Alekszandr Fagyejev

Második rész

37.

Ivan Fjodorovics óvatos ember volt. Egyetlen földalatti címben sem bízott azok közül, amelyeket Vorosilovgrádban kapott. De Jakovenko halála, aki először esett el a területi párttitkárok közül, szükségessé tette, hogy Ivan Fjodorovics ellátogasson Vorosilovgrádba. Mint merész ember, megkockáztatta, hogy felhasználja régi ismeretségeit, felkeresse felesége barátnőjét, egy magányos, csöndes asszonyt, akinek a családi élete boldogtalan volt. Masa Subinának hívták. Műszaki rajzolóként dolgozott a mozdonygyárban, és nem evakuált a gyárával sem az első, sem a második alkalommal, kizárólag szülővárosához való ragaszkodásból. Minden és mindenki ellenére meg volt győződve róla, hogy a várost sohasem adják fel, és hogy hasznára lehet a köznek.

Ivan Fjodorovics felesége tanácsára határozta el, hogy felkeresi Masa Subinát. Azon az éjszakán döntött így, amikor feleségével együtt Marfa Kornyijenko pincéjében ült.

Feleségét nem vihette magával. Ez nagyon feltűnő lett volna; éveken át együtt dolgoztak Vorosilovgrádban. Jekatyerina Pavlovnának különben is jobb volna itt maradnia, a körzet partizáncsoportjaival és a földalatti szervezetekkel való összeköttetés miatt. És még ott a pincében úgy határoztak, hogy Jekatyerina Pavlovna egyelőre Marfánál marad mint rokon, és ha lehet, egy közeli faluban vállal tanítónői állást.

És amikor így határoztak, önkéntelenül is az jutott eszükbe, hogy házaséletük óta most először kell elválniok. Olyan időben, amikor – úgy lehet – soha többé nem látják egymást.

Hallgattak, és sokáig ültek egymást átkarolva. És hirtelen azt érezték, micsoda boldogság így ülni, egymást átölelve, ebben a sötét, nyirkos pincében.

Mint sok, régen egybeforrt családban, melyet a közös nézetek s a férj, feleség és gyermekek dolgos élete kovácsolt össze, szoros összetartozásuknak már nem állandó érzéskitörésekben kellett megnyilvánulnia. Olyan rejtetten élt bennük a szeretet, mint a parázs a hamuban. És ez a parázs az élet megpróbáltatásai, társadalmi megrendülések, bajok és örömök idején hirtelen fel-fellángolt. Milyen hatalmas erővel jutottak ilyenkor eszükbe első találkozásaik a luganszki parkban. Az akácok mindent elárasztó illata, az ifjúságuk fölé boruló csillagos égbolt, a szárnyaló, fiatalos álmok, a szerelem első öröme, az első gyermek születésének boldogsága és eltérő jellemük első fanyar gyümölcsei! És mégis, mily csodás gyümölcsök voltak ezek!

Csak gyenge lelkek omlanak össze ilyesmitől. Az erősek örökké egybeforrnak tőle.

A szerelemnek kellenek az élet kemény megpróbáltatásai, és kell annak eleven emléke, hogy miként kezdődött. Az első együvé fűzi a férfit és nőt, a másik engedi, hogy elszürküljön az érzés. Milyen nagy a közös út összekötő ereje, ha egy érzés melengeti szíveteket, s ennek erejét egyetlen szó fejezi ki: „Emlékszel? …” De még csak nem is visszaemlékezés ez, hanem az ifjúság örökégő fénye, mely további útra, a jövőbe hív. Boldog az, aki ezt az érzést szívében megőrizte …

Íme, ezt a boldogságot érezte Ivan Fjodorovics és Katya Marfa Kornyijenko sötét pincéjében.

Ültek és hallgattak, a szívükben pedig egyre zengett: „Emlékszel? Mondd, emlékszel?”

Különösen emlékezetes volt kölcsönös vallomásuk napja. Már hónapok óta együtt jártak, és Katya valójában már mindent tudott a férfi szenvedélyes szavaiból és viselkedéséből. De sehogy sem engedte meg neki, hogy nyilatkozzon, maga pedig semmit sem ígért.

Ivan Fjodorovicsnak egyszer sikerült rábeszélnie Katyát, hogy jöjjön el érte szállása udvarába – akkor a területi pártiskola hallgatója volt. Már nagy győzelem volt az is, hogy Katya beleegyezett: azt jelentette, hogy nem restelkedik Ivan Fjodorovics társai előtt. Hiszen ebben az órában a foglalkozások már véget értek, és a hallgatók az udvaron nyüzsögtek.

És Katya eljött. Az udvaron sokan voltak. Középen gorodkit* …

* Népszerű orosz játék *

… játszottak. Köztük volt Ivan Fjodorovics is. Lehajtott gallérú ukrán inget viselt, derékzsinór nélkül. Víg volt és felhevült. Katyához szaladt, köszönt neki, és azt mondta: „Várj egy kicsit, mindjárt befejezzük …” A hallgatók nézték őket, aztán helyet szorítottak Katyának, s ő nézte a játékot, de csak Ivan Fjodorovicsot figyelte.

Mindig is zavarta egy kicsit, hogy a fiú nem magas termetű. Most először állapította meg, hogy milyen erős, ügyes és merész. A legbonyolultabbul elhelyezett figurákat is kiverte egyetlen botdobással. Katya érezte, hogy mindezt az ő kedvéért teszi. Egész idő alatt folyton az ellenfelét ugratta.

Akkor aszfaltozták először a Lenin utcát. Forró nap volt, és ők boldogan lépkedtek a puha aszfalton. Ivan Fjodorovics ukrán ingét akkor már zsinór fogta át a derekán. Szőke haja hullámzott a szélben, s ő beszélt, egyre beszélt. Egy sarki árustól szárított datolyát vásárolt, és egy papírzacskóban maga előtt tartotta. A datolya meleg és édes volt, de csak Katya evett belőle, mert a fiú egyre beszélt. Katya főleg arra emlékezett vissza, hogy ezen a nagyszerűen aszfaltozott utcán nem volt szemétláda, ahova a datolyamagot beköphette volna. Kénytelen volt a szájában tartani abban a reményben, hogy egy kevésbé szép utcán majd eldobhatja.

A fiú hirtelen elhallgatott, és olyan szemmel tekintett a lányra, hogy az zavarba jött.

– Most fogom magam – mondta a fiú -, és az egész utca szeme láttára megcsókollak.

A lányon hirtelen valamilyen harcias érzés vett erőt; féloldalt nézett Ivan Fjodorovicsra, és azt mondta:

– Csak azt próbáld meg, a szemedbe köpöm az összes datolyamagot!

– Sok van? – kérdezte a másik teljesen komolyan.

– Majdnem egy tucat!

– Szaladjunk a parkba! Futólépés … – kiáltotta, és arra sem hagyva időt, hogy a lány magához térjen, kezénél fogva maga után húzta. És nevetve, senkivel sem törődve a parkba futottak.

„Emlékszel? Emlékszel, milyen volt az az éjszaka ott a parkban?”

Most itt, a sötét pincében, úgy, mint akkor a luganszki parkban, Katya bizalommal szorította forró arcát a férjéhez, valahol annak erős válla, nyaka és puha szakálla közt. Így ültek virradatig, és még csak el sem szunyókáltak. Aztán Ivan Fjodorovics egy pillanatra még erősebben magához húzta feleségét, majd kissé elvonta az arcát, és enyhített karja szorításán.

– Ideje, itt az ideje, fecském, galambocskám – mondta.

De az asszony nem húzta el tőle az arcát. És így ültek, amíg egészen ki nem világosodott.

Ivan Fjodorovics Kornyij Tyihonovicsot unokájával a mityanszki erdőbe küldte, hogy tudják meg, mi lett az osztaggal. Ivan Fjodorovics sokáig oktatta az öreget: hogyan kell dolgozni a kisebb csapatokkal, miképpen kell parasztokból, kozákokból és a faluban rejtőző volt katonákból új partizáncsoportokat alakítani.

Amíg Marfa enni adott nekik, egy öregember, Marfa távoli rokona, átjutott Marfa gyermekeinek megfigyelővonalán, és pontosan ebédidőben beállított. A nagyon kíváncsi természetű Ivan Fjodorovics azonnal belekapaszkodott az öregbe, meg akarta tudni, miként vélekedik egy ilyen egyszerű falusi bácsi a jelenlegi helyzetről. Ugyanaz a szikár, sokat tapasztalt öreg volt, aki annak idején Kosevojékat vitte kocsiján, s akitől a német hadbiztosok valóban elszedték a pejlovát, amiért aztán vissza is jött szülőfalujába. Az öreg nyomban látta, hogy nem közönséges emberrel van dolga, s ezért ravasz feleletet adott.

– Hát a helyzet az, hogy több mint három hétig vonult át a katonaság. Nagy erő vonult erre. A vörösök most nem is jönnek vissza, nem … Hiábavaló minden szóbeszéd, amikor látod, hogy egyre mennek a Volga felé, Kujbisev irányába. Moszkva körülzárva, Leningrádot elfoglalták. Hitler azt mondta, hogy Moszkvát kiéhezteti, és úgy veszi be …

– Nyilván szóról szóra el is hitted ezeket a hazugságokat – mondta Ivan Fjodorovics, és szemében ravaszkás szikrák gyúltak. – Hát, tisztelt barátom, arról van szó, hogy miután egyforma termetünk van, add ide a ruhád, cipőd, én meg cserébe odaadom az enyémet.

– Hát erről van szó? – kérdezte oroszul az öregember, aki nyomban megértett mindent. – Ebben a minutumban hozom a ruhát.

Az öregember ruhájában, batyuval a vállán, csoszogott be Ivan Fjodorovics – aki bár nem volt idős bácsi, de szakálla igen tekintélyessé bozontosodott – Masa Subina lakásába, mely Kamennij Brodban volt.

Különös volt így álruhában ballagni szülővárosa utcáján.

Itt született, itt dolgozott évek hosszú során át. Sok-sok vállalat, hivatal, klub és lakóház épült fel ezalatt, nagyon sok az ő közreműködésével. Emlékezett rá, mint vetették fel a városi szovjet elnökségének ülésén például ennek a kis virágos parknak a tervét. Személyesen ügyelt rá, hogyan mérik, cövekelik ki, hogyan ültetik be bokrokkal. Mennyit fáradozott szülővárosa szépítésén! Egyre szidták mégis a városi szovjetben, hogy a házak és utcák nem elég tiszták. Igazuk is volt.

Most a bombázás romba döntötte az épületek egy részét. A védelem napjainak hevében nem is tűnt fel, hogy mennyire eléktelenítették a várost. De nem is ez a legfontosabb: néhány hét alatt úgy tönkrement ez a város, mintha új urai maguk se hinnék el, hogy örök időre itt maradnak. Az utcákat nem öntözték, nem söpörték, a parkokban elhervadtak a virágok, a gyepet burján verte fel, papírhulladék, cigarettavég repült a szélsodorta vastag, vöröses utcaporban.

Vorosilovgrád a szén vidék egyik fővárosa volt. Valamikor több árut szállítottak ide, mint az ország sok más kerületébe együttvéve. Az utcákon jól öltözött, tarka tömeg sürgött-forgott. Látszott rajta, hogy déli város, mert tele volt gyümölccsel, virággal, galambbal. Most a lakosság meggyérült, megszürkült. Az emberek, mintha kedvüket szegték volna, színtelen-egyformán öltözködtek. Úgy látszott, mintha nem is mosakodnának. Az utca külső színeit ellenséges, főleg német és olasz, de román és magyar tisztek egyenruhája, vállpántjai, fémjelvényei adták meg. Csak az ő szavuk volt hallható, csak az ő gépeik száguldoztak, kürtjeiket harsogtatva, hatalmas porfelhők között az utcákon. Ivan Fjodorovics még soha nem érzett olyan mély, személyes sajnálatot és szeretetet városa és lakosai iránt, mint ebben a pillanatban.

Úgy érezte magát, mint az, akinek háza volt, és kiűzték belőle, és aki most titokban visszasompolyog, és látja, hogy az új gazdák szétlopdosták javait, ráteszik mindenre mocskos mancsaikat, ami drága előtte, megalázzák hozzátartozóit, és ő mindezt csak nézi, nézi, de nincs ereje, hogy szembeszálljon velük.

Ez a megalázottság és elhanyagoltság ült felesége barátnőjén is. Sötét, elviselt ruha volt rajta, szőke haja rendetlen; régen nem mosott lábán félretaposott papucs. Látszott, hogy így is alszik, mosdatlan lábbal …

– Masa, hogy feledkezhetik meg egy ember ennyire magáról! – fakadt ki Ivan Fjodorovics.

Az asszony egykedvűen nézett végig magán, és azt mondta:

– Igazán? Észre sem vettem. Mindenki így él, de jobb is így, legalább nem kezdenek ki az emberrel … Egyébként víz sincs a városban.

Elhallgatott, és Ivan Fjodorovics csak most vette észre, hogy mennyire lesoványodott. Szobája sivár, nincs benne semmi meghittség. Eszébe jutott, hogy talán éhezik, hogy rég eladhatott minden értékes holmit.

– Tudod mit, együnk valamit … Nekem egy asszony mindenféle harapnivalót készített; okos, jó asszony – mondta Ivan Fjodorovics zavartan, és a batyujában motozott.

– Istenem, hát azt hiszi, az a bajom? – és Masa a kezébe rejtette arcát. – Vigyen el innen magával! – fakadt ki hirtelen vad szenvedéllyel. – Vigyen el Katyához, minden munkára kész vagyok, mindenre! A szolgálójuk leszek, csak legyen vége ennek az örökös megaláztatásnak, ennek a tétlen, céltalan életnek, lassú haldoklásnak!

Mint mindig, most is magázta a férfit, bár Katyával való házassága óta ismerte: Katyához pedig gyerekkori barátság fűzte. Ivan Fjodorovics már azelőtt is kitalálta, hogy az asszony azért nem tegezi, mert nagynak véli a távolságot, mely őt, az egyszerű műszaki rajzolót a tekintélyes pártmunkástól elválasztja.

Mély ráncok rajzolódtak ki Ivan Fjodorovics széles homlokára, és kék, élénk szeme kemény és töprengő kifejezést öltött.

– Egyenesen és lehet, hogy gorombán beszélek veled – mondta, és elfordította róla a tekintetét. – Masa! Ha rólad vagy rólam lenne szó, elvihetnélek Katyához, elrejtenélek mind a kettőtöket, magam is elbújnék – tette hozzá rosszalló, keserű mosollyal. – De én az állam szolgája vagyok, és szeretném, ha te is az lennél. Nemhogy elvinnélek innen magammal, de ide, a pokol legforróbb tüzébe akarlak bedobni. Mondd meg őszintén: beleegyezel-e? Van annyi erőd?

– Mindenre kész vagyok, csak ne kelljen így élni, ahogy most élek! – mondta az asszony.

– Ez nem felelet – szólt Ivan Fjodorovics keményen. – Én kiutat ajánlok neked, de nem azért, hogy megmentsd a lelkedet. Azt kérdem: kész vagy-e szolgálni a népet és az országot?

– Kész vagyok – felelte halkan az asszony.

Ivan Fjodorovics az asztal sarkán át odahajolt hozzá, és megfogta a kezét.

– Összeköttetést kell teremtenem a városban itteni embereimmel, de nem bízhatok meg egyetlen címben sem, melyet átadtak nekem. Bátornak és ravasznak kell lenned, mint magának az ördögnek, ellenőrizned kell a címeket, amiket rád bízok. Vállalod?

– Vállalom.

– Ha lebuksz, lassú tűzön fognak kínozni. Nem árulsz el? Az asszony hallgatott, mintha saját lelkét tenné mérlegre.

– Nem árulom el – mondta.

– Akkor ide hallgass …

S a kormos konyhalámpa komor fénye mellett még közelebb hajolt az asszonyhoz, úgyhogy az meglátta a férfi halántékán vöröslő friss sebhelyet, és egy címet adott neki ugyanott, Kamennij Brodban. Ez a cím valamennyinél megbízhatóbbnak látszott, és különösen fontos volt. Rajta keresztül akart összeköttetést teremteni az Ukrán Partizánparancsnoksággal és értesülni mindenről, ami nemcsak itt a területen, de az egész szovjet földön és a világban történik.

Masa kész volt azonnal elindulni, és áldozatkészséggel vegyes tapasztalatlansága szívébe markolt Ivan Fjodorovicsnak. Az a dévaj kis szikra-ördög fél lábon ugrálva megint egyik szeméből a másikba szökött.

– Mit gondolsz! – mondta, és tekintete vígan és jólelkűen szemrehányó volt. – Az ilyen feladat finom munkát kíván, úgyszólván, mint egy divatáruüzletben. Fényes nappal, szabadon mégy el oda, majd kioktatlak, hogy és miként. Azonkívül be kell biztosítanod magad minden oldalról. Ki a házigazdád?

Masa egy mozdonygyári öreg munkásnak a házában bérelt szobát. Kis kőház volt, egy folyosó – mindkét végén kijárattal – két részre osztotta. Egyik ajtó az utcára, a másik az udvarra nyílt, az udvart alacsony kőkerítés vette körül. A ház egyik felében egy szoba és konyha, a másik felében két kis szoba volt. Az egyikben Masa lakott. Az öreg munkásnak sok gyereke volt, de azok már rég szerteszéledtek. A fiúk közül ki a hadseregben szolgált, ki evakuált, a lányok férjnél voltak más városokban. Masa szavaiból ítélve, a gazda körültekintő, kissé emberkerülő könyvmoly, de becsületes ember.

– Majd úgy mutatom be, mint falusi bácsikámat, mint nagybátyámat, anyai részről. Anyám szintén ukrán nő volt. Azt mondom, hogy magam írtam: jöjjön fel, mert az élet itt nagyon nehéz.

– Hát akkor csak vezesd nagybátyádat a gazdádhoz: megnézzük, miféle emberkerülő az – mondta Ivan Fjodorovics mosolyogva.

– Ugyan, ugyan, már micsoda munkáról lehetne szó, min dolgozzunk? – mormogta komoran az „emberkerülő”, és nagy ritkán ráemelte kidülledt szemét Ivan Fjodorovics szakállára, jobb halántékán levő sebforradására. – Kétszer egymás után magunk vittük ki a gyárfelszerelést. A német többször bombázott minket. Mozdonyokat építettünk, tankokat és ágyúkat építettünk, most meg petróleumfőzőt meg öngyújtót javítunk … A műhelyépületek ugyan megmaradtak, és ha alaposabban nekifeküdnénk, itt- ott még valamelyes felszerelést is találnánk a gyárban, de minden dolog úgyszólván igazi gazdát kíván. A németek meg … – és legyintett kis keze görcsös öklével. – Nem komoly nép! … Aprólékos és tolvaj. Elhiszed-e, ebbe az egy gyárba három tulajdonos érkezett egyszerre! A Krupp (a gyár valamikor Hartmanné volt, hát Krupp összevásárolta a Hartmann-részvényeket), aztán jött a Vasút-igazgatóság és harmadiknak a Villamossági Társaság, mely a mi villanyerőművünket kapta meg. Igaz, hogy ezt a mieink távozása előtt felrobbantották … Jártak-keltek a gyárban, és uzsgyi, osztozkodjunk, osszuk a gyárat háromfelé! És világ csúfjára: a szétrombolt gyárat, akár a muzsikok a nyomorult kis földsávjukat a cár alatt, elkerítik, körülcölöpözik, még a gyárudvar összekötő nagy útját is, mint a disznók, keresztül-kasul túrják, és gödröket ásnak ezeknek az oszlopoknak. Elosztották, elkerítették; azután a megmaradt felszerelést egyenként magukkal vitték Németországba. Azzal az anyaggal pedig, ami olcsóbb és csekélyebb értékű, jobbra-balra kereskednek, mint a spekuláns a zsibvásáron. A mi munkásunk meg mulat rajtuk. Na, jó gazdát adott az isten! … A mi fajtánk, tudod, ezekben az években már jókora lendülethez szokott, az ő számára nemcsak hogy a németnek dolgozni, de még a németet nézni is tiszta csömör … Általában mulatsz rajta, de a könnyeiden keresztül …

Ott ültek a mécses komor világa mellett, a hosszú szakállú Ivan Fjodorovics, a csöndes Masa, az összekuporodott öregasszony meg az „emberkerülő”. Idomtalan árnyékuk hol közeledett, hol távolodott, aztán szétfolyt a falon meg a mennyezeten, s ahogy ott ültek, megannyi barlanglakóhoz hasonlítottak. Az „emberkerülő” már hetven körül járt. Kicsi, szikár termetű volt, csak a feje nagy, hogy nyilván nehezen tudta a vállán tartani. Komoran, monoton hangon beszélt, s minden, amit mondott, valami dörmögő bu-bu-bu-ban folyt össze … De Ivan Fjodorovicsnak mégis jólesett hallani, nemcsak azért, mert az öreg okosan és helyesen beszélt, de mert tetszett neki, hogy ez a munkásember olyan körültekintően és részletesen elemezi egy véletlenül elébe toppant muzsiknak a német uralom igazi helyzetét.

Ivan Fjodorovics sem állta meg, és elmondta véleményét.

– Mi a faluban pedig úgy gondolkozunk: annak, hogy ő itt, Ukrajnában fejlessze az ipart, semmi értelme, van iparuk Németországban, tőlünk kenyeret és szenet akar a német. Ukrajna – gyarmat, mi pedig – négerek vagyunk a szemében … – Ivan Fjodorovicsnak úgy tűnt, hogy az „emberkerülő” csodálkozva nézi, mire elnevette magát és folytatta: – Nincs abban semmi csodálatos, hogy a muzsik így gondolkozik, a mi népünk alaposan kifejlődött. – És Ivan Fjodorovics tekintetében megint táncra perdült az a dévaj kis szikra, és vígan ugrándozott egyik szeméből a másikba.

– Hát… ez így is van… – mondta az „emberkerülő”, aki egyáltalán nem ütközött meg Ivan Fjodorovics okoskodásán. – No, jól van, gyarmat: hát a mezőgazdaságot fejlesztették-e a németek? Nem!

Iván Fjodorovics csendesen felnevetett.

– Őszi vetést a szántatlan földre meg az őszi és a tavaszi búza tarlójára. A földet meg kézi kapával műveljük. Érthető, mennyit vethetünk el, így van?

– Így van! – mondta az „emberkerülő”, aki ezen sem csodálkozott. – Nem tudnak gazdálkodni, megszokták, hogy másoktól vegyék el, amire szükségük, van, mint a zsiványok; ebből élnek, és, engedelmet, ilyen kultúrával akarják meghódítani az egész világot. Ostoba vadállatok – mondta az öreg minden indulat nélkül.

„Ejha, apám, ilyen földművesnek, mint amilyen jómagam vagyok, nyugodtan száz pont előnyt adhatsz!” – gondolta magában nagy gyönyörűséggel Ivan Fjodorovics.

– Senki sem látta, amikor idejött az unokahúgához? – kérdezte, mit sem változtatva hangján az öreg.

– Látott vagy nem látott – mitől féljek? A papírjaim példás rendben vannak.

– Ezt értem – mondta az „emberkerülő” kitérően – de, teszem, itt az a rend, hogy be kell magát jelentenem a rendőrségen. Ha nem marad itt hosszabb ideig, akkor megleszünk bejelentés nélkül is. De már megmondom egyenesen, Ivan Fjodorovics, hogy azonnal megismertem, hiszen hányszor járt nálunk a gyárban, ne adj isten, hogy valamilyen szemét ember is felismerje …

Nem, a feleségének ezerszer igaza volt, amikor egyre azt hajtogatta, hogy Ivan Fjodorovics burokban született.

Másnap korán reggel Masa elment az adott címre, és egy ismeretlen emberrel tért vissza, aki Ivan Fjodorovics és Masa nagy ámulatára úgy köszöntötte az „emberkerülőt”, mintha csak tegnap váltak volna el egymástól. Tőle tudta meg Ivan Fjodorovics, hogy az „emberkerülő” az ő emberük, akit földalatti munkára hagytak vissza.

Megtudta Ivan Fjodorovics azt is, hogy milyen mélyen hatoltak be a németek az országba. A sztálingrádi nagy csata kibontakozásának napjai voltak ezek.

Ivan Fjodorovics a következő napokon azzal foglalkozott, hogy helyreállítsa a megszakított összeköttetéseket a városban és környékén.

Ennek a munkának kellős közepén hozta el az az ember, akinek segítségével rátalált a szervezetre, a „komédiás Ljubkát”.

Ivan Fjodorovics, miután mindent meghallgatott, amit Ljubka a krasznodoni börtön foglyainak elpusztításáról tudott, néhány pillanatig komoran, szótlanul ült. Nem volt ereje, hogy megszólaljon. Sajnálta, kimondhatatlanul sajnálta Matvej Kosztyijevicset és Valkót. „Micsoda derék kozákok voltak!” – gondolta. És hirtelen a felesége jutott eszébe: „Hát az hogy él ott egymagában? …”

– Igen … – mondta – ez a földalatti munka nehéz munka. Ilyen nehéz még nem volt a világon – fel-alá járkált a szobában, miközben úgy beszélt Ljubkával, mintha önmagával vitatkozna.

– Ezt az illegalitást a külföldi intervencióhoz, a fehéruralom alattihoz hasonlítják, de össze lehet-e ezeket hasonlítani? Ezek a hóhérok olyan terrort fejtenek ki, hogy a fehérek csecsemők voltak hozzájuk képest. Ezek millió szám pusztítják az embereket … De most olyan előnyünk van, amellyel akkor nem rendelkeztünk. A mi földalatti embereink és partizánjaink pártunk, államunk egész hatalmára, Vörös Hadseregünk erejére támaszkodnak. Partizánjaink öntudatosabbak, szervezettebbek, technikájuk, fegyverzetük és híradó szolgálatuk fejlettebb. Ezt kell megmagyarázni a népnek. És ellenségeinknek van egy gyenge oldala, olyan gyenge, hogy nincs párja: buták, ostobák. Mindent előírás szerint csinálnak, vaksötétben élnek népünk közt, és semmit sem értenek … És ez az, amit ki kell használnunk! – megállt Ljubka előtt, aztán tovább járkált fel s alá, egyik sarokból a másikba. – Mindent meg kell magyarázni a népnek, hogy tanulja meg lóvá tenni őket, hogy ne féljen tőlük. Meg kell szervezni a népet, aztán a nép maga is megtalálja az erejét: mindenütt kis földalatti csoportokat kell alakítani, hogy a bányákban és a falvakban működjenek. Ne az erdőkben bujkáljanak – az ördögbe is, a Donyec-medencében élünk! hanem be kell mennünk a bányákba, falvakba, még a német intézményekbe is: a munka- közvetítő hivatalokba, az elöljáróságokba, az igazgatóságokba, a falusi parancsnokságokba, a rendőrségbe, sőt a Gestapóba is! Belső kártevéssel, rombolással, irgalmatlan terrorral mindent felbomlasztani … Helyi lakosok kis csoportjai: munkások, parasztok, fiatalok, öt ember, nem több, de ezek mindenütt és mindenkor ott legyenek … Hazugság! Vacog a foga a németnek, úgy fél! – fakadt ki Ivan Fjodorovics a bosszúvágy olyan izgalmában, hogy ez az indulat átragadt Ljubkára, akinek hirtelen a lélegzete is elakadt. Itt Ivan Fjodorovicsnak eszébe jutott, mit mondott Ljubka: „Az idősebbek megbízásából.” – Nálatok tehát jól mennek a dolgok? Így van ez másutt is. Áldozatok nélkül nem megy semmi … Téged hogy hívnak? – kérdezte most Ivan Fjodorovics, és megint megállt előtte. – Az a véleményem, hallod, hogy ilyen helyes, takaros lány ne legyen Ljubka, hanem Ljuba! – és szemében megint ugrándozni kezdett az a virgonc szikra. – Mit akarsz mondani, beszélj! …

Ljubka most egy pillanatra maga elé képzelte azt a szobát, ahol sorba álltak mind a heten. Az ablak mögött alacsony felhők úsztak el. Egyenként kiléptek, sápadtan elmondták az esküt, a hangjuk magasan csengett, hogy leplezze szavuk izgatott remegését. Az eskü, amelyet Oleg és Vanya Zemnuhov szerkesztett, és amelyet valamennyien elmondtak, abban a pillanatban valahogy elkülönült tőlük, föléjük emelkedett, és forróbbá, szilárdabbá vált minden törvénynél. Amikor Ljubka minderre visszaemlékezett, újra erőt vett rajta az izgalom, elsápadt, és fehér arcából különös fénnyel világított ki hideg, acélkék gyerekszeme.

– Nekünk tanácsra és segítségre van szükségünk – mondta.

– Ki az a nekünk?

– Az Ifjú Gárdának … Parancsnokunk Ivan Turkenyics, a Vörös Hadsereg hadnagya. A németek sebesülten körülzárták, de megmenekült. Politikai megbízottunk Oleg Kosevoj, a Gorkij Iskola tanulója. Ebben a pillanatban harmincan tették le a hűségesküt … Ötösével vannak megszervezve, pontosan úgy, ahogy maga mondta. Oleg indítványa volt …

– Bizonyára az idősebb elvtársak tanácsolták neki – mondta Ivan Fjodorovics, aki egyszeriben mindent megértett -, de mindegy, derék legény az a maguk Olegje! …

Ivan Fjodorovics szokatlan élénken ült az asztalhoz, Ljubkát leültette magával szemben, és kérte, nevezze meg a vezetőség minden tagját, és röviden jellemezze mindegyiket.

Amikor Ljubka Sztahovicshoz ért, Ivan Fjodorovics összeráncolta szemöldökét.

– Megállj – mondta, és megérintette a kezét. – Mi a keresztneve?

– Jevgenyij.

– Az egész idő alatt magukkal volt, vagy csak most érkezett valahonnan?

Ljubka elmondta, hogyan jelent meg Sztahovics Krasznodonban, és mit mesélt magáról.

– Ezzel a fiúval legyetek óvatosak, figyeljétek, próbáljátok ki … – és Ivan Fjodorovics elmondta, milyen különös körülmények között tűnt el Sztahovics a partizánosztagból. – Csak német pórázon ne legyen – mondta elgondolkozva.

Ljubka arca nyugtalanságot árult el, annál is inkább, mert nem szerette Sztahovicsot. Egy ideig szótlanul nézte Ivan Fjodorovicsot, aztán kisimult az arca. Szeme felderült, és nyugodtan mondta:

– Nem, ez lehetetlen. Egyszerűen megijedt és elment …

– Miért gondolod?

– A fiúk régen ismerik. Komszomolista, kissé nagyképű, de olyasmire képtelen. Nagyon rendes családból származik, az apja öreg vájár, fivérei kommunisták, és a fronton vannak … Nem, lehetetlen.

Gondolkodásmódjának különös tisztasága ámulatba ejtette Ivan Fjodorovicsot.

– Eszes kislány vagy! – mondta a lánynak, érthetetlen szomorúsággal a szemében. – Volt idő, amikor mi is így okoskodtunk. De nézd csak, a dolog így áll – s most úgy beszélt vele, mint egy gyerekkel a világon sok a romlott ember, aki úgy váltogatja a meggyőződését, mint a ruháját. Van aztán olyan is, aki álarcban jár. A fasiszták meg világszerte millió szám nevelik az ilyen fattyúkat. És vannak egyszerűen gyenge jellemű emberek, akiket meg lehet törni.

– Nem, ez lehetetlen – ismételte Ljubka, Sztahovicsra gondolva.

– Adja isten, hogy úgy legyen. Ha pedig csak gyáva volt, akkor máskor is gyáva lesz.

– Elmondom Olegnek – szólt Ljubka kurtán.

– Megértettél mindent, amit mondtam?

Ljubka bólintott.

– Hát így csináljátok … Te összeköttetésben vagy azzal az emberrel, aki ide hozott? Tartsd vele a kapcsolatot.

– Köszönöm – mondta Ljubka, és derűs szemmel nézett rá. Mindketten felálltak.

– Hát … add át harcos bolsevik üdvözletünket az ifjúgárdista elvtársaknak … – és nem nagy, de kemény mozdulatú kezével vigyázva megfogta a lány fejét, megcsókolta egyik, aztán másik szemét, majd gyöngéden eltolta magától – Eredj – mondotta.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

– Az emberré válás útja a szocializmus –

A szocializmus jellemzői:

A Szocializmus kommunizmusnak, mint társadalmi-gazdasági alakulatnak első (alacsonyabb) foka. Olyan társadalom, amely a termelési eszközök társadalmi tulajdonán alapul. Az egész népgazdaság fejlődését a tervszerűség, az arányos fejlesztés jellemzi. Felszámolják a kizsákmányoló osztályokat, megszüntetik az ember kizsákmányolását.

A kommunizmushoz vezető utak sokfélesége a társadalmi fejlődés törvénye.

A szocialista állam a szocialista társadalom állama, a szocializmus gazdasági alapjának politikai felépítménye; a szocializmus megszilárdításának, a kommunista társadalom építésének eszköze.

A szocializmushoz vezető út „sohasem lesz egyenes, hihetetlenül bonyolult lesz” sokszor kell majd mindent elölről kezdenünk (Lenin). (Ez bejött, de jön az újrakezdés!)

Néhány gondolat:

A kapitalizmusban a termelés a termelőeszközök magántulajdonában a kizsákmányolók érdekében történik; ezért az élősködés érdekében, védelmében elkerülhetetlen a tőkések diktatúrája, önkényuralma a proletárok felett; a diktatúra a fasizmus különböző változataiban, önkényuralmi formában valósul meg; így a proletár dolgozóknak nincs semmilyen hatalma, öntudatlan, gerinctelen bérrabszolgákká nevelt alacsonyabb rendű emberek!

A kapitalizmus a működési módja miatt a proletár dolgozókat, a beszélő szerszámokat kénytelen kizárni a hatalomból, így ez a proletárok számára szükségszerűen diktatúra, önkényuralom, a polgári demokráciában működő kapitalizmus így lesz a fasizmus mosolygós változata. A polgári demokrácia ezt a formális demokráciával leplezi, „demokratikus”, „szabad” választások vannak, jogállami formában a joguralom a hatalmának a fegyvere, de a tőkések célja a profittal az élősködés, ehhez elkerülhetetlen az önkényuralom!

A Magyar Népköztársaság Alkotmánya: Az Alkotmány biztosítja a polgárok törvény előtti egyenlőségét, a törvény szigorúan bünteti a polgárok bármilyen hátrányos megkülönböztetését nemek, felekezetek vagy nemzetiségek szerint. Az Alkotmány biztosítja minden nemzetiség számára az anyanyelvén való oktatást, és a nemzeti kultúra ápolásának lehetőségét. Alkotmányunk mélységes internacionalista jellege mutatkozik meg abban, hogy biztosítja a menedékjogot mindazon idegen állampolgárok számára, akiket demokratikus magatartásukért vagy a népek felszabadítása érdekében kifejtett tevékenységükért üldöznek.

A szocializmus tudományos világnézete a dialektikus és történelmi materializmus, a valóságra épülő materialista világnézet. Ezért harcol a tudománytalan idealista, a valóságtól elrugaszkodott, képzelt, kitalált, a materializmust és a dialektikát nélkülöző, tagadó, hamis, buta világnézetek ellen!

A szocialista demokráciában a polgári szabadságjogok megvalósítása érdekében a tudománytalan idealista vallásos világnézeteket megtűri, de a tudomány nevében harcol ellene. A polgári demokrácia nemcsak, hogy megtűri a tudománytalan idealista vallásos világnézeteket, de a kapitalizmus védelmében támogatja, akár a tudományos világnézettel szemben is.

A szocialista demokráciában megvalósulnak az emberi jogok valamint a polgári szabadságjogok is, és csakis ebben a társadalmi formában válhat valóra a valódi demokrácia, ami a dolgozók demokráciája! A szocializmusban nincs bérrabszolgaság, amit a kapitalizmusban lehetetlen megszüntetni! A szocializmus a kizsákmányolás, az élősködés hívei ellen a proletárdiktatúra harci fegyverét alkalmazza!

A szocializmus építését a marxizmus-leninizmus-sztálinizmus, a proletár internacionalizmus elvei alapján kell megoldani! A szociáldemokrata típusú elméletek elvetik a szocializmus marxista-leninista felfogását és forradalmi módszereit! A szociáldemokrácia a fejlődés kapitalista útját, a kizsákmányolás, élősködés, bérrabszolgaság útját, a kapitalista önkényuralmat választotta!

A szocializmus ideiglenes veresége után jön az újabb szocialista forradalom, ami erősebb, tartósabb lesz! Az eljövendő szocializmus tanul, tanulnia kell a hibákból, elemeznie kell a vereség okait, új utat kell keresni és találni!

A szocializmuson kívül nincs alternatíva az emberiség megmaradására! A szocializmus vagy a fasizmus lehetősége között választhat az emberiség, de a fasizmus az önkényuralom, az emberiség vége, pusztulása, visszatérés az állatvilágba! A kapitalizmus embertelenségben tartja az emberiséget, fegyvere a fasizmus, erkölcse a felsőbbrendűség, az élősködés!

(idézet: Filozófiai kislexikon)

Szocializmus (franciául socialisme, a latin socialis — társadalmi szóból): 1. a kommunizmusnak mint társadalmi-gazdasági alakulatnak első (alacsonyabb) foka; 2. a tudományos szocializmus a kommunista alakulat létrejöttének történelmi szükségszerűségét és megteremtésének útjait megalapozó marxista—leninista elmélet (tudományos kommunizmus), 3. különböző tanok, amelyek a szocializmus létrehozását tűzik ki mint célt és eszményt, de a szocializmusra és megvalósításának módjaira vonatkozó elképzeléseikben eltérnek a tudományos szocializmustól.

A szocializmust mint tudományos elméletet Marx és Engels alkotta meg a XIX. sz. közepén, a filozófia, a politikai gazdaságtan és az utópikus szocializmus addigi vívmányaira támaszkodva. A történelem materialista felfogása alapján úgy tekintették a szocializmust, mint a természettörténeti fejlődés törvényszerű eredményét, a kommunizmus első szakaszát.

A marxizmus megalapítói általános formában felvázolták a leendő társadalom körvonalait és elvi sajátosságait. A szocialista társadalmi szervezet részleteinek kidolgozását illetően az volt a véleményük, hogy ezt azoknak kell majd elvégezniük, akik gyakorlati megvalósítói lesznek a szocialista társadalom építésének.

Jellemző, hogy Lenin még 1918-ban is ezt mondta „A szocializmust jellemezni nem tudjuk; milyen lesz a szocializmus, amikor eléri kész formáit — ezt nem tudjuk, ezt nem tudjuk megmondani. Ellenben azt meg tudjuk mondani, hogy a szociális forradalom korszaka megkezdődött, hogy ezt meg ezt végrehajtottuk, és ezt meg ezt meg akarjuk tenni — ezt tudjuk, ezt megmondjuk, és ezzel megmutatjuk az európai munkásoknak, hogy mi, hogy úgy mondjuk, egyáltalán nem becsüljük túl erőinket ezt elkezdtük, ezt szándékozzuk tenni. De hogy már most tudnók, milyen lesz a kiforrott szocializmus — azt nem tudjuk.” (Művei. 27. köt. 136—137. old.).

Lenin, miközben az önelégült doktrinerek ellen harcolt, akik az új társadalomra vonatkozó tökéletes „tervrajzok” boldog birtokosainak vélték magukat és a siker titkát az elképzeléseikkel szigorúan egybevágó cselekvésben látták, nem győzte ismételni, hogy a szocializmushoz vezető út „sohasem lesz egyenes, hihetetlenül bonyolult lesz” (ugyanott, 118. old.), hogy a szocializmus építése milliók alkotása, szakadatlan keresés. „Már a kezdet kezdetén hangsúlyoztuk — hangoztatta Lenin az OK(b)P XI. kongresszusán 1922-ben —, hogy az előttünk álló feladat teljesen új, és hogy ha a kapitalista fejlődés magasabb színvonalát elért országokban élő munkás-elvtársaink hamarosan segítségünkre nem jönnek, hihetetlenül nehéz lesz a dolgunk s kétségtelenül egész sor hibát fogunk elkövetni. Az a fő, hogy józanul meg tudjuk ítélni, hol követtünk el ilyen hibákat és tudjunk mindent újra elölről kezdeni. Ha nem kétszer, hanem sokszor kell majd mindent elölről kezdenünk, ez azt fogja mutatni, hogy előítéletek nélkül, józan fővel oldjuk meg a világon példa nélkül álló óriási feladatunkat.” (Művei. 33. köt. 263—264. old.) A szocializmus ma már nem szorul egyetlen ország határai köze, hanem világrendszerré változott.

A szocialista fejlődés gazdag tapasztalatai igazolták a marxizmus—leninizmus elvi tételét a kapitalizmusból a szocializmusba való forradalmi átmenetről, s a szocialista társadalom jellegéről. A szocializmus olyan társadalom, amely a termelési eszközök társadalmi tulajdonán alapul, és ahol az egész népgazdaság fejlődését a tervszerűség jellemzi. A szocializmusban felszámolják a kizsákmányoló osztályokat, megszüntetik az ember kizsákmányolását. A politikai hatalom (a proletárdiktatúra a szocializmusba való átmenet, az egyetemes népi állam a felépült szocializmus és a kommunizmusba való átmenet idején) a dolgozók kezében van, a munkásosztály vezető szerepe mellett. A szocializmus létrejötte és fejlődése elszakíthatatlanul összekapcsolódik a marxista—leninista, kommunista pártok vezető, irányító tevékenységével. Ezek a pártok haladnak a társadalmi fejlődés élén, mozgósítják és szervezik a tömegeket a szocialista építés új győzelmeire.

A szocialista fejlődés gyakorlatának általánosítása révén érettebbekké váltak és elmélyültek a szocializmusra, ennek konkrét történelmi formáira és a kommunista társadalmi alakulatban elfoglalt helyére vonatkozó elméleti elképzelések. A szocializmus valóságos története a váratlan és éles fordulatok történeteként bontakozik ki előttünk, amelyeket — Leninnel szólva — „semmilyen Marx és semmilyen marxista” nem láthatott és nem láthat előre; olyan történetként, amelyet áthat az elavult nézetek önkritikus felülvizsgálata, a szocializmus eszményeinek leginkább megfelelő szociális formák és politikai intézmények szüntelen keresése.

Marx és Engels már ,,A Kommunista Párt kiáltványá”-ban (1848) leszögezte, hogy a szocializmus különböző elméletei állnak szemben a szocializmus tudományos elméletével. A szocializmus különböző elméletei között ma is folytatódik a harc. Ugyanakkor bármily különbözőek legyenek is tartalmilag a szocializmusról szóló mai elképzelések, bármily élesek is az összeütközések közöttük, az általuk ihletett társadalmi mozgalmak (igaz, különböző mértékben) objektíve — gyakran e mozgalmak egyik-másik vezetőjenek akarata ellenére — ellenségesek a kapitalizmussal szemben. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy a világforradalmi folyamat elemzésekor „világszocializmusról” szólva, ezt olyan specifikus, belsőleg ellentmondásos folyamatként tekintsük, amelynek fejlődése az ideológia síkján a szocializmussal foglalkozó elméletek három nagy csoportját, ezek kölcsönhatását és harcát foglalja magába:

1. a tudományos, marxista—leninista elméletet, amelyen a szocialista országokban, valamint a világ többi kommunista és munkáspártjában munkálkodnak;
2. a szociáldemokrata nézeteket; közülük jó néhány genetikusan összekapcsolódik a marxizmussal, de ezek is ma már más filozófiai és politikai premisszák alapján fejlődnek, és gyakorlatilag a jobboldali szocialista pártok politikájában fejeződnek ki;
3. különböző kispolgári típusú szocialista tanokat, amelyek főleg a nemzeti-felszabadító mozgalom bázisán keletkeztek, és rendszerint a legszorosabban összefonódnak nacionalista és vallási képzetekkel.

A szocializmus tudományos marxista—leninista elmélete a társadalmi gyakorlat alapján folytonosan fejlődik. Ez a gyakorlat megmutatta, hogy a szocializmus építésének és működésének általános, alapvető törvényszerűségei mellett különbségek vannak a szocializmus építésének módszereiben, valamint a szocialista társadalmak konkrét formáiban. A szocializmusnak közös törvényszerűségek alapján, eltérő körülmények közt folyó építésé szükségszerűen a tapasztalatok összehasonlításához, a társadalmi élet gazdasági, politikai és szellemi területén kialakult különböző szervezeti formák kölcsönös megvitatásához és értékeléséhez vezet. Mindez gazdagítja a tudományos szocializmus elméletet.

A szocialista építési módszerek, társadalmi szervezeti formák sokféleségének csak akkor lehet pozitív jellege, ha a szocialista társadalom alapvető elvi sajátosságainak egységes felfogásán alapul. Mihelyt ezt az egységes marxista—leninista alapot mellőzni kezdik, mihelyt az általános elvek rovására felnagyítják, abszolutizálják egy- egy ország szocialista fejlődésének egyes sajátosságait, mihelyt egyetlen ország tapasztalatait mindig és mindenütt alkalmazható egyetemes dogmává nyilvánítják, többé nem a tapasztalatok sokféleségéről van szó, hanem a szocializmus elveinek súlyos megsértéséről, ami a maga fejlődése során egyre távolabb vezethet a szocializmus tudományos felfogásától. Ezt a körülményt igazolják a szocialista világrendszer gyakorlati tapasztalatai, melyen belül jelenleg két szélsőség, a szocializmus felfogásának két egyoldalú és ezért téves megközelítése nyilvánul meg. Az egyik esetben a vezető csoportok, teljességgel ignorálva a történelmi fejlődés objektív törvényszerűségeit, elsősorban adminisztratív, erőszakos módszerek alkalmazásával igyekeznek gyorsítani a társadalmi haladást. A szocializmus természettörténeti evolúciójának felcserélése a kényszerítő szervezeti intézkedések sorozatával a társadalmi élet dezorganizálásához vezet. A másik szélsőség azzal kapcsolatos, hogy indokolatlanul leszűkítik a párt, az állam és más központi intézmények tevékenységi körét és lebecsülik a szerepüket, a szocialista demokráciát burzsoá színezetű politikai liberalizmussal váltják fel, a tudományos szocializmus marxista—leninista elveit jobboldali opportunista revízió alá veszik. Ilyen körülmények között a társadalom fejlődése kezdi felölteni az ösztönösség egyre világosabban kifejeződő vonásait, amelyek a körülmények bizonyos találkozása esetén a szocialistaellenes erők és tendenciák növekedéséhez vezethetnek és veszélybe sodorhatják a szocializmus vívmányait. A szocialista országok közti nézeteltéréseket, amelyek az országok gazdasági fejlettségi szintjének, társadalmi szerkezetének, nemzetközi helyzetének különbözőségéből adódnak és nemzeti sajátosságaikkal függnek össze, a marxizmus—leninizmus, a proletár internacionalizmus elvei alapján lehet és kell megoldani. A szocialista világrendszer a társadalmi-gazdasági rend közösségén, a szocialista országok alapvető érdekeinek és céljainak egybeesésén alapul. Ez a záloga a fennálló nehézségek leküzdésének, a szocialista világrendszer egysége tovább erősödésének. A szocialista országok kommunista és munkáspártjainak határozott harca a szocialista társadalom valódi marxista—leninista felfogásától elhajló mindennemű — bal- vagy jobboldali — nézettel szemben, nem törekszik a szocialista elveken alapuló társadalmi élet formáinak és szervezési módszereinek egységesítésére. A kommunizmushoz vezető utak sokfélesége a társadalmi fejlődés törvénye.

A szociáldemokrata típusú elméletek többségét jelenleg az jellemzi, hogy teljesen vagy majdnem teljesen elvetik a szocializmus marxista felfogását és a társadalom szocialista átalakításáért folytatott harc marxista módszereit. A kapitalizmus fokozatos „megjavításának”, fokozatos „transzformálásának” problémáját tekintik kulcsproblémának, véleményük szerint ennek kell elvezetnie a társadalmi élet humanizálásához és demokratizálódásához minden szinten és minden szférában. Az etikai szocializmus elméleteit különféle erkölcsi, etikai impulzusokból „vezetik le” a szocializmust eltérően a tudományos szocializmustól, amely minden társadalmi jelenség elemzését elsősorban a gazdasági viszonyok tanulmányozására alapozza, és a szocializmust úgy tekinti, mint az egész tőkés társadalmat átható társadalmi antagonizmusok objektív fejlődésének és forradalmi megoldásának eredményét. A szociáldemokrata teoretikusok nem a dolgozok élén haladó munkásosztály forradalmi politikai harcának tekintik a szocializmusért folytatott harcot, hanem általános „erkölcsi feladatnak”, amelynek megoldásában az egész társadalomnak részt kell vennie, munkásoknak és tőkéseknek egyaránt.

Amikor vonzó képet rajzolnak a közelgő „emberi felszabadulásról”, figyelmen kívül hagyjak ennek reális társadalmi feltételeit. Amikor szocializmusról beszélnek, lényegében egy sajátos társadalmi hibridre gondolnak, amely egyesíti a szocializmus és a kapitalizmus „darabkáit”, és ténylegesen kapitalizmus marad, mint volt, csak „megnemesített” formában. Ezzel a szemlélettel természetesen utópia marad a társadalmi viszonyok meghirdetett humanizálása. S ez nemcsak elméleti következtetés, azoknak az államoknak a gyakorlati példája is tanúsítja, ahol a szociáldemokraták huzamosabb ideig voltak hatalmon, s ahol, mint ők maguk elismerik, továbbra is sértetlen a kapitalizmus alapja, és az ember változatlanul az ellenőrzése alól kisikló erők és intézmények manipulációjának objektuma. Mindennek egyáltalán nem mond ellent az, hogy a jobboldali szociáldemokraták, ha hatalmon vannak, a munkásosztály nyomására hoznak bizonyos szociális-gazdasági intézkedéseket, amelyek javítják a dolgozok életszínvonalat. Ezek az intézkedések azonban a kapitalizmus keretében valósulnak meg, és végeredményben nem gyengítik, hanem ellenkezőleg, erősítik a fennálló rendet, nagyobb rugalmasságot kölcsönöznek neki, növelik a mai történelmi körülményekhez való alkalmazkodóképességét. — A szociáldemokrácia jobboldali vezetői az antikommunizmus álláspontján vannak, meghamisítják a kommunista partok stratégiáját és taktikáját, rágalmazzák a valódi, eleven szocializmus-t. Éppen a kommunistaellenesség vezette a nemzetközi szociáldemokráciát eszmei-politikai zsákutcába. A jobboldali szocialista ideológia és politika fokozódó válságát bizonyítja a szociáldemokrácia soraiban tapasztalható növekvő differenciálódás, a reformista doktrínák önkritikus felülvizsgálatára hajló baloldali csoportok és áramlatok aktivizálódása.

A szocialista elméletek harmadik nagy csoportja a második világháború után keletkezett, és összefügg az imperialistaellenes nemzeti-felszabadító harc sikereivel számos országban, valamint a szocialista világrendszer növekvő befolyásával. A szocializmus és a nemzeti-felszabadító mozgalom egyesítéséből igen sajátos kép bontakozik ki. Ez a sajátszerűség azzal kapcsolatos, hogy a szocialista eszményeknek ezekben az országokban nincs adekvát gazdasági és társadalmi-politikai alapjuk, mintegy kívülről „illesztik rá” a valóságra, amelyet a társadalmi-gazdasági struktúrák rendkívüli elmaradottsága, a társadalmi élet archaikus formáinak szívóssága a lakosság nemproletár rétegeinek abszolút túlsúlya jellemez. A szocialista jelszavakat hangoztató forradalmi demokrácia támasza nem a munkásosztály, amelynek a társadalmi fejlődésre gyakorolt tudatos hatása itt még igen korlátozott, hanem a nacionalista beállítottságú értelmiség, kispolgárság, valamint a félproletár városi elemek és a paraszti tömegek. Ilyen körülmények között a szocializmus felé fordulás gyakran nem a kapitalizmus osztályálláspontú tagadásán, hanem az imperialistaellenes nacionalizmuson keresztül történik. Ennek keretében a szocializmus olyan társadalmi rendszerként jelenik meg, amely elsősorban a nemzeti újjászületést, a gyors gazdasági fejlődést és az elvont szociális igazságosságot biztosítja. A jelzett objektív körülmények, valamint a szocializmus sajátszerű „instrumentális” felfogása határozzák meg a szóban forgó ideológiai koncepciók specifikumát. Először is világosan kifejezett eklektikus jellegük van, meglehetős szeszélyességgel egyesítik a különböző forrásokból (tudományos szocializmus, szociáldemokratizmus, utópikus szocializmus) kölcsönzött fragmentumokat. Másodszor a vizsgált ideológiák többségének feltétlen alkotó része a nacionalizmus — mint egyetemes doktrína, és mint gyakorlati politika is, amely a nemzeti kérdést fölébe helyezi a társadalmi-szociális kérdésnek. Harmadszor ezek az elképzelések szorosan összefonódnak a vallással. A szocializmus eszményeit hol a Korán etikai maximáiból vezetik le, hol buddhista forrásokból vagy az afrikai törzsek primitív hiedelmeiből, ám a szocializmus és a vallás egyesítését egyik esetben sem empirikus ténynek tekintik, hanem mindig a megfelelő szocializmus doktrinális, konstituáló sajátosságának. Negyedszer számos e típushoz tartózó tan jellemzője, hogy eszményítik a törzsi-nemzetségi viszonyok kapcsolatait és szokásait, s mint az adott szocializmus „természetes”, sajátos alapját igyekeznek fenntartani és megszilárdítani ezeket a viszonyokat.

Az említett alapvető sajátosságok minden konkrét esetben különböző kombinációkban jelentkeznek. Ha pl. jelentősebb a marxizmus—leninizmus hatása, akkor a szocialista orientáció összekapcsolódik az osztályharccal, ha viszont a szociáldemokráciából eredő nézetek vannak túlsúlyban, az osztályharmónia kerül a figyelem középpontjába. Ennek megfelelően differenciálódik a gyakorlati politika is, azoknak a társadalmi átalakulásoknak az üteme és módszere, amelyek szervezőik véleménye szerint a szocializmushoz vezetnek.

Általános történelmi szempontból megállapítható, hogy abban a mértékben, ahogyan a szocialista világrendszerhez tartozó államokban megszilárdulnak és továbbfejlődnek a szocialista viszonyok, ahogyan a Szovjetunió előrehalad a kommunizmus fele, a tudományos szocializmus mind erősebb befolyással lesz a nem-marxista szocialista elméletek jellegére és tartalmára, a társadalmi gyakorlatra világszerte. Ugyanakkor ha a jelenlegi helyzet alapvonásait a legközelebbi perspektívára vetítjük, szükségképpen arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a szocializmus kérdéseit illetően az álláspontok különbözőségé növekedni fog. Ez különös fontosságot és időszerűséget kölcsönöz a szocialista fejlődésre orientálódó összes politikai erők politikai szövetségei cselekvési egységük problémájának. A kommunisták a marxisták—leninisták aktív hívei az ilyen szövetségeknek. Az a törekvésük, hogy közelebb hozzák egymáshoz mindazokat a politikai erőket és tömegmozgalmakat, amelyek — bár eltérő álláspontról — fellépnek az imperializmus ellen, a világ szocialista alapokon történő átalakításáért egyáltalán nem jelenti azt, hogy lemondanak ezeknek az álláspontoknak elvi értékeléséről.

(idézet: Marxista fogalomlexikon)

Szocialista Állam: a szocialista társadalom állama, a szocializmus gazdasági alapjának politikai felépítménye. A szocialista állam az állam új típusa, amely a szocialista forradalom eredményeként a burzsoá államot váltja fel. A szocialista felépítmény megteremtése folyamat, amely végighúzódik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet egész időszakán. Céljait és feladatait tekintve szocialista, mert a szocializmus felépítésének az eszköze. A szocialista társadalom fejlődésének mértékében változnak az állam funkciói; a kizsákmányoló osztályok felszámolásával egyidejűleg fokozatosan visszaszorul ellenállásuk elnyomásának funkciója, mindinkább kifejlődnek a szocialista állam főfunkciói: a gazdasági-szervező és kulturális-nevelő funkciók. A szocialista világrendszer kialakulásával összefüggésben a békéért vívott harc és az ország védelmének funkciói mellett a szocialista államban kialakul egy új külsőfunkció: a testvéri együttműködés fejlesztése a szocialista országokkal. Amikor a szocializmus teljes és végleges győzelmet arat és a társadalom a kommunizmus kibontakozó építésének a szakaszába lép, a proletárdiktatúra állama egyetemes népi állammá alakul át, amely az egyetemes népi akarat kifejezésének a szerve. A szocialista állam a szocializmus megszilárdításának, a kommunista társadalom építésének eszköze. Az állam elhalása azt jelenti, hogy a szocialista államiság és a szocialista társadalom minden politikai szervezete fokozatosan kommunista társadalmi önigazgatássá fejlődik. Az állam teljes elhalásának feltétele a fejlett kommunista társadalom felépítése az országokon belül, valamint a szocializmus győzelme és megszilárdítása a nemzetközi küzdőtéren

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!