(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

„Ha a nácik győztek volna …” — Az óriási kalács felszeletelése — Krím megtisztítása az „idegenek”-től — Területi ígéretek a finn és a román csatlósnak — A meghódított területek „pacifikálása” — „Az Uráltól nyugatra csak német kézben lehet fegyver!” — Keitel parancsa a kommunista felkelő mozgalmak leküzdésére — SIPO és SD jelentések az 1941. október 1—31-ig terjedő időszakaszról — Göring 1941. nov. 7-i utasítása „az orosz munkaerő felhasználására” — Himmler a Kelet germanizálásáról

Még 1941. július 16-án a kelet-poroszországi Rastenburgban, a Führer főhadiszállásán bizalmas tanácskozás folyt Hitler és legközvetlenebb munkatársai, Göring birodalmi marsall, Keitel tábornagy, Rosenberg, a náci párt fő-ideológusa, a megszállt lengyel területek főkormányzója, Lammers birodalmi miniszter között. A megbeszélés tárgya, ahogyan Hitler „szép” hasonlattal jellemezte: „Hogyan lehet ezt a hatalmas kalácsot, Oroszországot, jól, kézhez állóan felszeletelni?”

A Harmadik Birodalom politikai és katonai vezetőinek lelkét 1941. július 16-án, a Szovjetunió ellen indított háború 25-ik napján a közeli biztos győzelem mámorító érzése hatotta át, ezért került sor erre a fontos, halaszthatatlan megbeszélésre.

Hogy miért halaszthatatlan? Hitler indokolása végtelenül egyszerű: a Wehrmacht a legjobb úton halad, hogy tönkrezúzza a Vörös Hadsereget, elfoglalja Leningrádot és Moszkvát — és késő lenne, ha akkor kellene kezdeni a tanácskozást: hogyan aknázzák ki a győzelmet? Hitler megnyitójában ismertette a legfontosabb alapelveket:

„Célkitűzéseinket ne hozzuk nyilvánosságra, de tisztában kell lennünk azzal, hogy mi mit akarunk. Ugyanúgy kell eljárnunk, mint Norvégia, Dánia, Hollandia és Belgium esetében.

Hangsúlyoznunk kell, hogy mi csak kényszerítő szükségből szálltunk meg bizonyos területet, minden rendszabály — például kivégzések, az őslakosság eltávolítása, kiűzése a lakosság érdekét, nyugalmát és biztonságát szolgálja …

Ennek megfelelően — folytatja a Führer — vigyáznunk kell arra, hogy semmi olyat ne tegyünk, ami végleges elrendezésre mutat; ezt előbb titokban, rejtve kell előkészíteni, továbbá hangsúlyoznunk kell, hogy mi hozzuk számukra a szabadságot.”

Hogy azonban Göring és társai ne értsék félre ezt az alapelvet, a Führer sietve hozzáteszi: „Úgy kell beállítanunk a dolgokat, mintha csak mandátumról lenne szó, de előttünk nyilvánvaló kell hogy legyen: mi ezekről a területekről soha nem fogunk kivonulni.”

Göring, kit az elméleti alapvetés helyett jobban érdekelt a konkrét „tényvalóság”, a meghódított és a közeljövőben meghódítandó területek jövőjére, hovatartozandóságára terelte a szót.

Hitler azonnal kész volt a válasszal: a Krím-félszigetet minden „idegen” elemtől meg kell tisztítani és németekkel kell betelepíteni.

(Csak úgy közbevetőleg: „idegen” elemen a Führer a félsziget őslakosságát értette — ami elég sajátságos nézőpont. De Krímet a náci Berlinből nézték, és német területnek hitték, ezért azt képzelték, hogy mindenki, aki ott lakik és-nem német, az idegen …)

Galícia — állapította meg Hitler — 1914 előtt az osztrák—magyar monarchiához tartozott, régi osztrák terület; Ausztria most Németország egy része, tehát természetes, hogy Galícia a Harmadik Birodalomhoz kell, hogy tartozzék.

A Volga mentén laknak németek is — tehát alakítani kell egy úgynevezett Volga-kolóniát, és ez szintén birodalmi terület, „Reichsgebiet” lesz.

Hasonló státust kap Baku környéke is.

Göring azt szerette volna tudni, hogy a Führer milyen területi ígéreteket tett más államoknak?

Hitler nem kertelt: Antonescu a román hadbalépés fejében Besszarábiát és Ogyesszát kérte, azonkívül az Ogyesszától nyugati-északnyugati irányban húzódó területsávot; s ő odaígérte.

Göring és Rosenberg ezt kissé sokallta, de Hitler megnyugtatta őket: Antonescu Romániájának területe nem sokkal megy túl a régi román határokon.

(Hitlernek ebből a megjegyzéséből azt a következtetést kell levonnunk, hogy a Führer — enyhén szólva — kissé hadilábon állott a földrajztudománnyal …)

Hitler így folytatta: „Ami a más országok által támasztott területi igényeket illeti, a finnek Kelet-Karéliát kérik. Ez már nehezebb probléma. Mindenekelőtt azért, mert Mannerheim tábornagy ugyan a Harmadik Birodalom hű szövetségese, de a Kola-félszigeten jelentős nikkel-előfordulásokra bukkantak, tehát erre a finn területre nekünk, németeknek van szükségünk. A finnek megkapják Kelet-Karéliát, továbbá Leningrád környékét, miután a várost a német csapatok — a Führer akaratának megfelelően — a földdel egyenlővé tették.”

(Nem tévedés, az L—221-es számot viselő nürnbergi dokumentumban ezen a helyen szószerint a következő áll: „Der Führer will Leningrad dem Erdboden gleichmachen lassen.”

Mit ígért a többi nyílt és titkos csatlósnak Hitler? „A Führer továbbá hangsúlyozta, hogy a magyaroknak, a törököknek, a szlovákoknak semmi biztosat, bizonyosat nem ígért.”

(Tehát: Horthy, Tiso és Izmet Inomü előterjesztette Hitlernek területi igényeit, a Führer tett is ígéretet, de csak általánosságban, biztosat nem ígért. Ígérni azonban ígért …)

Göring kért ismét szót és azt fejtegette, hogy helyesnek tartaná, ha a balti-államok bizonyos részeit, így például a bjalisztoki erdőket Kelet-Poroszországhoz csatolnák.

Hitler kijelentette: az egész Baltikum „Reichsgebiet”, azaz birodalmi terület lesz.

Így képzelte el Hitler az „óriás kalács” felszeletelését, a Szovjetunió területi feldarabolását.

Persze maradt még jó néhány nyitott kérdés. A legnehezebbnek a finn ügy látszott. A Führer figyelmeztette a tanácskozás résztvevőit: a finnek megkapják azt a területet, amit kértek, tehát Kelet-Karéliát és a földig lerombolt Leningrádot, de nem tévesztendő szem elől, hogy ez az állapot nem végleges: a lehető legnagyobb elővigyázatossággal elő kell készíteni Finnországnak mint szövetségi államnak — Bundesstaat-nak — a Birodalomba való bekebelezését.

A tanácskozás résztvevői, hosszas vita után megállapodtak abban, hogy az elfoglalt és megszállt területeken kik lesznek a birodalmi biztosok. Ilyen teljhatalmú birodalmi biztost kapott volna Moszkva, Ukrajna, a Krím-félsziget, a Kola-félsziget, a Kaukázus és Ostland (azaz a balti-államok).

De most jött a java, a tanácskozás sava-borsa: „Az újonnan megszerzett keleti területekből Éden-kertet kell csinálnunk a magunk számára; e területek számunkra létfontosságúak, a gyarmatok ehhez képest alárendelt szerepet játszanak” — szögezte le Hitler.

Tehát erről volt szó, és Hitler világosan meg is mondta: a keleti hadjáratnak hármas feladata van: „Először az, hogy területi hódításokra tegyünk szert, másodszor az, hogy a meghódított területeket igazgassuk, és végül harmadszor az, hogy ezeket a területeket kiaknázzuk”

Persze, voltak már akkor is bizonyos nehézségek, akadályok. Ilyen például az — állapították meg a résztvevők —, hogy a megszállt területek lakossága minden valószínűség szerint nem lesz hajlandó vakon engedelmeskedni a megszálló csapatoknak, de ezen a nehézségen kemény eszközökkel úrrá lehet lenni.

Keitel tábornagynak komoly aggályai támadtak: vajon el tudja-e látni a náci hadsereg e roppant terület ellenőrzését? Lehetetlen minden pajtához vagy vasútállomáshoz külön őrt állítani. Éppen ezért ki kellene mondani, hogy a lakóhelyükön történt eseményekért maguk a lakosok a felelősek. A lakosságnak tudnia kell hogy a német katonaság mindenkit agyonlő, aki nem teljesíti feladatát.

A Führer osztotta Keitel nézetét és javasolta, hogy a megszállott területeken szolgálatot teljesítő rendőri egységeket lássák el páncélkocsikkal, az összes kiképző repülőtereket a keleti területeken helyezzék el, hogy szükség esetén a Ju 52-es gépek a lázadó csoportok ellen bombatámadásokra felhasználhatók legyenek.

Ehhez Hitler hozzáfűzte: „A meghódított területeket, amilyen gyorsan csak lehet, pacifikálni kell. A legcélravezetőbb, ha kiadjuk a parancsot: mindenkit, aki csak ferdén néz, agyon kell lőni! …”

(Ha valaki kételkednék, üsse fel a háborús főbűnösök nürnbergi pere dokumentumainak XXXVIII. kötetét, és abban a 92. oldalon a harmadik bekezdés végén megtalálja az idézett mondatot: „Jeden, der nur schief schaue, totschiesse! …”)

Ezekután természetesen már meg sem lehet ütközni azon, hogy Hitler a partizánháborúk megindulásával kapcsolatban a következő vandál kijelentést tette: „Az oroszok most kiadták a parancsot a mi frontvonalaink mögött indítandó partizánháborúra. Ennek a partizánháborúnak is van haszna: lehetőséget nyújt számunkra, hogy mindenkit, aki velünk szembehelyezkedik, kiirtsunk.”

A Führernél tartott tanácskozás résztvevői megállapodtak abban, hogy idegen — azaz nem német — katonai hatalom létesítése az Uráltól nyugatra soha többet szóba sem kerülhet, még ha a németeknek száz évig kell is ezért háborúzniok. A Führer minden utódjának tudni kell: a Birodalom csak akkor van biztonságban, ha az Uráltól nyugatra semmiféle idegen katonaság nem létezik. „Vas alapelvnek kell lenni: soha nem szabad megengedni, hogy más, mint német, fegyvert hordjon … Szlávnak, sem csehnek, sem kozáknak vagy ukránnak, nem lehet fegyvere, fegyvere csak a németnek lehet.”

(Nincs semmi tévedés: a magyarokat még csak említésre sem méltatják. Ennek a népnek — a nácik szerint — el kell tűnnie Európából …)

Ez volt a tanácskozás summája, lényege. Leigázott, rabszolgaságban tartott, lefegyverzett nemzetek, ezt szerették volna a németek, ezt akarta Hitler.

És minden bizonnyal úgy is lett volna, ha a nácik győztek volna Keleten.

A tanácskozáson elfogadott alapelveket a náci katonai és politikai apparátus következetesen, kíméletlenül — és amint Hitler később a berlini japán nagykövettel folytatott bizalmas beszélgetés során kifejtette: tekintet nélkül humanitárius szempontokra — igyekszik a gyakorlatba átültetni, nemcsak a Szovjetunióban, hanem az összes megszállt európai országokban.

Keitel, a hadsereg főparancsnokságának főnöke 1941. szeptember 16-án utasítást ad ki a megszállt európai országokban egyre sűrűbbé váló fegyveres felkelések — tehát hazafias felszabadító harcok — leküzdésére. Keitel megállapítja, hogy a keleti hadjárat megindulása óta a Németország által megszállt területeken mindenütt kommunista felkelések törtek ki. „Ezek az akciók a propagandán és egyes német katonák ellen elkövetett merényleteken túl nyílt felkelés és kiterjedt bandaháború formájában jelentkeznek. Meg lehet állapítani, hogy itt Moszkvából egységesen irányított tömegmozgalomról van szó …” Mivel az eddigi rendszabályok elégtelennek bizonyultak arra, hogy ezeket az általános kommunista felkeléseket leküzdjék, a Führer elrendelte — közli Keitel —, hogy „mindenütt a legkeményebb eszközöket kell igénybe venni, hogy a mozgalmakat a lehető legrövidebb időn belül leverjék … Arra kell gondolni, hogy az érintett országokban egy emberélet sok helyütt semmit sem számít, és elrettentő hatást csak szokatlan keménységgel lehet elérni. Egy német katona halálának megtorlóként ezekben az esetekben általában 50—100 kommunistát kell halálbüntetéssel sújtani. A végrehajtás módjának az elrettentő hatást növelnie kell.”

Keitel utasításában leszögezi, hogy ezen erőszakos rendszabályok keresztülvitelében a bennszülött erőket (landeseigene Kräfte) mellőzni kell. Az indok: ezen erők megerősítése a saját csapatokra nézve nagy veszélyt rejt magában. Ezzel szemben bőséges, nagy összegű díjak és jutalmak kitűzésével arra kell törekedni, hogy megfelelő formában a lakosság támogatását biztosítani lehessen …

A megszállt keleti területeken működő német Sicherheitspolitzei (SIPO) és Sicherheitsdienst (SD), a Biztonsági Rendőrség és a Biztonsági Szolgálat az 1941. október 1-től október 31-ig terjedő időszakaszról szakadatlanul ilyeneket jelent:

„Vulcsinában 8 fiatalt mint partizánt elfogtak és agyonlőttek; Egy gyermekotthon növendékeiről van szó, akik fegyvereket gyűjtöttek és bevették magukat az erdőkbe …

… Egy tisztogatási akció során Mogiljovtól 70 km-re 25 örményt, kirgizt és mongolt feltartóztattak. Ezek hamis igazolványokat mutattak fel, hogy eltitkolják egy partizáncsoporthoz való tartozásukat. Mindnyájukat likvidálták.

… Ticsinino pályaudvarának közelében négy lányt, akik egy vonatot a csavarok meglazításával ki akartak siklatni, agyonlőttünk.

Gorodina közelében három kommunista funkcionáriust és egy politikai biztost (politruk) likvidáltunk.

Mogiljovban 18 személyt lőttünk agyon, akikről bebizonyosodott, hogy politikai funkcionáriusok és politrukok.”

… Minszkben 632, Mogiljovban 836 „őrültet” lőttek agyon.

A jelentési időszakban a likvidált kommunisták, funkcionáriusok és más személyek száma elérte a 37 180-at.

A Bjelorussziában foganatosított zsidó ellenes akciókkal kapcsolatban a SIPO és az SD jelentése a többi között elmondja, hogy Gorodniában 165 zsidó „terroristát”, Csernyigovban 19 zsidó kommunistát likvidáltak.

Boriszovban 321 zsidó szabotőrt és 118 zsidó „fosztogatót” végeztek ki.

Bobrujszkban 380 zsidót lőttek agyon, akik a megszálló német csapatok ellen propagandát fejtettek ki.

„Tatarszkban a zsidók a gettót önhatalmúlag elhagyták és visszatértek régi lakásaikba, miközben megkísérelték, hogy a közben oda behelyezett oroszokat kikergessék. Az összes zsidó férfiakon kívül három zsidó nőt is agyonlőttek.”

Szeldrudub gettójának felállításakor a zsidók részleges ellenállást fejtettek ki, úgyhogy 272 zsidó férfit és nőt kellett (!) agyonlőni, köztük egy politikai komisszárt.

Jellemző jelentésrészlet: „Sok esetben lehetett tapasztalni zsidó nők különösen kihívó magatartását. Ezen ok miatt (!) Kruglojében 28, Mogiljovban 337 zsidó nőt kellett agyonlőni …”

Mogiljovban is megkísérelték a zsidók, hogy a gettóba való átköltöztetést szabotálják; itt 113 zsidót likvidáltak.

Talkában 222 zsidót németellenes propaganda miatt, Marinaborkában 996 zsidót pedig azért lőttek agyon, mert a német megszálló hatóságok által kibocsátott parancsokat szabotálták.

További 627 zsidót Klovban lőttek agyon, mivel szabotázsakcióban vettek részt.

Az „igen nagy járvány veszély” miatt a vityebszki gettó felszámolásakor 3000 zsidót likvidáltak.

A német biztonsági szolgálat jelentése elmondja, hogy a szovjet propaganda rendkívül erős. Különösen hatásos az újság formájában megjelenő röplap, melynek címe: „Hírek a szovjet hazából”. Ez az újság közli a bolsevisták és az angolok sikereiről szóló jelentéseket, a német veszteségadatokat és a partizánok »állítólag« eredményes tevékenységéről szóló tudósításokat. Más röpcédulák a megszállott területen levő asszonyokhoz és leányokhoz szólnak, és arra szólítják fel őket, hogy vegyenek részt a partizánharcokban.

Az ukrajnai helyzettel foglalkozva a jelentés kénytelen elismerni, hogy: „a partizántevékenység a déli szakaszon igen erős …” Kijevben 14 partizánt lőttek agyon. Ugyancsak Kijevben „ártalmatlanná tettek” egy sor NKVD tisztviselőt és politikai funkcionáriust.

A zsidókkal kapcsolatban a jelentés elmondja, hogy a Kijevben történt gyújtogatások miatt megtorló rendszabályként az összes zsidókat elfogták és szeptember 29-én és 30-án, összesen 33 771 zsidót végeztek ki (!) Arany- és értéktárgyaikat, ruháikat a népi németek felruházására, valamint a szükséget szenvedő lakosság használatára átadták a városi hatóságoknak.

(A háború után kiderült, hogy ez utóbbi állításból egy szó sem volt igaz.)

Zsimotirban 3145 zsidót lőttek agyon, minthogy a tapasztalat szerint ezeket mint bolsevista propagandában és szabotázsban részeseket kellett tekintetbe venni”.

Herszonban 410 zsidót végeztek ki, szabotázsakció miatt, büntető rendszabályként.

A zsidókérdés „megoldása” a Dnyepertől keletre eső területen a SIPO és az SD bevetési csoportjainak fellépése folytán energikusan megkezdődött. „A parancsnokságok által megszállott új területeket megtisztították a zsidóktól, eközben 4890 zsidót likvidáltak. Más helyeken az ott lakó zsidókat megjelölték és regisztrálták” …

1941. november 7-én Göringbirodalmi marsall a következő irányvonalakat határozza meg a „szovjetorosz munkaerőfelhasználástekintetében:

„I. Az orosz munkaerő megmutatta teljesítőképességét a hatalmas orosz ipar felépítésénél. Ezért ezt most a Birodalom számára kell hasznosítani …

1. Az oroszokat a hadműveleti területen különösenút- és vasútépítésnél, romeltakarításnál, aknaszedésnél és repülőterek építésénél kell foglalkoztatni. A német építőzászlóaljakat fel kell oszlatni; a német szakemberek a fegyverkezéshez tartoznak; lapátolás és kőtörés nem az ő feladatuk: erre itt van az orosz.

III. Az oroszokat a birodalmi megbízottak alá tartozó területeken és a főkormányzóság területén a II. pontban lefektetett elvek szerint kell felhasználni. Ezenfelül nagyobb mértékben kell alkalmazni őket a mezőgazdaságban; ha hiányoznak a gépek, akkor az emberi kéznek kell teljesíteni azt, amit a Birodalom a keleti térség mezőgazdasági szektorától követelhet. Továbbá: az orosz szénelőfordulások kíméletlen kiaknázására megfelelő számban hazai embererőket kell beállítani.

1. Az oroszoknak a birodalmi területen és a Protektorátusban való felhasználása az igénytől függ. Az igénynél (a szükségletnél) abból kell kiindulni, hogy a Birodalomból el kell távolítani a keveset teljesítő és sok élelmet fogyasztó külföldi munkásokat, és a német asszonyokat a termelő munkában a jövőben nem kell annyira igénybe venni.”

Hadifogoly oroszok mellett „szabad-orosz” munkaerőket is igénybe kell venni. Göring utasítása értelmében a hadifoglyokat már a Birodalom határán túl levő táborokban ki kell válogatni — szakképzettség és egészségi állapot szerint. Egyidejűleg meg kell rostálni őket népiségi — és biztonsági-rendészeti szempontból éppúgy, mint kémelhárító szempontból.

„Tiszteket lehetőleg nem, komisszárokat semmiképp sem, lehet munkára beosztani — mondja az utasítás. — A foglyokat zárt egységekben (legkevesebb 20 fő) kell munkára alkalmazni. A mezőgazdaságban elsősorban nagyüzemek jönnek szóba. Az iparban, beleértve a bányászatot, arra kell törekedni, hogy „oroszüzemek” jöjjenek létre, ahol kizárólag orosz munkaerők dolgoznának — az lenne az ideális állapot — német előmunkások vezetésével.

Az elhelyezés elkülönítve táborokban (barakkokban) történik.

A felügyeletet a munka alatt a Wehrmacht tagjai vagy a német munkások látják el.

A büntetési skálának két lépcsője van: élelmezés-megszorítás és statáriális eljárás alapján végrehajtandó kivégzés.

A ruházatról az első időben az OKW gondoskodik, célszerű egységes ruha.

Lábbeli tekintetében a facipő az előírásos.

Alsó fehérnemű az oroszoknál nem ismeretes és nem szokásos. (!)

Ellátás: az orosz igénytelen, ezért úgy kell élelmezni, hogy az a német élelmezési bázis egyensúlyát ne nagyon érintse. Nem szabad elkényeztetni (!!) vagy a német koszthoz szoktatni, de jóllakottak legyenek, és a foglalkoztatásuknak megfelelő teljesítőképességüket fenn kell tartani.”

Ami a „szabad-orosz” munkaerőket illeti, a Göring-utasítás szerint a bánásmód gyakorlatilag nem különbözik a fogoly oroszokétól.

A „szabad-orosz” munkafeltételeiben a következő szempontokra kell tekintettel lenni:

„1. Lehet egy kis zsebpénze.

2. Hozzátartozóinak ellátását biztosítani kell.
3. Minthogy az ilyen munkaerő a vállalkozónak olcsón áll rendelkezésére, a munkaadónál pénzügyi kiegyenlítést kell tekintetbe venni.
4. A balti-államok őslakosai kedvezményeket kaphatnak. Készpénzfizetésük legfeljebb a Birodalom számára dolgozó lengyelek bérét érheti el.
5. Az ukránok nem élveznek különleges elbánást. A Führer elrendelte, hogy őket a jövőben nem lehet elengedni a hadifogságból.
6. Az oroszok felhasználása semmiképpen sem prejudikálhat a keleti térség bérproblémái tekintetében. Ezen a területen minden pénzügyi rendszabálynál abból kell kiindulni, hogy az igen alacsony bér keleten — nyomatékos Führer-utasítás értelmében — előfeltétele a hadiköltségek háború utáni kiegyenlítésének és a háborús adósságok rendezésének.

Kihágások a legszigorúbb megtorlás alá esnek.

Ez értelemszerűen érvényes az orosz gyarmati területen a „szociális törekvések” minden követelésére.

7. A „szabad-orosz” munkaerők megkülönböztető jelet kapnak, amely őket, mint ilyeneket felismerhetővé teszi …”

A hitleri birodalom minden erejét megfeszíti, hogy a náci hadsereget megfelelő hadianyaggal és felszereléssel lássa el. Hiszen 1939 óta nemcsak a Ruhr- és a Rajna-vidék, hanem szinte az egész megszállt Európa a német Wehrmachtnak dolgozik. Az iparban egyre növekvő munkaerőhiányt a náci gazdasági vezérek rendkívül egyszerűen oldják meg. Az elfoglalt lengyel, holland, belga, görög, francia és ukrán területekről előbb toborzással, majd később kényszerrel viszik a külföldi munkásokat a német hadiiparba. 1941 nyarán 1 millió 400 ezer különböző nemzetiségű hadifoglyon kívül 900 ezer lengyel, 150 ezer cseh, 132 ezer olasz, 90 ezer holland, 87 ezer belga és 69 ezer szlovák munkást dolgoztatnak a német hadianyaggyárak.

Lengyelországban 1939 októberében a 14—16 éves korúakra munkakötelezettséget vezetnek be; amikor ez nem jár kellő eredménnyel, 1940 februárjában megkezdik a lengyel munkások erőszakos elvitelét a Birodalom gyáraiba, bányáiba.

Franciaországban 1942 február elején a 18—50 évesekre munkakötelezettséget állapítanak meg, de itt is a lengyelországi példát követik a nácik, mert nincs elég bevonuló, erőszakhoz kell folyamodniuk.

Ukrajnában 1942 tavasza és decembere között 110 ún. munkahivatalt nyitnak, melyeknek az a feladatuk, hogy ukrán munkásokat „toborozzanak” Németország számára. Amikor a toborzás nem sikerül, itt is az erőszakhoz nyúlnak. A megszállt területeken nem egy esetben körülzárják egy-egy színház vagy mozi épületét és az egész nézőközönséget válogatás nélkül egyenesen a vasútállomásra viszik, vagonokba rakják; irány: a német hadianyaggyárak.

A megszállt keleti területeken 1941—42 telén tovább tombol a SIPO és SD vad terrorja. Az 1942 januári rendőri jelentés közli, hogy az Ostland (balti-államok) nagy részét már megtisztították a zsidóktól.

„Az agyonlövéseket mindenütt úgy hajtották végre, hogy arról a nyilvánosság alig szerzett tudomást, a lakosság és a még megmaradt zsidók körében sok helyütt az a meggyőződés terjedt el, hogy a zsidókkal nem történt semmi, csak kitelepítették őket.

Észtország már mentes a zsidóktól.

Lettországban a Rigában megmaradt 29 500 főnyi zsidóság száma 2500-ra csökkent. Dünaburgban még 962 zsidó él, akikre mint munkásokra okvetlenül szükség van.

Litvániában a síkság és a kis városok teljesen meg vannak tisztítva a zsidóktól. Ez az alapvető meggondolások miatt azért is előnyös, mert a kommunista elemek, elsősorban a lengyel terrorcsoportok — és az ellenállási mozgalom körei felvették a zsidókkal az érintkezést.

Belorussziában is folyamatban van a zsidókérdés megoldása: eddig 33 200 zsidót végeztek ki a SIPO és az SD bevetési különítményei.”

Ugyancsak az 1942 januári rendőri jelentés közli a következőket: „A Rossite melletti Augrina lakói a partizánokat élelemmel, ruházattal támogatták. Mind a kétszázötven lakost elfogták és agyonlőtték. A falut felégették.”

Az 1942. március 1 — március 31-ig terjedő időszakban erősödik a partizánmozgalom, a náci megtorlás mind kegyetlenebb lesz:

„Észtországban a SIPO és az SD parancsnokságai akciót hajtottak végre Usszadicse partizánfalu ellen. A beérkezett jelentések szerint ugyanis Usszadicsében egy nagyobb partizáncsoport gyűlt egybe, hogy onnan romboló akciókat hajtson végre. Számos sínyom mutatta a rendes közlekedési utat a falu felé. Usszadicsét felégették és az egész lakosságot, amelyről kiderült, hogy maradék nélkül támogatta a partizánokat, agyonlőtték.”

A Krímben egy nagyobb akció során 353 partizánt öltek meg harcban.

A szevasztopoli körzet partizánparancsnokát és csoportfőnökét, a bahcsiszeráji körzet kiképző instruktorát, több más vezető partizánnal együtt Bahcsiszerájban elrettentő például nyilvánosan felakasztották …

A zsidókról a márciusi jelentés megállapítja, hogy „az Ostland nagy részben már mentes a zsidóktól. Itt most már a SIPO-nak és az SD-nek csak az a feladata, hogy az országban elrejtve tartózkodó zsidókat elfogják. Sok esetben találtak zsidókra, akik engedély nélkül eltávoztak a gettókból, vagy nem hordták a zsidó-csillagot. Három zsidót, akit a Birodalomból áttelepítettek a rigai gettóba és akik onnan kitörtek, elfogtak és a gettóban nyilvánosan felakasztottak.

A nagyobb akciók során Minszkben 3412, Vilekjában 302, Baronicsiban 2007 zsidót lőttek agyon …

A keleti front többi szakaszán a SIPO és az SD folytatta a nagyobb települések megtisztítását a zsidóktól; Rakovban 15 000, Artyemovszkban 1224 zsidót lőttek agyon, így ezek a helyiségek mentesek a zsidóktól.

A Krímben 1000 zsidót és cigányt végeztek ki …”

Ez már a „germanizálás” kezdete volt.

Himmler 1942 nyarán a következőket jelenti ki: „Az a mi feladatunk, hogy a Keletet germanizáljuk, de nem a régi értelemben, azaz úgy, hogy az ott lakó embereket megtanítsuk a német nyelvre és a német törvényekre, hanem arra kell törekednünk, hogy Keleten csak valóban német, germán vérből való emberek éljenek.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

Japán imperialista tervei Ázsiában — Bevonulás Indokínába — Angol, amerikai, holland gazdasági ellenintézkedések — Japán-amerikai tárgyalások Washingtonban — Ribbentrop és Oshima 1941. nov. 28-i megbeszélése — 1941. dec. 7: japán támadás Pearl Harbor ellen — Roosevelt kongresszusi üzenete és beszéde — Az elsőség az európai hadszíntereket illeti — Hitler és Oshima tárgyalása — A Prince of Wales és a Repulse elsüllyesztése — Japán hódítások Délkelet-Ázsiában és a csendes-óceáni szigeteken — A korall-tengeri és a Midway-szigeti csata

1940. szeptember 27-én, alig három hónappal a nyugati villámhadjárat győzelmes befejezése után a náci diplomácia kezdeményezéséreRómábanmegkötötték a háromhatalmi egyezményt. Ez az egyezmény nem többet és nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy a szerződő felek, Hitler Németországa, a Duce Olaszországa és a Mikádó Japánja megegyeztek egymással a világ felosztásában: Európa nagy része és Közép-Afrika Hitleré, Dél-Európát, Észak- és Kelet-Afrikát Mussolini kapja, míg Japán Kelet- és Délkelet-Ázsiában teremtheti meg a maga birodalmát.

Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy Japán már a háromhatalmi egyezmény aláírása előtt is tett néhány lépést az „új rend” felé vezető úton. 1931-ben megrohanta és bekebelezte Mandzsúriát, 1937-től kezdve pedig háborút viselt Kína ellen, anélkül, hogy hadat üzent volna.

Az ideológiai alapot e hódító, imperialista politikához az az elmélet szolgáltatta, mely szerint a japán ember, a jamató faj — isteni eredetű és rendeltetése: az összes népek leigázása és a világuralom megszerzése. Továbbá: a japáni császári ház tagjai a napistennőnek, Amateraszu Óómikáminak a leszármazottai, tehát a földkerekség minden részének a Mikádó, a japán császár jogara alá kell tartozni …

A második világháború kitörése, Nagy-Britannia és Franciaország sorozatos, súlyos vereségei az európai frontokon, egyre nagyobb mérvű lekötöttségük az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren páratlanul kedvező feltételeket teremtett Japán számára — a Nagy-Kelet-Ázsia-i térségben.

A Mikádó országa nem is késlekedik: 1940. június 18-án, egy hónappal azután, hogy Hollandiát a náci csapatok megadásra kényszerítették, valamint egy nappal azután, hogy az agg Petain marsall Franco tábornok útján Hitlerhez fordult fegyverszüneti feltételekért, a japán kormány az indokínai francia hatóságoknak ultimátumot nyújt át, melyben követeli, hogy Indokína azonnal szüntesse meg a szállítást Kínának. Június 20-án a franciák elfogadják a japán követeléseket, az indokínai határállomásokon japán ellenőrök jelennek meg, majd nem sokkal később Észak-Indokína legjobb légikikötőjét (Hanoj közelében) japán légitámaszponttá alakítják át. Ugyanekkor egyes szélsőséges militarista politikusok nyíltan követelik, hogy japán csapatok szállják meg Holland-Indiát.

A nácik szempontjából balsikerű angliai légicsata után, amikor is kiderül, hogy a Luftwaffe nem tudja megszerezni a La Manche-csatorna felett a légiuralmat, a japán Konoye kormány óvatosabban folytatja terjeszkedési politikáját.

Gyökeresen megváltozik azonban a helyzet június 22-ike után. A Szovjetunió ellen indított náci támadás 11-ik napján, július 2-án a japán császár elnöklete alatt bizalmas tanácskozás folyik le, amelynek egyetlen tárgya: belépjen-e Japán most, azonnal a háborúba? Hosszas vita után megszületik a döntés: fokozni kell a nyomást a francia és a holland gyarmatokra, de lehetőleg kerülni kell a fegyveres konfliktus kirobbanását; meg kell várni, hogyan alakul a helyzet a német—szovjet háborúban?

Három héttel később, július 21-én a vichyi francia kormány beleegyezik abba, hogy japán csapatok szállják meg Indokína déli részét. Ezzel az egyezménnyel Indokína gyakorlatilag Japán uralma alá kerül.

Július 24-én Roosevelt amerikai elnök kijelenti Nomuro tengernagy, Japán washingtoni követe előtt: Japán csapatok megjelenése Indokína déli részén minden kétséget kizáróan Japán támadó szándéka felől tanúskodik. Július 26-án az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália, Újzéland és Holland-India kormányai megtorlásul zárolják a japán követeléseket, a kereskedelmi forgalomban jelentős korlátozásokat léptetnek életbe, nem szállítanak Japánnak kőolajat, ólmot, cinket, gumit és más, a haditermelés szempontjából fontos nyersanyagokat. A japán kormányt igen érzékenyen érintik ezek a korlátozó rendelkezések, és ezért augusztus 28-án Konoye miniszterelnök javaslatára tárgyalások kezdődnek Washingtonban a vitás kérdések rendezésére.

A tárgyalásokon azonban úgyszólván semmi közeledés nem jön létre a két fél álláspontja között. Az amerikai fél október 2-ikán igen határozott hangú jegyzékben rögzíti álláspontját. Először: Japán ismerje el a csendes-óceáni országok területi sérthetetlenségét, másodszor: vonja ki csapatait Kínából és Indokínából.

Amerika pozícióját erősítik az európai keleti frontról érkező hírek: a szovjet csapatok hősi ellenállása keresztülhúzta a náci villámháborús terveket. Október 10-én az angol kormány nyilatkozatban bejelenti, hogy Nagy-Britannia haladéktalanul az Egyesült Államok segítségére siet, ha az utóbbit Japán részéről támadás érné. Érthető, hogy ezek után Washington 1941 októberében sokkal szilárdabb és következetesebb álláspontot foglal el Tokióval szemben, mint akárcsak néhány hónappal előbb is.

A japán militarista körök azonban a német hadseregfőparancsnokság győzelmi jelentései alapján biztosra veszik Leningrád és Moszkva elestét, a Vörös Hadsereg európai frontjának összeomlását, ezért nemcsak hogy engedményre nem hajlandók, hanem ellenkezőleg, egyre harciasabb hangot ütnek meg. Október 16-án Hiraide kapitány, a japán hajóhad szóvivője kijelenti: „A japán— amerikai viszony rendkívül válságos helyzetben van; a japán hajóhad tettekre vágyik.” Ugyanezen a napon a békülékenyebb húrokat pengető Konoye kormány lemond, a császár Tódzsó tábornokot bízza meg az új kormány megalakításával.

E nap harmadik, feljegyzésre méltó eseménye: Göbbels, a Harmadik Birodalom propagandaminisztere meghívja Németország, Olaszország, valamint a csatlósállamok újságíróit, hogy társaságában tegyenek látogatást a közeli napokban elfoglalandó szovjet fővárosban, Moszkvában …

Végül: ezen a napon, 1941. október 16-án az amerikai kormány figyelmezteti a csendes-óceáni hajóhad, valamint a Hawaii-szigeteken állomásozó csapatok parancsnokát: most már tartani kell Japán támadásától, fel kell készülni a támadás visszaverésére.

Az új japán kormány azonban egyelőre semmi támadó szándékot nem mutat, sőt november 6-án a tárgyalások folytatására rendkívüli nagyköveti rangban Washingtonba küldi egyik igen tekintélyes diplomatáját, Kuruszut.

Roosevelt elnök november 17-én fogadja Kuruszu nagykövetet. Három nappal később a japánok előterjesztik új javaslataikat, melyeknek lényege: Japán egy későbbi időpontban hajlandó kiüríteni Indokínát, és nem terjeszkedik tovább dél felé, ha Holland-India és az Amerikai Egyesült Államok ellátja stratégiai nyersanyagokkal, és ha szabad kezet kap Kínában.

Hull külügyminiszter november 20-án nyújtja át az amerikai választ: az Egyesült Államok hajlandó helyreállítani a normális kereskedelmi kapcsolatokat Japánnal, ha létrejön megfelelő, többoldalú megnemtámadási egyezmény, amelyben részt venne Japánon és az Egyesült Államokon kívül a Brit Birodalom, Kína, a Szovjetunió, Hollandia és Thaiföld, továbbá ha Japán kivonja csapatait Indokínából és Kínából.

(E feltételek elfogadása annyit jelentett volna, hogy Japán lemond imperialista célkitűzéseiről.)

Még folynak a tárgyalások, s öt nap leforgása alatt, november24—29-ig, három ízben figyelmezteti az amerikai kormány a csendes-óceáni hajóhad főparancsnokát: bármely pillanatban várható a japán támadás …

November 28-án este Ribbentrop megbeszélést folytat Oshima berlini japán nagykövettel. Ribbentrop kifejti, hogy soha nem volt még olyan fontos a háromhatalmi egyezményt aláíró országok szoros együttműködése, mint most. Lényeges, hogy Japán ne mulassza el a kínálkozó lehetőséget, és lépjen akcióba az új rend megteremtése érdekében Kelet-Ázsiában. A német külügyminiszter szerint gyakorlatilag nincs remény arra, hogy a folyamatban levő japán—amerikai tárgyalások eredményre vezessenek, majd azzal biztatja a japán nagykövetet, hogy ha Japán háborúba keverednék az USÁ-val, Hitler Németországa nem térne ki az Amerikával folytatandó harc elől.

Oshima kitérően válaszol Ribbentropnak ama kérdésére, hogy mik lennének Japán szándékai Amerikával kapcsolatban, mondván, hogy erről nincsenek konkrét értesülései, majd a német hadvezetőség 1942. évi tervei felől érdeklődik.

Ribbentrop ismerteti Hitler felfogását: gyakorlatilag az összes fontos katonai célpontokat elérték a Szovjetunióban, és most lehetővé válik, hogy a német csapatok nagyobb részét visszahozzák Németországba … Ami a jövendő terveket illeti, a kaukázusi hadjárattal a legkomolyabban foglalkoznak; ezenkívül tavasszal a német hadsereg át fog kelni az Urál-hegységen és Sztálint mélyen Szibériába űzi.

Oshima megkérdezi: hozzávetőleg mikor fog erre sor kerülni?

Ribbentrop válasza: a hadjárat a következő év májusában fog megkezdődni.

A japán követ ezzel kapcsolatban kifejezi azt a reményét, hogy ha ez a hadjárat sikerrel jár, Németország és Mandzsukuo között a légi összeköttetést nemsokára meg lehet teremteni.

Ribbentrop: „Ezt Németország már hosszú ideje tervezi. Nem hinném, hogy a következő év nyarán az Urál térsége és Mandzsukuo között a légi összeköttetés lehetetlen lenne.”

Szóba kerül még a német—angol háború állása is. Ribbentrop megnyugtató kijelentéseket tesz a japán követnek. A háború végén — szögezi le Ribbentrop — Angliának nem lesz többé befolyása a nemzetközi kérdésekben. A brit szigeteken kívül fekvő összes birtokait el fogja veszíteni, ezeket Németország, az USA (!) és Japán fogja megkapni. Afrikában Németország megelégszik nagyjából a volt német gyarmatokkal, az afrikai gyarmatok nagy része Olaszországnak jut.

Ribbentrop — Oshima kérdésére — kifejti, hogy szeretnék a háborút a következő évben befejezni, de lehetséges, hogy esetleg tovább is elhúzódik. Ha Japán háborúba keveredik az Egyesült Államokkal, Németország csatlakozni fog Japánhoz. Teljesen lehetetlen, hogy ilyen körülmények között Németország az Egyesült Államokkal különbékét kössön …

(A japán nagykövet a tárgyaláson egyetlen szóval sem említi a német szövetségesnek, hogy valami készül a Csendes-óceánon …)

Tódzsó japán miniszterelnök november 29-én kijelenti: „Japán elhatározta Kelet-Ázsia megtisztítását az amerikai és az angol befolyástól.” November utolsó napjaiban sajtójelentések arról számolnak be, hogy 70 japán csapatszállító hajó tűnt fel a Dél-Kínai-tengeren. Amikor az amerikai kormány ezzel kapcsolatban felvilágosítást kér Tokiótól, december 5-én kitérő, semmitmondó választ kap; a kínai hadsereg déli offenzívájának megelőzését célozzák a folyamatban levő csapatösszevonások.

December 6-ról 7-re virradó éjszaka, pontosan éjfélkor Grew, az Egyesült Államok tokiói nagykövete sürgős kihallgatásra jelentkezik a japán külügyminiszternél, hogy átadja Roosevelt elnök személyes üzenetét Hirohito japán császárhoz. Roosevelt megkísérli, hogy az utolsó pillanatban elhárítsa a katasztrófa bekövetkezését.

1941. december 7-énreggel 7 óra 2 perckor aHawaii-szigetcsoport Oahu szigetétől keletre egy őrszolgálaton levő tengerésztiszt északi irányból nagyobb légihaderő közeledését figyeli meg. Jelenti parancsnokának, de az — abban a hiszemben, hogy amerikai gépekről van szó — szükségtelennek lát minden további intézkedést. Nyolc óra előtt néhány perccel mintegy 150 repülőgép jelenik meg a Hawaii-szigetcsoport fővárosa, Honolulu fölött és zárt, harci alakulatokban az amerikai haditengerészet fő támaszpontja, Pearl Harbor felé tart.

San Franciscóból ekkor érkezik egy nagyobb utasszállító hajó, az utasok a fedélzeten állnak és onnan figyelik a harci repülőgépeket. Örülnek, hogy az amerikai haditengerészet éppen vasárnap reggel, szinte az ő tiszteletükre rendez ilyen látványos hadgyakorlatot. Amikor a hadihajók közelében zuhanni kezdenek a bombák, egy amerikai gépkocsi-ügynök a meglepetéstől ámultan így kiált fel: „Hűha, mi lett volna, ha ez a bomba igazi?!”

Nos, a bombák igaziak voltak, a repülőgépek pedig nem az amerikai haditengerészet, hanem a felkelő nap országának felségjelvényét viselték.

Délután háromnegyed kettőkor a washingtoni hadügyminisztérium egyik megfigyelőtisztje a következő rádióüzenetet fogja fel: „A csendes-óceáni hajóhad parancsnoka figyelmeztet minden hajót, mely Hawaii közelében tartózkodik: vigyázat, ellenséges légitámadás kezdődött. Nem gyakorlatról van szó.” Két perc múlva Knox tengerészeti miniszter telefonon közli a felfogott üzenetet Roosevelt elnökkel a következő szavak kíséretében: „Elnök úr, úgy látszik, a japánok megtámadtak bennünket Pearl Harbornál …”

Egy órával azután, hogy a japán erők megtámadták Hawaii szigetét, Nomura nagykövet Kuruszu rendkívüli nagykövet kíséretében megjelenik Hull külügyminiszternél és átad egy jegyzéket, amely azzal vádolja meg az Egyesült Államok kormányát, hogy titokban háborúra készül Japán ellen; a jegyzék leszögezi ugyan, hogy a diplomáciai tárgyalások folytatását a japán kormány reménytelennek tartja, de egyetlen szóval sem utal arra, hogy a japán haderők megtámadták Pearl Harbort …

(Hull később erről a japán jegyzékről a következőket mondotta: „Ötven éves közpályámon soha nem találkoztam még hivatalos irattal, amelyben ennyire hemzsegett volna a sok hazugság; annyira, hogy szinte érthetetlen volt előttem, hogyan lehet a világon olyan kormány, amely ilyesmire képes.”)

Roosevelt elnök 1941. december 8-án a kongresszushoz üzenetet intéz, s a többi között a következőket mondja:

„Tegnap, december 7-én — és ez a dátum örökre emlékezetes marad — az Amerikai Egyesült Államokat Japán légi és tengeri erői váratlanul és előre megfontolt szándékkal megtámadták … A Hawaii-szigetek ellen intézett tegnapi támadás súlyos károkat okozott az amerikai tengeri és szárazföldi haderőnek. Sajnálattal kell közölni önökkel, hogy nagyon sok amerikai életét vesztette …

Tegnap a japán kormány a Maláji-szigeteket is megtámadta.

Tegnap este japán haderő megtámadta Hongkongot.

Tegnap este japán haderő megtámadta Guamot.

Tegnap este japán haderő megtámadta a Fülöp-szigeteket.

Tegnap este a japánok megtámadták Wake szigetét.

Japán tehát meglepetésszerű támadást indított az egész csendes-óceáni területen …

Mint a szárazföldi és tengeri haderők legfőbb parancsnoka, minden védelmi rendszabályt elrendeltem. Nemzetünk sohasem felejti el, milyen jellegű támadás érte.

Kérem a kongresszust, jelentse ki, hogy a japánok indokolatlan és gyáva támadása óta, 1941. december 7-e, vasárnap óta az Egyesült Államok és Japán háborúban állanak egymással” — fejeződik be Roosevelt elnök üzenete.

Ugyanezen a napon a szenátus és a kongresszus együttes ülésén tartott beszédében Roosevelt elnök rámutat a német, az olasz és a japán fasizmus agresszív módszereinek azonosságára:

„Az út, amelyet az elmúlt tíz esztendőben Japán követett Ázsiában, párhuzamos volt Hitler és Mussolini európai és afrikai útjával. Nincs többé szó puszta párhuzamosságról; olyan jól kiszámított összejátszás ez már, hogy a világ valamennyi szárazföldje és valamennyi tengere egyetlen óriási csataterévé vált a tengelyhatalmak hadászatának.

1931-ben a japánok betörtek Mandzsukuóba — hadüzenet nélkül.

1935-ben Olaszország megrohanta Abesszíniát — hadüzenet nélkül.

1938-ban Hitler elfoglalta Ausztriát — hadüzenet nélkül.

1939-ben Hitler bevonult Csehszlovákiába — hadüzenet nélkül.

1939-ben, valamivel később, Hitler rátört Lengyelországra — hadüzenet nélkül.

1940-ben Hitler elözönlötte Norvégiát, Dániát, Hollandiát, Belgiumot és Luxemburgot — hadüzenet nélkül.

1940-ben Olaszország megtámadta Franciaországot, majd később Görögországot — hadüzenet nélkül.

1941-ben a tengelyhatalmak megtámadták Jugoszláviát és Görögországot s elözönlötték a Balkán-félszigetet — hadüzenet nélkül.

1941-ben Hitler megtámadta Oroszországot — hadüzenet nélkül.

Most pedig Japán megtámadta a Maláji-szigeteket és Sziámot, majd az Egyesült Államokat — hadüzenet nélkül.

A módszer mindig ugyanaz. Benne vagyunk a háborúban. Valamennyien benne vagyunk s benne is leszünk mindvégig. Minden férfi, minden nő, minden gyermek részt vesz az amerikai történelem legfélelmesebb vállalkozásában. Osztoznunk kell a rossz hírekben, a vereségekben éppúgy, mint a győzelmekben, ahogyan a forgandó hadiszerencse hozza.”

A második világháború lángja átcsapott a Távol-Keletre is.

A csendes-óceáni amerikai flotta rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett Pearl Harbornál. A japán orvtámadás következtében elsüllyedt 5 csatahajó, 3 torpedóromboló, 1 aknalerakó hajó és egy célpontnak használt kimustrált öreg hadihajó; 3 csatahajó, 3 torpedóromboló, azonkívül igen sok kisebb hajóegység súlyosan megsérült. A hadikikötő területén a támadás idején 273 repülőgép állomásozott, ezek közül 252 gép pusztult el, legnagyobbrészt a földön.

A japán támadás rendkívül nehéz helyzet elé állítja Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat. Tengeri erőik legnagyobb részét az atlanti-óceáni csata és a líbiai front utánpótlásának biztosítása köti le, azonkívül gondoskodniuk kell a Szovjetunióba irányuló szállítások megszervezéséről is. Az angol légierő részben a brit szigetek fölött, részben az észak-afrikai fronton harcol, csak e frontok valamelyikének meggyengítésével lehet erősítést küldeni a Távol-Keletre.

1941. december 22-énChurchill és Roosevelt Washingtonban tanácskozásra ül össze, és meghozzák a második világháború egyik legfontosabb döntését, mely szerint — tekintet nélkül a Távol-Keleten, a Csendes-óceánon várható veszteségekre, Japán területi nyereségeire —minden lényeges hadfelszerelési cikk szállításában az elsőbbség Európát illeti. Először Hitlert kell legyőzni, mert ha Anglia és a Szovjetunió alulmarad a nácikkal szemben, akkor Hitler és a japán militaristák szövetsége ellen az Amerikai Egyesült Államok egyedül nem tudja megvívni a harcot.

Ez a döntés, tekintettel arra, hogy a Szovjetunió ellen indított náci támadás óta Angliát nem fenyegette az invázió veszélye, a Luftwaffe pedig már nem annyira a szigetország elleni légitámadásokra, mint inkább az „Európa-erőd” védelmére összpontosította nyugaton megmaradt erőit, elsősorban az európai keleti front szempontjából volt elsőrendűen fontos.

A Szovjetunió hatékony megsegítése, minden nélkülözhető hadianyagnak a „tengely” ellen történő felhasználása — kétségtelenül Roosevelttől ered. Ő — ellentétben Churchillel — őszintén és mellékgondolatok nélkül dolgozott az antifasiszta koalíció megerősítéséért, és az adott pillanatban — szinte szembeszegülve az amerikai közvéleménnyel, amelyet erősen megrendítettek a Csendes-óceánról érkezett hírek, és amelyek azonnali, hatékony visszavágást akartak — ki merte mondani: az európai és az észak-afrikai hadszíntéré az elsőbbség …

A japán támadás híre teljesen váratlanul éri a tengelyhatalmakat. Mikor a vezéri főhadiszállásra befut az első hír a távol-keleti eseményekről, Hitler a késő éjszakai óra ellenére magához kéreti Keitel és Jodl tábornokot, hogy megtanácskozza velük, mi a teendő.

Ribbentrop külügyminiszter egyik bizalmas munkatársának kijelenti: javasolni fogja a Führernek, hogy a Harmadik Birodalom azonnal üzenjen hadat az Amerikai Egyesült Államoknak, mert olyan nagyhatalom, mint Németország, nem engedheti meg, hogy esetleg más üzenjen neki hadat …

December 8-án délután 1 órakor Oshima felkeresi Ribbentrop külügyminisztert, hogy közölje a japán kormány kérését: Németország és Olaszország formálisan üzenje meg a háborút Amerikának.

Ribbentrop azt válaszolja: Hitler a főhadiszálláson épp most tárgyal arról, milyen formában történjék meg a hadüzenet, hogy az jó hatást váltson ki a német népből …

A beszélgetés végén Ribbentrop még azt is közli, hogy Hitler 8-án reggel parancsot adott az egész német hajóhadnak: bárhol amerikai hajókra akadnak, támadják meg azokat! (Még a hadüzenet előtt …)

December 11-én Németország és Olaszország megüzeni a hadat az Amerikai Egyesült Államoknak.

Világhódító tervek állanak Hitler és Oshima 1941. december 14-i megbeszélésének középpontjában. Hitler elragadtatott szavakkal emlékezik meg a Pearl Harbor-i támadásról; a hadüzenetnek ezt a formáját „az egyetlen igazi, helyes” megoldásnak tartja; hevült a szíve, amidőn a japánok első hadműveleteiről hallott. Ő maga is több ízben folytatott tárgyalásokat végtelen türelemmel, pl. Lengyelországgal és még a Szovjetunióval is.

(Hitlert, úgy látszik, cserbenhagyta az emlékezőtehetsége: szó sem volt semmiféle lengyel—német vagy szovjet—német tárgyalásokról, amikor már készen volt a terv e két ország megtámadására. Az 1940-es nyugati hadjárat után azonnal megkezdődtek a Fall „Barbarossa” előkészületei …)

Amikor felismerte — folytatja Hitler —, hogy a másik fél semmiféle megegyezést nem óhajt (!), akkor azonnal és minden formalitás nélkül lecsapott. Így fog tenni a jövőben is …

(1939. augusztus 23-án a Wehrmacht főparancsnokai előtt tartott beszédében a Führer kifejezte amaz aggodalmát, hogy valaki — sértő szót használt — az utolsó pillanatban közvetítő javaslattal áll elő …)

Hitler kifejti, hogy Japán belépése a háborúba nagy könnyebbséget jelent Németországnak. Nyíltan meg kell mondania, hogy a tengeralattjáró-háborúban komoly gondjai voltak: eddig könnyen össze lehetett téveszteni az angol és az amerikai kereskedelmi- és hadihajókat, emiatt a tengeralattjáró parancsnokokra hallatlan felelősség nehezedett. Ez most megszűnt: azt a parancsot adta a tengeralattjáróknak, hogy minden hajót torpedózzanak meg, amely csövük elé kerül. (Közben kifejezi azt a meggyőződését, hogy Amerikát le fogják verni; az amerikai katonák harci értékét — 1918-as tapasztalatok alapján — nem sokra becsüli. „Hogyan állhatnának helyt a legvégsőkig olyan csapatok, amelyeknek a dollár az istenük?”)

Oshima válasza: Japán is nehéz körülmények között harcolt, például akkor,, amikor Nankingot bombázták, és a repülőknek parancsot kellett adni, hogy vigyázzanak az idegen követségekre. Most ez megszűnt …

Ekkor következik a Führer számára a tárgyalás kellemetlen szakasza: távol-keleti szövetségese előtt magyarázatot kell adnia a keleti front helyzetéről. Az alaposan „megkozmetikázott” helyzetmagyarázat a következőképpen hangzik:

A frontokon téli harcszünet van.

(Ezekben a napokban teljes erővel folyik a Vörös Hadsereg offenzívája a Don alsó folyásánál és Moszkva körül: december 15-én visszafoglalják Kalinyint, 16-án a Wehrmacht megkezdi nagy visszavonulását …)

Sajnos, egy nagy hadművelet végrehajtása közben 38°-os fagy állította súlyos megpróbáltatás elé a csapatokat és a gépeket. A motorok, a gépfegyverek nem működtek, használhatatlanok voltak.

Néhány hadműveletet természetesen be kell fejezni. Mindenekelőtt Szevasztopolt kell elfoglalni, az ez irányú előkészületek már majdnem befejeződtek; azután tovább kell folytatni Leningrád bekerítését, továbbá a Kaukázus irányában folytatandó hadműveleteket. A frontvonal a tél folyamán keleten Leningrádtól Taganrogig húzódik, és ez lehetővé teszi, hogy a motorizált és páncélos egységeket, valamint a legjobb gyaloghadosztályokat kivonják és a tél folyamán felfrissítsék. Tavasszal a hadműveleteket ismét nagy arányokban fogják megkezdeni.

Oshima tábornok térképet vesz elő és a Führernek részletes előadást tart a csendes-óceáni hadihelyzetről és a szigetcsoportokért folyó harcokról. Közli a Führerrel a japán légierő és hadiflotta eredményeit, továbbá a japán szárazföldi haderőnek a Fülöp-szigeteken és a Maláji-félszigeten való előrenyomulását. Befejezésül kifejti azt a véleményét, hogy Japán Szingapúr elfoglalása után India felé fog fordulni. Ebben az összefüggésben fontosnak tartja, hogy a német és a japán hadműveleteket összeegyeztessék. Nagyon előnyös lenne az, hogy akkor, amikor Japán Indiát keletről megtámadja, a német csapatok Indiát nyugat felöl fenyegessék.

A Führer felvázolja Oshima előtt a következő év hadműveleti terveit és kijelenti, hogy legközelebb délen akar támadást indítani, a Kaukázus irányában, egyrészt az olajra, másrészt az Irak és Irán irányában végrehajtandó előnyomulásra való tekintettel; ez egyértelmű India fenyegetésével. „Az oroszok azt hitték, hogy a németek először Moszkvát akarják elfoglalni, ez azonban csak kisebb jelentőségű …”

(Alig hihető, hogy az 1941 szeptember elején elhatározott „Tájfun” hadművelet, amelynek célja Moszkva elfoglalása volt, azért készült volna, hogy ne hajtsák végre. Megpróbálták elfoglalni Moszkvát, de nem sikerült. Ezért lett „kisebb jelentőségű”… Idézni lehet a magyar szólásmondást: Savanyú a szőlő …)

Hitler ezután így folytatja: „A tél folyamán teljes figyelmét Észak-Afrikára fogja fordítani Németország. Ezentúl minden hajót meg fogunk torpedózni, amellyel tengeralattjáróink a tengereken találkoznak, és így az angolszász flotta súlyos károkat fog szenvedni …”

A Führer végül szükségesnek mondja, hogy a Vladivosztokba irányuló amerikai szállításokat megakadályozzák.

Oshima megnyugtató választ ad. Ez nem okoz különösebb nehézséget, mert az amerikaiaknak egy tengerszoroson kell áthaladniok, s azt tüzérségi tűzzel el lehet zárni. Egyébként az a meggyőződése, hogy Amerika többé semmit nem fog szállítani a Szovjetuniónak …

A japán orvtámadás egyébként nemcsak Pearl Harbornál, hanem másutt is nagy eredményeket hoz. 1941. december 10-én japán repülők felfedezik, hogy a csendes-óceáni brit hajóhad két leghatalmasabb egysége, a Repulse csatacirkáló és a vadonatúj Prince of Wales csatahajó erős torpedóromboló kísérettel a Maláji-szigetek északi partjai felé tart, megakadályozni a japán csapatok partraszállását. A flottacsoportot maga Philips tengernagy, a csendes-óceáni brit hajóhad parancsnoka vezeti.

A felderítő repülők jelentései alapján japán bomba vetők támadják meg az angol csatahajókat és alig két óra leforgása alatt elsüllyesztik a brit hajóhad e két büszkeségét.

1. D. Gallagher amerikai újságíró, aki a Repulse fedélzetén élte át a támadást, a következőket írja a Prince of Wales pusztulásáról: „ … A pilóták ez alkalommal nem bennünket választottak ki célpontul, hanem a Prince of Walest. Alig szálltak el a repülőgépek, a csatahajó hátsó részén vízoszlop és füst emelkedett a magasba. A ledobott torpedók pontosan eltalálták a brit csatahajót.

A hajó egész légvédelmi tüzérsége vadul lőtte a támadó repülőgépeket. De nemsokára a hajó erősen oldalára dőlt. A Prince of Wales egy kilométer távolságra lehetett tőlünk.

A súlyosan megsérült hajó kapitánya jelzésekkel kérdezte tőlünk, hogy a torpedóvető repülőgépek eltaláltak-e bennünket is? Tennan kapitány válaszolt: „Eddig még nem.”

Közben a Prince of Wales még jobban oldalára dőlt. Légvédelmi tüzérsége állandóan dolgozott. Tíz perccel később, 12,20-kor, támadó repülőgépek újabb csoportja közeledett a süllyedőfélben levő hajó felé. A Prince of Wales ekkor másfél kilométer távolságra volt tőlünk és mozdulatlanul állott egyhelyben. Az egyik torpedó robbanása elpusztította a csavarjait.

Valamennyi japán repülőgép a süllyedőfélben levő brit hajóra támadt. Lehettek ötvenen, de talán nyolcvanan is. Köztük sok volt a torpedóvető repülőgép. A Prince of Wales tüzérsége elkeseredetten lőtte őket. A védekezésben a halálosan megsérült csatahajó segítségére sietett a Repulse tüzérsége, a kísérő torpedórombolók pedig körben foglaltak helyet a süllyedő hajó körül.

Ekkor sűrű füst vette körül a csatahajót, úgyhogy körvonalait is alig lehetett kivenni. Láttam, amint az egyik japán repülőgép a vízbe dobta torpedóját. A torpedó célba talált, majd nyomban utána egy másik is. A csatahajó ekkor már csak félig állt ki a vízből. Emberek — mint apró, fekete pontok — ugráltak a tengerbe a sűrű, füsttel teljesen beborított fedélzetről. Ugyanekkor rettenetes erejű robbanás érte a Repulse-öt is jobboldalról. Majd nyomban utána ugyanezen az oldalon egy másik robbanás következett … A hajó veszélyesen oldalára fordult. A hangszórók még egyszer, utoljára megszólaltak: »Minden ember a fedélzetre. Elhagyni a hajót!« A pontos idő 12,25 volt.”

Az amerikai és az angol flottát ért veszteségek döntő hatással vannak az első hónapok hadműveleteire. A japánok megszerzik a Csendes-óceánon a tengeri uralmat, és a levegőben is ők vannak fölényben, így az elszórt, magukra hagyott angol, amerikai és holland támaszpontok egymás után kerülnek japán kézre.

December 8-án a japán tengeri- és légierők megtámadják Guamot, és két nappal később sikeres partraszállást hajtanak végre a szigeten, ahol mindössze 500 főnyi amerikai katonaság állomásozott.

Wake szigete ellen szinte Pearl Harbor megtámadásával egy időben indul meg a japán akció. Négy napig támadják a japán repülőgépek a sziget védőit. Az amerikai csendes-óceáni parancsnokság nem tud utánpótlást, erősítést küldeni. Egy alkalommal, amikor a Hawaii-szigeti tengerészeti parancsnokság rádión — inkább csak udvariasságból — megkérdezi a védőket, hogy van-e valamire szükségük, Wake védőinek ez a híressé vált válasza érkezik: „Ha lehet, küldjetek még több japánt …”

December 23-án Wake szigete fölött is japán hadilobogót lenget a szél.

Hongkong 17 napig áll ellen a japánoknak, a Maláj-félsziget déli csúcsán lévő Szingapúr ostroma egy hónapig tart.

Különösen Szingapúr elvesztése érinti rendkívül súlyosan a szövetségeseket. Szingapúrt, a Csendes-óceán Gibraltárját rendkívül erős tengerészeti- és légitámaszponttá építették ki az angolok. De nem gondoskodtak megfelelő tengerészeti- és légiegységek Szingapúrba helyezéséről, másrészt a tenger felől bevehetetlen Szingapúr kiépítésénél nem számoltak a szárazföld felől jövő támadással. Igaza volt annak a katonai szakértőnek, aki 1941 tavaszán azt mondotta: „Szingapúr gyönyörű istálló, lovak nélkül …”

Szingapúr elfoglalása után a japánoknak ölükbe hullott Szumatra, Jáva, Borneo, Celebes.

(Érdemes megemlíteni, hogy az amerikai New York Times közel egy évvel azelőtt, 1941. február 20-án a következőket írta: „Szingapúrt Indokína, Holland-India sorsát az európai harcok kimenetele dönti el.”)

A Fülöp-szigetek stratégiai jelentősége szintén rendkívül nagy, hiszen a szigetcsoport legészakibb része, a Bataan-szigetek mindössze 80 mérföldnyire vannak Formozától.

December 10-én a japánok légitámadással elpusztítják a Fülöp- szigetek legnagyobb hadikikötőjét, Cavitet, ugyanezen a napon partra szállnak Luzon szigetén. Az amerikai csapatok a japán túlerő elől kénytelenek lassan visszavonulni, de még közel öt hónapig ellenállnak; az utolsó védelmi pont, Corregidor sziklaerődje csak május 6-án adja meg magát.

1941. december 7-től 1942 májusáig Japánolyan győzelmeket arat Távol-Keleten, amelyek — nyugodtan mondhatjuk —jelentőségükben felülmúlták Hitler összes addigi hódításait: 1942 nyarán a japán fegyveres erők tengeren és szárazföldön közel 50 millió négyzetkilométernyi területet tartanak ellenőrzésük alatt. A területi hódítás jelentőségét nagyban növeli az, hogy Japán a meghódított területeken minden fontos nyersanyagot, olajat, gumit, ónt, rezet, kaucsukot megtalál, amire csak szüksége van.

A háború kitörését megelőző években az angolok, az amerikaiak és a hollandok szinte ölbetett kézzel nézték Japán erősödését; katonai támaszpontjaik gyengeségeit, sebezhető pontjait a japán kémszolgálat pontosan felderítette.

A japán támadás körülményeit kivizsgáló amerikai katonai bizottság megállapította, hogy Pearl Harbor kikötőjében a két-három személyes, ún. liliputi japán tengeralattjárók akkor jelentek meg a kikötő bejáratánál, amikor a kikötő belsejét védő sodronyháló le volt eresztve amerikai hajók érkezése miatt …

Érdemes megemlíteni Szingapúr gondosan előkészített és megszervezett ostromával kapcsolatban, hogy a szingapúri angol támaszponttal szemben a félsziget partján japán halásztelep volt, ettől nem messze pedig japán kaucsukültetvény terült el. Nem sokkal a japán támadás megindulása előtt a kaucsukültetvényen nagy jövés-menés volt tapasztalható, mindenütt japánok sürögtek-forogtak és nagyban méregettek. Egy idősebb bombay-i angol, aki véletlenül ott volt egy nagyobb turistatársasággal, tréfásan megjegyezte, hogy ezek a japánok most éppen azt jelölik ki, hogy hol állítják majd fel annak idején a Szingapúrra tüzelő ütegeket …

Az öreg angolnak igaza lett …

A Berlin-Róma-Tokió tengely 1941 őszutóján kedvező helyzetben volt. Két amerikai történész, Nevins és Commager azt állítja „Az Egyesült Államok rövid története” c. munkájában, hogy „1941 decemberében nemcsak lehetségesnek, hanem a legteljesebb mértékben valószínűnek látszott, hogy Németország a Kaukázuson vagy Észak-Afrikán keresztül előrenyomul Kelet felé — ugyanakkor Japán Kínán és Burmán keresztül Nyugat felé tör át, és a két nagy tengelyhatalom Indiában egyesül s ezzel a világ háromnegyede az ő jármuk alá kerül.”

De szerencsére ez nem következik be.

Az észak-afrikai fronton Rommel híres Afrika—Korpsa nem tudja legyűrni a brit birodalmi csapatok ellenállását, nem tudja elérni a Szuezi-csatornát, és 1941 decemberében a szovjet hadsereg Rosztov, Leningrád és főleg Moszkva alatt irtózatos vereséget mér Hitler válogatott hadosztályaira; így Hitler nem válthatja be azt az ígéretét, hogy Európában 1941-ben befejezi a háborút a Szovjetunió ellen.

De hozzájárul a fasiszta hatalmak kudarcához, hogy a távol-keleti háborúban a japánok súlyos stratégiai hibákat is elkövetnek. Ezek közül a legdöntőbb: nem mérik fel kellőképpen azt az óriási lehetőséget, amelyet a Pearl Harbor-i támadás számukra megnyitott. Marshall tábornok, az amerikai hadsereg vezérkari főnöke, 1945. szeptember 1-én az összes hadszíntereken lejátszódott hadműveletek menetéről tett részletes jelentésében a következő, figyelemre méltó megállapítást teszi: „A japán hadvezetőség stratégiai elgondolása már kezdettől fogva felborult, mert a japánok elszalasztották azt a lehetőséget, hogy a Hawaii-szigeteken csapatokat szállítsanak partra, elfoglalják Oahut és a Hawaii-szigetek egyéb fontos támaszpontjait. Ezzel a hadmozdulattal a japánok megfosztották volna ellenfeleiket a legfontosabb védelmi ponttól, sőt a Csendes-óceán nyugati felére kiterjedő hadműveleteiket innen irányíthatták volna. Csak a támadó-országok kapzsisága és stratégiai hibáinak tömege, valamint a szovjet nép és az angol nép hősi küzdelme mentette meg az Egyesült Államokat attól, hogy saját területén ne folytasson háborút.”

Az Egyesült Államok Pearl Harbor után óriási erőfeszítéseket tesz, hogy fel tudja venni a harcot a japánokkal. Az első komolyabb eredmény: a Pearl Harbornál elsüllyesztett és megrongált hajókat igen rövid idő alatt rendbehozzák, és amilyen gyorsan csak lehet, légi erősítést küldenek Hawaiira és más csendes-óceáni szigetekre.

(A teljes kép kialakítása érdekében meg kell említeni, hogy amikor a Pearl Harbor-i veszteségeket számba vették, kiderült, hogy azok rendkívül súlyosak ugyan, de nem katasztrofálisak. Az amerikai flotta szerencséjére a japán támadás idején nem volt Pearl Harbor kikötőjében a torpedórombolók többsége és három elsőosztályú repülőgép-anyahajó.)

Az angol—amerikai—ausztráliai közös védelmi parancsnokságnak sikerül 1942 májusára aránylag szilárd védelmi vonalat kiépítenie, amely Észak-Guineából indult ki és a Salamon-, a Marshall-, Gilbert- és Mariana-szigeteken húzódott végig.

1942 májusában a Korall-tengeren összecsap a japán és amerikai tengeri haderő. Ez az első tengeri csata a világtörténelemben, amelyben a csatahajók nem játszanak lényeges szerepet: a döntő szerep a repülőgép-anyahajóknak, helyesebben a róluk felszálló bombázó és harci repülőgépeknek jut.

A tengeri csatában az amerikaiak elvesztik ugyan a Lexington repülőgép-anyahajót és még két hadihajójukat, de ugyanennyi a japánok vesztesége is. Ennél fontosabb, hogy a japánok nem tudnak felülkerekedni, támadásuk nem jár sikerrel.

A japán előretörés azonban 1942. június 4 és 6 között a Midway-szigeti csatában reked meg véglegesen.

A csendes-óceáni amerikai haditengerészet főparancsnoksága japán rejtjeles táviratok megfejtéséből jó előre értesül arról, hogy hatalmas japán inváziós flotta — mintegy ötven szállítóhajó és harminc hadihajó — indult a Hawaii-szigetcsoport megtámadására és elfoglalására. Kellő időben megteszik a szükséges ellenintézkedéseket és három nap, három éjjel tombol Midway szigete körül az elkeseredett küzdelem. Ezt a tengericsatát is a repülőgépek döntik el.

Az amerikai repülők bátran és elszántan harcolnak. Megörökítésre érdemes a 8. repülőraj támadásának története. Ez a raj hosszas keresgélés után bukkan rá a japán repülőgép-anyahajóra. A raj parancsnoka jelenti a flottaraj főparancsnokának, hogy elérte a japán repülőgép-anyahajókat, de a gépek üzemanyaga kifogyófélben van, és ha végrehajtják a támadást, nem marad elegendő üzemanyaguk a visszatérésre. Spruance tengernagy, a flotta parancsnoka súlyos dilemma elé kerül. Ha megengedi a repülőraj gépeinek a visszatérést, akkor a japán haderő négy félelmetes repülőgép-anyahajója megmenekül, pedig három vagy négy japán repülőgép-anyahajó elsüllyedése döntő változást hozhat a Csendes-óceánon egymással szemben álló tengeri haderők viszonyában. A tengernagy végül is hideg számítással feláldozza a 15 támadó repülőgépet és 45 főnyi legénységét, rádió útján kiadja a parancsot: „Azonnal támadni!”

A Midway mellett vívott tengeri csatában az amerikai tengeri- és légierők elsüllyesztenek négy japán repülőgép-anyahajót, két nehézcirkálót, három torpedórombolót, súlyosan megrongálnak három csatahajót, három cirkálót, lelőnek 275 repülőgépet.

Az eredmény: a japán inváziós flotta kénytelen visszafordulni. Ez az első japán vereség a Távol-Keleten, ezután már a japán tengeri-, szárazföldi- és légierők nem tudnak többé számottevő sikert elérni, a frontok megszilárdulnak.

1942 júniusában fordulat áll be a távol-keleti háborúban is.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!