“Az ifjú gárda” bővebben

"/>

Az ifjú gárda

Alekszandr Fagyejev

Második rész

37.

Ivan Fjodorovics óvatos ember volt. Egyetlen földalatti címben sem bízott azok közül, amelyeket Vorosilovgrádban kapott. De Jakovenko halála, aki először esett el a területi párttitkárok közül, szükségessé tette, hogy Ivan Fjodorovics ellátogasson Vorosilovgrádba. Mint merész ember, megkockáztatta, hogy felhasználja régi ismeretségeit, felkeresse felesége barátnőjét, egy magányos, csöndes asszonyt, akinek a családi élete boldogtalan volt. Masa Subinának hívták. Műszaki rajzolóként dolgozott a mozdonygyárban, és nem evakuált a gyárával sem az első, sem a második alkalommal, kizárólag szülővárosához való ragaszkodásból. Minden és mindenki ellenére meg volt győződve róla, hogy a várost sohasem adják fel, és hogy hasznára lehet a köznek.

Ivan Fjodorovics felesége tanácsára határozta el, hogy felkeresi Masa Subinát. Azon az éjszakán döntött így, amikor feleségével együtt Marfa Kornyijenko pincéjében ült.

Feleségét nem vihette magával. Ez nagyon feltűnő lett volna; éveken át együtt dolgoztak Vorosilovgrádban. Jekatyerina Pavlovnának különben is jobb volna itt maradnia, a körzet partizáncsoportjaival és a földalatti szervezetekkel való összeköttetés miatt. És még ott a pincében úgy határoztak, hogy Jekatyerina Pavlovna egyelőre Marfánál marad mint rokon, és ha lehet, egy közeli faluban vállal tanítónői állást.

És amikor így határoztak, önkéntelenül is az jutott eszükbe, hogy házaséletük óta most először kell elválniok. Olyan időben, amikor – úgy lehet – soha többé nem látják egymást.

Hallgattak, és sokáig ültek egymást átkarolva. És hirtelen azt érezték, micsoda boldogság így ülni, egymást átölelve, ebben a sötét, nyirkos pincében.

Mint sok, régen egybeforrt családban, melyet a közös nézetek s a férj, feleség és gyermekek dolgos élete kovácsolt össze, szoros összetartozásuknak már nem állandó érzéskitörésekben kellett megnyilvánulnia. Olyan rejtetten élt bennük a szeretet, mint a parázs a hamuban. És ez a parázs az élet megpróbáltatásai, társadalmi megrendülések, bajok és örömök idején hirtelen fel-fellángolt. Milyen hatalmas erővel jutottak ilyenkor eszükbe első találkozásaik a luganszki parkban. Az akácok mindent elárasztó illata, az ifjúságuk fölé boruló csillagos égbolt, a szárnyaló, fiatalos álmok, a szerelem első öröme, az első gyermek születésének boldogsága és eltérő jellemük első fanyar gyümölcsei! És mégis, mily csodás gyümölcsök voltak ezek!

Csak gyenge lelkek omlanak össze ilyesmitől. Az erősek örökké egybeforrnak tőle.

A szerelemnek kellenek az élet kemény megpróbáltatásai, és kell annak eleven emléke, hogy miként kezdődött. Az első együvé fűzi a férfit és nőt, a másik engedi, hogy elszürküljön az érzés. Milyen nagy a közös út összekötő ereje, ha egy érzés melengeti szíveteket, s ennek erejét egyetlen szó fejezi ki: „Emlékszel? …” De még csak nem is visszaemlékezés ez, hanem az ifjúság örökégő fénye, mely további útra, a jövőbe hív. Boldog az, aki ezt az érzést szívében megőrizte …

Íme, ezt a boldogságot érezte Ivan Fjodorovics és Katya Marfa Kornyijenko sötét pincéjében.

Ültek és hallgattak, a szívükben pedig egyre zengett: „Emlékszel? Mondd, emlékszel?”

Különösen emlékezetes volt kölcsönös vallomásuk napja. Már hónapok óta együtt jártak, és Katya valójában már mindent tudott a férfi szenvedélyes szavaiból és viselkedéséből. De sehogy sem engedte meg neki, hogy nyilatkozzon, maga pedig semmit sem ígért.

Ivan Fjodorovicsnak egyszer sikerült rábeszélnie Katyát, hogy jöjjön el érte szállása udvarába – akkor a területi pártiskola hallgatója volt. Már nagy győzelem volt az is, hogy Katya beleegyezett: azt jelentette, hogy nem restelkedik Ivan Fjodorovics társai előtt. Hiszen ebben az órában a foglalkozások már véget értek, és a hallgatók az udvaron nyüzsögtek.

És Katya eljött. Az udvaron sokan voltak. Középen gorodkit* …

* Népszerű orosz játék *

… játszottak. Köztük volt Ivan Fjodorovics is. Lehajtott gallérú ukrán inget viselt, derékzsinór nélkül. Víg volt és felhevült. Katyához szaladt, köszönt neki, és azt mondta: „Várj egy kicsit, mindjárt befejezzük …” A hallgatók nézték őket, aztán helyet szorítottak Katyának, s ő nézte a játékot, de csak Ivan Fjodorovicsot figyelte.

Mindig is zavarta egy kicsit, hogy a fiú nem magas termetű. Most először állapította meg, hogy milyen erős, ügyes és merész. A legbonyolultabbul elhelyezett figurákat is kiverte egyetlen botdobással. Katya érezte, hogy mindezt az ő kedvéért teszi. Egész idő alatt folyton az ellenfelét ugratta.

Akkor aszfaltozták először a Lenin utcát. Forró nap volt, és ők boldogan lépkedtek a puha aszfalton. Ivan Fjodorovics ukrán ingét akkor már zsinór fogta át a derekán. Szőke haja hullámzott a szélben, s ő beszélt, egyre beszélt. Egy sarki árustól szárított datolyát vásárolt, és egy papírzacskóban maga előtt tartotta. A datolya meleg és édes volt, de csak Katya evett belőle, mert a fiú egyre beszélt. Katya főleg arra emlékezett vissza, hogy ezen a nagyszerűen aszfaltozott utcán nem volt szemétláda, ahova a datolyamagot beköphette volna. Kénytelen volt a szájában tartani abban a reményben, hogy egy kevésbé szép utcán majd eldobhatja.

A fiú hirtelen elhallgatott, és olyan szemmel tekintett a lányra, hogy az zavarba jött.

– Most fogom magam – mondta a fiú -, és az egész utca szeme láttára megcsókollak.

A lányon hirtelen valamilyen harcias érzés vett erőt; féloldalt nézett Ivan Fjodorovicsra, és azt mondta:

– Csak azt próbáld meg, a szemedbe köpöm az összes datolyamagot!

– Sok van? – kérdezte a másik teljesen komolyan.

– Majdnem egy tucat!

– Szaladjunk a parkba! Futólépés … – kiáltotta, és arra sem hagyva időt, hogy a lány magához térjen, kezénél fogva maga után húzta. És nevetve, senkivel sem törődve a parkba futottak.

„Emlékszel? Emlékszel, milyen volt az az éjszaka ott a parkban?”

Most itt, a sötét pincében, úgy, mint akkor a luganszki parkban, Katya bizalommal szorította forró arcát a férjéhez, valahol annak erős válla, nyaka és puha szakálla közt. Így ültek virradatig, és még csak el sem szunyókáltak. Aztán Ivan Fjodorovics egy pillanatra még erősebben magához húzta feleségét, majd kissé elvonta az arcát, és enyhített karja szorításán.

– Ideje, itt az ideje, fecském, galambocskám – mondta.

De az asszony nem húzta el tőle az arcát. És így ültek, amíg egészen ki nem világosodott.

Ivan Fjodorovics Kornyij Tyihonovicsot unokájával a mityanszki erdőbe küldte, hogy tudják meg, mi lett az osztaggal. Ivan Fjodorovics sokáig oktatta az öreget: hogyan kell dolgozni a kisebb csapatokkal, miképpen kell parasztokból, kozákokból és a faluban rejtőző volt katonákból új partizáncsoportokat alakítani.

Amíg Marfa enni adott nekik, egy öregember, Marfa távoli rokona, átjutott Marfa gyermekeinek megfigyelővonalán, és pontosan ebédidőben beállított. A nagyon kíváncsi természetű Ivan Fjodorovics azonnal belekapaszkodott az öregbe, meg akarta tudni, miként vélekedik egy ilyen egyszerű falusi bácsi a jelenlegi helyzetről. Ugyanaz a szikár, sokat tapasztalt öreg volt, aki annak idején Kosevojékat vitte kocsiján, s akitől a német hadbiztosok valóban elszedték a pejlovát, amiért aztán vissza is jött szülőfalujába. Az öreg nyomban látta, hogy nem közönséges emberrel van dolga, s ezért ravasz feleletet adott.

– Hát a helyzet az, hogy több mint három hétig vonult át a katonaság. Nagy erő vonult erre. A vörösök most nem is jönnek vissza, nem … Hiábavaló minden szóbeszéd, amikor látod, hogy egyre mennek a Volga felé, Kujbisev irányába. Moszkva körülzárva, Leningrádot elfoglalták. Hitler azt mondta, hogy Moszkvát kiéhezteti, és úgy veszi be …

– Nyilván szóról szóra el is hitted ezeket a hazugságokat – mondta Ivan Fjodorovics, és szemében ravaszkás szikrák gyúltak. – Hát, tisztelt barátom, arról van szó, hogy miután egyforma termetünk van, add ide a ruhád, cipőd, én meg cserébe odaadom az enyémet.

– Hát erről van szó? – kérdezte oroszul az öregember, aki nyomban megértett mindent. – Ebben a minutumban hozom a ruhát.

Az öregember ruhájában, batyuval a vállán, csoszogott be Ivan Fjodorovics – aki bár nem volt idős bácsi, de szakálla igen tekintélyessé bozontosodott – Masa Subina lakásába, mely Kamennij Brodban volt.

Különös volt így álruhában ballagni szülővárosa utcáján.

Itt született, itt dolgozott évek hosszú során át. Sok-sok vállalat, hivatal, klub és lakóház épült fel ezalatt, nagyon sok az ő közreműködésével. Emlékezett rá, mint vetették fel a városi szovjet elnökségének ülésén például ennek a kis virágos parknak a tervét. Személyesen ügyelt rá, hogyan mérik, cövekelik ki, hogyan ültetik be bokrokkal. Mennyit fáradozott szülővárosa szépítésén! Egyre szidták mégis a városi szovjetben, hogy a házak és utcák nem elég tiszták. Igazuk is volt.

Most a bombázás romba döntötte az épületek egy részét. A védelem napjainak hevében nem is tűnt fel, hogy mennyire eléktelenítették a várost. De nem is ez a legfontosabb: néhány hét alatt úgy tönkrement ez a város, mintha új urai maguk se hinnék el, hogy örök időre itt maradnak. Az utcákat nem öntözték, nem söpörték, a parkokban elhervadtak a virágok, a gyepet burján verte fel, papírhulladék, cigarettavég repült a szélsodorta vastag, vöröses utcaporban.

Vorosilovgrád a szén vidék egyik fővárosa volt. Valamikor több árut szállítottak ide, mint az ország sok más kerületébe együttvéve. Az utcákon jól öltözött, tarka tömeg sürgött-forgott. Látszott rajta, hogy déli város, mert tele volt gyümölccsel, virággal, galambbal. Most a lakosság meggyérült, megszürkült. Az emberek, mintha kedvüket szegték volna, színtelen-egyformán öltözködtek. Úgy látszott, mintha nem is mosakodnának. Az utca külső színeit ellenséges, főleg német és olasz, de román és magyar tisztek egyenruhája, vállpántjai, fémjelvényei adták meg. Csak az ő szavuk volt hallható, csak az ő gépeik száguldoztak, kürtjeiket harsogtatva, hatalmas porfelhők között az utcákon. Ivan Fjodorovics még soha nem érzett olyan mély, személyes sajnálatot és szeretetet városa és lakosai iránt, mint ebben a pillanatban.

Úgy érezte magát, mint az, akinek háza volt, és kiűzték belőle, és aki most titokban visszasompolyog, és látja, hogy az új gazdák szétlopdosták javait, ráteszik mindenre mocskos mancsaikat, ami drága előtte, megalázzák hozzátartozóit, és ő mindezt csak nézi, nézi, de nincs ereje, hogy szembeszálljon velük.

Ez a megalázottság és elhanyagoltság ült felesége barátnőjén is. Sötét, elviselt ruha volt rajta, szőke haja rendetlen; régen nem mosott lábán félretaposott papucs. Látszott, hogy így is alszik, mosdatlan lábbal …

– Masa, hogy feledkezhetik meg egy ember ennyire magáról! – fakadt ki Ivan Fjodorovics.

Az asszony egykedvűen nézett végig magán, és azt mondta:

– Igazán? Észre sem vettem. Mindenki így él, de jobb is így, legalább nem kezdenek ki az emberrel … Egyébként víz sincs a városban.

Elhallgatott, és Ivan Fjodorovics csak most vette észre, hogy mennyire lesoványodott. Szobája sivár, nincs benne semmi meghittség. Eszébe jutott, hogy talán éhezik, hogy rég eladhatott minden értékes holmit.

– Tudod mit, együnk valamit … Nekem egy asszony mindenféle harapnivalót készített; okos, jó asszony – mondta Ivan Fjodorovics zavartan, és a batyujában motozott.

– Istenem, hát azt hiszi, az a bajom? – és Masa a kezébe rejtette arcát. – Vigyen el innen magával! – fakadt ki hirtelen vad szenvedéllyel. – Vigyen el Katyához, minden munkára kész vagyok, mindenre! A szolgálójuk leszek, csak legyen vége ennek az örökös megaláztatásnak, ennek a tétlen, céltalan életnek, lassú haldoklásnak!

Mint mindig, most is magázta a férfit, bár Katyával való házassága óta ismerte: Katyához pedig gyerekkori barátság fűzte. Ivan Fjodorovics már azelőtt is kitalálta, hogy az asszony azért nem tegezi, mert nagynak véli a távolságot, mely őt, az egyszerű műszaki rajzolót a tekintélyes pártmunkástól elválasztja.

Mély ráncok rajzolódtak ki Ivan Fjodorovics széles homlokára, és kék, élénk szeme kemény és töprengő kifejezést öltött.

– Egyenesen és lehet, hogy gorombán beszélek veled – mondta, és elfordította róla a tekintetét. – Masa! Ha rólad vagy rólam lenne szó, elvihetnélek Katyához, elrejtenélek mind a kettőtöket, magam is elbújnék – tette hozzá rosszalló, keserű mosollyal. – De én az állam szolgája vagyok, és szeretném, ha te is az lennél. Nemhogy elvinnélek innen magammal, de ide, a pokol legforróbb tüzébe akarlak bedobni. Mondd meg őszintén: beleegyezel-e? Van annyi erőd?

– Mindenre kész vagyok, csak ne kelljen így élni, ahogy most élek! – mondta az asszony.

– Ez nem felelet – szólt Ivan Fjodorovics keményen. – Én kiutat ajánlok neked, de nem azért, hogy megmentsd a lelkedet. Azt kérdem: kész vagy-e szolgálni a népet és az országot?

– Kész vagyok – felelte halkan az asszony.

Ivan Fjodorovics az asztal sarkán át odahajolt hozzá, és megfogta a kezét.

– Összeköttetést kell teremtenem a városban itteni embereimmel, de nem bízhatok meg egyetlen címben sem, melyet átadtak nekem. Bátornak és ravasznak kell lenned, mint magának az ördögnek, ellenőrizned kell a címeket, amiket rád bízok. Vállalod?

– Vállalom.

– Ha lebuksz, lassú tűzön fognak kínozni. Nem árulsz el? Az asszony hallgatott, mintha saját lelkét tenné mérlegre.

– Nem árulom el – mondta.

– Akkor ide hallgass …

S a kormos konyhalámpa komor fénye mellett még közelebb hajolt az asszonyhoz, úgyhogy az meglátta a férfi halántékán vöröslő friss sebhelyet, és egy címet adott neki ugyanott, Kamennij Brodban. Ez a cím valamennyinél megbízhatóbbnak látszott, és különösen fontos volt. Rajta keresztül akart összeköttetést teremteni az Ukrán Partizánparancsnoksággal és értesülni mindenről, ami nemcsak itt a területen, de az egész szovjet földön és a világban történik.

Masa kész volt azonnal elindulni, és áldozatkészséggel vegyes tapasztalatlansága szívébe markolt Ivan Fjodorovicsnak. Az a dévaj kis szikra-ördög fél lábon ugrálva megint egyik szeméből a másikba szökött.

– Mit gondolsz! – mondta, és tekintete vígan és jólelkűen szemrehányó volt. – Az ilyen feladat finom munkát kíván, úgyszólván, mint egy divatáruüzletben. Fényes nappal, szabadon mégy el oda, majd kioktatlak, hogy és miként. Azonkívül be kell biztosítanod magad minden oldalról. Ki a házigazdád?

Masa egy mozdonygyári öreg munkásnak a házában bérelt szobát. Kis kőház volt, egy folyosó – mindkét végén kijárattal – két részre osztotta. Egyik ajtó az utcára, a másik az udvarra nyílt, az udvart alacsony kőkerítés vette körül. A ház egyik felében egy szoba és konyha, a másik felében két kis szoba volt. Az egyikben Masa lakott. Az öreg munkásnak sok gyereke volt, de azok már rég szerteszéledtek. A fiúk közül ki a hadseregben szolgált, ki evakuált, a lányok férjnél voltak más városokban. Masa szavaiból ítélve, a gazda körültekintő, kissé emberkerülő könyvmoly, de becsületes ember.

– Majd úgy mutatom be, mint falusi bácsikámat, mint nagybátyámat, anyai részről. Anyám szintén ukrán nő volt. Azt mondom, hogy magam írtam: jöjjön fel, mert az élet itt nagyon nehéz.

– Hát akkor csak vezesd nagybátyádat a gazdádhoz: megnézzük, miféle emberkerülő az – mondta Ivan Fjodorovics mosolyogva.

– Ugyan, ugyan, már micsoda munkáról lehetne szó, min dolgozzunk? – mormogta komoran az „emberkerülő”, és nagy ritkán ráemelte kidülledt szemét Ivan Fjodorovics szakállára, jobb halántékán levő sebforradására. – Kétszer egymás után magunk vittük ki a gyárfelszerelést. A német többször bombázott minket. Mozdonyokat építettünk, tankokat és ágyúkat építettünk, most meg petróleumfőzőt meg öngyújtót javítunk … A műhelyépületek ugyan megmaradtak, és ha alaposabban nekifeküdnénk, itt- ott még valamelyes felszerelést is találnánk a gyárban, de minden dolog úgyszólván igazi gazdát kíván. A németek meg … – és legyintett kis keze görcsös öklével. – Nem komoly nép! … Aprólékos és tolvaj. Elhiszed-e, ebbe az egy gyárba három tulajdonos érkezett egyszerre! A Krupp (a gyár valamikor Hartmanné volt, hát Krupp összevásárolta a Hartmann-részvényeket), aztán jött a Vasút-igazgatóság és harmadiknak a Villamossági Társaság, mely a mi villanyerőművünket kapta meg. Igaz, hogy ezt a mieink távozása előtt felrobbantották … Jártak-keltek a gyárban, és uzsgyi, osztozkodjunk, osszuk a gyárat háromfelé! És világ csúfjára: a szétrombolt gyárat, akár a muzsikok a nyomorult kis földsávjukat a cár alatt, elkerítik, körülcölöpözik, még a gyárudvar összekötő nagy útját is, mint a disznók, keresztül-kasul túrják, és gödröket ásnak ezeknek az oszlopoknak. Elosztották, elkerítették; azután a megmaradt felszerelést egyenként magukkal vitték Németországba. Azzal az anyaggal pedig, ami olcsóbb és csekélyebb értékű, jobbra-balra kereskednek, mint a spekuláns a zsibvásáron. A mi munkásunk meg mulat rajtuk. Na, jó gazdát adott az isten! … A mi fajtánk, tudod, ezekben az években már jókora lendülethez szokott, az ő számára nemcsak hogy a németnek dolgozni, de még a németet nézni is tiszta csömör … Általában mulatsz rajta, de a könnyeiden keresztül …

Ott ültek a mécses komor világa mellett, a hosszú szakállú Ivan Fjodorovics, a csöndes Masa, az összekuporodott öregasszony meg az „emberkerülő”. Idomtalan árnyékuk hol közeledett, hol távolodott, aztán szétfolyt a falon meg a mennyezeten, s ahogy ott ültek, megannyi barlanglakóhoz hasonlítottak. Az „emberkerülő” már hetven körül járt. Kicsi, szikár termetű volt, csak a feje nagy, hogy nyilván nehezen tudta a vállán tartani. Komoran, monoton hangon beszélt, s minden, amit mondott, valami dörmögő bu-bu-bu-ban folyt össze … De Ivan Fjodorovicsnak mégis jólesett hallani, nemcsak azért, mert az öreg okosan és helyesen beszélt, de mert tetszett neki, hogy ez a munkásember olyan körültekintően és részletesen elemezi egy véletlenül elébe toppant muzsiknak a német uralom igazi helyzetét.

Ivan Fjodorovics sem állta meg, és elmondta véleményét.

– Mi a faluban pedig úgy gondolkozunk: annak, hogy ő itt, Ukrajnában fejlessze az ipart, semmi értelme, van iparuk Németországban, tőlünk kenyeret és szenet akar a német. Ukrajna – gyarmat, mi pedig – négerek vagyunk a szemében … – Ivan Fjodorovicsnak úgy tűnt, hogy az „emberkerülő” csodálkozva nézi, mire elnevette magát és folytatta: – Nincs abban semmi csodálatos, hogy a muzsik így gondolkozik, a mi népünk alaposan kifejlődött. – És Ivan Fjodorovics tekintetében megint táncra perdült az a dévaj kis szikra, és vígan ugrándozott egyik szeméből a másikba.

– Hát… ez így is van… – mondta az „emberkerülő”, aki egyáltalán nem ütközött meg Ivan Fjodorovics okoskodásán. – No, jól van, gyarmat: hát a mezőgazdaságot fejlesztették-e a németek? Nem!

Iván Fjodorovics csendesen felnevetett.

– Őszi vetést a szántatlan földre meg az őszi és a tavaszi búza tarlójára. A földet meg kézi kapával műveljük. Érthető, mennyit vethetünk el, így van?

– Így van! – mondta az „emberkerülő”, aki ezen sem csodálkozott. – Nem tudnak gazdálkodni, megszokták, hogy másoktól vegyék el, amire szükségük, van, mint a zsiványok; ebből élnek, és, engedelmet, ilyen kultúrával akarják meghódítani az egész világot. Ostoba vadállatok – mondta az öreg minden indulat nélkül.

„Ejha, apám, ilyen földművesnek, mint amilyen jómagam vagyok, nyugodtan száz pont előnyt adhatsz!” – gondolta magában nagy gyönyörűséggel Ivan Fjodorovics.

– Senki sem látta, amikor idejött az unokahúgához? – kérdezte, mit sem változtatva hangján az öreg.

– Látott vagy nem látott – mitől féljek? A papírjaim példás rendben vannak.

– Ezt értem – mondta az „emberkerülő” kitérően – de, teszem, itt az a rend, hogy be kell magát jelentenem a rendőrségen. Ha nem marad itt hosszabb ideig, akkor megleszünk bejelentés nélkül is. De már megmondom egyenesen, Ivan Fjodorovics, hogy azonnal megismertem, hiszen hányszor járt nálunk a gyárban, ne adj isten, hogy valamilyen szemét ember is felismerje …

Nem, a feleségének ezerszer igaza volt, amikor egyre azt hajtogatta, hogy Ivan Fjodorovics burokban született.

Másnap korán reggel Masa elment az adott címre, és egy ismeretlen emberrel tért vissza, aki Ivan Fjodorovics és Masa nagy ámulatára úgy köszöntötte az „emberkerülőt”, mintha csak tegnap váltak volna el egymástól. Tőle tudta meg Ivan Fjodorovics, hogy az „emberkerülő” az ő emberük, akit földalatti munkára hagytak vissza.

Megtudta Ivan Fjodorovics azt is, hogy milyen mélyen hatoltak be a németek az országba. A sztálingrádi nagy csata kibontakozásának napjai voltak ezek.

Ivan Fjodorovics a következő napokon azzal foglalkozott, hogy helyreállítsa a megszakított összeköttetéseket a városban és környékén.

Ennek a munkának kellős közepén hozta el az az ember, akinek segítségével rátalált a szervezetre, a „komédiás Ljubkát”.

Ivan Fjodorovics, miután mindent meghallgatott, amit Ljubka a krasznodoni börtön foglyainak elpusztításáról tudott, néhány pillanatig komoran, szótlanul ült. Nem volt ereje, hogy megszólaljon. Sajnálta, kimondhatatlanul sajnálta Matvej Kosztyijevicset és Valkót. „Micsoda derék kozákok voltak!” – gondolta. És hirtelen a felesége jutott eszébe: „Hát az hogy él ott egymagában? …”

– Igen … – mondta – ez a földalatti munka nehéz munka. Ilyen nehéz még nem volt a világon – fel-alá járkált a szobában, miközben úgy beszélt Ljubkával, mintha önmagával vitatkozna.

– Ezt az illegalitást a külföldi intervencióhoz, a fehéruralom alattihoz hasonlítják, de össze lehet-e ezeket hasonlítani? Ezek a hóhérok olyan terrort fejtenek ki, hogy a fehérek csecsemők voltak hozzájuk képest. Ezek millió szám pusztítják az embereket … De most olyan előnyünk van, amellyel akkor nem rendelkeztünk. A mi földalatti embereink és partizánjaink pártunk, államunk egész hatalmára, Vörös Hadseregünk erejére támaszkodnak. Partizánjaink öntudatosabbak, szervezettebbek, technikájuk, fegyverzetük és híradó szolgálatuk fejlettebb. Ezt kell megmagyarázni a népnek. És ellenségeinknek van egy gyenge oldala, olyan gyenge, hogy nincs párja: buták, ostobák. Mindent előírás szerint csinálnak, vaksötétben élnek népünk közt, és semmit sem értenek … És ez az, amit ki kell használnunk! – megállt Ljubka előtt, aztán tovább járkált fel s alá, egyik sarokból a másikba. – Mindent meg kell magyarázni a népnek, hogy tanulja meg lóvá tenni őket, hogy ne féljen tőlük. Meg kell szervezni a népet, aztán a nép maga is megtalálja az erejét: mindenütt kis földalatti csoportokat kell alakítani, hogy a bányákban és a falvakban működjenek. Ne az erdőkben bujkáljanak – az ördögbe is, a Donyec-medencében élünk! hanem be kell mennünk a bányákba, falvakba, még a német intézményekbe is: a munka- közvetítő hivatalokba, az elöljáróságokba, az igazgatóságokba, a falusi parancsnokságokba, a rendőrségbe, sőt a Gestapóba is! Belső kártevéssel, rombolással, irgalmatlan terrorral mindent felbomlasztani … Helyi lakosok kis csoportjai: munkások, parasztok, fiatalok, öt ember, nem több, de ezek mindenütt és mindenkor ott legyenek … Hazugság! Vacog a foga a németnek, úgy fél! – fakadt ki Ivan Fjodorovics a bosszúvágy olyan izgalmában, hogy ez az indulat átragadt Ljubkára, akinek hirtelen a lélegzete is elakadt. Itt Ivan Fjodorovicsnak eszébe jutott, mit mondott Ljubka: „Az idősebbek megbízásából.” – Nálatok tehát jól mennek a dolgok? Így van ez másutt is. Áldozatok nélkül nem megy semmi … Téged hogy hívnak? – kérdezte most Ivan Fjodorovics, és megint megállt előtte. – Az a véleményem, hallod, hogy ilyen helyes, takaros lány ne legyen Ljubka, hanem Ljuba! – és szemében megint ugrándozni kezdett az a virgonc szikra. – Mit akarsz mondani, beszélj! …

Ljubka most egy pillanatra maga elé képzelte azt a szobát, ahol sorba álltak mind a heten. Az ablak mögött alacsony felhők úsztak el. Egyenként kiléptek, sápadtan elmondták az esküt, a hangjuk magasan csengett, hogy leplezze szavuk izgatott remegését. Az eskü, amelyet Oleg és Vanya Zemnuhov szerkesztett, és amelyet valamennyien elmondtak, abban a pillanatban valahogy elkülönült tőlük, föléjük emelkedett, és forróbbá, szilárdabbá vált minden törvénynél. Amikor Ljubka minderre visszaemlékezett, újra erőt vett rajta az izgalom, elsápadt, és fehér arcából különös fénnyel világított ki hideg, acélkék gyerekszeme.

– Nekünk tanácsra és segítségre van szükségünk – mondta.

– Ki az a nekünk?

– Az Ifjú Gárdának … Parancsnokunk Ivan Turkenyics, a Vörös Hadsereg hadnagya. A németek sebesülten körülzárták, de megmenekült. Politikai megbízottunk Oleg Kosevoj, a Gorkij Iskola tanulója. Ebben a pillanatban harmincan tették le a hűségesküt … Ötösével vannak megszervezve, pontosan úgy, ahogy maga mondta. Oleg indítványa volt …

– Bizonyára az idősebb elvtársak tanácsolták neki – mondta Ivan Fjodorovics, aki egyszeriben mindent megértett -, de mindegy, derék legény az a maguk Olegje! …

Ivan Fjodorovics szokatlan élénken ült az asztalhoz, Ljubkát leültette magával szemben, és kérte, nevezze meg a vezetőség minden tagját, és röviden jellemezze mindegyiket.

Amikor Ljubka Sztahovicshoz ért, Ivan Fjodorovics összeráncolta szemöldökét.

– Megállj – mondta, és megérintette a kezét. – Mi a keresztneve?

– Jevgenyij.

– Az egész idő alatt magukkal volt, vagy csak most érkezett valahonnan?

Ljubka elmondta, hogyan jelent meg Sztahovics Krasznodonban, és mit mesélt magáról.

– Ezzel a fiúval legyetek óvatosak, figyeljétek, próbáljátok ki … – és Ivan Fjodorovics elmondta, milyen különös körülmények között tűnt el Sztahovics a partizánosztagból. – Csak német pórázon ne legyen – mondta elgondolkozva.

Ljubka arca nyugtalanságot árult el, annál is inkább, mert nem szerette Sztahovicsot. Egy ideig szótlanul nézte Ivan Fjodorovicsot, aztán kisimult az arca. Szeme felderült, és nyugodtan mondta:

– Nem, ez lehetetlen. Egyszerűen megijedt és elment …

– Miért gondolod?

– A fiúk régen ismerik. Komszomolista, kissé nagyképű, de olyasmire képtelen. Nagyon rendes családból származik, az apja öreg vájár, fivérei kommunisták, és a fronton vannak … Nem, lehetetlen.

Gondolkodásmódjának különös tisztasága ámulatba ejtette Ivan Fjodorovicsot.

– Eszes kislány vagy! – mondta a lánynak, érthetetlen szomorúsággal a szemében. – Volt idő, amikor mi is így okoskodtunk. De nézd csak, a dolog így áll – s most úgy beszélt vele, mint egy gyerekkel a világon sok a romlott ember, aki úgy váltogatja a meggyőződését, mint a ruháját. Van aztán olyan is, aki álarcban jár. A fasiszták meg világszerte millió szám nevelik az ilyen fattyúkat. És vannak egyszerűen gyenge jellemű emberek, akiket meg lehet törni.

– Nem, ez lehetetlen – ismételte Ljubka, Sztahovicsra gondolva.

– Adja isten, hogy úgy legyen. Ha pedig csak gyáva volt, akkor máskor is gyáva lesz.

– Elmondom Olegnek – szólt Ljubka kurtán.

– Megértettél mindent, amit mondtam?

Ljubka bólintott.

– Hát így csináljátok … Te összeköttetésben vagy azzal az emberrel, aki ide hozott? Tartsd vele a kapcsolatot.

– Köszönöm – mondta Ljubka, és derűs szemmel nézett rá. Mindketten felálltak.

– Hát … add át harcos bolsevik üdvözletünket az ifjúgárdista elvtársaknak … – és nem nagy, de kemény mozdulatú kezével vigyázva megfogta a lány fejét, megcsókolta egyik, aztán másik szemét, majd gyöngéden eltolta magától – Eredj – mondotta.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Social Media Auto Publish Powered By : XYZScripts.com