(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

2

Adatok a II. világháború előtörténetéhez

— 1936. július 16-án német—olasz támogatással lázadás tör ki a törvényes spanyol köztársasági kormány ellen Spanyol-Marokkóban, a Kanári-szigeteken és a Baleárokon. A ceutai rádióállomás adja meg a lázadásra a jelt a következő mondattal: „Egész Spanyolország felett felhőtlen az égbolt.” — Franco tábornok, a lázadók vezére újságírók előtt kijelenti: „A mi harcunk nem csupán spanyol, hanem nemzetközi probléma is. Meggyőződésem, hogy Németország és Olaszország rokonszenvez céljainkkal.”

— 1936. október 25-én Ciano olasz és Ribbentrop német külügyminiszter egyezményt ír alá, amelyben Németország formálisan elismeri Abesszínia elfoglalását, a két kormány megerősíti a Franco-kormány elismerésére vonatkozó egyezményt; megállapodnak a spanyol lázadók további katonai támogatása ügyében, végül elhatárolják Olaszország és Németország gazdasági tevékenységének körét a Balkánon és a Duna-medencében. Ezzel formálisan létrejön a „Berlin—Róma tengely”.

— 1936. november 15-én Berlinben Németország és Japán aláírja az Antikomintern Paktumot. Az első pont kötelezi a két szerződő felet arra, hogy kicserélik információikat a Kommunista Internacionáléról. A második pontban kötelezettséget vállalnak arra, hogy szigorú intézkedést hoznak azok ellen, akik kül- vagy belföldön, közvetlenül vagy közvetve a Kommunista Internacionálé érdekében tevékenykednek. A harmadik pont az egyezmény időtartamát öt évben állapította meg.

— 1937. január 30-án Hitler bejelenti, hogy megtagadja azokat a kötelezettségeket, amelyeket a versailles-i szerződés a Reichsbankra, a birodalmi bankra és a Reichsbahnra, a birodalmi vasutakra előírt.

— 1937. május 28-án Baldwin angol miniszterelnök lemond, utóda Neville Chamberlain.

(Claude Cockburn angol publicista a „Current History” című amerikai folyóiratban 1938 februárjában az angol konzervatív párt politikáját a következőképpen jellemzi: „Az Anglia és Németország közötti diplomáciai játékban Hitler egyik legerősebb ütőkártyája a brit konzervatív pártnak az az általánosan elterjedt meggyőződése, amely szerint Hitler ütközőül szolgálhat Európában a bolsevizmus ellen. Az angol diplomáciának e nézetet valló egyik képviselője minden további nélkül kijelentette: ő inkább azt választaná, hogy Angliát angol kommunisták helyett német monarchisták kormányozzák.”)

— 1937. június 24-én Blomberg birodalmi hadügyminiszter, a Wehrmacht főparancsnoka a hadsereg számára titkos utasítást ad ki a Wehrmacht egységes háborús előkészítésére.

(Ez az utasítás, amely egyébként a háborús főbűnösök nürnbergi perében került nyilvánosságra, leszögezi:

Németországnak ugyan semmilyen oldalról nem kell tartania támadástól, de a bizonytalan politikai világhelyzet, amely nem zárja ki a meglepő és váratlan incidenseket, megköveteli a német haderő állandó készenlétét.

A Wehrmachtnak két feladatra kell felkészülve lennie:

1. a) minden támadást időben vissza tudjon verni,
2. b) az esetleg adódó kedvező politikai helyzetet katonailag azonnal ki tudja használni.

Az utasítás a következő, valószínű „háborús eseteket” (Kriegsfälle) sorolja fel:

1. Kétfrontos háború, súlyponttal Nyugaton (Aufmarsch„Rot”).
2. Kétfrontos háború, súlyponttal Délkeleten (Aufmarsch„Grün”).

Ezenkívül külön előkészületek szükségesek a következő esetekre:

1. fegyveres intervenció Ausztria ellen (Sonderfall„Otto”),
2. háborús bonyodalmak a vörös Spanyolországgal (Sonderfall„Richard”),
3. Anglia, Lengyelország és Litvánia egyesülnek Németország ellen háborúra (Sonderfall„Rot-Grün”tovább-bővülése).

Az Aufmarsch „Rot” feltételezett kialakulása: Nyugaton Franciaország az ellenség, Belgium Franciaország oldalán sem most, sem később egyáltalán nem tud fellépni.

Keleten a Szovjetunió és Csehszlovákia ellenséges magatartásával minden valószínűség szerint számolni kell. El lehet fogadni azt a nézetet, hogy egy ilyen, Németország által két fronton viselt háború esetén Lengyelország és Litvánia az első szakaszban semleges marad.

Az utasítás Ausztria, Olaszország, Magyarország és Jugoszlávia részéről „legalább jóakaratú semlegességet” vár el. Anglia magatartása „bizonytalan”. Az Aufmarsch „Grün” esetén, tehát egy olyan kétfrontos háborúban, amikor a hadműveletek súlypontja Délkelet-Európában van, a következő feltételekből kell kiindulni: A háború megindulhat Keleten egy Csehszlovákia elleni rajtaütésszerű német támadással, amely hadművelethez a politikai és nemzetközi jogi feltételeket a német diplomáciának és titkos szolgálatnak előzőleg meg kell teremteni.

Az Aufmarsch „Grün” esetében várható, hogy Lengyelország és Litvánia semleges vagy legalábbis tartózkodó lesz, Ausztria, Olaszország és Jugoszlávia legalábbis jóakaratú semlegességet fog tanúsítani. Magyarország Németországnak Csehszlovákia elleni akciójához előbb vagy utóbb talán csatlakozni fog. Franciaország és a Szovjetunió valószínűleg megkezdik az ellenségeskedéseket Németországgal, a Szovjetunió mindenekelőtt tengeri és légi erőkkel.

A Fall „Grün” elkerülhetetlenül szükséges feltétele, hogy a német diplomácia minden eszközzel biztosítsa Anglia és a többi, itt meg nem nevezett, de Németország elleni katonai akcióra kész államok semlegességét.

A Wehrmacht fokozza előkészületeit oly mértékben, hogy adott időpontban a rendelkezésre álló erők döntő hányadával, a lehető legnagyobb súllyal be tudjon törni Csehszlovákiába, mialatt Nyugaton a Wehrmacht erőinek egy kis része fedezi ezeket a támadó hadműveleteket.

A Csehszlovákia ellen indított hadműveletek célja: az ellenséges haderők szétverése, Cseh- és Morvaország megszállása. Ezáltal el lehet érni, hogy egy esetleges nyugati háború esetén Csehszlovákia fenyegető nyomását, az esetleges hátbatámadást már előre kikapcsolták és a szovjet légierők operációs bázisának lényeges részét Csehszlovákiában megszállták.

A „külön-esetek” közül az „Otto”-eset akkor lép érvénybe, ha Ausztriában vissza akarják állítani a Habsburg-monarchiát. A nemet haderők fegyveres intervenciójának az a célja, hogy Ausztriát fegyveres erővel a restaurációról való lemondásra kényszerítse. Az utasítás szerint az osztrák belpolitikai feszültséget kihasználva a lehető legrövidebb időn belül be kell vonulni Becsbe, minden ellenállást le kell törni. Annak eldöntése, vajon a Wehrmacht fegyveres erői mellett az osztrák náci párt osztagait is bevetik-e, a Wehrmacht főparancsnokának elhatározásától függ.

Amennyiben a Fali „Ottó” és a Fall „Grün” egy időre esnék, akkor a Fall „Ottó”-t a Fall „Grün” befejezéséig el kell halasztani. Az utasítás végül leszögezi, hogy számítani kell esetleg arra is, hogy a Fall „Ottó”-ból kifejlődhet a Fall „Grün”.

Megemlíti még az utasítás azt az eshetőséget is, hogy Németország és a vörös Spanyolország között véletlen vagy provokált konfliktus keletkezik, amely háborúhoz vezethet. Mindenesetre addig is a szárazföldi haderőnek és a légierőnek az a feladata, hogy fehér Spanyolországot támogassa anyagi és személyi téren.

A harmadik külön-eset a Sonderfall „Grün-Rot” továbbfejlődése. Ez abban az esetben áll elő, ha Anglia, Lengyelország és Litvánia a hadüzenet megkezdése után az ellenséges oldalra áll. Ez esetben a Wehrmacht katonai helyzete elviselhetetlen mértékben megrosszabbodik. A politikai vezetésnek mindent el kell követni, hogy ezeket az országokat, elsősorban Angliát és Lengyelországot megtartsa semlegesnek. Mindenesetre azonban az Aufmarsch „Rot”-ot és „Grün”-t úgy kell előkészíteni, hogy a politikai vezetésnek ez az akciója esetleg mégsem sikerül.)

— 1937. július 8-án Japán hadüzenet nélkül megtámadja Kínát, a nagy technikai fölényben levő japán csapatok elfoglalják Tiencsint, Sanghajt és Nankingot.

— 1937. augusztus 21-én szovjet—kínai megnemtámadási szerződést írnak alá.

— 1937. október 5-én Roosevelt, az USA elnöke chicagói beszédében kijelenti, hogy az Egyesült Államok érdekei megkövetelik a távol-keleti béke megóvását. Az agresszort a békeszerető hatalmak együttműködésével vesztegzár alá kell helyezni. Roosevelt kifejezi azt a meggyőződését, hogy a semlegesség nem biztosíthatja Amerikát a háború ellen. „Senki se képzelje azt — szögezi le az amerikai elnök —, hogy Amerika elkerüli majd a háborút, hogy kegyelemre talál, hogy nem támadják meg a nyugati féltekét, hogy továbbra is nyugodtan és békésen élvezheti majd a civilizáció áldásait.”

— 1937. november 3-án a brüsszeli konferencián, bár a részvételt Japán két ízben is elutasítja, a nyugati hatalmak vele szemben mégis békülékeny álláspontra helyezkednek: semmi határozott szankciót nem helyeznek kilátásba a Kína elleni agresszió miatt, mindössze a konferencia berekesztő határozatában kifejezik azt a szerény kívánságot, hogy „Japán vizsgálja felül Kínával kapcsolatos magatartását s találjon módot a konfliktus békés elsimítására”.

— 1937. november 6-án Olaszország csatlakozik az Antikomintern Paktumhoz.

— 1937. november 5-én Hitler bizalmas, szűkkörű megbeszélést hív össze. A meghívottak: Blomberg hadügyminiszter, Fritsch, a szárazföldi haderő, Raeder, a haditengerészet, Göring, a légierők főparancsnoka és Neurath külügyminiszter.

(Hitler ismerteti a közeli és távoli jövőre vonatkozó politikai, gazdasági és katonai célkitűzéseit. Ez, mondotta Hitler, lényegében politikai végrendelete arra az esetre, ha még a tervek megvalósítása előtt elköltöznék az élők sorából.

A Führer abból indul ki — mint azt a Mein Kampfban tíz évvel azelőtt már rögzítette —, hogy Németország jövője a szárazföldi „Lebensraum” (élettér) megszervezésén nyugszik, és hogy ezt a problémát, az élettér megvalósításának kérdését csak erőszakkal lehet megoldani.

Az első lépés a Lebensraum megoldása útján Ausztria annektálása, bekebelezése, azután Csehszlovákia lerohanása és megsemmisítése; az egész Csehszlovákiáé és nemcsak a túlnyomóan német lakosságú Szudétaföldé.

Az utolsó periódus, amikor a Wehrmachtnak feltétlenül akcióba kell lépni, 1943—45, de készen kell lenni arra is, hogy kedvező feltételek mellett háborút kezdjünk már 1938-ban.)

— 1937. november 21-én Hitler Augsburgban, a régi náci gárda összejövetelén kijelenti: „Meg vagyok győződve arról, hogy az előkészítő szakasz legnehezebb részén túl vagyunk. Most új feladatok felé kell fordulnunk, meg kell teremteni a mi népünk Lebensraumját.”

— 1937. december 7-én Blomberg újabb utasítást ad ki a Wehrmachtnak.

(Ez a kiegészítés mindenekelőtt leszögezi: a külpolitikai helyzet fejlődése arra enged következtetni, hogy a délkeleti háború előbb következik be, mint a nyugati támadás. Feltételezhető, hogy hacsak a politikai helyzet alapvetően nem változik kedvezőtlen irányban, akkor a hadsereg 1937—38-as mozgósítási évének befejezéséig nem kerül sor kétfrontos háborúra.

Minden mozgósítási és felvonulási előkészület súlypontját ennek alapján a Fall „Grün”-re (kétfrontos háború) kell helyezni. Blomberg utasítása a következőképpen fejeződik be: „Megtiltok minden olyan rendszabályt vagy intézkedést, amely alkalmas arra, hogy a törzseknél és csapatoknál azt a gyanút váltsa ki, hogy a háborúval már az 1938-as évben számolni kell.”)

— 1937. november 17-én Anglia felveszi a diplomáciai kapcsolatot Franco-Spanyolországgal.

— 1938. január 10—12-ig Budapesten háromhatalmi tanácskozásra ül össze az olasz, a magyar és az osztrák külügyminiszter, valamint Darányi magyar miniszterelnök és Schuschnigg osztrák szövetségi kancellár.

(A háromhatalmi tanácskozáson megállapodnak abban, hogy szorosan együttműködnek Németországgal az 1936. július 11-i osztrák—német egyezmény alapján; Magyarország és Ausztria formálisan is elismeri a Franco kormányt, rokonszenvvel üdvözlik az olasz—német—japán Antikomintern Paktumot, végül Ausztria és Magyarország kormánya kilátásba helyezi, hogy esetleg kilépnek a Népszövetségből.)

— 1938. február 12-én Schuschnigg osztrák kancellár Hitler meghívására Berchtesgadenbe utazik, hogy „baráti eszmecsere” során tisztázzák az osztrák—német viszonyt érintő problémákat…

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A fehérterror

(Idézet: Magyarország története)

A fehérterror

1919. november 16-án Horthy Miklós bevonult Budapestre

1919 augusztusától hosszú hónapokon át a brutális terror légköre ülte meg az országot. A kormány, a tiszti különítmények és a román hatóságok egyaránt mindent megtettek a Tanácsköztársaság felszámolására, a forradalom résztvevőinek „megbüntetésére”. Az ellenforradalom megtorló akciói legnagyobb mértékben a munkásosztály és mozgalma ellen irányultak.

A Friedrich-kormányok idején teljesen felszámolták a forradalmak még megmaradt vívmányait. A földbirtokokat visszaadták régi tulajdonosaiknak; megszüntették a Tanácsköztársaság idején bevezetett munkanélküli- és szénsegélyt; érvénytelenítették a mezőgazdasági munkások kollektív szerződését; leszállították az ipari és mezőgazdasági munkabéreket, illetve azok megállapítását a munkáltatókra bízták; rendeletileg visszaállították az 1918. október 31-i közigazgatási hatóságokat; központi nyomozótestületet szerveztek a forradalmakban részt vett személyek felkutatására (a Tanácsköztársaság szervei, közegei és megbízottai, fegyveres erejének tagjai ellen tervezett statáriális eljárás bevezetését csak a román katonai parancsnokság akadályozta meg, mivel abban saját jogkörének sérelmét látta); augusztus 20-án ismét életbe lépett a háború során már alkalmazott internálási rendelet, amely alapján „preventív céllal” őrizetbe vették és bírósági eljárás nélkül fogva tartották mindazokat, akiket a kormányhatalom a rendszer szempontjából veszélyeseknek ítélt.

A siófoki fővezérség és a tiszti különítmények százával fogták el a munkástanácsok tagjait; kommunistákat, szociáldemokratákat, munkásokat és értelmiségieket egyaránt rettenetes kínzásoknak vetették alá, majd kivégezték őket. Siófok, Tapolca, Marcali, Szekszárd, Diszel neve a szörnyű gyilkosságok révén hírhedtté vált az országban. A kegyetlenkedésben élen jártak a Prónay, Ostenburg-Moravek különítmények. A különítményesek a siófoki és más ügyészségi börtönök foglyait — a polgári hatóságok tiltakozása ellenére — elhurcolták, és kegyetlen kínzások közepette kivégezték. A fővezérség mintegy 160 fős törzskarában legjelentősebb szerepe a hírszerző és katonapolitikai csoportnak volt: ez kapta a kommunistaüldözés és a belpolitikai ellenőrzés feladatát.

A fehérterror következtében azok a tehetséges helyi vezetők, akik a forradalmak idején kerültek a községek, a városok élére, s akik nem tudtak vagy nem akartak emigrációba menni, nagyszámban vesztették életüket.

A tiszti különítmények kegyetlenkedéseivel és vérengzéseivel párhuzamosan folyt a „törvényes” megtorlás is. A fővárosi és a vidéki fogházak zsúfolásig megteltek elfogott forradalmárokkal. Sorozatosan hoztak halálos bírói ítéleteket. A Tanácsköztársaság ismertebb vezetői közül kivégezték Cserny Józsefet, László Jenőt, Szamuely Lászlót, Korvin Ottót és másokat. A munkásosztály a társadalom kisemmizettje és mind a kormány, mind a hadsereg által képviselt, magát keresztény-nemzetinek nevező politikai kurzus üldözésének, bosszújának tárgya lett.

A terror és az üldözés azonban nem csak a munkásosztályra terjedt ki. Fegyelmi úton eltávolították a tisztviselőket, alkalmazottakat, tanítókat, akik támogatták a forradalmakat. A „tisztogatás” az ellenforradalom számára egyben pozíciószerzést jelentett. A különítményesek a forradalomban részt vett nagyszámú zsidó értelmiségire, alkalmazottra és munkásra hivatkozva tudatosan szították az antiszemitizmust, a forradalom likvidálását zsidóüldözéssel és olyan pogromok megrendezésével kapcsolták össze, amilyenekre Magyarországon addig még nem került sor.

A fővezérség a politikai élet egészét terrorizálta. A katonai csoportot bíráló polgári politikusok ellen a különítményesek merényleteket szerveztek, egyeseket halálosan megfenyegettek. A köz- és jogbiztonság nemcsak 1919 őszén és telén, hanem még 1920-ban is szinte teljesen hiányzott; a különítményesek garázdálkodásának az erélytelen kormány nem tudott gátat vetni.

Az ellenforradalom győzelmét követő 3 hónapban a magyar ellenforradalmárok és a román megszállók — a rendelkezésre álló adatok tanúsága szerint — mintegy 5000 embert öltek meg, és több mint 70 ezret zártak börtönbe, internáló táborokba. 100 ezerre tehető az emigrációba kényszerült munkások, értelmiségiek száma. Polgári politikai körök az antanttól várták a terror megfékezését, a szervezett munkásság viszont sztrájkokkal tiltakozott a politikai és gazdasági viszonyok tarthatatlansága ellen.

1919. november 16-ánolyan szigorú megelőző biztonsági intézkedések mellett, mintha ellenséges ország fővárosába indultak volna (statárium, kijárási tilalom elrendelése), a „nemzeti hadsereg” — élén Horthy Miklóssal — bevonult Budapestre.

A koalíciós kormány megalakulására azonban csak november 23-án került sor, mivel a pártok képviselői csupán Clerk erélyes beavatkozására egyeztek meg a miniszterelnök személyében és a tárcák elosztásában. A miniszterelnöki tiszt a jelentéktelen, szürke Huszár Károly keresztény párti politikusnak jutott. A koalíció mindössze annyit jelentett, hogy a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja politikusaiból álló kormányban az igazságügyi tárcát a liberális Bárczy István, a munkaügyit és a népjólétit pedig Peyer Károly kapta. Az MSZDP hosszas vita után határozta el, hogy részt vesz a kormányban: egyesek világosan felismerték, hogy az ellenforradalmi kormányban való részvétel súlyos politikai hiba, mások viszont annyira távol voltak már a szocialista munkásmozgalom klasszikus eszméitől, hogy az ellenforradalmi politikusok bizalmának megnyerése érdekében erre is hajlandóak voltak. A szélsőjobboldal nem fogadta el ezt a felajánlkozást, és a leghevesebben támadta a kormány összetételét, a szociáldemokrata és liberális minisztereket.

A békekonferencia — eredményesnek ítélve Clerk munkásságát — 1919. december 1-i határozatával elismerte a Huszár-kormányt, 5-én pedig feloszlatta a tábornoki bizottságot.

Mindez tulajdonképpen elsősorban a fővezérség, Horthy, a katonai csoport befolyását, súlyát növelte. A főváros katonai karhatalmi főparancsnoksága átvette a közrendészet általános feladatait, a katonai cenzúra a kormányt is ellenőrizte. 1919. november második felétől a nagyobb üzemekben katonai őrségek, valamint a hadsereg iparügyi megbízottai ellenőrizték a termelést és a munkásság magatartását. A kormány rekvirálási rendeletét a „nemzeti hadsereg” hajtotta végre, a szénkormánybiztosság még 1920 nyarán is rendszeres jelentéseket adott a hadseregnek; a kormánybiztosok közül sorozatosan leváltották azokat, akik a hadsereg tevékenységét bírálták.

1919 késő őszén Budapestet a fehérterror újabb hulláma borította el: ugrásszerűen megszaporodtak a letartóztatások, a kegyetlenkedések. Még nagyobb fokú terror bontakozott ki azonban a Duna—Tisza közén, ahol a tiszti különítmények (főleg a Héjjas-különítmény) sorozatosain követtek el — a dunántúlihoz hasonló — tömeges gyilkosságokat, rendeztek pogromokat (Kecskemét, Izsák, Orgovány stb.).

Ugyanakkor a szélsőjobboldali tiszti csoport vezetésével az egész politikai életet behálózva épültek ki a titkos és nem titkos fasiszta jellegű társaságok. Ezek között kiemelkedő szerepet játszott az Etelközi Szövetség (EKSZ), a Kettős Kereszt Vérszövetség, az ÉME és a MOVE. Az EKSZ ún. hét vezérek tanácsa, s különösen Eckhardt Tibor, a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetője, Gömbös, a különítményes Prónay hosszú időn át minden legális intézménynél erősebb befolyással volt Horthyra és az eseményekre. Az ÉME és a MOVE antiszemita, fasiszta jellegű programmal, a pártok felett igyekezett átfogni a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket, de legfőképpen a középrétegek tagjait, hogy mint totális szervezetek szolgálják a katonai csoport törekvéseit.

A Huszár-kormány tehetetlen volt a fővezérséggel, a hadsereggel szemben. Az 1920. január 7-i minisztertanácsi ülésen Rubinek Gyula, földművelésügyi miniszter így fogalmazta meg véleményét, amellyel nem állt egyedül: „a kormánynak, amennyiben nem tudna teljes autoritást biztosítani a katonasággal szemben, inkább le kellene mondania, mint hogy ezt a mai állapotot tűrje”.⁴ OL K 27. A magyar minisztertanács iratai. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (továbbiakban: OL Minisztertanácsi jegyzőkönyvek). 1920. január 7.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!