Hív a szocialista haza!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

3

A szovjet haderő életre hívásának alapját a szovjet kormány 1918. január 15-i (28-i) dekrétuma („A Munkás Paraszt Vörös Hadsereg megszervezéséről.”) vetette meg. Csak a dolgozóknak jutott osztályrészül az a megtisztelő jog és kötelesség, hogy fegyverrel védjék a proletárdiktatúra államát az imperialista intervenciósokkal és a fehérgárdistákkal szemben. Annak a hadseregnek, amelyre a szocialista haza rábízza Október vívmányainak védelmét, osztályhadseregnek kell lennie — szögezte le a dekrétum.

Eleinte a Vörös Hadsereg úgy alakult, hogy a legöntudatosabb munkások és dolgozó parasztok önként léptek soraiba. Az önkéntes haderő azonban nem volt és nem is lehetett tömegméretű. A szovjet állam fegyveres erői (a Vörös Hadsereg, a Vörös Gárda megmaradt osztagai és a partizánosztagok) 1918 nyarán csupán mintegy 450 000 főt számláltak. A Vörös Hadsereg első, önkéntes alakulatait a harcosok rendkívüli szilárdsága, kiváló harci szelleme és forradalmi öntudata jellemezte. De ezek a tulajdonságok nem pótolhatták azt a hiányosságot, hogy a hadsereg kis létszámú, rosszul szervezett, vezetése pedig többnyire decentralizált volt. Az egyes alakulatok nemegyszer elszigetelten működtek, és nem mindig vetették alá magukat feljebbvalóik parancsainak. Nem volt jól működő utánpótlási rendszer, sem zökkenőmentesen megszervezett ellátás. Ezért az önkéntes Vörös Hadsereg nem tudott volna sokáig ellenállni a reguláris, jól kiképzett és állig felfegyverzett intervenciós és fehérgárdista seregeknek.

A polgárháború első csatáiban az önkéntes alakulatok mégis több erőteljes csapást mértek az ellenségre. Önfeláldozó harcukkal jelentős ellenséges erőt kötöttek le, s az ő érdemük, hogy a szovjetköztársaság időt nyerhetett a reguláris hadsereg megteremtéséhez.

Az intervenciósok és a fehérgárdisták szakadatlan támadása közepette nem volt könnyű az elszigetelt osztagokból erős, harcképes hadsereget teremteni. De a párt és a kormány, Leninnel az élén, bámulatosan rövid idő alatt megbirkózott ezzel a nehéz feladattal. A polgárháború harcainak tüzében a tegnapi kovácsok, bányászok, lakatosok, földművelők tehetséges katonai szervezőkké, parancsnokokká, katonai biztosokká, vöröskatonákká, a szocialista haza megbízható védelmezőivé edződtek.

A párt és a kormány már 1918 áprilisában megkezdte az előkészületeket arra, hogy az önkéntes hadsereg szervezéséről áttérjen a dolgozók hadkötelezettsége révén kiegészülő reguláris Vörös Hadsereg kiépítésére. E célból bevezette az általános katonai kiképzést, s a parancsnokok választhatóságát új rendszerrel, a parancsnokok kinevezésével helyettesítette; meghatározta a katonai szolgálat időtartamát és feltételeit, s meghonosította a katonai eskütételt. Helyi katonai biztosságok alakultak, s a központi katonai irányító szerveket is megerősítették.

1918. május 29-én az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság kiadta első dekrétumát a katonai behívásokról. Vonatkozott ez a központi iparvidékekre és azokra a kormányzóságokra, ahol különösen feszült helyzet alakult ki. A dekrétum alapján a Népbiztosok Tanácsa júniusban elrendelte a dolgozók mozgósítását Moszkvában, Petrográdban, valamint a Volga menti, az uráli és a nyugat-szibériai katonai körzet több járásában. 1918 tavaszán tehát megkezdődött a tömegméretű reguláris Vörös Hadsereg szervezése a hadkötelezettség alapján.

Az első mozgósítások azt mutatták, hogy a dolgozó tömegek szívügyüknek tekintik a szocialista haza védelmét, s elsőrendű kötelességüknek tartják a szolgálatot a Vörös Hadseregben. Különösen érezhető volt ez a nagy ipari központokban. A munkások zárt rendben vörös zászlókkal, forradalmi dalokat énekelve vonultak a kiegészítő parancsnokságokra. 1918 nyarán és őszén a mozgósítással több mint 800 000 ember lépett be a Vörös Hadseregbe, s a hadsereg létszáma hamarosan elérte az egymilliót.

A július elején lezajlott V. szovjetkongresszus jóváhagyta a pártnak és a kormánynak a honvédelem megszervezése és a reguláris Vörös Hadsereg megteremtése céljából végzett tevékenységét.

A kongresszus elfogadta az első szovjet alkotmányt, amely törvényerőre emelte a szocialista forradalom vívmányait. Az alkotmányban testet öltöttek az államberendezés lenini elvei, a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetsége, a nemzetiségek teljes egyenjogúsága. Az alkotmány megerősítette a munkások és a dolgozó parasztok hatalmának szilárd alapjait. A történelem még nem ismert ilyen demokratikus alkotmányt. „Amit a szovjet alkotmány nyújt — mondotta Lenin —, azt más állam 200 év alatt sem volt képes nyújtani.”⁸ Lenin Művei. 30. köt. 520. old.*

Az 1918-as alkotmány leszögezte, hogy a szocialista haza védelme a szovjetköztársaság minden állampolgárának kötelessége, meghatározta, hogy az állampolgárok általános hadkötelezettsége 18 éves kortól 40 éves korig terjed, s emellett hangsúlyozta a Vörös Hadsereg osztályjellegét.

Az V. szovjetkongresszus ünnepélyesen kimondta: minden dolgozónak kötelessége, hogy a szovjetköztársaság hívó szavára a köztársaság védelmére keljen a külső és a belső ellenséggel szemben. A kongresszus jóváhagyta a reguláris Vörös Hadsereg szervezésére való áttérést, és úgy döntött, hogy a legrövidebb időn belül mozgósítani kell több korosztályt az ország egész területén.

A szovjetkongresszus nyomatékosan hangsúlyozta, menynyire fontos a hadseregben a forradalmi harci fegyelem. „A munkás-paraszt Vörös Hadseregnek — így szól a kongresszusi határozat — forradalmi vasfegyelmen kell alapulnia. Az az állampolgár, aki fegyvert kapott a szovjethatalomtól a dolgozó tömegek érdekeinek megvédésére, köteles feltétel nélkül alávetni magát a szovjethatalom által kinevezett parancsnokok követelményeinek és parancsainak.” A hadügyi népbiztosságnak feladatává tették, hogy felelősségre vonja azokat a katonai biztosokat és parancsnokokat, akik megtűrik a kötelességmulasztást.

A kongresszus jóváhagyta a helyi katonai közigazgatási szervek — a körzeti, a kormányzósági és a járási katonai biztosságok — létrehozását célzó kormányintézkedéseket, s hangsúlyozta, hogy következetesen alkalmazni kell a katonai közigazgatásban a centralizmus elvét, amelynek értelmében az alsóbb szervek feltétel nélkül alá vannak rendelve a felsőbb szerveknek.

A kongresszus felhívta a szakszervezeteket, az üzemi bizottságokat és a többi társadalmi szervezetet, hogy minden erővel támogassák a katonai hatóságokat a munkások és a dolgozó parasztok kötelező katonai kiképzésében.

Az V. szovjetkongresszus határozatai jelentősen hozzájárultak a hadseregszervezés feladatainak gyakorlati megoldásához.

Az új típusú hadsereg megalakításához a szovjethatalomnak új parancsnoki kádereket is ki kellett képeznie a munkások és a dolgozó parasztok közül. Sürgős szükség volt olyan parancsnokokra, akik hűek a szocialista forradalomhoz, és képesek arra, hogy az intervenciós és a fehérgárdista csapatok elleni harc élére álljanak. Erre a célra a szovjethatalomnak akkor még nem sok proletárkáder állt rendelkezésére. A meglevő parancsnokok főként olyan munkások voltak, akik még az 1905-ös harci osztagok kötelékében, majd az 1917—1918-as vörösgárdista osztagokban szereztek katonai ismereteket és hadvezetési tapasztalatot. Ezek a parancsnokok a barikádokon, a forradalmak tüzében estek át a tűzkeresztségen. Ők voltak a legértékesebb parancsnoki káderek, legfőképpen rájuk nehezedett a Vörös Hadsereg megteremtésének és vezetésének terhe.

Bizonyos számú egység- és alegységparancsnokot a szovjet-köztársaság átvett a régi hadseregből is. Ezek többnyire olyan katonák voltak, akik az Októberi Forradalom előkészítése és végrehajtása során a katona-bizottságok tagjaként tettek szert forradalmi harci tapasztalatokra. Ők is értékes parancsnokok voltak a Vörös Hadsereg számára.

Ámde ezek a káderek kevesen voltak ahhoz, hogy kielégítsek a napról napra növekvő szükségleteket. Ezért már 1918 elején megkezdődött az új, munkás- és dolgozó paraszt származású vörösparancsnokok kiképzése. Lenin javaslatára a kormány úgy döntött, hogy kiépíti a parancsnoki tanfolyamok széles hálózatát. Szakadatlanul nőtt a katonai tanintézetek száma: 1918 márciusában 13, az év végén 63 ilyen tanintézet működött.

A párt és a kormány egyidejűleg elhatározta, hogy a Vörös Hadsereg szervezésébe katonai szakértőket von be a régi hadsereg tisztjei és tábornokai közül. Ezek az emberek olyan katonai ismeretekkel rendelkeztek, amelyek nélkül sem a Vörös Hadsereg kiépítése, sem hadműveleteinek irányítása nem volt lehetséges. A hadseregben és a dolgozók általános katonai kiképzésénél rengeteg oktatóra volt szükség. Ők is csak a régi katonai szakértők közül kerülhettek ki.

A régi hadsereg parancsnoki kara túlnyomó részben a kizsákmányoló osztályok tagjaiból, földbirtokosokból és a burzsoáziából állt. Ezért sok tábornok és tiszt dühödt ellensége volt a szovjethatalomnak, s az ilyenek rendszerint csatlakoztak a fehérgárdista táborhoz. A régi tisztikarnak csupán bizonyos hányada volt haladó szellemű, és állt viszonylag közel a néphez, a katonatömegekhez. Ezek a tisztek — akiknek zöme az értelmiség és a kispolgárság köréből származott — hamarosan a proletárforradalom mellé álltak. A tisztikar hangulatában végbemenő fordulat különösen megmutatkozott 1918 elején, amikor a német imperializmus hitszegően megtámadta a szovjetköztársaságot. A támadás hírére a még kialakulóban levő szovjetrendszerrel szembeni bizalmatlanságot háttérbe szorította a haza becsületének és függetlenségének megvédését sugalló hazafias fellángolás. Sok tiszt győződött meg akkoriban saját szemével arról, hogy a szovjethatalom nagy néptömegek támogatását élvezi, és képes harcba vezetni ezeket a tömegeket a német veszedelem ellen, s a bolsevikok nem „Németország ügynökei”, miként a burzsoázia állította, hanem igazi hazafiak. Ezt megértve, a régi hadsereg katonai szakértőinek és volt tisztjeinek legjobbjai önként léptek a Vörös Hadsereg soraiba. A hadsereg szervezésének első napjaiban mintegy 8000 volt tiszt és katonai szakértő jelentkezett szolgálattételre. S további tízezreket hívtak be a mozgósítás során.

A párt bölcsen felhasználta a régi hadsereg katonai szakértőinek és tisztjeinek ismereteit és tapasztalatait a szovjetország védelmének megerősítése és az erős Vörös Hadsereg megteremtése érdekében. Ennek igen nagy jelentősége volt a szovjet állam fegyveres erőinek kiépítése szempontjából. A régi hadsereg több katonai szakértője — így például V. M. Altfater, M. D. Boncs-Brujevics, D. M. Karbisev, A. P. Nyikolajev, Sz. Sz. Kamenyev, B. M. Saposnyikov — becsülettel szolgált a Vörös Hadseregben, és jelentősen hozzájárult győzelmeihez.

A burzsoá katonai szakértők ismereteinek és tapasztalatainak felhasználásához elengedhetetlenül szükséges feltétel volt a katonai biztosoknak és a hadsereg pártszervezeteinek ellenőrző munkája. Csakis így vehették elejét annak, hogy nemegy katonai szakértő, aki kedve ellenére lépett a Vörös Hadseregbe és titokban a szovjethatalom megsemmisülését kívánta, árulást kövessen el. Tetejébe még a burzsoá ideológia szellemében nevelt volt tisztek és tábornokok nehezen is igazodtak el az új helyzetben, nem tudták megérteni és értékelni a Vörös Hadsereg történelmi hivatását, s nem mindig volt meg bennük a képesség az új harci formák és módszerek alkalmazására, azoknak a lehetőségeknek a kihasználására, amelyek az új forradalmi hadsereg természetében rejlettek. A vöröskatonák sokszor nem bíztak a katonai szakértőkben és nem mindig vetették alá magukat parancsaiknak. Ezért volt szükség a katonai szakértők mellett egy bolsevik katonai biztosra, aki ellenőrizte, irányította és szükség esetén tekintélyével támogatta a katonai szakértőt.

A katonai biztosok a szovjet kormány és a kommunista párt közvetlen képviselői voltak a Vörös Hadseregben.

Sok esetben már az első osztagok megalakulásakor kinevezték a biztosokat is az elvhű kommunisták közül. 1918 tavaszán a katonai biztosok intézményét bevezették a hadsereg valamennyi kötelékénél, a törzseknél, a hivatalokban és a katonai tanintézetekben. Ugyanakkor alakult meg az intézmény központi szerve, a Katonai Biztosok Összoroszországi Irodája. A katonai biztosok intézményét az V. szovjetkongresszus a Vörös Hadsereg szervezéséről szóló, 1918. július 10-i határozatával törvénybe iktatta. „A katonai biztosok — így szólt a kongresszusi határozat — a Vörös Hadsereg és az egész munkás-paraszt rendszer szoros és megbonthatatlan belső kapcsolatának őrei.”⁹ Az országos szovjetkongresszusok rendeletei és határozatai. Moszkva 1935. 75. old. (oroszul).* A kongresszus hangsúlyozta, hogy a szovjethatalom „a katonai biztosok kezébe teszi le a hadsereg sorsát”. Ezért ezt a magas tisztséget „csak feddhetetlen forradalmárok, a proletariátus és a falusi szegények ügyének szilárd harcosai tölthetik be”¹⁰. Ugyanott.*

A katonai biztosok (rendszerint a munkásosztály legjobbjai, régi párttagok, kipróbált pártkáderek) a katonai egységek és intézmények személyi állományának politikai vezetői, nevelői és szervezői voltak. Politikailag felvilágosították a vöröskatonák tömegeit, példájukkal és önzetlen forradalmiságukkal egybeforrasztották, hőstettekre lelkesítették őket, erősítették a katonai fegyelmet.

A katonai biztosok tevékenységükben mindenekelőtt a csapatok kommunista sejtjeire támaszkodtak. Segítségükkel végezték a politikai nevelő munkát, növelték a hadsereg sorainak egységét, meghiúsították, illetve megelőzték a katonai szakértők árulását, támogatták a forradalomhoz hű parancsnokok hatalmát és tekintélyét. A katonai biztosok viselték a Vörös Hadsereg szervezésének legfőbb terhét, óriási szerepet töltöttek be a forradalom fegyveres erőinek megteremtésében.

Annak a halálos veszélynek láttán, amellyel a legerősebb tőkés hatalmak és az oroszországi burzsoá-földesúri ellenforradalom támadása a szovjetköztársaságot fenyegette, a kommunista párt és a szovjet kormány többfrontos harc közepette, megszámlálhatatlan nehézség leküzdésével megalkotta a munkások és a parasztok hadseregét, a világ első szocialista államának haderejét. S az erős és veszedelmes ellenséggel vívott harcban ez a hadsereg beváltotta a párt és a nép által hozzá fűzött reményeket. Lenin így értékelte a Vörös Hadsereget:

„A Vörös Hadsereg erős, mert tudatosan és egy emberként indul harcba a parasztok földjéért, a munkások és parasztok hatalmáért, a szovjethatalomért.

A Vörös Hadsereg legyőzhetetlen, mert egyesítette a dolgozó parasztok millióit a munkásokkal, akik most megtanultak harcolni, megtanulták a bajtársi fegyelmet, nem csüggednek, megedződnek a kis vereségek után, s egyre bátrabban és bátrabban szállnak szembe az ellenséggel, mert tudják, hogy közel van annak teljes veresége.”¹¹ Lenin Művei. 29. köt. 244. old.*

1918 nyarán a szovjetország dolgozó népe örömmel fogadta a Vörös Hadsereg első győzelmeiről szóló híreket.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!