Valami készülhet? A vajda qrmányülésre rendelte szombatra a miniszereit.

A rendkívüli esetről Havasi, a vajdahivatal sajtóirodájának főnöke értesítette az MTI-t.

Az értesítésben az áll, hogy gazdasági és energiabiztonsági ügyekről tárgyalnak. „Néhány napja életbe lépett a brüsszeli olajszankció…” – (amik ugyan vajdaságot NEM ÉRINTIK! B-R) – „…amely egész Európában, így Döbrögisztánban is érezteti hatását, egész Európában szankciós energia- és benzinárak vannak.

A brüsszeli döntéshozók ahelyett, hogy változtatnának a súlyos károkat okozó politikájukon, újabb szankciókat akarnak bevezetni, tovább növelve az európai gazdaságra nehezedő terheket” – fogalmaz az értesítésben a vajda sajtófőnöke.

Hozzátette: „a kormányülésen foglalkoznak a Magyarországot megillető uniós források kérdésével is. A magyar kormány és a parlament minden vállalást teljesített, amiben megállapodott az Európai Bizottsággal. A brüsszeli bürokraták újabb feltételeket támasztanak, mert Magyarországra akarják erőltetni az akaratukat a bevándorlás, a szankciók és a gender kérdésében is. Magyarország teljesíti a vállalásait, de ezekben az ügyekben a kormány nem Brüsszel, hanem a magyar emberek érdekeit képviseli” – közölte Havasi az MTI – hez eljuttatott értesítőjében.

Ami pedig azt illeti: a MI VÉLEMÉNYÜNK SZERINT Döbrögi megorrintotta, hogy Brüsszel NEM AKARJA KIFIZETNI NEKI AZ ESEDÉKES JÚDÁSPÉNZ ÖSSZEGÉT, AMI VÉGETT PEDIG KOMOLY PROBLÉMÁK TÁMADHATNAK vajdaságában! Ezért aztán BE KELL INDÍTANI AZ UDVARI PARASZTVAKÍTOLDA MINDEN CSATORNÁJÁT! 

Gőzerővel KELL HIRDETNI ISMÉT a migráncsokon meg a buzikon keresztül ránk szabaduló, Brüsszelből vezényelt, magyargyűgyölő kampány elleni NEMMZETTHY KAMPÁNY SZLOGENJEIT!

Aminek a fő mondanivalója: a vajda és az ő qrmánya – meg a teljes banda – „…nem Brüsszel, hanem a magyar emberek érdekeit képviseli”! Meg hát TERMÉSZETESEN – VÉDELMEZI! Úgy, hogy a SZANKCIÓKAT IS MIND MEGSZAVAZTA ővajdasága!

A NATO – latorszövetséggel a nyakunkon!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

A szocializmus építése a népi demokratikus országokban

(idézet: Politikai gazdaságtan tankönyv – SZIKRA)

Kína forradalma

(idézet: Kína forradalma 1949)

Kína szocialista iparosításának útjai. A helyreállítási időszakban Kína nagy sikereket ért el a gazdaság fejlesztése terén. A fő iparágakban és a mezőgazdaságban a termelés már 1952-ben meghaladta a múltban valaha is elért legmagasabb színvonalat. Megnövekedett a szocialista gazdasági formák részaránya, és növekedett vezető szerepük az egész népgazdaságban. A mezőgazdaság sikeres fejlődése, a paraszttömegek jövedelmének és vásárlóképességének növekedése kiterjedt belső piacot hoz létre, a parasztok milliói részéről kereslet mutatkozik az ipar gyártmányai — mezőgazdasági szerszámok, textilipari, bőripari és más termékek iránt. A fejlődő mezőgazdaság egyre növekvő mértékben látja el az ipart és a várost nyersanyaggal és élelmiszerrel. Egyre nagyobb arányokat ölt az áruforgalom, szilárdabb alapokon nyugszik a pénzügyi rendszer és a pénzforgalom. 1953-tól kezdve a kínai gazdaság áttért a gazdaság helyreállításáról annak szocialista újjáalakítására.

A Kínai Kommunista Párt, az átmeneti gazdaság gazdasági szektorait és osztályait figyelembe véve, a társadalom gazdasági fejlődéstörvényeinek ismeretében és ezek felhasználásával az egész átmeneti időszakra meghatározta a párt fő irányvonalát. 1953-ban Mao Ce-tung a következőket mondotta: „Ebben az átmeneti időszakban a párt fő irányvonala és központi feladatai abban állnak, hogy meglehetősen hosszú időn át fokozatosan megvalósítsa az ország szocialista iparosítását, fokozatosan megvalósítsa a mezőgazdaság, a kisipar, a magánkereskedelem és a magánipar szocialista átalakítását. Ez a fő irányvonal az a világítótorony, amely egész munkánk útját megvilágítja. Ha bármilyen munkát ettől az irányvonaltól elszakadva végzünk, az annyit jelent, hogy jobboldali elhajlás vagy baloldali elhajlás hibáját követjük el”.: Pravda 1954 június 22.* A kínai népi demokratikus rend biztosítja Kínában a kizsákmányolás és a nyomor felszámolásának, s a szocialista társadalom felépítésének a lehetőségét.

Ennek a Kommunista Párt és a népi kormány által kidolgozott fő irányvonalnak a megvalósítása terén az első lépést a kínai népgazdaság fejlesztését szolgáló 1953—1957. évi első ötéves terv jelenti. Az első ötéves terv fő gazdasági feladata a nehézipar fejlesztése, az ország iparosításához szükséges bázis megteremtése. Az ötéves terv a közlekedés, a könnyűipar és a mezőgazdaság további fejlesztését és a kereskedelem további bővítését írja elő. Különös figyelmet fordít a terv a mezőgazdasági és kisipari szövetkezetek fejlesztésére. Az első ötéves terv biztosítja a szocialista gazdasági formák elsősorban történő fejlesztését.

A kínai gazdaságnak a szocializmus útján való fejlődésében elsőrendű és döntő jelentősége van az ország iparosításának.

Mint már mondottuk, a forradalom előtti időkben a kínai ipar gyarmati és félgyarmati jellegű volt. Az ipar legnagyobb részét a könnyűipar, főleg a Sanghajban, a külföldi tőke uralmának központjában összpontosult pamutipar alkotta. Az ország legtöbb városában és vidékén vagy egyáltalán nem volt ipar, vagy igen fejletlen volt. A nehézipari vállalatok főleg az idegen tőke kezében levő javítóüzemek (hajójavító üzemek, vasúti műhelyek), továbbá rosszul felszerelt bányák és gyárak voltak, amelyek nyersanyagot és félkészgyártmányokat szállítottak az imperialista államoknak. A kohászat rendkívül gyenge lábon állt, s nem volt igazi gépgyártás sem.

Kína szocialista iparosításának feladata az, hogy a gazdasági tekintetben elmaradott, a múltban félfeudális és félgyarmati agrárországot hatalmas szocialista ipari hatalommá változtassa. Az óriási nehézségek (a technikai elmaradottság, az ipari szakkáderek hiánya, a természeti kincsek feltáratlansága stb.) ellenére Kína kedvező feltételekkel és óriási lehetőségekkel rendelkezik e történelmi feladat megoldásához.

A 600 milliós Kínának óriási embertartalékai vannak. A gazdasági és a kulturális építést a Kommunista Párt vezette munkásosztály irányítja. A munkásosztály, mint a társadalom élenjáró osztálya, példát mutat az önfeláldozó munkában, a szervezettségben és a fegyelmezettségben, s ezzel a dolgozó tömegek legszélesebb rétegeit tömöríti maga köré a szocializmusért folyó harcra. Az országban létrejött és megszilárdult a munkások és a parasztok baráti szövetsége, s a parasztok százmilliói tevékenyen támogatják az ország iparosításának ügyét.

Kína rendkívül gazdag természeti erőforrásokkal rendelkezik valamennyi iparág, s elsősorban a nehézipar fejlesztéséhez. Kína iparosítása a legújabb technikával felszerelt vállalatok építése útján valósul meg. A Kínai Népköztársaság elsőrangú berendezéseket kap a Szovjetuniótól és az európai népi demokratikus országoktól, átveszi tőlük igen gazdag technikai tapasztalataikat, valamint a nagyüzemi szocialista vállalatok munkájának és termelésének megszervezése terén szerzett tapasztalataikat.

A Szovjetunió kormánya segítséget nyújt Kínának 141 hatalmas ipari objektum — kohászati kombinátok, színesfémkohászati üzemek, szén- és olajkitermelő vállalatok, gépgyárak, autógyárak, traktorgyárak, villamoserőművek stb. — építésében, illetve újjáalakításában.

Gazdaságpolitikájában a Kínai Kommunista Párt és a kínai népi kormány következetesen megvalósítja a nehézipar: az ércbányászat, a vaskohászat, a gépgyártás, a szénbányászat, a vegyiipar, a villamosipar tervszerű, állandó és gyorsütemű fejlesztésének feladatát. A régi gyárak és bányák újjáalakítása és bővítése mellett nagy beruházásokat eszközölnek új nehézipari vállalatok építésébe.

Az ország iparosítása a termelőeszközök termelésének elsősorban történő fejlesztését jelenti, ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy növelni lehessen a fogyasztási cikkek termelését. Ennek megfelelően a nehézipar részesedése az egész ipari termelés értékében, az 1949. évi 32,5%-kal szemben már 1952-ben 43,8% volt. 1953-ban megkezdődött, illetve folytatódott 173 nagy ipari objektum építése. Ha ezek a vállalatok felépülnek, jelentősen megnövekszik az ipar termelési kapacitása. Kínának saját nehézipara lesz, amely bázist jelent majd az ország iparosítása számára.

Nagy arányokban fejlődik a gépgyártás. 1933-ban a gépgyártás Kína nagyiparának mindössze 1%-a volt. A gépgyárak többsége túlnyomórészt olyan erő- és szerszámgépek javításával és összeszerelésével foglalkozott, amelyek alkatrészeit az imperialista országokból importálták Kínába.

Az elmúlt néhány esztendő leforgása alatt Kína gépgyártása gyors ütemben fejlődött. Ha az állami gépgyárak 1949. évi termelésének összértékét 100-nak vesszük, akkor ez az érték 1950-ben 282%, 1951-ben 473%, 1952-ben 776%, 1953-ban pedig 1273% volt, vagyis a gépgyártás termelése négy év alatt értékben a 13-szorosára növekedett.

Felépült és megkezdte a termelést egy varratnélküli csöveket gyártó üzem, egy acélhengermű, továbbá az Ansani Vaskohászati Kombinát keretében két nagyolvasztó. Fuhszinben hatalmas bányaüzemek létesültek: a hajcsoui külszíni fejtésű szénbányaüzemek.

A szocialista iparosítás jellegzetes vonása az állami ipar gyorsabb ütemű fejlődése. Az első ötéves terv alatt az egész kínai ipar termelésének összértéke 1952-höz képest körülbelül a kétszeresére növekszik, vagyis az átlagos évi növekedés 15% lesz, ezzel szemben az állami ipar termelésének összértéke, a helyi állami ipart is beleszámítva, körülbelül 2,5-szeresére nő, ami körülbelül 20%-os évi átlagos növekedésnek felel meg.

Az ipar gyorsütemű fejlődése jelentős felhalmozást követel. Az erre a célra szánt eszközök mindenekelőtt a gazdaság állami szektorának felhalmozásából, a bel- és külkereskedelem jövedelméből, továbbá a tőkés vállalatokból befolyó adókból és a lakosság által befizetett adókból kerülnek ki.

A népgazdaság fejlesztésére fordított eszközök zöme az államé, amely azokat a gazdaság szocialista szektorába irányítja; a tőkés szektor jóval kisebb tőkebefektetésekkel rendelkezik. Ezért az állami szektor abszolút nagysága és részaránya gyors ütemben fog növekedni, a tőkés gazdaság részaránya pedig csökkenni fog.

A kínai népgazdaság sikeres fejlődésének egyik fő feltétele a munkások és a parasztok által teljesített munka termelékenységének emelkedése. Az állami vállalatok munkásai között munkaverseny bontakozik ki a termelés növeléséért, a termékek minőségének megjavításáért, a nyersanyagtakarékosságért és a berendezések jobb kihasználásáért. Az élenjáró dolgozókat anyagilag is ösztönzik. Ezer meg ezer a munka hőseinek, a kormánykitüntetésben részesítetteknek a száma.

Kína forradalma

A Marshall-misszió kudarcot vallott. Nem valósultak meg azok a remények sem, hogy az Egyesült Államok kínai beavatkozása majd nemzetközi megegyezés útján ér véget. Ehelyett1947 márciusában az úgynevezett Truman-elv meghirdette az egész földkerekségre kiterjedő amerikai intervenció politikáját — „a kommunizmus visszaszorításának” ürügyén. Ez az elv Kínában a feudális rezsim támogatására, másutt, például Görögországban, a korrupt és rothadó monarchista kormány támogatására vezetett.

1. Működik a Truman-elv Kínában

A Truman-elv az amerikai népnek semmi hasznot nem hozott, hiszen csak gyűlöletet aratott számukra azokban az országokban, amelyekben alkalmazták. A „megsegített” országok népei számára pedig semmit nem hozott — csak olyan vérontást és fájdalmakat, amelyek csak a fasiszta hatalmak által okozott szenvedésekhez hasonlíthatók. 1949 elejéig a Truman-elv Kínában körülbelül hatmilliárd dollárba került az amerikai adófizetőknek. Ugyanakkor hárommillió kínai halottba és sebesültbe került — nem számítva a polgári lakosság veszteségeinek még ennél is nagyobb számát. Görögországban, ahol dollárok százmillióit költötték: az egyetlen „eredmény” ugyancsak a görög holttestek számának növekedése volt. Sem a négyszázötvenmilliós óriási Kínában, sem pedig a hétmilliós kis Görögországban nem hozhatott az amerikai támogatás végső győzelmet a reakció számára. A háborúkat a tömegek vívják és a tömegeket nem lehet legyűrni, ha már felismerték saját érdekeiket.

Kína lett a Truman-elv első teljes vereségének színhelye. A kommunista vezetés alatt álló Néphadsereg kezdetben visszavonult, sőt Jenant is elhagyta, hogy kikerülje az amerikaiak által támogatott Kuomintang hadseregeinek ideiglenesen nagyobb tűzerejét. 1948-ban azonban véglegesen és döntő módon megváltoztatta az erőviszonyokat. 1948 nyaráig a Néphadsereg körülbelül ugyanolyan módon gyűjtött erőt vidéki támaszpontjaiból, amint a japánellenes harc idején tette. 1949 elejére azonban már Csangcsun. Mukden, Peking és Tiencsin városát is elfoglalták, mindegyiknek a lakossága több volt egy milliónál. A hatmilliós Sangháj és a kétmilliós Nanking kapui előtt állottak. Kína tizenháromezer mérföldnyi vasútvonalából tízezer a kezükben volt. Gyakorlatilag felszabadították az egész kínai nehézipart, a szén- és vasbányákat, a gabona- és gyapottermő vidékeket. Már 1949 elején haderejük létszáma a megmaradt Kuomintang-csapatok létszámának háromszorosa volt — nem számítva a partizánegységeket és a milíciát. Csang Kai-sek városról városra menekült és kormánya Formoza szigetén, amerikai hajóágyúk árnyékában helyezte „biztonságba” legfőbb tartalékait.

A Néphadsereg győzelme szétzúzta az amerikai hatalmi politika megszállottjai által prédikált „elvet”, hogy minden olyan ország, amely az USA és a Szovjetunió között fekszik, „vacuum”, amelyet egyik-másik nagy világhatalom katonai erejével kell betölteni. A bölcsen hangzó, de valójában ostoba „vacuum”- elmélet az amerikaiakra jellemző módon nem vette tudomásul, hogy minden országot saját népe lakja. Nem vette tudomásul, hogy ennek a népnek a cselekedetei irányítják sorsát, hogy ennek a népnek az akarata és tapasztalata dönti el: hol keres vezetést és szövetségest.

Amikor Wedemeyer tábornok 1947-ben visszatért Kínából ünnepélyesen kijelentette, hogy Kína egy része „olyan támaszpont”, amelyre az USA-nak szüksége van. A kínai nép azonban megmutatta, hogy országát sajátmagának akarja. Wedemeyer később a kongresszus előtt nem szégyelte azt mondani: „Nem számít semmit, hogy Csang Kai-sek zsarnok-e, demokrata-e, vagy republikánus. A fődolog, hogy egész életében kommunistaellenes volt.” Ez a meghatározás Hitlerre is ráillett és a kínai nép nem akart Hitlert a nyakára. Claire L. Chennault tábornok a képviselőház külügyi bizottsága előtt 1948 márciusában azt mondotta: „Kínai légi támaszpontok a legjobb kiindulópontul szolgálhatnak az amerikai gépeknek, az Ural-vidéki szovjet ipar támadásában”. A Chennault-féle „filozófia” számára merőben közömbösnek látszott, hogy a kínai nép békét és barátságot akar szomszédjával, nem pedig háborút. Hogy ez valóban közömbös volt a Chennault-féléknek, azt megmutatja ennek az úrnak egyik könyve, amelyet 1949 januárjában bocsátott közre. A könyv címe: „Egy harcos útja” (Way of a Fighter). Ebben a következőket írja: „Bármilyen érzelmi jelentősége legyen is a Kína számára nyújtandó amerikai segítségnek, — a Kínával szemben tanúsított amerikai magatartást az határozza meg, hogy mit ér Kína az USA szempontjából”. Ugyanilyen jogon Chennault tábornok úr azt is írhatta volna: „… hogy mit ér Kína Chennault tábornok szempontjából”. Közismert ugyanis, hogy a tábornoknak Kínában rendkívül zsíros hasznothajtó légiforgalmi vállalata volt. Ez a tűzevő szerencselovag mindenesetre eléggé jelentősnek látta ahhoz ezeket a befektetéseket, hogy legalább húszezer amerikai katona Kínába küldését javasolja — valamint azt, hogy ezeket szükség esetén közvetlenül harcba is vessék be.

A Chennault által vérpadra szánt fiatal amerikaiak szerencséjére, a kínai nép eleve kudarcba fullasztott minden ilyen kísérletet, mert egyszerűen lehetetlenné tette Csang Kai-sek uralmának megmentését. Ezt pedig minden külső anyagi segítség nélkül cselekedte. Még George Fielding Eliot, a hírhedt szovjetellenes amerikai katonai kommentátor, is azt írta: „nem lehetett semmi bizonyítékát találni annak, hogy akár amerikai hivatalnokok, akár amerikai újságírók felfedezhették volna a kínai kommunistáknak nyújtott szovjet anyagi támogatás bármilyen nyomát.” Marshall külügyminiszter korában, 1948 elején, bizonyos akasztófahumorral mondotta a kongresszus előtt, hogy neki sincsenek ilyen bizonyítékai — és az amerikai politika szempontjából egyszerűbb volna, ha lennének.

Hogyan történt az, hogy a kínai Néphadsereg 1947-től 1949-ig mozgékony partizánhadseregből olyan reguláris sereggé nőtt, amelyet Max Werner „A világ második legnagyobb hadseregének” nevez. Hogyan történhetett, hogy a pozícionális hadviselés hosszú kerülése után, ez a hadsereg egyedül a Szucsau melletti csatában felmorzsolhatta Csang Kai-sek négyszázezer emberét, szétzúzta a Nanking és Sangháj előtt emelt erődítményeket és — megint csak Werner szavaival — „a nagyvonalú stratégia igazi példáját mutatta”?

A válasz egy részét maga Marshall adta meg, aki Washingtonban bevallotta, hogy egyedül 1948 első három hónapjában a Néphadsereg kétszázhetvenezer amerikai puskát, harmincnégyezer gépfegyvert, tizennégyezer automata-fegyvert zsákmányolt. A kínai kommunisták ehhez még hozzátették, hogy még a szucsaui csata előtt, Csang Kai-sek nyolcvannyolc amerikai fegyverekkel felszerelt hadosztályából szétzúztak hatvanegyet és nem kevesebb, mint huszonnyolcezer tüzérségi fegyvert zsákmányoltak. A. T. Steele a New York Herald Tribune tudósítója, aki jelen volt a Néphadsereg pekingi bevonulásánál, 1949 február 3-án ezt írta:

„A felvonulásban sokszáz amerikai katonai teherautót láttam, amelyet a Kuomintangtól zsákmányoltak … Ezeket az amerikai tüzérségi felszerelés egész özöne követte. Egész csomó amerikai légelhárító ágyú, nehéz géppuska és automata fegyver következett, japán felszereléssel keverten. „Itt megy a pénzünk” — mondotta kesernyésen egy mellettem álló amerikai.”

Az igazság tehát az, hogy a Truman-elv politikájának és Csang Kai-seknek sok fegyvere volt — de nem volt övé a nép és a katona a rábízott fegyvereket odaadta a kommunistáknak.

Peking felszabadulása után az Egyesült Államok jónak látták visszahívni Kínából a MAGIC-ot, valószínűleg azért, mert olyan gyorsnak tartották a Néphadsereg előrenyomulását, hogy a csoport tagjait féltették az elfogatástól. Az amerikai tengerészeknek más elgondolásai voltak. A csingtaoi tengerészhelyőrséget még 1948 novemberében is megerősítették, Badger admirális, a kínai vizeken állomásozó amerikai flottaegységek parancsnoka kijelentette, hogy az amerikai tengerészek „nemzetközi rendőri erőt” képeznek és ezért „nem minősül háborús cselekedetnek” ha megszállva tartanak kommunisták által „fenyegetett” városokat.

A kínai kommunisták nyomban kijelentették, hogy nem értenek egyet az admirális úr kijelentésével és harcolni fognak. Teljesen elszigetelték Csingtaot és végül is kényszerítették az amerikaiakat, hogy kezdjék meg a kiürítést, az amerikai tengerészeti erők azonban előbb fedezték Csang Kai-sek tengeri egységeinek a menekülését.

Az amerikai vaskalaposok mindazonáltal még mindig beszélnek annak a „lehetőségéről”, hogy talpraállítsák a Formozában és Dél-Kínában található Kuomintang-maradékokat, vagy a „hadurakat” azokban a tartományokban, amelyeket még nem érintett a háború.

Így festett 1949 elején a katonai beavatkozás és a Truman- elv helyzete Kínában.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

Nagyon kemény hangvételű közleményt adott ki Kocsis Máté

Navracsics: Döbrögisztán 2030-ra az EU öt legélhetőbb állama közé kerülhet

Magyarország 2030-ra az Európai Unió öt legélhetőbb állama közé kerülhet – mondta Navracsics Tibor területfejlesztési miniszter a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács ülésén, az Országházban pénteken. Navracsics szerint Magyarországnak jó esélye van arra, hogy még decemberben megkösse a kohéziós és a helyreállítási alap forrásainak folyósításához szükséges megállapodásokat.

A szőnyeg szélére állítják a legrenitensebb iskolák vezetőit a minisztériumban?

Az Eötvös József Gimnázium, a Vörösmarty-, a Karinthy-, a Kölcsey-, valamint a Madách-gimnázium igazgatója kapott meghívót a belügyminisztertől aktuális kérdések megbeszélésére – értesült a Blikk több olyan igazgatótól is, akiket írásban berendeltek.

Noha várhatóan minden intézményvezető lehetőséget kap, hogy elmondja, milyen problémákat lát az oktatásban, illetve a saját intézményében, nem kétséges, hogy az igazgatókat is figyelmeztetik, a pozíciójuk forog kockán – magyarul: sor kerülhet az elmozdításukra –, ha nem csinálnak helyben rendet.

Erre már korábban utalt például Marosi Beatrix, a Belső-Pesti Tankerület igazgatója, amikor arra hívta fel az igazgatók figyelmét egy tanácskozáson, hogy aki nem tud rendet tartani az intézményében, az kereshet másik állást.

Úgy tűnik, mostanra érett meg a helyzet, érték el a tiltakozások azt a szintet, hogy belekezdjen egy komolyabb rendcsinálásba a tárca: ehhez első lépésként a megmozdulásokban legaktívabb intézmények vezetőit veszik elő.                                                                                                                                                      (blikk.hu)

Saját bukását készíthetné elő az Orbán-kormány, ha engedne a tanároknak

A szakértő szerint olaj lenne a tűzre, ha érdemi engedményt tenne a kormány, e helyett inkább a mozgalom megosztására kell törekednie. Kende Anna szociálpszichológust, az ELTE PPK Pszichológiai Intézetének igazgatóját, a Szociálpszichológia Tanszék vezetőjét arról is megkérdeztük, hogy felgyűlhet-e annyira az elégedetlenség a magyar társadalomban az egyre nehezebb megélhetés miatt, hogy tömegesen forduljanak szembe saját szavazói is a kormánnyal.

Az ukrajnai háború már hónapok óta zajlik, ám most az infláció, az energiaárak emelkedése már olyan válságok, amelyek mindenkit érintenek. Milyen hatásokkal vannak, lehetnek ezek a társadalomra?

Nem gondolom, hogy a háborút nem érezzük a saját bőrünkön. Amikor kitört a háború a szomszédunkban, akkor mindenki valósan, őszintén és nagyon meg volt ijedve és érintve érezte magát, akkor is, ha nem konkrétan itt dördültek el a fegyverek. Nagyon közeli volt és nagyon ijesztő élmény volt. A magyarok nagyon nagy százaléka közvetlen segítséget is nyújtott a menekülteknek, ez is arra utal, hogy nagyon is a sajátunknak éreztük az Ukrajnában történteket. Mostanra viszont, ahogy a krízisekkel általában, megtanultunk együtt élni ezzel. Nem tudunk folyamatosan készenléti, krízisüzemmódban működni, és ez így van egy szomszédban, de akár még ennél is közelebb dúló háború is esetén is: megtanulunk együtt élni vele és egyre kevesebbet gondolunk rá. Lehet, hogy néha beszökik a gondolatainkba, de alapvetően megszokjuk. Kijevben is próbálnak visszatérni az emberek a hétköznapokba, dolgozni, szórakozni járnak.

Az alkalmazkodásnak vannak különböző eszközei, például az, hogy azok helyett a dolgok helyett, amelyekre úgysincs hatásunk, mint például a nemzetközi politika, vagy amikor úgy érezzük, teljesen tehetetlenek vagyunk a nagyobb, társadalmi léptékű folyamatok befolyásolására, inkább a mikrokörnyezetünkre fogunk koncentrálni.

Az infláció a háborúhoz képest kicsit másképp működik, mert az nem hirtelen történik, hanem lassan érzékeljük. Az, hogy hogyan élünk meg valamit, az nem feltétlenül azon múlik, hogy közvetlenül hogyan hat ránk, hanem azon, mennyire voltunk képesek alkalmazkodni a kialakult új helyzethez, és erre az infláció esetén több időnk van.

Alapvetően az emberek rengeteg módon képesek védekezni az ilyen krízishelyzetek pszichológiai hatásai ellen, és ez alapvetően egy nagyon adaptív és hasznos dolog, hiszen egészségügyi szempontból sem lehet fokozott szorongással, félelemben és aggodalomban élni folyamatosan. Persze ezeknek az alkalmazkodási módoknak is lehetnek következményeik, és nem állítom, hogy nem tud minket a társadalom vagy bizonyos válsághelyzetek, az anyagi nehézségek „megbetegíteni”, ezek nagyon nagy hatással vannak a jóllétünkre, a mindennapjainkra, de az ember alapvetően nagyon adaptív, és képes jó és értékes életet élni minden nehézség ellenére, és képes a legextrémebb dolgokhoz is alkalmazkodni.

Milyen hatással van az, ha ezek a feszültségek felhalmozódnak? Rendben van, hogy a saját környezetünkre koncentrálunk, de mégiscsak ott lebeg valahol mondjuk a nukleáris háború fenyegetése a fejünk felett.

Az biztos, hogy természetesen van egyfajta egyéni érzékenysége, hajlama az embereknek mentális betegségekre, de nagyon-nagyon nem mindegy, hogy mi történik közben a világban. Ha valaki szorongásra hajlamos, és rengeteg okot kap arra a világtól, hogy szorongjon, az természetesen rosszul hat rá. A pandémia, a klímaválság, a háború nyilvánvalóan hatnak mentális egészségünkre, de ez a klinikai pszichológus vagy a pszichiáter területe.

Nagyon kifizetődő stratégia a hatalom részéről, ha egyértelmű bűnbakokat jelöl meg a problémák okozóiként, de ennek számos negatív következménye lehet – figyelmeztet Kende Anna szociálpszichológus.

Én annyit tudok ehhez hozzátenni, hogy ez a fenyegetettségi állapot, hogy súlyos egzisztenciális bizonytalanságban élünk, ez az embereket bizonyos típusú választásokra sarkallja, például a politikai viselkedés területén. Ezek is egyéni válaszok, csak éppen a politikai viselkedésre vonatkoznak.

Ilyen helyzetekben fokozódik az összeesküvéselméletekbe vetett hit, az emberek fokozottan alávetik magukat az autoriter (tekintélyelvű) vezetőknek és a politikai szélsőségek is nagyobb teret nyernek.

Úgy tudom, általában az olyan krízishelyzetek, mint mondjuk egy természeti katasztrófa vagy egy háború inkább a hatalmon lévők támogatását szokták erősíteni. Ez a helyzet most Magyarországon is?

Izgalmas és nehéz kérdés, hogy a krízishelyzetek inkább növelik a regnáló hatalom támogatását vagy inkább bomlasztják azt. Az viszont biztos, hogy nem lehet általánosságokban beszélni, az adott társadalmak állapota, sajátosságai mindenképpen befolyásolják ezt. Ebből a szempontból Magyarország esetében fontos figyelembe venni, hogy már a kiindulópont is egy nagyon polarizált társadalom. Ez a polarizáltság összefügg a politikai kultúrával, a politikai populizmus, illetve a közösségi média térhódításával nemcsak Magyarországon, hanem világszerte. A sokféle folyamat azt eredményezi, hogy mindent szélsőségesen látunk, olyan dolgokat is, amelyeknek nem kellene kötődnie a politikai polarizációhoz, ahogy ezt megfigyelhettük például a pandémia alatt az oltás elfogadottságának kapcsán is.

Mi játszódhat most le egy kormánypárti, de a pedagógusokkal szimpatizáló ember fejében, aki látja, hogy vannak problémák, jogos felvetések? A helyzet az, hogy van egy nagyon erős konzervativizmus a gondolkodásunkban, nem politikai értelemben, hanem abban az értelemben, hogy a már kialakult nézeteinket szeretjük megerősíteni és nagyon nehezen változtatunk.

Sokkal valószínűbb, hogy olyasmivel kapcsolatban, ami ellentmond saját nézeteinknek, elmegyünk a végsőkig, hogy valamiféleképpen kimagyarázzuk, hogy inkább kivételként tekintünk rá, mint hogy változtassunk a saját nézeteinken.

Az oktatás ügye nyilvánvalóan rengeteg kormánypárti embert is érint, mégis valószínűbb, hogy a legtöbbeket nem fogja arra késztetni, hogy belássák, ez a helyzet a kormány hibás politikája miatt állt elő. E helyett valószínűleg valami olyasmit mondanak, hogy megérti a pedagógusok követeléseit, de ennek most nem itt van a helye a nehéz külső helyzet miatt, nem ez a jó pillanat, nem kéne a gyerekeket bevonni, politikai erők mozgatják a tiltakozásokat, ilyesmi.

De nincs mégis valamilyen pont, amikor elpattan a húr? Amikor mondjuk már valakinek dönteni kell, hogy a gyerekének vesz élelmiszert vagy befizeti a gázszámláját, akkor nem mondja azt, hogy most már elég, gyerünk az utcára?

Az oktatás helyzetéhez képest még kevésbé valószínű, hogy az infláció vagy az energiaárak gyökeresen átalakítsák az emberek véleményét a kormány tevékenységéről. Persze gazdasági válságokba buktak már bele kormányok, de Magyarországon ma nincs meg a véleményeknek ehhez szükséges pluralizmusa a médiában. Ha ugyanis az emberek kapnak egy világos magyarázatot arra, hogy miért élnek át nehézségeket, és ez a magyarázat valamilyen jól azonosítható külső tényezőket nevez meg okként, akkor ezt a legtöbb ember nemcsak elfogadja, hanem még meg is erősítheti a hatalomba vetett bizalmukat. Minél fenyegetettebb helyzetben vagyunk, annál nagyobb igényünk van arra, hogy valami erős vezető utat mutasson nekünk és megvédjen minket.

Az érdekes ebben az, hogy minél inkább a vesztese valaki egy rendszernek, általában annál inkább igazolja magában a működését. A rendszer nyertesei nyilván azt gondolják, hogy egy jó világban élünk, ahol mindenki érdemei szerint boldogul, de ezt azok is így gondolják, akik a rendszer vesztesei, mert különben állandóan dühösnek kéne lenniük, így pedig igazolhatják saját passzivitásukat. Ez a magatartás sokkal általánosabb, mint az, hogy valaki tesz valamit az őt érő igazságtalanság ellen, például elmegy tüntetni.

Nem vagyok politikai elemző, de az egyéni pszichológiai választások oldaláról nem nagyon tudom elképzelni, hogy tömegesen fordulnának a kormány ellen a szavazói a jelenlegi nehézségek miatt. Sőt, az ilyen krízisek inkább megerősíthetik a hatalmon lévőket, mert elemi reakciója az embereknek, hogy keresik azt, aki azt mondja, ő tud segíteni, és ad egy jó magyarázatot a nehézségekre, miközben más magyarázat, kritika nagy tömegekhez nem jut el.

Elvitathatatlan mindebben az állami, illetve kormányzati irányítás alatt álló média szerepe. Egy működő demokráciában, ahol lehet más véleményt is hallani, ott más lenne a helyzet, de itt a kormányzat választhatja ki, milyen magyarázatot ad az eseményekre, kit tesz meg felelőssé.

Van olyan veszély, hogy a felkorbácsolt indulatok tettlegességbe is átfordulhatnak? Brüsszelt biztosan nem fogja elfoglalni a feldühödött magyarok tömege, de lehetnek olyan csoportok, amelyek fizikai biztonságukban is veszélyeztethetve lehetnek?

A felgyülemlő dühöt, elkeseredettséget valamilyen irányba be kell csatornázni. Ez irányulhat felfelé, mondjuk „Brüsszel” vagy a nemzetközi pénzügyi körök felé, de lefelé is, mondjuk azok felé, akik alacsonyabb státuszúak, akiket „az én adómból tartanak el”. Bennük is veszélyt lehet látni, hiszen lehet attól félni, hogy az ő szintjükre fogunk lecsúszni, „lehúznak” minket a saját szintjükre, és még abból a kevésből, ami nekem van, abból is érdemtelenül kapnak.

Nagyon kifizetődő stratégia a hatalom részéről, ha egyértelmű bűnbakokat jelöl meg a problémák okozóiként, de ennek számos negatív következménye lehet. Nem is kell nagyon távolra nézni ehhez az időben, gondoljunk csak arra, mi vezetett a Brexithez. Senki nem tudta volna elképzelni, hogy bekövetkezhet, de világosan kiderült, hogy el lehet jutni odáig, hogy egy ország állampolgárainak többsége támogasson egy olyan döntést, ami súlyos károkat okoz nekik.

Hatalmas felelőssége a hatalmon lévőknek, hogy hagyják-e elharapózni ezeket a bűnbakkeresési mechanizmusokat vagy felelősen kommunikálnak, mert bizony akár fizikai erőszakba is fordulhat az, ha rámutatnak egyes emberekre vagy csoportokra, hogy ők a felelősek az érzékelt problémákért.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a politikai mozgalmak mozgatórugója is az, ha az emberek felismerik, hogy kik a felelősek a problémáikért és kik azok, akik tehetnének a változásért, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali mozgalomról van-e szó.

Akármennyire jól is uralják a nyilvánosságot egyes autokratikus rendszerek, azért mégiscsak meg szoktak bukni valahogy. Erre akkor mi a magyarázat, milyen folyamatok vezethetnek ehhez?

Természetesen azért megdőlhetnek a mégoly hatékony autokratikus rendszerek is. Előfordul, hogy teljesen elvesztik a kapcsolatot a valósággal a hatalom gyakorlói vagy túlságosan bíznak saját hatalmukban és tévedhetetlenségükben, és rosszul mérik fel egy-egy döntésük következményeit. Általában ez úgy szokott működni, hogy gyűlik-gyűlik az elégedetlenség, és esetleg még az igazán nagy jelentőségű, húsba vágó ügyekben sem mozdul meg a társadalom, hogy aztán valami kisebb jelentőségű, de sokakat közvetlenül is érintő kérdés szikraként lobbantsa be a tüzet.

Mindenképp jó a társadalomnak, ha a fiatalok magukénak érzik a politikai ügyeket.

Ilyenkor el tud indulni valami, és ha érzékelik az emberek, hogy nincsenek egyedül az elégedetlenségükkel, annak a megélése, hogy tőlük nagyon különböző emberekkel is egy platformra kerülnek, és közösen képesek elérni valamit, ez cselekvésre tud sarkallni. Általában ilyenkor sem egyből omlanak össze ezek a rendszerek, de megingatják őket, és ez később az összedőlésükhöz vezethet. Nézzük meg az iráni helyzetet! A fél évvel ezelőtti tüntetéshullámnál az emberek ki mertek menni az utcára, és megélték, hogy képesek valamit közösen csinálni, most pedig még erőteljesebb tiltakozáshullám alakult ki, amely már engedményeket is képes volt kicsikarni a rendszertől.

Az, hogy mondjuk az oktatás, a pedagógusok helyzete kapcsán kezdődött tüntetéshullám, a polgári engedetlenség és a tüntetések hasonló pályát járhatnak-e be, azt most még nehéz megmondani. Ami biztos, hogy nem feltétlenül valami „nagy” ügyre kell várni, valószínűleg nem egy ilyen lesz, ami tömegesen utcára viszi majd az embereket.

Mit kéne tennie a kormánnyal elégedetlen tiltakozóknak, hogy valódi eredményeket érhessenek el?

Ha erre egyszerű válasz lenne, akkor mindenki tudná, mit kell csinálni. Általában azok a mozgalmak tudnak fennmaradni, amelyek valamilyen saját identitást tudnak az embereknek adni azon túl, hogy mondjuk elégedetlenek vagy demokraták vagyunk. Ha formálódik a tüntetések kapcsán egy erős identitás, ami összehoz akár egyébként nagyon másként gondolkodó embereket, az sokat számíthat. Ebben nagy szerepe lehet annak, ha sikerül megélni, hogy együtt valami jó dolgot össze tudnak hozni, legyen az akár egy élőlánc, vagy csak annyi, hogy sok külső támogatás érkezik a mozgalomban részt nem vevő emberektől. Az ilyesmik tudják megerősíteni az identitást és tehetnek fenntarthatóvá egy mozgalmat. Az biztos, hogy tüntetések szervezésénél többre lesz szükség a közös identitás létrehozásához és fenntartásához.

Mindenesetre vannak ígéretes vonásai e mostani tiltakozáshullámnak: széles kört mozgatott meg, bevonzotta a fiatalokat a politikába, adott nekik egy ilyen élményt, hogy igenis van közük a politikához, hogy nagyon különböző emberek támogatják, hogy ilyen sokáig fennmaradt. Ezek akkor is értékes dolgok, ha a konkrét követeléseket esetleg nem is sikerül elérni, mert ezek az élmények hosszú távon beépülnek, és számítanak a fiatalok politikai szocializációja, illetve a későbbi mozgalmak sikere szempontjából is. Ez mindenképp kedvező fejleménynek számít, bár a célok elérésének kérdésében szkeptikus vagyok. A követelések teljesítése nem eloltaná a lángokat, hanem olaj lenne a tűzre, és ezt a kormány is pontosan tudja.

És mi lenne a kormány szempontjából a jó taktika? Nem kéne mégis valamilyen engedménnyel lecsendesíteni a tüntetőket?

Az az igazság, hogy sokkal könnyebb azt felvázolni, miként fog szétesni ez a mozgalom, lecsengeni az elégedetlenségnek ez a hulláma is. A kormány biztosan nem fog ebbe közvetlenül belebukni, ez a hatalom nem így működik, sokkal erősebb pozíciókat épített már ki magának. És rengeteg eszközük van arra is, hogy szétzilálják ezt a mozgalmat.

Az biztos, hogy mint már említettem, valamilyen jelentősebb engedmény, mondjuk egy komolyabb, azonnali béremelés esetén nem az történne, hogy a tiltakozók azt mondanák, „jó, elértünk valamit, akkor most már ne menjünk ki többet az utcára”, hanem éppen ellenkezőleg.

A hatalom szempontjából az lehet a jó taktika, ha valamilyen kisebb engedményt tesz, mint például a kirúgott pedagógusok visszavétele. Ez megoszthatná a mozgalmat, valakik úgy gondolhatnánk, hogy most már elértek valamit, mások pedig továbbmennének. Hasonlót érhet el a bizonytalan jövőbe beígért valamilyen mértékű béremelés is, erre is mondhatják egyesek azt, hogy hát valamit azért elértünk, kaptunk egy ígéretet, akkor most már kicsit vegyünk vissza.

Fontos megjegyeznem, hogy amikor eredményekről, sikerekről, ígéretes trendekről beszélek, akkor nem a saját politikai nézeteim szempontjából teszem. Vannak természetesen saját nézeteim, de ennél fontosabb, hogy a szociálpszichológiának is vannak elképzelései arról, hogyan kellene működnie egy társadalomnak, legalábbis egy olyan társadalomnak, amelynek tagjaként az emberek lehető legnagyobb része tudja jól érezni magát. Ennek vannak tudományos kritériumai, és ezek most nem teljesülnek. Egy olyan tömegmozgalom, amelyben az emberek együtt kiállnak az érdekeikért és egymással szolidaritást vállalva elérnek valamit, az mindenképpen e felé vinné a dolgokat, politikai oldalaktól, a miniszterelnök személyétől függetlenül.                                                                          (mfor.hu)

A balrad.hu kommentje a „kunyera” után

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!

Bal-Rad komm: Az, hogy Sanya ‘bá  belügyminiszter a szőnyeg szélére állítja a legrenitensebb gimnáziumok igazgatóit, PONTOSAN MOST, A TÉLI TANÍTÁSI SZÜNET ELŐTT – a qrmány ügyes taktikai húzása LEHET! Persze csak akkor, ha BEVÁLIK A TAKTIKA! 

Véleményünk szerint viszont MOST ELTAKTIKÁZTA A DOLGOT a qrmány! Hiszen a pedagógusmozgalom terebélyesedése idején rendelte magához a „főkolomposokat” az ágazatért felelős belügyminiszter. Miközben a berendeltek erőik gyarapodására számíthatnak! Ráadásul a társadalmi feszültségek egyre növekvő volta is azzal kecsegtetheti őket, hogy egyre többen állnának ki mellettük, ha…- NEM A KARÁCSONYI ÜNNEPEKRE KÉSZÜLNE DÖbrögisztán vajdaság elcsigázott népe! Amely pedig mostmár legalább tízpercenként kapja a pofájába a legülönbözőbb qrmányzati parasztvakítoldákból az igét: SANYARÚ SORSOTOKÉRT KIZÁRÓLAG AZ ÁTKOZOTT BRÜSSZEL A FELELŐS, DE SEMMIKÉPPPP SEM A MAGYAR EMBEREK ÉS A MAGYAR CSALÁDOK „MEGVÉDELMEZÉSÉT” HIRDETŐ Szentéletű Bölcs vajda, és az általa gardírozott qrmány! (Ezen állításban van is némi igazság, persze a magyarok megvédelmezéséről szóló rész kivételével!) 

„…hogyan kellene működnie egy társadalomnak, legalábbis egy olyan társadalomnak, amelynek tagjaként az emberek lehető legnagyobb része tudja jól érezni magát. Ennek vannak tudományos kritériumai, és ezek most nem teljesülnek. Egy olyan tömegmozgalom, amelyben az emberek együtt kiállnak az érdekeikért és egymással szolidaritást vállalva elérnek valamit, az mindenképpen e felé vinné a dolgokat, politikai oldalaktól, a miniszterelnök személyétől függetlenül…”

A balrad.hu aminjakénti személyes élményemet hadd osszam meg Önökkel. Éppen tegnap délelőtt – azaz 2022 december 8 – án – voltam egy helyen, egy eléggé népes és igencsak vegyes társaságban. EGYETLEN KÉRDÉSBEN VOLT NAGY EGYETÉRTÉS: „A Kádár -rendszernél jobb nem volt ebben az országban!”

Ergo: A SZOCIALIZMUS CSAK AZ A FORMA, AMELYBEN „…az emberek együtt kiállnak az érdekeikért és egymással szolidaritást vállalva elérnek valamit…”

„…Egy olyan tömegmozgalom…” – KELL (ene), amely LEGALÁBB ENNEK AZ ÍGÉRETÉT HIRDETI!

Lehet, hogy Sanya’ bá is ETTŐL RETTENT MEG?