(idézet: És a varsói gettó felkelt)
4
- Fejezet
„Fájdalom vagyunk, kín és gyötrelem …”
Három hét alatt a varsói gettóból kb. 120 000 embert elszállítottak, a lakosság egyharmadát. Ekkor úgy döntöttek, hogy csökkentik a gettó területét: az ún. kisgettóban még megmaradt lakosoknak pár óra leforgása alatt el kellett hagyniuk lakóhelyüket. Jöttek triciklikkel, batyukkal egy újabb ismeretlen állomás, az ún. nagygettó felé. Gyorsan, szinte menekülve, hogy minél hamarabb tető legyen a fejük felett, hogy megbújhassanak, hiszen az utóbbi napok tapasztalatai azt mutatták, hogy ha az „Einsatz Reinhard” az utcán éri őket, könyörtelenül az Umschlagplatzon találják magukat.
A gettó határai tehát fokozatosan összeszorultak a fuldokló zsidó lakosság körül. Végül is a kerület északi részéig tolódtak el. A műhelyek kívül maradtak, zárt szigetekként a város lakótömbjei között.
A varsói gettóban 1942 júliusában, augusztus elején a feketepiac egyik legkeresettebb cikkévé a ciánkáli vált. A gettó történetében addig alig került sor öngyilkosságra; most, a kitelepítés heteiben, ez megsokszorozódott. Biztosítékképpen tízezrek vittek magukkal mérget a „nagy útra”.
Az események mindent elsodró, feltartóztathatatlan, végzetszerű rohama, az ezrek és százezrek agyában megvilágosodó iszonyat túlnyomórészt merev pillanatképekként maradt meg a túlélők emlékeiben.
A varsói gettóban íródik a krónika, gyűlik a titkos archívum anyaga: dokumentumok, levelek, visszaemlékezések, ruhadarabok, szerszámok, képek. Nincs az az eleven beszámoló, ami hívebben tükrözni tudná a borzalmakat, a szörnyű szorongást, a gyűlölettel, könnyekkel teli hónapokat, napokat. Igaz, ennek a krónikának a lapjai nem tollal, de vérrel íródtak.
A varsói illegális archívum megteremtésének gondolata Emanuel Ringelblum ismert zsidó történésztől származott. Alapjául az ő „Feljegyzései” szolgáltak, amelyeket 1939 szeptembere óta vezetett, s az eseményekre vonatkozó elemzésekkel is gazdagított. 1940-ben az ő kezdeményezésére létrejött egy illegális levéltári dokumentációs csoport: „Oneg Szabat” (héberül, szó szerint, „szombati öröm”, jelen esetben jobb fordítása: „szombati találkozás”) fedőnéven. Segítőtársai neves történészek, írók, pedagógusok voltak. Ringelblum és társai arra törekedtek, hogy a lehető leghívebben és legrészletesebben dokumentálják az egész közvetlen történelmet, az egyének és az egész zsidó társadalom pusztulását. Nemcsak dokumentálták, de szociológiai kutatásokat is végeztek. A kérdőívek, naplók, feljegyzések mellett irodalmi művek, levelek is helyet kaptak a gyűjteményben; mindezt megrázóan egészítik ki azok a hirdetmények, hivatali levélmásolatok, jegyzőkönyvek, igazolványok, orvosi receptek, csomagolópapírok stb., amelyek a megszállók barbarizmusának hiteles dokumentumai.
Az archívum létesítésének eredeti célja az volt, hogy egy későbbi monográfia számára képezzen forrásanyagot. Az események tragikus fordulata, a pusztulás folytán a vállalkozás jelentősége szinte felbecsülhetetlenné vált. Szemben a halállal Ringelblum a következő szavakkal fordult az eljövendő, ismeretlen kutatóhoz: „Nem tudjuk, hogy csoportunkból ki marad életben, kinek engedi meg a sors, hogy feldolgozza az összegyűjtött anyagot, de egyben biztosak vagyunk: az a sok áldozat, kockázat, az állandó feszültség, fáradságunk és szenvedésünk – nem volt hiábavaló.”21
Az „Oneg Szabat” tevékenysége nem szorítkozott arra, hogy dokumentálja a szörnyű eseményeket – bár önmagában ez is nagy tett volt hanem a szervezet közvetlenül bekapcsolódott a megszállók elleni küzdelembe is. Tagjai minden lehetőséget kihasználtak, hogy felrázzák a világot és eljuttassák a nyilvánossághoz a hitleri népirtó tervekről és intézkedésekről szóló híreket. Az illegális csatornákon keresztül rendszeresen információs bulletint juttattak el mind a Lengyel Munkáspárt, mind pedig az illegális, földalatti polgári Honi Hadsereg, az Armia Krajowa illegális sajtójához, de külföldre is.
- július 18-án, négy nappal a varsói gettó likvidálásának megkezdése előtt, zaklatott légkörben üléseztek az „Oneg Szabat” vezetői. Konspirációs úton megtudták, hogy 300 000 zsidót kitelepítenek Varsóból. Már korábban elterjedt az a hír is, hogy az első „halálgyárak” megkezdték működésüket a főkormányzóság területén. Mérhetetlenné vált a kétségbeesés és a pánik a gettóban. Az „Oneg Szabat” vezetői pontos tervet dolgoztak ki a levéltári gyűjtemény megmentésére. Már 13 napja folyt a varsói zsidóság elhurcolása, mire, augusztus 3-ra, életükkel játszva sikerült az anyagot gondosan becsomagolni, hogy megvédjék a víztől és az időjárás viszontagságaitól. 1208 levéltári egységet, az anyag első részét, tíz fémládában elhelyezve a Nowolipka utca 68. számú ház pincéjében rejtettek el. A rejtekhelyet készítő két fiatalember, az épületben rejtőző illegális iskola két tizenkilenc éves tanulója az utolsó láda elhelyezése előtt a következőket írta le, s hagyta üzenetképpen az utókorra:
„… Ülünk és várunk. Társainkkal nincs már semmi kapcsolatunk, mindenki csinál közülünk valamit, mivel a zsidó városrészben hihetetlen káosz uralkodik. Olyanok vagyunk, mint a kivágott fa, életünk legfontosabb pillanatában metszettek el. Így hát Lichtensztajn és Graber elvtársak elhatározták, hogy le kell írnunk ezt az utolsó pillanatot. És most ezt csináljuk. Tegnap késő éjszakáig ültünk, nem tudtuk, megérjük-e a reggelt. 1942. augusztus 3-án fél kettő után tíz perccel fejezem be írásomat. Szeretnék élni. Nemcsak azért, mert a saját életemet szeretném megmenteni, hanem, mert mindenképpen figyelmeztetni kell a világot, az embereket!” A másik fiatalember délután négy órakor fejezte be testamentumát a következő sorokkal: „… Szeretném megérni azt a pillanatot, amikor kiássák az általunk elrejtett kincseket, és a világ megtudja a teljes igazságot. Legyenek boldogok, akiket a sors megmentett ezektől a szenvedésektől! És mi úgy érezzük majd magunkat, mint a veteránok, kitüntetésekkel a mellükön, mint azok a mickiewiczi aggastyánok,* A levél írója itt Adam Mickiewicz „Ősök” című, 1823-ban írt drámai költeményének hőseire utal.* akik az életről és a halálról, a győzelmekről és rettegésekről mesélnek gyerekeiknek és unokáiknak …” Egyikük sem érte meg a felszabadulást.22
A rejtekhelyei 1943. február végén befalazták. Az anyag következő részét, 484 egységet, két nagy tejeskannában helyezték el; a harmadik, még hátralevő részt már a felkelés kirobbanása után helyezték biztonságba. Ebben az anyagban a felkelők és az elhurcoltak, a meggyilkoltak veszteséglistáját vezették gondosan, napról napra. Január 18-án, házának küszöbén agyonlőtték Ringelblum legközelebbi munkatársát, Icchak Gitermant. Ringelblum ezen a napon írta a következőket:
„Giterman velem együtt nézte át a veszteséglistát, és nem egyszer sajátkezűleg írta hozzá a soron következő áldozat nevét. Reszket a kéz … Ki tudja, hogy az eljövendő történész, aki nézi a listát, nem írja-e fel erre a lapra az én nevemet is?”23
Az „Oneg Szabat” tagjainak többsége végül is felkerült a listára. Maga Ringelblum 1943 februárjában hagyta el a zárt városrészt. Megjárta a trawniki koncentrációs tábort, majd a lengyel ellenállási mozgalomban talált menedéket. Később a neve mégis rákerült a listára. 1944 márciusában a Gestapo elfogta, és a Pawiak börtönbe zárta. A varsói gettó romjain lőtték agyon. Halála előtt, 1943-1944 fordulóján, még írt néhány fontos tanulmányt, mint például „A lengyel-zsidó viszony a második világháború idején” címűt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
