A kínai kommunista párt rövid története – 13. rész
A Kínai Kommunista Párt a Japán imperialista agresszió elleni háború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A Kínai Kommunista Párt harca az általános japánellenes háború irányvonalának és az egységfronton belüli önállóság és függetlenség elvének következetes érvényesítéséért, a csangkajsekista Kuomintang egyoldalú háborút hirdető politikája és a párton belüli jobboldal opportunista irányvonala ellen
Az egységfronton belüli önállóság és függetlenség elvének, valamint a 8. hadsereg és az Új 4. Hadsereg azon irányvonalának érvényesítése, hogy Észak- és Közép-Kínában az ellenség mögöttes területén partizánháborút indít — a locsuani értekezlet határozata ellenére komoly ellenállásba ütközött. A „központi kormány” nevében fellépő csangkajsekista Kuomintang, helyzeti előnyét kihasználva, az egységfront szerveiben minden tőle telhetőt elkövetett, hogy korlátozza a Kínai Kommunista Párt és a népi forradalmi erők szerepét. A közbeeső csoportok és egyes, a Kuomintanghoz húzó kispolgári elemek a „kevesebb felhívást, több javaslatot” követeléssel álltak elő, s azt hangoztatták, hogy a Kínai Kommunista Párt és a többi párt csak javaslatokat tehet a Kuomintangnak, de nincs joga „felszólítani” a tömegeket a japán hódítók elleni harcra. A Kuomintangon belüli japánbarát klikk, amely Vang Csing-vej vezetésével szembefordult a japánellenes háborúval, a kuomintangista csapatok minden kudarca után azt kiáltozta, hogy „a háború folytatása feltétlenül pusztulásba dönti az országot”, s azt a defetista elméletet terjesztette, hogy „az ország leigázása elkerülhetetlen”.

A csangkajsekista klikk eleinte azt remélte, hogy a nyugati államok gyors győzelmet aratnak, s ez megakadályozza az osztályérdekeit fenyegető forradalmi erők növekedését, ami a japánellenes háború elhúzódása esetén elkerülhetetlen volt. A sok vereség után azonban a csangkajsekisták maguk is „az ország leigázásának elkerülhetetlenségéről” szóló elmélet híveivé váltak.

A néptömegek forrón kívánták a japán területrablók mielőbbi megsemmisítését, a kuomintangista csapatok sorozatos veresége azonban a legtöbb emberre olyan mély benyomást gyakorolt, hogy még nem látta elég világosan, hogyan lehet kivívni a győzelmet. Ezért egyrészt „az ország leigázásának elkerülhetetlenségéről”, másrészt a „gyors győzelemről” szóló elmélet többé-kevésbé szükségszerűen egyaránt hatással volt a néptömegek egy részére.

Ezt tükrözte magán a párton belül kialakult helyzet is. A pártban különféle hibás nézetek ütötték fel a fejüket, például az a követelés, hogy elvtelen engedményeket kell tenni a Kuomintang reakciós politikájának, vagy az a vélemény, hogy a Kuomintang, mivel többmilliós hadserege van, biztosíthatja a gyors győzelmet a japán területrablók elleni háborúban, s hogy a 8. hadseregnek és az Új 4. Hadseregnek egyesülnie kell a kuomintangista csapatokkal és kuomintangista parancsnokság alatt kell harcolnia. Az elvtársak egy csoportja, mindenekelőtt Csen Sao-jü, nemsokára mintegy sűrítve juttatta kifejezésre ezeket a hibás követeléseket, s a Központi Bizottság irányvonalával ellenkező, opportunista politikát kezdett folytatni. Ezek az opportunista útra tért elvtársak nem ismerték fel a Kuomintang kétkulacsosságát. Csak azt látták, hogy a Kuomintang háborút akar Japánnal. Figyelmen kívül hagyták az érem másik oldalát, hogy tudniillik a kuomintangisták harcolnak a kommunista párt, a nép ellen, sőt úgy vélekedtek, hogy a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt közt nincsenek osztálykülönbségek, hogy mind a két párt „nagyrészt a haladó fiatalság legjobb elemeit tömöríti”. Inkább hittek a Kuomintangnak, mint a pártnak és a népnek. Csak a Kuomintang ideiglenes erőfölényét és a forradalmi erők ideiglenes gyengeségét látták, a Kuomintang reakciós mivoltát, rothadását, s a forradalom erőinek szükségszerű növekedését, gyarapodását képtelenek voltak megérteni. Ezért úgy gondolták, hogyha Kína győz a japán agresszió elleni háborúban, az a Kuomintang győzelme, nem pedig a nép győzelme lesz.

A Kuomintangot „az erények megtestesülésének” és olyan hatalmasnak vélték, hogy helytelenül neki szánták a vezető szerepet a japán területrablók elleni háborúban, s tagadták azt, hogy a japán agresszió elleni harcban a Kínai Kommunista Pártnak kell betöltenie a vezető szerepet. A jobboldali elhajlók helytelenül úgy vélekedtek, hogy csak a kuomintangista csapatokra támaszkodva lehet a háborúban gyors győzelmet aratni, s ezért lebecsülték a kommunista párt vezette partizánharc jelentőségét.

A jobboldali elhajlók abból a feltevésből kiindulva, hogy mindenben a Kuomintangra kell támaszkodni, felállították a követelést: „mindent az egységfront útján kell végrehajtani”, s ellenezték az egységfronton belüli önállóság és függetlenség elvét. Konkrétan ez abban a követelésben jutott kifejezésre, hogy a párt mindent kizárólag a Kuomintang beleegyezésével tegyen, a Kuomintang uralmi körzeteiben fő erőit legális tevékenységre használja fel, a 8. és az Új 4. Hadsereget egyesítse a Kuomintang hadseregével, a Kuomintang pedig valósítsa meg „az egységes parancsnokságot, az egységes szolgálati rendet és fegyverzetet, az egységes fegyelmet, az egységes ellátást, a haditervek és a hadműveletek egységét”.

Tagadták a Kuomintang reakciós politikája elleni erélyes harc szükségességét, s ellenezték, hogy a párt fő erőit a japán megszállás alatt levő körzetekben önálló és független partizánháború folytatására, a népi hadsereg gyarapítására és forradalmi támaszpontok létesítésére használja fel, mert attól tartottak, hogy mindez visszariasztja a Kuomintangot.

A jobboldali opportunista irányvonal hívei, akik Vuhanból a Jangce-folyó medencéjének pártmunkáját irányították, odáig mentek, hogy megszegték a pártfegyelmet, megtagadták a Központi Bizottságtól kapott utasítások végrehajtását, önkényesen nyilatkozatokat, határozatokat és cikkeket tettek közzé, amelyekben a Központi Bizottság véleményével ellentétes nézeteket fejtettek ki.

A jobboldali elhajlás leküzdése és az egységfronton belüli munkára vonatkozóan a Központi Bizottság által felállított elvek megmagyarázása céljából Mao Ce-tung 1937 novemberében, a pártaktíva jenani értekezletén előadást tartott „A japán területrablók elleni háborúban a Sanghaj és Tajjüan eleste után kialakult helyzet, és az ebből adódó feladatok” címmel.

Mao Ce-tung előadásában mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy látni kell az elvi különbséget a Kínai Kommunista Párt irányvonala — a japán agresszió elleni általános háború —, és a Kuomintang irányvonala — egyoldalú, japánellenes háború — között. „Ha a kommunisták megfeledkeznek ennek az eltérésnek elvi jellegéről — mondotta —, akkor nem vezethetik helyesen a háborút, akkor nem lesznek képesek leküzdeni a háború kuomintangista egyoldalúságát, és olyan elvtelen álláspontra siklanak át, amely a kommunista pártot a Kuomintang színvonalára süllyeszti le. Ezzel a kommunisták bűnt követnének el a szent nemzeti forradalmi háború és a haza megvédése érdekében megoldásra váró feladatok ellen.”^4
4 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 2. köt. 104. old.

De hogyan valósíthatta meg a párt ezeket az elveket, és hogyan erősíthette meg vezető helyzetét olyan körülmények között, amikor a Kuomintang ideiglenes erőfölényben volt, s a „központi kormány” nevében minden elképzelhető módon korlátozta a kommunista párt tevékenységét?

Az egyetlen helyes út az volt, hogy szilárdan érvényesíti az egységfronton belüli önállóságnak és függetlenségnek a locsuani értekezleten felállított elvét. Mivel a Kuomintang — mondotta Mao Ce-tung elvtárs — egyrészt amellett van, hogy a japán agresszióval szembe kell szállni, a pártnak elvi alapon együtt kell működnie vele, mégpedig annak érdekében, hogy a több millió főnyi kuomintangista csapatokat harcba lehessen vinni a japán agresszorok ellen. Megengedhetetlen minden olyan követelés, amely a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt egységfrontjának megbontására vezethetne. Másrészt azonban, mivel a csangkajsekista Kuomintang kommunistaellenes, népellenes tevékenységet fejtett ki, „az egységfronton belül végzett egész munkánk során hajthatatlanul ragaszkodnunk kell pártunk függetlenségének és önállóságának elvéhez”.^5
5 Ugyanott, 116. old.

A függetlenség és önállóság konkrétan a következőket jelentette: a 8. hadsereget és a többi népi csapatot továbbra is kizárólag a pártnak kell vezetnie, s vissza kell verni a Kuomintang minden olyan kísérletét, hogy a 8. és az Új 4. Hadseregbe törzstiszti beosztásban megbízottakat küldjön; el kell utasítani a Kuomintangnak a politikai biztosok intézményének felszámolására, s általában a politikai munka beszüntetésére irányuló alaptalan követelését; a pártnak a különböző japánellenes támaszpontokon fenn kell tartania a proletariátus vezette népi demokratikus rendet, szembe kell helyezkednie a burzsoá parlamentarizmus rendszerével, s küzdenie kell a reakciós kuomintangista klikk aknamunkája ellen; a Kuomintang uralmi körzetében le kell küzdeni a csangkajsekisták által támasztott különböző akadályokat, s minden erő megfeszítésével harcba kell vinni a tömegeket; a japán megszállás alatt levő területeken a pártnak fokoznia kell az önálló és független partizánháborút, nem törődve azzal, hogy a Kuomintang egyetért-e ezzel vagy sem. Ami az egységfronthoz tartozó különféle csoportokat illeti, növelni, gyarapítani kell a haladó erőket, a közbeeső rétegeket előbbre kell vinni és meg kell nyerni, a konok reakciósok aknamunkája ellen pedig erélyesen harcolni kell. Mao Ce-tungnak az volt a véleménye, hogy a párt csak ilyen politika mellett őrizheti meg kivívott hadállásait, csak így szélesítheti ki ezeket a hadállásokat, s csak így érheti el, hogy a japán területrablók elleni háborúban aratott győzelem a nép győzelme legyen.

A párton belül és a párton kívül a japán területrablók elleni háború vezetésének kérdésében megnyilvánuló hibák kijavítása és a Központi Bizottság álláspontjának megmagyarázása céljából Mao Ce-tung 1938 májusában két történelmi jelentőségű munkát tett közzé: „Az elhúzódó háborúról” és „A japán területrablók elleni partizánháború stratégiájának kérdései” című műveit. Mao Ce-tung ebben a két írásában mindenekelőtt a két harcoló fél — Kína és Japán — legfőbb sajátosságait elemezte, s rámutatott arra, hogy mivel az ellenség erős, mi pedig gyengék vagyunk, Kína számára a gyors győzelem Japánnal szemben lehetetlen.

Ám Kína, mondotta Mao Ce-tung, most a fellendülés korszakát éli, Japán pedig a hanyatlás útján van. Kína nagy ország, és más államok is segítik, Japán viszont kicsiny, s emellett nemzetközileg elszigetelt ország. Ezért Japán erőinek az elhúzódó háború folyamán fokozatosan csökkenni, a Kína rendelkezésére álló erőknek pedig növekedni kell, s Kína végül is győzelmet arat.

Mao Ce-tung ennek az elemzésnek alapján egyaránt megcáfolta „az ország leigázásának elkerülhetetlenségéről” és „a gyors győzelemről” szóló elméletet. Megállapította, hogy az első elmélet hívei túlbecsülik a helyzet egyik jellemző vonását, mégpedig azt, hogy az ellenség erős, mi pedig gyengék vagyunk, megfeledkeznek Kína előnyeiről és Japán sebezhető pontjairól, tehát ez az „elmélet” szubjektív, egyoldalú, és ezért hibás. Ugyanakkor a „gyors győzelem” hívei Kína előnyeit és Japán sebezhető pontjait becsülik túl, megfeledkeznek arról, hogy az ellenség erős, mi pedig gyengék vagyunk, tehát ez az elmélet ugyancsak szubjektív, egyoldalú, és ezért hibás.

Mao Ce-tung mindebből azt a következtetést vonta le, hogy bár Kína nem verheti meg gyorsan a területrabló ellenséget, ez sem képes Kína leigázására, s így a japán agresszió elleni háború el fog húzódni, és Kína végül is győzelmet arat. Az elhúzódó háborúnak a továbbiak során három szakasza lesz, mégpedig: az ellenség stratégiai támadásának és a mi stratégiai védekezésünknek szakasza, az erőegyensúly szakasza, végül a mi stratégiai ellentámadásunknak és az ellenség stratégiai visszavonulásának szakasza.

De hogyan lehetett kivívni a végleges győzelmet az elhúzódó háborúban? Mao Ce-tung úgy vélekedett, hogy ennek érdekében népi háborút kell indítani. A népi háború „alapvető feltétele az egész hadsereg és az egész nép nagyarányú politikai mozgósítása”, „a hadsereg és a nép előrehaladása”. Ennek érdekében fokozottan kell propagálni a japán területrablók elleni háború politikai célkitűzéseit, meg kell valósítani „A haza megmentésének és a Japánnal szembeni ellenállásnak 10 pontból álló programját”, érvényesíteni kell a hadseregben folyó politikai munka olyan alapelveit, mint a katonák és a tisztek összefogása, a hadsereg és a nép összefogása, az ellenség hadseregének bomlasztása, s ilyenformán el kell érni, hogy minden katona, minden állampolgár megértse, miért kell küzdenie, s mit jelent neki személyesen a háború. „Csakis így ébreszthetjük fel bennük azt a szenvedélyes törekvést, hogy harcoljanak a japán betolakodók ellen. Ha ezt elérjük, akkor a százmilliók egy akarattal követnek majd el mindent ennek a háborúnak a diadalra juttatása érdekében.”^6
6 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 2. köt. 286. old.

Ha az egész hadsereget, az egész népet mozgósítjuk, „ezzel súlyos csapást mérünk az ellenségre, s egyszersmind a fegyverzet stb. terén mutatkozó hézagok kitöltéséhez és a háború minden nehézségének leküzdéséhez szükséges előfeltételeket is megteremtjük”.^7
7 Ugyanott, 285. old.

És akkor „a japán betolakodók szembe találják magukat a harcra kelt sokmilliós kínai néppel, akárcsak a vadbivaly a lángoszloppal: elég rákiáltani, s rémületében beleront a tűzbe, és ott ég”.^8
8 Ugyanott, 348. old.

Mao Ce-tung részletesen kifejtette a reguláris csapatok mozgó hadműveleteinek azokat az elveit, amelyeket a népi háború folyamán a katonákra és a lakosság széles tömegeire támaszkodva követni kell. Ugyanakkor elítélte azokat, akik lebecsülték a párt által irányított partizánháborút, s tüzetesen elemezte és megindokolta a partizánharc fontos szerepét az egész japánellenes háborúban. „Az ellenségnek sikerült meglehetősen nagy területet elfoglalnia — írta Mao Ce-tung elvtárs —, s a háború elhúzódó jellegűvé vált… Az a terület, amelyet az ellenség roppant országunkból elfoglalt, igen nagy, de a mi ellenségünk kis állam, amelynek nincs elegendő embere, s az ellenség által elfoglalt terület sok részén nincsenek megszállók; ezért a japán területrablók ellen viselt partizánháború alapjában véve a reguláris hadsereg hadműveleteihez viszonyítva nem kisegítő, belső vonalakon végrehajtott hadműveleteket, hanem külső vonalakon végrehajtott, önálló hadműveleteket fog jelenteni. Továbbá, mivel Kína a fellendülés korszakát éli, vagyis mivel Kínában a kommunista párt erős hadsereget és nagy néptömegeket vezet, a japán betolakodók ellen viselt partizánháború nem kis háború, hanem nagyarányú háború lesz. Éppen ebből erednek az olyan problémák, mint a stratégiai védelem, a stratégiai támadás stb. A háború elhúzódó, s éppen ezért kíméletlen jellege az oka annak, hogy a partizánháború során sok, a partizánháború szempontjából egyébként szokatlan problémával kell foglalkoznunk: felmerül a támaszpontok kérdése, felmerül annak szükségessége, hogy a partizánháborút a reguláris csapatok mozgóháborújává fejlesszük stb. Kitűnik tehát, hogy a japán rablók ellen viselt partizánháború Kínában túllépi a taktika kereteit és a stratégia szemszögéből is meg kell vizsgálnunk.”^9
9 Ugyanott, 140 — 141. old.

A későbbi események igazolták, hogy Mao Ce-tung elvtársnak „A japán területrablók elleni partizánháború stratégiájának kérdései” és „Az elhúzódó háborúról” című munkáiban megfogalmazott tételei teljes mértékben helyesek voltak. A kínai nép, kommunista pártjának vezetésével, az elhúzódó háború három szakaszát végigküzdve, önálló és független partizánakciók lefolytatásával és ezeknek mozgóháborúvá fejlesztésével, végül is megverte a japán területrablókat, s ezt a győzelmet a nép győzelmévé változtatta.

A japánellenes háború egyoldalú viselésére irányuló kuomintangista politika és a párton belüli jobboldali elhajlás csődje. A Mao Ce-tung elvtárs vezette Központi Bizottság helyes politikai irányvonalának győzelme
A párton belül és a párton kívül éles harc dúlt két irányzat: a Kínai Kommunista Pártnak a japán agresszió elleni általános háborút szem előtt tartó irányvonala és a Kuomintangnak a japán területrablók elleni háború egyoldalú viselésére irányuló politikája, a Mao Ce-tung vezette Központi Bizottság helyes politikai irányvonala és a Csen Sao-jü által képviselt jobboldali opportunista irányvonal között. A japán területrablók elleni háború eseményeinek alakulása már rövid idő múlva lehetővé tette, hogy bizonyos következtetéseket vonjanak le a párton belüli és a párton kívüli két irányzatból.

A 2 900 000 főnyi kuomintangista hadsereg a japán területrablók elleni passzív háború irányvonalának érvényesítése folytán igen hamar összeomlott az ellenséges hadseregek csapásai alatt. A háború megkezdésétől számított alig 15 hónap alatt a tengerparti körzetekből egészen Vuhanig vonult vissza, s az ország területének jelentős, Csahar, Szujjüan, Hopej, Santung, Sanhszi, Honan, Csiangszu, Csöcsiang, Anhuj, Csianghszi és Hupej tartományt magában foglaló része ellenséges megszállás alá került. Ezzel szemben a 8. hadsereg és más népi csapatok, a Kínai Kommunista Pártnak az általános ellenállási háborút szem előtt tartó irányvonalát követve, mögöttes területein mértek csapásokat az ellenségre, s hamarosan hatalmas erővé váltak, amelyek szembe tudtak szállni a japán agresszióval. A 8. és az Új 4. Hadsereg létszáma, amely közvetlenül a háború előtt 40 000 főre rúgott, 1938-ig több mint 180 000-re emelkedett. A népi hadsereg az ország nagy területeit — amelyeket a kuomintangista hadseregek sorsukra hagytak — felszabadította a megszállás alól, és létrehozta a szabad körzetek széles harci frontját, s így az ellenség mögöttes területe is hadszíntérré változott. 1938 folyamán a népi hadsereg ezen a hadszíntéren ismételten súlyos csapásokat mért a japán intervenciósok több mint 400 000 főnyi hadseregére.

A párton belüli két irányvonal szintén különböző eredményekre vezetett. A 8. hadsereg a Központi Bizottság és Mao Ce-tung helyes irányításával idejében kijavította a jobboldali elhajló hibákat, és gyorsan növelte létszámát. 1938-ban már 156 000 harcosa volt, míg a japán agresszió elleni háború elején mindössze 30 000 katonával rendelkezett. A 8. hadsereg nagy kiterjedésű szabad körzeteket hozott létre Észak-Kínában, s ezek a japán agresszió elleni harc támaszpontjai voltak. Ezzel szemben a jobboldali opportunisták befolyása alatt álló Új 4. Hadsereg 10 000-ről mindössze 25 000-re tudta növelni létszámát, képtelennek bizonyult arra, hogy a Jangce völgyében japánellenes támaszpontokat hozzon létre, s ezekben a körzetekben a partizánháború is igen kis arányokban folyt. A jobboldali elhajló elemek fő gondja az volt, hogy javaslatokat tegyenek a csangkajsekistáknak, s minden lépésüket összeegyeztessék a Kuomintang politikájával. A Kuomintang azonban figyelemre sem méltatta őket, s ennek következtében sok, a forradalom szempontjából fontos ügy holtvágányra jutott.

1938 október—novemberében a VI. pártkongresszuson választott Központi Bizottság Jenanban megtartotta 6. plenáris ülését, amelynek feladata az volt, hogy összegezze a japán területrablók elleni háború első szakaszának tapasztalatait és tanulságait, kijavítsa a jobboldali opportunista hibákat, és megszabja a párt feladatait a japán imperialista agresszió elleni harc új szakaszában. Ezen a plenáris ülésen Mao Ce-tung tartotta a politikai beszámolót, majd a zárszót is. Beszédeiben „Az egységfronton belüli függetlenség és önállóság kérdéséivel, majd „A háború és a stratégia kérdéseiével foglalkozott, s tüzetesen kifejtette azt a kérdést, hogy „milyen helyet foglal el a Kínai Kommunista Párt a nemzeti háborúban”. A plénum után az egész párt még világosabban megértette és tudatosan vállalta azt az óriási történelmi felelősséget, amelyet a japán imperialista agresszió elleni háború vezetése jelentett. Mao Ce-tung zárszavában még egyszer kimerítően megmagyarázta az egységfronton belüli önállóság és függetlenség elvét, s elítélte a jobboldali elhajló hibákat. Megállapította, hogy a „mindent az egységfront útján kell végrehajtani” formula helytelen, mert a Kuomintang mint uralkodó párt, „valamennyi pártot megfosztotta az egyenjogúságtól, és arra törekszik, hogy rájuk erőszakolja a saját vezetését, azt követeli tőlük, hogy vessék alá magukat parancsainak. Ha mi ilyen jelszót adnánk ki, és azt követelnénk a Kuomintangtól, hogy mindent a mi beleegyezésünkkel hajtson végre, teljesíthetetlen és nevetséges dolgot kívánnánk. Amennyiben »mindenhez«, amit tenni akarunk, előbb meg kell kapnunk a Kuomintang beleegyezését, mit csináljunk akkor, ha nem adja meg? Hiszen a Kuomintang arra törekszik, hogy korlátok közé szorítsa fejlődésünket, és az említett jelszó kiadásával csak saját magunkat vernénk béklyóba. Tehát semmiképpen sem szabad kiadnunk ezt a jelszót.”^10
10 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 2. köt. 399. old.

A mi irányvonalunk — mondotta Mao Ce-tung elvtárs — csak az egységfronton belüli önállóság és függetlenség irányvonala lehet, ami azt jelenti, hogy nem bontjuk meg az egységfrontot, de minden fontos dolgunkat önállóan és függetlenül intézzük. Mao Ce-tung zárszavában, a kínai társadalom sajátosságaiból és a kínai politikai harcok történetéből kiindulva, még egyszer igen alaposan megmagyarázta, miért oly rendkívül fontosak a Kínában folyó forradalmi harc szempontjából a háború és a stratégia kérdései. Ugyanakkor elítélte a partizánháború lebecsülését, azt az illúziót, hogy a japán imperialistákat a kuomintangista csapatokra támaszkodva le lehet győzni, valamint azt a követelést, hogy a pártmunkában a fő súlyt a Kuomintang uralmi körzeteiben folytatott legális tevékenységre kell áthelyezni. Hangsúlyozta, hogy az egész pártnak figyelmesen kell tanulmányoznia a katonai problémákat, a fő figyelmet a hadműveleti körzetekben és az ellenség mögöttes területein folyó tevékenységre kell irányítani, s a hadviselés fő módszerévé a partizánakciókat kell tenni. A Központi Bizottság 6. plénuma megvitatta és jóváhagyta Mao Ce-tung beszámolóját és zárszavát, s ugyancsak jóváhagyta a KKP Központi Bizottsága, Mao Ce-tung elvtárs vezetésével működő politikai irodájának helyes irányvonalát. Ilyenformán a plenáris ülés leküzdötte a Csen Sao-jü által képviselt jobboldali irányvonalat, és előkészítette a pártot a japán agresszió elleni háború új szakaszára.

SaLa