ellenzéküket”, és leszögezte, hogy a kör tagjai közt egy sem lehet olyan, „aki undorral ne fordulna el attól a demokrácia álarcában fellépő, minden erkölcsi alapot nélkülöző klikk-diktatúrától és terrortól, amely egy nagy koncepciójú forradalmi politika helyett a forradalmi lehetőségek kihasználásának áll útjában, és az egész forradalmi mozgalmat dönti veszélybe”⁵²

A határozat követelte a rendőrök munkásokkal való kicserélését, a kommunistáknak a február 20-i eseményekben játszott szerepének a nyilvánosság ellenőrzése alatti gyors kivizsgálását, és azoknak a személyeknek a fegyházból való azonnali szabadon bocsátását, „kiknek a »Népszava« előtti tüntetésben nyilvánvalóan semmi részük sem volt, s kiket csupán kommunista meggyőződésükért tartóztattak le”.⁵³

A leszerelt katonák a Vigadóban rendezett gyűlésükön tettek hitet a kommunista párt mellett, és olyan határozatot hoztak, hogy ha kell, fegyveresen is kiszabadítják annak letartóztatott vezetőit.

24-én a munkások egyszerre több helyen tiltakoztak a kommunista párttal szemben alkalmazott terror miatt. A munkanélküli vas- és fémmunkások a Nemzeti Lovardában rendezett sokezres gyűlésen fejezték ki felháborodásukat az „embertelen, gyáva és gálád brutalitások fölött”,⁵⁴ amelyeket a fogoly kommunistáknak kellett elszenvedniük. Ezen a napon a Budapesti Munkástanács ülésén is szóvá tették és elítélték Kun Béla és a többi kommunista megkínzását.

Hiába igyekezett a „Népszava” a provokáció során agyonlőtt rendőrök február 25-i temetését felhasználva ismét felszítani a 21-i kommunistaellenes hangulatot, a munkások már nem hagyták magukat félrevezetni. A fővárosban és vidéken egyaránt mind hangosabbá vált a dolgozók tiltakozása a brutális rendőri erőszak ellen. Böhm méltatlankodva emlékezett meg arról, hogy a munkásság „minden szimpátiájával a rendőröktől brutalizált Kun Béla és társai felé fordult. Gyárak és szakmák bizalmi férfiai jelentek meg a »Népszava« szerkesztőségében, a párt egyes vezetőinél és minisztereinél, és erélyes eljárást követeltek – már nem Kunék, hanem – a Kun Bélát brutalizáló rendőrök ellen.”⁵⁵

A letartóztatott kommunisták védelmében fellépett Szovjet-Oroszország kormánya is. Szikratávírón közölte Károlyi Mihállyal, hogy amennyiben Kun Béláékat nem tekintik politikai foglyoknak, megfelelő retorziókat fog alkalmazni.

A munkásság nyomására és a Szovjetunió közbenjárásának hatására a kormány kénytelen volt enyhíteni a bebörtönzött kommunistákkal szemben alkalmazott rendszabályokat, és elrendelte, hogy politikai foglyokként kell őket kezelni. A következő hetekben Kun Béláék börtönéletének körülményei úgy enyhültek, ahogy az országban a szocialista forradalom erői növekedtek.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának vezetői már 1918 decemberében felkészültek a Központi Bizottság letartóztatásának eshetőségére, és kijelölték a párt vezetőségének második és harmadik garnitúráját. Ezeknek tagjait a legnagyobb titoktartással bízták meg, még a Központi Bizottságban dolgozók többsége sem tudott arról, hogy kikből állnak az illegális körülmények között munkába lépő pártvezetőségek.

Alig fejeződött be az első Központi Bizottság tagjainak letartóztatása, a második, illegális pártvezetőség már megkezdte tevékenységét. A legfontosabb feladatnak azt tekintette, hogy a dolgozók tudomására hozza: él és minden terror, letartóztatás ellenére töretlenül folytatja a megkezdett munkát a Kommunisták Magyarországi Pártja.

„Még annyi elvtársunk letartóztatása sem akaszthatja meg egy pillanatra sem a proletárforradalom előkészítésének a munkáját. A proletariátus belső erői és szükségletei teremtették meg és mozgatták azt eddig is, és nem egyes emberek és pártvezérek. És ezek a legyőzhetetlen forradalmi erők mindenkit pótolni fognak, ha száz pártvezetőségünket is fogják agyonveretni vagy letartóztatni a nyomorult vakok, akik képtelenek eszükkel felérni a proletariátus mérhetetlen életerőit!

Rendületlenül folytatni a munkát, elvtársak!

Éljen a tanácsok köztársasága, és a hozzá vezető egyedüli út: a proletárdiktatúra”⁵⁶ – hangoztatta a második Központi Bizottság egyik, ebben az időszakban kiadott plakátja, és arra hívta fel a kommunistákat, hogy fokozott erővel végezzék az agitációs és szervező tevékenységet, újabb munkásokat vonjanak be a párt soraiba.

A pártszervezetekhez sokszorosított körlevéllel fordult az illegális Központi Bizottság, amelyben javasolta, hogy a kerületi és csoportvezetőségek sürgősen üljenek össze, beszéljék meg a pártszervezet további megerősítésével kapcsolatos feladatokat, majd hívják egybe a kerületi pártértekezletet és tájékoztassák a kommunistákat a helyzetről.

A második Központi Bizottság mellett a pártszervezetek irányításában továbbra is részt vettek a Központi Bizottság szabadlábon maradt tagjai: Szamuely Tibor, Vántus Károly, Pór Ernő és mások. Egyes területeken, így például a kommunista katonák között, öntevékeny csoportok vették kezükbe a párt szervezését, az agitációs munka vezetését.

Márciusban már olyanok voltak a viszonyok, hogy a pártmunka irányítását fokozatosan ismét az első garnitúra vehette a kezébe. A jobboldal fogcsikorgatva nézte, hogy a fogházban valóságos pártközpont alakult ki. Kun Béláék gyűléseket tartottak, vitákat rendeztek, szabadon fogadtak látogatókat, gyakran egész üzemi küldöttségek keresték fel őket.

„A fogházból irányított kommunista agitáció méretében és hatásában sokkal mozgékonyabb, erőteljesebb, szélesebb körű, mint amilyen volt a február 21-e előtti bolsevik propaganda”⁵⁷ – állapította meg keserűen Böhm Vilmos.

A rendőrség a párt vezetőinek letartóztatásával egyidejűleg feldúlta és kirámolta a „Vörös Újság” szerkesztőségét és nyomdáját is. A lapot azonban most sem sikerült tartósan elnémítani. Szamuely Tibor Nagyváradra utazott, és az ottani kommunisták segítségével már február 23-án megjelentette a nagyváradi „Vörös Újságot”, amelyet nagy példányszámban küldtek fel Budapestre. A munkásosztálynak a kommunisták mellett való határozott fellépésétől megrettent kormány hamarosan azt is kénytelen volt eltűrni, hogy ismét megjelenjék a budapesti „Vörös Újság”. Március 1-én újra felhangzott a főváros utcáin: „Itt a Vörös!”A szociáldemokrata párt vezetői már a budapesti munkástanács február 24-én megtartott értekezletén is tapasztalhatták, hogy a kommunisták ellen indított terrorhadjárat semmivel sem szilárdította meg a polgári társadalom hadállásait. Az értekezletet bevezető előadást Böhm tartotta Magyarország gazdasági helyzetéről. Célja kifejezetten az volt, hogy a valóban súlyos gazdasági nehézségek feltárásával a munkástanács tagjait az államhatalom átvételére irányuló törekvésektől eltántorítsa. Abban az országban, „ahol nincs anyag, ahol nincs termelés, csak egyetlen képzelt érték van: a papírpénz, egy ilyen országban kormányozni, egy ilyen országból szocialista államot csinálni szinte képtelenség”⁵⁸ – ez volt előadásának legfőbb mondanivalója.

A pártvezetőségnek csalódnia kellett várakozásaiban. Ezekben a napokban már a budapesti munkástanács sem volt olyan engedelmes eszköze a jobboldali pártvezéreknek, mint néhány hónappal korábban. A munkásság hangulatában végbement változások nem maradtak hatás nélkül a tanács tagjainak magatartására sem. A több napon át tartó vitán a hozzászólók többsége nem olyan következtetéseket vont le az ország gazdasági helyzetéből, mint amilyent Böhmék szerettek volna. A felszólalók keményen bírálták a kormánynak és benne a szociáldemokrata minisztereknek az ellenforradalmárokkal és a nagytőkésekkel szemben tanúsított engedékenységét. Többen is követelték, hogy „az ország gazdasági helyzetén ütött rettenetes réseket a kapitalisták vagyonával tömjék be”.⁵⁹ Varga Jenő, a nagy tekintélyű közgazdász, alapos indokolás után határozati javaslatot nyújtott be, amely kimondotta, hogy a termelés újjászervezése nem történhetik többé a régi kapitalista keretben, „az csak a kollektív szellemben történő reorganizáció lehet”.⁶⁰ A javaslat többek között követelte a vagyonadó azonnali kivetését s addig is, amíg annak nagyságát véglegesen meg nem lehet állapítani, progresszív vagyonadó-előleg behajtását a vagyonos osztályoktól. A gyárak, bányák, üzemek társadalmi tulajdonba vételének előkészítésére Varga javaslatot tett egy szocializáló bizottság létrehozására, azzal a feladattal, hogy az konkrét javaslatokat tegyen a kormánynak, hogy mely üzemeket kell államosítani. A munkástanács Varga indítványát határozattá emelte.

A megszakításokkal csaknem két hétig tartó vita sajátosan tükrözte a munkásosztály egyre gyorsuló balratolódását. A második vitanapon, március 3-án, a tanács már olyan felhívást intézett a néhány nappal korábban még a legdurvább rágalmakkal illetett kommunistákhoz, hogy térjenek vissza a szociáldemokrata pártba. A vita utolsó napján pedig az egyik felszólaló, miután Böhm hadügyminisztert „soviniszta ízű beszédeiért”, Garamit pedig a tőkés magántulajdon védelméért bírálta, kifejtette, hogy a munkásságnak választania kell: Párizs vagy Moszkva. A maga választását így fogalmazta meg: „Meg kell csinálni a proletárság vörös forradalmát.”⁶¹

Március első napjaiban már egymást követték a gyárak munkásainak forró hangulatú gyűlései, melyeken a saját anyagi helyzetük megjavítására irányuló követelésekkel együtt felléptek a kommunisták üldözése ellen, követelték a munkásosztály felfegyverzését, a termelőeszközök szocialista tulajdonba vételét.

A „Vörös Újság” március 6-i száma arról számolt be, hogy Lukács Györgynek az Északi Főműhelyben tartott előadását a közönség „tüntető tetszéssel fogadta”. A szociáldemokrata párt kiküldöttjét, aki fel akart szólalni, „nem hallgatták meg, és a nemzetközi forradalmat, a proletariátus diktatúráját éltették”. Ezt követően a Főműhely bizalmi testülete gyűlést hívott össze, amely határozatában követelte a kommunisták szabadon bocsátását, „a rendőrség és a csendőrség lefegyverzését és a munkásság felfegyverzését”, és hogy „minden hatalmat a munkások és falusi szegények tanácsai vegyenek át”.⁶²

Hasonló szellemben foglaltak állást március 9-én megtartott gyűlésükön a vas- és rézesztergályosok, a gépmunkások, reszelővágók, hengerészek, martinászok, a bádogos- és szerelőmunkások is. Ezen a március 9-i vasárnapon a kommunista párt már megtartotta a letartóztatások utáni első nyilvános népgyűléseit is. A Városligetben, a rossz idő ellenére is, több ezren jelentek meg és tettek hitet a kommunista párt, a proletariátus diktatúrája mellett. Szegeden is hatalmas tömeg gyűlt össze a kommunisták felhívására, és a következő határozati javaslatot fogadta el:

„Szeged proletársága kimondja, hogy a kíméletlen osztályharc alapján áll és a kizsákmányolok osztályának feltétlen megsemmisítésére törekszik. Tiltakozik az ellen, hogy az osztályharcos proletárság magyar és orosz* A magyarországi forradalmi mozgalomban részt vevő orosz hadifogoly kommunistákról van szó, akiket a szegedi Csillagbörtönbe zártak.* vezéreit az egyesülési és gyülekezési jog letiprásával börtönbe vetik …”⁶³

Március folyamán számos szakmára kiterjedő sztrájkmozgalom is gyengítette a kormány és a szociáldemokrata párt helyzetét. A sztrájkok főként vidéken robbantak ki, olyan helyeken, ahol a munkásság még nem tartotta annyira a kezében az üzem irányítását, hogy akaratát más eszközökkel is érvényesíthette volna.

Március közepére az üzemi munkásság legnagyobb része már hátat fordított a jobboldali szociáldemokrata vezetőknek, és a kommunista párt mögött sorakozott fel. A légkör a gyárakban mind forróbbá vált.

A proletárdiktatúráért folyó harc kiemelkedő eseménye volt a budapesti munkásság fellegvárában, Csepelen rendezett nagygyűlés a párizsi kommün születésének 48. évfordulóján, március 18-án.

A forradalmi hangulatú gyűlésen, amelyre több mint 5000 munkás és a csepeli vörösgárda vonult fel, két határozatot fogadtak el. Az első elítélte a kommunisták letartóztatását és fogva tartását. Kimondta, hogy „a csepeli összmunkásság a fogva tartott kommunisták azonnali szabadon bocsátását követeli, s ennek a határozatnak minden erejével érvényt szerez”.⁶⁴ A gyűlés a határozathoz való csatlakozásra szólította fel a budapesti gyárak munkásait. A határozatot támogatta a csepeli munkástanács jelenlevő szociáldemokrata képviselője is, s „beszédében élesen ostorozta a szociáldemokrata párt vezetőit, akik letértek az osztályharc álláspontjáról, és kizárólag a burzsoázia szolgálatába szegődtek”.⁶⁵

A második határozat megbélyegezte a szociáldemokrata párt vezetőségét, mert az „letért az osztályharc útjáról”, és bejelentette: „A gyár proletársága elhatározta … hogy a kommunista párt programját teljes egészében magáévá teszi és elfogadja.”⁶⁶

A gyűlés részvevői fegyvereket követeltek, hogy a proletárdiktatúráért harcolhassanak.

„Eltökélt szándékunk volt, hogy Kun Bélát és társait kiszabadítjuk a gyűjtőfogházból. Bíztunk abban, hogy a többi gyár munkásait is megnyerjük ügyünknek, mert a Chlepkó Ede vezette kispesti Lipták-gyári munkások előzetes megbeszélésünkkor megígérték, hogy minden körülmények között együtt harcolnak Csepellel”⁶⁷ – írja az egyik csepeli kommunista.

A március 20-át megelőző napokban a szociáldemokrata párt vezetőségének legbiztosabb támaszai is meginogtak. A munkások a gyűléseken fellépő jobboldali vezetőket már meg sem akarták hallgatni. A pártvezetőséget naponta újabb és újabb megrázkódtatások érték. Talán a legfájdalmasabb az volt számukra, hogy a korábban mindig megbízható támogatójuknak bizonyult nyomdászok is szembefordultak velük; sztrájkba léptek, leváltották a régi vezetőséget, és új, kommunista többségű sztrájkbizottságot választottak.

Március 19-én a munkanélküliek több ezres tömege felvonult a Várba, és valósággal megostromolta a Népjóléti Minisztériumot. Peidl csak úgy tudott megszabadulni az elkeseredett tömegtől, hogy ígéretet tett: követeléseiket még aznap a minisztertanács elé terjeszti.

Ezekben a hetekben viharossá vált a vidék, a falvak atmoszférája is.

A hosszú késedelmeskedés után, február 16-án kiadott földreformrendelet, a XVIII. néptörvény, nem elégítette ki a szegényparaszti tömegeket. A parasztság túlnyomó többsége ebben az időben már a nagybirtok megváltás nélküli, forradalmi kisajátítását követelte, és nem akart végeláthatatlan terheket vállalni azért, hogy a földek értékét a földesuraknak megtérítse. A törvény szerint azonban a földhöz juttatottak csupán aközött választhattak, hogy örökbérletben művelik a földet – és ebben az esetben fizetik a jelentős bérleti díjat -, vagy pedig megváltják a földet a teljes becsérték azonnali vagy részletekben történő kifizetésével.

Mélységes felháborodást váltott ki a törvénynek az a rendelkezése, amely a földosztásból kizárta az 1918. novemberi parasztmegmozdulások részvevőit és azokat, akik a nagybirtokon a munkát megtagadták. Ezzel az intézkedéssel éppen a parasztság legforradalmibb elemeit állították még élesebben szembe a földreformtörvénnyel és a kormánnyal.

A parasztság türelmetlenségét a végsőkig fokozta az a lassúság, amellyel a földosztást a kormány végre kívánta hajtani. A bürokratikus állami szervek bonyolult eljárásával évekig is eltartott volna, amíg az igénylők a földhöz jutnak.

Hogy a parasztok közötti feszültséget enyhítse, és a maga példájával a földbirtokosokat is jobb belátásra serkentse, Károlyi Mihály, a köztársaság elnöke, február 23-án ünnepélyes körülmények között elkezdte a földosztást a saját, kálkápolnai földbirtokán. Példája azonban nemigen talált követőkre, és a helyzet február 23-a után maradt a régiben.

Januárban és február elején a szegényparasztság még általában beérte azzal, hogy gyűlésein a föld azonnali felosztását, földosztó bizottság kiküldését kérte, vagy terveket készített a közeli nagybirtokok felosztására. Ahogyan közeledett azonban a tavasz, annál nagyobbra nőttek a paraszti aggodalmak, mert nem indokolatlanul számítottak arra, hogy ha a tavaszi munkákat még a földbirtokos végezteti, a termést is ő fogja betakarítani.

A nagybirtokos osztály ragaszkodott a földhöz, az utolsó pillanatig, ameddig csak lehetséges volt, meg akarta tartani. A tavaszi munkák elvégeztetésével azonban késedelmeskedett, mert nem akart további anyagi befektetéseket fordítani arra a földre, amelynek tulajdonjogát már csak bizonytalan ideig mondhatta magáénak. Mindez hozzájárult a mezőgazdasági munkanélküliek számának növekedéséhez, és a helyzetet még jobban kiélezte.

Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a parasztság nem fogja türelmesen megvárni, míg a földreformtörvény szerint megalakuló bizottságok nagy lassúsággal minden faluban – hosszú hónapok, esetleg évek múlva – felosztják a nagybirtokokat. Mind szélesebb visszhangja volt azoknak a jelszavaknak, amelyeket a kommunisták terjesztettek el a falun a föld forradalmi kisajátításáról.

A parasztság soraiban a földbirtokviszonyok forradalmi átalakításának két irányzata bontakozott ki.

A parasztok nagy része a földbirtokok haladéktalan, megváltás nélküli felosztását kívánta.

Az idő előrehaladtával azonban jelentékenyen nőtt azoknak a tábora, akik a nagybirtokoknak termelőszövetkezetté való átalakítását követelték. Mindenekelőtt a gazdasági cselédség soraiban volt sok híve a szövetkezeteknek. A cselédek megszokták a közös munkát, bennük a föld magántulajdona iránti vágy nem volt olyan erős, mint a parasztság más rétegeiben. Az októberi forradalom óta bérmozgalmaikkal igen kedvező eredményeket értek el, és a jó bért sokan nem akarták felcserélni a talpalatnyi földdel járó bizonytalansággal és gondokkal. A parasztok közül mind többen döntöttek a szövetkezet mellett azért is, mert ezt látták a legegyszerűbb és leggyorsabb módnak ahhoz, hogy – ha kollektív formában is – a földet birtokukba vegyék és munkához jussanak.

Az utóbbi megoldást támogatták a kommunisták és a szociáldemokrata párt egyre erősödő balszárnya is.

Március 2-án a szegedi munkástanács kezdeményezésére, Szegeden kongresszusra ült össze az Alföld munkástanácsainak mintegy kétszáz küldötte.

A falvakban végbemenő forradalmi erjedést tükrözte az a határozat, amelyet a kongresszus a baloldali szociáldemokraták kezdeményezésére elfogadott.

A határozat csatlakozott a budapesti munkástanácsnak a szocializálás meggyorsítását követelő állásfoglalásához, követelte a pártközi béke felfüggesztését, a szabotáló gyárosok és földbirtokosok vagyonának elkobzását, a nagybirtokok megváltás nélküli kisajátítását és nagyobb részüknek a termelési szövetkezeteknek való juttatását.

A földreform végrehajtásának módja egyike volt azoknak a kérdéseknek, amelyek miatt kiéleződött az ellentét a szociáldemokrata párt vezetésének jobb- és balszárnya között. A dolgozók forradalmasodása következtében a baloldali vezetők egyre bátrabban és határozottabban fordultak szembe a jobbszárny és a centrum embereivel, akik továbbra is ellenálltak minden olyan törekvésnek, amely a polgári társadalom alapjai ellen irányult.

A földek megváltás nélküli kisajátítását és a termelőszövetkezetek létrehozását követelő erők élére a szociáldemokrata pártban maga a párt titkára, dr. Hamburger Jenő állt.

Hamburger, a szegényekkel együttérző nagykanizsai orvos, már fiatal korában rádöbbent arra, hogy a legáltalánosabb népbetegség, a nyomor, csak a tőkés társadalmi rend megszüntetésével gyógyítható meg. Ezért kapcsolódott be a munkásmozgalomba, ezért vállalta a szocialista forradalmárok sorsát. A háború alatt ő vezette a nagykanizsai munkások harcos megmozdulásait: az 1917. évi nagy éhségtüntetést és az 1918. januári sztrájkot. Hadbíróság elé állították, börtönbe vetették, és csak az októberi forradalom nyitotta ki cellájának ajtaját. Mivel a szociáldemokrata párt vezetői nem dicsekedhettek hasonlóan bátor tettekkel, a nagy népszerűségnek örvendő Hamburgert – a pártvezetőség tekintélyének megerősítése érdekében – megbízták a párttitkárság vezetésével.

1919 elején Hamburger a kibontakozó termelőszövetkezeti mozgalom hatására szembefordult a pártvezetőség és a kormány hivatalos álláspontjával, és a nagybirtok forradalmi kisajátításáért, a mezőgazdasági szövetkezeti nagyüzemek létrehozásáért harcolt. Funkciója lehetővé tette, hogy nézeteit a szociáldemokrata párt szervezeteiben terjessze, és hogy ennek érdekében időnként még a „Népszavá”-t is felhasználja. Így történhetett az meg, hogy amíg a szociáldemokrata miniszterek és a párt hivatalosan a nagybirtok megváltása mellett foglalt állást, a „Népszava” március 4-i számában olyan cikk jelent meg, amely szerint nem szabad ragaszkodni a földreformról szóló törvény betűjéhez, és a földreformot még akkor is végre kell hajtani napok, hetek alatt, ha annak minden pénzügyi és jogi kérdését félrelökik.

„Azt kell tehát kívánnunk, hogy a földreform országszerte a szövetkezeti alapra helyezett nagyüzemi termelés útján menjen végbe. Minél nagyobb területen lehet a szövetkezeti nagyüzemet – az érdekelt földművelő nép belátáson alapuló, önkéntes hozzájárulásával és közreműködéseivel – megvalósítani, annál kisebb rázkódással és veszéllyel fog végbemenni, és annál áldásosabb eredményű lesz a földreform. Éppen ezért a termelőszövetkezetek megalakítását és az ezekre alapított nagyüzemi termelést nemcsak hogy megakadályozni nem szabad, hanem az államhatalom minden rendelkezésre álló eszközével elő kell mozdítani” – hangoztatja a cikk.

A minisztertanács és a pártvezetőség ismételten a föld erőszakos kisajátítása és a szövetkezeti mozgalom ellen foglalt állást. Ereje, tekintélye azonban túlságosan kevés volt ahhoz, hogy a parasztság radikális tömegeivel szemben akaratának érvényt szerezzen.

Február végén és március első felében elsősorban Somogy megyében a tűzvész gyorsaságával és ellenállhatatlanságával elfoglalták a nagybirtokokat, és termelőszövetkezeteket alakítottak.

Hamburger miniszteri megbízottként Kaposvárra utazott, ahol Latinka Sándorral, a földmunkások és kisgazdák Somogy és Tolna megyei titkárával élére állt a szövetkezeti mozgalomnak.

A kaposvári munkástanács már február 25-én határozatot hozott a megye leghatalmasabb nagybirtokának, a Mezőgazdasági Ipar Rt. több mint 40 000 holdas bérleteinek és a hozzá tartozó iparvállalatoknak szövetkezeti tulajdonba vételére. Március 3-án Hamburger az uradalmat annak minden élő és holt felszereléseivel együtt átadta a cselédségnek, hogy az termelőszövetkezeti formában művelje tovább. Ezt követően, napok alatt több Somogy megyei nagybirtokon alakították meg a termelőszövetkezetet: március 4-én Pusztaberényen, 5-én a kegyesrend mernyei, szentmiklósi és vádéi uradalmán, 6-án Öreglakon és Vityán, 10-én Mesztegnyőn. A mozgalom rövidesen átterjedt Tolna és Fejér megyére, de az ország távolabbi részeire is.

A minisztertanács március 6-án foglalkozott a somogyi eseményekkel. A leghosszabban Nagyatádi Szabó István ecsetelte a mezőgazdasági cselédek eljárásának veszélyességét.

Néhány nap múlva Nagyatádi úgy döntött, hogy személyesen utazik Kaposvárra, és a maga miniszteri tekintélyével lép fel a szövetkezetek ellen. Március 10-én azonban a Kaposvárra érkező Nagyatádit mintegy 20 000 paraszt és munkás fogadta olyan izzó hangulatban, hogy a miniszter, akit csak nagy nehezen engedtek szóhoz jutni, kénytelen volt kijelenteni: „csak azért jött Kaposvárra, mert a törvényt a nép előtt szankcionálni akarja. Nem akarja a termelőszövetkezetek munkáját megzavarni.”⁶⁸

A gyűlés után a megrettent Nagyatádi Hamburgerékkel írásos megállapodást is kötött, amelyben még egyszer leszögezte, hogy „a Somogy megyei szocialista termelőszövetkezetek megalakítását… mint egyedül helyes és célravezető eljárást … helyesli, és mint népgazdasági miniszter, ezennel megerősíti”.⁶⁹ A továbbiakban arra is kötelezte magát, hogy gondoskodik a termelőszövetkezeteknek forgótőkével való ellátásáról, sőt hozzájárult, hogy az általa vezetett minisztériumban egy szociáldemokrata megbízott teljes jogkörrel lásson hozzá a termelőszövetkezetek szervezéséhez.

Március 20-ig már az ország minden megyéjében alakultak termelőszövetkezetek, általában azokon a helyeken, ahol a gazdasági cselédség a parasztságnak számbelileg jelentős részét tette ki. A kormány az utolsó pillanatig akadályozni igyekezett a mozgalom továbbterjedését, és ahol tehette, ennek érdekében erőszakot is alkalmazott. A március 20-i „Népszava” közölte például, hogy amikor Nagyrőcén egy 4000 holdas birtokot a gazdaság munkásai hatalmukba akartak venni, a Nagykanizsáról kiküldött lovas rendőrök segítségével akadályozták meg őket szándékuk végrehajtásában.

A kommunista párt a szövetkezeti mozgalmat teljes erejével támogatta, és úgy tekintette, hogy az „valóságos mentsvára lehet a forradalomnak”. „Helyes útra terelve a dolgot, biztosítani lehetne a proletárság élelmezését, megszűnne az ellentét a város és a falu között, a falu népe és a városok munkássága egy tábort alkotnának”⁷⁰ – írta a „Vörös Újság”.

A szövetkezetek létrehozásáért folyó harc sikerei ellenére kétségtelen tény, hogy a parasztok többsége földosztást akart, természetesen nem úgy, ahogyan azt a kormány elrendelte, hanem megváltás nélkül és haladéktalanul. Még a cselédség egy része is csupán átmeneti jellegűnek tekintette a szövetkezeteket, amelyekben addig kívánt együttmaradni, amíg a föld felosztásának feltételei meg nem érnek.

A parasztság egyre türelmetlenebbül várta, hogy valami történjék már a földdel. Ebben a növekvő türelmetlenségben már egy új, a novemberinél sokkal erősebb, az egész országra, valamennyi községre kiterjedő parasztfelkelés energiái lappangtak. A legtöbb falu parasztsága még csak sürgette a földek átadását, de a kérelemnek már leplezetlen fenyegetés adott nyomatékot.

„Az éhezők még életük feláldozása mellett is a kért földterülethez ragaszkodnak.

Nagyságos Úr jól tudja, hogy 3 hold földből a lakosok megélni nem tudnak, melyet nekik átengedni méltóztatott. Ebből kifolyólag egyhangúlag elhatároztatott, hogy 24 órán belül értesítse az Uraság az újbaroki éhezőket, hogy hajlandó nekik a kért földet megadni vagy sem. Úgy mondván, aki az életük és terjeszkedésük ellen tör, méltó az akasztófára”⁷¹ – írták az újbaroki szegényparasztok március közepén a földbirtokosnak.

A szocialista forradalom vidéki erőinek előretörése mutatkozott meg abban is, hogy nagyon sok helyen megszüntették a régi polgári közigazgatást és a hatalmat a tanácsok vették kezükbe. A megyék nagy részében: Somogyban, Komáromban, Fejérben, Nógrádban, Abaújban, Szabolcsban, Hajdúban, Békésben, Csanádban, Tolnában, Borsodban elkergették a forradalommal szembeszálló főispán-kormánybiztosokat, és sok helyen direktórium vette helyettük át a megye irányítását. Sok nagyobb városban, mint például Szegeden, Kiskunfélegyházán, Hódmezővásárhelyen stb. szintén a munkástanács ragadta magához a helyi hatalmat. A főváros után a vidék is egyre inkább kicsúszott a kormány kezéből.

A polgári-szociáldemokrata koalíció és a kommunista párt egyaránt tisztában volt azzal, hogy a polgári rend és a proletárdiktatúra között folyó harcot végül is az fogja eldönteni, hogy kinek az oldalán állanak nagyobb fegyveres erők. A hadseregnek és a többi fegyveres alakulatnak a megnyerése mindkét fél számára életfontosságú kérdés volt.

Hadügyminiszterré való kinevezése után Böhm mindent megtett, hogy a kormány célkitűzéseinek megfelelő fegyveres erőt hozzon létre.

Az a hadsereg, amelyet annak idején még Bartha kezdett szervezni az öt legfiatalabb korosztályból, egyaránt alkalmatlannak mutatkozott a kormány nacionalista külpolitikai törekvéseinek érvényesítése és az országon belüli forradalmi erők ellen való felhasználás szempontjából. A katonák forradalmi magatartása miatt az öt közül a három legfiatalabb korosztályt már 1919 februárjáig kénytelenek voltak leszerelni.

Böhm elhatározta, hogy a hadseregszervezést új alapokra helyezi, és a kényszerrel besorozott fiatalok helyett önkéntesekből szervez egy minden szempontból megbízható pretoriánus gárdát. A régi alakulatokból csak olyanokat kívánt megtartani, aki „nem mezőgazdasági foglalkozású egyén, s akit a bizalmi testület alkalmasnak tart arra, hogy köztársasági érzelmeivel és fegyelmével hasznos tagja legyen az új hadseregnek”.⁷² Az új legénységet elsősorban a szakszervezetekben végzett toborzás útján kívánták összegyűjteni, hogy a szociáldemokrata párt befolyását a katonákra maradéktalanul biztosítani tudják.

A kommunista párt felvilágosította a katonákat és a dolgozókat az önkéntes hadsereg igazi céljáról.

„Jól tudja a burzsoázia, hogy mit csinál. Olyan fegyveres erőt akar összeszedni, amely önként fogja letörni, vérbe fojtani a proletárforradalmat. Elszedi a fegyvereket a proletároktól, és felfegyverzi saját embereit. Az új hadsereg egyetlen, be nem vallott célja a forradalmi proletariátus féken tartása, a proletárforradalom leverése.

… A proletárokat lefegyverzik, a burzsoázia hadseregét felfegyverzik szociáldemokrata ellenőrzés mellett.

Fegyverezzék fel magukat a proletárok! Ne tűrjék a burzsoáziának ezt az alattomos merényletét! A proletárforradalom sikerét csak az biztosíthatja, ha a proletariátus maga vívja meg végső osztályküzdelmét, és nem bízza senki másra. Ne bízza se miniszterre, se kormánybiztosokra. A forradalmat osztályok hajtják végre, a proletárforradalom hadserege csak maga a proletár osztály lehet.”⁷³

A kormánynak az új hadsereggel szemben táplált várakozásaiban mélyen kellett csalódnia.

A szervezkedés akadálya mindenekelőtt azoknak a dolgozóknak nagyfokú közömbössége volt, akikre Böhm az új hadsereget alapozni szerette volna. A tervek szerint március 10-ig 70 000 embert kellett volna toborozni, ezzel szemben az előirányzottnak még 10 százaléka sem jelentkezett. A munkások és parasztok nem akarták vállalni a burzsoázia zsoldosainak szerepét.

Nagy ellenállást tanúsítottak a hadsereg átszervezésével szemben a régi alakulatok katonái is. A katonák tudták, hogy az átszervezés célja az ő leszerelésük, és ezért határozottan felléptek a zsoldos hadsereg megteremtésére irányuló törekvésekkel szemben.

„Az Est” március 13-án arról számolt be, hogy Szegeden „a kommunista érzelmű huszárság és tüzérség nem akarja engedni, hogy a tengerészek leszereljék őket”. Hasonló ellenállásra találtak a kommunista befolyás alatt álló egységek leszerelésére irányuló törekvések a fővárosban és az ország más részein is.

A hadseregnek a szocialista forradalom zászlaja alá való felsorakozását elősegítette az a tény, hogy az alakulatok egymás után távolították el ellenforradalmi tisztjeiket, és a katonatanácsok vették kezükbe a vezetést.

A Hadügyminisztérium és a csapatparancsnokságok megkísérelték a katonáknak a munkásoktól való elszigetelését. Ezért adtak ki olyan rendelkezéseket, mint a salgótarjáni dandárparancsnokság: „A csapatoknak felelőtlen munkáselemekkel való sűrű érintkezése … megakadályozandó, nehogy a csapatok ezek rossz befolyása alá kerüljenek.”⁷⁴ A kommunizmus eszméit, a szocialista forradalom mozgósító igazságait azonban nem sikerült a kaszárnyák kapuin kívül rekeszteni.

A hadsereg forradalmasításában hatalmas munkát végeztek a kommunista katonai csoportok, amelyek március húszadikáig már az alakulatok többségében döntő befolyásra tettek szert.

A szocialista forradalom győzelmes megvívása szempontjából legfontosabb budapesti fegyveres erők nagyobb része március második felében már készen állott arra, hogy a kommunisták vezetésével döntő harcra induljon a proletárdiktatúra megteremtéséért.

A hadsereg, a felfegyverzett munkásság hatalmas tömegeivel szemben, az ellenforradalom csupán szánalmasan gyenge és nagymértékben megfélemlített karhatalmi alakulataira támaszkodhatott.

Dietz rendőr-főkapitány így jellemezte a proletárdiktatúra kikiáltását közvetlenül megelőző napok budapesti erőviszonyait:

„Az én 700 emberemmel, amellyel szemben állott 20 000 főnyi helyőrség, 2000 főnyi tengerész nemzetőrség, 18 000 főnyi leszerelt katona és altiszt, 9000 főnyi vasutas nemzetőrség és a felfegyverzett munkásság és még 5000 népőr, tisztára képtelenség lett volna ellenállásra gondolnom, annál kevésbé, mert számításba kellett vennem azt is, hogy az ő kezükben voltak a monitorok, ágyúk, aknavetők, a muníció korlátlan mennyiségben.”⁷⁵

Négy hónap – a történelem időmértékével mérve csupán egy pillanat – telt el a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása óta. Ez alatt az idő alatt a kommunisták – az elinduláskor néhány tucat lelkes forradalmár – meghódították a szocialista forradalom és a proletárdiktatúra eszméjének a munkásosztály túlnyomó többségét, a hadsereget, és hatalmas bázisra tettek szert a föld forradalmi tulajdonbavételéért küzdő szegényparasztság soraiban.

Ha végigtekintünk a novembertől márciusig eltelt idő történetén, és megvizsgáljuk, hogyan alakult a kommunista párt és a szociáldemokrata párt állásfoglalása az ország alapvető gazdasági és politikai kérdéseit illetően, igen érdekes kép tárul elénk. A kommunisták álláspontja és jelszavai egyetlen lényeges problémával kapcsolatban sem változtak meg: már a párt megalakulásakor világos programot adtak: a szocialista forradalom és a proletárdiktatúra megteremtésének programját.

Másként alakultak a dolgok a szociáldemokrata pártnál, ahol az egész pártvezetés a polgári társadalom gazdasági és politikai konszolidációját tekintette alapvető feladatának.

A pártvezetés talpra kívánta állítani a régi államapparátust, és a tanácsokat formális, lényegtelen szerepre akarta korlátozni. Szándékai ellenére a kommunista párt célkitűzése – „Minden hatalmat a munkások, katonák és földtelen parasztok tanácsainak!” – valósult meg. Március közepén a tényleges hatalmat az országban már a tanácsok tartották kezükben.

Garami és társai a leghatározottabban szembehelyezkedtek minden olyan törekvéssel, amely a tőkés magántulajdon ellen irányult. Mégis kénytelenek voltak eltűrni, hogy a munkások, a kommunisták kezdeményezésére, egymás után ellenőrzésük alá vegyék a legnagyobb gyárakat és üzemeket.

A szociáldemokrata párt jobboldali vezetői a földkérdést polgári reform útján kívánták megoldani, mégsem tudtak gátat állítani annak az elementáris erejű mozgalomnak, amely a föld forradalmi kisajátítására irányult. Szembe kellett nézniük azzal a ténnyel, hogy ebben a kérdésben is a kommunisták mögött állt nemcsak a szegényparasztság, hanem a szociáldemokrata párt funkcionáriusainak is egyre nagyobb része.

Böhmék kezdettől fogva a forradalmi katonák és munkások lefegyverzésén, a polgári társadalom védelmére alkalmas hadsereg létrehozásán fáradoztak. Kezükben tartották az e cél megvalósításához legszükségesebb pozíciókat: a Hadügyminisztérium, a katonatanács és a népőrség vezetését is. A fegyveres erőket mégsem sikerült a burzsoá társadalom védelmében felhasználni, sőt ellenkezőleg: a proletártársadalom győzelmének döntő részeivé váltak.

Így lehetne folytatni azoknak a döntő és kevésbé döntő jelentőségű kérdéseknek a felsorolását, amelyekben a szociáldemokrata párt engedni volt kénytelen a kommunista mozgalomnak.

A magyar kommunista párt 1918-1919-ben azért érhetett el hatalmas sikereket a nép megnyerésében, mert a dolgozók egyedül a kommunisták programjában és tevékenységében látták érdekeik, törekvéseik kifejezését. A marxizmus-leninizmus eszméinek hű képviselete, a forradalmi bátorság szembeállítása a gyáva megalkuvással, az elnyomottak és kizsákmányoltak felszabadításáért folytatott önfeláldozó küzdelem – ez volt a forrása a Kommunisták Magyarországi Pártja sikereinek.

Megértették és megérezték ezt a szociáldemokrata pártnak a munkásosztályhoz hűséges vezetői is.

A szociáldemokrata párt és a szakszervezetek vezetői között nem kevesen voltak olyanok, akik mindvégig meg tudták őrizni a munkásosztályba vetett hitüket, és megmaradtak a proletárügy önzetlen szolgálóinak. Ezek – ha a kilátástalanság éveiben sodródni kényszerültek is a reformista árral – a forradalmi események sodrában egyre inkább meggyőződtek arról, hogy a párt hagyományos politikája nem felel meg a történelmi helyzet követelményeinek, a munkásosztály érdekeinek. A párt jobboldali vezetőinek politikájával szemben magatartásuk egyre határozottabban ellenzéki jelleget öltött.

E vezetőknek nagy szerepe volt abban, hogy a szociáldemokrata párt politikája mindinkább balra tolódott.

Landler Jenő és mások márciusban egyre gyakrabban fordultak meg a Gyűjtőfogházban, ahol tárgyalásokat folytattak Kun Béláékkal az együttműködés, illetőleg az egyesülés lehetőségeiről.

Éles ellentétek robbantak ki a pártvezetőség jobbszárnya és a baloldali ellenzék között a nemzetgyűlési választások miatt is. A kormány több hónapi várakozás után ugyanis áprilisra kitűzte a választásokat. A baloldal attól tartott, hogy a választások alapján összeülő nemzetgyűlésen – a vidéki dolgozók politikai szervezetlensége miatt – nagy befolyásra tehetnek szert a szociális forradalommal szemben álló polgári és kispolgári elemek. Ezért a baloldal ellenezte a választásokat, és olyan álláspontot foglalt el, hogy ha azokat mégis megtartják, és polgári többség jönne létre, a budapesti munkásság szétzavarja a nemzetgyűlést.

A választások ellen tiltakoztak a kommunisták is. Rámutattak: a nemzetgyűlési választások megtartása gyakorlatilag egyet jelent azzal, hogy a szociáldemokrata párt lemond a proletárdiktatúra létrehozásáról. A munkásság a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták vezetésével igen aktívan kapcsolódott be a választások körül folyó politikai harcba: tiltakozott kitűzésük ellen, megakadályozta a polgári pártok vezetői választási gyűléseinek megtartását.

A szociáldemokrata párt vezetésében beálló bomlás jele volt az is, hogy Pogány a katonatanács végrehajtó bizottságában felvetette egy új párt: a független szocialista párt megalakításának gondolatát.

A kormány és a jobboldali szociáldemokrata vezetők teljesen elszigetelődtek a tömegektől, és március közepén már érezhető volt, hogy a forradalom, amelynek előrehaladását hasztalanul próbálták meggátolni, hamarosan könyörtelenül elsodorja őket útjából.

„Az egységesnek mutatkozó szociáldemokrata párt március elsejétől fogva már soraiban megbomolva vonszolta a forradalom terheit, és nem volt kétséges, hogy egy erősebb vihar elsöpri a pártot …”⁷⁶ – így rajzolta meg Böhm a polgári demokratikus rendszer legfőbb védőbástyájának helyzetét a márciusi napokban.

A Kommunisták Magyarországi Pártja március 23-ra az Országház térre népgyűlést hívott össze, hogy „a budapesti és környékbeli munkásság forradalmi tömegakaratát” szegezze „a burzsoá kormány fehérterrorja ellen”. A proletárforradalom hívei és ellenfelei egyaránt felkészültek arra, hogy ez a népgyűlés nem egyszerű tüntetés lesz. Minden előjel arra mutatott, hogy kenyértörésre kerül sor a felfegyverzett munkásság és a kormány között.

1919 márciusában több olyan nemzetközi politikai esemény történt, amely döntő befolyást gyakorolt a magyarországi helyzet alakulására.

Március másodikán, Moszkvában, Európa, Amerika és Ázsia forradalmi munkáspártjainak képviselői megalakították a nemzetközi munkásosztály új harci szövetségét: a III., Kommunista Internacionálét. Az alapító tagok között volt a Kommunisták Magyarországi Pártja is, amely az alakuló kongresszusra Rudas Lászlót és Mészáros Gábort küldte ki.

A március 21-ét megelőző napokban az újságok az oroszországi Vörös Hadsereg nagy sikereiről, Galícia és Besszarábia területén történő előnyomulásáról adtak hírt. Egyes jelentések szerint a vöröskatonák annyira megközelítették a Kárpátokat, hogy az ágyúdörgést már a hegyek nyugati oldalán is hallani lehetett.

Bár ezek a hírek túloztak, február és március folyamán az ukrán Vörös Hadsereg csapatai valóban nagyszerű teljesítményeket értek el, és március 20-ig egészen Zsmerinkáig nyomultak előre.

Budapesten általánosan elterjedt vélemény volt az, hogy a Vörös Hadsereg nagyon rövid idő alatt eléri a magyar határt.

Az Ukrajnában lejátszódó események híre döntően befolyásolta a magyar társadalom valamennyi rétegének állásfoglalását. A szocialista forradalom hívei a Vörös Hadsereg győzelmes előnyomulásában a proletárdiktatúra megteremtésére folyó küzdelem sikerének biztosítékát látták, az ellenforradalom erői pedig még kilátástalanabbnak tartották a burzsoá hatalom megvédésének lehetőségét. Sajátos módon még a polgári nacionalizmus hívei között is akadtak olyanok, akik a Vörös Hadsereg sikereit számításaikba vették. Ezek abban reménykedtek, hogy az oroszországi proletárállam hadseregével szövetségben sikeresebben lehet síkraszállni Magyarország területének megvédéséért.

Egy újabb külpolitikai esemény adta meg a polgári-szociáldemokrata koalíciós kormánynak a kegyelemdöfést. Március 20-án délelőtt Vix alezredes, az antant magyarországi megbízottja jegyzéket nyújtott át a kormánynak, amely újabb területek kiürítését követelte.

A belgrádi fegyverszüneti szerződés megkötése óta az antant nem első ízben kényszerítette visszavonulásra a demarkációs vonalakon álló magyar csapatokat.

December elején az erdélyi román csapatok átlépték a belgrádi egyezményben megállapított vonalat, és a Marostól északra nyomultak előre.

December 24-én kapta meg a magyar kormány azt az antantjegyzéket, amely szerint katonailag ki kellett üríteni a következő vonaltól északra eső területet: a Dunától az Ipoly torkolatáig, innen kezdve az Ipoly Losoncig, Losonc-Rimaszombat vonala, majd tovább egyenesen a Ung folyó torkolatáig és az Ung folyó vonala az Uzsoki-hágóig. Január második feléig a csehszlovák alakulatok befejezték a december 24-i jegyzék alapján kiürített terület megszállását.

A március 20-i jegyzék szerint a magyar csapatoknak a Tiszántúl több mint 100 kilométer szélességű szakaszán átlag 50-80 kilométer mélységben kellett visszavonulniuk.

Az antant újabb lépése végleg semmivé foszlatta a wilsoni „igazságos békével” szemben táplált illúziókat, leleplezte a nyugati demokráciák igazi, imperialista arculatát.

A magyar burzsoá demokratikus kormány a világháború utáni külpolitikai orientáció nagy alternatívájára: „Lenin vagy Wilson” – kezdettől fogva határozottan Wilsonnal válaszolt. „Wilson nem jelent egyebet, mint következetes demokráciát, és Európa minden demokratikus erőforrása a wilsoni béke folyamatába torkollik” – írta a „Népszava” 1918. november 19-én. „Nekünk egy elvünk van: Wilson, Wilson és harmadszor is Wilson” – mondotta Károlyi Mihály, pártjának 1918. december 30-i választmányi ülésén. Március 20-án a Wilsonba és a nyugati demokráciák megértésébe vetett remények kártyavárként omlottak össze.

Bebizonyosodott, hogy az antant vajmi keveset törődött a magyar kormány gyakran hangoztatott hűségnyilatkozataival. A párizsi békekonferencián a magyar kérdés tárgyalásánál alapvetően két szempontot tartottak szem előtt: megjutalmazni a háborús szövetségeseket, s ezzel megszilárdítani a közép- és kelet-európai befolyást; megerősíteni ezeket az országokat, és alkalmassá tenni a szovjethatalom és a kommunizmus elleni küzdelemre.

A győztesek diktáltak és Magyarországnak fizetni kellett. Fizetni a nemzetiségeknek a magyar uralkodó osztályok által való évszázados elnyomásáért, fizetni a vesztett háborúért. A környező fiatal államok friss, türelmetlen és mohó nacionalizmusa mögött ott álltak a győztes nagyhatalmak: a magyar polgári-szociáldemokrata kormány enervált nacionalizmusát, az integritáshoz való anakronisztikus ragaszkodását semmilyen erő sem támasztotta alá.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!