MÁSODIK RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

11

JANUÁR 3

A pilóták szeretik ugratni Jorge Garmiát:
– Majd ő elmeséli magának, hogyan tévesztette el a házszámot.

Jorge készségesen elmondja kínos esetét:

– Kilencen szálltunk fel a riasztásra Madrid fölé. Az ellenséget nem találtuk meg a két rétegben elhelyezkedő sűrű felhőzet miatt. Amikor már visszafordultunk és áthaladtunk az első rétegen, valahogy elszakadtam társaimtól. Kerestem őket, repülök fölfelé, átmegyek a második rétegen, s azonnal rátalálok az alakulatra. Beálltam a hátsó sorba, és szerfölött elégedett voltam, hogy ilyen hamar felzárkóztam. Nyugodtan repülök, de hirtelen kiüt rajtam a forró veríték. Német kötelékbe kerültem. Azaz más szavakkal: az ördöghöz repülök, egyenesen a pokolban fogok földet érni. Mit tegyek? Ékalakban repülünk, tizennégyen, én a hátsó sorban középen. Igaz, már sötétedett, a látási viszonyok rosszak voltak. Egy szó, mint száz, hirtelen zuhanni kezdtem, száznyolcvan fokos szögben megfordultam, s csak már valahol messze, a felhők alatt tértem magamhoz, ismeretlen helyen. Kiderült, hogy ellenséges terület fölött vagyok. Közben csaknem teljesen sötét lett, s én, egyedül, alig találtam vissza a saját repülőterünkre!

A parancsnok minden harc után még aznap megbeszélést szervez, melyen részletesen elemzik a történteket. A harc eredményeit és körülményeit négy oldalról ellenőrzik: minden egyes pilóta jelentéséből, társainak közléseiből, a megfigyelő állomás adataiból és a földi alakulatok, őrszemek, esetleges szemtanúk közléseiből. A bírálat bajtársias, de aprólékos és szigorú.

Julio ezredes, a madridi front valamennyi vadászgépének parancsnoka, új taktikai módszereket dolgozott ki a légiharc színterének elhagyására. Végül egy módszernél kötött ki. Nem tudom, mennyire spanyol ez a módszer, de bizonyos, hogy bármely más nemzetnek is nagyon megfelel: a harcból csak akkor szabad távozni, amikor az ellenség már átengedte a légiteret. Amíg ezt a szabályt megtartják, az ellenség nem fogja túlságosan elbízni magát. Ha csak egyetlenegyszer is elhagyjuk a légicsata színterét, ha a légiteret egyszer is átengedjük az ellenségnek, ne várjunk semmi jót, bármennyire megfelelt is eljárásunk a hadtudomány előírásainak. Természetesen nem olyan esetekről van szó, amikor az ellenség többszörös számbeli és tűzerő-fölényben van.

A köztársasági vadászok szigorúan tartják magukat a szabályhoz. Ez arra kényszerítette a fasisztákat, hogy jóval kevesebb légitámadást intézzenek a főváros ellen, és változtassanak taktikájukon. Most már három vagy hét Junkersből álló kötelék még fedezet mellett sem meri megkockáztatni a megjelenést Madrid felett. Ha mégis rászánják magukat a látogatásra, akkor 18-20 gép jön egyszerre, egész sereg Heinkellel körülvéve – valóságos körmenet. Rendezett sorokban, méltóságteljesen közelednek, de amikor rájuk ront a sötétzöld, vörös csíkos viharos fergeteg, menekül mind, ki merre lát. Franco tábornok minden Madrid fölötti körmenet után megállapítja, hogy ez vagy az hiányzik. Douglas egyszerű csíkos kabátjának felső zsebében kis noteszt tart. Ide könyveli el a nyereségeket és veszteségeket. A mérleg több mint aktív, egyenesen meglepő. A híres Richthofen-alakulat a világháborúban másfél esztendő alatt 147 gépet lőtt le. Ebből maga Richthofen és még öt kitűnő vadász 120-at. Spanyolország köztársasági repülői két hónap alatt csupán Madrid térségében 70 német és olasz gépet lőttek le (pedig egy modem, villámgyors vadászgép lelövése és egy 1916-os típusú repülő koporsó lelövése között óriási a különbség). Itt nincs egyetlen pilóta sem, akinek 40 levegőben töltött óránál több jut egy lelőtt ellenséges gépre. A legjobb harcosoknak 7, Palancarnak, a hős repülőparancsnoknak pedig, akinek alakulatánál jelenleg tartózkodunk, csak 6,5 levegőben töltött órára volt szüksége egy-egy Heinkel lelövéséhez.

– Hát az ugrást a madridi utcára? Azt hogyan értékeljük?

Az alacsony, zömök, huncut szemű Palancar hadnagy csendesen felel:

– Ahogy akarja, úgy értékeli. Természetesen az összetört gép terheli a számlámat. Én felelek érte. Az igazat megvallva, alig tudtam eldönteni, ugorjak vagy ne ugorjak. A jó katonának nem válik becsületére, ha a repülőgépből kiugrik, amíg az legalább valamelyest használható. Ez az olaszoknál van divatban: alighogy az ember odaér hozzájuk, alighogy lőni kezdi őket, már minden a fejetetején áll, minden füstöl, és egymás után nyílnak ki az ejtőernyők. Az én esetemben azonban nagy harc folyt, drótköteleimet keresztüllőtték. A gép teljesen kormányozhatatlanná vált. Mégis megkíséreltem a megmentését. Még kétszázötven méter magasságban is megpróbáltam felemelkedni, balra fordultam, s igyekeztem valahogyan oldalrepüléssel az egyensúlyt tartani. De sehogy sem ment. Akkor aztán, a földtől már csak 80 méternyire elhatároztam, hogy elhagyom a gépet. Ha életben maradok, gondoltam, majd elszámolunk valahogy. Kiugrottam, és zuhanok egyenesen a tetők felé. Ha kemény is a kobakom, a madridi kőházaknál nem keményebb. Még az a szerencse, hogy a szél felénk fúj: ilyen zsúfoltságban könnyen a fasisztákhoz szállíthatja az embert. Ereszkedem lefelé, és azt gondolom: mi lenne, ha olyan szerencsém volna, hogy tegyük föl, éppen egy bikaviadal-arénába pottyannék … Természetesen ilyesmi nem szokott előfordulni. De hirtelen feltűnik alattam a Castellana-sétány. Szent ég, mennyit epekedtem itt a senoriták után! … No, egyszer csak ott találtam magamat a járdán. Akkor jött csak a haddelhadd. A madridiak majd szétszedtek örömükben. Kabátomat ronggyá tépték. A gépért pedig apránként megfizetek, méghozzá kamatostul: négy Heinkelt már lelőttem, s ha isten segít, lesz még folytatás.

– És hogy lőtte le a híres „fehér galambot”?

Palancar válasz helyett hirtelen futásnak ered, s már futás közben csatolja fel az övét. Beszélgetésünk alatt egyik fülével állandóan a sátor felé figyelt, s most megszólalt ott a telefon. A repülőtéri ügyeletes jelzést ad: „Mindenki Madrid fölé!” Hirtelen, mintha megannyi villám cikázna, minden megelevenedik. Négy perc tizenkét másodperc alatt az osztag indulásra kész, felszáll, s már a levegőben igazodik a vezető Palancar után. A motorok dübörgése még a fülemben zúg, de a vadászok már el is tűntek. Más repülőterekről felszálló alakulatokkal egyesülve, újabb 5 percen belül már harcba is szállnak az ellenséggel.

A várakozás elviselhetetlen. Már kerek 40 perc telt el. Az összecsapás tehát nagy és komoly.

Végre-valahára telefonálnak Madridból, a megfigyelő állomásról. Hatalmas győzelem. A köztársaságiak 6 német vadászgépet lőttek le. Valamennyien köztársasági területre zuhantak. A jelentés végét alig lehet hallani – a repülőtérre diadalmas zúgással tér vissza Pablo hadnagy raja, teljes létszámban.

A visszatérés örömébe gyakran üröm vegyül. A sátorban található hadműveleti napló november 13-áról keltezett oldalán ez áll: „Feladat: fedezni az ellenséges bombavetőkkel szemben a Casa del Campo és Carabanchel Bajo közötti frontszakaszt. Végrehajtás: teljesítve. Ellenséges veszteség: 5 vadászgép.

Saját veszteség: Antonio százados, a repülőraj parancsnoka.”

Az új esztendő első napján a madridi bolsevikok lapja ezt írta: „Dicsőség nektek, repülő elvtársak! Olyan segítséget nyújtottatok fővárosunknak, mint senki más. Életetek állandó kockáztatásával felejthetetlen hőstetteket visztek véghez, hogy megvédjétek Madrid egét a véres kezű gyilkosoktól és hóhéroktól. A spanyol nép örök hálája övez benneteket.” De nemcsak a spanyol nép, hanem az egész világ dolgozói, az egész világ becsületes emberei és természetesen a szovjetek országa is meghajol azoknak a hős köztársasági repülőknek a vitézsége előtt, akik elestek a harcban, és meghajol azok előtt is, akik jó egészségnek örvendenek, s mint népük első lovagjai harcba merték hívni és meg is futamították a fasiszta militarizmus halált osztó légi seregét.

JANUÁR 4

Első ízben láttunk nagyobb tömegben fasiszta foglyokat. Guadalajaránál fogták el őket, Algora és Mirabuena falvak elfoglalásakor. Négyszázan vannak, részben régi, hivatásos katonák, részben mozgósítottak. Belőlük állt a két falu helyőrsége. A köztársaságiak váratlanul törtek rájuk, mire megadták magukat. A madridiak öröme leírhatatlan. A támadást újévi támadásnak nevezik, s azt remélik, hogy most már az egész év így fog eltelni. A foglyokat jobbról-balról fényképezik, cigarettával kínálgatják, ők pedig készségesen felemelik az öklüket, kiabálják: „Salud”, „Éljen a népfront!” Végigvezették őket Madrid utcáin a tömeg örömujjongása közepette. A fasiszták megpróbáltak ellentámadást intézni Algora ellen, a támadás azonban kudarcba fulladt, visszavonultak, s vagy másfélszáz halottat hagytak hátra a sziklás dombokon. A madridi katonák ott kószálnak a holttestek között, lehajolnak, elszedik az iratokat, a fasiszta röplapokat. Mindez új a számukra – az ellenség, bár eddig is szenvedett súlyos veszteségeket, de nem vonult vissza, a köztársaságiak így csak saját harcosaik holttestét láthatták.

Tegnap estére a lázadók egész itteni védelmi körzetét elfoglalták a köztársaságiak. A támadás továbbfejlesztésével el lehetne jutni Sigüenza falaihoz. A csapatok azonban már fáradtak, pihenni kívánnak, nem szokták meg a hegyvidéki harcot. Ráadásul Madrid védelmének jobbszárnyán a lázadók új, igen nagyszabású támadást indítottak. Ezért el kell vonni innen az alakulatokat, és ismét meg kell erősíteni velük a legsebezhetőbb pontokat. A lázadóknak eltökélt szándékuk, hogy elvágják az utat Madrid és az Escorial között. Így akarják elfoglalni az Escorialt és elszigetelni a Guadarramát.

A fasiszta támadás igen váratlanul indult meg, nyomban áttörték a köztársasági vonalakat, és túljutottak a Majadahondát dél felől fedező erdőségen.

A guadalajarai támadás értéke nullára csökkent. Pedig ennek a támadásnak a kedvéért leállították a brunetei hadműveletet. Valaki „odafönt” nagyon keveri a kártyát.

JANUÁR 11

Egész héten át, csaknem szakadatlanul rendkívül kemény harcok folynak. A fasiszták elfoglalták Aravacát és Pozuelót. De mennyibe került ez nekik! Miután roppant veszteségeket szenvedtek, s teljesen kifulladtak, nem folytatták az előrenyomulást. Madridért indított újabb rohamuk ismét eredménytelen maradt.

A mi veszteségeink is igen nagyok. A csapatok, a 35. brigád kivételével, kitűnően verekedtek. De ebből a brigádból is egy század, melyet a fasiszták minden oldalról bekerítettek, hősiesen küzdött, s három ember kivételével az egész század elesett. Egy másik brigád egyik ugyancsak bekerített zászlóalja egész napon át harcolt, s éjszaka igen ügyesen átverekedte magát a köztársaságiakhoz. A 11. (nemzetközi) brigád egyik zászlóját a keresztútnál éjszakai támadás érte. A zászlóalj csendben meghúzta magát, egészen közel engedte az ellenséget, azután iszonyú gépfegyvertüzet nyitott. A fasiszták szétszaladtak, rengeteg halottat hagytak hátra. Most fordult elő első ízben, hogy a köztársaságiak bekerítve is ilyen nyugodtan és bátran harcoltak!

A fasiszták ebben az ütközetben igen sok tankot vetettek be, egyébként különösebb eredmény nélkül. Mulatságos eset: a lázadók egyik harckocsi-szakasza üldözte a visszavonuló 35. brigádot, s abban a hiszemben, hogy Majadahonda már az övék, kirobogott az erdőből. Éppen szembe jött egy gépkocsi, benne egy köztársasági tiszt. A harckocsik láttán már menekülésre gondolt. A lázadók parancsnoka azonban kiszállt a harckocsiból, és fasisztának vélve a köztársaságit, megkérdezte tőle, hogy merre visz az út Majadahonda felé. A madridi némán, kézmozdulattal invitálta a fasisztát az autóba. Kettesben behajtottak a faluba, a harckocsik pedig mit sem sejtve követték őket. A faluban a milicisták tüzelni kezdtek a tankokra. A harckocsik vezetői azonnal lecsapták a tetőket, s megfutamodtak, sorsára hagyva parancsnokukat. A fasiszta tiszt – mi mást tehetett – felemelte a kezét, és megadta magát.

Alakulataink hősiesen harcolnak, de kegyetlenül szenvednek a zűrzavartól, az összevisszaságtól, a szervezetlenségtől és a parancsnokságokban feltehetően elkövetett árulástól. Éppen most derült ki véletlenül, hogy a remisi erdőben kitűnő erődítések – futóárkok, fedezékek, betonozott géppuskafészkek – vannak, melyeket még októberben építettek. Senki sem vette magának Madridban azt a fáradságot, hogy ezt közölje. A csapatok kétszáz lépésnyire harcoltak a kész futóárkoktól, mit sem sejtve létezésükről! A harcosok, minthogy nem tudták beásni magukat, kiürítették az erdőt.

A rés betömésére ide kellett helyezni Lukács brigádját, melynek mind ez ideig nem sikerült kipihennie magát, ide kellett rendelni Listert Villaverdéből, itt kellett összegyűjteni csaknem az egész köztársasági harckocsi-brigádot. Csak január 7-én, több ellencsapás után sikerült megállítani a fasisztákat. Ellentámadásunkat holnapra tűzték ki.

JANUÁR 13

Két napja támadunk. Nagystílűén támadunk, de eredményeink egyelőre kisstílűek.

De félre a tréfával: a támadás valóban jól halad. A csapatok nagy harci kedvvel, bátran indulnak a csatába, a katonák önfeláldozóak, óriási lelkesedés és az az őszinte óhaj tölti el őket, hogy végre bekövetkezzen a fordulat, hogy szerepet cseréljenek az ellenséggel.

A tankok minden elismerést megérdemelnek. A legnehezebb sziklás, dombos terepen, veszélyes árkokon és szakadékokon át, óvakodva a farkasvermektől, a tankelhárító lövegek tüzében betörnek a fasiszták állásaiba, elhallgattatják és megsemmisítik az ellenséges tűzfészkeket, legázolják a katonaságot, tönkreteszik a lövegeket. Három harckocsi útközben tizenkét, teherautón utazó, hatalmas fasiszta gépfegyveres alakulatra bukkant; lekaszálták a géppuskásokat, mielőtt még észbekaphattak volna.

De Pablo harckocsizó-tábornok állandóan az alakulatokat járja, sarkallja a századokat és a szakaszokat, ügyel arra, hogy a gépeket ne tartsák fel az üzemanyag felvétele során, hogy idejében megkapják a hadianyag-utánpótlást, s ami a legfontosabb: ne szakadjon meg a kapcsolat a gyalogsággal. Miguel Martinez állandóan vele van, beszélget a harckocsizókkal, hangulata felcsigázott, túlfűtött. Mindketten elégedettek, ma önmagukat múlták felül.

De Pablo ki akar menni egészen a tűzvonalba; ezért Miguellel együtt átül egy kis páncélkocsiba. Miguelnek ez könnyen megy, de a tábornok csak nagy üggyel-bajjal tudja bepréselni hatalmas atlétatermetét a szűk acélskatulyába. Az arannyal kivarrt sapka kétségtelenül megsínyli ezt a műveletet. A tábornok oda is adja a sapkát a sofőrjének: várja itt meg a sapkával és a Chevrolettel együtt.

Robognak Majadahonda felé. A hegyek közti széles völgyet fehér és fekete tüzérségi füst üli meg. A hegyek visszhangozzák a robbanásokat. Az út mentén álló házacskánál találkoznak a fasiszta és a köztársasági ütegek lövedékeinek pályái. Így nem is lehet tudni, melyik fél kezében van a ház. Gyalogságunk megkerüli, a harckocsik elrobognak mellette, mintha észre sem vennék.

Miguel és de Pablo kiszáll a páncélkocsiból, és egy dombra áll. Két pihenő harcos igyekszik rábeszélni őket, hogy hasaljanak le: öt perccel ezelőtt éppen itt, mellettük csapott be egy lövedék. De Pablo nem hajlandó rá. Pokolba azokkal a lövedékekkel! – neki saját szemével kell látnia, hogyan működnek a harckocsik, a harckocsiknak meg látniuk kell őt. Nézeget körös-körül, a nap sugarai gonoszul táncolnak simára borotvált fején.

– Úgysem ismernek magára – mondja Miguel -, hiszen nincs sapka a fején. Spanyolországban azelőtt nem láttak tábornokot a fronttól még száz kilométernyire sem. Közelebb menni egyszerűen nem is illett egy tábornoknak.

– Nem láttak? Majd most látnak! – mondja haragosan de Pablo.

Utasítja a páncélkocsi vezetőjét, hogy hajtson vissza, és hozza el a tábornoki sapkát. A két kiskatona valamivel odébb kúszik – megint nagyon közel csapott be egy robbanó lövedék, láng, füst és fekete földcsomók röppennek a magasba.

A páncélkocsi visszaért, a tábornok most a mezőn mászkál, előre küldi a kisebb alakulatokat, rendezi a harckocsikat, irányítja a gépfegyvertüzet. A porlepte harcosok, altisztek a sapka arany pálmái láttán maguk is fontosabbnak érzik, kihúzzák magukat, megnyugodnak. A tüzérségi lövedékek robbanásában, a a magukéban és az ellenségében egyaránt kezdik meglátni a logikát és a rendszert, a sebesülésekben a szükséges rosszat, az egész harcban pedig a törvényszerűséget és az értelmet. Egy milicista bort kínál agyagkorsójából, nézi, amint de Pablo iszik, nézi a tábornok fiatalos, simára borotvált parasztképét, erős kezét, s elmosolyodik:

– Legény a talpán!

A tábornoknak tetszik, hogy legénynek nevezték. Jobban érzi magát itt, mint a parancsnoki harcállásponton. Többet is lehet tenni itt.

A köztársaságiaknál mind a mai napig csak a helyszínről lehet irányítani az egységeket. A parancsnokságok még nem találták meg az irányítás és összeköttetés megfelelő eszközeit.

Ha összehasonlítjuk a lázadók január 3-i támadását a mi mai támadásunkkal, kiderül, hogy a kormánycsapatok harcképessége sok tekintetben felveszi a versenyt a francóistákéval, különösen ami a gyalogosokat illeti. Hát még a repülők és a harckocsizok!

Franco csapatai a szervezettség, a katonai kockázatvállalás tekintetében vannak fölényben.

A fasiszta hadsereg él az egyszemélyi vezetés minden lehetőségével. Amit Franco tábornok német tanácsadóival együtt elhatároz, azt minden beosztott tisztnek feltétel nélkül végre kell hajtania. Senki sem meri vita tárgyává tenni vagy megmásítani a felülről kapott parancsokat. Ezt úgy érték el, hogy a fronton és a hátországban egyaránt keményen és irgalmatlanul elbántak a kellemetlenkedő és engedetlen parancsnokokkal, könyörtelenül kihajigálják a másként gondolkodókat, szigorú büntetéseket alkalmaztak, sokakat agyon is lőttek. Franco zsarnoksága óriási elégedetlenséget kelt. A kényszer és a terror azonban lehetővé teszi a fasiszta diktatúrának, hogy korlátlanul, ellentmondást nem tűrően rendelkezzen és manőverezzen a katonai alakulatokkal, könnyedén egyik helyről a másikra dobálja vagy hosszú ideig tartalékban tartsa őket. Legutóbbi támadásához Franco Cáceresben új hatalmas hadseregcsoportot gyűjtött össze. Német hivatásos katonákból, marokkóiakból és spanyol fasisztákból vegyes csapatokat alakított. Hat héten át megszakítás nélkül csupán egyetlen dologra: támadásra, rohamra oktatták a katonákat. A foglyok mesélik, hogy a cáceresi kiképzés során egyetlen szó sem esett védekezésről.

Mindezeket az új erőket Franco Majadahonda, Pozuelo, Aravaca és Las Rozas ellen vetette be. Egyetlen hatalmas, tömör támadó tömb formájában, egyszerre zúdította őket ezekre a falvakra, mint fát a tűzre. A fasiszták sűrű, összpontosított, tömör oszlopokban támadnak, a tüzérség az élvonalban halad, a tankelhárító ágyúk meg sem várják, amíg tankjaink közelednek, máris tüzelnek rájuk. Saját tankjaikat a lázadók két csoportban helyezik el, hogy a második csoport előtt haladó gyalogság visszavonulás, sőt még megállás esetén is saját tankjainak tüzébe kerüljön – s erről a gyalogságot nyíltan tájékoztatták.

Ilyen módon, az embereket nem kímélve Franco valóságos „lélektani támadásokat’” szervezett ezekben a napokban: a lázadók oszlopai erős köztársasági tűzben, mit sem törődve a száz és ezer főnyi veszteséggel, megállás nélkül nyomultak előre. Csak nagy erőfeszítéssel, néhány falu feláldozásával sikerült megállítani ezt a falanxot.

A mi ellentámadásunk elgondolása helyes volt, de lagymatagon, vontatottan, csikorogva hajtották végre. A csapatok nagy késéssel gyülekeztek, elfecsérelték a legdrágább időt, az ütközet megindításának idejét, s ezzel elvesztették a váratlan rajtaütés lehetőségét, a helyesen támadó fél legnagyobb kincsét.

Az ütközet folyamán a csapatok két külön tevékenykedő csoportjának nem volt megfelelő összeköttetése egymással, nem volt közös gazdájuk. Nem volt összeköttetés, kapcsolat, megértés, összhang. Ez a kettősség a kettős parancsnokságig – a madridi parancsnokságig és a központi front parancsnokságáig – nyúlik vissza. A két parancsnokság tisztjei levelezgetnek, vitatkoznak egymással, sehogyan sem tudnak osztozni a csapatokon. Az ő nézeteltéréseikre spekulálnak a kalandorok és az árulók. Mikor szűnik már meg végre ez a lehetetlen állapot?!

JANUÁR 16

Végre valahára megtört a csend Rojo ezredes körül; a lapok, úgy látszik, felhagytak az összeesküvéssel. Írnak róla, a második helyen emlegetik Madrid védelmének vezetői és hősei között. Boldog vagyok, hogy ebben közreműködhettem, hiszen én voltam az első, aki írtam Rojóról a sajtóban. Az El Socialista írja vezércikkében: „Egy orosz újságírónak, »Miguel Coltsov«-nak kellett felhívnia figyelmünket Vicente Rojo személyére, neki kellett megtörnie azt a régi rossz szokásunkat, hogy elhanyagoljuk, észre sem vesszük saját embereinket. Egy külföldi hívja fel rájuk a figyelmünket, s mi kénytelenek vagyunk elismerni: »Ejnye, bizony mi elmentünk mellette! «. A rossz emlékű, úgynevezett »európaizálás« óta nem vesszük észre nemzeti és kulturális értékeinket, nem vesszük észre a tehetséges spanyolokat, akik pedig itt vannak saját sorainkban. Köszönjük »Miguel Coltsov«-nak a figyelmeztetést, köszönjük, hogy megmutatta nekünk azt az embert, aki szerény szobájának csendjében minden erejét Madrid megmentésének szenteli. S vajon hány ember van még, akit nem veszünk észre a parancsnokságokon és a lövészárkokban? Vicente Rojo esete korántsem egyedülálló. A harc rengeteg új kiváló egyéniséget hozott felszínre, akiket mindeddig sikerült észre sem vennünk. Ebben mutatkoznak meg régi szokásaink maradványai: örökké csak ugyanazokat a neveket ismételgetjük, s alig tudjuk megtalálni, megszokni az újakat. Legyen ez számunkra tanulság és figyelmeztetés, fontos tanulság és figyelmeztetés háborús viszonyok közepette.”

JANUÁR 18

A sarkon négy tábla függ, rajtuk négy utca neve.
A mérnök zseblámpája végigsiklik a táblákon. Ez tulajdonképpen egy madridi utcakereszteződés. Mi azonban nem rajta állunk, hanem alatta, egy szűk, ovális alakú kanálisban, kilenc méterrel a föld felszíne alatt. A magas mérnöknek hétrét kell görnyednie, nekem csak le kell hajtanom a fejemet, mintha gondolkodnék. Így haladunk előre, meglehetősen sokáig.

Madridban kitűnőek a közművek, nagyszerű a vízvezeték és a csatornázás. A gyűjtőcsatornák, az alagutak, a csapok, a tartályok – mind a legnagyobb rendben. Most a föld alatti csöveknek és csatornáknak ezt a rendszerét is bevonták a hadműveletek körébe. Bevonták mint eszközt a köztársaságiak támadásához. De majd hogy nem megfordítva történt. Madrid megrohanásának első napjaiban a lázadók megkaparintották a csatornahálózat végét, s kezdtek benne előrenyomulni. Akkor, novemberben nem került volna nagy fáradságukba „partra tenni” a város központjában egy egész föld alatti különítményt, amely ha nem is döntő, de mindenesetre nagyon is drámai szerepet játszhatott volna a madridi eposzban. Csakhogy Francóban akkor túltengett az önbizalom, egyszerűbbnek és könnyebbnek tűnt számára, ha közönséges frontális támadással, az Egyetemi Városon át veszik be a fővárost.

Madrid védői gyorsan észrevették a föld alól fenyegető veszélyt. Részben kézigránátokkal semmisítették meg a föld alatti fasiszta osztagokat, részben néhány robbantással elevenen temették el őket. Az egész föld alatti berendezést állandó ellenőrzés és őrizet alá helyezték, aláaknázták.

Csaknem minden harminc lépésnél megálltunk, a mérnök megnézi a tervrajzon a jelzéseket, s mi rendkívül óvatosan kerülgetjük az aknákhoz vezető észrevehetetlen elektromos vezetékeket. Most már a fasiszták nem juthatnak be ide. A köztársaságiak magukhoz ragadták a kezdeményezést a föld alatti harcban.

A sima és cementezett vízlevezető végéhez értünk. Most már kúszva haladunk tovább a nedves földben frissen ásott alacsony átjárón. A mérnök eloltja lámpáját: itt nem lehet eltévedni. Fölöttünk elmarad a madridi védelem utolsó barikádja: a „senki földje” alatt kúszunk, amelyet mindkét küzdő fél géppuska- és gránátvető-tűz alatt tart. A „senki földjének” szélessége körül-belül 100 méter.

Úgy látszik, a kúszásnak már sohasem lesz vége. Számításaim s a térdemben érzett fáradtság alapján már akár Sevillában is lehetnénk. Előttünk egyszerre csak sápadt folt tűnik fel, mind világosabbá válik, és fokozatosan – alig hiszek a szememnek – nappali fény lesz belőle. Lehetséges, hogy itt már az öreg Queipo de Llano tárja ölelésre karjait?

A mérnök megfordul, és suttogva, nyugodtan magyarázza:

– Ez itt egy szellőzőnyílás. Itt hatol be a friss levegő az alagútba.

– Hogyan?! Szellőzőnyílás?! Hiszen közvetlenül a lázadók vonalai előtt vagyunk!

– Nem, nem előtte. Már a fasiszta övezet alatt vagyunk. Mit lehet tenni, lélegzeni mégiscsak kell …

– De hiszen felülről észrevehetnek! És egyáltalán, hogy jutott eszükbe kifúrni magukat a felszínre? Hiszen ez őrültség!

A mérnöknek nem egészen ez a véleménye:

– Éjszaka, esőben fúrtuk a szellőzőnyílást. Nemigen lehet észrevenni fentről. De még ha észrevehető is, a kövezet amúgy is csupa lyuk meg bombatölcsér – eszükbe sem jut megvizsgálni minden lyukat. De próbálják csak idedugni az orrukat, majd néhány gépfegyversorozattal fogadjuk őket.

A feleletben az a katonai lelkület tükröződik, amely itt nagyon sokakat jellemez: a kényelem fontosabb a biztonságnál. Jobb az életet kockáztatni, mint tűrni a rossz levegőt. Jobb napokon át kacérkodni a halállal, mint néhány órát bíbelődni és tömlőn át bevezetni a friss levegőt.

Tovább mászunk. Most már messze benn járunk a fasiszta terület alatt. Még húsz-harminc méter, és elérjük azt az épületet, amelyet fel kell robbantani. Hirtelen azonban emberi hangokra leszünk figyelmesek. Most már a mérnök hökkent meg.

– Állj! Ezek nem lehetnek a mieink. Itt már végeztünk a munkával, mindenki felment.

Lélegzetünket visszafojtva, sokáig hallgatózunk. Egyetlen hangot hallunk csupán. De kivel beszélhet? Nem, úgy látszik énekel. A mérnök előveszi revolverét.

– Próbáljunk közelebb menni hozzá. Tisztázni kell, mi történt.

Tovább mászunk.

– Mit énekel? Úgy hallom a Cucarachát.

– Én is úgy hallom.

Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. A fasiszta hadseregben szigorúan tilos a Cucaracha: Franco forradalmi dalnak tartja. Lehetséges volna, hogy az illető mégiscsak a köztársaságiak közül való? De miért énekel? Elment az esze? Az is meglehet. A fordulón túl aztán látjuk, hogy egy bányászlámpa éles fénye mellett valaki foglalatoskodik.

– Pedro! Te itt vagy? Hiszen én mindenkit felküldtem.

– Igen, comandante, de úgy gondoltam, hogy még egyszer leereszkedem, kiegyengetni az aknakamrát. Kicsit szűk ez a kamra a töltethez.

Pedro öreg vájár a Rio Tintó-i bányákból. Maszatos arca fénylik a verítéktől, ősz hajtincsek kandikálnak ki barettje alól.

– De miért énekelsz? Ha már az életedet nem sajnálod, legalább az aknára gondolnál.

– Énekeltem? Észre sem vettem. Megszoktam, hogy munka közben dúdolgatok. Persze, persze, ez ostobaság. A földben a hang igen messze terjed, de hát elfelejtettem, hogy nem a bányában vagyok. Akarják hallani a fasisztákat?

Madrid peremén, egy nagy, többemeletes épület alatt vagyunk. A ház erődítésül szolgál a fasiszták számára. Tisztán halljuk a katonák hangját, nevetését. Alattuk az ásás akkor halad legjobban, amikor gépfegyverből tüzelnek, és megsiketíti őket a tulajdon tüzelésük zaja. A mérnök utoljára ellenőrzi a töltetet. A töltet méreteit lényegében a gH³-képlet alapján számítják ki, ahol a g a talaj tömörségétől és összetételétől függő együtthatót, a H pedig a legkisebb ellenállás vonalának hosszát jelenti. A g méretei jelentősen változhatnak attól függően, hogy milyen mennyiségben vannak a talajban látszólag közömbös, nem robbanékony elemek. Például a talajban levő víz nyolc-tízszeresére növeli a robbanás erejét, még akkor is, ha a mennyisége meg sem haladja a föld nedvességi fokát. A H (a legkisebb ellenállás vonala) méreteit rendszerint a föld felszínéig, a levegőig terjedő legkisebb távolság alapján számítják ki. A robbanási hullám hossza azonban mindig hosszabb a pusztítás rádiuszánál. A hullám terjedése során fokozatosan csillapodik: kezdetén, a középpontjában összemorzsolja a gránitot és az acélt is, a végén már csak mint hang észlelhető.

A mérnök kesernyésen elmosolyodik:

– Tudja, én építettem ezt a házat. Hát gondolhattam arra, hogy négy esztendővel később itt fekszem majd alatta, s azt számítgatom, hogyan lehet a levegőbe röpíteni? … Az ötödik emeleten van a lakásom, az irodám, ott vannak a terveim, a rajzszereim, a régi épületek adatai … De hát mit lehet tenni? Eleven emberi testekkel torlaszoljuk el a fasiszta vandálok útját, sajnálhatjuk-e akkor a kezünk munkáját? Ha majd kiűzzük az ellenséget, tízszer ekkora épületeket emelünk, de nem ám olyanokat, mint a bankházak felhőkarcolói, ezek az agyonaranyozott ízléstelenségek! Mi építészek örülünk neki, hogy a népfrontkormány éppen a főváros ostroma idején emelte ki a levéltárból s hagyta jóvá Madrid újjáépítési tervét, a Castellana sétány meghosszabbítását, egy lakóházakkal, iskolákkal, színházakkal beépített, teljesen új főútvonal kialakítását …

Hármasban térünk vissza. Útközben hallgatózunk, nem fúr-e az ellenség is. Ez gyakran előfordul. A föld alatti munkák igen gyakran egyidejűleg és párhuzamosan folynak, néha tudnak is egymásról a felek. Egy-egy szakaszon az győz, aki hamarabb robbantja fel az aknáját. De aki idő előtt robbant, az nem ér el hatást, és még fel is fedi magát. Most két hazárdjátékos fekszik itt a föld alatt, csaknem egymás mellett, állandóan növelik a téteket – a tétek pedig emberéletek százai meg egy állás a hosszúra nyúló harcban. Jelen voltunk néhány robbantásnál. Nagyrészt késő éjszaka, virradat felé kerül sor rájuk. A dörej és a kitörő lángnyelvek után óriási fekete füst-, korom-, por- és homokfelhő lepi el az épületet. Ez az a pillanat, amikor a jó előre felkészült egységek rohamra indulnak. Ha az aknát nagyon pontosan helyezték el, géppuskafészkeket és olyan helyeket robbant fel, ahol a megfigyelés és a felderítés adatai szerint a fasiszta katonák alszanak. Akik épségben maradtak, nyomban lőni kezdenek, de ez csaknem teljesen hiábavaló, míg a porfelhő le nem ülepedik. A rohamozó alakulat ügyességén múlik, hogy ki tudja-e használni ezt az időt (a por 8-20 perc alatt ülepszik le), s be tud-e tömi az épületbe. A legkisebb késedelmeskedés is azzal jár, hogy a roham veszít eredményességéből vagy teljesen eredménytelen marad, illetőleg az eredmény csak az elpusztított ellenséges katonák és erődítmények mennyiségén mérhető le.

Mióta Madrid védelme tart, a fasiszták hat aknarobbantást hajtottak végre, de nem sok eredménnyel – elhagyott épületek és üres lövészárkok estek áldozatul a robbantásoknak. A köztársaságiak viszont több tucat aknát robbantottak, így sikerült visszaszorítani a lázadókat Carabanchelben, az Egyetemi Városban és a Carcel Modelónál. A köztársaságiaknak könnyebb a föld alatti harc, mert sokkal több szakképzett munkaerő áll rendelkezésükre, s az ő kezükben van valamennyi épület tervrajza.

Mindez igen ósdinak tűnik. Ugyan miféle jelentősége lehet a szélsebes bombavetők, a száguldó tankok és a vegyi bombák korszakában ennek a heteken át tartó ásásnak, ennek a vakondokoskodásnak, annak a tízezernyi munkaórának, melyet arra fordítanak, hogy száz katonát és egy házat a levegőbe röpítsenek? Hát érdemes ilyen dolgokkal foglalkozni, amikor már kibontakozóban van a jövő szédületes sebességű, irtózatos pusztító hatású haditechnikája? Igen, nagyon is érdemes. A háború szeszélyei kiszámíthatatlanok. Mindegyikre készen kell állni. És egyáltalán, hol van az megírva, hogy csak az olyan háború tekinthető igazi háborúnak, amilyent a teoretikusok a maguk mélységesen tudományos és mélységesen fiktív elméleteiben elképzeltek maguknak, a valóságban zajló háborút pedig „nem igazi” háborúnak kell tekinteni? Szent meggyőződésem, hogy a jövőbeli „szabályszerű” háború bebizonyítja majd a legkülönfélébb fegyverfajták és hadműveleti formák életképességét.

A korszerű hadseregnek manapság természetesen mozgékonynak, rugalmasnak, gépesítettnek kell lennie, s elsőrendű követelmény, hogy fejlett légiereje legyen. De nem mondhat le a lövészárokról, a lövészárkot pedig korántsem mindig fogja árokásó gép vagy a hadosztály saját exkavátora készíteni. A szerény, becsületes ásó még sok életet fog megmenteni. Még az ég lakóinak, az ejtőernyősöknek sem árt, ha megtanulnak vele bánni. Az ellenség nem finnyás, ugyanúgy kihasználja az apró, ártalmatlannak tűnő gyengeségeket, mint a nagy, alapvető hibákat. Neki mindegy, hol üt sebet. Achilles is jobban tette volna, ha nem virtuskodik, hanem fémbetétet hord a jobb csizmája sarkában.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

MÁSODIK RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

10

DECEMBER 28

A védelem jobb szárnyán folyó harcok bebizonyították, hogy a csapatok újjászervezésével egyetlen napig sem lehet már késlekedni. A „hadoszlop”-rendszer – ha ezt egyáltalán rendszernek lehet nevezni – tönkreteszi még a legegyszerűbb hadműveletet is. Ez legjobban Barceló hadoszlopának példáján látható. Barceló hadoszlopa nem más, mint különféle alakulatok zavaros vezetéssel összefogott laza, nehézkes, tarkabarka tömege. Huszonegy osztag, összesen 4403 fő tartozik hozzá: Nevelés zászlóalj: 120 fő, Asalto-gárda: 110 fő, köztársasági gárda: 201 fő, gyalogosan harcoló lovasság: 84, Dimitrov-zászlóalj: 419, Madrid-század: 213, Pestana zászlóalja: 617, Castus zászlóalja: 300, baszk alakulatok: 320, repülőszázad: 90, az 1. ezred 1. százada: 130, az 1. ezred 2. százada: 94, Espana-zászlóalj: 350, Acél-zászlóalj: 280, parasztfiatalok szakasza: 40, Toll-osztag: 60, parasztosztag: 180, a parasztfiatalok második osztaga: 300, partizán-zászlóalj: 200, Szabadság Sasai: 120, Acél-század: 100 fő, parancsnokság és hadtáp: 75 fő.

Escobar hadoszlopa 25 osztagból áll. Az egyes osztagok létszáma 11-től 548 főig terjed. Mena oszlopa 51 osztagból áll, ezeknek létszáma 34 (Colonia Popular-zászlóalj) és 1185 (córdobai zászlóalj) között mozog. Itt is vannak sasok, sólymok, vörös oroszlánok, gyalogosan harcoló lovasság, motorizált gyalogság. Arra a kérdésre, hogy milyen járművön utazik a motorizált gyalogság, halálos komolyan válaszolták, hogy – lóháton. A gyalogosan harcoló lovasság pedig gyalogol.

Most a hadoszlopokat végérvényesen átszervezték, és olyan, nagyjából egyenlő létszámú brigádokat alakítottak belőlük, amilyent még október végén állapított meg a Hadügyminisztérium az 5. ezred tervezete alapján.

Maga az 5. ezred is feloszlik; ez a Kommunista Párt Központi Bizottságának döntése. Zömében beolvad a reguláris köztársasági hadsereg 1. brigádjába. A kommunista párt ezzel a döntéssel példát kíván mutatni más politikai szervezeteknek, amelyek saját irányításuk alatt milicista alakulatokat szerveztek, s azokat mindmáig fenntartják.

Villaverdében, egy tüzérségi tűztől alaposan megtépázott kis ligetben, a tűzvonaltól háromszáz méternyire rövid ceremónia játszódott le. Carlos Contreras, az 5. ezred komisszárja átadta az ezredzászlót új tulajdonosának, az 1. hadseregbrigádnak. Elmondta a zászló történetét. Valamikor ez a zászló a római és milánói antifasiszta barikádokon lengett. Az Olasz Kommunista Párt hosszú éveken át illegalitásban rejtegette, és nemrég adta át a spanyol harcosoknak. Most ismét hatvanezer ember egyesült e zászló alatt, s ismét ez a zászló lelkesíti az antifasisztákat harcra a reakció és az elnyomás ellen.

Enrique Lister, az 5. ezred volt parancsnoka, most az 1. brigád parancsnoka veszi át és adja tovább a zászlót egységeinek.

– A madridi védelem lövészárkaiból – mondja – nagyon hamar előretör majd ez a zászló, s nyomában a mi brigádunk. A Spanyol Kommunista Párt, mely megteremtette az 5. ezredet, most majd azzal büszkélkedhet, hogy vezető szerepe volt a spanyol köztársaság reguláris néphadseregének megteremtésében.

Csak ki kellett lendíteni ezt a dolgot a holtpontról, le kellett küzdeni a maradiságot, az ellenállást, s most már mindenki nagy lelkesedéssel és odaadással dolgozik az átszervezésen. Minden brigád arra törekszik, hogy állandó káderei legyenek, pontosan számbaveszik a fegyvereket, maguk gondoskodnak ellátásukról, szállító eszközeikről. A tapasztaltabb és ügyesebb parancsnokok találékonysága és kezdeményezőkészsége most alaposan megmutatkozik. A legelső természetesen a ravaszdi Lukács tábornok. Ő már pompásan kiismeri magát az egyébként ismeretlen helyzetben, merész gazdasági vezetőkkel vette körül magát, buzgón tevékenykedik. A brigád csaknem állandóan harcban áll, de Lukács mégis talál időt arra, hogy fegyverjavító műhelyt, kitűnően felszerelt kórházat, varrodát, mosodát, könyvtárat rendezzen be, s olyan gépkocsiparkot szervezzen, amelynek nagyságáról legendák keringenek. Rojo időről időre magához hívatja. Ilyenkor Lukács hosszas magyarázkodás után kissé izgatottan távozik a törzsparancsnoktól, és fennhangon, de egyébként nem nagyon határozottan tiltakozik.

– Levetkőztetnek, kedves Mihail Jefimovics! Pucérra vetkőztetnek. Megint elvettek 15 teherautót és 3 személygépkocsit. Más brigádok számára vették el, akik nem gondoskodnak magukról. Bennünket pedig azért, amiért gondoskodunk magunkról, megbüntetnek. No de Lukács becsületes spanyol katona, engedelmeskedik az egységes parancsnokságnak.

– Azért valami csak maradt magának, nem?

– Valami, de éppen csak valami, kedves Mihail Jefimovics. Ha tudná, hogyan kell mindent megszerezni. Minden egyes teherautónak, minden kályhának mennyi veríték, mennyi vér és kínlódás … mennyi szajrézás az ára!

Szeme hamiskásan csillog.

– Kedves Mihail Jefimovics, a főbiztosságon szörnyű sok kocsi van, az én politikai munkatársaim meg lejárják a lábukat. Van ott egy ócska Packard és egy öreg Ford, úgysem jók ott már semmire …

DECEMBER 30

A madridiak tegnap és ma támadó hadműveletet indítottak Brunete és Villanueva de la Canada elfoglalására. A hadműveletben Barceló régi hadoszlopának egységei és a 11. (nemzetközi) brigád két zászlóalja vett részt. A parancs úgy szólt, hogy éjszaka kell megtámadni a fasisztákat. Az egységek azonban irányt tévesztve, egész éjszaka barangoltak az erdőben, s csak reggel 9-kor vették fel a harcot, amikor már alaposan kimerültek. Mindamellett betörtek Villanueva de la Canadába, és csaknem az egész falut elfoglalták. Ha tovább folytatják a harcot, elfoglalhatták volna Brunetét is. De miért, miért nem, ma parancs érkezett, hogy hagyják abba a hadműveletet. Az összes szabad egységeket egészen más irányba, Guadalajarához vezénylik át. Meg vagyok győződve róla, hogy ha még egy-két napig folytatják a harcot, minden különösebb nehézség nélkül elfoglalhatták volna Brunetét. Ennek az összevisszaságnak a kettős hatalom az oka. A központi front parancsnoksága és a madridi parancsnokság sehogyan sem tudja rendezni viszonyát. A központi front parancsnoksága gyakorlatilag Madrid fölösleges felépítménye lett. Nehéz és kritikus pillanatokban visszahúzódik, s rábízza a madridiakra, hogy keveredjenek ki a csávából, ahogy tudnak, nyugodtabb időszakokban viszont Pozas tábornok parancsnoksága érezteti hatalmát. A leghelyesebb természetesen az volna, ha eggyé olvasztanák a két parancsnokságot, és a két tábornokból csak egyet hagynának meg a helyén. Akadna munka a másik számára is, nem Madridból áll a világ. Itt azonban még nagyon tekintettel vannak a tábornokok önérzetére és sértődékenységére.

Egyébként Guadalajara irányában most lehetséges a támadás. A fasisztáknak itt teljesen fedezetlenül áll a balszárnyuk. Erélyes nyomással egészen Sigüenzáig is előretörhetünk. Mégis mindez nagyon ésszerűtlen: vad hegyek közt kell harcolni, könnyen megrekedhetnek a csapatok, amelyekre pedig Madridnál van szükség, mert a felderítők szerint Franco újabb támadó hadmozdulatra készül.

1937 JANUÁR 1

Az újesztendőt a „piszékkel” köszöntöttük. Hosszú asztalok mellett ültek a vadászrepülők, rövidre nyírt szőke hajuk, kerek arcuk, vidám szemük, vakítóan fehér fogaik felismerhetetlenné tették a ferencrendi kolostor komor ebédlőjét. Miajával és Rojóval együtt érkeztem. A repülők olyan dörgő éljenzéssel fogadták őket, amilyet még sohasem hallottak ezek a régi falak. A tábornok és az alezredes szemmelláthatóan meghatódott, különösen Rojo, hiszen ő mindig olyan zárkózott, hivatalos, ki sem mozdul dolgozószobájából. A légierőt csak mint számításainak, parancsainak, hadműveleti terveinek alkotó elemét ismerte. Íróasztalánál a térképek és a jelentések fölé hajolva örült a vadászok sikereinek vagy dühöngött, amikor elkéstek. Itt találkozott most első ízben szemtől szembe az eleven „piszékkel”, ezekkel a rendkívül szerény hősökkel, akik nap nap után nyugodtan és egyszerűen kockára teszik ifjú életüket, hogy megmentsék Madrid lakóit a repülő fekete haláltól. Mohó pillantásokat vet az ifjú, kissé félszeg arcokra, hallgatja a hangos beszélgetést, a nótákat, igyekszik elkapni az érdeklődő és nyugodtan figyelő tekinteteket … Búcsúzáskor szokatlanul élénken mondja: – Végtelenül hálás vagyok ezért az estéért.

Tavaly újévkor, Barvihóban doni pezsgőt ittunk, a Moszkva-folyó jegén szánkóztunk, vidáman kiáltoztunk az erdőben. A kolhozból komszomol-lányok jöttek ki az országútra. „Hó roppan … Jönnek … Férfi… Rebben, és arra fut lábujjhegyen. S hangja megcsendül kedvesen, furulyaszónál édesebben: »Hogy hívják?« Az csak néz s fülel és »Agafon« szóval felel.” A Pravdában megjelent tréfás újesztendei horoszkópom. Megjósoltam, hogy a 36-os esztendő a Mars jegyében telik el, hogy az olaszok, pirulva a Népszövetség szemrehányásai miatt, sűrű bocsánatkérések közepette kivonulnak Abesszíniából. Hogy Németországban, a Skorpió csillagkép jegyében, végérvényesen kivonják a forgalomból az összes nem árja élelmiszereket: a vajat, a húst, a darát és a burgonyát. Hogy Mandzsukuo, Hopejkuo és Pejpingkuo után következik Csaharkuo és Sanghajkuo. Hogy a Közoktatásügyi Népbiztosság szakít a Rák csillagképpel, és végre valahára az iskolai oktatás helyes megszervezésével fog foglalkozni. Hogy ragyogóan abszolválják majd a távot Szuhumi és Odessza között lóháton, Leningrád és Moszkva között kalocsni nélkül s Orenburg és Poltava között lábujjhegyen. Hogy Smidt és Usakov elvtársak végigkajakozzák az északi-tengeri utat, s útközben felszámolják a jegesmedvék analfabétizmusát. Nyomatékosan felhívtam a figyelmet egy ifjú csillagra, mely a régi csillagászok könyveiben sehol sem szerepel: az úgynevezett Vörös Csillagra. Megjegyeztem, hogy ez szerencsés csillag.

Nem volt sem elég fantáziám, sem elég humorom ahhoz, hogy megjósoljam, hogy a következő újévet nyúlkonzervvel és sörrel fogom ünnepelni a kasztíliai hegyek között, egy ferencrendi kolostorban, jobb és bal oldalamon „pisze” vadászrepülőkkel, és hogy az olaszok bombázni fogják a madridi Nemzeti Könyvtárt. Most csináljon valaki horoszkópot 1937-re! …

A repülőraj parancsnokának szóbeli parancsára az ebédlőben titokban 80 perccel előretolták az órákat, hogy a „piszék” korábban menjenek aludni. Hiszen mint mindig, holnap is vár rájuk a légiharc.

JANUÁR 2

1937. Ragyogó szépségében tündököl az új esztendő ege. Világhírű ez az ég. Madrid ege. Áttetszősége, óriási fényereje bámulatos, mélysége szinte megfogható, plasztikus érzést kelt. Úgy nézhet bele az ember, mint egy nyugodt, kristálytiszta tóba, mint egy kivilágított színpad belsejébe, megkülönböztethet benne előteret és hátteret, felhőkulisszákat, lassan, ünnepélyesen változó finom színárnyalatokat. Ezt az eget dicsőítette a színek himnuszaival Velázquez és Ribera, ezt az eget rajzolta a haragos Goya, erre az égre küldte az inkvizíció imáit, átkait, az égő emberi hús bűzét és füstjét. Ezután Madrid ege 300 évre közönyössé, mozdulatlanná, megingathatatlanná dermedt. Most gyűlöletes lett. Ha a madridi utcán ma valaki az eget kezdi kémlelni, mindenki nyomban a kapualjak alá rohan, a gépkocsivezetők pedig gázt adnak.

Most nincs annál jobb, mintha a pompás madridi égboltot téli fellegek szennyes ponyvája takarja. A mikroszkopikus esőcseppecskék zavaros rétege jobban óvja az emberi életeket, mint bármely vasbeton fedezék és óvóhely, mert a fasiszták esőben nem bombáznak. Itt azonban ritkán borítják el felhők az eget. Az itteni ég napsugaras és halált hozó. Aki az 1936-1937-es telet Madridban töltötte, gondolatban, amíg csak él, még Velázquez és Ribera régi festményeire is rá fogja rajzolni a bombázókat, a vadászgépeket.

Ezek a művészi érzések egyik pillanatról a másikra tovaszállnak, mihelyt az ember villámgyors repülőgépen elszakad a földtől, és a főváros fölött, a főváros körül repül. A szél süvít, a cseréptetők sűrű erdeje és a felhőkarcolók hegyes csúcsai ferdén suhannak el a repülőgépek alatt. Itt fent már nem égbolt van, hanem légitér, méghozzá meglehetősen nyugtalan légitér. A pilóta és a megfigyelő szüntelenül tekinget mindenfelé; mind a három dimenzióból várható a veszély. Az ellenség ránk törhet bármely irányból, jöhet felülről, jöhet alulról, bármilyen szögben.

A „légszűkét” csak fokozza, hogy a frontvonal nagyon töredezett, a küzdő felek az egész vonalon elképesztően közel vannak egymáshoz. A két fél légelhárító tüzérségének hatóköre gyakran egybeesik, s a rosszul felismerhető repülőgép könnyen kereszttűzbe kerülhet. Következtetés: Madrid nem a legalkalmasabb hely arra, hogy légi megfigyelők sétálgassanak fölötte. Kötött léggömbbel sem lehet semmire sem menni.

Átkozott nehéz tájékozódni Közép-Kasztília hegyeinek, völgykatlanainak, hasadékainak és fennsíkjainak egyhangú, hamuszürke halmaza fölött. A ritka tájékozódási pontok, házak, régi várak mind terméskőből vannak, s egybefolynak a sziklákkal. Már a legritkább köd is elegendő ahhoz, hogy eltüntesse a repülő szeme elől a tájékozódási pontokat.

A hegyek közt, a völgykatlanban alig lehet észrevenni a repülőtér ismertetőjeleit. Amikor a gép lejjebb ereszkedik, szétszórt repülőgépek válnak láthatóvá a mezőn – bombatámadás miatti óvatosság. A repülőgépek körül teherautók, tartálykocsik, személygépkocsik állnak, munkaruhás emberek járnak-kelnek.

De akinek a kezében nincs pontos cím, aznap reggel kapott pontos cím, annak nem ajánlatos leszállni erre a repülőtérre. Kellemetlen meglepetés érné. A feltűnő köztársasági csíkokkal ellátott vadonatúj repülőgépekről kiderül, hogy makettek, azaz csak fából készült ál-repülőgépek. A teherautók és a személyautók csak roncsok, melyeket külön ebből a célból, valamelyik autótemetőből szállítottak ide. Az emberek – azok igazi emberek. De ők sem azért jönnek-mennek a mezőn, mert dolguk van, hanem azért, hogy eleven, önfeláldozó csalétekül szolgáljanak a fasiszta bombavetők számára. Az egész repülőtér hamis – igazi benne csak a légelhárító üteg, amely csendben rejtőzködik a hívatlan, de szerfölött kívánatos vendégek fogadására. Az álrepülőtereknek parancsnokságuk van, időnként áthelyezik őket, szabályszerűen gondoskodnak róluk.

A köztársasági repülőkhöz ténylegesen csak az juthat el, akinek pontos meghívása és kísérője van. Akkor aztán a legváratlanabb helyen ereszkedik le a gép, s az ember mindennel felszerelt, komplett repülőalakulatot talál ott, ahol azt hitte, még a madár sem jár.

A pilóták jól elrejtőzve egész nap üldögélnek, újságot vagy könyvet olvasnak, egy-két lépésnyire gépüktől vagy bent a gépben.

Harci napjuk hajnalban kezdődik, csak a műszakiak és a fegyvermesterek kelnek korábban. Ők ellenőrzik a gépeket, a motorokat, kipróbálják a gépfegyvereket és a bombavető szerkezeteket. Mindezt rendkívül gondosan, lelkiismeretesen végzik. A pilóta mégis még egyszer megvizsgálja utánuk a gépet és a fegyvereket.

A felszállási parancs várása – s ebben valamennyi harcos egyetért – talán a legkínzóbb mozzanata életüknek. Borús időben nyugodtabb napra rendezkedik be a pilóta. A derűs nap bevetés nélkül valóságos kínszenvedés. A légiraj parancsnoka két-három különösen nyughatatlan repülőnek gyakran engedélyt ad arra, hogy hívójel nélkül is felszálljon „látható ellenfélre”. A szenvedélyes vadászok zsákmányt keresve röpködnek az égen, s vagy légi zsákmányra, legalább egy „ici-pici” felderítőre, vagy földi zsákmányra, lőszert szállító teherautóra, marokkói lovas-szakaszra, tábornoki gépkocsira vadásznak.

A „pisze” vadászok valóságos ezermesterek. Felderítő tevékenységet folytatnak, kisebb méretű bombákat dobálnak az ellenséges alakulatokra, versenyeznek a harci repülőgépekkel földi célok nyírásában és borotválásában, röpcédulákat szórnak a fasiszták által elfoglalt városokra. Mindezt azonban csak úgy mellesleg teszik. A madridi front vadászalakulatainak fő feladata: küzdeni a német-olasz légierő zöme ellen, megakadályozni a főváros elleni gaz légitámadásokat, megvédeni a békés, védtelen lakosságot. S ezt a feladatot a vadászok ma kitűnően teljesítik.

Mindez azonban nem máról holnapra ment. Douglas tábornok – fekete hajú, hosszúkás, fiatalos arcú férfi – gondolatban újra átéli a légitérért folytatott kétségbeesett élethalálharc két hónapját, a tapasztalt és arcátlan ellenséggel vívott harc két hónapját.

– Képzelje el, mi voltunk az elsők a világon, akiknek fel kellett fogniok a fegyveres fasizmus csapásait, a legújabb, korszerű német technikával felfegyverzett fasizmus csapásait. Emlékezzék csak, micsoda kiugró eredményeket értek el a német hadsereg légierői az első világháborúban. Göring „légitábornok”, aki maga is Richthofen vadászalakulatában szolgált, teliharsogja az egész világot ennek a repülőrajnak dicső hagyományaival. Az 1936-os típusú német repülőgépeken száguldó Göring-féle pilótáktól reszket a párizsi és a londoni kormány. Az olasz légierő is a legjobbak közé tartozik Európában. Röviden, mindazzal, amit különféle jósok regényeikben a jövő háborújáról írtak, mi találkoztunk Madrid fölött. De sebaj, mint látja, odasózunk Göring szeme közé …

Az első nagy légicsatákban a köztársaságiak csekély, de érzékeny veszteségeket szenvedtek. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy nem használták ki kitűnő repülőgépeik valamennyi lehetőségét, másrészt és elsősorban pedig az, hogy felvonultatták minden merészségüket az ellenséggel szemben, de nem számoltak az alattomosságával.

A hősi halált halt köztársasági pilóták közül egyetlenegy sem esett el egyenlő és becsületes küzdelemben. Ugyan miféle becsületességről lehet szó a fasisztáknál? Antonio kapitányra hat vadászgép vetette rá magát, s gépfegyvertűzzel levágták gépének szárnyait. José Galarzát messze a frontvonal mögé kényszerítették, s öten bántak el vele, majd Madrid fölött lehajították feldarabolt tetemét. Enrique Lópezt éppen egy tucat repülő – nyolc Heinkel és négy Fiat – vette üldözőbe, s addig hajszolták, mint a vérebek, míg fergeteges tüzükkel lángba nem borították a gépét.

A német repülők köztársasági támadás esetén agyafúrt módon vonják ki magukat a harcból. Holtnak tettetik magukat, saját tengelyük körül forogva, reménytelennek látszóan zuhannak lefelé, vagy égnek meredő kerekekkel, a hátukon siklanak, hogy minél inkább olyan látszatot keltsenek, mintha már kidőltek volna a csatasorból; a köztársasági gép eltávolodik abban a hiszemben, hogy ártalmatlanná tette ellenfelét, s ebben a pillanatban a német, a földhöz egészen közel, egyensúlyba hozza gépét, és alacsonyrepüléssel kereket old.

De már az első összecsapások után gyökeresen megváltozott a helyzet. A harc jellege és kimenetele egyre inkább csakis attól függött, hogy megjelennek-e idejében a köztársasági repülők. A megjelenés viszont attól, hogy mennyire éberek és éles szeműek a megfigyelők, s hogy a megfigyelő pontok leadják-e idejében a hívójeleket; a felszállást és a célrarepülést a köztársaságiak rekordidő alatt teljesítik. Ilyenformán egy-két perc késés azt jelenti, hogy a Junkersek le tudják hajigálni bombáikat és sietősen eltakarodnak, mégpedig úgy, hogy a védelmükkel megbízott vadászgépek rohannak elöl. Egy-két percnyi időnyerés, s a kormány vadászgépei kellő fogadtatásban részesítik a légi bandát, útját állják, s harcba bocsátkoznak a fasisztákkal, helyesebben: rájuk kényszerítik a harcot. A Heinkelek menekülnek, a Junkerseken a megfigyelők, megfeledkezve a bombakioldó gombról, a gépfegyver után kapnak. A gépek elszáguldanak Madrid egéről, s a földön emberi életek százai menekültek meg, a madridiak megkönnyebbülten és hálásan lélegzenek fel.

A légiharc gyakran különböző magasságokban, több lépcsőben folyik egyidejűleg. Alul köztársasági pilóta szorítja a föld felé a fasisztát, most már nem hisz a zuhanásnak, csak akkor hagyja ott ellenfelét, amikor az nekiütközik a földnek. A köztársasági gép fölött három Heinkel kering. Fölöttük, már a negyedik lépcsőfokon négy fasiszta és négy kormányhű gép küzdelme folyik. Sokszor a legfelső lépcsőfokon vívott harc kimenetelétől függ az alsó összecsapások sorsa.

Kurtán, nyugodtan, mosolyogva mesélik el a „piszék” harci életük számtalan részletét. Nincs bennük semmi kérkedés. Olyan harcosoknak a magabiztossága és fölénye ez, akik összemérték erejüket az ellenséggel, és most ismerik az ellenség értékét és a magukét is.

– A napokban rajunk öt ellenséges géppel találkozott. Nem tértünk ki a harc elől, nem kerestünk megfelelő szöget a támadáshoz, hanem egyenest nekik mentünk. Ki akartuk próbálni, kinek erősebbek az idegei. A fasiszták voltak a gyengébb idegzetűek. Fele úton hirtelen alábuktak, aztán uzsgyi! Csodálatos, mennyire hiányzik náluk a szolidaritás és az összeforrottság a harcban. Ha nálunk valaki elbámészkodik, egész falkában támadnak rá és szorítják a lelket belőle. Ha pedig rájuk támadnak, a „meneküljön aki tud” elvet alkalmazzák. Mi viszont, ha észrevesszük, hogy valamelyikünk bajba keveredett, semmi mással nem törődünk, rávetjük magunkat az ellenségre, s nem tágítunk tőle mindaddig, míg bajtársunkat ki nem szabadítjuk. Ha nem tévedünk, ez a különbség a fasiszta erkölcs és a mi közösségi erkölcsünk között.

Nem tévednek.

Két raj kísérte a fasiszta állások légi fényképezésére kiküldött köztársasági Potezt. Nyolc fasiszta vadászgép lopakodott a köztársaságiak mögé, s nyomban rájuk támadtak. A köztársasági pilótáknak nem lett volna nehéz rákapcsolni s nyomban odébbállni, mert gépeik rendkívül gyorsak. Feladatuk azonban az volt, hogy a lassú Potezt kísérjék, s még csak eszükbe sem jutott, hogy magára hagyják. A rajok nyomban kis kört írtak le, s a szó szoros értelmében néhány méterről ellentámadásba lendültek. Egyenest a fasiszta gépmadarakra vetették magukat. A gyújtógolyók szikrázva ugráltak a szárnyakon. A csodával volt határos, hogy egyetlen golyó sem ütötte át a benzintartályokat. Az ellenség azonban megzavarodott, visszahőkölt, s abbahagyta a támadást, amelyet pedig kitűnően előkészített. Mind a hét gép, a Potez is hazatért, ha nem is sértetlenül, húsz golyóütötte sebbel, de elevenen. A kollektíva egybeforrottsága és merészsége elrettentette az ellenséget.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!