A leninizmus alapjairól – 3. rész
Az elmélet

A Szverdlov egyetemen tartott előadások
(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

III
Az elmélet
Ebből a témából három kérdést ragadok ki. Ezek:

a) az elmélet jelentősége a proletármozgalom számára,
b) az ösztönösség „elméletének” kritikája,
c) a proletárforradalom elmélete.

1. Az elmélet jelentőségéről. Egyesek úgy vélik, hogy a leninizmus a gyakorlat elsőbbsége az elmélettel szemben, oly értelemben, hogy a legfontosabb benne a marxista tételek tettre váltása, ezeknek a tételeknek „végrehajtása”, ami pedig az elméletet illeti, e tekintetben a leninizmus — állítólag — meglehetősen közömbös. Ismeretes, hogy Plehanov nem egyszer élcelődött azon, hogy Lenin „közömbös” az elmélet s különösen a filozófia iránt. Az is ismeretes, hogy a jelenlegi gyakorlati leninisták közül sokan nem nagy barátai az elméletnek, különösen azért nem, mert a viszonyok kényszere következtében rengeteg gyakorlati munkát kell végezniök. Ki kell jelentenem, hogy egyeseknek ez az enyhén szólva különös véleménye Leninről és a leninizmusról teljességgel hibás, a valóságnak semmiképpen sem felel meg, s hogy a gyakorlat embereinek az az igyekezete, hogy az elméletnek hátat fordítsanak, ellentmond a leninizmus egész szellemének és nagy veszélyekkel járhat az ügyre nézve.

Az elmélet valamennyi ország munkásmozgalmának általánosított tapasztalata. Az elmélet természetesen tárgytalanná válik, ha nem kapcsolódik egybe a forradalmi gyakorlattal, éppúgy, mint ahogy a gyakorlat is vakká lesz, ha nem világítja meg útját a forradalmi elmélettel. De az elmélet a munkásmozgalom hatalmas erejévé válhat, ha a forradalmi gyakorlattal elválaszthatatlan kapcsolatban formálódik ki, mert az elmélet és csakis az elmélet adhatja meg a mozgalomnak a biztonságot, a tájékozódás erejét és a környező események belső összefüggésének megértését, mert az elmélet, és csakis az elmélet segíthet a gyakorlatnak megérteni nem csupán azt, hogyan és hova haladnak az osztályok a jelenben, hanem azt is, hogyan és hova kell haladniok a közeljövőben. Éppen Lenin volt az, aki kimondotta és sokszor ismételte az ismert tételt:

„Forradalmi elmélet nélkül nem lehet forradalmi mozgalom sem” (IV. köt. 380. old.).
Lenin mindenki másnál jobban megértette az elmélet nagy jelentőségét, különösen az olyan párt számára, amilyen a mienk, melynek az jutott osztályrészül, hogy a nemzetközi proletariátusnak élenjáró harcosa legyen, s amelyet annyira bonyolult belső és nemzetközi helyzet vesz körül. Pártunknak ezt a különleges szerepét Lenin már 1902-ben előre látta és már akkor szükségesnek tartotta azt a figyelmeztetést, hogy:

„Az élenjáró harcos szerepét csak az a párt tudja betölteni, amelyet élenjáró elmélet vezet” (IV. köt. 380. old.).
Aligha szorul bizonyításra, hogy most, amikor Lenin pártunk szerepéről mondott jóslata már valóra vált, Leninnek ez a tétele különös erőre és különös jelentőségre tesz szert.

Hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonított Lenin az elméletnek, annak legvilágosabb jelét talán abban a tényben kell látnunk, hogy éppen Lenin vállalta azt a rendkívül komoly feladatot, hogy a materialista filozófia szellemében általánosítsa a legfontosabbat abból, amit a tudomány Engelstől Leninig alkotott, s hogy a marxisták soraiban mutatkozó materialistaellenes áramlatokat sokoldalú kritikának vesse alá. Engels mondotta, hogy „a materializmusnak minden új nagy felfedezéssel új alakot kell öltenie”. Ismeretes, hogy éppen Lenin volt az, aki a maga idejére vonatkozólag ezt a feladatot a „Materializmus és empíriokriticizmus” című kitűnő könyvével teljesítette. Ismeretes, hogy az a Plehanov, aki szeretett Lenin filozófiai „közömbösségén” élcelődni, még csak arra sem szánta rá magát, hogy komolyan hozzáfogjon e feladat megvalósításához.

2. Az ösztönösség „elméletének” kritikája, vagy az élcsapat szerepe a mozgalomban. Az ösztönösség „elmélete” az opportunizmus elmélete, amely meghajol a munkásmozgalom ösztönössége előtt, — olyan elmélet, mely valójában tagadja a munkásosztály élcsapatának, a munkásosztály pártjának vezető szerepét.

Az ösztönösség előtti meghajlás elmélete határozottan hadat üzen a munkásmozgalom forradalmi jellegének, ellene van annak, hogy a mozgalom a kapitalizmus alapjai ellen irányuló harc vonalán haladjon, — azt akarja, hogy a mozgalom csakis a kapitalizmus által „teljesíthető”, a kapitalizmus számára „elfogadható” követelések vonalán haladjon, mindenképpen a „legkisebb ellenállás vonala” mellett van. Az ösztönösség elmélete a trade-unionizmus ideológiája.

Az ösztönösség előtti meghajlás elmélete határozottan ellene van annak, hogy az ösztönös mozgalomnak tudatos, tervszerű jelleget adjunk, ellene van annak, hogy a párt a munkásosztály élén haladjon, hogy a párt a tömegeket a tudatosság színvonalára emelje, hogy a párt vezesse a mozgalmat, — azt akarja, hogy a mozgalom tudatos elemei ne zavarják a mozgalmat abban, hogy a saját útján menjen, azt akarja, hogy a párt csak figyelje az ösztönös mozgalmat és annak uszályában kullogjon. Az ösztönösség elmélete olyan elmélet, mely a tudatos elem szerepét a mozgalomban lekicsinyli, az ösztönösség elmélete az „uszálypolitika” ideológiája, mindenfajta opportunizmusnak logikai alapja.

Ez az elmélet, amely Oroszországban még az első forradalom előtt lépett a színre, a gyakorlatban arra vezetett, hogy követői, az úgynevezett „ökonomisták”, tagadták az önálló munkáspárt szükségességét Oroszországban, állást foglaltak a munkásosztálynak a cárizmus megdöntéséért folytatott forradalmi harca ellen, a mozgalomban trade-unionista politikát hirdettek s a munkásmozgalmat általában kiszolgáltatták a liberális burzsoázia hegemóniájának.

A régi „Iszkra” harca és az „uszálypolitika” elméletének az a ragyogó kritikája, amelyet Lenin „Mi a teendő?” című brosúrájában adott, nemcsak az úgynevezett „ökonomizmust” semmisítette meg, hanem az orosz munkásosztály valóban forradalmi mozgalmának elméleti alapjait is megteremtette.

E nélkül a harc nélkül gondolni sem lehetett önálló munkáspárt megteremtésére Oroszországban és e párt vezető szerepére a forradalomban.

De az ösztönösség előtti meghajlás elmélete nemcsak orosz jelenség. A legnagyobb mértékben el van terjedve — ha némileg más formában is — a II. Internacionále valamennyi pártjában, kivétel nélkül. A II. Internacionále vezetői által elposványosított úgynevezett „termelőerő”-teóriára gondolok itt, amely mindent igazol és mindenkit kibékít, mely a tényeket akkor állapítja meg, és akkor magyarázza meg, amikor már mindenkinek a könyökén nőttek ki, és miután megállapította őket, megnyugszik bennük. Marx azt mondta, hogy a materialista elmélet nem szorítkozhatik a világ megmagyarázására, meg is kell változtatnia a világot. Kautsky és társai azonban ezzel mit sem törődnek, ők jobbnak látják, ha megmaradnak a marxi tétel első felénél.

Lássunk egy példát a sok közül arra, hogyan alkalmazzák ezt az „elméletet”. Beszélik, hogy az imperialista háború előtt a II. Internacionále pártjai fenyegetőztek, hogy megüzenik a „háborút a háborúnak”, ha az imperialisták háborút kezdenének. Beszélik, hogy közvetlenül a háború megkezdése előtt ugyanezek a pártok a „háborút a háború ellen” jelszavát sutba dobták és a vele ellentétes jelszót valósították meg, a „háborút az imperialista hazáért”. Beszélik, hogy ennek a jelszó-cserének sokmillió munkás esett áldozatul. De hiba volna azt hinni, hogy valaki bűnös ebben, hogy valaki elárulta vagy eladta a munkásosztályt. Erről szó sincs! Minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Előszöris, mert az Internacionále a „béke eszköze” és nem a háborúé. Másodszor, mert a „termelőerők” akkori „színvonala” mellett semmi mást tenni nem lehetett. „Bűnösök” a „termelőerők”. Mindezt pontosan megmagyarázza „nekünk” Kautsky úr „termelőerő-elmélete”. S aki nem hisz ebben az „elméletben”, az nem marxista. A pártok szerepe? Jelentőségük a mozgalomban? De mit tehet a párt egy olyan döntő tényező ellen, mint a „termelőerők színvonala”?..

A marxizmus meghamisításának ilyen példáit halomszámra lehetne idézni.

Aligha szorul bizonyításra, hogy ez a meghamisított „marxizmus”, melynek csak az a hivatása, hogy az opportunizmus mezítelenségét takargassa, nem egyéb, mint annak az „uszálypolitikának” az európai kiadása, amely ellen Lenin már az első orosz forradalom előtt küzdött.

Aligha szorul bizonyításra, hogy ennek az elméleti hamisításnak a megsemmisítése előfeltétele annak, hogy a Nyugaton valóban forradalmi pártok alakuljanak.

3. A proletárforradalom elmélete. A proletárforradalom lenini elmélete három alaptételből indul ki.
Az első tétel. A finánctőke uralma a kapitalizmus vezető országaiban; értékpapírok kibocsátása, mint a finánctőke egyik legfőbb művelete; a tőkekivitel nyersanyagforrásokhoz, mint az imperializmus egyik alapja; a fináncoligarchia mindenhatósága, mint a finánctőke uralmának következménye — mindez feltárja a monopolista kapitalizmus durván élősdi jellegét, százszor érezhetőbbé teszi a kapitalista trösztök és szindikátusok nyomását, növeli a munkásosztály felháborodását a kapitalizmus alapjai ellen s a tömegeket elvezeti a proletárforradalomhoz, mint az egyetlen menedékhez (lásd Lenin „Imperializmus” c. művét).

Ebből adódik az első következtetés: a forradalmi válság a kapitalista országokon belül kiéleződik; az „anyaországokban”, a belső, proletár fronton halmozódnak a kirobbanás elemei.

A második tétel. Fokozott tőkekivitel a gyarmati és a függő országokba; az „érdekszférák” és a gyarmati birtokok kiterjesztése annyira, hogy átfogják az egész földkerekséget; a kapitalizmus átalakulása olyan világrendszerré, melyben a maroknyi „előrehaladott” ország a földgömb lakosságának roppant többségét pénzügyi rabságban és gyarmati elnyomatásban tartja — mindez egyfelől az egyes nemzeti gazdaságokat és nemzeti területeket egy egységes lánc, az úgynevezett világgazdaság láncszemeivé tette, másfelől a földkerekség lakosságát két táborra szakította: egy maroknyi „előrehaladott” kapitalista országra, amelyek nagykiterjedésű gyarmati és függő országokat tartanak elnyomatásban, s a gyarmati és függő országok óriási többségére, amelyek kénytelenek harcot folytatni az imperialista elnyomás alól való felszabadulásukért (lásd „Imperializmus”).

Ebből adódik a második következtetés: a forradalmi válság kiéleződik a gyarmati országokban, a külső, gyarmati fronton halmozódnak az imperializmus elleni felháborodás elemei.

A harmadik tétel. Az „érdekszférák” és gyarmatok monopolisztikus birtoklása; a különböző kapitalista országok egyenlőtlen fejlődése, mely eszeveszett harcra vezet a világ felosztásáért azon államok között, amelyek már hódítottak területeket és azon államok között, melyek még csak ezután akarják a maguk „részét” megkapni; imperialista háborúk, mint a felborult „egyensúly” helyreállításának egyetlen eszköze — mindez a harmadik fronton, a kapitalisták egymással szembeni frontján folyó harc fokozódására, az imperializmus gyengülésére vezet s arra, hogy az első két front, a forradalmi proletárfront és a gyarmati szabadságharc frontja, könnyebben egyesül az imperializmus ellen (lásd „Imperializmus”).

Ebből adódik a harmadik következtetés: az imperializmus fennállása mellett elháríthatatlanok a háborúk és elkerülhetetlen az európai proletárforradalom koalíciója a Kelet gyarmati forradalmával, a forradalom egységes világfrontjában, az imperializmus világfrontja ellen.

Mindezeket a következtetéseket Lenin egyetlen általános végkövetkeztetésben foglalja össze, abban, hogy „az imperializmus a szocialista forradalom előestéje” (XIX. köt. 71. old.).

Ennek megfelelően megváltozik az a szemszög is, amelyből a proletárforradalom kérdését, a forradalom jellegének, terjedelmének, mélységének kérdését vizsgáljuk, változik a forradalom sémája általában.

Régebben a proletárforradalom előfeltételeinek elemzéséhez rendszerint egyik vagy másik ország gazdasági helyzetének szempontjából fogtak hozzá. Ma ez a szempont már nem kielégítő. Ma valamennyi ország, vagy legalábbis az országok többsége szempontjából kell a kérdést vizsgálni, mert az egyes országok és az egyes nemzetgazdaságok már nem önmagukban zárt egységek, hanem a világgazdaságnak nevezett egységes lánc szemeivé lettek, mert a régi „kulturált” kapitalizmus imperializmusba nőtt át, az imperializmus pedig olyan világrendszer, mely a föld lakosságának óriási többségét maroknyi „előrehaladott” ország pénzügyi rabságában és gyarmati elnyomásában tartja.

Régebben szokás volt arról beszélni, hogy a proletárforradalom objektív előfeltételei megvannak-e vagy hiányzanak-e egyik vagy másik országban, illetve pontosabban — egyik vagy másik fejlett országban. Ma ez a szempont már nem kielégítő. Ma arról kell beszélni, hogy az objektív forradalmi előfeltételek az imperialista világgazdaság egész rendszerében, mint egységes egészben megvannak, — és az, hogy ebben a rendszerben van egynéhány ország, amely ipari tekintetben nem eléggé fejlett, a forradalomnak nem lehet áthághatatlan akadálya, ha a rendszer a maga egészében, azaz helyesebben — minthogy a rendszer a maga egészében már érett a forradalomra.

Régebben szokás volt egyik vagy másik fejlett ország proletárforradalmáról, mint külön, teljesen önálló tényezőről beszélni, melyet szembeállítottak a tőke külön, nemzeti frontjával, mint ellenlábasával. Ma ez a szempont már nem kielégítő. Ma a proletár világforradalomról kell beszélni, mert a tőke különálló nemzeti frontjai az imperializmus világfrontjának nevezett egységes lánc szemeivé lettek s ezzel a fronttal a világ forradalmi mozgalmának közös frontját kell szembeszegezni.

Régebben a proletárforradalmat, mint valamely adott ország kizárólagosan belső fejlődésének eredményét tekintették. Ma ez a szempont már nem kielégítő. A proletárforradalmat ma elsősorban, mint az imperializmus világrendszerén belüli ellentétek fejlődésének eredményét kell tekinteni, mint annak eredményét, hogy az imperialista világfront lánca egyik vagy másik országban megszakad.

Hol kezdődik majd a forradalom, hol, melyik országban lehet legelőbb áttörni a tőke frontját?

Ott, ahol fejlettebb az ipar, ahol a proletariátus a lakosság többsége, ahol több a kultúra, több a demokrácia — így szoktak régebben felelni erre a kérdésre.

Nem — veti ellene a forradalom lenini elmélete — nem feltétlenül ott, ahol fejlettebb az ipar stb. A tőke frontja ott fog átszakadni, ahol az imperializmus lánca gyengébb, mert hiszen a proletárforradalom annak eredménye, hogy a világimperializmus frontjának lánca a leggyengébb helyén elszakad, s megeshetik, hogy az az ország, mely a forradalmat elkezdte, az az ország, mely a tőke frontját áttörte, kapitalista viszonylatban kevésbé fejlett, mint más országok, amelyek fejlettebbek ugyan, de mégis megmaradtak a kapitalizmus keretei között.

1917-ben az imperialista világfront lánca Oroszországban gyengébbnek bizonyult, mint a többi országban. És csakugyan ott is szakadt el s megnyitotta a kivezető utat a proletárforradalomhoz. Miért? Azért, mert Oroszországban hatalmas népforradalom bontakozott ki, élén a forradalmi proletariátussal, amelynek olyan komoly szövetségese volt, mint a földesuraitól elnyomott és kizsákmányolt sokmilliós parasztság. Azért, mert a forradalommal szemben az imperializmusnak olyan undorító képviselője állott, mint a cárizmus, amelynek nem volt semmiféle erkölcsi súlya és rászolgált a lakosság általános gyűlöletére. Oroszországban a lánc gyengébbnek bizonyult, jóllehet Oroszország kapitalista viszonylatban fejletlenebb volt, mint, mondjuk, Franciaország vagy Németország, Anglia vagy Amerika.

Hol szakad el a lánc a legközelebbi jövőben? Ismét csak ott, ahol gyengébb. Nincs kizárva, hogy a lánc, mondjuk, Indiában szakadhat el. Miért? Mert ott fiatal, harcos forradalmi proletariátus van, amelynek olyan kétségtelenül nagy és kétségtelenül komoly szövetségese van, mint a nemzeti szabadságmozgalom. Mert a forradalommal szemben olyan mindenki előtt ismeretes ellenfél áll, mint a külföldi imperializmus, amelynek nincsen erkölcsi hitele, és amely rászolgált India elnyomott és kizsákmányolt tömegeinek általános gyűlöletére.

Teljesen lehetséges az is, hogy a lánc Németországban szakad el. Miért? Mert azok a tényezők, amelyek, mondjuk, Indiában működnek, Németországban is működni kezdenek. Persze, az az óriási különbség, mely India és Németország fejlődési színvonala között van, rányomja majd bélyegét a német forradalom egész menetére és kimenetelére.

Ezért mondja Lenin:
„A nyugateurópai kapitalista országok fejlődése a szocializmus felé nem oly módon megy végbe. . . hogy a szocializmus bennük egyenletesen «megérik», hanem olyan viszonyok között, amikor egyes államokat kizsákmányolnak más államok, amikor az imperialista háborúban elsőnek legyőzött államot kizsákmányolják, s ugyanakkor az egész Keletet is kizsákmányolják. A Kelet viszont, éppen az első imperialista háború következtében, végleg belépett a forradalmi mozgalomba, végleg belesodródott a világforradalmi mozgalom általános forgatagába” (XXVII. 415—416. old.).

Röviden: az imperialista front láncának rendszerint ott kell elszakadnia, ahol a lánc szemei gyengébbek, és minden bizonnyal nem feltétlenül ott, ahol a kapitalizmus fejlettebb, ahol a proletariátus ennyi meg ennyi, a parasztság annyi meg annyi százalék és így tovább.

Ezért tehát a proletárforradalom kérdésének eldöntésében a statisztikai számítgatásoknak arról, hogy hány százalék a lakosság proletár állománya az egyes országokban, nincsen olyan rendkívüli jelentőségük, amilyet oly szívesen tulajdonítottak neki a II. Internacionále betűrágói, akik nem értették meg az imperializmust és a forradalomtól féltek, mint a pestistől.

Továbbá. A II. Internacionále hősei azt erősítgették (és most is erősítgetik), hogy a polgári demokratikus forradalom és a proletárforradalom között szakadék vagy legalábbis kínai fal van, amely többé-kevésbé hosszú időközzel választja el egyiket a másiktól s ez alatt az idő alatt a hatalomra jutott burzsoázia fejleszti a kapitalizmust, a proletariátus pedig erőt gyűjt és készül a „döntő harcra” a kapitalizmus ellen. Ezt az időközt rendszerint sok évtizedre, sőt még többre is becsülik. Aligha szorul bizonyításra, hogy ennek a kínai fal „elméletnek” az imperializmus körülményei között semmi tudományos jellege nincs és hogy az nem más, nem lehet más, mint a burzsoázia ellenforradalmi vágyainak palástolása, kendőzése. Aligha szorul bizonyításra, hogy az összeütközésekkel és háborúkkal terhes imperializmus idején, a „szocialista forradalom előestéjén”, amikor a „virágzó” kapitalizmus „halódó” kapitalizmussá változik (Lenin), a forradalmi mozgalom pedig a világ minden országában nő, amikor az imperializmus egyesül kivétel nélkül minden reakciós erővel, még a cárizmussal és a feudalizmussal is és így a forradalmi erők számára is szükségessé teszi az összefogást a Nyugat proletármozgalmától kezdve a Kelet nemzeti szabadságmozgalmáig, amikor a feudális jobbágytartó rend maradványainak lerombolása az imperializmussal való forradalmi harc nélkül lehetetlenné válik — aligha szorul bizonyításra, hogy a polgári-demokratikus forradalomnak egy többé-kevésbé fejlett országban ilyen viszonyok között a proletárforradalomhoz kell közelednie, hogy az elsőnek át kell nőnie a másodikba. Az oroszországi forradalom története kézzelfoghatóan bebizonyította e tétel helyességét és elvitathatatlanságát. Nem hiába rajzolta meg Lenin már 1905-ben, az első orosz forradalom előestéjén, a „Két taktika” című brosúrájában a polgári-demokratikus forradalmat és a szocialista forradalmat úgy, mint ugyanazon lánc két láncszemét, mint az orosz forradalom lendületének egységes egészét alkotó képét:

„A proletariátusnak végig kell vinnie a demokratikus forradalmat — maga mellé állítva a parasztság tömegét —, hogy erőszakkal eltiporja az önkényuralom ellenállását és ellensúlyozza a burzsoázia ingadozását. A proletariátusnak végre kell hajtania a szocialista forradalmat — maga mellé állítva a lakosság félproletár elemeinek tömegét —, hogy erőszakkal letörje a burzsoázia ellenállását és ellensúlyozza a parasztság és a kispolgárság ingadozását. Ezek a proletariátus feladatai, amelyeket az új-iszkrások oly szűklátókörűen gondolnak el a forradalom lendületéről szóló fejtegetéseikben és határozataikban” (VIII. köt. 96. old.).

Nem is beszélek Lenin más, későbbi munkáiról, melyekben a polgári forradalom proletárforradalomba való átnövésének eszméje, mint a lenini forradalmi elmélet egyik sarkköve, még élesebben domborodik ki, mint a „Két taktikádban.

Egyes elvtársak, úgy látszik, azt hiszik, hogy Lenin erre az eszmére csak 1916-ban jött rá és hogy mindaddig úgy vélekedett, hogy a forradalom Oroszországban megreked a polgári keretek között, hogy tehát a hatalom a proletár- és paraszt-diktatúra szerveinek kezéből a burzsoázia, nem pedig a proletariátus kezébe megy majd át. Azt mondják, hogy ez az állítás még a mi kommunista sajtónkba is behatolt. Le kell szögeznem, hogy ez az állítás teljesen helytelen és egyáltalán nem felel meg a valóságnak.

Hivatkozhatom Lenin ismert beszédére, amelyet a III. pártkongresszuson (1905) tartott és amelyben a proletariátus és parasztság diktatúráját, azaz a demokratikus forradalom győzelmét úgy jellemezte, hogy az nem „a «rend» megszervezése”, hanem a „háború megszervezése” (VII. köt. 264. old.).

Hivatkozhatom továbbá Lenin ismert cikkeire „Az ideiglenes kormányról” (1905), amelyekben, az orosz forradalom kifejlődésének várható kilátásait ábrázolva, a párt elé azt tűzi ki feladatul: „el kell érni, hogy az orosz forradalom ne néhány hónap, hanem sok év mozgalma legyen, hogy a forradalom ne csak a hatalom birtokosainak apró engedményeire, hanem e hatalom teljes megdöntésére vezessen”, s ugyanott Lenin, ezt a perspektívát továbbfejlesztve és az európai forradalommal kapcsolatba hozva, így folytatja:

„És ha ez sikerül, akkor… akkor a forradalmi tűz lángra lobbantja Európát; a burzsoá reakciótól elgyötört európai munkás felkel és megmutatja nekünk, «hogyan kell ezt csinálni»; akkor az európai forradalmi fellendülés visszahat Oroszországra és a néhány forradalmi év korszakát néhány forradalmi évtized korszakává teszi. . .” (ugyanott, 191. old.).

Hivatkozhatom továbbá Lenin ismert cikkére, melyet 1915 novemberében tett közzé, és amelyben a következőket írja:

„A proletariátus önfeláldozóan harcol és fog harcolni a hatalom megragadásáért, a köztársaságért, a föld elkobzásáért .. . azért, hogy a «nem-proletár néptömegek» részt vegyenek a polgári Oroszország felszabadításában a katonai-feudális «imperializmus» (= cárizmus) alól. A polgári Oroszországnak ezt a felszabadítását a cárizmus alól, a földesurak földet bitorló hatalma alól a proletariátus haladéktalanul fel fogja használni, de nem arra, hogy a gazdag parasztokat segítse a mezőgazdasági munkások elleni harcukban, hanem, hogy Európa proletariátusával szövetségben szocialista forradalmat hajtson végre …” (XVIII. köt. 318. old.).

Hivatkozhatom végül Lenin „A proletárforradalom és a renegát Kautsky” című brosúrájának ismert helyére, ahol Lenin utal arra a tételre, amelyet az imént az orosz forradalom fellendüléséről, a „Két taktiká”-ból idéztem s az alábbi következtetésre jut:

„Úgy történt, ahogy megmondtuk. A forradalom menete igazolta érvelésünk helyességét. Kezdetben az a «egész» parasztsággal a monarchia ellen, a földesurak ellen, a középkoriság ellen (és ennyiben a forradalom burzsoá, burzsoá-demokratikus marad). Azután a szegényparasztsággal együtt, a félproletariátussal együtt, valamennyi kizsákmányolttal együtt a kapitalizmus ellen, ideértve a falusi gazdagokat, kulákokat, spekulánsokat — és ennyiben a forradalom szocialistává válik. Aki megpróbálja, hogy mesterségesen kínai falat vonjon a kettő közé, aki mással is el akarja választani őket, mint a proletariátus felkészültségének fokával és a szegényparasztsággal való összefogásának fokával, az a marxizmust a legnagyobb mértékben elferdíti, elposványosítja, liberalizmussal cseréli fel” (XXIII. köt. 391. old.).

Azt hiszem, ennyi elég.

Jó, mondják majd nekünk, de akkor miért hadakozott Lenin a „permanens (megszakítás nélküli) forradalom” eszméje ellen?

Azért, mert Lenin azt javasolta, hogy a parasztság forradalmi képességeit „aknázzuk ki” és egész forradalmi energiáját használjuk fel arra, hogy a cárizmust teljesen felszámoljuk, arra, hogy a proletárforradalomra áttérhessünk, a „permanens forradalom” hívei ellenben nem értették meg, milyen komoly szerepe van a parasztságnak az orosz forradalomban, lebecsülték a parasztság forradalmi energiájának erejét, lebecsülték az orosz proletariátus erejét és képességét arra, hogy a parasztságot magával vigye, és ezzel megnehezítették a parasztság kiszabadítását a burzsoázia befolyása alól, a parasztság tömörülését a proletariátus köré.

Azért, mert Lenin azt javasolta, hogy a forradalom művét tetőzzük be a proletár hatalomra való átmenettel, a „permanens” forradalom hívei ellenben úgy gondolták, hogy közvetlenül a proletariátus hatalmával kell kezdeni, mert nem értették meg azt, hogy ezzel olyan „apróság” fölött hánynak szemet, mint a feudális csökevények és nem vesznek számba olyan komoly erőt, mint az orosz parasztság, mert nem értették meg azt, hogy az ilyen politika csak akadálya lehet annak, hogy a proletariátus a parasztságot megnyerje.

Lenin tehát a „permanens” forradalom hívei ellen nem a megszakítatlanság kérdése miatt hadakozott, hiszen Lenin maga is a megszakítás nélküli forradalom álláspontján állott, hanem mert lebecsülték a parasztságnak, a proletariátus hatalmas tartalékának szerepét, mert nem értették meg a proletariátus hegemóniájának eszméjét.

A „permanens” forradalom eszméje nem új. Először Marx vetette fel a negyvenes évek végén a „Kommunisták Szövetségéhez” intézett ismert „Üzenetében” (1850). A mi „permanenseink” a megszakítás nélküli forradalom eszméjét ebből a dokumentumból vették. Meg kell azonban jegyezni, hogy „permanenseink”, amikor átvették ezt az eszmét Marxtól, némileg átgyúrták azt és átgyúrván, „elrontották”, a gyakorlati használatra alkalmatlanná tették. Lenin tapasztalt kezére volt szükség, hogy ezt a hibát kijavítsa, hogy Marx eszméjét a megszakítás nélküli forradalomról eredeti formájában használja fel és forradalom-elméletének egyik sarkkövévé tegye.

Lássuk, mit mond Marx az „Üzenetben” a megszakítás nélküli forradalomról, miután több forradalmi demokratikus követelést sorol fel, amelyeknek kivívására a kommunistákat felhívja:

„A demokratikus kispolgárok a forradalmat a lehető leggyorsabban és legfeljebb a fenti követelések megvalósításával akarják befejezni, ezzel szemben a mi érdekünk és feladatunk az, hogy a forradalmat permanenssé tegyük mindaddig, amíg valamennyi többé-kevésbé vagyonos osztály nincs kiszorítva a hatalomból, mindaddig, amíg a proletariátus nem hódította meg az államhatalmat és a proletárok egyesülése nemcsak egy országban, hanem a világ valamennyi uralkodó országában nem fejlődött odáig, hogy a proletárok egymásközti versenye ezekben az országokban megszűnt s hogy legalább a döntő termelőerők a proletárok kezében összpontosultak”.

Más szóval:
a) Marx, ellentétben a mi orosz „permanenseink” terveivel, egyáltalában nem javasolta azt, hogy a forradalmat az ötvenes évek Németországában közvetlenül a proletár hatalommal kell elkezdeni;
b) Marx csupán azt javasolta, hogy a forradalom művét a proletár hatalommal tetőzzük be, lépésről- lépésre letaszítva a hatalom magaslatáról az egyik burzsoá frakciót a másik után, hogy aztán, miután a proletariátus hatalomra jutott, lángra lehessen lobbantam a forradalmat minden országban, — ami teljesen megfelel mindannak, amit Lenin tanított és forradalmunk során megvalósított, követve saját elméletét az imperializmus viszonyai között végbemenő proletárforradalomról.

Kiderül, hogy a mi orosz „permanenseink” nemcsak hogy lebecsülték a parasztság szerepét az orosz forradalomban, valamint a proletárhegemónia eszméjének jelentőségét, hanem még a „permanens” forradalom marxi eszméjét is módosították (elferdítették) s ezzel a gyakorlat számára alkalmatlanná tették.

Ezért gúnyolta ki Lenin a mi „permanenseink” elméletét, melyet „eredetinek” és „gyönyörűnek” nevezett s ezért vádolta őket azzal, hogy nem akarnak „gondolkozni azon, mi az oka annak, hogy az élet teljes tíz éven át mit sem törődött ezzel a gyönyörű elmélettel” (Lenin 1915-ben írta cikkét, tehát tíz évvel azután, hogy Oroszországban a „permanensek” teóriája felbukkant, — lásd XVIII. köt. 317. old.).

Ezért tartotta Lenin ezt az elméletet félig menseviknek, ezért mondotta, hogy a „bolsevikoktól átveszi a proletariátust döntő forradalmi harcra és a politikai hatalom meghódítására szólító felhívást, a mensevikektől pedig — a parasztság szerepének «tagadását»” (lásd Lenin cikkét a „Forradalom két vonaláról”, — ugyanott).

Így áll a dolog Lenin eszméjével a polgári-demokratikus forradalom proletárforradalomba való átnövéséről, arról, hogy a polgári forradalmat hogyan kell kihasználni a proletárforradalomba való „haladéktalan” átmenet érdekében.

Továbbá. Azelőtt a forradalom győzelmét egy országban lehetetlennek tartották, úgy vélték, hogy a burzsoázia fölötti győzelemhez elengedhetetlen valamennyi előrehaladott ország, vagy legalábbis az ilyen országok többsége proletárjainak együttes fellépése. Ma ez a szempont már nem felel meg a való helyzetnek. Ma abból kell kiindulni, hogy ilyen győzelem lehetséges, mert a különböző kapitalista országok fejlődésének egyenlőtlen és ugrásszerű jellege az imperializmus viszonyai között, az imperializmuson belül fejlődő és elkerülhetetlenül háborúkat előidéző katasztrofális ellentétek, a forradalmi mozgalom növekedése a világ valamennyi országában — mindez arra vezet, hogy a proletariátus győzelme egyes országokban nemcsak lehetséges, hanem szükségszerű is. A forradalom története Oroszországban mindennek közvetlen bizonyítéka. Csak nem szabad emellett megfeledkezni arról, hogy a burzsoázia megdöntését csak abban az esetben lehet sikerrel végrehajtani, ha megvannak bizonyos elengedhetetlen feltételek, amelyek megléte nélkül gondolni sem lehet arra, hogy a proletariátus a hatalmat átvegye.

A „Baloldaliság” című brosúrájában Lenin ezekről a feltételekről a következőket mondja:

„A forradalom alaptörvénye, melyet minden forradalom és különösképpen a XX. század mindhárom orosz forradalma megerősít, a következő: a forradalomhoz nem elegendő az, hogy a kizsákmányolt és elnyomott tömegek belássák, hogy a régi módon lehetetlen tovább élniök és változást követeljenek; a forradalomhoz az is szükséges, hogy a kizsákmányolok, ne tudjanak élni és kormányozni a régi módon. Csak akkor, ha az «alul levők» nem akarják a régit, a «felül levők» pedig nem tudnak tovább élni és kormányozni a régi módon, csak akkor győzhet a forradalom. Ezt az igazságot más szavakkal így fejezhetjük ki: a forradalom nem lehetséges általános nemzeti (a kizsákmányoltakat és a kizsákmányolókat egyaránt érintő) válság nélkül.

Tehát a forradalomhoz előszöris azt kell elérnünk, hogy a munkások többsége (vagy mindenesetre a tudatos, gondolkodó, politikailag aktív munkások többsége) teljesen megértse a forradalom szükségességét és kész legyen érte akár halálba menni; másodszor, hogy a kormányzó osztályok olyan kormányzati válságot éljenek át, amely a legelmaradottabb tömegeket is bevonja a politikába . . ., meggyengíti a kormányt és lehetővé teszi, hogy a forradalmárok gyorsan megdöntsék” (XXV. köt. 222. old.).

De a burzsoázia hatalmának megdöntése és a proletariátus hatalmának megteremtése egy országban még nem jelenti a szocializmus teljes győzelmének a biztosítását. A győztes ország proletariátusának, miután hatalmát megszilárdította és a parasztságot maga köré tömörítette, fel lehet és fel kell építenie a szocialista társadalmat. De azt jelenti-e ez, hogy a győztes ország proletariátusa ezzel kivívta a szocializmus teljes, végleges győzelmét, vagyis azt jelenti-e, hogy a proletariátus csak egy ország erőivel a szocializmust véglegesen megszilárdíthatja és az országot teljes mértékben biztosíthatja az intervenció, tehát a restauráció ellen? Nem, nem ezt jelenti. Ehhez elengedhetetlen a forradalom győzelme legalábbis néhány országban. Ezért a győztes ország forradalmának lényeges feladata, hogy fejlessze és támogassa a forradalmat más országokban. Ezért a győztes ország forradalma ne tekintse magát önmagáért való egységnek, hanem a proletariátus győzelmét a többi országokban siettető támasznak, eszköznek.

Lenin ezt a gondolatot két szóban fejezte ki, amikor azt mondta, hogy a győztes forradalom feladata — megtenni „a maximumát annak, ami egy országban valamennyi ország forradalmának fejlesztése, támogatása, felébresztése érdekében megvalósítható” (XXIII. köt. 385. old.).

Ezek, általában, a proletárforradalom lenini elméletének jellegzetes vonásai.

SaLa