Így élt Lenin

„MERÉSZEN ÉS JÓZANUL”

A vérrozsdával borított hatalmas, toprongyos, korgó gyomrú nép a szovjethez áll,vagy akárcsak hajdan, a burzsujnak kaparja ki a tűzből a gesztenyét?

„…Forradalmat nem lehet »csinálni«, a forradalmak az objektíve (pártok és osztályok akaratától függetlenül) megérett válságokból és történelmi fordulatokból fejlődnek ki” – fejtette ki a világtörténelem alighanem legmerészebb, egyszersmind legjózanabb politikusa, Lenin.

Az 1917-es esztendő története: a forradalomérlelő válságok és fordulatok története Oroszországban. Az év elején a háborútól elkínzott, éhes és egyre dühösebb nép elégedetlensége elérte a kritikus pontot. Február közepe táján hatalmas sztrájkhullám söpört végig az országon. Szaporodtak a hadseregben a parancsmegtagadások, a lázadások. Felkísértett 1905 emléke. A robbanás viharos – és váratlan – gyorsasággal következett be. Február 23-án Pétervárott mindössze kilencvenezren sztrájkoltak; főleg munkásasszonyok tüntettek: kenyeret követeltek. 24-én és 25-én a sztrájk általánossá vált, s mind gyakoribbakká a politikai jelszavak: „Le a háborúval!” „Vesszen az önkényuralom!”

A cár és kormánya nem tudta fölmérni, mi történik tulajdonképpen. 24-én a cárné még azt írta a főhadiszálláson tartózkodó férjének: „…Ez, ami folyik, a söpredék mozgalma. A suhancok és lányok futkosnak és kiabálnak, hogy nincs kenyerük, egyszerűen azért, hogy zavart keltsenek, a munkások pedig azért, hogy zavarják a többiek munkáját. Ha jó kemény hideg lenne, bizonyára valamennyien otthon ülnének.” 25-én pedig a cár naiv parancsot táviratozott a pétervári városparancsnoknak: „Megparancsolom, hogy a fővárosban holnapra vessen véget a zavargásoknak…” Február 27-én (március 8-án) azonban a pétervári helyőrség átállt a felkelőkhöz. Megalakult a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje. A cárizmust gyakorlatilag megdöntötték. Pétervárott a polgárság részéről a hatalmat a városi közigazgatás vette át. Március 2-án (15-én) a cár lemondásra kényszerült, és megalakult az Ideiglenes Kormány.

Pétervárott közben utcai harcok folytak a rendőrséggel és a cárhű csapatokkal. Itt a februári forradalomnak mintegy 1300 halottja és sebesültje volt. (Kevesebb tehát, mint az egyetlenegy véres vasárnapnak.) Más helységekben a fordulat csaknem vértelenül zajlott le; ebben döntő szerepe volt annak, hogy a katonáknak elegük volt a háborúból, nagy többségük szembefordult a cárizmussal, vagy legalábbis jóindulatú semlegességet tanúsított a felkelők iránt.

A forradalomról Lenin Zürichben csak a cár lemondásának napján értesült. Épp megebédeltek, ő a könyvtárba készült, Krupszkaja meg mosogatott, amikor egyik emigránstársuk berohant hozzájuk a hírrel: „Ti nem tudtok semmit?! Oroszországban forradalom van!”

Ettől kezdve Leninnek nem volt se éjjele, se nappala. Iszonyúan szenvedett amiatt, hogy olyan távol van a forradalmi Oroszországtól. „Egyszerűen magamon kívül vagyok, hogy nem utazhatom Skandináviába” – írta még aznap, amikor a hírt megtudta, Inyessza Armandnak. „A forradalom híre óta Iljics szemét elkerülte az álom” – emlékezik vissza Krupszkaja. Szüntelenül a hazatérés lehetőségein töprengett. Egykettőre kiderült: Oroszország háborús szövetségesei – Anglia és Franciaország – nem engedik keresztül területükön a háborúellenes bolsevikokat. (A „honvédő” mensevikeket engedték, sőt segítették. Plehanovot és negyven társát angol hadihajó vitte Oroszországba.) Álmatlan éjszakáin fantasztikus hazatérési módok ötlöttek Lenin eszébe. Hogy talán haza lehetne jutni repülőgépen. Ez azonban a repülés akkori állapota mellett nyilvánvaló képtelenség volt. Aztán azt találta ki, hogy elváltoztatott külsővel, hamis svéd útlevéllel utazik. Útlevelet a svéd szociáldemokraták valószínűleg tudtak volna szerezni, a tervet az tette irreálissá, hogy Lenin nem beszélt svédül. „És mi lenne, ha az útlevélbe beíratnánk, hogy néma?” – kérdezte. Krupszkaja azonban kinevette: „Az ember könnyen elszólhatja magát. Elalszol, mensevikekről álmodsz, szidni kezded őket: »bitangok! bitangok!« – és fuccs az egész konspirációnak.”

Végül is egy mindezeknél fantasztikusabb terv valósult meg. Lenin, Krupszkaja és néhány társuk az Oroszországgal háborúban álló német császárság területén át jutott el Svédországba. Óriási kockázatot vállaltak. Lenin első perctől számolt azzal, hogy otthon hazaárulással vádolhatják, hadbíróság elé állíthatják. Meg is tett minden óvintézkedést. Lezárt vasúti kocsiban utaztak, s annyira őrizték „területenkívüliségét”, hogy még az őket felkereső német szociáldemokratákkal sem álltak szóba. Ennek ellenére életveszélyes vállalkozás volt. De Lenin egyszerűen nem tehetett mást. Ami most Oroszországban kezdődött – minden addigi munkájának, egész életének az értelmét jelentette.

Azt sem tudták, mire mennek haza. Lenin az úti előkészületek idején megfeszített erővel igyekezett tájékozódni, s – mint ez a Pravdának küldött híres „Leveleiből” (Levelek a távolból című cikksorozatából) kiderül – már ekkor világosan látta a forradalom jellegét és irányát. A pillanatnyi helyzetről azonban nem volt tiszta képe. Az orosz határon az elébük utazó bolsevikoktól meg is kérdezte: mit gondolnak, vajon letartóztatják-e őt Pétervárott? A hazaiak ezen jóízűt nevettek.

Nevethettek is. Lenin fogadtatása a fővárosban szabályos diadalmenet volt. „Köröskörül hullámzott, kavargott a tömeg… Vörös lobogók, kronstadti tengerészekből álló díszőrség, a Péter-Pál-erőd reflektorai, amelyek megvilágítják a Finn pályaudvartól a Ksesinszkaja-palotához vezető utat, páncélautók, az út két oldalán őrt álló munkások és munkásnők lánca…” – így írja le Krupszkaja a vonatról leszálltukkor elébük táruló képet. A pályaudvaron a mensevik vezetők is fogadták őket – a háború alatt Szentpétervárról Petrográdnak átkeresztelt főváros szovjetjeinek hivatalos képviselői. A bolsevikok főhadiszállásán – Ksesinszkaja táncosnőnek, cárok és nagyhercegek hajdani kegyencnőjének egykori palotájában – újabb ünnepség következett. Lenin több ízben is rövid beszédet tartott a pályaudvaron, a palota előtt az összegyűlt sokaságnak.

Diadalmas nap volt. Embertelenül nehéz napok, hetek, hónapok követték.

Oroszországban, 1917 áprilisában fölöttébb tisztázatlan volt a helyzet. A cárizmust a munkások és katonák elemi erejű felháborodása söpörte el. A polgári politikusok, akiknek valósággal ölükbe pottyant a hatalom, nem tudtak mit kezdeni vele. Tehetetlenkedtek, egy forradalmi helyzet kellős közepén vég nélküli ügyrendi vitákba kezdtek.(Hosszasan vitatták például, hogy a Téli Palotának melyik termében tartsa az Ideiglenes Kormány az üléseit.) Igen gyorsan nyilvánvalóvá vált az is, hogy a tömegek egyetlen követelését sem képesek – vagy nem akarják – kielégíteni. Tovább folytatták a háborút. A legcsekélyebb intézkedést sem tették sem a nagybirtok, sem a spekuláns tőke ellen. A földet követelő parasztoknak csak homályosan ígérgettek valami meghatározatlan, a bizonytalanul távoli jövőben végrehajtandó földreformot. Az éhséggel, a fűtőanyaghiánnyal sem tudtak megküzdeni. Ellenkezőleg: a nyomor soha nem látott mértékben növekedett. S amikor a petrográdiak mindezek láttán újból elégedetlenkedni kezdtek, nem jutott eszükbe semmi okosabb, mint a régi, cári recept: letartóztatások, katonaság. Csakhogy 1917-ben már hiányzott az ehhez szükséges erő…

A felkelés folyamán létrejött másik hatalom – a szovjetek – is csak alapszervezeteikben voltak többnyire forradalmiak. A csúcsszervezetekben (így a legfontosabban: a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetjében is) a mensevikek kezébe került a vezetés, akik, alaposan félreértve a helyzetet, polgári-demokratikus illúziókba ringatták magukat, a lojális parlamenti ellenzék szerepét akarták játszani az Ideiglenes Kormány mellett.

A spontán népfelháborodás szervezésében és irányításában fontos szerepet töltöttek be a bolsevikok. De kevés harcedzett, tapasztalt vezetőjük volt. Legtöbben – mint Lenin, Zinovjev, Kollontaj asszony és mások – emigrációból vagy – Szverdlov, Kamenyev, Sztálin, Rikov, Dzerzsinszkij, Ordzsonikidze, Saumjan meg a többiek – börtönből, száműzetésből tértek vissza 1917 tavaszán.

Sokan közülük úgy ítélték meg a forradalom jellegét, hogy most kizárólag polgári-demokratikus átalakulás van napirenden. A munkásosztálynak és pártjának az a dolga, hogy ezt támogassa és ösztönözze. Némelyek úgy vélték, hogy Oroszországban nem érett a helyzet a proletárforradalomra; a szocialista forradalomnak a fejlett tőkés országokban kell megkezdődnie. Mások türelmetlenségükben veszélyes kalandba hajszolták volna a pártot: követelték, hogy a munkásosztály most, rögtön ragadja magához a teljes hatalmat.

Leninnek hát megint nemcsak az ellenséggel, hanem legközvetlenebb munkatársaival és elvbarátaival is vitatkoznia kellett. A petrográdi pártbizottság április elején tartott értekezletén előadta híres Áprilisi téziseit, melyekben megállapította, hogy a burzsoázia immár képtelen bármiféle progresszív átalakulás vezetésére, s hogy a demokratikus forradalommal párhuzamosan Oroszországban napirendre került a szocialista forradalom. A februári forradalomban két hatalom jött létre – egyfelől az Ideiglenes Kormány, másfelől a szovjetek hatalma s ily módon felvillant egy merőben új történelmi lehetőség: az, hogy a munkásosztály a szovjeteken keresztül békés úton, fegyveres erőszak nélkül szerezze meg a hatalmat. Ehhez azonban az kell, hogy a forradalmi munkásság minden szinten átvegye a szovjetek vezetését, és a munkások többsége meggyőződjék a szocialista forradalom szükségességéről.

Lenint a petrográdi pártbizottság ülésén leszavazták. Elképzeléseit legtöbben az oroszországi helyzet nem ismeretéből fakadó illúziónak vélték. Április végén azonban, a rohamosan növekvő párt összoroszországi konferenciáján, programja teljes diadalt aratott. Hogy történhetett ez? Minden bizonnyal hozzájárult Lenin világos logikájú, fáradhatatlan agitációja, roppant meggyőző ereje. De legfőképpen azért történt így, mert a forradalmi tömegekkel szoros kapcsolatban álló küldöttek megérezték, hogy a lenini program forradalmi szükségszerűséget fejez ki.

Sok nehéz vitája volt még ezután Leninnek. Júliusban a türelmetlenekkel. Ekkor ugyanis a polgári vezetők és a tábornokok közös ellenforradalmi akciói következtében a békés fejlődés oly vonzó lehetősége megszűnt. Voltak, akik azonnali fegyveres felkelést követeltek. Lenin úgy vélte: korai még, a dolgozók többsége még nem lát tisztán, s kétséges, hogy támogatná-e a proletariátus harcát. „Kalandorvállalkozásokkal, lázadásokkal, szórványos ellenállással, a reakcióval való reménytelen, szórványos próbálkozásokkal most nem segíthetünk a dolgon, hanem csakis azzal, ha teljesen tisztában vagyunk a helyzettel, ha a munkásélcsapat állhatatos és kitart, s előkészítjük az erőket a fegyveres felkelésre” – írta ekkor. Szeptember végén, októberben pedig azokkal kellett megbirkóznia, akik nem vették észre, hogy a helyzet időközben megérett, s halogatni akarták az újabb felkelést: „Ha most nem vesszük kézbe a hatalmat, ha »várunk«, fecsegünk a Központi Végrehajtó Bizottságban, ha kielégít minket a »harc a szervért« (a szovjetért), a »harc a kongresszusért«, az annyit jelent, hogy romlásba döntjük a forradalmat.” „A szovjetkongresszusra »várni« kész idiotizmus, mert ez azt jelenti, hogy heteket veszítünk, márpedig most hetek, sőt napok döntenek el mindent” – írta a Központi Bizottságnak küldött leveleiben.

Februártól októberig legalább tízszer leszavazták, javaslatait számtalanszor elvetették. S ő, aki igazán nem volt haragtartó – egyetértett azzal, hogy visszavegyék a pártba az „internacionalista mensevikeket” (köztük Trockijt is, akivel annyi konfliktusa volt), hajlandó volt már másnap a legőszintébben együttműködni azzal, akivel előzőleg hevesen vitatkozott -, két ízben is szakításra gondolt, felajánlotta lemondását is központi bizottsági tagságáról. Miért volt ilyen makacs és határozott? Honnan volt ereje a naponta meg-megújuló harchoz? És miképp lehetséges, hogy végül minden lényeges kérdésben neki lett igaza?

Személyiségéről sokféle mítosz és ellenmítosz, legenda és ellenlegenda szövődött. Nem tartozik e könyv feladatai közé, hogy vitatkozzék velük, vagy éppen igazságot tegyen. Lenin életrajzának ismeretében azonban tényként fogadhatjuk el, hogy alkata: a tudós és a gyakorlati politikus ritka szerencsés ötvözete volt. Roppant műveltségű, hajlékony elme; sohasem hitte azt, hogy már mindent tud, hogy eljutott az egyszer s mindenkorra érvényes igazsághoz. Nem véletlen, hogy tőle származik a mondás: a marxizmus élő lelke a konkrét helyzet konkrét elemzése. Tudományos munkán iskolázott agya 1917 viharos hónapjaiban szélsebesen gyűjtötte és mindenkinél gyorsabban dolgozta fel az információkat. Különleges képessége volt arra, hogy észrevegye, mi az új, mi a fontos. Nem habozott saját, régebbi elképzeléseit módosítani, ha úgy látta, hogy a valóság új körülményeket teremtett – kisebbségben vagy akár egyedül maradva is kitartott mellettük azonban, ha meggyőződött róla, hogy megfelelnek a forradalom követelményeinek.

Egész életében a forradalomra készült. Nem csoda, hogy elemében volt 1917 forradalmas hónapjaiban. Pedig betegeskedett, s ráadásul újabb üldöztetésben volt része.

A júliusi fordulat után a Kerenszkij-kormány elhatározta: leszámol Leninnel és a bolsevikok néhány más vezetőjével. Hazatérésének módjába most, hónapok múltán belekapaszkodva elterjesztették róla, hogy a német császári kormány ügynöke. Kémkedés és hazaárulás vádjával bíróság elé akarták állítani.

Szégyenletes vádak egy politikusra, egy forradalmárra nézve… Lenin kezdetben jelentkezni akart, hogy bíróság előtt, nyilvános tárgyaláson tisztázza magát a képtelen vádak alól. Nem voltak pedig illúziói a bírósági eljárás törvényességét illetőleg. Feleségétől így búcsúzott: „Lehet, hogy nem látjuk többé egymást.” Kamenyevnek pedig átadott egy kis kék füzetet, azzal a kéréssel: okvetlenül hozza nyilvánosságra, ha őt „elteszik láb alól”. (A kék füzet az Állam és forradalom vázlatát, első fogalmazványát tartalmazta.)

A petrográdi bolsevikok eleinte nem tudtak dönteni: kell-e jelentkeznie Leninnek vagy sem? Akik a jelentkezés mellett voltak, nyilvános tárgyalásra, nagy hatású tisztázásra (és nagy agitációs lehetőségre) számítottak. Akik ellenezték, azzal érveltek, hogy Lenin és társai el sem jutnak a bíróságig, a reakciós rendőrök, katonatisztek már előbb megölik őket. (Alighanem az utóbbiak ítéltek helyesen. Polovcev tábornok, a Pétervári Katonai Kerület akkori parancsnoka – aki a júliusi napokban békés tüntetőkre lövetett – később, Párizsban közzétett emlékirataiban ezt írta: „A tiszt, akit Teriokiba azzal a reménnyel küldtem, hogy ráteszi a kezét Leninre, azt kérdezte tőlem, sértetlenül vagy holtan akarom-e, azt az urat megkapni… Mosolyogva válaszoltam, hogy a letartóztatottak nagyon gyakran szökést kísérelnek meg…”)

A bolsevikok Központi Bizottsága mindenesetre megbízottakat küldött a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságához: vállaljanak felelősséget azért, hogy Leninnek és Zinovjevnak nem esik bántódása, ha jelentkeznek. Ordzsonikidze, az egyik megbízott az asztalt verte: „Tudják, mit csinálunk magukkal, ha Leninnek baja esik? Elvágjuk a torkukat!” A Végrehajtó Bizottság képviselője őszintén bevallotta, hogy nem tudnak felelősségei vállalni Lenin életéért. Ezek után a bolsevik KB-tagok úgy döntöttek: Leninnek és Zinovjevnak illegalitásban kell maradnia.

Jemeljanov fegyvergyári munkás családjának védelme alatt, Razliv állomás közelében, egy tóparti kunyhóban éltek. Szűkösen, kényelmetlenül laktak; a biztonság sem volt valami nagy, a környéken sok nyaraló, vadász, kiránduló mászkált. Lenin Jemeljanov segítségével a bokrok sűrűjében „zöld dolgozószobát” rendezett be magának, s miközben türelmetlenül várta a Petrográdból érkező újságokat, fogadta és útnak indította az illegális futárokat, intenzív elméleti munkát is végzett: jórészt itt írta meg A fenyegető katasztrófa, és hogyan harcoljunk ellene, Állam és forradalom, Megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat ? című munkáit.

Ezekben a tanulmányokban Lenin már azzal foglalkozott: mi történik azután, hogy a proletariátus a győztes forradalomban kezébe veszi az államhatalmat? Összefoglalta (és az opportunistákkal szemben megvédte), az újabb történelmi tapasztalatok alapján kibővítette, konkretizálta és elmélyítette a marxizmus államelméletét, kidolgozta a proletárdiktatúra államhatalmának alapelveit.

Leninnek ezek a munkái – és különösen az Állam és forradalom – a marxizmusnak ma ugyanolyan alapművei, mint (mondjuk) a Kommunista Kiáltvány.

Augusztus végén – elváltoztatott külsővel, hamis útlevéllel, egy bolsevik mozdonyvezető fűtőjeként – Finnországba ment. Ezután jó egy hónapig innen küldte helyzetelemző, tanácsokat adó és vitatkozó cikkeit az újságoknak, leveleit a petrográdi és moszkvai bolsevikoknak.

Nincs pontos adat arról, mikor tért vissza Petrográdba. A kortársak közül némelyek úgy emlékeznek, hogy szeptember végén, mások szerint október első napjaiban. Érthető: hiszen illegalitásban élt, hollétéről alig néhányan tudtak. Bizonyosra vehető azonban, hogy október 8-án már Petrográdban írta Egy kívülálló tanácsai című híres cikkét, melyben a fegyveres felkelés elveit és taktikáját tisztázta. Ősz parókában, borotvált arccal részt vett a párt Központi Bizottságának október 10-i és 16-i ülésén is, melyen – hosszú és éles vita után – a fegyveres felkelés előkészítéséről döntöttek.

Időközben ugyanis nagyot változott a helyzet. Kornyilov tábornok kora őszi ellenforradalmi kísérlete felnyitotta a munkások és a katonák szemét. A cári rendszer visszaállítására törekvő tábornokkal szemben Petrográd egész munkássága megmozdult. A bolsevikok kezdeményezésére a munkások felfegyverkeztek. Kornyilov csapataihoz agitátorokat küldtek, akik megmagyarázták, a jórészt kaukázusi katonáknak: mit akar a tábornok, és mit a forradalom. Az ellenforradalmárok nem is jutottak el Petrográdig; a Kornyilov-féle összeesküvés széthullott. A munkások és katonák öntudata, tisztánlátása viszont nagyot nőtt. Ősszel már a legtöbb helyen bolsevik többségű szovjeteket választottak. A petrográdi és a moszkvai szovjetben is a bolsevikok szereztek többséget. „A többség most mögöttünk van. Politikailag a helyzet megérett a hatalom átvételére” – mondta a Központi Bizottság ülésén Lenin.

A hangsúly a felkelés technikai előkészítésére – harci osztagok alakítására, fegyverek szerzésére, a taktikai tervek kidolgozására – tolódott át. Ezt a siker érdekében szigorú titokban kellett tartani. Zinovjev és Kamenyev azonban azt hitte, hogy a fegyveres felkelés megszervezése is nyilvános vita témája lehet. Példátlan indiszkréciót követtek el: sajtónyilatkozatban határolták el magukat a fegyveres felkelés lenini tervétől.

Kerenszkij a veszély láttán cselekvésre határozta el magát. Október 23-áról 24-ére (november 5-éről 6-ára) virradó éjjel le akarta záratni a Néva hídjait, hogy a külvárosokat elszigetelje. A bolsevik pártot pedig törvényen kívül akarta helyeztetni.

Október 24-én (november 6-án) reggel tisztiiskolások megtámadták és megszállták a bolsevik párt központi nyomdáját. Támadást terveztek a Szmolnij ellen is. (Az úri kisasszonyok hajdani nevelőintézete akkor már a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának, a Petrográdi Szovjetnek és a bolsevik párt Központi Bizottságának székhelye volt.)

A Központi Bizottság megbízta a Forradalmi Katonai Tanácsot, hogy azonnal tisztítsa meg a nyomdát a katonaiskolásoktól. Megkezdődött a fegyveres harc a hatalomért.

Lenin ezt a napot még illegális lakásán töltötte. Este azonban – amikor a Központi Bizottság összekötője révén értesült róla, hogy mi a helyzet a városban – álruhában, parókásan, s mintha a foga fájna, bekötött arccal a forrongó városon át a Szmolnijba ment.

Szállásadójának, Fofanovának – aki a többiekkel együtt napközben még úgy vélte: túlságosan bizonytalan a helyzet, Leninnek egyelőre nem szabad a Szmolnijba mennie – egy cédulát hagyott: „Oda mentem, ahova nem akarták, hogy elmenjek. Viszontlátásra! Iljics. ”

„Amikor megláttam, hogy Vlagyimir Iljics nem a fedőnevét használta, hanem a lakonikus Iljicset, hirtelen megnyugodtam. Már nem féltettem őt. Iljics tudja, mit csinál – mondtam magamnak. Mégis elhatároztam, hogy utána megyek a Szmolnijba. Ott éppen akkor pillantottam meg, amikor levette a kabátját és a kabátjával együtt a parókáját” – így emlékezik vissza Fofanova arra a pillanatra, amikor Lenin végérvényesen kilépett az illegalitásból.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa