Alekszandr Fagyejev

Második rész

57.

Vanya Zemnuhovot hajnaltájt fogták el. Éppen úton volt, hogy Nyizsnyaja-Alekszandrovkában meglátogassa Klavát. Még pirkadatkor kelt fel. Karéj kenyeret tett zsebébe, felvette kabátját, füles kucsmáját, és kilépett az utcára.

Hajnalodott. Rendkívül tiszta, széles, élénksárga sáv feküdt a láthatár szélén, szürkésrózsaszín párák alatt, melyek elmosódtak a kristályos égen. Néhány rózsaszínű és sárga, gomolygó, de áttetsző párafelhő lebegett a város fölött. Vanya mindebből mit sem látott, de gyermekkorából emlékezett rá, milyen a téli kora reggel, és arcán, így szemüveg nélkül – szemüvegét, hogy be ne párásodjék, zsebében őrizte -, boldog kifejezés ült. Így fogadta azt a négy, a ház felé közeledő embert is, amíg rájuk nem ismert: német csendőrök voltak és Kulesov, a rendőrség új vizsgálóbírója.

Abban a pillanatban, amikor egészen melléje értek, és Vanya megismerte őket, Kulesov már kérdezett is tőle valamit. Vanya megértette, hogy érte jöttek. Ekkor, mint életének minden döntő pillanatában, fagyos nyugalom fogta el. Kulesov kérdésére higgadtan felelt.

– Igen, én vagyok – mondta Vanya.

– Jól belénk futottál … – így Kulesov.

– Értesítem a hozzátartozóimat – folytatta Vanya. De tudta, úgysem engedik meg, hogy bemenjen a házba; megfordult, és bekopogott a közeli ablakon. De nem az üvegen, hanem úgy ököllel az ablakfélfán.

Kulesov és a csendőr megragadták, lefogták kezét. Kulesov pedig villámgyorsan megmotozta kabát- és nadrágzsebeit.

Megnyílt a kémlőablak, és kinézett a nővére. Vanya nem látta arckifejezését.

– Mondd meg apának és anyának, hogy behívtak a rendőrségre, ne nyugtalankodjanak, nemsokára visszatérek – mondta.

Kulesov gúnyosan prüszkölt, megrázta a fejét, és a német katonával felment a tornácra. Házkutatás. A német őrmester egy másik katonával a házak mentén húzódó keskeny csapáson, amelyet néhány járókelő taposott a sekély hóba, elvitte Vanyát. Az őrmester és a közlegény két oldalról a friss havat taposta, Vanya meg ott haladt közöttük.

A fiút, úgy, ahogy volt, kabátban, füles kucsmában és nyűtt, félretaposott sarkú cipőjében egy szűk, sötét kamrába lökték. A kamra falát kiverte a dér, padlója síkos volt. Rázárták az ajtót. Egyedül maradt.

A mennyezet alatti keskeny résen alig-alig szivárgott be a reggeli világosság. Nem volt itt sem lóca, sem priccs. A sarokban egy vödör átható bűzt terjesztett.

Megrohanták a gondolatok: miért fogták el, megtudtak-e valamit a munkájáról, egyszerűen csak gyanús-e, vagy elárulta valaki? Mi van Klavával, szüleivel, társaival? De mint mindig, most is uralkodott magán: „Nyugalom, Vanya, csak nyugalom.” Ebben a pillanatban ez volt a legésszerűbb és a legfontosabb. „Türelem, majd meglátjuk, miről van szó …”

Vanya dermedt kezét kabátja zsebébe dugta, a falhoz kuporodott, kucsmás fejét lehajtotta, és így maradt sokáig, maga sem tudta, meddig, talán néhány óra hosszat. Végtelen türelme volt.

A folyosón szakadatlanul lépések kopogtak, hol erre, hol arra. A cellák ajtaját egyre csapkodták. Olykor beszédfoszlányok értek a füléhez.

Aztán hallani lehetett, hogy az ő ajtaja előtt topognak, és egy rekedt hang megkérdezte:

– Itt van? … Brückner mesterhez!

Az, aki beszélt, továbbment. A zárban pedig megcsikordult a kulcs.

Vanya elhúzódott a faltól, és felemelte a fejét. Egy német katona, nem az, aki idehozta, hanem valószínűleg a folyosóügyeletes, lépett be, kulccsal a kezében. Vele egy ismerős arcú „policáj”. A fiúk akkortájt alaposan tanulmányozták a „policájokat”. Vanyát a „policáj” Brückner mester fogadószobájába vezette, ahol egy ugyancsak őrizet alatt álló kisfiút talált. Az egyik cigarettaárust.

A kisfiú sápadtan, mozdulatlanul meredt Vanyára. Rántott egyet a vállán, orrán át levegőt szívott be és elfordult.

Vanya kicsit megkönnyebbült. Mégis mindent kell tagadnia. Mert ha beismeri, hogy loptak, éspedig azért, mert kellett a pénz, akkor majd azt követelik, hogy adja ki társait, akikkel együtt kereskedett. Nem! Kár is arra gondolni, hogy jóra fordul a dolog …

A német írnok kijött Brückner szobájából, és félreállva kitárta az ajtót:

– Eredj … eredj … – mondta a „policáj”, ijedten sürgetve Vanyát, és az ajtó felé tolta. A másik „policáj” nyakon fogta a fiút, és Vanya után lökte. Majdnem egy időben értek a szobába. Mögöttük becsapódott az ajtó. Vanya levette sapkáját.

Odabent néhány ember tartózkodott csak. Vanya megismerte Brückner mestert, aki az egyenruhája gallérjából kidudorodó vastag nyakával hátravetette magát az asztalnál, és kerek bagolyszemével rámeredt.

– Közelebb! Milyen csendes lettél! … – mondta rekedt hangon Szolikovszkij, aki hatalmas kezében korbácsot suhogtatva állt Brückner mester mellett.

A másik oldalon Kulesov vizsgálóbíró állt. Kinyújtotta hosszú karját, és odarántotta a kisfiút az asztalhoz.

– Ő az? – kérdezte, és halk nevetéssel Vanya felé hunyorított.

– Ő … – mondta alig hallhatóan a fiú, nagyot sóhajtott, és meg se mozdult.

Kulesov elégedetten nézett Brückner mesterre és Szolikovszkijra. Az asztal másik végén a tolmács tiszteletteljesen Brücknerhez hajolva magyarázta, mi történt. Vanya felismerte Surka Reibandot, akit, mint mindenki Krasznodonban, ő is jól ismert.

– Megértetted? – Szolikovszkij Vanyára nézett keskeny, hunyorgó szemével. Szeme úgy feküdt pofacsontjai mélyén, mintha valami domb mögül tekintene ki. – Mondd el Brückner mesternek, mivel foglalkoztál! Gyorsan!

– Nem tudom, miről beszél – mondta Vanya mély hangján, és egyenesen Szolikovszkijra nézett.

– Látod? – Szolikovszkij méltatlankodva bámult Kulesovra.

– Ilyen nevelést adott nekik a szovjet rendszer!

Mikor Zemnuhov megszólalt, a fiú rémülten pillantott rá, és hideglelősen összekuporodott.

– Nem bánt a lelkiismeret? – Legalább ezt a fiút sajnálnád, aki miattad szenved – szólt szemrehányóan Kulesov. – Nézd, mi van ott!

Vanya odanézett, ahová Kulesov mutatott. A fal mellett nyitott zsák feküdt, amelyből kiszóródott az ajándéktárgyak egy része.

– Nem tudom, mi közöm nekem ehhez? Ezt a fiút most látom először – mondta Vanya, aki egyre nyugodtabb lett.

Brückner, akinek Surka Reiband mindent lefordított, úgy látszik, unta a dolgot, és Reibandra hunyorítva morgott valamit. Kulesov tisztelettel elhallgatott, Szolikovszkij kiegyenesedett, és vigyázzba merevedett.

– Brückner mester azt parancsolja, mondd el, hányszor támadtál gépkocsikra. Mi volt a célod? Kik voltak veled? És azonkívül mit csináltatok? Egyszóval mindent, mindent … mondta hidegen Reiband, de nem nézett Vanyára.

– Hogy támadhatnék meg én egy gépkocsit, amikor olyan rövidlátó vagyok, hogy téged sem látlak! Ezt te magad is tudod! – vágott vissza Vanya.

– Kérem, feleljen Brückner úrnak …

De Brückner előtt nyilván már minden világos volt, mert ujjával intett, és csak ennyit mondott:

– Fenbonghoz vele!

Egyszerre minden megváltozott. Szolikovszkij galléron ragadta Vanyát, megrázta, kihurcolta az előszobába, maga felé fordította, és korbáccsal jobbról-balról végighúzott az arcán. Piros csíkok lepték el Vanya képét. Az egyik ütés bal szemét érte, s ez azonnal folyni kezdett. A kísérő „policáj” nyakon ragadta, és Szolikovszkijjal együtt rúgva-lökve taszigálta végig a folyosón.

Egy helyiségbe rúgták be, ahol Fenbong altiszt ült két SS- katonával. Kimerülten dohányoztak.

– Gazember, ha azonnal ki nem adod a cinkosaidat … – sziszegte szörnyű hangon Szolikovszkij, és rettenetes tenyerével, vaskaromszerű ujjaival Vanya arcába markolt.

A katonák végigszívták cigarettájukat, eltaposták a csikket, aztán lassú, megfontolt mozdulatokkal letépték Vanya felöltőjét, ruháját, és meztelenül a véres dikóra lökték.

Fenbong vörös karja végtelen nyugalommal válogatott az asztalon heverő villanydrótból csavart vesszők között. Egyet Szolikovszkijnak adott, a másikat magához vette, és suhogtatva kipróbálta a levegőben. És mind a ketten, egyik a másik után ütni kezdték Vanya meztelen testét, de úgy, hogy a drótot lecsapáskor mindig maguk felé rántották. A katonák Vanya fejét és lábát fogták le. Már az első ütésnél ellepte a vér.

Amikor így verni kezdték, Vanya megesküdött, hogy többé ki nem nyitja a száját, nem válaszol semmiféle kérdésre, és még csak fel sem sóhajt. És hallgatott egész idő alatt. Olykor abbahagyták a verést, és Szolikovszkij megkérdezte:

– Megjött-e már az eszed?

Vanya szótlanul feküdt, nem emelte fel a fejét, mire újra ütni kezdték.

Talán nincs félórája, hogy ugyanitt, ugyanezen a dikón Moskovot verték így. Moskov, akárcsak Vanya, tagadta, hogy benne lenne a lopásban.

Sztahovics messze, a város szélén lakott. Őt később fogták el.

Sztahovics, mint a magafajta fiatalok, akiket a hiúság mozgat, talán olykor többé-kevésbé helyt is tud állni, sőt, ha mások előtt tetszeleghet, különösen, ha azok imponálnak neki, valamilyen hisztériás hőstettre is képes. De így egymagában, szemben a veszéllyel, gyávának bizonyult.

Már akkor elvesztette a fejét, amikor letartóztatták. De olyan csavaros esze volt, hogy azon nyomban tíz és száz erkölcsi kibúvót talált, mellyel enyhíthet helyzetén.

Sztahovics, amikor a fiúval szembesítették, nyomban megértette, mi az egyetlen bizonyíték ellene és letartóztatott társai ellen: az újévi ajándékok ügye. És már eszébe is jutott, hogy az egész esetet bűnügyi útra kell terelni. Töredelmesen bevallja, hogy ők hárman a tettesek, szörnyű szegénységről, éhségről beszél, és forró könnyeket ejtve megfogadja, hogy becsületes munkával fogják levezekelni bűnüket. Mindezt, olyan őszintén játszotta meg Brückner mesterék előtt, hogy azok nyomban megértették, milyen emberrel van dolguk. Azonnal, még ott a hivatalszobában verni kezdték, és követelték, nevezze meg bűntársait: hiszen ők hárman a klubban voltak a kérdéses estén, és így ők maguk nem is oszthatták szét a zsákmányt.

Szerencséjére elérkezett Brückner mester és Balder Wachtmeister ebédideje. Sztahovicsot addig békében hagyták.

Este kíméletesen bántak vele. Megígérték, hogy menten szabadon bocsátják, ha megmondja, ki lopta el a gépkocsikról az ajándékokat. Megint azt felelte, hogy ők hárman. Erre átadták Fenbongnak, és ez addig nyúzta-gyötörte, amíg kiszedte belőle Tyulenyin nevét. De hogy ki volt a többi? … Nem, azokat a sötétben nem tudta felismerni.

A szerencsétlen nem tudta, hogy Tyulenyin kiadásával még szörnyűbb kínvallatás örvényébe vetette magát, mert akiknek a kezében volt, azok tökéletesen tisztában voltak vele, hogy akkor kell végleg megtörni valakinek az ellenállását, amikor az gyöngeséget árul el.

Ütötték-verték, fellocsolták, újra ütötték-verték. Már reggel felé járt, amikor teljesen elvesztve emberi mivoltát, könyörögni kezdett: ilyen gyötrelmeket ő nem érdemelt meg, mert csak végrehajtotta mások akaratát; voltak emberek, akik parancsoltak neki, hadd feleljenek azok!

És kiadta az Ifjú Gárda vezetőségét az összekötőkkel együtt. Csak Uljana Gromovát nem árulta el, az ég tudja, miért. Egy pillanat századrészén felvillant szeme előtt a lány gyönyörű fekete szeme, és nem nevezte meg.

Ezekben a napokban a csendőrök Krasznodon-telepről előállították Ljadszkaját, és szembesítették Virikovával. Mindegyik a másikban látta balsorsát, és a rendíthetetlen nyugalmú Balder meg a nevető Kulesov előtt olyan veszekedést csaptak, mint két piaci kofa. Kölcsönösen mindent elmondtak egymásról.

– Bocsánatot kérek, de hiszen te voltál a pionírvezető … – kiáltotta Ljadszkaja olyan vörösen, hogy még a szeplői is eltűntek csontos arcáról.

– Ugyan, ugyan, egész Pervomajka tudja, ki látogatta az Oszoaviahim-kört*! … – felelte Virikova, ökölbe szorítva kezét, és hegyes varkocsaival szinte ledöfte gyűlölt vetélytársnőjét.

* Honvédelmi sportegyesület *

Majdnem hajba kaptak. Szétválasztották és egy napra fogva tartották őket. Aztán egyenként Balder Wachtmeister elé kerültek. Ott Kulesov előbb Virikovát, aztán Ljadszkaját karon ragadva, a fülükbe sziszegte:

– Ne add itt az angyalt! Beszélj, ki van a szervezetben!

Virikova is, Ljadszkaja is zokogva esküdöztek, hogy nemcsak nem tagjai a szervezetnek, hanem egész életükben gyűlölték a bolsevikokat, a bolsevikok meg őket. Megnevezték az összes komszomolistákat és aktívabb gyerekeket, akik Pervomajkában és Krasznodon-telepen maradtak. Nagyszerűen ismerték volt iskolatársaikat, tudták, ki hol lakik, milyen társadalmi munkát végzett, milyen meggyőződésű, és mind a kettő meglehetősen egybehangzóan felsorolt vagy két tucat gyereket, aki az Ifjú Gárdával összeköttetésben állt.

Balder Wachtmeister megfélemlítésül azt mondta külön mindegyiknek, hogy nem hisz bennük. Nem hiszi el, hogy nem tartoznak a szervezethez. Kötelessége, hogy az általuk kiszolgáltatott gonosztevőkkel együtt szörnyű kínvallatás alá vesse őket … De sajnálja a lányokat … és van egy kiút …

Virikovát és Ljadszkaját egyszerre bocsátották ki a börtönből, és mindegyik meg volt győződve róla, hogy a másik sem került ki tisztán az ügyből. Egyébként huszonhárom márka havi fizetést utaltak ki nekik, s mintha mi sem történt volna, egykedvűen kezet fogtak egymással.

– Ezt olcsón úsztuk meg – mondta Virikova. – Nézz el hozzám alkalomadtán …

– Hát bizony olcsón. Majd benézek hozzátok – felelte Ljadszkaja.

És elváltak.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!