MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
11
JANUÁR 3
A pilóták szeretik ugratni Jorge Garmiát:
– Majd ő elmeséli magának, hogyan tévesztette el a házszámot.
Jorge készségesen elmondja kínos esetét:
– Kilencen szálltunk fel a riasztásra Madrid fölé. Az ellenséget nem találtuk meg a két rétegben elhelyezkedő sűrű felhőzet miatt. Amikor már visszafordultunk és áthaladtunk az első rétegen, valahogy elszakadtam társaimtól. Kerestem őket, repülök fölfelé, átmegyek a második rétegen, s azonnal rátalálok az alakulatra. Beálltam a hátsó sorba, és szerfölött elégedett voltam, hogy ilyen hamar felzárkóztam. Nyugodtan repülök, de hirtelen kiüt rajtam a forró veríték. Német kötelékbe kerültem. Azaz más szavakkal: az ördöghöz repülök, egyenesen a pokolban fogok földet érni. Mit tegyek? Ékalakban repülünk, tizennégyen, én a hátsó sorban középen. Igaz, már sötétedett, a látási viszonyok rosszak voltak. Egy szó, mint száz, hirtelen zuhanni kezdtem, száznyolcvan fokos szögben megfordultam, s csak már valahol messze, a felhők alatt tértem magamhoz, ismeretlen helyen. Kiderült, hogy ellenséges terület fölött vagyok. Közben csaknem teljesen sötét lett, s én, egyedül, alig találtam vissza a saját repülőterünkre!
A parancsnok minden harc után még aznap megbeszélést szervez, melyen részletesen elemzik a történteket. A harc eredményeit és körülményeit négy oldalról ellenőrzik: minden egyes pilóta jelentéséből, társainak közléseiből, a megfigyelő állomás adataiból és a földi alakulatok, őrszemek, esetleges szemtanúk közléseiből. A bírálat bajtársias, de aprólékos és szigorú.
Julio ezredes, a madridi front valamennyi vadászgépének parancsnoka, új taktikai módszereket dolgozott ki a légiharc színterének elhagyására. Végül egy módszernél kötött ki. Nem tudom, mennyire spanyol ez a módszer, de bizonyos, hogy bármely más nemzetnek is nagyon megfelel: a harcból csak akkor szabad távozni, amikor az ellenség már átengedte a légiteret. Amíg ezt a szabályt megtartják, az ellenség nem fogja túlságosan elbízni magát. Ha csak egyetlenegyszer is elhagyjuk a légicsata színterét, ha a légiteret egyszer is átengedjük az ellenségnek, ne várjunk semmi jót, bármennyire megfelelt is eljárásunk a hadtudomány előírásainak. Természetesen nem olyan esetekről van szó, amikor az ellenség többszörös számbeli és tűzerő-fölényben van.
A köztársasági vadászok szigorúan tartják magukat a szabályhoz. Ez arra kényszerítette a fasisztákat, hogy jóval kevesebb légitámadást intézzenek a főváros ellen, és változtassanak taktikájukon. Most már három vagy hét Junkersből álló kötelék még fedezet mellett sem meri megkockáztatni a megjelenést Madrid felett. Ha mégis rászánják magukat a látogatásra, akkor 18-20 gép jön egyszerre, egész sereg Heinkellel körülvéve – valóságos körmenet. Rendezett sorokban, méltóságteljesen közelednek, de amikor rájuk ront a sötétzöld, vörös csíkos viharos fergeteg, menekül mind, ki merre lát. Franco tábornok minden Madrid fölötti körmenet után megállapítja, hogy ez vagy az hiányzik. Douglas egyszerű csíkos kabátjának felső zsebében kis noteszt tart. Ide könyveli el a nyereségeket és veszteségeket. A mérleg több mint aktív, egyenesen meglepő. A híres Richthofen-alakulat a világháborúban másfél esztendő alatt 147 gépet lőtt le. Ebből maga Richthofen és még öt kitűnő vadász 120-at. Spanyolország köztársasági repülői két hónap alatt csupán Madrid térségében 70 német és olasz gépet lőttek le (pedig egy modem, villámgyors vadászgép lelövése és egy 1916-os típusú repülő koporsó lelövése között óriási a különbség). Itt nincs egyetlen pilóta sem, akinek 40 levegőben töltött óránál több jut egy lelőtt ellenséges gépre. A legjobb harcosoknak 7, Palancarnak, a hős repülőparancsnoknak pedig, akinek alakulatánál jelenleg tartózkodunk, csak 6,5 levegőben töltött órára volt szüksége egy-egy Heinkel lelövéséhez.
– Hát az ugrást a madridi utcára? Azt hogyan értékeljük?
Az alacsony, zömök, huncut szemű Palancar hadnagy csendesen felel:
– Ahogy akarja, úgy értékeli. Természetesen az összetört gép terheli a számlámat. Én felelek érte. Az igazat megvallva, alig tudtam eldönteni, ugorjak vagy ne ugorjak. A jó katonának nem válik becsületére, ha a repülőgépből kiugrik, amíg az legalább valamelyest használható. Ez az olaszoknál van divatban: alighogy az ember odaér hozzájuk, alighogy lőni kezdi őket, már minden a fejetetején áll, minden füstöl, és egymás után nyílnak ki az ejtőernyők. Az én esetemben azonban nagy harc folyt, drótköteleimet keresztüllőtték. A gép teljesen kormányozhatatlanná vált. Mégis megkíséreltem a megmentését. Még kétszázötven méter magasságban is megpróbáltam felemelkedni, balra fordultam, s igyekeztem valahogyan oldalrepüléssel az egyensúlyt tartani. De sehogy sem ment. Akkor aztán, a földtől már csak 80 méternyire elhatároztam, hogy elhagyom a gépet. Ha életben maradok, gondoltam, majd elszámolunk valahogy. Kiugrottam, és zuhanok egyenesen a tetők felé. Ha kemény is a kobakom, a madridi kőházaknál nem keményebb. Még az a szerencse, hogy a szél felénk fúj: ilyen zsúfoltságban könnyen a fasisztákhoz szállíthatja az embert. Ereszkedem lefelé, és azt gondolom: mi lenne, ha olyan szerencsém volna, hogy tegyük föl, éppen egy bikaviadal-arénába pottyannék … Természetesen ilyesmi nem szokott előfordulni. De hirtelen feltűnik alattam a Castellana-sétány. Szent ég, mennyit epekedtem itt a senoriták után! … No, egyszer csak ott találtam magamat a járdán. Akkor jött csak a haddelhadd. A madridiak majd szétszedtek örömükben. Kabátomat ronggyá tépték. A gépért pedig apránként megfizetek, méghozzá kamatostul: négy Heinkelt már lelőttem, s ha isten segít, lesz még folytatás.
– És hogy lőtte le a híres „fehér galambot”?
Palancar válasz helyett hirtelen futásnak ered, s már futás közben csatolja fel az övét. Beszélgetésünk alatt egyik fülével állandóan a sátor felé figyelt, s most megszólalt ott a telefon. A repülőtéri ügyeletes jelzést ad: „Mindenki Madrid fölé!” Hirtelen, mintha megannyi villám cikázna, minden megelevenedik. Négy perc tizenkét másodperc alatt az osztag indulásra kész, felszáll, s már a levegőben igazodik a vezető Palancar után. A motorok dübörgése még a fülemben zúg, de a vadászok már el is tűntek. Más repülőterekről felszálló alakulatokkal egyesülve, újabb 5 percen belül már harcba is szállnak az ellenséggel.
A várakozás elviselhetetlen. Már kerek 40 perc telt el. Az összecsapás tehát nagy és komoly.
Végre-valahára telefonálnak Madridból, a megfigyelő állomásról. Hatalmas győzelem. A köztársaságiak 6 német vadászgépet lőttek le. Valamennyien köztársasági területre zuhantak. A jelentés végét alig lehet hallani – a repülőtérre diadalmas zúgással tér vissza Pablo hadnagy raja, teljes létszámban.
A visszatérés örömébe gyakran üröm vegyül. A sátorban található hadműveleti napló november 13-áról keltezett oldalán ez áll: „Feladat: fedezni az ellenséges bombavetőkkel szemben a Casa del Campo és Carabanchel Bajo közötti frontszakaszt. Végrehajtás: teljesítve. Ellenséges veszteség: 5 vadászgép.
Saját veszteség: Antonio százados, a repülőraj parancsnoka.”
Az új esztendő első napján a madridi bolsevikok lapja ezt írta: „Dicsőség nektek, repülő elvtársak! Olyan segítséget nyújtottatok fővárosunknak, mint senki más. Életetek állandó kockáztatásával felejthetetlen hőstetteket visztek véghez, hogy megvédjétek Madrid egét a véres kezű gyilkosoktól és hóhéroktól. A spanyol nép örök hálája övez benneteket.” De nemcsak a spanyol nép, hanem az egész világ dolgozói, az egész világ becsületes emberei és természetesen a szovjetek országa is meghajol azoknak a hős köztársasági repülőknek a vitézsége előtt, akik elestek a harcban, és meghajol azok előtt is, akik jó egészségnek örvendenek, s mint népük első lovagjai harcba merték hívni és meg is futamították a fasiszta militarizmus halált osztó légi seregét.
JANUÁR 4
Első ízben láttunk nagyobb tömegben fasiszta foglyokat. Guadalajaránál fogták el őket, Algora és Mirabuena falvak elfoglalásakor. Négyszázan vannak, részben régi, hivatásos katonák, részben mozgósítottak. Belőlük állt a két falu helyőrsége. A köztársaságiak váratlanul törtek rájuk, mire megadták magukat. A madridiak öröme leírhatatlan. A támadást újévi támadásnak nevezik, s azt remélik, hogy most már az egész év így fog eltelni. A foglyokat jobbról-balról fényképezik, cigarettával kínálgatják, ők pedig készségesen felemelik az öklüket, kiabálják: „Salud”, „Éljen a népfront!” Végigvezették őket Madrid utcáin a tömeg örömujjongása közepette. A fasiszták megpróbáltak ellentámadást intézni Algora ellen, a támadás azonban kudarcba fulladt, visszavonultak, s vagy másfélszáz halottat hagytak hátra a sziklás dombokon. A madridi katonák ott kószálnak a holttestek között, lehajolnak, elszedik az iratokat, a fasiszta röplapokat. Mindez új a számukra – az ellenség, bár eddig is szenvedett súlyos veszteségeket, de nem vonult vissza, a köztársaságiak így csak saját harcosaik holttestét láthatták.
Tegnap estére a lázadók egész itteni védelmi körzetét elfoglalták a köztársaságiak. A támadás továbbfejlesztésével el lehetne jutni Sigüenza falaihoz. A csapatok azonban már fáradtak, pihenni kívánnak, nem szokták meg a hegyvidéki harcot. Ráadásul Madrid védelmének jobbszárnyán a lázadók új, igen nagyszabású támadást indítottak. Ezért el kell vonni innen az alakulatokat, és ismét meg kell erősíteni velük a legsebezhetőbb pontokat. A lázadóknak eltökélt szándékuk, hogy elvágják az utat Madrid és az Escorial között. Így akarják elfoglalni az Escorialt és elszigetelni a Guadarramát.
A fasiszta támadás igen váratlanul indult meg, nyomban áttörték a köztársasági vonalakat, és túljutottak a Majadahondát dél felől fedező erdőségen.
A guadalajarai támadás értéke nullára csökkent. Pedig ennek a támadásnak a kedvéért leállították a brunetei hadműveletet. Valaki „odafönt” nagyon keveri a kártyát.
JANUÁR 11
Egész héten át, csaknem szakadatlanul rendkívül kemény harcok folynak. A fasiszták elfoglalták Aravacát és Pozuelót. De mennyibe került ez nekik! Miután roppant veszteségeket szenvedtek, s teljesen kifulladtak, nem folytatták az előrenyomulást. Madridért indított újabb rohamuk ismét eredménytelen maradt.
A mi veszteségeink is igen nagyok. A csapatok, a 35. brigád kivételével, kitűnően verekedtek. De ebből a brigádból is egy század, melyet a fasiszták minden oldalról bekerítettek, hősiesen küzdött, s három ember kivételével az egész század elesett. Egy másik brigád egyik ugyancsak bekerített zászlóalja egész napon át harcolt, s éjszaka igen ügyesen átverekedte magát a köztársaságiakhoz. A 11. (nemzetközi) brigád egyik zászlóját a keresztútnál éjszakai támadás érte. A zászlóalj csendben meghúzta magát, egészen közel engedte az ellenséget, azután iszonyú gépfegyvertüzet nyitott. A fasiszták szétszaladtak, rengeteg halottat hagytak hátra. Most fordult elő első ízben, hogy a köztársaságiak bekerítve is ilyen nyugodtan és bátran harcoltak!
A fasiszták ebben az ütközetben igen sok tankot vetettek be, egyébként különösebb eredmény nélkül. Mulatságos eset: a lázadók egyik harckocsi-szakasza üldözte a visszavonuló 35. brigádot, s abban a hiszemben, hogy Majadahonda már az övék, kirobogott az erdőből. Éppen szembe jött egy gépkocsi, benne egy köztársasági tiszt. A harckocsik láttán már menekülésre gondolt. A lázadók parancsnoka azonban kiszállt a harckocsiból, és fasisztának vélve a köztársaságit, megkérdezte tőle, hogy merre visz az út Majadahonda felé. A madridi némán, kézmozdulattal invitálta a fasisztát az autóba. Kettesben behajtottak a faluba, a harckocsik pedig mit sem sejtve követték őket. A faluban a milicisták tüzelni kezdtek a tankokra. A harckocsik vezetői azonnal lecsapták a tetőket, s megfutamodtak, sorsára hagyva parancsnokukat. A fasiszta tiszt – mi mást tehetett – felemelte a kezét, és megadta magát.
Alakulataink hősiesen harcolnak, de kegyetlenül szenvednek a zűrzavartól, az összevisszaságtól, a szervezetlenségtől és a parancsnokságokban feltehetően elkövetett árulástól. Éppen most derült ki véletlenül, hogy a remisi erdőben kitűnő erődítések – futóárkok, fedezékek, betonozott géppuskafészkek – vannak, melyeket még októberben építettek. Senki sem vette magának Madridban azt a fáradságot, hogy ezt közölje. A csapatok kétszáz lépésnyire harcoltak a kész futóárkoktól, mit sem sejtve létezésükről! A harcosok, minthogy nem tudták beásni magukat, kiürítették az erdőt.
A rés betömésére ide kellett helyezni Lukács brigádját, melynek mind ez ideig nem sikerült kipihennie magát, ide kellett rendelni Listert Villaverdéből, itt kellett összegyűjteni csaknem az egész köztársasági harckocsi-brigádot. Csak január 7-én, több ellencsapás után sikerült megállítani a fasisztákat. Ellentámadásunkat holnapra tűzték ki.
JANUÁR 13
Két napja támadunk. Nagystílűén támadunk, de eredményeink egyelőre kisstílűek.
De félre a tréfával: a támadás valóban jól halad. A csapatok nagy harci kedvvel, bátran indulnak a csatába, a katonák önfeláldozóak, óriási lelkesedés és az az őszinte óhaj tölti el őket, hogy végre bekövetkezzen a fordulat, hogy szerepet cseréljenek az ellenséggel.
A tankok minden elismerést megérdemelnek. A legnehezebb sziklás, dombos terepen, veszélyes árkokon és szakadékokon át, óvakodva a farkasvermektől, a tankelhárító lövegek tüzében betörnek a fasiszták állásaiba, elhallgattatják és megsemmisítik az ellenséges tűzfészkeket, legázolják a katonaságot, tönkreteszik a lövegeket. Három harckocsi útközben tizenkét, teherautón utazó, hatalmas fasiszta gépfegyveres alakulatra bukkant; lekaszálták a géppuskásokat, mielőtt még észbekaphattak volna.
De Pablo harckocsizó-tábornok állandóan az alakulatokat járja, sarkallja a századokat és a szakaszokat, ügyel arra, hogy a gépeket ne tartsák fel az üzemanyag felvétele során, hogy idejében megkapják a hadianyag-utánpótlást, s ami a legfontosabb: ne szakadjon meg a kapcsolat a gyalogsággal. Miguel Martinez állandóan vele van, beszélget a harckocsizókkal, hangulata felcsigázott, túlfűtött. Mindketten elégedettek, ma önmagukat múlták felül.
De Pablo ki akar menni egészen a tűzvonalba; ezért Miguellel együtt átül egy kis páncélkocsiba. Miguelnek ez könnyen megy, de a tábornok csak nagy üggyel-bajjal tudja bepréselni hatalmas atlétatermetét a szűk acélskatulyába. Az arannyal kivarrt sapka kétségtelenül megsínyli ezt a műveletet. A tábornok oda is adja a sapkát a sofőrjének: várja itt meg a sapkával és a Chevrolettel együtt.
Robognak Majadahonda felé. A hegyek közti széles völgyet fehér és fekete tüzérségi füst üli meg. A hegyek visszhangozzák a robbanásokat. Az út mentén álló házacskánál találkoznak a fasiszta és a köztársasági ütegek lövedékeinek pályái. Így nem is lehet tudni, melyik fél kezében van a ház. Gyalogságunk megkerüli, a harckocsik elrobognak mellette, mintha észre sem vennék.
Miguel és de Pablo kiszáll a páncélkocsiból, és egy dombra áll. Két pihenő harcos igyekszik rábeszélni őket, hogy hasaljanak le: öt perccel ezelőtt éppen itt, mellettük csapott be egy lövedék. De Pablo nem hajlandó rá. Pokolba azokkal a lövedékekkel! – neki saját szemével kell látnia, hogyan működnek a harckocsik, a harckocsiknak meg látniuk kell őt. Nézeget körös-körül, a nap sugarai gonoszul táncolnak simára borotvált fején.
– Úgysem ismernek magára – mondja Miguel -, hiszen nincs sapka a fején. Spanyolországban azelőtt nem láttak tábornokot a fronttól még száz kilométernyire sem. Közelebb menni egyszerűen nem is illett egy tábornoknak.
– Nem láttak? Majd most látnak! – mondja haragosan de Pablo.
Utasítja a páncélkocsi vezetőjét, hogy hajtson vissza, és hozza el a tábornoki sapkát. A két kiskatona valamivel odébb kúszik – megint nagyon közel csapott be egy robbanó lövedék, láng, füst és fekete földcsomók röppennek a magasba.
A páncélkocsi visszaért, a tábornok most a mezőn mászkál, előre küldi a kisebb alakulatokat, rendezi a harckocsikat, irányítja a gépfegyvertüzet. A porlepte harcosok, altisztek a sapka arany pálmái láttán maguk is fontosabbnak érzik, kihúzzák magukat, megnyugodnak. A tüzérségi lövedékek robbanásában, a a magukéban és az ellenségében egyaránt kezdik meglátni a logikát és a rendszert, a sebesülésekben a szükséges rosszat, az egész harcban pedig a törvényszerűséget és az értelmet. Egy milicista bort kínál agyagkorsójából, nézi, amint de Pablo iszik, nézi a tábornok fiatalos, simára borotvált parasztképét, erős kezét, s elmosolyodik:
– Legény a talpán!
A tábornoknak tetszik, hogy legénynek nevezték. Jobban érzi magát itt, mint a parancsnoki harcállásponton. Többet is lehet tenni itt.
A köztársaságiaknál mind a mai napig csak a helyszínről lehet irányítani az egységeket. A parancsnokságok még nem találták meg az irányítás és összeköttetés megfelelő eszközeit.
Ha összehasonlítjuk a lázadók január 3-i támadását a mi mai támadásunkkal, kiderül, hogy a kormánycsapatok harcképessége sok tekintetben felveszi a versenyt a francóistákéval, különösen ami a gyalogosokat illeti. Hát még a repülők és a harckocsizok!
Franco csapatai a szervezettség, a katonai kockázatvállalás tekintetében vannak fölényben.
A fasiszta hadsereg él az egyszemélyi vezetés minden lehetőségével. Amit Franco tábornok német tanácsadóival együtt elhatároz, azt minden beosztott tisztnek feltétel nélkül végre kell hajtania. Senki sem meri vita tárgyává tenni vagy megmásítani a felülről kapott parancsokat. Ezt úgy érték el, hogy a fronton és a hátországban egyaránt keményen és irgalmatlanul elbántak a kellemetlenkedő és engedetlen parancsnokokkal, könyörtelenül kihajigálják a másként gondolkodókat, szigorú büntetéseket alkalmaztak, sokakat agyon is lőttek. Franco zsarnoksága óriási elégedetlenséget kelt. A kényszer és a terror azonban lehetővé teszi a fasiszta diktatúrának, hogy korlátlanul, ellentmondást nem tűrően rendelkezzen és manőverezzen a katonai alakulatokkal, könnyedén egyik helyről a másikra dobálja vagy hosszú ideig tartalékban tartsa őket. Legutóbbi támadásához Franco Cáceresben új hatalmas hadseregcsoportot gyűjtött össze. Német hivatásos katonákból, marokkóiakból és spanyol fasisztákból vegyes csapatokat alakított. Hat héten át megszakítás nélkül csupán egyetlen dologra: támadásra, rohamra oktatták a katonákat. A foglyok mesélik, hogy a cáceresi kiképzés során egyetlen szó sem esett védekezésről.
Mindezeket az új erőket Franco Majadahonda, Pozuelo, Aravaca és Las Rozas ellen vetette be. Egyetlen hatalmas, tömör támadó tömb formájában, egyszerre zúdította őket ezekre a falvakra, mint fát a tűzre. A fasiszták sűrű, összpontosított, tömör oszlopokban támadnak, a tüzérség az élvonalban halad, a tankelhárító ágyúk meg sem várják, amíg tankjaink közelednek, máris tüzelnek rájuk. Saját tankjaikat a lázadók két csoportban helyezik el, hogy a második csoport előtt haladó gyalogság visszavonulás, sőt még megállás esetén is saját tankjainak tüzébe kerüljön – s erről a gyalogságot nyíltan tájékoztatták.
Ilyen módon, az embereket nem kímélve Franco valóságos „lélektani támadásokat’” szervezett ezekben a napokban: a lázadók oszlopai erős köztársasági tűzben, mit sem törődve a száz és ezer főnyi veszteséggel, megállás nélkül nyomultak előre. Csak nagy erőfeszítéssel, néhány falu feláldozásával sikerült megállítani ezt a falanxot.
A mi ellentámadásunk elgondolása helyes volt, de lagymatagon, vontatottan, csikorogva hajtották végre. A csapatok nagy késéssel gyülekeztek, elfecsérelték a legdrágább időt, az ütközet megindításának idejét, s ezzel elvesztették a váratlan rajtaütés lehetőségét, a helyesen támadó fél legnagyobb kincsét.
Az ütközet folyamán a csapatok két külön tevékenykedő csoportjának nem volt megfelelő összeköttetése egymással, nem volt közös gazdájuk. Nem volt összeköttetés, kapcsolat, megértés, összhang. Ez a kettősség a kettős parancsnokságig – a madridi parancsnokságig és a központi front parancsnokságáig – nyúlik vissza. A két parancsnokság tisztjei levelezgetnek, vitatkoznak egymással, sehogyan sem tudnak osztozni a csapatokon. Az ő nézeteltéréseikre spekulálnak a kalandorok és az árulók. Mikor szűnik már meg végre ez a lehetetlen állapot?!
JANUÁR 16
Végre valahára megtört a csend Rojo ezredes körül; a lapok, úgy látszik, felhagytak az összeesküvéssel. Írnak róla, a második helyen emlegetik Madrid védelmének vezetői és hősei között. Boldog vagyok, hogy ebben közreműködhettem, hiszen én voltam az első, aki írtam Rojóról a sajtóban. Az El Socialista írja vezércikkében: „Egy orosz újságírónak, »Miguel Coltsov«-nak kellett felhívnia figyelmünket Vicente Rojo személyére, neki kellett megtörnie azt a régi rossz szokásunkat, hogy elhanyagoljuk, észre sem vesszük saját embereinket. Egy külföldi hívja fel rájuk a figyelmünket, s mi kénytelenek vagyunk elismerni: »Ejnye, bizony mi elmentünk mellette! «. A rossz emlékű, úgynevezett »európaizálás« óta nem vesszük észre nemzeti és kulturális értékeinket, nem vesszük észre a tehetséges spanyolokat, akik pedig itt vannak saját sorainkban. Köszönjük »Miguel Coltsov«-nak a figyelmeztetést, köszönjük, hogy megmutatta nekünk azt az embert, aki szerény szobájának csendjében minden erejét Madrid megmentésének szenteli. S vajon hány ember van még, akit nem veszünk észre a parancsnokságokon és a lövészárkokban? Vicente Rojo esete korántsem egyedülálló. A harc rengeteg új kiváló egyéniséget hozott felszínre, akiket mindeddig sikerült észre sem vennünk. Ebben mutatkoznak meg régi szokásaink maradványai: örökké csak ugyanazokat a neveket ismételgetjük, s alig tudjuk megtalálni, megszokni az újakat. Legyen ez számunkra tanulság és figyelmeztetés, fontos tanulság és figyelmeztetés háborús viszonyok közepette.”
JANUÁR 18
A sarkon négy tábla függ, rajtuk négy utca neve.
A mérnök zseblámpája végigsiklik a táblákon. Ez tulajdonképpen egy madridi utcakereszteződés. Mi azonban nem rajta állunk, hanem alatta, egy szűk, ovális alakú kanálisban, kilenc méterrel a föld felszíne alatt. A magas mérnöknek hétrét kell görnyednie, nekem csak le kell hajtanom a fejemet, mintha gondolkodnék. Így haladunk előre, meglehetősen sokáig.
Madridban kitűnőek a közművek, nagyszerű a vízvezeték és a csatornázás. A gyűjtőcsatornák, az alagutak, a csapok, a tartályok – mind a legnagyobb rendben. Most a föld alatti csöveknek és csatornáknak ezt a rendszerét is bevonták a hadműveletek körébe. Bevonták mint eszközt a köztársaságiak támadásához. De majd hogy nem megfordítva történt. Madrid megrohanásának első napjaiban a lázadók megkaparintották a csatornahálózat végét, s kezdtek benne előrenyomulni. Akkor, novemberben nem került volna nagy fáradságukba „partra tenni” a város központjában egy egész föld alatti különítményt, amely ha nem is döntő, de mindenesetre nagyon is drámai szerepet játszhatott volna a madridi eposzban. Csakhogy Francóban akkor túltengett az önbizalom, egyszerűbbnek és könnyebbnek tűnt számára, ha közönséges frontális támadással, az Egyetemi Városon át veszik be a fővárost.
Madrid védői gyorsan észrevették a föld alól fenyegető veszélyt. Részben kézigránátokkal semmisítették meg a föld alatti fasiszta osztagokat, részben néhány robbantással elevenen temették el őket. Az egész föld alatti berendezést állandó ellenőrzés és őrizet alá helyezték, aláaknázták.
Csaknem minden harminc lépésnél megálltunk, a mérnök megnézi a tervrajzon a jelzéseket, s mi rendkívül óvatosan kerülgetjük az aknákhoz vezető észrevehetetlen elektromos vezetékeket. Most már a fasiszták nem juthatnak be ide. A köztársaságiak magukhoz ragadták a kezdeményezést a föld alatti harcban.
A sima és cementezett vízlevezető végéhez értünk. Most már kúszva haladunk tovább a nedves földben frissen ásott alacsony átjárón. A mérnök eloltja lámpáját: itt nem lehet eltévedni. Fölöttünk elmarad a madridi védelem utolsó barikádja: a „senki földje” alatt kúszunk, amelyet mindkét küzdő fél géppuska- és gránátvető-tűz alatt tart. A „senki földjének” szélessége körül-belül 100 méter.
Úgy látszik, a kúszásnak már sohasem lesz vége. Számításaim s a térdemben érzett fáradtság alapján már akár Sevillában is lehetnénk. Előttünk egyszerre csak sápadt folt tűnik fel, mind világosabbá válik, és fokozatosan – alig hiszek a szememnek – nappali fény lesz belőle. Lehetséges, hogy itt már az öreg Queipo de Llano tárja ölelésre karjait?
A mérnök megfordul, és suttogva, nyugodtan magyarázza:
– Ez itt egy szellőzőnyílás. Itt hatol be a friss levegő az alagútba.
– Hogyan?! Szellőzőnyílás?! Hiszen közvetlenül a lázadók vonalai előtt vagyunk!
– Nem, nem előtte. Már a fasiszta övezet alatt vagyunk. Mit lehet tenni, lélegzeni mégiscsak kell …
– De hiszen felülről észrevehetnek! És egyáltalán, hogy jutott eszükbe kifúrni magukat a felszínre? Hiszen ez őrültség!
A mérnöknek nem egészen ez a véleménye:
– Éjszaka, esőben fúrtuk a szellőzőnyílást. Nemigen lehet észrevenni fentről. De még ha észrevehető is, a kövezet amúgy is csupa lyuk meg bombatölcsér – eszükbe sem jut megvizsgálni minden lyukat. De próbálják csak idedugni az orrukat, majd néhány gépfegyversorozattal fogadjuk őket.
A feleletben az a katonai lelkület tükröződik, amely itt nagyon sokakat jellemez: a kényelem fontosabb a biztonságnál. Jobb az életet kockáztatni, mint tűrni a rossz levegőt. Jobb napokon át kacérkodni a halállal, mint néhány órát bíbelődni és tömlőn át bevezetni a friss levegőt.
Tovább mászunk. Most már messze benn járunk a fasiszta terület alatt. Még húsz-harminc méter, és elérjük azt az épületet, amelyet fel kell robbantani. Hirtelen azonban emberi hangokra leszünk figyelmesek. Most már a mérnök hökkent meg.
– Állj! Ezek nem lehetnek a mieink. Itt már végeztünk a munkával, mindenki felment.
Lélegzetünket visszafojtva, sokáig hallgatózunk. Egyetlen hangot hallunk csupán. De kivel beszélhet? Nem, úgy látszik énekel. A mérnök előveszi revolverét.
– Próbáljunk közelebb menni hozzá. Tisztázni kell, mi történt.
Tovább mászunk.
– Mit énekel? Úgy hallom a Cucarachát.
– Én is úgy hallom.
Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. A fasiszta hadseregben szigorúan tilos a Cucaracha: Franco forradalmi dalnak tartja. Lehetséges volna, hogy az illető mégiscsak a köztársaságiak közül való? De miért énekel? Elment az esze? Az is meglehet. A fordulón túl aztán látjuk, hogy egy bányászlámpa éles fénye mellett valaki foglalatoskodik.
– Pedro! Te itt vagy? Hiszen én mindenkit felküldtem.
– Igen, comandante, de úgy gondoltam, hogy még egyszer leereszkedem, kiegyengetni az aknakamrát. Kicsit szűk ez a kamra a töltethez.
Pedro öreg vájár a Rio Tintó-i bányákból. Maszatos arca fénylik a verítéktől, ősz hajtincsek kandikálnak ki barettje alól.
– De miért énekelsz? Ha már az életedet nem sajnálod, legalább az aknára gondolnál.
– Énekeltem? Észre sem vettem. Megszoktam, hogy munka közben dúdolgatok. Persze, persze, ez ostobaság. A földben a hang igen messze terjed, de hát elfelejtettem, hogy nem a bányában vagyok. Akarják hallani a fasisztákat?
Madrid peremén, egy nagy, többemeletes épület alatt vagyunk. A ház erődítésül szolgál a fasiszták számára. Tisztán halljuk a katonák hangját, nevetését. Alattuk az ásás akkor halad legjobban, amikor gépfegyverből tüzelnek, és megsiketíti őket a tulajdon tüzelésük zaja. A mérnök utoljára ellenőrzi a töltetet. A töltet méreteit lényegében a gH3-képlet alapján számítják ki, ahol a g a talaj tömörségétől és összetételétől függő együtthatót, a H pedig a legkisebb ellenállás vonalának hosszát jelenti. A g méretei jelentősen változhatnak attól függően, hogy milyen mennyiségben vannak a talajban látszólag közömbös, nem robbanékony elemek. Például a talajban levő víz nyolc-tízszeresére növeli a robbanás erejét, még akkor is, ha a mennyisége meg sem haladja a föld nedvességi fokát. A H (a legkisebb ellenállás vonala) méreteit rendszerint a föld felszínéig, a levegőig terjedő legkisebb távolság alapján számítják ki. A robbanási hullám hossza azonban mindig hosszabb a pusztítás rádiuszánál. A hullám terjedése során fokozatosan csillapodik: kezdetén, a középpontjában összemorzsolja a gránitot és az acélt is, a végén már csak mint hang észlelhető.
A mérnök kesernyésen elmosolyodik:
– Tudja, én építettem ezt a házat. Hát gondolhattam arra, hogy négy esztendővel később itt fekszem majd alatta, s azt számítgatom, hogyan lehet a levegőbe röpíteni? … Az ötödik emeleten van a lakásom, az irodám, ott vannak a terveim, a rajzszereim, a régi épületek adatai … De hát mit lehet tenni? Eleven emberi testekkel torlaszoljuk el a fasiszta vandálok útját, sajnálhatjuk-e akkor a kezünk munkáját? Ha majd kiűzzük az ellenséget, tízszer ekkora épületeket emelünk, de nem ám olyanokat, mint a bankházak felhőkarcolói, ezek az agyonaranyozott ízléstelenségek! Mi építészek örülünk neki, hogy a népfrontkormány éppen a főváros ostroma idején emelte ki a levéltárból s hagyta jóvá Madrid újjáépítési tervét, a Castellana sétány meghosszabbítását, egy lakóházakkal, iskolákkal, színházakkal beépített, teljesen új főútvonal kialakítását …
Hármasban térünk vissza. Útközben hallgatózunk, nem fúr-e az ellenség is. Ez gyakran előfordul. A föld alatti munkák igen gyakran egyidejűleg és párhuzamosan folynak, néha tudnak is egymásról a felek. Egy-egy szakaszon az győz, aki hamarabb robbantja fel az aknáját. De aki idő előtt robbant, az nem ér el hatást, és még fel is fedi magát. Most két hazárdjátékos fekszik itt a föld alatt, csaknem egymás mellett, állandóan növelik a téteket – a tétek pedig emberéletek százai meg egy állás a hosszúra nyúló harcban. Jelen voltunk néhány robbantásnál. Nagyrészt késő éjszaka, virradat felé kerül sor rájuk. A dörej és a kitörő lángnyelvek után óriási fekete füst-, korom-, por- és homokfelhő lepi el az épületet. Ez az a pillanat, amikor a jó előre felkészült egységek rohamra indulnak. Ha az aknát nagyon pontosan helyezték el, géppuskafészkeket és olyan helyeket robbant fel, ahol a megfigyelés és a felderítés adatai szerint a fasiszta katonák alszanak. Akik épségben maradtak, nyomban lőni kezdenek, de ez csaknem teljesen hiábavaló, míg a porfelhő le nem ülepedik. A rohamozó alakulat ügyességén múlik, hogy ki tudja-e használni ezt az időt (a por 8-20 perc alatt ülepszik le), s be tud-e tömi az épületbe. A legkisebb késedelmeskedés is azzal jár, hogy a roham veszít eredményességéből vagy teljesen eredménytelen marad, illetőleg az eredmény csak az elpusztított ellenséges katonák és erődítmények mennyiségén mérhető le.
Mióta Madrid védelme tart, a fasiszták hat aknarobbantást hajtottak végre, de nem sok eredménnyel – elhagyott épületek és üres lövészárkok estek áldozatul a robbantásoknak. A köztársaságiak viszont több tucat aknát robbantottak, így sikerült visszaszorítani a lázadókat Carabanchelben, az Egyetemi Városban és a Carcel Modelónál. A köztársaságiaknak könnyebb a föld alatti harc, mert sokkal több szakképzett munkaerő áll rendelkezésükre, s az ő kezükben van valamennyi épület tervrajza.
Mindez igen ósdinak tűnik. Ugyan miféle jelentősége lehet a szélsebes bombavetők, a száguldó tankok és a vegyi bombák korszakában ennek a heteken át tartó ásásnak, ennek a vakondokoskodásnak, annak a tízezernyi munkaórának, melyet arra fordítanak, hogy száz katonát és egy házat a levegőbe röpítsenek? Hát érdemes ilyen dolgokkal foglalkozni, amikor már kibontakozóban van a jövő szédületes sebességű, irtózatos pusztító hatású haditechnikája? Igen, nagyon is érdemes. A háború szeszélyei kiszámíthatatlanok. Mindegyikre készen kell állni. És egyáltalán, hol van az megírva, hogy csak az olyan háború tekinthető igazi háborúnak, amilyent a teoretikusok a maguk mélységesen tudományos és mélységesen fiktív elméleteiben elképzeltek maguknak, a valóságban zajló háborút pedig „nem igazi” háborúnak kell tekinteni? Szent meggyőződésem, hogy a jövőbeli „szabályszerű” háború bebizonyítja majd a legkülönfélébb fegyverfajták és hadműveleti formák életképességét.
A korszerű hadseregnek manapság természetesen mozgékonynak, rugalmasnak, gépesítettnek kell lennie, s elsőrendű követelmény, hogy fejlett légiereje legyen. De nem mondhat le a lövészárokról, a lövészárkot pedig korántsem mindig fogja árokásó gép vagy a hadosztály saját exkavátora készíteni. A szerény, becsületes ásó még sok életet fog megmenteni. Még az ég lakóinak, az ejtőernyősöknek sem árt, ha megtanulnak vele bánni. Az ellenség nem finnyás, ugyanúgy kihasználja az apró, ártalmatlannak tűnő gyengeségeket, mint a nagy, alapvető hibákat. Neki mindegy, hol üt sebet. Achilles is jobban tette volna, ha nem virtuskodik, hanem fémbetétet hord a jobb csizmája sarkában.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!