A kínai kommunista párt rövid története – 14. rész
A Kínai Kommunista Párt a Japán imperialista agresszió elleni háború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A nemzetközi helyzet és az ország belpolitikai helyzete a japán területrablók ellen folytatott háború idején — a stratégiai védekezés szakaszának lezárulása után és a stratégiai erőegyensúly szakaszának elején
A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának 6. plénuma után a japán agresszió elleni háborúban új szakasz kezdődött. 1938 októberében a japán imperialisták haderői megverték a kuomintangista hadsereget, s elfoglalták Kuangcsout és Vuhant. A japán seregek azonban nem folytathatták az előrenyomulást, mert a kommunista párt vezette nagyarányú partizánháború igen komolyan veszélyeztette a helyzetüket. A japán parancsnokság a kuomintang-csapatok frontján kénytelen volt beszüntetni a stratégiai támadást, s fő katonai erőit fokozatosan a mögöttes területekre dobni át — a felszabadított körzetek elleni támadásra. Ettől kezdve a felszabadított körzetek frontja a fő hadszíntér lett, a japán területrablók elleni háború első szakasza, a stratégiai védekezés szakasza lezárult, és megkezdődött a hadviselő felek viszonylagos erőegyensúlyának szakasza.

A stratégiai erőegyensúly szakaszában a nemzetközi helyzetben is, az ország belső helyzetében is nagy változások mentek végbe. 1939-ben még inkább kiéleződtek Angliának, az Egyesült Államoknak és Franciaországnak Németországgal fennálló ellentétei, s Európában háború tört ki Anglia—Franciaország és Németország között. Anglia és az Egyesült Államok attól tartva, hogy a Németországgal szövetkezett Japán keleten ellenük támad, igyekeztek elsimítani Japánnal a fennálló ellentéteiket, s ezért ismételten kifejezték azt az óhajukat, hogy a Kuomintang egyezzen meg a japán militaristákkal. A japán imperialisták viszont abban a törekvésükben, hogy minden erejüket a partizánmozgalom elleni harcra összpontosítsák, szintén hajlottak arra, hogy a Kuomintangot politikai eszközökkel késztessék a kapitulációra, s a katonai támadásnak csupán kisegítő szerepet szántak. Éppen ebben az időben a Kuomintangon belüli japánbarát klikk, amelyet az áruló Vang Csin-vej vezetett, nyíltan behódolt a japán militaristáknak, és az első számú áruló lett. A Csang Kaj-sek vezetése alatt álló klikk a japán agresszió elleni háborút mindjárt az elejétől fogva arra igyekezett felhasználni, hogy meggyengítse a kommunista pártot és általában a népi erőket. Különösen abban reménykedett, hogy a japán militaristák erősen meggyengítik, sőt talán teljesen meg is semmisítik a 8. hadsereget és valamennyi népi fegyveres alakulatot. A valóságban azonban az történt, hogy saját csapatai váltak jóval gyengébbekké, ezzel szemben a 8. hadsereg és a többi népi fegyveres alakulat mélyen betört az ellenség mögöttes területére, ahol összefogott a nép nagy tömegeivel, s gyorsan erősödött. A népi fegyveres erők növekedése országszerte messze túllépte azokat a kereteket, amelyeket a Csang Kaj-sek klikk állapított meg a számukra. Ilyen körülmények között a csangkajsekista Kuomintang fő erőit fokozatosan kezdte elvonni a japánellenes frontról — a kommunista párt ellen, a nép ellen folytatott harcra.

A kuomintangisták szakadatlanul tárgyaltak Japánnal, és a kapituláció veszélye komolyabban fenyegetett, mint valaha. A kuomintangisták fő katonai erőiket Kína északnyugati és délnyugati körzeteiben vonták össze, kerültek minden összeütközést a japán csapatokkal, s úgyszólván páholyból nézték a népi hadseregeknek a japán megszállók ellen vívott élethalálharcát. Ugyanakkor a Kuomintang teljesen felszámolta azokat a demokratikus jogokat, amelyeket a kommunista pártnak és a japán agresszióval szemben álló más pártoknak és csoportoknak az ellenállási háború első szakaszában sikerült kiharcolni. Ebben az időben a legjobb kommunisták, a hazafias érzelmű fiatalok és a demokrácia más harcosai közül sokat gyilkoltak meg, vagy zártak börtönbe, koncentrációs táborba.

1939 telétől kezdve a csangkajsekista Kuomintang még nagyobb erővel folytatta kommunistaellenes kampányát, amely a japán területrablók elleni háború megindítása óta az első ilyen kampány volt. A kuomintangista csapatok megtámadták a kínai országos demokratikus japánellenes mozgalom irányító központját — a sanhszi—kanszu—ninghsziai határterületet — amely egyben a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának székhelye is volt — és öt járását, a csunhuai, a hszünji, a csengningi, a ninghszieni és a csenjüani járást elfoglalták. Ugyanakkor a Sanhszi tartomány nyugati és délkeleti részén állomásozó 8. hadsereg és más japánellenes népi katonai alakulatok ellen is támadást intéztek. A Kuomintang provokációi következtében a japán agresszorok ellen küzdő sok harcos pusztult el tragikus módon. A kuomintangista reakciósok semmitől sem riadtak vissza — még attól sem, hogy a legaljasabb módon rágalmazzák a kommunista pártot és gyalázzák a kommunizmust.

Mao Ce-tung „az új demokráciáról” című munkája. Harc a Kuomintang első kommunistaellenes kampányának visszaveréséért. A japán agresszió elleni harc nemzeti egységfrontjának megteremtésével kapcsolatos irányvonal továbbfejlesztése
A helyzet rendkívül bonyolult és feszült volt. „Amikor a japán területrablók elleni háború megkezdődött — írta Mao Ce-tung —, népünk fellélegzett. Mindenki azt gondolta, hogy megtaláltuk a kivezető utat. A komor arcok egyszerre felderültek. Az utóbbi időben azonban újra sűrűsödni kezdett a megalkuvás légköre, újra felhangzott a kommunistaellenes jelszavak pokoli lármája, a kínai népet újra zsákutcába kergették … És ismét felmerült a kérdés: mihez kezdjünk? merre tart Kína?”^11
11 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 3. köt. Szikra 1954. 215. old.

A párt, a kialakult helyzetet figyelembe véve, 1939-ben nyilatkozatot tett közzé, amelyben kijelentette, hogy elszántan fog küzdeni „a japán agresszió elleni háború következetes végig viteléért, a kapituláció ellen, a szilárd összefogásért, a meghasonlás ellen, a szüntelen előrenyomulásért, a visszavonulás ellen”. A népi csapatok a kuomintangista seregek tekintetében szigorúan ragaszkodtak az önvédelem álláspontjához és ehhez az elvhez: „Ha nem bántanak minket, mi sem bántunk senkit, de ha bántanak, nem maradunk adósok.” És valóban, a népi csapatok a csangkajsekisták minden provokációjára, minden támadására megsemmisítő csapásokkal válaszoltak.

„Merre tart Kína?” Mao Ce-tung elvtárs ezt a döntő fontosságú kérdést „Az új demokráciáról” című, 1940 januárjában közzétett történelmi jelentőségű munkájában válaszolta meg. Ebben a munkában az 1917-es oroszországi Októberi Szocialista Forradalom győzelme után a nemzetközi helyzetben és Kína belső helyzetében végbement változások elemzése alapján kimutatta, hogy a kínai forradalmat a polgári demokratikus forradalom és a szocialista forradalom szakaszára lehet felosztani. Ugyanakkor megállapította, hogy a „Május 4. mozgalom” óta a kínai polgári demokratikus forradalmat már nem lehet a régi típusú polgári demokratikus forradalmak közé sorolni, mert új demokratikus forradalommá fejlődött. Mi az új demokratikus forradalom? „Az új demokratikus forradalom a proletariátus vezette széles néptömegek imperialistaellenes, antifeudális forradalma”; politikai programját illetőleg pedig azt a célt tűzi maga elé, hogy létrehozza a proletariátus által vezetett valamennyi imperialistaellenes és antifeudális erő szövetségének diktatúráján alapuló demokratikus köztársaságot,¹² s megteremtse a demokratikus centralizmus elvén alapuló népképviseleti rendszert.
¹² Ugyanott, 233. old.

Gazdasági téren ez a forradalom elkobozza és a népi állam tulajdonába adja a nagybankokat, a nagyipari, nagykereskedelmi és más monopolisztikus jellegű vállalatokat, s a gazdaság szocialista állami szektorának megteremtésére vezet, amelynek a népgazdaság vezető erejévé kell válnia. A földesúri birtokokat elkobozzák, s a földnélküli és kevés földű parasztok birtokába adják, hogy „a föld azé, aki megműveli” elv alapján meginduljon a dolgozó parasztok szövetkezeti gazdaságainak fejlődése. Ami pedig az új demokratikus forradalom kulturális programját illeti, ki kell fejleszteni „a proletariátus vezette széles néptömegek imperialistaellenes, antifeudális kultúráját”, vagyis az olyan kultúrát, amely nemzeti jellegű és tudományos tartalmú, s a munkások és parasztok nagy tömegeit szolgálja. Mao Ce-tung kimutatta, hogy ez a politikai, gazdasági és kulturális területen végbemenő forradalom a kínai forradalom első fázisa, első szakasza, és hogy ez a forradalom „szociális tartalmát tekintve új típusú burzsoá-demokratikus forradalom, de még nem proletár-szocialista forradalom”, még nem szünteti meg teljesen a kapitalista magántulajdon rendszerét. Ugyanakkor azonban Mao Ce-tung leszögezte: „A forradalom első fázisa, első szakasza semmiképpen sem vezethet Kínában a burzsoá diktatúra kapitalista társadalmának megteremtésére; ebben a szakaszban az a feladat, hogy a kínai proletariátus vezetésével megteremtsük a valamennyi kínai forradalmi osztály szövetségének diktatúráján alapuló új demokratikus társadalmat, és ilyenformán befejezzük az első szakaszt. Ezután a forradalom áttér a második szakaszra — a kínai szocialista társadalom felépítésének szakaszára.”^13
13 Ugyanott, 228-229. old.

Tehát Mao Ce-tung a gyarmati és félgyarmati országok forradalmáról szóló lenini elmélet alapján összegezte a kínai forradalmi mozgalomnak az elmúlt évszázad folyamán és különösen a párt megalapítása óta felhalmozódott tapasztalatait, részletesen kifejtette a kínai forradalomra és a demokratikus forradalom szakaszában megvalósuló építőmunkára vonatkozó nézeteit, s ezzel hatalmas elméleti fegyvert adott a párt és az egész nép kezébe. Mao Ce-tung elvtársnak „Az új demokráciáról” című munkája nyomán kő kövön nem maradt a reakciós kuomintangista klikk ellenforradalmárainak demagóg állításaiból, s így ez a mű jelentős mértékben hozzájárult a forradalmi erők megszilárdulásához.

E szakadatlan politikai, katonai és ideológiai harc során a csangkajsekista Kuomintang első kommunistaellenes kampánya 1940 tavaszára véglegesen kudarcba fulladt. A harc idején azonban egyes elvtársak hibákat követtek el, hol „balra”, hol meg jobbra hajlottak. „Egyesek úgy vélekednek — írta Mao Ce-tung —, hogy a harc az egységfront szakadására vezethet, mások meg azt mondják, hogy az olyan eszközhöz, mint a harc, minden korlátozás nélkül lehet folyamodni; a harmadik csoport helytelen taktikát követ a közbülső rétegeket illetően, a negyediknek pedig helytelen elképzelései vannak a vaskalaposokról.”^14
14 Ugyanott, 377-378. old.

Az elvtársak egy része úgy vélte, hogy a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang egységfrontja már fel is bomlott vagy rövidesen fel fog bomlani, és ismét olyan helyzet áll elő, amilyen 1927 és 1936 között, a polgárháború időszakában volt. Ezért a „baloldali” elhajló hibák meglehetősen széles körben elterjedtek. A Kínai Kommunista Párt Mao Ce-tung vezette Központi Bizottsága ezzel kapcsolatban számos útmutatást adott a japánellenes nemzeti egységfronton belüli taktikára vonatkozólag. Rámutatott, hogy akkor, amikor az ellenség mélyen betört az országba, továbbra is a Kína és Japán közötti nemzeti ellentétek a fő ellentétek, s megállapította, hogy a földbirtokos osztályt és a burzsoáziát kettősség jellemzi: egyrészt kisebb-nagyobb mértékben a Japánnal való szembeszállás álláspontjára helyezkednek, másrészt többé-kevésbé ingadoznak és reakciósak. Ami a Japánnal való szembeszállásra irányuló követeléseiket illeti, a pártnak az összefogás politikáját kell folytatnia. Ami viszont a különböző ingadozásaikat és reakciós elméleteiket illeti, ezek ellen a harc politikáját kell alkalmaznia. Ez azt jelenti, hogy a pártnak múlhatatlanul az összefogás és a harc politikájának útját kell követnie, az összefogást harccal, vagyis oly módon kell megvalósítania, hogy egyaránt küzd a „minden tekintetben összefogni, nem törődni a harccal” felfogásban megnyilvánuló jobboldali elhajlás ellen, és a „minden tekintetben harcolni, s nem törődni az összefogással” felfogásban megnyilvánuló „baloldali” elhajlás ellen.

A Mao Ce-tung elvtárs vezette Központi Bizottság továbbá megállapította, hogy sem a földbirtokos osztály, sem a burzsoázia nem egységes, és hogy a pártnak „különbséget kell tennie a japán rablók elleni harccal szembehelyezkedő, japánbarát beállítottságú nagybirtokosok és nagyburzsoázia, meg a japán rablókkal való harc mellett síkraszálló, angol—amerikai orientációjú nagybirtokosok és nagyburzsoázia között”, s „ugyanúgy különbséget kell tennie a kettős álláspontot elfoglaló, azaz a japán rablókkal való harc mellett síkraszálló, de ugyanakkor ingadozó, az összefogás mellett síkraszálló, de ugyanakkor a kommunisták ellen harcoló nagybirtokosok és nagyburzsoázia, meg a kevésbé kettős álláspontot elfoglaló nemzeti burzsoázia, közepes és kisebb földbirtokosok és haladó sensik között. Ezeken a megkülönböztetéseken alapul a mi politikánk”.^15
15 Ugyanott, 421. old.

A Mao Ce-tung vezette Központi Bizottság ennek az elemzésnek az alapján világosan megfogalmazta a taktikai elveket — „kibontakozáshoz kell segíteni a haladó erőket, meg kell nyerni a közbülső erőket, és el kell szigetelni a vaskalaposok kommunistaellenes klikkjét”¹⁶ — , s leszögezte, hogy a japán agresszió elleni háború időszakában a vaskalaposok elleni harcban ugyancsak követni kell az „igazságosság”, a „számítás” és az „önuralom” elvét.
¹⁶ Ugyanott, 420. old.

A párt a haladó erők kibontakozásának elősegítése, a közbeeső rétegek megnyerése és a vaskalaposok elszigetelése végett elhatározta, hogy a felszabadított körzetekben áttér a „háromharmados” rendszerre. Ez azt jelentette, hogy a hatalmi szervekben a funkciók egyharmad részét a munkások és a szegényparasztok közül kikerülő kommunistákkal, egyharmadát a kispolgársághoz tartozó haladó elemekkel, egyharmadát a nemzeti burzsoázia és a haladó sensik köréből kikerülő közbülső elemekkel kellett betölteni.

A hadseregnek és a felszabadított körzetek lakosságának harca a japán agresszorok irtóháborúi és a Kuomintang második kommunistaellenes kampánya ellen
A párt a csangkajsekista Kuomintang ellen irányuló harc szervezésével egyidejűleg a hadseregnek és a felszabadított körzetek lakosságának a japán területrablók ellen vívott hősies harcát is vezette. Az intervenciósok a 8. és az Új 4. Hadsereg, valamint a többi fegyveres népi alakulat ellen haderejüknek mintegy 60%-át vetették be. Abban a törekvésükben, hogy elvágják egymástól a szabad körzeteket, stratégiai vasútvonalak és műutak kiterjedt hálózatát hozták létre, a kiserődök és támaszpontok egész tömegét építették ki, s több ízben folytattak „irtóháborút”. A hadsereg és a felszabadított körzetek lakossága mindenütt szembeszállt az ellenséggel. A japánellenes háború harmadik évében, tehát egyetlen esztendő alatt, a 8. hadsereg több mint 6900 csatát vívott a japánok és a szolgálatukban álló kínai csapatokkal, s az ellenségnek több mint 113 000 katonáját és tisztjét semmisítette meg. A párt vezette népi forradalmi erők a japán intervenciósok elleni harc során egyre gyarapodtak. A 8. hadsereg létszáma, amely a japán területrablók elleni háború elején 30 000 fő volt, 1940-ig 400 000-re, az Új 4. Hadsereg létszáma pedig 10 000-ről 100 000-re növekedett. Kuangcsou eleste után Kuangtung tartományban — Tungcsiang környékén, továbbá Hajnan szigetén is alakultak partizánosztagok, amelyek a kommunista párt vezetésével harcra keltek a japán területrablókkal.

A forradalmi fegyveres erők a nép nagy tömegeivel szorosan együttműködve Észak-, Közép- és Dél-Kínában sok körzetet felszabadítottak, és számos partizánkörzetet hoztak létre, amelyeknek a lakossága együttvéve elérte a 100 milliót. Ezek a fegyveres erők a japánok és kínai szekértolóik seregeire mért csapásaikkal mintegy 700 000 ellenséges tisztet és katonát semmisítettek meg. Északkelet-Kínától egészen Hajnan szigetéig a felfegyverzett nép mindenütt harcba szállt az ellenséggel. A japán imperializmus agressziója elleni háború Kína történetében példa nélkül álló, hatalmas, az egész országban kibontakozó népi forradalommá változott. A japán területrablók ellen viselt háború során a Kínai Kommunista Párt taglétszáma is jelentősen megnőtt: 40 000-ről 800 000-re emelkedett.

A Kínai Kommunista Párt erősödése és a népi forradalmi erők sok győzelme csak fokozta a reakciós kuomintangista klikk gyűlöletét, úgyhogy haladéktalanul meg is indította a második kommunistaellenes kampányt. 1943 októberében a Kuomintang utasította a 8. és az Új 4. Hadsereg parancsnokságát a csapatoknak a Huangho-folyótól délre elterülő felszabadított körzetekből való kivonására, s ezzel egyidejűleg rágalomhadjáratot indított a kommunista párt és a népi fegyveres erők ellen. Ebben a helyzetben a párt, miután elítélte a rágalmazó kirohanásokat, nyugodtan megmagyarázta, miért nem vonulhat vissza a népi hadsereg a Huangho-folyótól délre fekvő körzetekből azonnal észak felé, s ugyanakkor bejelentette, hogy „a közös érdekek figyelembevételével a válság és a pusztulás elhárítása érdekében” az Új 4. Hadsereg Anhuj tartomány déli részén állomásozó reguláris egységeit a Jangce-folyótól északra fekvő körzetekbe szándékozik áthelyezni.

A pártnak ezek a rugalmas és kompromisszumos intézkedései, az a készsége, hogy az egész megmentése érdekében feláldozza a részt, a dolgozók nagy tömegeinek érdekeit fejezték ki, és megnyerték a közbülső erők rokonszenvét. Hsziang Jing, az Új 4. Hadsereg parancsnokhelyettese és politikai biztosa azonban a japán militaristák elleni háború első napjától kezdve állandóan jobboldali hibákat követett el. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának 6. plénuma után a Központi Bizottság határozatának megfelelően az Új 4. Hadseregben sok elvtárs kijavította a jobboldali hibákat. Csak Hsziang Jing és néhány társa nem értett egyet továbbra sem a Központi Bizottság útmutatásaival. Nem mozgósították harcra a tömegeket, nem növelték a népi fegyveres erőket, a japán beavatkozók által megszállt körzetekben nem szélesítették ki a japánellenes támaszpontokat, nem mertek keményen harcolni a Kuomintang reakciós politikája ellen. Mindez oda vezetett, hogy az Új 4. Hadsereg Anhuj tartomány déli részén állomásozó egységei a reakciós kuomintangista klikk nyomása folytán fölöttébb kedvezőtlen helyzetbe kerültek.

1941. január 4-én az Új 4. Hadsereg vezérkara és a parancsnoksága alatt álló katonai egységek — mintegy 10 000 harcos — Anhuj tartomány déli körzeteiből észak felé indultak. Hsziang Jing és társai a hadjárat első napjától fogva határozatlanok voltak, és sem erkölcsileg, sem szervezetileg nem készültek fel váratlan fejleményekre. Január 6-án a kuomintangista haderők váratlanul támadásba mentek át. Június 8-án az Új 4. Hadsereg alakulatai, a kuomintangista parancsnokság által megszabott útvonalon haladva, a Tajping és Csinghszien közti erdős vidékre értek, s itt csapdába estek: a környéken előre elhelyezett 70—80 000 főnyi kuomintangista csapatok teljesen bekerítették őket. Az Új 4. Hadsereg alakulatai a kuomintangista csapatok gyűrűjében nyolc napon át éjjel-nappal véres harcokat vívtak, és hősiesen visszaverték a szünet nélkül megújuló ellenséges támadásokat. Ezekben a harcokban végül is a katonák nagy része elesett. Je Tinget, az Új 4. Hadsereg parancsnokát foglyul ejtették, Hsziang Jinget, a helyettesét pedig megölték. Csang Kaj-sek ezután parancsot adott az Új 4. Hadsereg „likvidálására”, s több mint 200 000 katonát összpontosított, hogy a japánok és szekértolóik csapataival együtt semmisítsék meg azokat az egységeket, amelyek az Új 4. Hadseregből még megmaradtak. A csangkajsekista Kuomintangnak ez az ellenforradalmi tette a „dél-anhuji események” néven vált ismertté.

A párt Központi Bizottsága a leghatározottabban elítélte Csang Kaj-seknek az Új 4. Hadsereg „likvidálására” kiadott parancsát. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága mellett működő Forradalmi Katonai Tanács, válaszul a kuomintangista klikk e szörnyű gaztettére, megfelelő intézkedéseket tett, s Csen Jit az Új 4. Hadsereg új parancsnokává, Csang Jün-jit parancsnok-helyettesévé, Liu Sao-csit pedig a hadsereg politikai biztosává nevezte ki. A Kínai Kommunista Párt megbélyegezve a Kuomintang, valamint a japánok és szekértolóik csapatainak egyesült támadását, az egész országban tiltakozó mozgalmat indított. A Központi Bizottság leleplezte Csang Kaj-seknek a kommunista párt ellen irányuló aljas, népellenes, nemzetellenes tevékenységét, s megfogalmazta a dél-anhuji események nyomán keletkezett problémák megoldására alkalmas helyes követeléseket. A Központi Bizottság az „igazságosság”, a „számítás” és az „önuralom” elvének megfelelő következetes harcával a dél-anhuji események előtt és ezeket az eseményeket követően egyaránt jelentős eredményeket ért el: bár az Új 4. Hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett, teljes létszáma, amely közvetlenül a dél-anhuji események előtt 100 OOO főre rúgott, 135 000-re emelkedett. Közép-Kínában nyolc szabad körzet jött létre: Csiangszu tartomány középső, északi és déli részén, a Huangho-folyótól északra és délre, Hupej, Honan és Anhuj tartomány határán, Anhuj tartomány középső részén és Csöcsiang tartomány keleti részén.

Az ország határain belül és túl minden igazságszerető ember elítélte a csangkajsekista Kuomintangot. Politikai tekintetben a Kuomintang a dél-anhuji események következtében még jobban elszigetelődött. A kommunista párt kivívta a maga számára minden becsületes ember együttérzését, politikai tekintélye még jobban megnőtt. A közbeeső elemek táborának sok képviselője, akik azelőtt Csang Kaj-sekkel kapcsolatban különféle illúziókat tápláltak, ettől kezdve egyre tisztábban látták a helyzetet, demokratikus pártokat és csoportokat alakítottak, s a kommunista párttal együtt harcoltak a demokráciáért, a japán agresszió ellen. A Kuomintang második kommunista ellenes kampánya lényegében véve a Kínai Kommunista Párt győzelmével és a csangkajsekista Kuomintang vereségével végződött.

SaLa

Amit kivívtunk és írásba foglaltunk

A forradalomban csak az tartós, amit a proletariátus tömegei vívtak ki maguknak. Írásba foglalni csak azt érdemes, amit valóban szilárdan kivívtunk.

A III., Kommunista Internacionálé megalakulása Moszkvában 1919. március 2-án annak írásbafoglalása volt, amit nemcsak az orosz, nemcsak az oroszországi, hanem a német, osztrák, magyar, finn, svájci — egyszóval a nemzetközi proletártömegek vívtak ki.

S éppen ezért a III., Kommunista Internacionálé megalakulása maradandó dolog.

Alig négy hónappal ezelőtt még nem lehetett azt mondani, hogy a szovjet hatalom, a szovjet államforma nemzetközi vívmány. Volt benne valami, mégpedig lényeges valami, ami nemcsak Oroszországban, hanem minden kapitalista országban is fellelhető. De nem lehetett még megmondani, amíg a gyakorlatban ki nem próbáltuk, hogy milyen változásokat, milyen mély és milyen fontos változásokat fog hozni a világforradalom további fejlődése.

Ez a próba a német forradalom volt. Egy előrehaladott kapitalista ország — az egyik legelmaradottabb ország után — rövid idő alatt, alig százegynéhány nap alatt, a forradalomnak nemcsak ugyanazokat a fő erőit, nemcsak ugyanazt a fő irányát mutatta meg az egész világnak, hanem az új, a proletár demokráciának ugyanazt az alapvető formáját is: a szovjeteket.

Ugyanakkor pedig Angliában, abban a győztes országban, abban az országban, amely gyarmatokban a leggazdagabb, abban az országban, amely a legtovább volt híres arról, hogy a „társadalmi béke” példaképe, abban az országban, melyben a legrégibb a kapitalizmus, a szovjeteknek és a proletár tömegharc új szovjet formáinak, az üzemi bizalmi bizottságoknak — „Shop Stewards Committees” — széleskörű, feltartóztathatatlan, szüntelen és hatalmas erejű növekedését látjuk.

Amerikában, a legerősebb és legfiatalabb kapitalista országban, a munkástömegek erősen rokonszenveznek a szovjetekkel.

Megtört a jég.

A szovjetek az egész világon győztek.

Mindenekelőtt és mindenekfelett abban a tekintetben győztek, hogy megnyerték a proletártömegek rokonszenvét. Ez a legfontosabb. Az imperialista burzsoázia semmiféle bestiális kegyetlensége, a bolsevikok semmiféle üldöztetése és legyilkolása sem képes elvenni ezt a vívmányt a tömegektől. Mennél inkább tombol a „demokratikus” burzsoázia, annál maradandóbbak lesznek ezek a vívmányok a proletártömegek lelkében, érzésvilágában, tudatában, hősies harckészségében.

Megtört a jég.

S ezért folyt le olyan könnyen, olyan simán, olyan nyugodt és szilárd határozottsággal a kommunisták moszkvai nemzetközi konferenciája, amely megalapította a III. Internacionálét.

Írásba foglaltuk azt, amit már kivívtunk. Papírra vetettük azt, ami már bevésődött a tömegek tudatába. Mindenki tudta — sőt: mindenki látta, érezte, érzékelte, kiki saját országa tapasztalatain —, hogy erős lendülettel megindult egy új, a világon eddig példátlan erejű és mélységű proletármozgalom, hogy ezt a mozgalmat nem lehet beszorítani semmiféle régi keretbe, hogy ezt a mozgalmat nem képesek feltartóztatni sem a szűklátókörű zugpolitika nagymesterei, sem az angol-amerikai „demokratikus” kapitalizmus olyan világpolitikai tapasztalatokkal rendelkező vén rókái, mint Lloyd George és Wilson, sem a minden hájjal megkent Hendersonok, Renaudelek, Brantingok és a szociálsovinizmus többi lovagja.

Az új mozgalom a proletárdiktatúra felé halad — halad, minden ingadozás ellenére, a szörnyű vereségek ellenére, a hallatlan és hihetetlen „orosz” zűrzavar ellenére (ha a külsőségek alapján, kívülről ítéljük meg a dolgot) —, halad a milliós és tízmilliós proletártömegek áradatának minden akadályt elsöprő erejével a szovjet hatalom felé.

Ezt foglaltuk írásba. Határozatainkban, téziseinkben, beszámolóinkban és beszédeinkben lerögzítettük azt, amit már kivívtunk.

A forradalmi munkások új, gazdag, az egész világot felölelő tapasztalatainak éles fénye által megvilágított marxista elmélet segített bennünket a végbemenő folyamat egész törvényszerűségének megértésében. Segíteni fogja a kapitalista bérrabszolgaság megdöntéséért világszerte harcoló proletárokat, hogy világosabban felismerjék harci céljaikat, hogy szilárdabban haladjanak a már kijelölt úton, hogy biztosabban és tartósabban vívják ki a győzelmet, hogy megszilárdítsák a győzelmet.

A III., Kommunista Internacionálé megalapítása a nemzetközi Szovjet Köztársaságnak, a kommunizmus nemzetközi győzelmének előhírnöke.

1919. március 5.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 61. sz. 1919. március 6.

Lenin Művei. 28. köt. 502—504. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa