Az antant utolsó hadjáratának csődje

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

Milyen erőkkel rendelkezett az antant 1920-ban a szovjetköztársaság elleni harchoz?

Mindenekelőtt ott volt a burzsoá-földesúri lengyel állam hadserege. Ebbe a hadseregbe helyezték reményeiket az amerikai, a francia és az angol imperialisták, akik még mindig nem mondtak le arról, hogy visszafelé fordítsák a történelem kerekét. Elég erős hadsereg volt, s jelentős tapasztalatokat is szerzett az orosz fronton vívott háborúban. Első vonalai viszonylag közel estek Szovjet-Oroszország központi vidékeihez. A lengyel kormánykörök, Pilsudskival az élükön, ádáz ellenségei voltak a szovjethatalomnak, s az északi tengerektől a déli tengerekig terjedő terület meghódításáról ábrándoztak. A „Czerwony Sztandar”, a lengyel kommunista párt lapja a lengyel kormánykörök imperialista háborús céljait leleplezve azt írta 1920 júniusában, hogy Pilsudski „le akarja győzni a bolsevikokat és Szovjet-Oroszországot … Oroszországot le akarja törölni Európa térképéről, s Ukrajnát, Belorussziját és talán még a Kaukázust is Lengyelország csatlósává akarja tenni.”¹¹ Czerwony Sztandar, 1920 június 6.*

A lengyel burzsoázia és földbirtokos osztály azt remélte, hogy Szovjet-Oroszország legyőzésével saját országában is megszilárdítja helyzetét, könnyebben elfojtja a munkások és a parasztok forradalmi mozgalmát.

A Pilsudski-hadseregen kívül az antant rendelkezésére álltak még a Gyenyikin-haderőnek a Krím-félszigeten meghúzódó maradványai, amelyeknek parancsnoka 1920 áprilisában báró Vrangel tábornok lett.

Ez a két erő — a burzsoá Lengyelország és Vrangel — volt a Szovjet-Oroszország ellen újabb hadjáratra készülő nemzetközi imperializmus legfőbb támasza. A jelentősebb erő Pilsudski hadserege volt, s így ennek kellett a fő csapást mérnie a forradalmi erőkre.

Az antant-imperialisták megpróbáltak más erőket is bevonni az újabb szovjetellenes hadjáratba, de ez nem járt eredménnyel. Egyebek közt kudarcot vallott az a kísérletük, hogy az 1920-as szovjetellenes hadjáratba bevonják Lettországot, Litvániát, Észtországot, Romániát, valamint a kaukázusontúli burzsoá nacionalista köztársaságokat. Az antantnak nem sikerült nagyobb szovjetellenes katonai tömböt összetákolnia. Ez a szovjet állam hatalmas sikereinek, megnövekedett nemzetközi tekintélyének volt köszönhető. A kis országok burzsoáziája jól tudta, milyen komoly ellenfél a Vörös Hadsereg. Ezenkívül mindegyikük halálosan félt saját népétől; ezek a népek ugyanis egyre aktívabban fordultak szembe minden olyan kísérlettel, amely a szovjet-oroszországi intervenció támogatására irányult. És a szovjetellenes katonai tömb azért sem jöhetett létre, mert az imperialista tábort súlyos belső ellentmondások emésztették. „… Az imperialista hatalmak — mondotta Lenin — valójában egyetlen komoly lépést sem tudnak tenni a politikai kérdésekben anélkül, hogy nézeteltérés ne támadna közöttük … Itt kiáltó érdekellentét van …”¹² Lenin Művei. 31. köt. Szikra. 1951. 125. old.*

Pilsudski és Vrangel legreálisabb szövetségese a Szovjet- Oroszország elleni 1920-as hadjáratban az imperialista Japán volt. Az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és Japán megállapodása értelmében a távol-keleti fegyveres intervenció végrehajtását teljes egészében a japán imperialisták vállalták. Az amerikai kormány 1920 elején hivatalosan közölte a japán kormánnyal, hogy az Egyesült Államok nem fogja akadályozni Japánt a szovjetország elleni harcban, sőt, még a szükséges anyagi segítséget is megadja neki. A lengyelek és Vrangel közvetlen segítséget természetesen nem kaphattak Japántól, de a japán intervenció lekötötte a Távol-Keleten a szovjetország erőinek egy részét.

A szovjet kormány minden intézkedést megtett annak érdekében, hogy megteremtse a tartós békét minden országgal, elsősorban az Egyesült Államokkal, Angliával és Franciaországgal. A VIII. összoroszországi szovjetkongresszus 1919 decemberében Lenin javaslatára határozatot hozott a nemzetközi helyzettel kapcsolatban, s a határozatban újból hangsúlyozta következetes békepolitikáját és ismételten javasolta az Egyesült Államoknak, Angliának, Franciaországnak, Olaszországnak és Japánnak, hogy együttesen is, és külön-külön is, haladéktalanul kezdjék meg a béketárgyalásokat. Mivel azonban az antant-kormányok továbbra is intervenciós politikát folytattak, nem hallgattak a józan ész szavára.

Különös gonddal igyekezett a szovjet kormány békés kapcsolatokat teremteni a szomszéd államokkal. 1919. december 22-én az OSZFSZK kormánya rádió útján jegyzéket juttatott el a lengyel kormányhoz. A jegyzékben megcáfolta Skrzynski külügyminiszterhelyettesnek a lengyel szejmben elhangzott kijelentését, amely szerint a szovjetköztársaság sohasem tett békeajánlatot. Ez a kijelentés nem felelt meg a valóságnak. A szovjet kormány többször is felhívta Lengyelország kormányát a béketárgyalások megkezdésére. S ez alkalommal Szovjet-Oroszország kormánya újból indítványozta a lengyel kormánynak, hogy üljenek le a tárgyalóasztalhoz, hiszen a béke életbevágóan fontos mindkét ország számára.¹³ Lásd A Szovjetunió külpolitikájának dokumentumai. 2. köt. Moszkva 1958. 312—313. old. (oroszul).* De a burzsoá-földesúri, s az antanttal teljes egyetértésben eljáró lengyel kormány hallani sem akart a Szovjet-Oroszországgal való békekötésről, bár saját népe előtt ezt nyíltan nem merte megmondani.

Anglia varsói képviselője, G. Rumbold, akkoriban azt írta, hogy a bolsevikok javaslata „a lengyel kormányt rendkívül nehéz helyzet elé állította, mert a baloldali pártok, mihelyt tudomást szereznek erről, minden tőlük telhetőt elkövetnek majd, hogy a lengyel kormányt rákényszerítsék a béke megkötésére. A lengyelek most vitatják meg a válaszlevél tartalmát, de nem akarják egyhamar elküldeni. A lengyelek kétségkívül el fogják utasítani a bolsevikok javaslatát, csupán az a kérdés, hogy milyen formában adják meg a választ, figyelembe véve a béke híveinek hangulatát Lengyelországban.”¹⁴ Documents on British Foreign Policy. 1919—1939 Edited by E. L. Woodward and Rohan Butler. First series v. III. 1919. London 1949 745. old.*

A szovjet—lengyel béketárgyalásokat mereven ellenezte az Egyesült Államok kormánya. 1920. január 8-án Lansing külügyminiszter a londoni amerikai nagykövethez intézett táviratában rámutatott, hogy az Egyesült Államok kormánya hiábavalónak tart minden olyan próbálkozást, amely többé-kevésbé kielégítő, kölcsönös megértést akarna elérni a bolsevista Oroszországgal.

„Kormányunk véleménye szerint — írja a táviratban —, az idő előtti elismerés nem kívánatos hatással járna, és esetleg úgy értelmezhetnék, mint a helyeslés és támogatás kifejezésre juttatását azokkal a semmilyen kompromisszumra nem hajlandó, szélsőséges elemekkel szemben, amelyeknek uralmát mindeddig nem sikerült megdönteni.”¹⁵ FRUS. 1920. III. köt. Washington 1936. 445. old.*

Lansing kérte a követet, hogy ennek a táviratnak a másolatát juttassa el a varsói, prágai, valamint a helsinki diplomáciai képviseletekhez. Megmutatkozott ebben az Egyesült Államok uralkodó köreinek nyilvánvaló törekvése, hogy nyomást gyakoroljanak Angliára, Lengyelországra, Csehszlovákiára és Finnországra, ahol akkoriban erős mozgalom bontakozott ki a Szovjet-Oroszországgal kötendő béke érdekében.

A Wilson-kormány engesztelhetetlen szovjetellenes álláspontja bátorította azokat az európai reakciós erőket, amelyeknek a soraiban Kolcsak, Gyenyikin, Jugyenics, Miller seregeinek megsemmisítése után fejetlenség tört ki. Az Egyesült Államokban láttak újból szilárd támaszt a szovjetország elleni fegyveres harc továbbfolytatására.

1920. január 14-én az antant katonai bizottságának elnöke, Foch marsall, Clemenceau francia miniszterelnök előtt felvetette annak szükségességét, hogy Lengyelország, Románia, a balti államok fegyveres erőit és a fehérgárdista csapatokat készítsék fel a Szovjet-Oroszország elleni együttes katonai akciókra. Foch közölte, hogy a varsói francia katonai misszió vezetője, Henrisse tábornok, tőle kért utasítást arra vonatkozólag, hogy milyen hadműveleteket várnak a lengyel hadseregtől.¹⁶Lásd A polgárháború története. 3. köt. 1961. 69. old.*

Henrisse-szal egyidejűleg javasolta „a lengyel és orosz bolsevikellenes seregek egyesített hadműveleteinek” megszervezését.¹⁷ Ugyanott.*

Clemenceau-hoz intézett előterjesztésében Foch megjegyezte, hogy nincs értelme tanulmányozni Henrisse tábornok javaslatait mindaddig, míg a szövetséges hatalmak határozottan nem szögezik le oroszországi politikájuk közös célkitűzéseit és azt, hogy véleményük szerint milyen szerep vár e tekintetben Lengyelországra. Foch sürgős döntést kért Clemenceau-tól. Azt írta, hogy Kolcsak, Jugyenics és Gyenyikin akkori helyzetében a Vörös Hadsereg számára megnyílt a lehetősége annak, hogy a közeljövőben jelentős erőket összpontosítson a lengyel frontra, s éppen ezért nem szabad késlekedni az Oroszország elleni újabb támadás megindításával.

A burzsoá-földesúri Lengyelországnak egy újabb szovjetellenes háborúba való bevonása érdekében rendkívül buzgó tevékenységet fejtett ki a varsói amerikai követ, Ch. Gibson. Egyik táviratot a másik után küldte Washingtonba, s ezekben a Vörös Hadsereg részéről Lengyelországot „fenyegető” támadásról közölt provokációs jellegű értesítéseket.

„Úgy gondolom — táviratozta Gibson 1920. január 17-én —, hogy komoly formában fel kell hívnom a külügyminisztérium figyelmét a lengyelországi helyzetre. Ha nem teszünk azonnali, határozott intézkedéseket, fel kell készülnünk rá, hogy

1. vagy békét köt Lengyelország a bolsevikokkal, és akkor számolni kell az ebből adódó összes következményekkel;
2. vagy pedig a bolsevikok megtámadják és elfoglalják Lengyelországot.”¹⁸FRUS. 1920. III. köt. 371. old.*

Akárcsak Foch, Gibson is utalt arra, hogy Kolcsak, Jugyenics és Gyenyikin veresége, valamint a szovjet—észt békeszerződés megkötése után Lengyelország szerepe rendkívül fontossá vált a Szovjet-Oroszország elleni háborúban. Nem hallgatta el, hogy Lengyelország számára létkérdés a béke; mégis azt bizonygatta, hogy a békekötés meggondolatlan lépés lenne. A táviratban szó esett arról, hogy a lengyel hadseregnek sürgős szüksége van ruházatra és lábbelire, vasúti gördülőanyagra, hadfelszerelési cikkekre és élelemre, mert a rendelkezésére álló készletek legfeljebb két hónapra elegendők. Gibson hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államoknak haladéktalanul anyagi segítséget kell nyújtania Lengyelországnak — amerikai szempontból elfogadható feltételek mellett. Gibson azzal rémítgette az amerikai kormányt, hogy Kelet-Európában és Ázsiában növekszik a szovjetország népszerűsége, s hogy a bolseviki mozgalom szétterjed az egész világon.

Másnap Gibson újabb táviratot küldött Lansingnak, s ebben aggodalommal számolt be Pilsudskival folytatott legfrissebb megbeszéléséről. Pilsudski pesszimista hangulatban volt. Kijelentette Gibsonnak, hogy azok a súlyos gazdasági nehézségek, amelyeken Lengyelország keresztülment, kilátástalanná teszik a nagyobb méretű hadműveletekkel kapcsolatos elgondolásokat. Patek lengyel külügyminiszter már el is utazott Párizsba, hogy megtárgyalja a szövetségesekkel a szovjet kormány békejavaslatait. Amennyiben megtagadják tőle a hathatós és azonnali segélynyújtást — írta Gibson —, a lengyel kormány el van szánva rá, hogy békét köt a bolsevikokkal.¹⁹ Lásd ugyanott, 375. old.*

A lengyel reakciós körök — amint a fentiekből kitűnik — tisztában voltak azzal, hogy az antant sokoldalú segítsége nélkül nem tudnák továbbfolytatni a szovjetország elleni háborút. Hogy lesz-e szovjet—lengyel háború, vagy sem, az kizárólag az Egyesült Államok, Franciaország és Anglia uralkodó köreitől függött. A legközelebbi jelentésben, amelyet 1920 februárjában küldött Washingtonba, Gibson közölte, hogy a lengyel kormány úgy fog eljárni Szovjet-Oroszországgal szemben, ahogy a nagyhatalmak kívánják. „Úgy vélem, hogy kívánságaink eldönthetik, milyen utat válasszanak.”²⁰ Idézi A. Berjozkin Az Egyesült Államok — a Szovjet-Oroszország elleni katonai intervenció tevékeny szervezője és részvevője. 1918—1920. Szikra 1953. 193. old.*

A hadjárat előkészítésébe bekapcsolódott az amerikai propagandagépezet. Az egyesült államokbeli burzsoá sajtó és rádió a Lengyelországot fenyegető „vörös veszedelemről” rikoltozott, igyekezett elhitetni Amerika népével, hogy a bolsevikok, miután végeztek Kolcsakkal és Gyenyikinnel, elkerülhetetlenül Lengyelország felé terelik seregeik „vasáradatát”.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Az antant utolsó hadjáratának csődje

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

4

A kommunista párt, midőn hozzáfogott a népgazdaság helyreállításához, rengeteg gazdasági problémával találta szemben magát. De ezek nem voltak egyszerre megoldhatók, lévén az állam lehetőségei igen korlátozottak. Ezért a párt a legfőbb láncszemre összpontosította a dolgozó tömegek legnagyobb erőfeszítéseit. S a legfőbb láncszem a lélegzetvételi szünet időszakában a közlekedés volt. A közlekedés helyreállításától függött a gazdasági bomlás elleni harc sikere.

A párt Központi Bizottsága úgy döntött, hogy ötezer kommunistát mozgósít a közlekedés megmentésére. Felhívásában leszögezte: „Szükséges, hogy a legközelebbi hónapokban bármi áron újjáteremtsük közlekedésünket. Ez, és csakis ez a záloga annak, hogy megszabadítsuk a munkásközpontokat az éhség és a hideg pokoli kínjaitól, hogy újjászervezzük iparunkat, s végleg megszilárdítsuk a hazai és a nemzetközi ellenforradalom felett aratott győzelmeinket.”⁹ Pravda, 1920. március 4.*

A helyi pártszervezetekben újra felpezsdült a mozgósító munka. Miként egy évvel azelőtt a Vörös Hadseregnek a keleti és a déli front felé tartó csapataiba, úgy özönlöttek most a kommunisták a vasúthoz, hogy helyreállítsák a pályatesteket és a hidakat, rendet teremtsenek a pályaudvarokon, dolgozzanak a fűtőházakban és a főműhelyekben.

1920 tavaszán a hadseregből számos katonai tanácstagot, politikai osztályvezetőt, hadosztálybiztost vezényeltek a közlekedés frontjára. Július 15-ig a párt mintegy hatezer kommunistát küldött erre a munkaterületre.

Nagyobb lelkesedéssel dolgoztak maguk a vasutasok és a gépgyártó üzemek dolgozói is. A közlekedési munkások és alkalmazottak gyűléseiken saját kezdeményezésükre határozatot hoztak a munkaidő meghosszabbításáról és a munka termelékenységének emeléséről. 1920. február 7-én Petrográdban megnyílt a közlekedési dolgozók első kormányzósági konferenciája. A konferencia a petrográdi vasutasok nevében kimondta, hogy a munkások minden erejüket a közlekedés helyreállításának szentelik. A moszkvai rendezőpályaudvar munkásai és alkalmazottai 1920. évi márciusi gyűlésükön elhatározták, hogy a kormány minden olyan rendelkezését és utasítását, amely a közlekedés fellendítését célozza, katonai parancsnak tekintik, és gyorsan, hiánytalanul, ellenvetés nélkül végrehajtják. A tambovi csomópont vasutasai a munkaidő meghosszabbítását határozták el. A jekatyerinburgi kormányzóság nagyezsgyinszki iparvidékének munkásai napi két túlórát és nyolcórás vasárnapi ingyenes rohammunkát vállaltak. A műhelyek, illetve az egyes munkások között munkaverseny indult.

Naponta újabb hírek láttak napvilágot a gazdasági fronton elért eredményekről. Az első győzelmeket a moszkva—kazányi vasútvonal munkásai vívták ki. A munkások meggyorsították az élelmiszerrel és más teherrel megrakott szerelvények forgalmát. A vasútvonalon javult a fegyelem, ritkultak az indokolatlan mulasztások. Március 13-án a Honvédelmi Tanács köszönetét fejezte ki a vonal dolgozóinak.

Nagy hősiességet tanúsítottak a munkások a vasúti hidak helyreállításánál. Ez a munka rendkívüli szívósságot és bátorságot követelt, hiszen akkoriban többnyire kézi erővel kellett a nehéz munkákat elvégezni; márpedig a munkásoknak nem sok erejük volt, a tartós rossz táplálkozás éreztette hatását. Éjjel-nappal, télen és ősszel, csontig hatoló szélben, lékekben el-elsüllyedve, életük kockáztatásával dolgoztak. Kevés volt a szerszám, takarékoskodni kellett minden csavarral, minden egyes alkatrésszel.

De a munkások a legnagyobb nehézségek ellenére is győzelmeket értek el. A moszkva—kazányi vonal vasutasai 29 nap alatt helyreállították a kazány—jekatyerinburgi vonalon a Buj folyó lerombolt hídját. Március 29-én befejeződött a jamburgi vasúti híd helyreállítása, és megindult a vasúti forgalom az észt határig. A tartalékhadsereg katonái egy hónappal a kitűzött határidő előtt adták át a Szarápul városa melletti Káma-hidat a forgalomnak. Szibériából megindulhattak a vonatok az ország központja felé. A Honvédelmi Tanács Lenin aláírásával üdvözlő táviratot küldött a tartalékhadsereg Forradalmi Katonai Tanácsának.

A Putyilov-gyár, az Obuhov-gyár, az Izsorszki-gyár és más petrográdi üzemek teljesítették a közlekedés soronkívüli megrendeléseit. A munka termelékenysége 10—30, sőt, helyenként 50 százalékkal is emelkedett. Egyre több mozdony közlekedett a vasútvonalakon. Februárban mintegy 3800, márciusban több mint 4500, áprilisban pedig már több mint 5100 mozdony volt üzemben. A forgalomban levő vasúti kocsik száma is emelkedett: áprilisban 245 300 volt, szemben a februári 190 100-zal. A vasútvonalak szemlátomást megélénkültek.

Fellendülésnek indult a Donyec-medence is. E hatalmas szénközpont helyreállítása szintén egyik elsőrendű feladata volt a szocialista építőmunkának. A szovjet rendszer ellenségei tudták ezt. A gyenyikinisták visszavonulásuk közben barbár módon megsemmisítették a bányaüzemi berendezéseket, romba döntötték a bányákat és a hozzájuk tartozó épületeket. S midőn a Vörös Hadsereg az ellenséget kiűzte és a Donyec-medencében megindultak a helyreállítási munkálatok, a dolgozók között működésbe léptek az eszer és mensevik ügynökök provokációkat szerveztek, szovjetellenes rémhíreket terjesztettek, megpróbáltak elégedetlenséget és nyugtalanságot szítani az elmaradott munkások körében.

A pártszervezetek a munkásokra támaszkodva lépten-nyomon leleplezték a szovjetellenes elemek provokációs tevékenységét. A bányászok közötti politikai nevelő munka fokozása céljából a Központi Bizottság határozata alapján 1920 február végén megalakult a donyec-medencei politikai osztály. A politikai osztály különös figyelmet szentelt a donyec-medencei pártszervezetek megerősítésének. Két hónap alatt, márciusban és áprilisban, 52 új kommunista sejt és 10 ifjúsági szövetségi szervezet alakult.

A Donyec-medence újjászületésében nagy szerepe volt a bányamunkások IV. területi kongresszusának is, amely 1920. március 21-én nyílt meg Harkovban. A kongresszus, amelyen több mint 100 000 munkás képviseletében 99 küldött vett részt, túlnyomó többséggel elfogadta a kommunisták által javasolt határozatokat.

A Donyec-medence szakmunkás-utánpótlásának biztosítása céljából a Munka és Honvédelmi Tanács 1920. április 16-án országos vájár mozgósítást rendelt el. Minden18 és 50 év közötti, bányaipari tapasztalattal rendelkező személyt a donyeci bányákba helyeztek vájárnak, ácsnak, csillésnek vagy gépésznek. A donyeci bányászok sorai feltöltődtek, s a széntermelés is emelkedésnek indult.

A népgazdaság helyreállításáért vívott harc terhét megosztotta a munkásosztállyal szövetségese, a dolgozó parasztság. A falu is részt vett a fűtőanyag-válság megszüntetésében. Parasztok százezrei dolgoztak fakitermelésen, szállították fogataikon a tűzifát az üzemekbe és a vasútállomásokra. Egyes falvak apraja-nagyja kivonult a vasúti töltésre, hogy megtisztítsa a pályát a hótorlaszoktól. Sokszor maguk a parasztok fordultak a szovjetekhez és a gazdasági szervekhez, felajánlva szolgálatukat. Így például a jekatyerinburgi járásban levő Nyikolszkij község parasztjai 1920 március végén küldöttséget menesztettek a kommunista szombatok megszervezésére alakult uráli bizottsághoz, azzal a kéréssel, hogy bízzák meg őket valamilyen felelősségteljes feladat végrehajtásával. Meg is kapták nyomban a feladatot: egy iskola felépítését.

Óriási segítséget nyújtott a parasztság a munkásosztálynak azzal, hogy egyre több élelmiszert adott. 1920 tavaszán jelentősen fokozódott a gabonabeadás. Míg 1919 május elsejéig az Élelmezésügyi Népbiztosság begyűjtő szervei alig több mint 100 millió pud gabonát vettek át, 1920 május elsejéig már több mint 163 millió pud gyűlt össze, nem számítva az Ukrajnában begyűjtött mennyiséget. Csupán Szibéria közel 16 millió pud gabonát juttatott az államnak.

A szovjetország dolgozó népe szívósan, lelkesedéssel és önfeláldozóan tört utat a boldog, nagyszerű élet felé. Egyelőre még hihetetlenül drága volt a közönséges, rozslisztből készült kétszersült, s egy nyaláb fa a munkás szobájában fényűzésnek számított. De hónapról hónapra több vonat közlekedett a vasútvonalakon, újabb gyárakat, bányákat helyeztek üzembe. Az emberek még rosszul éltek, de minden nap közelebb hozta őket a győzelemhez, amelyért hajlandók voltak továbbra is vállalni a gazdasági bomlás megszüntetésének, a népgazdaság helyreállításának jegyében eltelő súlyos esztendők nélkülözéseit.

Szerafimovics író, aki 1920 elején Petrográdban járt, így beszélte el benyomásait:

„A forradalom óta először voltam Petrográdban. S egy dolog élesen, felejthetetlenül szembeötlik a város utcáin: megjött a gazda.

Megjött a gazda, eltüntette a korábbi, kikent-kifent, hamis fényektől csillogó, a rendnek csupán hamis látszatát keltő, hamis kultúrájú arcot, a cári-burzsoá élet arcát, s megadta a nagyvárosnak saját szigorú, kissé komor, zárkózott arcát, hiszen belül az embertelen erőfeszítéstől remegve lüktet a gigászi munka.

Megjött a Munka.

Az utcákon — akárcsak Moszkvában — mindenki siet, az emberek magukon viselik a gondterheltség, a szakadatlan munka bélyegét … Fűrészt, fejszét, zsákot cipelnek a vállukon.

Az utcák, a Nyevszkijtől kezdve, kérgessé, dolgossá váltak.

A forradalom halad, feltépve és be is gyógyítva a burzsoá rend okozta régi, vérző sebeket.”¹⁰ Pravda, 1920 március 10*

Országszerte szombati és vasárnapi rohammunkákat rendeztek, munkások és parasztok tízezreinek részvételével. A munkahőstettek csúcspontja volt a május elsejei országos kommunista szombat, amelyet a IX. pártkongresszus határozata alapján tartottak meg. Az önkéntes rohammunkában nem kevesebb mint 15 millió ember vett részt; és csupán ennek az egyetlen napnak az eredményét 237 millió rubelre becsülték.

A május elsejei kommunista szombat lendülete hatalmas volt. Az egyik külföldi újságíró így írt róla: „Micsoda lendítőkereke a munkának az önök csodálatos ünnepe!” Ámde a lélegzetvételi szünet a vége felé közeledett. A nemzetközi imperializmus ismét erőt gyűjtött egy újabb szovjetellenes hadjáratra.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!