Adolf Hitler és a náci párt – 4
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

Amit Hitler a párttól követelt, az nem volt más, mint az általa már korábban meghirdetett „Vezérelv”, a „Führerprinzip”. Lényege – amint azt maga magyarázta —, hogy a pártvezetés a továbbiakban nem a többség döntései alapján hozza meg határozatait, hanem a tekintélyelv alapján, elfogadva az elnök „iránymutatását”. A kollektív vezetés helyére munkamegosztás lépett: a pártvezetés tagjait aszerint válogatták meg és nevezték ki, illetve váltották le, hogy az általuk irányított területen mennyire tudták megvalósítani Hitler elképzeléseit. Így az egész párt – a vezetőktől egészen az egyszerű tagokig – csupán egyetlen embertől függött: Adolf Hitlertől.

Az elkövetkező napokban a pártvezetés számos intézkedést hozott a „Vezérelv” gyakorlati megvalósítására, amelynek következtében teljesen megváltozott a szervezet jellege: mind kevésbé hasonlított politikai pártra, de egyre jobban a Hitler által eszményinek tartott hadseregre.

Augusztus 1-én a párt irodájának élére Max Amann őrvezető, Hitler volt frontharcostársa került. Felhatalmazása kiterjedt valamennyi szervezet és területi csoport tevékenységének ellenőrzésére. Dietrich Eckart lemondott saját lapjáról, s átvette a Völlkischer Beobachter irányítását, és Alfred Rosenberggel megkezdte a pártprogramban megfogalmazott elvek propagandáját: a lapot hamarosan elöntötte a nemzetiszocialista diktatúrát követelő, a birodalmi kormányt szidalmazó, antiszemita, a „judeo-bolsevizmus” veszélyéről cikkező szennyiratok sokasága.

A párt belső életének átalakításánál látványosabb, s legalább olyan fontos lépés volt a Rendezőgárdák átszervezése. Hitler döntése alapján e csoportok összevonásával és központi parancsnokság alá rendelésével augusztus 3-án megalakították a párt Véd- és Propaganda Osztagát. A szervező munkát tapasztalt „szabadcsapat”-szakértőre, Hans Ulrich Klintzsch tengerészhadnagyra bízták, akit maga Hermann Ehrhardt, a Kapp-puccs idején a császári fekete-fehér-vörös lobogók alatt és horogkeresztes jelvényekkel Berlin ellen vonuló tengerészbrigád parancsnoka bocsátott Hitler rendelkezésére. Klintzsch azonnal hozzálátott a tagtoborzáshoz: felhívásában belépésre szólította fel valamennyi nemzetiszocialista gondolkodású párttagot és pártonkívülit az „NSDAP Torna- és Sportrészlegébe” (az első hetekben ezt a fedőnevet választották a szervezet számára), hogy a horogkeresztes karszalagos különítmények hamarosan megkezdhessék az egységes terv alapján folyó kiképzést.

A párt átalakulásának legfeltűnőbb vonása a szervezetek fokozódó agresszivitása volt. Az első hatalmas botrányra már szeptember 14-én sor került. Az NSDAP vezetősége elhatározta, hogy szétkergeti a Bajor Szövetség elnevezésű föderalista (tehát a weimari alapokat elismerő és az országrész különválását ellenző) csoport aznapra tervezett gyűlését. Hasonló akció eddig nem volt. Hitler és társai valószínűleg azért választották első kísérletük célpontjául a nem túl jelentős, és elveit tekintve is mérsékelt szervezet elleni támadást, hogy felhívják magukra a figyelmet. Minden a terveknek megfelelően, a később majd még sokszor megismétlődő akciók forgatókönyve szerint zajlott le. A „Torna- és Sportrészleg” emberei még a gyűlés megnyitása előtt elfoglalták helyüket, Hitler és társai a termen kívül várakoztak a megbeszélt jelre. Amikor a szónok, a szervezet vezetője, a városszerte ismert mérnök, Otto Ballerstedt megindult a szónoki emelvény felé, Hitler belépett a terembe, és hívei viharos tapsától kísérve helyet foglalt. Ezt követően egyik provokatőre lépett a színre. A Bajor Szövetség gyűlésén e szerepet Hermann Esser volt baloldali szociáldemokrata, majd a zsaroló bulvárlapok „revolver-zsurnalisztája”, a náci párt egyik alapító tagja, a Völkischer Beobachter első főszerkesztője töltötte be. Esser egy asztalra felugorva a zsidókat mocskolta, őket téve felelőssé az ország sorsáért. Eközben a „hallgatóság” egyre zajosabban Hitlert követelte a szónoki emelvényre. Amikor Ballerstedt nem mutatkozott hajlandónak arra, hogy helyét átadja, hirtelen kialudt a világítás, és kezdetét vette a tömegverekedés. A rendőrségi vizsgálat során Hitler nem mutatott megbánást: „Minden megfelelően történt, elértük azt, amit akartunk: Ballerstedt nem jutott szóhoz” – jelentette ki. (Hitlert, Körnert és Essert három hónapra ítélték, amiből hosszas huzavona után 1922 nyarán egy hónapot töltöttek börtönben.)

Hasonló magabiztosságot jelzett az, hogy a támadást követő napokban a jelesre vizsgázott „Torna- és Sportrészleg” elnevezését megváltoztatták, és ezzel elnyerte a valódi feladatának jobban megfelelő „Rohamrészleg” (Sturmabteilung) nevet. A hamarosan hírhedtté vált SA-nak 1922. november végére már tizenegy osztaga volt (a 11. Rohamosztagot Rudolf Hess szervezte meg, tagjai főleg a müncheni egyetemekről verbuválódtak).

A botrányok és véres verekedések, valamint az ezeket követő bírósági tárgyalások azonban éppúgy hozzátartoztak a náci párt taktikájához, mint a hetenként megrendezett „vitaestek” (Sprechabende), amelyeken minden párttagnak havonta legalább egyszer részt kellett vennie, meg a vidéki vendéglőkben terített asztaloknál befejeződő kirándulások és a „műveltebb körök” számára rendezett Wagner-koncertek. Már ekkor kialakulnak – nem utolsósorban az asztrológia misztikuma iránt érdeklődő Hitler kezdeményezésére – a napforduló ünnep rituális szertartásai, amelyekkel a közösen megrendezett karácsonyi összejövetelek is sajátos színt kaptak. Mindennek tudatosan vállalt és nyíltan hirdetett célja egyrészt az volt, hogy felkeltsék az érdeklődést a mozgalom iránt, és összefogják, kiképezzék, lelkesítsék a tagságot.

A mozgalom szerveződésének első időszakában szinte csak egyetlenegy propagandalehetőség kihasználásától zárkóztak el, s ez a választásokon való részvétel volt. A náci párt hangsúlyozottan szemben állt mindenfajta parlamentáris módszerrel, a „nemzetiszocialista forradalom” a hatalom erőszakos megragadásához nem tartotta szükségesnek ezt az általa annyira gyűlölt weimari demokrácia nyújtotta lehetőséget. Emellett szerepet játszott az is, hogy a párt feladatának ekkor elsősorban a szélsőjobboldalon belüli vezető szerep meghódítását tekintette, továbbá – bár ezt nem hirdették -, hogy a még mindig kevés, mintegy 15 000 tagot számláló párt, bár már a rokonszenvezők szélesebb körét tudhatta maga mögött, ha mérlegelte is a lehetőséget, még korainak tartotta az időpontot arra, hogy erejét a szavazóurnák mellett mérje össze a „hagyományos” pártokkal.

A szélsőjobboldali szervezetek megnyerését, s egyben — az előbbivel összefüggésben – a párt erejének és szervezettségének bemutatását szolgálta az NSDAP részvétele a nacionalista szervezetek különféle megmozdulásain. Az első jelentős megmozdulásra a Koburgban megrendezett úgynevezett „Német Nap” (Deutscher Tag) alkalmából került sor 1922. október14—15-én. A pártot Hitler és Klintzsch képviselte a gyűléseken, amelyekre a párt tagjain kívül az SA-t is mozgósították. Hitler beszédei most is sikert arattak, de talán még nagyobb hatást váltott ki a mintegy 800 fős SA-osztag felvonulása, amely ezt követően mindjárt be is mutatta erejét: a nemzetiek rendezvénye ellen tüntető munkások és az SA összecsapását vérző sebek, betört kirakatok jelezték.

A nemzetiszocialista mozgalom fellendülését 1922 utolsó hónapjaiban a bizonytalan belpolitikai helyzetnél, a gazdasági életet mind érzékenyebben érintő inflációnál és az antanthatalmakkal kialakult feszült viszonynál is jobban befolyásolták az Olaszországban lejátszódó események. Az előbbiek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a párt tagsága kiegészüljön a talaját vesztett, a demokráciából csupán a zűrzavart és az életfeltételek romlását érzékelő, nacionalizmusra hajló és az antiszemitizmust elfogadó vagy legalábbis tűrő tömegekből. Az olasz fasizmus előretörése, s különösen hatalomra jutása viszont már a győzelem reményét is felcsillantotta.

Az NSDAP propagandája és a Völkischer Beobachter már korábban is figyelmet szentelt Mussolini mozgalmának, s nem véletlenül. Az olasz fasiszták hasonló módszereket alkalmaztak: első eredményeiket a fegyveres osztagok terrorja alapozta meg, színpompás gyűléseik, hangos propagandájuk, felvonulásaik is hozzájárultak ahhoz, hogy a kezdetben kis csoport mind nagyobb tömegbázisra, majd pedig befolyásos támogatókra tegyen szert. Igaz, az út, amelyet az olasz fasizmus bejárt, szinte fordítottja volt a németországinak – előbb a mozgalom bontakozott ki, s csak később szerveződött politikai párttá. Ez azonban ekkor már nem volt lényeges különbség. Fontosabb volt az, hogy az 1922. október 28-án, a nápolyi kongresszusukról Rómába menetelő fasiszta osztagok (innen az elnevezés: „Marcia su Roma”) erődemonstrációja meghátrálásra kényszerítette a többi politikai pártot, s Mussolini október 31-én letehette a miniszterelnöki esküt.

Az olaszországi fordulat hatása jól érzékelhető az NSDAP 1923. január 27-29-i első „kongresszusán”. A megmozdulás korántsem hasonlított más politikai pártok kongresszusaira, sokkal inkább a már korábbról ismert náci propagandagyűlésekre. A központi rendezvényre a müncheni Mars-mezőn került sor, ahol Hitler tartott lelkesítő beszédet a megjelent tömeg előtt, majd ünnepélyesen felszentelték az első négy SA ezred lobogóját. (Az SA ekkor már több ezreddel rendelkezett, közülük hat volt jelen a Mars-mezőn. A zászlóavatás megtisztelő procedúrájában azonban – szintén a hatás kedvéért – csak az elsőként létrejött négy ezred, a München I., a München II., a Nürnberg und Landhut, valamint a Bajorországon kívül elsőnek alakult Zwickau ezred részesült.) A horogkeresztes zászlók erdejét elsőnek egészítette ki az egyenruha. (A horogkeresztes jelvényt a párt 1920 őszétől, az SA megalakulásától használta. Az SA lobogójára a horogkereszt 1922. augusztus 16-án, a „köztársaság védelméről” elfogadott törvény elleni müncheni demonstráción került fel. Az egyenruha ekkor szürke sapkából és ugyanilyen színű viharkabátból állt.)

A kongresszus központi rendezvényén kívül, amelyet „harcos felvonulás követett a Schwanthaler Strassén” – itt Hitler és Eckart fogadta az elvonuló egységek tisztelgését -, még 12 nagygyűlésre került sor. Valamennyi előadást központilag készítettek elő, azonos volt a témájuk is: „Mi történt, és mit akarnak a nemzetiszocialisták?”

A pártkongresszusnak elnevezett tömeggyűlés-sorozattal és az SA erődemonstrációjával azonban az NSDAP nem csupán megnövekedett hatalmát kívánta bemutatni. A fő mondanivaló Hitler új meggyőződésének hirdetése volt: 1923 a hatalom megragadásának éve lesz, vagy ahogyan azt a náci propaganda röviden megfogalmazta – „Sturmjahr”, a „Roham Eve”.

Erejük már korántsem lebecsülendő. Tisztában volt ezzel a bajor kormány is, amelynek miniszterelnöke, Eugen von Knilling rendkívüli állapotot hirdetett meg Bajorországnak a Rajna jobb partján elterülő részére, részben a francia-belga csapatok Ruhr-vidéki bevonulásának (január 11.), elsősorban azonban a náci párt „kongresszusi előkészületeinek” hatására. A rendkívüli állapot egyet jelentett a „szabad ég alatt tartott” gyűlések és felvonulások általános tilalmával, s kiterjesztették a náci párt tervbe vett 12 tömeggyűlésére is. A kormány azonban nem tudta végrehajtani a rendeletet: a náci párt segítségére sietett a Reichswehr, most már személyesen von Epp tábornagy, akivel szemben a kormány tehetetlennek bizonyult. Engedélyezte a nácik megmozdulásait, majd február 6-án a rendkívüli állapotot is megszüntette. Pedig az NSDAP, korábbi taktikájának megfelelően, továbbra is következetesen visszautasította a csatlakozást a német nemzetiektől egészen a szociáldemokratákig terjedő „Nemzeti Egységfronthoz”, amely a Ruhr-megszállás elleni széles nemzeti összefogást hirdette meg.

Az NSDAP reményei nem voltak megalapozatlanok. A pártot a Reichswehr mellett a Kapp-puccs után, de különösen Mussolini hatalomra jutását követően újabb pártfogók segítették. A nemzetiszocialista mozgalom ugyanis nem csupán vállalta „valamennyi német népréteg” érdekeinek „képviseletét és szervezését”, hanem támogatásukra is igényt tartott. Erről beszélt Hitler 1922 májusában, majd júniusban a berlini Nemzeti Klubban, amelynek tagjai a legbefolyásosabb nagybirtokosok, iparbárók, tábornokok és professzorok voltak – a találkozót a Kapp-puccs idején megismert Emil Gansser szervezte. Termékeny kapcsolat létesült az NSDAP és az Össznémet Szövetség között is, amelynek nagytőkés és értelmiségi bázisát elsősorban nacionalizmusa és sovinizmusa tette fogékonnyá a nemzetiszocializmus iránt; az északi népek felsőbbrendűségét hirdető Thule Társaság is (nevét egy ógermán mondákban szereplő szigetről kapta) közösséget vállalt az NSDAP-vel, annak ellenére, hogy az első időben versengés volt közöttük, s a nácik előtérbe kerülésével a társaság fokozatosan elveszítette jelentőségét. (Harrer, az NSDAP első elnöke korábban a társaság tagja volt, a Völkischer Beobachter 1918 augusztusától a „Germán Rend” és a Thule Társaság közös orgánumaként jelent meg.) Különösen szembetűnő volt az északnémet jobboldal csatlakozása, amelynek szervezete, a Német-Szocialista Párt és támogatói nem tudtak versenyre kelni az egyre izmosodó baloldallal. A Brunner vezette párt, amely 1921 nyarán az augsburgi nemzetiszocialista csoporton keresztül tárgyalásokat kezdett a Hitlerrel szemben álló pártvezetőkkel, s mint országos szervezet megkísérelte a náci párt beolvasztását, az év második felétől mindinkább veszített befolyásából. Ezzel szemben sorra alakultak az NSDAP szervezetei Észak-Németországban. Ugyanebből az időből (december 20.) származik egy pénztárkönyvi bejegyzés, amelyben az irodavezető Amann az év legnagyobb adományát, 10 000 márkát könyvelhetett el: az összeget a szászországi nagyiparos, Rudolf Grundmann utalta át. Más források is jelzik, hogy a náci párt pénzelői közé elsőnek a szászországi és berlini nagytőke, az „úri szalonok” iratkoztak fel. Ekkor kezd érdeklődni Hitler iránt a Grundmann-nál jóval jelentősebb Hugo Stinnes, juttatja el első adományát Fritz Thyssen, Ernst von Borsig, Emil Kirdorf. S néhány hónap múlva, 1922 decemberében a legtekintélyesebb támogatóitól elhagyott és belső ellentéteitől bomlófélben levő Német-Szocialista Párt felajánlotta csatlakozását az NSDAP-hez. (A porosz és az északnémet náci szervezetek kibontakozása és megerősödése elé azonban gátat emelt előbb a poroszországi szociáldemokrácia vezette kormánykoalíció, amely 1922 novemberében betiltotta a náci párt valamennyi szervezetét, majd a szászországi, türingiai, hamburgi, hesseni és braunschweigi kormány is.)

1923 novemberében, az NSDAP betiltásakor csupán a pártkasszában 170 000 aranymárkának megfelelő pénzösszeget találtak a szervezet értékeinek lefoglalására kiküldött rendőri szervek. Ezek az összegek, és – ami nem kevésbé volt fontos – a politikai és fegyveres támogatás már a meghirdetett fasiszta hatalomátvétel céljait szolgálták.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!