Németország készül a Szovjetunió elleni háborúra – 2

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1940. december 18-án Hitler aláírta a Szovjetunió elleni háború tervét, melyet a fővezérkar dolgozott ki, s amelyet „Barbarossa” fedőnévvel láttak el. A Szovjetunió elleni támadásra 153 hadosztályt (közöttük 33 páncélos- és gépesített hadosztályt) szántak, azaz a csatlósok erőivel együtt 190-et. E szárazföldi erőket négy német légiflottának, valamint Finnország és Románia légierőinek kellett támogatniuk. Harctevékenységüket szárazföldi csapatok biztosították volna, ezenkívül még nagyszámú kisegítő erő és különleges egység – 165 tüzérfelderítő és tüzérosztály, 20 műszaki, 25 hídépítő zászlóalj, 185 pontonkészlet, továbbá nagy mennyiségű egyéb műszaki felszerelés.

A „Barbarossa”-tervben a fasiszta csapatok támadását három fő hadászati irányban tervezték: az egyiket Kelet-Poroszországból kiindulva a Baltikumon át Pszkov-Leningrád felé; a másikat Varsó körzetéből Minszk-Szmolenszk és tovább Moszkva irányában; a harmadikat Lublin körzetéből Zsitomir-Kijev általános irányban. Terveztek még kisegítő csapásokat is: Finnországból Leningrád és Murmanszk, Romániából pedig Kisinyov irányában.

E feladatok megoldására a német fasiszta hadvezetés három – „Észak”, „Közép” és „Dél” elnevezésű – hadseregcsoportot szervezett. Emellett számításba vették Románia, Magyarország és Finnország fegyveres erőinek aktív részvételét a háborúban. Végül is Németország és csatlósainak hadseregcsoportjai az alábbiak szerint törtek volna be a Szovjetunió területére.

Finnországban két finn hadsereg (a Délkeleti hadsereg és a Karéliai hadsereg) és a „Norvégia” elnevezésű német fasiszta hadsereg – összesen 21 gyalogoshadosztály – szétbontakozott. A finn csapatoknak a Karél-földszorost kellett támadniuk a Ladoga- és az Onyega-tó között azzal a feladattal, hogy Leningrád körzetében egyesüljenek az „Észak” német hadseregcsoport csapataival. A „Norvégia” hadseregnek az volt a feladata, hogy Murmanszk és Kandalaksa irányában támadjon. A terv szerint a német és finn csapatok támadását az 5. német légiflotta és a finn légierő állományából mintegy 900 repülőgép támogatta.

Az „Észak” hadseregcsoport csapatai (a 16. és 18. hadsereg, valamint a 4. páncélos csoport, összesen 29 hadosztály) felfejlődtek 230 kilométeres arcvonalon, Klaipedától Goldapig. Feladatul szabták számukra a baltikumi szovjet csapatok megsemmisítését, valamint a balti-tengeri kikötők elfoglalását. Főerőiket Daugavpils-Opocska-Pszkov irányában összpontosítva és ebben az irányban lendületesen előrenyomulva, az „Észak” hadseregcsoportnak meg kellett akadályoznia a baltikumi szovjet csapatok visszavonulását, és biztosítani kellett a további akadálytalan előrenyomulást Leningrád felé. A támadást az 1. légiflotta (1070 repülőgép) támogatta.

A Goldap és Vlodavi közötti 550 kilométeres arcvonalon szétbontakozó „Közép” hadseregcsoportnak (a 9. és 4. hadsereg, a 3. és 2. páncélos csoport, összesen 50 hadosztály és 2 dandár) egyszerre két csapást kellett mérnie. Az egyiket a 4. hadsereggel együttműködő 2. páncélos csoportnak Breszt-Minszk általános irányban, a másikat a 9. hadsereggel együttműködő 3. páncélos csoportnak Grodno-Minszk irányában. A hadseregcsoportra az a feladat hárult, hogy bekerítse és megsemmisítse a belorussziai szovjet csapatokat, kifejlessze a támadást Szmolenszk felé, elfoglalja a várost és déli körzetét, s ezzel biztosítsa csapatai további akadálytalan tevékenységét. A támadás támogatására a 2. légiflottát (1680 repülőgépet) jelölték ki.

A „Dél” hadseregcsoport csapatai (a 6., 17. és 11. hadsereg, az 1. páncélos csoport, a 3. és 4. román hadsereg és egy magyar hadtest, összesen 57 hadosztály és 13 dandár) Lublin és a Duna-delta közötti 780 kilométeres arcvonalon helyezkedtek el. Az a feladat hárult rájuk, hogy egy csapásmérő csoportosítással (a 6. hadsereggel és az 1. páncélos csoporttal) törjék át az arcvonalat Kovel és Rava-Russzkaja között, majd lendületesen kifejlesztve a támadást Zsitomir-Kijev irányában, foglalják el Kijev körzetét, és keljenek át a Dnyeperen. A továbbiakban a 6. és 17. hadseregnek, valamint az 1. páncélos csoportnak délkeleti irányban kellett támadnia, megakadályoznia a szovjet csapatok visszavonulását a Dnyeper mögé, illetve hátulról mért csapással megsemmisíteni azokat. A 11. német, a 3. és 4. román hadsereg azt a feladatot kapta, hogy kösse le a vele szemben álló szovjet csapatokat, majd az általános támadás kifejlődésének arányában menjen át támadásba, és a repülőerőkkel együttműködve akadályozza meg a szovjet csapatok szervezett visszavonulását. A „Dél” hadseregcsoport tevékenységét a 4. német légiflotta és a román légierő (mintegy 1300 repülőgép) támogatta.

A fasiszta Németország, hosszú időn át készülve a Szovjetunió elleni háborúra, 1941. június közepére hatalmas fegyveres erőket összpontosított a nyugati szovjet határokon. A Szovjetunióba való behatolásra szétbontakozott német fegyveres erők összlétszáma 4 600 000 fő volt, s ezt a létszámot a szövetséges erők mintegy 5,5 millió főre egészítették ki. A fasiszta hadsereg a legkorszerűbb haditechnikával rendelkezett. 4950 repülőgépet, 2800 harckocsit és rohamlöveget, több mint 48 000 löveget és aknavetőt irányítottak a Szovjetunió ellen. A haditengerészeti erők állományában 193 hadihajó és motornaszád volt.

Ez a rettenetes katonai erő – ugrásra készen arra, hogy halálos csapásokat mérjen békés szovjet városokra és falvakra – a Szovjetunió nyugati határának teljes hosszában várt a megindulásra.

A hitlerista stratégák elsőrendű jelentőséget tulajdonítottak a Szovjetunió legfontosabb gazdasági, politikai és kulturális központja, Moszkva elfoglalásának. „E város elfoglalása döntő sikert jelent mind politikai, mind gazdasági szempontból” – hangsúlyozták a „Barbarossa”-tervben. A hitleristák úgy vélték, ha Moszkva elesik, a háború eldől, a Szovjetunió megadja magát Németországnak, tehát a háború gyorsan befejeződik.

Németország által a Szovjetunió ellen indított háború politikai célja a szovjet szocialista rend megsemmisítése volt. A háborús készülődés mellett, különösen pedig a Szovjetunió megtámadása után Németországban folyt a szovjetellenes propaganda, terjesztették a sovinizmust és a szovjet néppel szembeni gyűlöletet, azt a hazugságot, hogy a szláv népek, de leginkább az orosz nép kulturális színvonala és technikai fejlettsége alacsony. A németekbe belesulykolták az „árja faj” felsőbbrendűségét. Széltében-hosszában hangoztatták a német fegyverek legyőzhetetlenségét, a német katona törhetetlen szellemét, a német „élettér” kiszélesítésének lehetőségét. A német fasizmus „fajelmélete” tehát nem volt más, mint a világuralomra törő német imperializmus gyarmatosító elképzeléseinek kifejezése.

A hitleristák pokoli terveket agyaltak ki a Szovjetunió népeinek kiirtására. A békés lakosság elleni vadállati tettek és erőszakok, a kommunisták és hadifoglyok tömeges legyilkolása – mindez hidegvérűen és tudatosan beletartozott a háborús tervbe. Még 1940 májusában adta ki a német kormány az „Ost” („Kelet”)-tervet, a kelet-európai népek kiirtásának tervét. Ebben a tervben koncentráltan fejeződött ki a német imperializmus Szovjetunióval kapcsolatos elgondolása. E terv célul tűzte a Szovjetunió és a népei által elért szocialista vívmányok felszámolását. Lettországot, Litvániát, Észtországot, Ukrajnát, Belorussziát, valamint az Oroszországi Szovjet Szövetséges Szocialista Köztársaság európai részét az „Ost”-terv szerint németekkel telepítették volna be, majd a gyarmatosítás befejezése után Németországhoz csatolták volna. Az e területeken élők kis részét a hitleristák a helyükön hagyták volna, jogfosztottan, arra ítélve e népeket, hogy a „felsőbbrendű úr” rabszolgái legyenek. A lakosság többi részét vagy fizikailag megsemmisítik, vagy az Urálon túlra telepítették volna. Ugyanez a sors várt a Szovjetunió többi területein élő lakosságra is. „E térségeknek nyersanyagbázisunkká kell válniuk, az ott élőket pedig … rabszolgáinkká tesszük” – mondotta Heidrich, Hitler egyik vazallusa.

1941. június közepén a német kormány jóváhagyta a Göring által összeállított „Irányelvek a gazdaság irányításához az újonnan megszállt keleti területeken” című direktívát (az úgynevezett „Zöld dosszié”-t). Ebben többek közt az állt: „Szerezzünk minél több élelmiszert és kőolajat Németország számára – ez a hadjárat fő gazdasági célja. Emellett a német ipar számára egyéb nyerstermékeket is szállítani kell … Elsőrendű feladat, hogy a megszállt területek terhére a lehető legjobban biztosítani kell a német csapatok ellátását.” 1941. április 29-én Hitler megbeszélést tartott a Wehrmacht vezetőivel, s ekkor hívták életre az „Oldenburg” elnevezésű különleges gazdasági törzset, amely a maga kiterjedt helyi apparátusával arra volt hivatott, hogy irányítsa a megszállt szovjet területek kirablását. A törzs élére Göringet állították.

A hitleristák kidolgozták azokat a módszereket, melyekkel az elfoglalt szovjet területeken megvalósíthatják megszállási politikájukat, megszervezték a hivatásos rablókból álló különleges apparátust, és a végrehajtás módozatait begyakoroltatták velük. Felülmúlhatatlan cinizmussal és embertelenséggel állították össze az 1941. június 1-i utasítást a megszálló apparátus hivatalnokai számára (az úgynevezett „Tizenkét parancsolat a keleten levő németek viselkedésére és az oroszokkal való bánásmódról”). Ebben írták: „A legkegyetlenebb és legkíméletlenebb intézkedéseket kell foganatosítaniuk, amelyeket államunk követel meg önöktől.”

A megszállt szovjet területeken létrehozott adminisztrációt a Gestapo fejének, Himmlernek a kezében összpontosították. Megkövetelték tőle, hogy e két „ellentétes politikai rendszer” közötti döntő harc eszméjéből induljon ki, valamint, hogy „önállóan, a saját felelősségére cselekedjék”.

Himmler, eligazítva alárendeltjeit, 1941 elején megparancsolta, hogy a Szovjetunió elleni háború egyik célja „30 millió szláv megsemmisítése” legyen. Idejekorán meghatározták és következetesen megvalósították ezt a bűnös tervet. Elsősorban a kommunistákat, a szocializmus valamennyi aktív építőjét akarták megsemmisíteni. E célból még a háború előtt a biztonsági szolgálat, az SD is előkészítette a „Szovjetunióra vonatkozó különleges adatok könyvét”. Ebben tájékoztatók voltak a szovjet állampolgárokról – kommunistákról és pártonkívüli aktivistákról, akiket azonnali kivégzésre ítéltek. A hitleristák nem ok nélkül tételezték fel, hogy a kommunista párt és a köré tömörülő nagyszámú pártonkívüli aktivista hazafi képviseli azt az erőt, amely képes a szovjet népet a fasiszta agresszió elleni döntő harcra mozgósítani. Ebből a szempontból jellemző az az 1941. március 17-én kelt bejegyzés, amely a német szárazföldi erők vezérkari főnökének, Haldernek a naplójában található: „Az aktivisták felszámolása után az (a Szovjetunió – a szerk.) összeomlik.”

A harmadik birodalom vezetői fontos szerepet szántak a német fasiszta hadseregnek az elfoglalt szovjet területeken végrehajtandó megszállási politika megvalósításában. 1941. március 13-án a fegyveres erők főparancsnoksága direktívát adott ki a megszállási rendszer létrehozásáról az elfoglalt szovjet területeken. 1941. május 13-án a német kormány külön utasítást hagyott jóvá „A »Barbarossa« térségében alkalmazandó különleges bíráskodásról és a csapatok különleges intézkedéseiről”. A direktíva előírta a csapatoknak a szovjet emberekkel szembeni „tömeges megtorlás módszereit”, és minden felelősség alól felmentette a katonákat és tiszteket a megszállt területek lakosságával szemben elkövetett gaztettekért „még akkor is, ha ez a tevékenység katonai bűntettnek vagy vétségnek minősül”. Az „Emlékeztető a német katona számára” című, a hitlerista hadsereg személyi állománya számára kiadott utasításban nyíltan kimondották: „Nincsen szíved, nincsenek idegeid, erre a háborúban nincs szükség. Irtsd ki magadból a szánalmat és a részvétet – ölj meg minden oroszt, szovjetet, ne habozz, ha öreg vagy asszony, kislány vagy kisfiú áll előtted – ölj…” Ily módon a német fasiszta hadsereg „törvényes jogot” kapott, hogy mint gyilkosok, erőszakot tevők és rablók hada cselekedjék szovjet földön.

A Szovjetunió villámgyors szétzúzásának hitleri tervei erőik nyilvánvaló túlbecsülésén, a szovjet gazdasági, politikai és katonai lehetőségek alapos félreismerésén alapultak. A hitleristák arra számítottak, hogy a Szovjetunió széthullik néhány súlyos csapás után, a szovjet hadsereg pedig vereséget szenved. Arra számítottak, hogy a Szovjetunió belpolitikája ingatag.

A reakciós burzsoá történetírás igyekszik sok olyan kérdést összezavarni, amely a Szovjetunió elleni háború előkészítésével és megtervezésével kapcsolatos, és mindenekelőtt elferdíteni politikai indítékait. A hitleristáknak valamiféleképp igazolniuk kellett a Szovjetunió elleni hitszegő támadásukat, kiagyalni okokat, amelyek „alapul” szolgálhattak szovjet területre való betörésük számára. És ki is agyaltak ilyeneket. Hitler, nem sokat törődve azzal, hisznek-e neki, a Szovjetunió elleni háború kezdetén kijelentette: megelőzésképp indította meg ezt a háborút a készülő szovjet agresszió ellen. Ez a nyilvánvalóan hazug indok most életre kap néhány burzsoá történelemhamisítónál. Ám a tények bizonyítják, hogy a Szovjetunió megtámadásának gondolatát a német fasizmus már a hatalom megszerzése előtt magáévá tette. Hatalomra jutva gyakorlati alapokon látott hozzá ennek a gondolatnak a megvalósításához. A német imperializmus, valamint a világimperialista reakció is a fasizmus egyik legfontosabb feladatának tűzte ki a Szovjetunió megsemmisítését. És hogy valamiféleképp elrejtsék ezt a világközvélemény elől, a burzsoá történelemhamisítók Hitler tézisét terjesztik arról, hogy a Szovjetunió elleni fasiszta német agresszió megelőző jellegű volt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!