Év: 2021

A keleti front — a köztársaság fő arcvonala

Hív a szocialista haza!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

 

1918 nyarán a legnagyobb veszély kelet felől fenyegette a szovjetországot. Az ellenség Szibéria, az Urál és a Volgamellék elfoglalására vetette be legnagyobb erőit. Ezek az erők antant-csapatokból, a csehszlovák hadtest egységeiből, a fehérgárdista alakulatokból és lázadó kulákbandákból álltak. Jelentős részük aránylag közel került Moszkvához és a köztársaság más életbevágóan fontos központjaihoz. Óriási értékek, fontos vasútvonalak és vízi utak, ipari városok, gabonakészletek kerültek az ellenség birtokába. Ez nagy előnyöket biztosított számára.

A sokszoros számbeli túlerőben levő fehérgárdisták és cseh ellenforradalmi erők 1918. július 22-én elfoglalták Szimbirszket, nagy tölténygyárával és lőszerraktáraival, s augusztus 7-én betörtek Kazányba, ahol a köztársaság aranykészletét őrizték. Az ellenség arra számított, hogy a Közép-Volga vidékét a Moszkva elleni támadás legfőbb felvonulási területévé teszi. Sokat jelentett a Volgának, ennek a fontos vízi útnak a birtokbavétele is. A Volga vizén jutott el a központi iparvidékre az uráli bányák és gyárak terméke, a Volga menti gabona, a bakui ásványolaj. A Volga középső vidékének elfoglalása révén az intervenciósoknak lehetőségük nyílt az ellenforradalom keleti, déli és északi frontjának egyesítésére.

A Volga mentén és az Urál vidékén kibontakozó harc döntő jelentősegűvé vált a szocialista forradalom sorsa szempontjából. A volgamelléki és az uráli, majd a szibériai területek felszabadítása a párt és a kormány elsőrendű feladata lett. E feladat megoldásához viszont mindenekelőtt arra volt szükség, hogy szervezetileg megerősítsék a keleten működő szovjet csapatokat.

A Penza—Szizrany—Szimbirszk—Szamára körzetben harcoló szovjet alakulatokat már a csehszlovák lázadás első napjaiban az úgynevezett csehszlovák frontban egyesítették. 1918 július közepén azonban a szovjet kormány elhatározta, hogy szélesebb arcvonalon egyesíti a csapatokat, és megteremti a keleti frontot. Ide tartoztak mindazok a szovjet csapatok, amelyek a Volgánál, az Urálban és Szibériában harcoltak az intervenciósok és a fehérgárdisták ellen. Ezeket a csapatokat egységes parancsnokságnak, a front forradalmi katonai tanácsának rendelték alá, amely a parancsnokból és két politikai biztosból állt. Ez volt az első szovjet arcvonal, amely az alakulatok operatív-stratégiai egyesítése révén, nagy katonai feladatok megoldására keletkezett.

A keleti front létrejöttével a szétszórt osztagok a Vörös Hadsereg reguláris kötelékeivé egyesültek. Rövid idő alatt több mint tíz lövészhadosztály alakult. A Volgamelléken és az Urálban két-három hónap alatt életre kelt öt szovjet hadsereg és a volgai katonai flottilla. Ezek az erők később felszabadították az Urált, Szibériát, s a Csendes-óceán partjain fejezték be hadjáratukat.

A Penza—Szizrany—Szimbirszk—Szamára körzetben megalakult a keleti front 1. hadserege. A keleti front reguláris alakulatainak, ezen belül az 1. hadseregnek a megszervezésében nagy érdemei vannak Kujbisevnek, aki politikai biztos és a hadsereg forradalmi katonai tanácsának tagja lett. Az ő irányításával jött létre a híres szimbirszki „vashadosztály”. A szizranyi szakaszon született meg a dicső inzai hadosztály. A penzai kormányzóság munkásaiból és parasztjaiból teremtették meg a penzai hadosztályt. Alatirban megkezdte pályafutását az önálló alatiri csoport. Augusztus elején az 1. hadsereget kiegészítették a vityebszki ezreddel, a karacsajevi lovasszázaddal, majd a kurszki dandárral. Ezekből tevődött össze a szimbirszki „vashadosztály” 2. dandárja. A szamarai és a szimbirszki pártszervezetek több mint 200 kommunistát küldtek politikai és parancsnoki munkára az 1. hadsereg egységeihez.

Június végén, az 1. hadsereg kialakulásával csaknem egy időben szervezték meg a keleti front 2. hadseregét. E hadsereg magvát azok az uráli munkásosztagok alkották, amelyek Ufa, Szamára és Cseljabinszk körzetét védték. Közülük kerül ki a kétezer főnyi osztag, amelynek parancsnoka Csevirjov uráli munkás volt. E kiváló kommunista vasakaratát sem a cári börtönök, sem a száműzetések nem tudták megtörni. A munkások szeretetük jeléül „uráli sasnak” nevezték. Csevirjov osztaga ezreddé alakult át, őt magát pedig kinevezték az ezred parancsnokává. Csakhamar dandárparancsnok, majd hadosztályparancsnok lett. A párt Központi Bizottsága tapasztalt pártmunkásokat küldött a 2. hadsereg forradalmi katonai tanácsába: Guszevet, a kiváló szervezőt és Sternberget, a moszkvai egyetem csillagász-professzorát, aki 1905-től kezdve részt vett a forradalmi harcban. A hadsereg politikai osztályának vezetőjévé Kucskint, az 1905—1907-es forradalmi harcok aktív részvevőjét nevezték ki.

1918 júliusában a 2. hadseregtől északra életre hívták a 3. hadsereget. Ide tartoztak az úgynevezett észak-uráli—szibériai front csapatai, amelyek a Perm—Jekatyerinburg—Isim körzetben harcoltak. Ennek a hadseregnek a magvát is — akárcsak a 2. hadseregét — az uráli üzemek, érc- és szénbányák munkásai alkották. Voltak ezredek — például a kamislovi és az alapajevszki ezred —, amelyek kizárólag uráli munkásokból álltak. Amikor júliusban a Vörös Hadsereg egyik kisebb alakulata visszavonult a sziszerti üzemből, több mint háromezer munkás lépett önként soraiba. Belőlük teremtették meg a 3. hadsereg 29. hadosztályának 1. munkás-paraszt ezredét. A kistimi és az ufaleji üzem munkásosztagaiból alakult ki e hadsereg másik ezrede, a 30. hadosztály 2. hegyi ezrede. A dél-uráli munkás, paraszt- és szegénykozák-osztagok alkották a 30. hadosztály több ezredének, a belorecki, a bogojavlenszki, az arhangelszki, a Sztyepan Razin nevét viselő 1. és a 2. verhnye—uralszki ezrednek a magvát. Később megalakult a 3. hadsereg 5. uráli hadosztálya. A hadsereg parancsnoka a kommunista Berzin, a polgárháború tekintélyes katonai vezetője lett.

Júniusban Szarátov vidékén megkezdődött a 4. hadsereg kialakítása. E hadsereg magva az úgynevezett különleges hadsereg volt, amely az uráli ellenforradalmár kozákok ellen harcolt. Egyes alakulataiból tevődött össze az 1. és 2. nyikolajevszki hadosztály. Az 1. nyikolajevszki hadosztályhoz tartozott az a dicső dandár, amelynek parancsnoka a hős Csapajev volt. A 2. nyikolajevszki hadosztályhoz csatlakozott a penzai osztag (ebből lett később a 190. penzai lövészezred), a balasovi osztag (amely a 191. balasovi lövészezred alapját vetette meg) és még néhány más osztag. A szarátovi munkásokkal együtt a volgamelléki falusi szegényparasztok is a 4. hadsereg soraiba áramlottak.

Augusztus közepén a kazányi frontszakaszon működő csapatokat a keleti front 5. hadseregébe tömörítették. Ide főleg a Kazányból visszavonult egységek tartoztak, továbbá a hátországból érkezett 1. és 2. moszkvai forradalmi ezred, 6. petrográdi ezred, a minszki forradalmi ezred, kurszki, tveri ezred és más egységek.

Ugyancsak 1918 nyarán alakult ki a volgai katonai flottilla. Szervezője Markin kommunista matróz volt, aki egy csapat fekete-tengeri és balti tengerész élén érkezett Nyizsnyij Novgorodba (a mai Gorkijba). A szormovói és egyéb üzemek munkásai közönséges folyami vontatógőzösöket hadihajókká alakítottak át, lövegekkel és géppuskákkal. Nyizsnyij Novgorodban hadikikötőt létesítettek, és kiépítették a flottilla ellátási bázisát.

A Központi Bizottság és a kormány utasítása értelmében a keleti front hadseregeihez szakadatlanul áramlott az utánpótlás. Egymást követték a fegyverrel és lőszerrel megrakott szerelvények, s egyre újabb ezredek vonultak kelet felé Moszkvából, Petrográdból, Kurszkból, Vityebszkből, Minszkből, Novgorodból, Tverből, Tambovból és más városokból. A Balti-tengerről négy torpedónaszád — a „Procsnij”, a „Pritkij”, a „Retyivij” és a „Porazsajuscsij” — sietett a keleti front segítségére a Máriinszki csatornarendszeren át. Augusztus végén érkeztek Nyizsnyij Novgorodba, és csatlakoztak a volgai katonai flottillához.

Az utánpótlás felvillanyozta a csapatokat, fölkeltette bennük a győzelembe vetett hitet.

A keleti front helyzetét nagy figyelemmel kísérő Lenin felszólította a köztársaság legfelsőbb katonai tanácsát, hogy minden jelentős katonai erőt erre a frontra összpontosítson. 1918. augusztus 10-én ezt írta: „Szükségesnek tartom, hogy minden eszközzel megerősítsük a keleti frontot. Javasolom a legfelsőbb katonai tanácsnak, dolgozzon ki tervet az egységek legnagyobb részének a nyugati frontról való elvonására. Ezt a tervet a legrövidebb időn belül végre kell hajtani.”¹² Lenin katonai jellegű üzenetváltásai (1917—1920), Vojenizdat 1957. 63—64 old. (oroszul).*

A keleti fronton folyó harc a Központi Bizottság figyelmének középpontjában állt. Július végén külön határozatban tárta fel azoknak a balsikereknek az okait, amelyek a szovjet csapatokat az első volgai és uráli ütközetek során érték, s megjelölte a keleti fronton küzdő erők harckészségének fokozásához szükséges rendszabályokat. A Központi Bizottság mindenekelőtt megkövetelte a kommunisták tömeges mozgósítását a keleti frontra. Ez lehetővé tette a parancsnoki karnak, a katonai biztosok állományának megerősítését, a sorkatonák és a parancsnokok politikai nevelésének és harci kiképzésének megszervezését. A Központi Bizottság határozata kimondta, hogy a Vörös Hadsereg valamennyi egységénél — kivétel nélkül — meg kell alakítani a pártsejteket, s a köztársaság legfőbb arcvonalára a legfelkészültebb, legmegbízhatóbb ezredeket kell vezényelni.

A Központi Bizottság utasította a helyi pártszervezeteket, hogy világosítsák meg a dolgozóknak, mekkora veszéllyel fenyeget a fehérgárdista—csehszlovák lázadás.

A Központi Bizottság felhívása lelkes visszhangra talált a helyi szervezetekben.

Az 1918. július 30-i moszkvai városi pártkonferencia a következő határozatot hozta:

„… A moszkvai városi konferencia, elismerve annak a szükségességét, hogy a párt minden erejét a csehszlovák felkelés leverésére összpontosította, a Központi Bizottság javaslata értelmében a következőket határozza:

1. Három napon belül, legkésőbb augusztus 3-ra a moszkvai pártszervezet számba veszi mindazokat a pártmunkásokat, akiknek a múltból valamilyen parancsnoki tapasztalatuk van, s a hadügyi népbiztosság rendelkezésére bocsátja őket frontszolgálat céljából.
2. Frontszolgálat céljából a pártszervezet legkésőbb egy héten belül a katonai biztosság rendelkezésére bocsátja tagjainak egyötödét, köztük mindazokat, akik a múltban katonai szolgálatot teljesítettek.
3. A pártszervezet haladéktalanul határozott intézkedéseket tesz annak érdekében, hogy a hadsereg valamennyi egységénél megalakuljanak a pártsejtek, s a legerőteljesebb pártmunkát fejti ki a katonák körében, összhangba hozva e sejtek munkáját a helyi kerületi és egyéb pártszervezetek munkájával.
4. A pártszervezet egész agitációs munkájának alapgondolatává teszi annak szükségességét, hogy a Volgamelléket, az Urált és Szibériát megtisztítsuk az ellenforradalomtól, s általában mindenütt elfojtsuk az ellenforradalmi akciókat és biztosítsuk a szovjet hátországot.”¹³Pravda, 1918. augusztus 2.*

Augusztus 2-án Moszkvában népes gyűlések zajlottak le a szocialista haza védelmének jegyében, munkások és vöröskatonák részvételével. A gyűléseken Lenin, valamint a párt és a kormány más tekintélyes vezetői mondtak beszédet.

A varsói forradalmi ezred gyűlésén Lenin kifejtette: „Vagy a kulákok, a tőkések és a cár hatalma, amint ezt a Nyugat elvetélt forradalmaiban láttuk, vagy a proletariátus hatalma. Az elvtársak feladata, amikor a frontra mennek, az, hogy mindenekelőtt és elsősorban arra gondoljanak, hogy ez az elnyomottak és kizsákmányoltak egyedül jogos, igazságos, szent háborúja a bitorlók és a fosztogatók ellen.”¹⁴ Lenin Művei. 28. köt. 25—26 old.*

A vörös főváros pártszervezeteiben sokkal többen kívántak a frontra menni, mint amennyi jelentkezőre szükség volt. S a moszkvai kommunisták első mozgósítását követte szeptemberben a második, novemberben pedig a harmadik mozgósítás. Június végétől október közepéig Moszkvából csupán az operatív osztály révén mintegy 1500 agitátor és hadseregszervező került a frontra.

Petrográdban a kommunisták mozgósításáról hozott központi bizottsági határozat Zinovjevnek, a petrográdi szovjet akkori elnökének és híveinek ellenállásába ütközött. Zinovjev már több ízben jelét adta annak, hogy nem kívánja alávetni magát a Központi Bizottság kollektív akaratának, s több fontos és sürgős megoldásra váró kérdésben ellenzékbe vonult, felelős beosztásában szűk helyi érdekeket próbált védelmezni az egyetemes állami és pártérdekek rovására. Így történt ez a mozgósítás esetében is. Noha tisztában volt a köztársaság hadihelyzetével és a keleti front fontosságával, mégis gátlás nélkül kijelentette, hogy a Központi Bizottság által követelt mozgósítás meggyengítheti a petrográdi pártszervezetet.

A Központi Bizottság, Leninnel az élén, felháborodva utasította vissza Zinovjev szabotáló célzatú érveit. Lenin és Szverdlov a Központi Bizottság megbízásából a következőket írta a petrográdi pártbizottságnak:

„Alaptalan az a petrográdi panasz, hogy elnéptelenítjük Petrográdot. Honnan vegyük a legjobb agitátorokat és szervezőket az országos feladatok megoldására, ha nem Petrográdból? Moszkva már mintegy 200 agitátor-biztost adott a csehszlovák frontra. Petrográdnak is legalább ugyanennyit kell adnia.”¹⁵ Lenin-Gyűjtemény. XXXIV. 28. old. (oroszul).*

Zinovjev ténykedése felháborította a petrográdi kommunistákat és munkásokat. Ők azt tartották, hogy forradalmi hagyományairól nevezetes városuk hathatósabb segítséget nyújthat a frontnak. Erről a petrográdi munkások Moszkvába érkezett képviselői tájékoztatták Lenint. Ő pedig — azoknak az értesüléseknek alapján, amelyeket ily módon a mozgósítás lehetséges mértékéről szerzett — július 27-én az alábbi követelést juttatta el közvetlen távirati úton Petrográdba:

„… Kategorikusan és megfellebbezhetetlenül követelem, hogy szüntessenek be minden ellenkezést és tízszerannyi munkást küldjenek Petrográdból. Ez a párt Központi Bizottságának követelése.”¹⁶ Lenin Művei. 27. köt. 570. old.*

A párt Központi Bizottsága és a petrográdi kommunisták megtörték Zinovjev ellenállását, s a petrográdi kerületek mindegyike 25—30 felelős pártmunkást irányított a keleti frontra. Augusztus 2-án a mozgósított petrográdi kommunisták és munkások első csoportjai útnak indultak a frontra.

Ugyancsak mozgósította a kommunistákat Tula, Ivanovo-Voznyeszenszk, Nyizsnyij Novgorod, Tver, Kaluga, Kazány, Szarátov és más szovjet-oroszországi városok pártszervezete. Kommunisták ezrei álltak be a Vörös Hadsereg soraiba. Csupán a Katonai Biztosok Összoroszországi Irodája révén mintegy 3500 kommunista került 1918. június 21-től november 28-ig a Vörös Hadseregbe. Ezenkívül nagy számban irányítottak kommunistákat a keleti frontra közvetlenül a helyi pártszervezetek. 1918 végén már mintegy 25 000 kommunista harcolt a front csapatainak kötelékében.

A friss erők beáramlása következtében a keleti front csapatai, amelyeket eleinte balsikerek értek, egyre harcképesebbé váltak. Az utánpótlásként érkezett párttagok és munkások lelkesedést, acélos szilárdságot és győzelembe vetett hitet hoztak magukkal a hadseregbe.

„… Már vannak híreink arról — mondotta Lenin 1918 augusztus végén —, hogy az a hadsereg, amelyet állandóan elárultak a tábornokok, az a hadsereg, amely végtelenül kimerült, ez a hadsereg — amióta elvtársaink, a kommunisták, a munkások, megérkeztek — immár győzelmeket arat, immár forradalmi lelkesedéssel folytatja a világburzsoázia elleni küzdelmet.”¹⁷ Lenin Művei. 28. köt. 73. old.*

A köztársaság legfőbb arcvonala megerősödött. A könnyű győzelmekben reménykedő ellenséget súlyos vereségek fenyegették.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Még folyt a védelmi ütközet a kurszki kiszögellés északi és déli arcvonalszakaszain, amikor a Nyugati Front és a Brjanszki Front törzseiben, mely frontok csapatait V. D. Szokolovszkij és M. M. Popov tábornokok vezették, már az utolsó simításokat végezték a küszöbönálló támadási terven. E támadásnak a „Kutuzov”-hadművelet egyezményes elnevezést adták.

E terv szerint három front – a Nyugati, a Brjanszki és a Központi Front – csapatainak északról, keletről és délről csapást kellett mérniük Orjolra, részekre kellett tagolniuk az e térségben levő ellenséges csoportosításokat, majd meg kellett semmisíteniük őket.

Július 5-én este a Brjanszki Front parancsnokát, M. M. Popov tábornokot telefonon felhívta Sztálin. Popov erre így emlékszik vissza: „Sztálin megkérdezte:

– Tud róla, hogy mi történik Rokosszovszkijnál?

– Elég pontos értesüléseim vannak – válaszoltam.

– Mikor tudja megindítani a saját »Kutuzovját«?

– Ahogy terveztük, hat-hét nap múlva.

– Nos, és korábban semmiképpen sem tudná elkezdeni? Mondjuk egykét nap múlva?

– Igyekszem mindent megtenni, ami erőmből telik. De kérem az ön által megállapított határidő betartását.

– Nos, hát kénytelen vagyok egyetérteni önnel. Azonnal lásson az előkészületekhez.”

1. M. Popov frontparancsnok tisztában volt a mind bonyolultabbá váló helyzettel. Az ellentámadásra alaposan fel kellett készülni. Erre tanították őt a polgárháború időszakában, valamint a Nagy Honvédő Háború napjaiban szerzett tekintélyes katonai tapasztalatai, amikor is a Sztálingrádi, majd pedig a Délnyugati Front parancsnokának helyetteseként Sztálingrádnál közvetlenül részt vett a hadműveletek megtervezésében és végrehajtásában. Egész katonai tehetségét elsősorban a front támadásának legfontosabb irányaiban működő csapásmérő csoportosítások kialakítására vetette latba.

A támadás július 12-én indult meg. A harc azonnal heves és elkeseredett jelleget öltött. Csapataink a háború folyamán először találkoztak az ellenség ilyen erős, mélyen lépcsőzött védelmével. Az orjoli kiszögelléshez a fasiszták különösen nagy reményt fűztek. Arra számítottak, hogy innét bontakoztatják majd ki a Moszkva elleni támadást, és ezt a kiszögellést „az Oroszország szíve ellen szegezett tőrnek” nevezték el. Ám e „tőrhöz” fűzött reményeik nem váltak be. Az I. H. Bagramjan tábornok parancsnoksága alatt álló 11. gárdahadsereg már július 13-án estére 25 kilométer mélyen beékelődött az ellenség védelmébe, egy hét alatt pedig 70 kilométer mélyen tört előre az ellenséges védelem mélységében, veszélyeztetve az ellenség orjoli csoportosításának fő közlekedési útjait. Az orjoli kiszögellés megtartása végett a 2. páncéloshadsereget és a 9. hadsereget Model vezérezredes kezében egyesítették, akit katonai körökben a „védelem oroszlánjának” tartottak, és aki hadparancsaiban „az utolsó emberig való kitartást” követelte. De már semmi sem tudta megtörni a szovjet csapatok erős csapásmérő csoportosításait. Július 15-én bekapcsolódtak az ellentámadásba a Központi Front csapatai is. Július 18-ra teljesen felszámolták az ellenség beékelődését a kurszki irányban, és visszaállították a korábbi helyzetet. Csakhamar ütközetbe vetettek a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának tartalékából két harckocsi- és egy összfegyvernemi hadsereget. A szovjet csapatok áttörték az ellenség védelmét, és visszavonulásra kényszerítették a németeket. A támadó magasabbegységeknek roppant nagy segítséget nyújtott a légierő, amely szilárdan kezében tartotta a légi uralmat.

A vörös csillagos szovjet repülőgépek sorában ott volt A. P. Mareszjev főhadnagy vadászgépe. Még 1942 telén lelőtték egyik csatában. A sebesült pilóta 18 napon át a földön kúszva jutott el az ellenség mögöttes területén át saját csapataihoz. Az orvosok amputálták mindkét megfagyott lábfejét. Úgy látszott, soha többé nem repülhet. Ámde a kommunista Mareszjev visszatért alakulatához, és most már Kurszknál verte az ellenséget. Három ellenséges repülőgépet lőtt le. A bátor repülőt a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki.

Ezekben a forró napokban ott harcoltak Oroszország egén a „Normandia” nevű francia repülőkötelék pilótái is. A franciák már az első harcokban merész, technikailag jól képzett harcosoknak bizonyultak, és megérdemelt tekintélyt vívtak ki maguknak a szovjet pilóták körében.

A júliusi-augusztusi harcokban 14 vadászgép Jean Louis Tuillan őrnagy parancsnoksága alatt 33 fasiszta repülőgépet lőtt le, de a francia repülőkötelék is veszteségeket szenvedett. A légi harcokban életét vesztette Jean Louis Tuillan őrnagy, a kötelék első parancsnoka, Albert Litolfe kapitány, a helyettese, továbbá Noel Castelin, Andrien Bernavon és Firmine Vermay hadnagy. Harcostársaikat mélyen megrendítette Franciaország bátor, szabadságszerető fiainak elvesztése. Emléküket, amint a többi francia hazafi emlékét is, mindörökre megőrzik szívükben a szovjet emberek.

A Nyugati Front, a Brjanszki Front és a Központi Front csapatai, miután az orjoli kiszögellés egész íve mentén áttörték a német védelmet, Orjolra irányították csapásaikat.

A kurszki kiszögellés északi és déli arcvonalszakaszán indított német fasiszta támadás összeomlása és rögtön utána a szovjet csapatok egyre erősödő csapásai az orjoli irányban fejvesztettséget okoztak a fasiszta Németország politikai és katonai köreiben.

1943. július 19-én az Észak-Olaszországi Feltrében tanácskozást tartottak, amelyen Hitler és Mussolini is részt vett. Az olasz haderő főparancsnoka, Ambrosio marsall ezen a tanácskozáson megkérdezte a német főparancsnokság vezérkari főnökét, Keitel vezértábornagyot, hogy mi történik az orosz arcvonalon. Keitel semmit sem tudott mondani azon kívül, hogy a német hadsereg kifárasztja az oroszokat. „Ez – jegyezte meg Ambrosio – nem aktív program, hanem a kezdeményezés feladása a hadműveletekben. A tengely országait lényegében ostromgyűrűbe fogták; ki kell törni belőle. Milyen kilátásaik vannak arra, hogy ez megtörténjen?” Kilátások pedig nem voltak, és Keitel kitért a válasz elől. Hitlernek sem volt határozott terve a győzelem kivívására.

És valóban, a hitlerista hadvezetés kilátásai a legsötétebbek voltak. A Brjanszki Front magasabbegységei már augusztus 5-én betörtek Orjolba. Elsőként a P. T. Mihalicin ezredes vezette 5. lövészhadosztály, I. V. Pancsuk tábornok 129. lövészhadosztálya, A. F. Kusztov ezredes 380. lövészhadosztálya, valamint a B. V. Sulgin ezredes parancsnoksága alatt álló 17. gárda harckocsidandár bocsátkozott utcai harcokba. Valamennyiük alakulata elnyerte a kitüntető „Orjoli” elnevezést.

Az ellenség szétvert és demoralizált magasabbegységeit üldözve, a három front csapatai augusztus 18-ra teljesen felszámolták a hitlerista csapatok orjoli kiszögellését. Az ellenfél mintegy tizenöt hadosztályát vesztette el. A szovjet hadvezetés gondosan kimunkált „Kutuzov” terve sikeresen megvalósult.

A védelmi ütközet után a kurszki kiszögellés déli arcvonalszakaszán a helyzet kedvezően alakult a szovjet csapatok számára. A „Rumjancev” fedőnevű tervnek megfelelően a Voronyezsi Front és a Sztyeppei Front csapatainak arcból kellett csapást mérniük csatlakozó szárnyaikkal Bogoduhov, Valki, Novaja Vodolaga általános irányban, s kettévágva az ellenség belgorod-harkovi csoportosítását, birtokba kellett venniük Harkovot. Úgy tervezték, hogy a városért folyó harcokba bevetik a Délnyugati Front erőinek egy részét is.

Augusztus 3-án, gondos előkészítés után, a Voronyezsi Front és a Sztyeppei Front csapatai ellentámadásba mentek át. Már az első nap nagy sikert hozott: áttörték az ellenséges védelmet. A szovjet hadvezetés, hogy továbbfejlessze a front csapásmérő csoportosításának támadását, a támadó hadosztályok nyomában elindította az 1. és az 5. gárda harckocsihadsereg előrevetett osztagait, majd főerőiket. A nap végére a csapatok 30-35 kilométert törtek előre.

A Sztyeppei Front csapatai a támadást folytatva Belgorod felé nyomultak, és augusztus 5-én behatoltak a városba. A hitlerista hadvezetés minden próbálkozása, hogy megszilárdítsa csoportosítását, sikertelen maradt. A városért folyó harcokban a szovjet katonák megint az elszántság és a bátorság kimagasló példáit mutatták. Elsőként az M. P. Szerjugin ezredes vezette 89. gárda lövészhadosztály és A. F. Vasziljev ezredes 305. lövészhadosztálya nyomult be a városba. Mindkét hadosztály elnyerte a „Belgorodi” elnevezést.

Augusztus 5-én este a szovjet főváros egén a színes rakéták ezrei fénylettek fel: a háború alatt első ízben hatalmas tüzérségi díszsortűz dördült el a felszabadított Orjol és Belgorod tiszteletére. A győzelmet köszöntő első díszlövések voltak ezek. Ettől az időtől kezdve a moszkvai díszsortüzek, amelyek a szovjet hadsereg győzelmeiről adtak hírt, dicső hagyománnyá váltak.

Orjol és Belgorod felszabadításának nemcsak katonai, hanem nagy politikai jelentősége is volt. Széles körű visszhangot keltett világszerte.

A londoni rádió augusztus 7-én bejelentette: „Olyan vereség, mint amilyet Orjol és Belgorod alatt szenvedtek el, nem érte a németeket 1918-ban sem. Nemzedékek fognak emlékezni rá, hogyan mért a Vörös Hadsereg súlyos csapást a németekre, tanújelét adva ezzel hősiességének és hozzáértésének.”

A harcok harmadik napján a Voronyezsi Front és a Sztyeppei Front csapatai az ellenség harkovi csoportosítását teljes szétzúzással fenyegették. Harkov elvesztésétől félve és attól tartva, hogy délnyugatról bekerítik egész csoportosítását, a hitlerista hadvezetés a Voronyezsi Front övezetében ütközetbe vetette hadműveleti tartalékait, a Donyec-medencéből előrevont páncélos- és gyalogoshadosztályokat. Az ellenség Harkov térségében és a Sztyeppei Front övezetében is megerősítette csapatait.

A Voronyezsi Front csapatai széles arcvonalszakaszon fejlesztették ki támadásukat. Augusztus 22-én éjjel a legfelsőbb főparancsnok direktívát küldött a Voronyezsi Front parancsnokának, N. F. Vatutyinnak, amely egyebek közt ezt mondja: „Az a törekvés, hogy mindenütt támadjunk és minél nagyobb területet foglaljunk el a siker megszilárdítása nélkül … a mindenáron való támadás jellegét ölti. Az ilyen támadás az erők és eszközök szétforgácsolásához vezet, és lehetővé teszi az ellenfélnek, hogy csapásokat mérjen a messze előrenyomult, szárnyát védtelenül hagyott csoportosításaink oldalába és hátába, és részenként verje meg őket.”

A frontparancsnokság megszívlelte Sztálin utasítását: fő figyelmét az ellenség ahtirkai csoportosításának szétzúzására fordította.

Az ellenség próbálkozásai, hogy Bogoduhov és Ahtirka körzetében erős ellencsapásokkal feltartóztassa csapataink támadását, nem jártak eredménnyel. A szovjet magasabbegységek Harkov felé törtek előre. Annak megakadályozására, hogy az ellenség kivonhassa csapatait a városból, a frontparancsnok parancsot adott Harkov éjszakai megrohamozására. Egész éjjel folyt a harc. Augusztus 23-án reggelre az ellenség által meggyötört város a szovjet csapatok birtokában volt.

A várost védő csoportosítás egy részét megsemmisítették, a megmaradt részek, amelyeket a szovjet csapatok üldözőbe vették, pánikszerűen délnyugatnak futottak. A „Rumjancev”-terv sikerrel megvalósult. És a fővárosban, Moszkvában, újra eldördült az ünnepi sortűz a Harkovot felszabadító szovjet katonák tiszteletére. Hősiességükért és bátorságukért a Sztyeppei Front tíz hadosztálya magas katonai kitüntetést kapott: elnyerte a „Harkovi” nevet. Harkov felszabadításával befejeződött a szovjet hadsereg kurszki ellentámadása.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!