A kommunista erkölcs tudományos alapja – a kommunista erkölcs kritériuma

A kapitalizmusban alapvetően sértik meg az emberi jogokat, a kizsákmányolás, élősködés, bérrabszolgaság és az ehhez nélkülözhetetlen diktatúra megvalósításával. A kapitalizmus az emberré válás folyamatában alacsonyabb civilizáltságot jelent a tudományosan szervezett emberséges társadalomnál, a szocializmusnál. A polgári világnézet nem teszi lehetővé a felsőbbrendűség megszűnését, mert a polgári „demokrácia” szabadsága a bérrabszolgaságot természetesnek és emberségesnek tartja. A kapitalizmus csak a kizsákmányolással képes működni, az ezzel járó összes embertelenséggel, ami akadályozza az emberré válást. A kapitalizmus erkölcse az élősködők vagy élősködésre vágyók és az ezt elfogadók barbár embertelen világa.

„… A marxizmus—leninizmus megalapítói hangsúlyozták, hogy a kommunizmusért vívott harc megköveteli a munkásosztály összefogását, és megköveteli, hogy valamennyi dolgozó a munkásosztály és élcsapata, a marxista párt körül tömörüljön. Az egyén annál szabadabban fejlődik, minél inkább átérzi ennek az összefogásnak a szükségességét, minél jobban összeforr a közösséggel. Az egyén a közösségben, a nép érdekeiért folytatott harcban jut el az erkölcsi fejlődés magas fokára. A kommunista etika arra tanítja a dolgozókat, hogy a társadalmi érdekekben, a nép érdekeiben saját egyéni érdekeik legmagasabb fokú kifejezését lássák, hiszen igazi egyéni boldogság elképzelhetetlen a nép boldogsága nélkül.
… Ezért az egyént a kollektivizmus szellemében kell nevelnünk, meg kell tanítanunk arra, hogy egyéni érdekeit alárendelje a közérdeknek. A kollektivizmus elve a kommunista erkölcs egyik legfontosabb elve.
… a kommunizmusért harcoló, a kommunista társadalmat építő emberek közötti erkölcsi kapcsolatok új jellege — az emberről való gondoskodás, az emberi méltóság tiszteletben tartása, az elnyomás és a leigázás minden formájával szemben érzett gyűlölet — a szocialista humanizmus elvét fejezi ki, amely ugyancsak a kommunista erkölcs egyik legfontosabb elve.
… A marxizmus, az erkölcs tudományos kritériumából kiindulva, minden egyes történelmi korszakban azt az erkölcsöt tekinti a legmagasabb rendűnek, amely az elnyomott tömegek érdekeit juttatta kifejezésre, amely harcot hirdetett a kizsákmányolás és az elnyomás ellen, s amely azt tanította, hogy ennek a harcnak az egyéni érdeket alá kell rendelni.
… Az erkölcs fejlődésének legmagasabb foka a kommunista erkölcs, melyet a marxizmus helyezett tudományos alapokra. A marxizmus átvette és tovább fejlesztette a múlt etikai gondolkodásának legjobb vívmányait, az emberiség erkölcsi haladásában elért eredményeket, s elvetette a reakciós erkölcsrendszereket, amelyek a kizsákmányolok malmára hajtották a vizet.
… Közismert amerikai teológusok azt bizonygatják, hogy az emberi természetben rejlő kiirthatatlan gonoszság elkerülhetetlenné teszi az emberi szenvedéseket, s hogy bűnös a haladó társadalmi erőknek minden olyan kísérlete, amellyel jólétet akarnak teremteni itt a földön. Ezek az ideológusok csak egyetlen menekvést látnak az emberiség számára: a bűn- bánatot.”
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A kommunizmusért vívott harc a kommunista erkölcs kritériuma

A marxizmus—leninizmus a kommunista erkölcs legfőbb kritériumát a kommunizmusért vívott harcban látja. Az erkölcsnek ez az új kritériuma jut kifejezésre Marxnak és Engelsnek a kapitalizmus elkerülhetetlen pusztulásáról és a proletariátus győzelméről szóló tanításában, „A Kommunista Párt kiáltványáéban, amely gyújtó hangú felhívást intéz a világ proletárjaihoz, hogy egyesüljenek és harcoljanak a fennálló rend megdöntéséért és az új társadalom megteremtéséért. Az erkölcs e kritériumát Lenin a Komszomol III. kongresszusán klasszikus világossággal és tömörséggel fogalmazta meg:

„Mi azt mondjuk: erkölcs az, ami elősegíti a régi kizsákmányoló társadalom elpusztítását és valamennyi dolgozó egyesülését a kommunisták új társadalmát megteremtő proletariátus körül … A kommunista erkölcs alapja a kommunizmus megszilárdításáért és betetőzéséért folytatott harc”²⁰.
²⁰ Lenin Művei. 31. köt. 296., 298. old.

A kommunizmusért folytatott harc — ez a kommunista erkölcs egyedül helyes, egyedül tudományos kritériuma, mert helyesen tükrözi a mai társadalom történelmi fejlődését.

A kommunizmusért vívott harc a proletármozgalom minden egyes történelmi szakaszában konkrét történelmi tartalommal telik meg. Így az Októberi Forradalmat megelőző időszakban az orosz proletariátus legfőbb feladata az volt, hogy polgári demokratikus forradalomban megdöntse az önkényuralmat, majd szocialista proletárforradalomban megdöntse a burzsoáziát. Az Októberi Forradalmat követő időszakban a munkásosztály, a Kommunista Párt fő feladata a kizsákmányoló osztályok elnyomása, majd ezeknek az osztályoknak a felszámolása és a szocializmus felépítése volt. Ma a szocializmus országában élő dolgozók történelmi feladata a kommunizmusba való fokozatos átmenet megvalósítása.

Az említett időszakok mindegyikében tovább fejlődött és magasabb fokra emelkedett a kommunista erkölcs tartalma, új magatartásbeli szabályok születtek, új erkölcsi tulajdonságok alakultak ki, a régi rendből visszamaradt hagyományok és szokások pedig fokról fokra erejüket vesztették.

Az Októberi Forradalmat megelőző időszakban a kommunizmus harcosainak eszmei és erkölcsi nevelése terén a fő feladat a burzsoázia bírálata, a burzsoázia gyűlöletére való nevelés, a burzsoázia fölötti győzelemhez elengedhetetlen osztályszolidaritás és osztályösszefogás fejlesztése volt. Az Októberi Forradalmat követő időszakban, ugyanakkor, amikor a tömegeket gyűlöletre kellett nevelni az ellenállást tanúsító kizsákmányolókkal és az őket támogató nemzetközi burzsoáziával szemben, előtérbe került egy másik feladat is: a tömegeket az új társadalmi rend, a szocialista állam iránti odaadásra kellett nevelni, ki kellett alakítani a munkához való új, szocialista viszonyt, az új fegyelmet stb.

A kommunizmusból mint a harc objektíve szükségszerű céljából és mint az erkölcs legfőbb mértékéből fakadnak a kommunista erkölcs legfontosabb vezérelvei. Ezek az elvek törvényszerűen következnek a kommunizmusért vívott harc feltételeiből, a régi társadalmat felváltó új társadalmi rend sajátosságaiból.

A kommunista társadalom valóban az egész közösség rendje, nem úgy, mint az ellenséges osztályokra szakadt régi társadalom, ahol az osztályok érdekei ellentétben álltak egymással, s a kizsákmányoló kisebbség elnyomta a többséget.

A tőkés termelés viszonyai között a munkás „csak termelőeszköz, nem pedig öncél és nem is a termelés célja” (Marx); a kommunista társadalomban ezzel szemben a termelés célja az ember, az emberek anyagi és kulturális szükségleteinek kielégítése. „A szocialista termelés célja nem a profit, hanem az ember a maga szükségleteivel, vagyis az ember anyagi és kulturális szükségleteinek kielégítése”²¹.
²¹ Sztálin. A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban. 3. kiad. Szikra 1953. 77. old.

Az a marxista tétel, mely szerint „az egyén felszabadítása nem lehetséges addig, míg a tömeg fel nem szabadul” — azt jelenti, hogy az egyéniség kibontakozása, a személyi szabadság, az egyén igazi fizikai, intellektuális, esztétikai és erkölcsi fejlődése csak olyan társadalomban lehetséges, ahol megszűnt a termelőeszközök magántulajdona, ahol az embereket nem zsákmányolják ki. Az egyént nem lehet a társadalomtól elszakítva, elszigetelve vizsgálni. Ezért a marxista, kommunista etika figyelmének középpontjában az ember áll, a maga sokoldalú társadalmi kapcsolataival. A marxizmus tudománytalannak tartja és elveti a burzsoá filozófia módszerét, amely az erkölcsöt „társadalmi” és „egyéni” erkölcsre osztja. A társadalomtól, az ember társadalmi lététől független „egyéni” erkölcs nem létezik. Amikor a marxizmus ellenségei azzal vádolják a kommunistákat, hogy nem ismerik el az „egyéni erkölcsöt”, csak önmagukat leplezik le, képtelenek ugyanis megérteni, hogy az ember valamennyi erkölcsi kötelezettsége, az emberi magatartás valamennyi szabálya az embernek a társadalomhoz vagy embertársaihoz való viszonyát fejezi ki. Ezen túlmenően nincs semmiféle erkölcs.

A marxizmus—leninizmus megalapítói hangsúlyozták, hogy a kommunizmusért vívott harc megköveteli a munkásosztály összefogását, és megköveteli, hogy valamennyi dolgozó a munkásosztály és élcsapata, a marxista párt körül tömörüljön. Az egyén annál szabadabban fejlődik, minél inkább átérzi ennek az összefogásnak a szükségességét, minél jobban összeforr a közösséggel. Az egyén a közösségben, a nép érdekeiért folytatott harcban jut el az erkölcsi fejlődés magas fokára. A kommunista etika arra tanítja a dolgozókat, hogy a társadalmi érdekekben, a nép érdekeiben saját egyéni érdekeik legmagasabb fokú kifejezését lássák, hiszen igazi egyéni boldogság elképzelhetetlen a nép boldogsága nélkül.

Ezért az egyént a kollektivizmus szellemében kell nevelnünk, meg kell tanítanunk arra, hogy egyéni érdekeit alárendelje a közérdeknek. A kollektivizmus elve a kommunista erkölcs egyik legfontosabb elve.

A társadalom érdekeinek, a nép érdekeinek szolgálata egyben azt is jelenti, hogy hűek vagyunk a hazához és a nemzet haladó hagyományaihoz, s küzdünk a népek közötti barátság erősítéséért. A reakciós erők uralma alatt sínylődő haza szolgálata harcot jelent ezek ellen az erők ellen, harcot a társadalomnak a munkások és a parasztok érdekében történő átalakításáért; a szocialista haza szolgálata egyértelmű a kommunizmus építésében való tevékeny részvétellel.

A haza szolgálata, a haza felszabadításáért és átalakításáért, illetve a szocializmus építéséért vívott harc elválaszthatatlan a népek közötti békéért folyó harctól, a dolgozók nemzetközi szolidaritásának erősítésétől, az egyes emberek tudatában és magatartásában megnyilvánuló faji és nacionalista előítéletek elleni küzdelemtől. A hazafiság és a szocialista nemzetköziség elve a kommunista erkölcs egyik legfontosabb elve.

Végül a kommunizmusért harcoló, a kommunista társadalmat építő emberek közötti erkölcsi kapcsolatok új jellege — az emberről való gondoskodás, az emberi méltóság tiszteletben tartása, az elnyomás és a leigázás minden formájával szemben érzett gyűlölet — a szocialista humanizmus elvét fejezi ki, amely ugyancsak a kommunista erkölcs egyik legfontosabb elve.

A kommunista erkölcs valamennyi elve, akárcsak a kommunizmusnak a nemzetközi munkásmozgalom tapasztalatait általánosító egész elmélete, nemzetközi jellegű.

Oroszország, amely a XIX. század végén és a XX. század elején a világ forradalmi mozgalmának központja, a leninizmus szülőhazája lett, a kommunista erkölcs kialakításának is központjává vált. Ennek az erkölcsnek a letéteményese a munkásosztály, az egész dolgozó nép, amely megvívta harcát a tőkével, kivívta szabadságát, és felépítette a szocializmust.

A marxizmus, az erkölcs tudományos kritériumából kiindulva, minden egyes történelmi korszakban azt az erkölcsöt tekinti a legmagasabb rendűnek, amely az elnyomott tömegek érdekeit juttatta kifejezésre, amely harcot hirdetett a kizsákmányolás és az elnyomás ellen, s amely azt tanította, hogy ennek a harcnak az egyéni érdeket alá kell rendelni.

„Az erkölcs arra szolgál, hogy az emberi társadalom magasabb fokra emelkedjék, megszabaduljon a dolgozók kizsákmányolásától’ ^’22.
²² Lenin Művei. 31, köt, 298, old.

Mi képviselte a múltban a magasabbrendű erkölcsöt? Azok a hősi küzdelmek, melyeket az elnyomott osztályok vívtak a kizsákmányolás és az elnyomás ellen, azok a dicső tettek, melyeket a felszabadító mozgalom, a tudomány és a kultúra kiváló képviselői vittek véghez, akik egész életüket a tömegek felszabadításáért, a történelmi haladásért folytatott harcnak szentelték.

Az elmondottakból következik, hogy a kommunista erkölcs tudományos kritériuma nem „abszolút” elv. Ez a kritérium csupán a harc bizonyos feltételei között léphetett érvénybe, és a társadalom erkölcsi haladásának legmagasabb fokát fejezi ki. Már csak azért sem lehet ez valamiféle megcsontosodott elv, mert a kommunizmus felé való előrehaladás, a kommunizmusért vívott harc során a kommunista erkölcs is fejlődik.

A marxista, kommunista erkölcs távol áll a dogmatizmustól. Ez az erkölcs nem vallja azt, hogy az egyes erkölcsi normákat, az egyes erkölcsi szabályokat minden körülmények között egyaránt lehet alkalmazni. A hazaszeretet általános erkölcsi követelményének az öntudatos munkások és többi dolgozók szempontjából egészen más a tartalma a burzsoá társadalomban, mint a szocialista társadalomban.

A mai tőkés társadalomban például a hazájukat, anyanyelvűket, demokratikus kultúrájukat szerető öntudatos munkások és egyéb dolgozók nem tekinthetik erkölcsi kötelességüknek a monopóliumoknak alárendelt, a monopóliumokat szolgáló burzsoá állam érdekeinek szem előtt tartását. Ezzel szemben a szovjet rendben, ahol a hatalom a népé, az állam érdekeinek szem előtt tartása a szovjet állampolgárok, a szovjet hazafiak feltétlen kötelessége.

Ugyanígy egy és ugyanazon erkölcsi követelmény alkalmazásánál nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy azok a konkrét körülmények, amelyek között az ember az adott társadalomban tevékenykedik, különbözőek. A kommunista erkölcs elítéli a hazugságot és a becstelenséget az emberek közötti érintkezésben, de ez nem jelenti azt, hogy a kommunista az absztrakt „becsületesség” kedvéért kiszolgáltatja osztályellenségeinek szervezetét, harcostársait stb. Az ilyen „becsületesség” egyértelmű lenne az árulással, a kommunizmusért vívott harc közös ügyének elárulásával. Az emberi magatartás egyes gyakorlati kérdéseinek helyes megoldása, e magatartás megítélése csak konkrét lehet. A kommunista erkölcs kritériuma minden konkrét esetben vezérfonalat ad a magatartási gyakorlati kérdéseinek megoldásához, és megvédi erkölcsi következtetéseinket és ítéleteinket a dogmatizmustól.

Másfelől, a kommunista erkölcs tudományos kritériumának semmi köze sincs az etikai relativizmushoz, amely szerint minden erkölcsi norma egyaránt jó, mivel — úgymond — az erkölcs területén semmi sem objektív, minden embernek, minden osztálynak megvan a maga erkölcse, és a maga módján mindegyiknek igaza van. A marxizmus azt tanítja, hogy az erkölcsi elvek és elméletek fejlődésében ugyanaz az általános törvényszerűség uralkodik, mint az objektív világ megismerésének egész történetében. Az emberi megismerés fejlődésének törvényszerűsége abban rejlik, hogy ez a fejlődés a kevésbé teljestől a teljesebb felé, a viszonylagos igazságon keresztül az abszolút igazság felé halad. Az emberi gondolkodásnak valamely történelmi korszakban elért eredményei a következő történelmi korszakokban nem semmisülnek meg, hanem kritikai átdolgozás alá kerülnek, tovább fejlődnek, kiegészülnek. „Az emberi gondolkodás tehát természeténél fogva fel tudja tárni és fel is tárja előttünk az abszolút igazságot, mely viszonylagos igazságok összegéből tevődik össze”²³.
²³ Lenin Művei. 14. köt, Szikra 1954. 133. old.

Aki e tételt tagadja, az vagy dogmatizmusba esik (tehát a tudományt megcsontosodott dogmák összegének tekinti), vagy pedig relativizmusba (vagyis tagadja, hogy történelmileg viszonylagos megismeréseinkben bármiféle objektív, abszolút tartalom volna). Az első esetben mesterséges korlátokat szabunk az emberi megismerésnek, a másodikban tagadjuk magának az objektív ismeretnek a lehetőségét. Mindkét eset az emberi megismerés fejlődésében megnyilvánuló belső törvényszerűség tagadását jelenti, amely fejlődés a nemtudástól a tudás felé, a kevésbé teljes tudástól a teljesebb tudás felé halad.

Amikor a marxizmus azt tanítja, hogy az erkölcsi nézetek és szabályok végső soron a társadalom gazdasági viszonyait fejezik ki, s hogy osztálytársadalomban ezek meghatározott osztályérdekeknek felelnek meg, ezzel egyáltalán nem tagadja az erkölcs objektív tartalmát. A marxizmus azt vallja, hogy „az erkölcs ugyanúgy, mint az emberi ismeretek minden egyéb ága, nagyjában szintén előbbre haladt”²⁴.
²⁴ Engels. Anti-Dühring. 98. old.

Az erkölcs fejlődésének új foka nem jelenti mindennek az elölről kezdését és minden előzőnek puszta tagadását. A megelőző társadalom erkölcsi nézeteinek és elméleteinek valóban objektív, tudományos tartalma valamilyen formában megmaradt és tovább fejlődött a következő korszakokban. Ennek az erkölcsi haladásnak a hordozói, mint már említettük, mindenkor a néptömegek voltak. A filozófiai és etikai rendszerek csupán annyiban járultak hozzá az objektív világ és az ember megismeréséhez, amennyiben a felszabadulásukért küzdő néptömegek érdekeit fejezték ki.

Az erkölcs fejlődésének legmagasabb foka a kommunista erkölcs, melyet a marxizmus helyezett tudományos alapokra. A marxizmus átvette és tovább fejlesztette a múlt etikai gondolkodásának legjobb vívmányait, az emberiség erkölcsi haladásában elért eredményeket, s elvetette a reakciós erkölcsrendszereket, amelyek a kizsákmányolok malmára hajtották a vizet. Az emberiség egész mai gyakorlata igazolja a marxista erkölcselmélet helyességét, megerősíti azt a tényt, hogy ez az elmélet megfelel a történelmi fejlődés objektíve napirendre kerülő szükségleteinek, hiszen ez a gyakorlat arról tanúskodik, hogy korunkban a haladásnak nincsen más útja, mint a kommunizmus útja. A marxista erkölcselméletre is ráillik az egész marxi elmélet objektív jellegéről szóló lenini tétel: „A marxistáknak abból a véleményéből, hogy Marx elmélete objektív igazság, csakis ez az egy következtetés vonható le: ha a marxi elmélet útján haladunk, egyre közelebb jutunk az objektív igazsághoz (anélkül, hogy valaha is kimerítenők); minden más úton csak zagyvasághoz és hazugsághoz juthatunk”²⁵.
²⁵ Lenin Művei. 14. köt. 142. old.

***

A kommunista erkölcsnek a kommunista társadalom megteremtéséért vívott harc történelmileg időszerűvé vált feladataiból levezetett tudományos alapjai, és a kommunizmusért, az új emberek neveléséért folytatott gyakorlati harc tapasztalatai olyan zárt etikai rendszert alkotnak, mely mentes a polgári etikai rendszerekre jellemző belső ellentmondásoktól.

A marxista etika nem korlátozza az emberi magatartás területét az embernek a „hozzátartozóihoz” való viszonyára; ezt az etikát áthatja a társadalom iránti kötelesség eszméje, az az eszme, hogy nemcsak a „hozzátartozóról”, hanem a „távolállóról” is, vagyis a dolgozók egész tömegéről gondoskodni kell.

A marxi kommunista etika a társadalom iránti kötelesség etikája, a szó legtágabb és legmélyebb értelmében. Ez az erkölcs az ember figyelmét nem saját belső világának szemlélésére, nem a magányos erkölcsi öntökéletesedésre, nem az emberek iránti passzív szánalomra, nem a gondviselés akarata előtti meghajlásra, hanem az emberhez méltó társadalom megteremtéséért és az új társadalomhoz méltó emberek neveléséért vívott harcra irányítja. A marxi etika a kommunizmusért küzdő harcosok erkölcsi magatartásának elveiről és szabályairól szóló tudomány, amely megvilágítja a kommunista erkölcs fejlődésének törvényszerűségeit, megmutatja, milyen szerepet tölt be ez az erkölcs a kommunizmusért vívott harcban. Ez az etika egyszersmind tanulmányozza az erkölcsnek mint a társadalmi tudat sajátos formájának társadalmi lényegét, specifikumát és fejlődési törvényszerűségeit, a kommunista erkölcs kialakulását eredményező erkölcsi haladás törvényszerűségeit. Ezért a marxi etika mint tudomány nemcsak a kommunizmusért vívott harcban született új erkölcsi jelenségek (nézetek, magatartásbeli szabályok) elemzésére támaszkodik, hanem az emberi erkölcs fejlődése során szerzett tapasztalatokra, a múlt filozófiai és etikai gondolkodásának legjobb vívmányaira is.

Az elmondottakból következik, hogy a marxi etika nem a szó szoros értelmében vett normatív tudomány, vagyis nem olyan tudomány, melynek egész feladata a magatartási normák (vagy „értékek”, „kötelességek” stb.) megállapítása, és a magatartásnak e normák tükrében való megítélése. A marxi etika nem „írja elő” a normákat, hanem az emberek társadalmi létéből vezeti le azokat, nem szakítja el az „értékeket” a tényéktől, a ,,kötelességeket” a léttől, ahogy ezt az idealista erkölcselméletek teszik. Megengedhetetlen az etikának elméleti (leíró) és normatív etikára való burzsoá felosztása is. A marxista etika a társadalmi fejlődéstörvények alapján megmagyarázza, miért uralkodnak valamely történelmi korszakban ilyen vagy amolyan magatartási elvek és szabályok, miért adják át ezek helyüket más elveknek és szabályoknak, feltárja az erkölcs fejlődésének törvényszerűségét, és rávilágít a kommunista erkölcsi elvek és szabályok diadalának objektív elkerülhetetlenségére. Más szóval, a marxista etika a magatartásbeli szabályokat a különböző erkölcsi szabályok megjelenését előidéző konkrét történelmi viszonyok elemzése alapján magyarázza. A marxista etika arra hivatott, hogy a kommunista erkölcs fejlődési törvényszerűségeinek és e fejlődés irányának feltárása révén megértesse a kommunizmusért küzdő harcosokkal a tömegek élete és harca szülte új erkölcsi normák történelmi jelentőségét, s küzdjön azért, hogy ezek a normák tért hódítsanak a nagy néptömegek életében.

A marxista etika nemcsak megmagyarázza, hogyan keletkezik az új erkölcs a tömegek életkörülményeiből és az új társadalmi rendért vívott harc feltételeiből, nemcsak megvilágítja ennek az erkölcsnek az új gazdasági alap létrehozásáért és megszilárdításáért folyó harcban betöltött szerepét, hanem elő is segíti az új erkölcs fejlődését. Más szóval, a marxista etika — miként az egész marxista tudomány — nemcsak a megismerésnek, hanem a világ megváltoztatásának is eszköze.

A marxista etika elméleti alapja a dialektikus és a történelmi materializmus. A marxista etika megköveteli, hogy a kommunista erkölcs kritériumát ne dogmaként, hanem olyan elvként alkalmazzuk, amely feltételezi, hogy az emberi magatartás megítélésénél konkrétan elemezzük a történelmi viszonyokat és az emberek tevékenységének konkrét körülményeit. A marxista etika a dialektikus módszer tételeiből indul ki. Ezek a tételek foglalkoznak a jelenségek kölcsönös összefüggésével, fejlődésével, a belső ellentmondások harcával mint a fejlődés tartalmával stb.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az etikát úgy kell tekintenünk, mint a dialektikus materializmusnak — a természet, a társadalom és az emberi gondolkodás legáltalánosabb törvényeiről szóló tanításnak — közvetlen, szerves részét. Ha az etikai problémákat csupán az objektív világ és az emberi megismerés legáltalánosabb fejlődéstörvényei szempontjából vizsgálnánk, anélkül, hogy részleteiben tanulmányoznánk az erkölcsnek mint a társadalmi tudat egyik formájának sajátosságait, konkrét történelmi tartalmát és fejlődését, ez azt jelentené, hogy az etika egész területét csupán a materialista dialektika szemléltetésének tekintjük; másrészt azt jelentené, hogy a dialektikát a megismerés különböző területeiről vett „példák összegének” tekintjük (ahelyett, hogy az objektív világ és az emberi megismerés törvényeit látnánk benne).

A marxista etikát nem fogja át a történelmi materializmus elmélete sem. Mint ahogy a dialektikus materializmus sem tart igényt arra, hogy minden tudomány fölött álló tudomány legyen, a történelmi materializmus sem törekszik arra, hogy minden társadalomtudományt magába olvasszon. A történelmi materializmus megadja a társadalomtudományoknak a materialista kiindulási tételeket és a társadalmi jelenségek megismeréséhez szükséges módszert. A történelmi materializmus tárgya: a társadalom egésze, a társadalom fejlődéstörvényei. A történelmi materializmus csupán annyiban vizsgálja a gazdaság, az állam, a jog, az erkölcs, a művészet kérdéseit, amennyiben meg kell világítania a társadalmi élet különböző oldalainak kölcsönhatását, az egyes oldalaknak a kölcsönhatásában elfoglalt helyét és szerepét, amennyiben meg kell mutatnia, mi a döntő ebben a kölcsönhatásban, mi a társadalmi fejlődés alapja. A történelmi materializmus egyáltalán nem törekszik arra, hogy a már régen különvált társadalomtudományi ágaknak — a politikai gazdaságtannak, az állam- és jogelméletnek, az esztétikának stb. — egész tartalmát átfogja. Felhasználja a társadalomtudományok adatait, de nem helyettesíti ezeket a tudományágakat. Hasonlóképpen, arra sem törekszik,, hogy teljes egészében, a maga történelmi fejlődésében felölelje az erkölcs egész tartalmát, a kommunista erkölcs egész tartalmát.

A kommunista erkölcs a tőke ellen folytatott harc fejlődésével, a népi demokráciák szocialista építőmunkájának növekedésével, a Szovjetuniónak a kommunizmus útján tett minden újabb lépésével mind gazdagabb tartalmat nyer, s ez szükségessé teszi a kommunista erkölcs külön elméleti feldolgozását. Ehhez viszont nem elég tanulmányozni és általánosítani azt a folyamatot, melynek során a kommunizmusért vívott harcban az új erkölcs voltaképpen kialakul, hanem tanulmányozni kell, kritikailag át kell dolgozni és fel kell használni a régebbi erkölcsi fogalmakat és elképzeléseket, a múlt etikai tanításainak legjobb hagyományait is. Az etikai tanítások történelmi fejlődésének tanulmányozása, különösen pedig a régi materialisták (az ókori materialisták — Epikurosz és Lucretius Carus, a XVII—XVIII. század materialistái — Spinoza és a francia materialisták, a XIX. század orosz materialistái — Belinszkij, Herzen, Csernisevszkij és Dobroljubov) tanításainak tanulmányozása fontos feltétele annak, hogy filozófiailag feldolgozhassuk a kommunista etika kérdéseit, megvilágíthassuk történelmi jelentőségét.

Makarenko jól tudta, hogy a kommunista neveléssel kapcsolatos feladatok sikeres megoldásának és az emberek tudatában élő kapitalista csökevények elleni harcnak elengedhetetlen feltétele a marxista etika tudományos kidolgozása. Helyesen mutatott rá arra, hogy gyakorlati nevelőmunkánk szempontjából nem elegendő a helyes magatartás ismérveinek puszta felsorolása. „A mi társadalmunknak — írta — nem az erkölcsi normák puszta felsorolására van égetően szüksége, hanem egy jól felépített és gyakorlatilag megvalósítható zárt erkölcsi rendszerre, amely egyrészt komoly filozófiai művekben, másrészt a társadalom etikai hagyományainak rendszerében jut kifejezésre. Ez az etikai rendszer teljességét, világosságát, meggyőző erejét, a tömegekre gyakorolt vonzóerejét, valamint az élet és a fejlődés közvetlen szükségleteivel való összhangját tekintve messze maga mögött kell hogy hagyja mindazokat az erkölcsi kódexeket, amelyek valaha is léteztek a történelemben”²⁶.
²⁶ Makarenko Művei. 5. köt. 402 — 403. old. (oroszul).

***

Az erkölcsről szóló marxista tanítás fényében szánalmasaknak és a tudománytól végtelenül távol állóknak tűnnek a reakciós burzsoázia mai ideológusainak arra irányuló kísérletei, hogy a marxista etikával a maguk etikai rendszereit állítsák szembe. E rendszerek „megalkotói” elvetették a múlt legjobb etikai elméleteinek, az értelembe vetett hittel, az előítéletek elleni harc szellemével átitatott elméleteknek pozitív tartalmát. A reakciós burzsoázia etikai rendszereit az értelem megvetése, a misztika, a vallási előítéletek, a bestiális erkölcsök hirdetése jellemzi. Ezekkel a rendszerekkel a tőkés országok haladó elemei valamennyien szembeszállnak.

A mai burzsoázia ideológusainak a különböző reakciós filozófiai és szociológiai iskolákkal, valamint a reakciós természettudományi irányzatokkal összefüggő etikai rendszerei az emberek szellemi és erkölcsi elzüllesztését szolgálják. Ezekben a rendszerekben mindinkább előtérbe kerül az ember befeketítésére és lealacsonyítására irányuló törekvés, az az igyekezet, hogy bebizonyítsák az ember veleszületett és javíthatatlan romlottságát, bebizonyítsák, hogy az emberi ész képtelen ellenőrizni az emberek magatartását. Emellett a burzsoá „moralisták” közül igen sokan egyenesen erkölcsi relativizmust és szkepticizmust hirdetnek, s ilyenformán cinikus módon jogosnak ismerik el az imperialista ragadozók amorális cselekedeteit. Más „erkölcs-teoretikusok”, szintén az ember erkölcsi romlottságából kiindulva, az erkölcsöt „isten parancsolataiból” vezetik le, s ugyancsak arra kárhoztatják, hogy a tőke rabló érdekeit, az igazi emberi erkölcs elleni harc céljait szolgálja. A reakciós polgári ideológusok által megalkotott mai erkölcselméletek kifejezetten a kapitalizmus védelmében lépnek fel, arra törekednek, hogy leplezzék vagy szépítgessék a harácsolás és a háborúk szennyes imperialista gyakorlatát, állandósítsák a tőke uralmát.

A pozitivista filozófiai irányzat képviselői, akik az anyagi világot „tapasztalatainkkal”, a logikai fogalmakkal, a szavak felépítésének rendszerével azonosítják (pragmatizmus, logikai pozitivizmus, szemantika és a szubjektív idealizmus más válfajai), nem látnak más alapot az erkölcs számára, mint az egyén önkényét. Az erkölcs kritériuma a pragmatisták erkölcselmélete szerint az önző „egyéni siker”, a haszon; ez az elmélet mindent az előny szempontjából ítél meg. Erkölcsös mindaz, ami előnyös — ebben foglalható össze a pragmatizmus etikájának lényege. Ha bizonyos „erkölcsi szituációban” cselekvési tervem „sikerrel” járt, „bevált”, kifizetődőnek stb. bizonyult, akkor teljes mértékben erkölcsösen cselekedtem. A pragmatisták tanítása szerint politikai és egyéni síkon egyaránt bármilyen bűncselekményt, bármilyen kalandorságot, bármilyen hitszegést igazol a „siker”, az előny.

Teljesen érthető, miért találták az imperialisták szájuk íze szerint valónak az amerikai pragmatisták etikáját, miért értékelték oly nagyra és fogadták el „vezérelvként” a Rosenberg és Mussolini típusú fasiszták. Ez az etika kényelmes a mai reakciós burzsoáziának, mert egyszerűen felmenti mindenfajta erkölcs alól ott, ahol a számára legfőbb dologról: a nyerészkedésről, az előnyről van szó.

B. Russell, a logikai pozitivizmus képviselője, az egyik legismertebb burzsoá teoretikus azt állítja, hogy az erkölcsi értékek között fennálló különbség nem a tudományos meghatározás kérdése, és nem is lehet az. „Ez a különbség ízlés dolga, nem pedig valamiféle objektív igazságé” — írja Russell. Mindent, az egyéni ízlés, az egyéni érdek vagy szeszély határoz meg. Erkölcsös mindaz, ami ízlésem szerint való! Az etikai értékek kívül esnek az igazság és a hazugság kategóriáin. Ezért az etikai értékekkel kapcsolatos kérdések „figyelmen kívül hagyhatók intellektuális formájukat illetően, bár érzelmi formájukat tekintve megtartják politikai jelentőségüket”. Más szóval, Russell szerint, az erkölcsnek az imperialisták politikája szempontjából csak mint az imperialista gaztettek leplezésére és igazolására szolgáló eszköznek van „értéke”.

Így tehát a polgári erkölcs-„teoretikusok” etikai szubjektivizmust és relativizmust hirdetnek, amely korlátlan teret nyit meg az imperialisták számára előnyös önkény előtt.

Az etikai szubjektivizmus és relativizmus tudományellenességének illusztrálására például szolgálnak Bridgeman amerikai pozitivista elmélkedései, aki tagad mindenfajta objektíve megindokolható erkölcsi célt, és elvet minden elképzelést a társadalmi kötelességről, mert az „kényszert” foglal magában. „A világmindenség nem repül a levegőbe, ha nem teljesítem kötelességemet” — jelenti ki cinikusan Bridgeman. A szubjektív idealizmus régi filozófiai zagyvaságait ismételgeti, s olyan badarságokat hangoztat, hogy „előttem és utánam nincsen világ”. A filozófiai szubjektivizmus etikai szolipszizmushoz vezeti Bridgemant, mely szerint az emberi magatartás kiindulópontját az egyén egocentrikus álláspontja, az egyén önző érdekei alkotják.

Sok pozitivista felfogású moralistánál, aki az önkényt nyilvánítja az erkölcsi ítéletek alapjának, az „erkölcsi értékek” kérdése nem egyéb, mint játék a szavakkal. A jó és a rossz fogalmát csupán szavaknak tekintik, amelyek nélkülöznek minden objektív értelmet. Minden e szavak használatán, a szemantikai mesterkedéseken múlik. „Az értékítélet — írja Carnap szemantikus filozófus — nem egyéb, mint megtévesztő nyelvtani formában kifejezett parancs … Ez az ítélet semmit sem igazol, és nem lehet sem bizonyítani, sem megcáfolni.” A kötelesség, a jó és a rossz, a becsület, a lelkiismeret csupán értelmüktől megfosztott szavak — vonják le a következtetést a mai pozitivisták. És az ehhez hasonló agyszüleményeket „feszült” figyelemmel kísérik a „tekintélyes” filozófiai folyóiratok, s eredményes lépésnek tekintik az etikai problémák megoldásának útján! Nehéz elképzelni az etikai gondolat ennél nagyobb arányú elferdítését és hanyatlását.

Stevenson, az amerikai szemantikus skolasztika képviselője, tanítómestereit, a szemantikus idealizmus alapján álló Ayert és Carnapot követve, az etikai ítéletekben nem lát egyebet, mint az azokat kimondó személyek érzelmi vagy — ahogy ő mondja — „emotív” álláspontjának kifejezését, az illető személynek azt a törekvését, hogy a többiekben megfelelő állapotot idézzen elő. Az etikai terminusoknak, Stevenson szerint, „kifejező és meggyőző” jelentőségük van, de nincs jelentőségük a megismerés szempontjából. Az etika lényege az a törekvés, hogy meggyőzzünk másokat arról, hogy mindaz jó, amit a tőkések annak tartanak. A „jó” jellemzésére elegendő annyi, hogy „én helyesnek tartom” — erre lyukadt ki Stevenson okfejtése. Az ilyen típusú moralista számára nem az a fontos, hogy tudományosan bebizonyítsa, mi jó és mi rossz, hanem az, hogy másokat is rávegyen annak helyeslésére, amit ő helyesnek tart, és annak helytelenítésére, amit ő helytelennek tart. Persze a burzsoá moralista kitűnően tájékozott, mindig tudja, mit kell helyeselnie és mit kell helytelenítenie a tőke érdekei szempontjából.

Az imperializmus ideológusai, akik ezt a felfogást vallják és lemondanak az erkölcsi problémák tudományos elemzéséről, különféle formulákat agyainak ki az univerzális „erkölcsi rendről”. Cinikusan kijelentik, hogy ezekre a formulákra „a tömegek ellenőrzése” céljából van szükség, vagyis azért, hogy népüket és más országok népeit alárendeljék az imperialista hatalmaknak. Így jelennek meg a fellengzős és pufogó frázisokkal teletűzdelt „mítoszok a XX. századból”, melyeknek az a rendeltetésük, hogy elhomályosítsák a tömegek tudatát. D. Barnham reakciós amerikai szociológus, ez az elvetemült háborús uszító, nyíltan azt írja, hogy az ideológia és az erkölcs arra való, hogy segítséget nyújtson az uralkodó kizsákmányoló osztálynak, segítsen olyan gondolkodásmódot és érzelem világot kialakítani az emberekben, amely az uralkodó osztály számára kedvező, s olyan fogalmakkal játszva, mint „emberiség”, „faj”, „jövő”, „isten”, „sors”, a tőkés ragadozók érdekében hasson a tömegek érzelmeire. A tömegeknek ugyanakkor „tűnjék úgy”, hogy az ilyen ideológia és erkölcs valóban az ő érdekeiket fejezi ki. Barnham ezért minden módon dicsőíti a Goebbels-típusú fasiszta kannibálok „tapasztalatait”, akik — úgymond — megtalálták az utat a tömegekhez, mert „megfelelő” ideológiát és „erkölcsöt” dolgoztak ki — az urak kasztjának erkölcsét, akik a tömegekben kalandjaiknak, világuralmi törekvéseik megvalósításának eszközét látják.

A mai reakciós burzsoázia felsorolt etikai „iskoláinak” közös vonása, hogy mindegyik a szubjektív önkényt ismeri el az erkölcs kritériumának. Irracionalizmus, szubjektivizmus, relativizmus — ez jellemzi a mai polgári filozófiai és etikai elméleteket, melyeket a burzsoázia igyekszik szembeállítani a társadalmi fejlődés objektív szükségleteit kifejező marxista etikával.

Azt hisszük, nem szükséges bizonyítani, hogy a burzsoázia ideológusainak relativista etikája a mai imperialista burzsoázia amoralizmusának, bűnös tevékenységének „elméleti” kifejezése.

Nyíltan hirdetik az amoralizmust napjainkban a különböző burzsoá természettudományi és szociológiai iskolák is, amelyek Malthus, Spencer, Nietzsche és Spengler munkáiból vett ócska badarságokat ismételgetnek.

Mint tudjuk, a malthusi népesedési „törvény” — amely hazug módon azt állítja, hogy a népesség növekedése mindig túlszárnyalja a létfenntartási eszközök gyarapodását — szentesíti a kapitalizmus bűneit, a dolgozók éhezését és nyomorát, a háborúkat és a járványokat. A mai malthusiánusok azt az embergyűlölő erkölcsöt védelmezik, amely a dolgozó emberek millióinak pusztulását és kiirtását (tehát a járványokat, a nyomort, a munkanélküliséget, a háborúkat) az emberiségre nézve üdvösnek tartja, mert ez lehetővé teszi, hogy maroknyi tőkés megszedhesse magát, és akadálytalanul kizsákmányolhassa a munkásokat.

Milyen célt szolgálnak például Charles Darwinnak (a nagy tudós dicstelen unokájának) elmélkedései, melyek szerint az „örök népesedési törvény” következtében az emberiségre egy kevés „kiválasztottól” eltekintve „a következő millió évben” csak nyomor és pusztulás, éhezés és háborúskodás vár? Milyen célt szolgálnak Pendell amerikai malthusiánus őrült lázálmai, aki azt követeli az államtól, hogy különféle intézkedésekkel (sterilizáció alkalmazása, a házasodás megtiltása stb.) harcoljon a lakosság ellátatlan rétegeinek szaporodása ellen, másrészt pedig javasolja a nők mesterséges megtermékenyítését „zsenitermelés” céljából? A mai malthusiánusok a minden emberi erkölcsöt sárba tipró fasiszta barbárságot emelik pajzsukra.

Az Egyesült Államokban és más tőkés országokban a malthusiánus fantazmagóriák mellett elterjedtek az úgynevezett „evolucionista” erkölcselméletek is. Ezek az elméletek életre keltik Spencer és Sumner reakciós nézeteit, melyek szerint a „leginkább alkalmasak” életben maradnak, a „kevésbé alkalmasak” pedig halálra és nélkülözésekre vannak kárhoztatva; ezek az elméletek helyeslik a kegyetlenséget, a csalást és a gyávaságot mint olyan erényeket, melyekre az embernek „a létért való küzdelemben” szüksége van.

Az amerikai és egyéb üzletembereknek teljes egészében megfelel a lakájaik által kiagyalt „társadalmi evolúció törvénye”; ezek az urak szívesen hangoztatják, hogy az élethez és a hatalomhoz csak az „erőseknek” és „alkalmasaknak” — tehát a tőkéseknek van joguk, hogy nekik mindent szabad, hiszen ezt maga a természet rendeli így.

A tőkés világban igen elterjedt reakciós freudista elmélet képviselői az ember egész magatartását „ösztöneivel”, a „tudat alattival” magyarázzák, s azt állítják, hogy az emberi észnek nincsen hatalmában az ösztönöket ellenőrizni, hogy az öröklődés folytán az emberekben levő állati ösztönök erősebbek minden erkölcsnél. Az erkölcs, mondják a freudisták, a társadalom sikertelen kísérlete arra, hogy harcoljon az emberi „természet” ellen; az ösztönök agresszív cselekedetek elkövetésére, kizsákmányolásra, rablásra, erőszakoskodásra, kínzásra, gyilkolásra indítják az embert, lehetetlenné teszik az emberek közötti együttműködést.

A freudizmus hívei azt állítják, hogy az agresszív impulzusok, melyeket az ember őseitől örökölt, oly fontos szerepet játszanak az emberek magatartásában, hogy lényegében lehetetlenné teszik a háborúk megszüntetését. A freudista irányzathoz tartozó moralisták, akik az embernek veleszületett agresszivitást tulajdonítanak, a burzsoá rend minden aljasságát az ember „állati természetére”, az emberben élő és soha el nem szunnyadó „barlangemberre” való hivatkozással próbálják igazolni. A burzsoá ideológusok az ember „természetéré” való hivatkozással akarják leplezni a tömegek előtt a dolgozók nyomorúságának igazi okait, azt a tényt, hogy éppen a mai tőkés rend az, amely felkelti és ébren tartja az emberben a vadállati ösztönöket, hogy éppen a kapitalizmus az, amely meggátolja az embereket és a népeket, hogy kizsákmányolás és elnyomás, ellenségeskedés és embergyűlölet, háborúk és szolga járom nélkül, ésszerűen és békésen éljenek. Az imperialista burzsoázia amoralizmusát szentesítő reakciós filozófusok és moralisták a dolgozó tömegeknek olyan erkölcsöt prédikálnak, amely az eljövendő mennyei jutalom reményében alázatosságot hirdet a tőkésekkel szemben. A reakciós burzsoáziának egyre nagyobb szüksége van a vallásra, hogy isten nevében követhesse el gaztetteit, és kordában tarthassa a tömegeket. Közismert amerikai teológusok azt bizonygatják, hogy az emberi természetben rejlő kiirthatatlan gonoszság elkerülhetetlenné teszi az emberi szenvedéseket, s hogy bűnös a haladó társadalmi erőknek minden olyan kísérlete, amellyel jólétet akarnak teremteni itt a földön. Ezek az ideológusok csak egyetlen menekvést látnak az emberiség számára: a bűn- bánatot. Fulton Sheen newyorki katolikus érsek, aki a dühöngésig gyűlöli a kommunizmust, óva inti a hívőket az ördögtől, amely „az emberiesség nagy szószólójának képében jön majd el” és „békéről, virágzásról és bőségről fog beszélni”. Milyen nehéz lehet a reverendába bújt reakciósoknak a béke ellen harcolni, ha ilyen trükkökhöz kénytelenek folyamodni!

A Vatikán egyházi személyiségei, akiknek szolgálatait (nemcsak a propaganda, hanem a kémkedés, a diverzió és a terror terén is) gyakran igénybe veszik az amerikai imperialisták a demokrácia és a szocializmus erői elleni aknamunkájuk során, felélesztik a középkori egyházatyák teológiai tanításait, többek között Aquinói Tamás vallás-etikai rendszerét. A középkori skolasztikusok erkölcsét a jelenkori kapitalizmus gazdaságának és politikájának szolgálatába állítják, és eszközül használják arra, hogy a tömegeket elvonják a tőke elleni harctól. Ez az erkölcs isten nevében szentesíti a termelőeszközök magántulajdonát, a kevesek gazdagságát és a dolgozók rabságát, a nő leigázását. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré”, „a rabszolgák engedelmeskedjenek uraiknak”, „ne törődjetek a testtel, az élelemmel és a ruházattal, keressétek mindenekelőtt a mennyei birodalmat” stb. — hirdetik ennek az erkölcsnek a parancsolatai.

A tomisták (Aquinói Tamás követői) a magántulajdont örök isteni rendelésként szentesítik, de kijelentik, hogy nem mindenkinek kell magántulajdonnal rendelkeznie. Az emberek tulajdon nélkül is élhetnek. Csak az a fontos, hogy a tulajdonosok erkölcsi kötelességüknek érezzék a nélkülözők segítését. A tomisták álszent módon jótevőknek tüntetik fel a gazdagokat, s a szegényeket azzal vigasztalják, hogy a szegénységben eltöltött türelmesen viselt élet az igazán erkölcsös élet, amely méltóvá tesz az égi jutalomra. A Vatikán egyházi és világi ideológusai demagóg frázisokat hangoztatnak, sőt valamiféle, a kapitalizmus és a kommunizmus között álló „középútról” beszélnek, bár a valóságban a kommunizmust tekintik leggyűlöltebb ellenségüknek, mert az a dolgozókat nem a síron túli boldogság reményével kecsegteti, hanem itt, a földön biztosítja számukra a boldogságot. Bármilyen heves átokkal sújtják is a „szentatyák” a kommunizmus eszméit, nem tagadhatják le, hogy a kommunista ideológia egyre növekvő befolyást gyakorol a tömegekre. A reakció, bármilyen erőfeszítéseket tegyen is, képtelen visszaállítani a vallás egykori tekintélyét. A hívők tömege, köztük az alsópapság bizonyos része is, mindinkább meggyőződik arról, hogy a Vatikán a béke és a demokrácia ellenségeinek táborához tartozik. A dolgozó tömegek, függetlenül vallási meggyőződésüktől, világszerte a békéért és a demokráciáért folytatott harc zászlaja alá tömörülnek, mert ebben a harcban korunk nagy erkölcsi feladatát látják.

Ehhez a harchoz számos, különböző vallási és filozófiai meggyőződésű tudós és művész is csatlakozik (köztük olyanok is, akik régebben a fent említett filozófiai és etikai irányzatok befolyása alatt állottak). Látják, micsoda veszélyt jelent az emberiség számára a fasizmus és a háború, s igyekeznek a maguk részéről is hozzájárulni a béke és a demokrácia védelméhez.

A demokratikus békemozgalom vezető ereje a munkásosztály, amely egyben azért is harcol, hogy a társadalom meg felszabaduljon a tőke igájától. Az új társadalmi rendért küzdő dolgozókat egyesíti a proletariátus forradalmi ideológiája és erkölcse, amely kifejezi az embermillióknak azt a reményét, hogy megvalósul a szabadság és a boldogság, létrejön a népek közötti béke.

A mai burzsoá társadalom eszmei és erkölcsi hanyatlása azt bizonyítja, hogy e társadalom gazdasági alapja nem felel meg a társadalmi fejlődés követelményeinek. A burzsoá erkölcsnek nincs jövője. A felbomló burzsoá rend pusztulásával együtt a burzsoá erkölcs is meg fog semmisülni.
***

SaLa