A forradalom tanulságai

Minden forradalom éles fordulat a nép óriási tömegeinek életében. Ha az ilyen fordulat még nem érett meg, nem mehet végbe igazi forradalom. És mint ahogy az életben minden fordulat sok mindenre megtanítja az embert, arra kényszeríti, hogy sok mindent átéljen és átérezzen, a forradalom is rövid idő alatt a legtartalmasabb és legértékesebb tanulságokat nyújtja az egész népnek.

Forradalom idején az emberek milliói és tízmilliói többet tanulnak egy hét alatt, mint a közönséges, álmos életnek egész esztendeje alatt. Mert az egész nép életének hirtelen fordulatánál különösen világosan látható, hogy a népnek mely osztályai milyen célokat akarnak elérni, milyen erővel rendelkeznek, milyen eszközöket alkalmaznak.

Minden öntudatos munkásnak, katonának, parasztnak jól át kell gondolnia az orosz forradalom tanulságait, különösen most, július végén, amikor már világosan látható, hogy forradalmunk első szakasza kudarccal végződött.

I

Valóban, nézzük csak meg, mit akartak elérni a munkások és a parasztok tömegei, amikor forradalmat hajtottak végre? Mit vártak a forradalomtól? Mindenki tudja, hogy szabadságot, békét, kenyeret, földet vártak tőle.

És mit látunk most?

Szabadság helyett kezdik helyreállítani a régi önkényt. A fronton a hadseregben bevezetik a halálbüntetést, bíróság elé állítják a parasztokat a földesúri földek önhatalmú elfoglalásáért. Szétrombolják a munkáslapok nyomdáit. Bírói ítélet nélkül betiltják a munkáslapokat. Letartóztatják a bolsevikokat, gyakran anélkül hogy bármilyen vádat emelnének ellenük, gyakran pedig nyilvánvaló rágalmak alapján.

Felmerülhetne talán az az ellenvetés, hogy a bolsevikok üldözése nem jelenti a szabadság megsértését, mert csak bizonyos személyeket üldöznek bizonyos vádak alapján. Ez az ellenvetés azonban tudatos és nyilvánvaló hazugság, mert hogyan lehet egyes személyek bűntettei miatt egy nyomdát szétrombolni és lapokat betiltani, még ha a vádak beigazolódtak is és a bíróság megállapította helyességüket. Egészen más volna a helyzet, ha a kormány törvény által üldözendőnek nyilvánítaná az egész bolsevik pártot, a bolsevik irányzatot, a bolsevik nézeteket. De mindenki tudja, hogy a szabad Oroszország kormánya semmi ehhez hasonlót nem tehetett és nem is tett.

Hogy a bolsevikok ellen emelt vádak rágalmak, azt a legjobban az mutatja, hogy a földbirtokosok és a tőkések újságai már akkor is veszettül szidták a bolsevikokat a háború ellen, a földesurak és a kapitalisták ellen vívott harcukért és már akkor is nyíltan követelték a bolsevikok letartóztatását és üldözését, amikor még egyetlen vádat sem agyaltak ki egyetlen bolsevik ellen sem.

A nép békét akar. A szabad Oroszország forradalmi kormánya azonban újra hódító háborúba kezdett, ugyanazoknak a titkos szerződéseknek alapján, amelyeket II. Miklós, a volt cár kötött az angol és a francia kapitalistákkal azért, hogy az orosz kapitalisták kifoszthassanak idegen népeket. Ezeket a titkos szerződéseket még mindig nem hozták nyilvánosságra. A szabad Oroszország kormánya kifogásokkal tért ki ez elől és nem ajánlott fel igazságos békét valamennyi népnek.

Nincs kenyér. Megint éhínség fenyeget. Mindenki látja, hogy a kapitalisták és a gazdagok lelkiismeretlenül becsapják a kincstárt a hadiszállításoknál (a háború most naponta 50 millió rubelbe kerül a népnek), hallatlan nyereségeket zsebelnek be a magas árak révén, de semmi sem történt annak érdekében, hogy az élelmiszertermelést komolyan nyilvántartsák és az élelmiszereket a munkások között szétosszák. A tőkések egyre arcátlanabbak lesznek, az utcára dobják a munkásokat — s mindez akkor történik, amikor a nép nyomorog, mert nincs áru.

A parasztság óriási többsége a kongresszusok hosszú során ország-világ előtt világosan kijelentette, hogy a földesúri földtulajdont igazságtalanságnak és rablásnak nyilvánítja. A kormány pedig, amely forradalmi és demokratikus kormánynak nevezi magát, hónapok óta orruknál fogva vezeti a parasztokat, és ígéretekkel és halogatásokkal ámítja őket. A kapitalisták hónapokig nem engedték meg Csernov miniszternek, hogy a föld adás-vételét tiltó törvényeket kibocsássa. És amikor ezt a törvényt végre kibocsátották, a kapitalisták aljas rágalomhadjáratot indítottak Csernov ellen, s ez a hajsza még ma is folyik. A kormány olyan arcátlanságra vetemedett a földesurak védelmében, hogy a parasztokat bíróság elé kezdi állítani a föld „önhatalmú” elfoglalása miatt.

A parasztokat orruknál fogva vezetik, amikor arra akarják őket rábírni, hogy várjanak az Alkotmányozó Gyűlésig. Ennek a gyűlésnek az összehívását viszont a kapitalisták folyton halogatják. Most, amikor a bolsevikok követelésének hatására ezt az összehívást szeptember 30-ra kitűzték, a kapitalisták jajgatnak, hogy ez „lehetetlenül” rövid idő, és az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának elhalasztását követelik … A kapitalisták és földesurak pártjának, a „kadetok” pártjának, vagy a „népszabadság” pártjának legbefolyásosabb tagjai, például Panyina, nyíltan azt hirdetik, hogy az Alkotmányozó Gyűlés összehívását el kell halasztani a háború befejezéséig.

A földdel várjatok az Alkotmányozó Gyűlésig. Az Alkotmányozó Gyűléssel várjatok a háború végéig. A háború végével várjatok a teljes győzelemig. Lám mi sül ki ebből. A tőkések és földesurak, akiknek többségük van a kormányban, valósággal csúfot űznek a parasztokból.

II

De hogyan történhetett meg ilyesmi egy szabad országban, a cári hatalom megdöntése után?

Egy szabadságától megfosztott országban a népet a cár és maroknyi földesúr, tőkés és hivatalnok kormányozza, akiket senki sem választott.

Szabad országban a népet csak azok kormányozzák, akiket a nép maga választott meg erre. A választásoknál a nép pártokra oszlik és rendszerint a lakosság minden osztálya külön pártot alakít, így például külön pártot alakítanak a földesurak, a tőkések, a parasztok, a munkások. Ezért a nép kormányzása szabad országokban a pártok nyílt harca és szabad megegyezése útján történik.

1917. február 27-e, a cári hatalom megdöntése után Oroszországot körülbelül négy hónapon át szabad országként kormányozták, vagyis Szabadon alakult pártok nyílt harca és szabad megegyezése útján. Ahhoz tehát, hogy megértsük az orosz forradalom fejlődését, mindenekelőtt azt kell tanulmányoznunk, hogy melyek voltak a fő pártok, mely osztályoknak az érdekeit védték és milyen volt ezeknek a pártoknak kölcsönös viszonya.

III

A cári hatalom megdöntése után az államhatalom az első Ideiglenes Kormány kezébe került. Ez a kormány a burzsoázia, vagyis a tőkések képviselőiből állott, akikhez a földesurak is csatlakoztak. Az első helyen a „kadet” párt, a tőkések legfőbb pártja állott, mint a burzsoázia uralkodó és kormányzó pártja.

A hatalom nem véletlenül került ennek a pártnak a kezébe, bár a cári csapatok ellen persze nem a tőkések harcoltak, a szabadságért nem ők ontották vérüket, hanem a munkások és a parasztok, a matrózok és a katonák. A hatalom azért került a tőkések pártjának kezébe, mert ennek az osztálynak a kezében volt a gazdagság, a szervezettség és a tudás ereje. Az 1905 utáni időben és különösen a háború folyamán Oroszországban a szervezkedés terén a legnagyobb eredményeket a tőkések és a hozzájuk csatlakozott földesurak osztálya érte el.

A kadetok pártja mindig monarchista párt volt, 1905-ben is, 1905-től 1917-ig is. Miután a nép legyőzte a cári zsarnokságot, ez a párt republikánus pártnak nyilvánította magát. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy valahányszor a nép legyőzte a monarchiát, a tőkések pártjai mindig hajlandók voltak republikánus pártokká válni, csak hogy fenntarthassák a kapitalisták kiváltságait és a nép feletti korlátlan uralmukat.

Szavakban a kadet párt a „népszabadság” híve. A valóságban a tőkések mellett van, és mindjárt ennek a pártnak az oldalára álltak a földesurak, a monarchisták, a feketeszázasok valamennyien. Ennek bizonyítéka — a sajtó és a választások. A forradalom után valamennyi polgári újság és az egész feketeszázas sajtó egy követ fújt a kadetokkal. A monarchista pártok, minthogy nem mertek nyíltan fellépni, a választásokon, például Petrográdban, a kadet pártot támogatták.

A kadetok, miután kezükbe vették a kormányhatalmat, minden erejükkel azon voltak, hogy folytassák azt a hódító rablóháborút, amelyet II. Miklós cár kezdett, aki titkos rablószerződéseket kötött az angol és francia tőkésekkel. Ezekben a szerződésekben az orosz tőkéseknek azt ígérték, hogy győzelem esetén birtokukba vehetik Konstantinápolyt is, Galíciát is, Örményországot is stb. A népet viszont a kadetok kormánya mindenféle üres kifogásokkal és ígéretekkel traktálta, s minden fontos, a munkások és a parasztok szempontjából nagyjelentőségű ügynek az eldöntését az Alkotmányozó Gyűlésig halasztotta, a Gyűlés összehívásának időpontját viszont nem határozta meg.

A nép, a szabadságot kihasználva, kezdett önállóan szervezkedni. A munkásoknak és parasztoknak, akik Oroszország népességének túlnyomó többségét alkotják, fő szervezetei a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjei voltak. Ezek a Szovjetek már a februári forradalom idején kezdtek megalakulni, s néhány héttel a forradalom után Oroszország legtöbb nagyvárosában és számos kerületében a Szovjetek már a munkásosztály és a parasztság minden öntudatos haladó elemét egyesítették.

A Szovjeteket teljesen szabadon választották. A Szovjetek valóban a néptömegek, a munkások és a parasztok szervezetei voltak. A Szovjetek valóban a nép óriási többségének szervezetei voltak. A katonamundérba bujtatott munkások és parasztok fel voltak fegyverezve.

Magától értetődik, hogy a Szovjetek kezükbe vehették volna és kezükbe is kellett volna venniök az egész államhatalmat. Az Alkotmányozó Gyűlés összehívásáig a Szovjeteken kívül semmiféle más hatalomnak nem kellett volna lennie az államban. Csak ebben az esetben vált volna forradalmunk valóban népi, valóban demokratikus forradalommá. A dolgozó tömegek, amelyek valóban békére törekednek, amelyeknek valóban nem érdekük a hódító háború, csak ebben az esetben foghattak volna hozzá egy olyan politika határozott és következetes megvalósításához, amely a hódító háborúnak is véget vetett volna és a békéhez is elvezetett volna. Csak ebben az esetben tudták volna a munkások és a parasztok megzabolázni a tőkéseket, akik őrült összegeket kerestek a „háborún” és az országot gazdasági romlásba és ínségbe juttatták. A Szovjetekben azonban a küldöttek kisebb része állott a forradalmi munkások pártja, a bolsevik szociáldemokraták oldalán, akik azt követelték, hogy az egész államhatalmat a Szovjetek kezébe adják át. A Szovjetek küldötteinek nagyobb része a mensevik szociáldemokraták és az eszerek oldalán állott, akik ellenezték azt, hogy a hatalom átmenjen a Szovjetek kezébe. Ezek a pártok a burzsoázia kormányának eltávolítása és a Szovjetek kormányával való felváltása helyett a burzsoázia kormányának támogatása, a burzsoázia kormányával való megegyezés és a közös kormány alakítása mellett szálltak síkra. A forradalom egész fejlődésének fő tartalmát a forradalom kezdete óta eltelt 5 hónap folyamán a nép többségének bizalmát bíró eszer pártnak és mensevik pártnak ez a burzsoáziával folytatott paktáló politikája alkotja.

IV

Nézzük meg mindenekelőtt, hogyan folyt az eszereknek és a mensevikeknek ez a paktálása a burzsoáziával, s azután keressük meg a magyarázatát annak a körülménynek, hogy a nép többsége megbízott bennük.

V

A mensevikek és az eszerek az orosz forradalom minden szakaszában hol ilyen, hol amolyan formában paktáltak a tőkésekkel.

1917. február utolsó napjaiban, alighogy győzött a nép és megdőlt a cári hatalom, a tőkések Ideiglenes Kormánya bevette tagjai közé Kerenszkijt, mint „szocialistát”. A valóságban Kerenszkij soha nem volt szocialista, hanem csak trudovik volt; „szociálforradalmárnak” pedig csak 1917 márciusától vallotta magát, amikor ez már nem járt veszéllyel, sőt előnyös volt. Kerenszkij révén, aki a Petrográdi Szovjet elnökhelyettese volt, a tőkések Ideiglenes Kormánya mindjárt azon szorgoskodott, hogy a Szovjetet magához láncolja és megszelídítse. A Szovjet — illetve a Szovjet eszer és mensevik többsége — engedte magát megszelídíteni és a tőkések Ideiglenes Kormányának megalakulása után azonnal beleegyezett abba, hogy „támogatja” ezt a kormányt, „amennyiben” beváltja ígéreteit.

A Szovjet az Ideiglenes Kormány működését felülvizsgáló, ellenőrző szervnek tekintette magát. A Szovjet vezérei megalakították az úgynevezett „összekötő bizottságot”, vagyis a kormánnyal való összeköttetés, érintkezés fenntartására hivatott bizottságot. Ebben az összekötő bizottságban a Szovjet eszer és mensevik vezérei állandóan tárgyaltak a tőkések kormányával és tulajdonképpen nem is voltak egyebek, mint tárcanélküli vagy nemhivatalos miniszterek.

Egész március és majdnem egész április folyamán is ez volt a helyzet. A tőkések halogatáshoz és kibúvókhoz folyamodtak, s igyekeztek időt nyerni. A tőkések kormánya ez alatt az idő alatt egyetlenegy csak valamennyire is komoly lépést sem tett a forradalom továbbfejlesztése érdekében. Sőt, a kormány még a legközvetlenebb feladata, az Alkotmányozó Gyűlés összehívása érdekében sem tett semmit a világon, nem fordult ezzel a kérdéssel a vidékhez, sőt még csak központi bizottságot sem alakított a kérdés előkészítése céljából. A kormánynak csak egyre volt gondja, arra, hogy a nemzetközi rablószerződéseket, amelyeket a cár Anglia és Franciaország tőkéseivel kötött, titokban felújítsa, hogy a forradalmat minél óvatosabban és minél észrevétlenebbül fékezze, hogy mindent megígérjen, de semmit se teljesítsen. Az eszerek és a mensevikek az „összekötő bizottságban” a fajankók szerepét játszották, akiket hangzatos frázisokkal, ígéretekkel, „majd holnap”-okkal traktáltak. Az eszerek és a mensevikek, mint az ismert mesében a holló, felültek a hízelgésnek és élvezettel hallgatták a tőkéseket, akik bizonykodtak, hogy nagyrabecsülik a Szovjeteket és egyetlen lépést sem tesznek nélkülük.

A valóságban pedig telt, múlt az idő és a tőkések kormánya egyáltalán semmit sem tett a forradalom érdekében. Arra azonban volt ideje, hogy ezalatt a forradalom ellen felújítsa a titkos rablószerződéseket, helyesebben, hogy megerősítse és „felélessze” azokat az angol-francia imperializmus diplomatáival ugyancsak titokban folytatott további tárgyalások útján. Arra volt ideje, hogy ezalatt a forradalom ellen lerakja a működő hadsereg tábornokai és tisztjei ellenforradalmi szervezkedésének (vagy legalábbis egymáshoz való közeledésének) alapjait. Arra volt ideje, hogy a forradalom ellen hozzáfogjon a nagyiparosok, gyárosok megszervezéséhez, akik a munkások nyomására kénytelenek voltak egyik engedményt a másik után tenni, de ugyanakkor kezdték szabotálni (rontani) a termelést és előkészíteni leállítását, amire csak az alkalmas pillanatot várták.

Az élenjáró munkásoknak és parasztoknak a Szovjetekben való szervezése azonban szakadatlanul folyt. Az elnyomott osztályok legjobbjai érezték, hogy a kormány a Petrográdi Szovjettel kötött megegyezés ellenére, Kerenszkij ékesszólása ellenére, az „összekötő bizottság” ellenére, továbbra is a nép ellensége, a forradalom ellensége marad. A tömegek érezték, hogy ha nem törik meg a tőkések ellenállását, a béke ügye, a szabadság ügye, a forradalom ügye menthetetlenül elbukik. A tömegek türelmetlensége és elkeseredése fokozódott.

VI

Ez a türelmetlenség és elkeseredés április 20—21-én kirobbant. A mozgalom elemi erővel tört ki, anélkül hogy bárki is előkészítette volna. A mozgalom annyira élesen a kormány ellen irányult, hogy az egyik ezred fegyveresen kivonult és megjelent a Mária-palota előtt, hogy letartóztassa a minisztereket. Mindenki előtt teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy a kormány nem tarthatja magát. A Szovjetek kezükbe vehették volna a hatalmat, anélkül hogy bárki a legcsekélyebb ellenállást is tanúsította volna (és ezt meg is kellett volna tenniök). Ehelyett azonban az eszerek és a mensevikek a tőkések bukófélben levő kormányát támogatták, még jobban belegabalyodtak a velük való paktálásba és még végzetesebb lépéseket tettek, amelyek a forradalom pusztulásához vezettek.

A forradalom olyan gyors és alapos iskola valamennyi osztály számára, amilyenre a megszokott, békés időben nincsen példa. A tőkések, akik a legjobban vannak megszervezve, a legtöbb tapasztalattal rendelkeznek az osztályharc és a politika terén, a többieknél gyorsabban tanultak. Amikor látták, hogy a kormány helyzete tarthatatlan, ahhoz a módszerhez folyamodtak, amelyet más országok tőkései 1848 után több évtizeden át alkalmaztak a munkásság elbolondítására, megosztására és gyengítésére. Ez a módszer — az úgynevezett „koalíciós”, azaz a burzsoáziából és a szocializmus renegátjaiból alakított közös kormány.

Azokban az országokban, ahol a szabadság és a demokrácia a forradalmi munkásmozgalommal együtt a leghosszabb ideje fennáll, Angliában és Franciaországban, a tőkések sokszor és nagy sikerrel alkalmazták ezt a módszert. A „szocialista” vezérek, azzal hogy a burzsoázia kormányába beléptek, múlhatatlanul a tőkések dróton rángatott figuráivá, bábjaivá, cégérévé, a munkások becsapására szolgáló eszközzé váltak. Oroszország „demokrata és republikánus” tőkései ugyanezt a módszert alkalmazták. Az eszerek és a mensevikek azonnal hagyták magukat elbolondítani, és május 6-án a „koalíciós” kormány, Csernov, Cereteli és társai részvételével, ténnyé vált.

Az eszer és a mensevik párti tökfilkók ujjongtak s önelégülten sütkéreztek vezéreik miniszteri dicsfényének sugaraiban. A tőkések dörzsölték kezüket örömükben, hogy segítőtársakat kaptak a nép ellen „a Szovjetek vezéreinek” személyében, hogy ígéretet kaptak tőlük arra, hogy támogatni fogják a „támadó hadműveleteket a fronton”, vagyis a már félbeszakadt imperialista rablóháború felújítását. A tőkések ismerték ezeknek a vezéreknek egész felfújt tehetetlenségét, tudták, hogy a burzsoáziának a termelés ellenőrzésére, sőt megszervezésére, a békepolitikára stb. vonatkozó ígéretei sohasem fognak valóra válni.

Így is történt. A forradalom fejlődésének május 6-tól június 9-ig vagy 18-ig terjedő második szakasza teljes mértékben igazolta a kapitalistáknak azt a számítását, hogy az eszereket és a mensevikeket könnyűszerrel el lehet bolondítani.

Mialatt Pesehonov és Szkobelev olyan cikornyás frázisokkal ámították magukat és a népet, hogy a tőkésektől elveszik a haszon 100 százalékát, hogy a tőkések „ellenállása megtört” stb. — a tőkések tovább erősödtek. Valójában semmi, egyáltalán semmi sem történt ez alatt az idő alatt a tőkések megzabolázására. A szocializmus renegátjaiból lett miniszterek az elnyomott osztályok figyelmének elterelésére szolgáló beszélőgépek voltak, az államigazgatás egész gépezete pedig valójában a bürokrácia (a hivatalnoki kar) és a burzsoázia kezében maradt. Palcsinszkij, a hírhedt iparügyi miniszterhelyettes, tipikus képviselője volt ennek a gépezetnek, mely a tőkések ellen irányuló minden rendszabályt fékezett. A miniszterek fecsegtek — s minden maradt a régiben.

Cereteli minisztert különösen kihasználta a burzsoázia a forradalom elleni harcra. Őt küldték ki Kronstadt „lecsendesítésére”, amikor az ottani forradalmárok hihetetlen vakmerőségükben arra vetemedtek, hogy merészelték helyéről eltávolítani a kinevezett kormánybiztost. A burzsoázia rettentő lármás, dühös, vad hazugság-, rágalom- és uszító hadjáratot indított újságaiban Kronstadt ellen, s azzal vádolta Kronstadtot, hogy „el akar szakadni Oroszországtól”, ezerféleképpen ismételgette ezt és az ehhez hasonló sületlenségeket, rémítgette a kispolgárságot és a filisztereket. Cereteli a korlátolt, rémüldöző nyárspolgárok legjellegzetesebb képviselője, mindenkinél „alaposabban” esett bele a burzsoá hajsza csapdájába, mindenkinél buzgóbban „ostorozta és csendesítette” Kronstadtot, s nem értette meg, hogy az ellenforradalmi burzsoázia lakájának szerepét tölti be. Így történt, hogy Cereteli eszköze lett a forradalmi Kronstadttal kötött olyan „megegyezés” végrehajtásának, amelynek értelmében a kronstadti kormánybiztost nem egyszerűen a kormány nevezi ki, hanem ott helyben választják és a kormány megerősíti. Efféle szánalmas kompromisszumokra pocsékolták idejüket a szocializmustól a burzsoáziához átpártolt miniszterek.

Ott, ahol burzsoá miniszter nem jelenhetett volna meg a kormány védelmében a forradalmi munkások előtt vagy a Szovjetekben, ott megjelent egy „szocialista” miniszter (helyesebben: oda a burzsoázia kiküldött egy minisztert), Szkobelev, Cereteli, Csernov vagy más, és lelkiismeretesen elvégezte a burzsoázia dolgát, törte magát, csakhogy a kormányt megvédje, fehérre mosta a tőkéseket, ígéretek, ígéretek és ígéretek ismételgetésével bolondította a népet, azt tanácsolva, hogy várjanak, várjanak és várjanak.

Csernov miniszter főleg azzal volt elfoglalva, hogy burzsoá kollégáival alkudozott: egészen júliusig, az akkor, a július 3—4-i mozgalom után bekövetkezett újabb „kormányválságig”, amikor a kadetok kiléptek a kormányból, Csernov miniszter egész idő alatt azzal a hasznos, érdekes és a nép létérdekeit érintő munkával volt elfoglalva, hogy „rábeszélte” burzsoá kollégáit, lelkükre beszélt, hogy egyezzenek bele legalább a föld adás-vételének eltiltásába. Ezt a tilalmat a legünnepélyesebb formában meg is ígérték a parasztoknak a parasztküldöttek összoroszországi kongresszusán (tanácsán) Petrográdban. De az ígéret — ígéret maradt. Csernov nem tudta beváltani sem májusban, sem júniusban, mindaddig, amíg a július 3—4-i ösztönös forradalmi kirobbanás hulláma, amely egybeesett a kadetoknak a kormányból való távozásával, lehetővé nem tette e rendszabály megvalósítását. E rendszabály azonban még akkor is elszigetelt intézkedés maradt, és képtelen volt arra, hogy komolyan előbbre vigye azt a harcot, amelyet a parasztság a földesurak ellen a földért folytatott.

A fronton ezalatt az imperialista rablóháború felújításának ellenforradalmi, imperialista feladatát, azt a feladatot, amelyet a nép által gyűlölt Gucskov nem tudott végrehajtani, fényes sikerrel hajtotta végre a „forradalmi demokrata” Kerenszkij, a szociálforradalmárok pártjának újdonsült tagja. Kerenszkij megittasult a saját ékesszólásától, az imperialisták, akik úgy játszottak vele, mint egy bábbal, tömjénezték, hízelegtek neki, istenítették — mindezt azért, mert szívvel-lélekkel szolgálta a tőkéseket és igyekezett rábírni a „forradalmi csapatokat” arra, hogy egyezzenek bele a háborúnak a felújításába, amelyet azért viselnek, hogy II. Miklós cárnak Anglia és Franciaország tőkéseivel kötött szerződéseit teljesítsék, azért, hogy az orosz tőkések megkapják Konstantinápolyt és Lvovot, Erzerumot és Trapezuntot.

Így folyt le az orosz forradalom május 6-tól június 9-ig tartó második szakasza. Az ellenforradalmi burzsoázia a „szocialista” miniszterek fedezete és védelme alatt megerősödött, megszilárdult és felkészült arra, hogy támadást intézzen mind a külső, mind a belső ellenség, vagyis a forradalmi munkások ellen.

VII

Június 9-én a forradalmi munkások, a bolsevikok pártja, tüntetést készített elő Petrográdban, hogy szervezett formában kifejezésre juttassa a tömegek feltartóztathatatlanul növekvő elégedetlenségét és felháborodását. A burzsoáziával való paktálásba belegabalyodott, az offenzíva imperialista politikája által megkötött eszer és mensevik vezéreket elfogta a rémület, amikor megérezték, hogy a tömegek körében elvesztették befolyásukat, üvöltve tiltakoztak mind a tüntetés ellen, és ez a tiltakozás ezúttal egyesítette az ellenforradalmi kadetokat az eszerekkel és a mensevikekkel. Az ő vezetésükkel és a tőkésekkel folytatott paktáló politikájuk eredményeképpen teljesen világossá vált és meglepően szemléletes módon kidomborodott a kispolgári tömegek fordulata az ellenforradalmi burzsoáziával való szövetség felé. Ez a június 9-i válság történelmi jelentősége, ez az osztály értelme.

A bolsevikok lefújták a tüntetést, mert egyáltalán nem volt szándékukban, hogy a munkásokat az adott pillanatban reménytelen harcba vigyék az egyesült kadetok, eszerek és mensevikek ellen. Ez utóbbiak azonban, hogy a tömegek bizalmának legalább egy kis maradványát megtarthassák, kénytelenek voltak június 18-ra általános tüntetést kitűzni. A burzsoázia magánkívül volt dühében, mert joggal látta ebben azt, hogy a kispolgári demokrácia most a proletariátus felé ingadozik, és elhatározta, hogy a fronton megindítja az offenzívát s ezzel megbénítja a demokrácia akcióját.

Valóban, június 18-án a forradalmi proletariátus jelszavai, a bolsevizmus jelszavai igazán nagyszerű, impozáns győzelmet arattak a petrográdi tömegek között, június 19-én viszont a burzsoázia és a bonapartista Kerenszkij ünnepélyesen bejelentette, hogy éppen június 18-án megindult a fronton az offenzíva.

Az offenzíva ténylegesen azt jelentette, hogy a tőkések érdekében, a dolgozók óriási többségének akarata ellenére felújítják a háborút. Ezért ezzel az offenzívával elkerülhetetlenül együtt járt egyrészt az, hogy a sovinizmus óriási mértékben megerősödött és a katonai hatalom (s következésképpen az államhatalom is) egy bonapartista katonai banda kezébe került, másrészt pedig együtt járt vele az áttérés a tömegek elleni erőszakra, az internacionalisták üldözésére, az agitáció szabadságának eltörlésére, a háború ellenzőinek letartóztatására és agyonlövetésére.

Ha május 6-a az eszereket és a mensevikeket kötéllel kötözte a burzsoázia diadalszekeréhez, június 19-e lánccal bilincselte őket oda, mint a tőkések cselédeit.

VIII

A tömegek elkeseredése a felújított rablóháború következtében természetesen még gyorsabban és erősebben növekedett. Július 3—4-én bekövetkezett a tömegek felháborodásának kirobbanása, melyet a bolsevikok igyekeztek fékezni, és amelynek magától értetődően igyekeztek a lehető legszervezettebb formát adni.

Az eszerek és mensevikek, a burzsoázia rabszolgái, akiket uruk láncra vert, mindenbe beleegyeztek: abba is, hogy reakciós csapatokat vezényeljenek Petrográdba, abba is, hogy visszaállítsák a halálbüntetést, abba is, hogy lefegyverezzék a munkásokat és a forradalmi csapatokat, abba is, hogy bírói ítélet nélkül embereket letartóztassanak, üldözzenek, újságokat betiltsanak. A hatalom, melyet a burzsoázia a kormányban nem tudott teljesen kezébe keríteni, s amelyet a Szovjetek nem akartak a kezükbe venni, ez a hatalom a katonai klikk, a bonapartisták kezébe csúszott, akiket persze a kadetok és a feketeszázak, a földesurak és a tőkések teljes mértékben támogattak.

Fokról fokra. Az eszerek és a mensevikek, mihelyt egyszer a burzsoáziával való paktálás lejtőjére léptek, feltartóztathatatlanul csúsztak lefelé és teljesen lecsúsztak. Február 28-án a Petrográdi Szovjetben feltételes támogatást ígértek a burzsoá kormánynak. Május 6-án megmentették a kormányt a bukástól és hagyták magukat szolgáivá és védelmezőivé változtatni azáltal, hogy beleegyeztek az offenzívába. Június 9-én egyesültek az ellenforradalmi burzsoáziával a forradalmi proletariátus elleni veszett gyűlölet-, hazugság- és rágalomhadjáratra. Június 19-én jóváhagyták a rablóháború akkor már megkezdődött felújítását. Július 3-án beleegyeztek reakciós csapatok felrendelésébe: megkezdődött a hatalom végleges átadása a bonapartistáknak. Fokról fokra.

Az eszerek és a mensevikek pártjának ily szégyenletes fináléja nem véletlenség, hanem a kistulajdonosok, a kispolgárság gazdasági helyzetének következménye, amit az európai tapasztalatok sokszor igazoltak.

IX

Kétségtelenül mindenki megfigyelte, hogy mennyire megfeszítik erejüket a kistulajdonosok, mennyire igyekeznek, hogy „felküzdjék” magukat, hogy igazi tulajdonosokká váljanak, hogy felemelkedjenek a „gazdag” tulajdonos, a burzsoázia helyzetéig. Amíg a kapitalizmus van uralmon, a kistulajdonosok számára nincs más kivezető út: vagy maguk is kapitalistákká lesznek (ami száz kistulajdonos közül legjobb esetben is egynek ha sikerül), vagy pedig a tönkrement kistulajdonos, a félproletár, majd a proletár helyzetébe kerülnek. Így van ez a politikában is: a kispolgári demokrácia, különösen vezérei személyében, a burzsoáziához vonzódik. A kispolgári demokrácia vezérei ígéretekkel vigasztalják tömegeiket, és azzal biztatják őket, hogy a nagytőkésekkel meg lehet egyezni, holott a legjobb esetben is csupán apró engedményeket kapnak a tőkésektől a dolgozó tömegek kisszámú felső rétege számára, azt is csak igen rövid időre, minden döntő, minden fontos kérdésben ellenben a kispolgári demokrácia mindenkor a burzsoázia uszályába került, a burzsoázia erőtlen függvénye volt, engedelmes észköz a pénzkirályok kezében. Ezt Anglia és Franciaország tapasztalatai már sokszor bebizonyították.

Az orosz forradalomban, amelyben az események — különösen az imperialista háború és a háború okozta igen súlyos válság hatására — rendkívül gyorsan bontakoztak ki, az 1917. február és július között szerzett tapasztalatok különösen világosan és szemléltetően igazolták azt a régi marxista igazságot, hogy a kispolgárság helyzete ingatag.

Az orosz forradalom tanulsága a következő: a dolgozó tömegek csak akkor szabadulhatnak ki a háború, az éhínség, a földesúri és a tőkés rabság vasfogójából, ha teljesen szakítanak az eszerek és a mensevikek pártjával, ha világosan felismerik az eszerek és a mensevikek áruló szerepét, ha elvetnek minden néven nevezendő kompromisszumot a burzsoáziával, ha határozottan a forradalmi munkások oldalára állnak. Csakis a forradalmi munkások képesek — feltéve, hogy a szegényparasztok támogatják őket — megtörni a kapitalisták ellenállását, s a népet a föld megváltás nélküli megszerzéséhez, a teljes szabadsághoz, az éhínség legyőzéséhez, a háború legyőzéséhez, az igazságos és tartós békéhez elvezetni.

N. Lenin

Utószó

Ezt a cikket, mint a szövegből látható, július végén írtam.

A forradalom története augusztus folyamán teljes mértékben igazolta a cikkben elmondottakat. Augusztus végén azután a Kornyilov-lázadás új fordulatot adott a forradalomnak, s szemléltetően megmutatta az egész népnek, hogy a kadetok az ellenforradalmi tábornokokkal szövetségben szét akarják kergetni a Szovjeteket és vissza akarják állítani a monarchiát. Hogy milyen erős a forradalomnak ez az új fordulata, hogy sikerül-e véget vetnie a burzsoáziával való paktálás végzetes politikájának, — ezt a közeljövő fogja megmutatni. . .

1917. szeptember 6.

N. Lenin

A cikk megírásának ideje; 1917. július vége.
Az utószó megírásának ideje; 1917. szeptember 6. (19.)

Lenin Művei. 25. köt. 241—256. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa