A leninizmus alapjairól – 2. rész
A módszer

A Szverdlov egyetemen tartott előadások
(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

II
A módszer
Fentebb beszéltem arról, hogy egyfelől Marx és Engels, másfelől Lenin között a II. Internacionále opportunizmusa uralmának egész korszaka van. Pontosság kedvéért hozzá kell fűznöm, hogy az opportunizmusnak nem formaszerinti, hanem csak tényleges uralmáról van itt szó. Forma szerint a II. Internacionále élén „igazhitű” marxisták, „ortodoxok” álltak — Kautsky és mások. Valójában azonban a II. Internacionále fő munkája az opportunizmus vonalán mozgott. Az opportunisták kispolgári, alkalmazkodó természetüknél fogva a burzsoáziához alkalmazkodtak, az „ortodoxok” viszont az „egység megőrzése” érdekében, a „pártonbelüli béke” érdekében, az opportunistákhoz alkalmazkodtak. Az eredmény az opportunizmus uralma lett, mert a burzsoázia politikája és az „ortodoxok” politikája között a lánc bezárult.

A kapitalizmus aránylag békés fejlődésének időszaka volt ez, hogy úgy mondjuk, háborúelőtti időszak, amikor az imperializmus katasztrofális ellentétei még nem tárultak fel teljes nyíltságukban, amikor a munkások gazdasági sztrájkjai és a szak- szervezetek többé-kevésbé „normálisan” fejlődtek, amikor a választási harcok és parlamenti frakciók „szédítő” sikereket értek el, amikor a harc legális formáit az egekig magasztalták és a kapitalizmust a legalitással akarták „megölni”, — szóval, amikor a II. Internacionále pártjai elhájasodtak és nem akaródzott nekik komolyan a forradalomra, a proletariátus diktatúrájára, a tömegek forradalmi nevelésére gondolni.

Egységes és egész forradalmi elmélet helyett — egymásnak ellentmondó elméleti tételek és elméletforgácsok, amelyek elszakadtak a tömegek élő forradalmi harcától s elavult dogmákká váltak. Persze a látszat kedvéért emlegették Marx elméletét, de csak azért, hogy az élő forradalmi lelket kiirtsák belőle.

Forradalmi politika helyett — petyhüdt filiszterség és kicsinyes politikai mesterkedések, parlamenti diplomatizálás és parlamenti kombinációk. A látszat kedvéért persze hoztak „forradalmi” határozatokat „forradalmi” jelszavakkal, de csak azért, hogy aztán az asztalfiókba rejtsék őket.

Ahelyett, hogy a pártot saját hibáin tanították és nevelték volna helyes forradalmi taktikára — gondosan elkerülték a beteg kérdéseket, elpalástolták és elkenték őket. A látszat kedvéért persze hajlandók voltak beszélni is ezekről a beteg kérdésekről, de csak azért, hogy az ügyet valamilyen „kaucsuk-határozattal” intézzék el.

Ilyen volt a II. Internacionále arculata, munka- módszere, fegyvertára.

Közben azonban közeledett egy új időszak, az imperialista háborúk és a proletariátus forradalmi csatáinak időszaka. A harc régi módszerei a finánctőke mindenhatóságával szemben nyilvánvalóan elégteleneknek és erőtleneknek bizonyultak.

Felül kellett vizsgálni a II. Internacionále egész munkáját, egész munkamódszerét, ki kellett űzni a filiszterséget, a korlátoltságot, az elvtelen politikai mesterkedést, az árulást, a szociálsovinizmust, a szociálpacifizmust. A II. Internacionále egész fegyvertárát át kellett vizsgálni s kidobni onnan mindent, ami rozsdás és ócska, új fajtájú fegyvereket kellett kovácsolni. Ilyen előzetes munka nélkül a kapitalizmus elleni hadba vonulásról szó sem lehetett. Enélkül a proletariátus azt kockáztatta, hogy az új forradalmi ütközetekben nem lesz eléggé felfegyverezve vagy akár egyszerűen fegyvertelen lesz.

A leninizmusnak jutott osztályrészül az a tisztesség, hogy a II. Internacionálét mindenestül felülvizsgálja és Augiász-istállóját kitakarítsa.

Ilyen körülmények között született meg és kovácsolódott ki a leninizmus módszere.

Mit követel ez a módszer?

Először, a II. Internacionále elméleti dogmáinak felülvizsgálását a tömegek forradalmi harca, az élő gyakorlat tüzében, azaz követeli az elmélet és a gyakorlat megbontott egységének helyreállítását és a közöttük beállott szakadás megszüntetését, mert csak így lehet megteremteni a forradalmi elmélettel felfegyverzett igazi forradalmi pártot.

Másodszor, a II. Internacionáléhoz tartozó pártok politikájának felülvizsgálását, nem jelszavaik és határozataik alapján (ezeknek hinni nem szabad), hanem tetteik, cselekedeteik alapján, mert csak így lehet a proletártömegek bizalmát kivívni és megérdemelni.

Harmadszor, az egész pártmunka átépítését új, forradalmi módon, a tömegek forradalmi harcra való nevelésének és előkészítésének szellemében, mert csak így lehet a tömegeket a proletárforradalomra előkészíteni.

Negyedszer, a proletárpártok önkritikáját, saját hibáikon való nevelését és tanítását, mert csak így lehet igazi pártkádereket és igazi pártvezetőket nevelni.

Ez a leninizmus módszerének alapja és lényege.

Hogyan alkalmazták ezt a módszert a gyakorlatban?

A II. Internacionále opportunistáinak számos elméleti dogmája van, melyektől sohasem hajlandók tágítani. Vegyünk elő ezek közül néhányat.

Az első dogma arra a kérdésre vonatkozik, hogy minő feltételek mellett ragadhatja meg a proletariátus a hatalmat. Az opportunisták erősködnek, hogy a proletariátusnak addig nem lehet és nem is szabad megragadnia a hatalmat, amíg egymaga nem alkotja az ország lakosságának többségét. Bizonyítékok erre nincsenek, hiszen ezt a képtelen tételt sem elméletileg, sem gyakorlatilag igazolni nem lehet. Jó, feleli Lenin ezeknek a II. Internacionálébeli uraknak. De ha adódik egy olyan történelmi helyzet (háború, agrárválság stb.), melyben a proletariátusnak, a lakosság kisebbségének lehetősége nyílik arra, hogy a dolgozó tömegek hatalmas többségét maga köré tömörítse — miért ne ragadja meg a hatalmat? Miért ne használja ki a proletariátus a kedvező nemzetközi és belső helyzetet arra, hogy a tőke arcvonalát áttörje és az általános döntést meggyorsítsa? Vajon nem beszélt-e Marx már a múlt század ötvenes éveiben arról, hogy a proletárforradalom ügye Németországban „kitűnően” állna, ha a proletárforradalmat sikerülne alátámasztani „a parasztháborúnak valamiféle második kiadásával”? Vajon nem tudja-e mindenki, hogy Németországban akkor aránylag kevesebb volt a proletár, mint például Oroszországban 1917-ben? Vajon nem mutatta-e meg az orosz proletárforradalom gyakorlata azt, hogy a II. Internacionále hőseinek ez a kedvenc dogmája a proletariátus számára teljesen hasznavehetetlen? Vajon nem világos-e, hogy a forradalmi tömegharcok gyakorlata ezt az ócska dogmát megcáfolja és megsemmisíti?

A másik dogma: a proletariátus a hatalmat nem tarthatja meg, ha nincs elegendő számú kiképzett kulturális és adminisztratív kádere, mely az ország igazgatását el tudja látni, — előbb létre kell hozni ezeket a kádereket a kapitalizmus viszonyai között s csak azután megragadni a hatalmat. Jó, feleli erre Lenin; de miért nem lehet a dolgot megfordítani, úgy, hogy előbb megragadjuk a hatalmat, kedvező fejlődési viszonyokat teremtünk a proletariátus számára és azután — hétmérföldes léptekkel haladunk előre a dolgozó tömegek kulturális színvonalának felemelése, a munkásokból kikerülő vezetők és adminisztrátorok nagyszámú kádereinek kiképzése terén? Vajon az oroszországi gyakorlat nem mutatta-e meg, hogy a munkássorokból jövő vezetők káderei a proletárhatalom alatt százszor gyorsabban és jobban fejlődnek, mint a tőke hatalma alatt? Vajon nem világos-e, hogy a tömegek forradalmi harcának gyakorlata könyörtelenül megsemmisíti az opportunistáknak ezt az elméleti dogmáját is?

A harmadik dogma: az általános politikai sztrájk módszere a proletariátus számára alkalmatlan, mert elméletileg nem helytálló (lásd Engels bírálatát), gyakorlatilag veszélyes (az ország gazdasági életének normális menetét kizökkentheti a kerékvágásból, a szakszervezetek pénztárait kiürítheti), nem pótolhatja a harc parlamenti formáit, amelyek a proletariátus osztályharcának fő formái. Rendben van, felelik erre a leninisták. De, először, Engels nem bármiféle általános sztrájkot bírált, hanem csak az általános sztrájk egy bizonyos fajtáját, az anarchisták általános gazdasági sztrájkját, melyet az anarchisták a proletariátus politikai harca helyett javasoltak. Mi köze ennek az általános politikai sztrájk módszeréhez? Másodszor, ki és hol bizonyította be, hogy a proletariátus harcának a parlamenti harc a fő formája? Vajon a forradalmi mozgalom története nem azt bizonyítja-e, hogy a parlamenti harc csak iskola és segédeszköz a proletariátus parlamenten-kívüli harcainak megszervezésére, hogy a munkásmozgalom alapvető kérdéseit a kapitalizmus idején az erő dönti el, a proletártömegek közvetlen harca, általános sztrájkja, felkelése? Harmadszor, honnan vették azt, hogy a parlamenti harcot az általános politikai sztrájk módszerével kell helyettesíteni? Hol és mikor próbálták az általános politikai sztrájk hívei a harc parlamenti formáit a harc parlamenten-kívüli formáival helyettesíteni? Negyedszer, vajon az oroszországi forradalom nem mutatta-e meg, hogy az általános politikai sztrájk a proletárforradalom hatalmas iskolája, a legszélesebb proletártömegek mozgósításának és megszervezésének pótolhatatlan eszköze a kapitalizmus erődjei megrohamozásának küszöbén? Mire való hát a nyárspolgári siránkozás a gazdasági élet normális menetének megzavarása és a szakszervezeti pénztárak miatt? Vajon nem világos, hogy a forradalmi harc gyakorlata az opportunistáknak ezt a dogmáját is szétzúzza?

És így tovább, és így tovább.

Ezért mondotta Lenin, hogy „a forradalmi elmélet nem dogma”, hogy „az elmélet csak a valóban tömegjellegű és valóban forradalmi mozgalom gyakorlatával való szoros kapcsolatban alakul ki véglegesen” („Baloldaliság”), mert az elméletnek a gyakorlatot kell szolgálnia, mert az „elméletnek azokra a kérdésekre kell válaszolnia, amelyeket a gyakorlat vet fel” („Kik azok a «népbarátok»?”), mert az elméletet ellenőrizni kell a gyakorlat adatain.

Ami a II. Internacionále pártjainak politikai jelszavait és politikai döntéseit illeti, csak a „háborút a háború ellen” jelszó történetére kell emlékeznünk, hogy megértsük, milyen hazug és rothadt e pártok gyakorlata, amelyek forradalomellenes tevékenységüket nagyhangú forradalmi jelszavakba és határozatokba burkolják. Mindenki emlékszik még a II. Internacionále bázeli kongresszusának pompázatos demonstrációjára, amikor az imperialistákat, arra az esetre, ha háborút mernének kezdeni, megfenyegették a felkelés minden borzalmával és kiadták a „háborút a háború ellen” fenyegető jelszavát. De ki nem emlékszik arra is, hogy kevéssel azután, közvetlenül a háború megkezdése előtt, a bázeli határozatot elsikkasztották és a munkásoknak új jelszót adtak — irtsátok egymást a kapitalista haza dicsőségére? Vajon nem világos-e, hogy a forradalmi jelszavak és határozatok fabatkát sem érnek, ha nem erősítik meg őket tettekkel? Csak össze kell hasonlítani az imperialista háború polgárháborúvá való átváltoztatásának lenini politikáját a II. Internacionále háborúalatti áruló politikájával, és rögtön megértjük az opportunizmus elvtelen politikusainak laposságával szemben a leninizmus módszerének egész nagyságát.

Idéznem kell itt Lenin „A proletárforradalom és a renegát Kautsky” című könyvéből egy helyet, ahol Lenin keményen ostorozza a II. Internacionále vezető politikusának, Kautskynak, opportunista kísérletét, hogy a pártokat ne tetteik, hanem papiros jelszavaik és dokumentumaik alapján ítélje meg:

„Kautsky tipikusan kispolgári, filiszteri politikát folytat, mikor azt képzeli . . . hogy a jelszó kiadása változtat a dolgon. A burzsoá demokrácia egész története leleplezi ezt az illúziót: a burzsoá demokraták a nép becsapására mindig kiadtak és mindig ki is adnak tetszésszerinti «jelszavakat». De a fontos az, hogy ellenőrizzük őszinteségüket, hogy a szavakkal szembeszegezzük a tényeket, hogy ne érjük be az idealista vagy sarlatán frázissal, hanem tárjuk fel az osztályvalóságot” (XXIII. köt. 377. old.).

Arról nem is beszélek, hogy a II. Internacionále pártjai félnek az önkritikától, nem beszélek arról a módról, ahogy hibáikat rejtegetik, ahogy elkenik a beteg kérdéseket, ahogy fogyatékosságaikat takargatják a „minden rendben van” hazug parádéjával, ami az élő gondolatot eltompítja és meggátolja azt, hogy a pártot forradalmi módon, a saját hibáin lehessen nevelni. Ezt a módszert Lenin kigúnyolta és pellengérre állította. Íme, mit mond Lenin „Baloldaliság” című brosúrájában a proletárpártok önkritikájáról:

„A politikai pártnak saját hibáihoz való viszonya egyik legfontosabb és legbiztosabb ismérve a párt komolyságának, s annak, hogy miként teljesíti a valóságban kötelességét osztálya és a dolgozó tömegek irányában. A hibát nyíltan beismerni, okait feltárni, kielemezni a helyzetet, amely a hibát szülte, gondosan megvitatni, hogy milyen eszközökkel lehet a hibát kijavítani — ez jellemzi a komoly pártot, így teljesíti a párt kötelességét, így neveli és tanítja az osztályt s azután a tömegeket is” (XXV. köt. 200. old.).

Egyesek azt mondják, hogy saját hibáinak feltárása és az önkritika veszélyes a pártra, mert az ellenség ezt kihasználhatja a proletárpárt ellen. Lenin az ilyen ellenvetéseket komolytalannak és teljesen helytelennek tartotta. Íme, mit mondott erről a kérdésről „Egy lépés előre, két lépés hátra” című brosúrájában már 1904-ben, amikor pártunk még gyenge és kicsiny volt:

„Ezek (vagyis a marxisták ellenfelei — I. Szt.) kárörömmel és kaján ujjongással figyelik vitáinkat; ők persze rajta lesznek, hogy pártunk hiányosságainak és fogyatékosságainak szentelt brosúrámból egyes helyeket saját céljaiknak megfelelő módon ráncigáljanak elő. Az orosz szociáldemokraták már elég puskaport szagoltak a csatákban, hogy rá se hederítsenek ezekre a csipkelődésekre, hogy ezek ellenére folytassák munkájukat az önbírálat és saját hiányosságaik kíméletlen leleplezése terén, amelyeket a munkásmozgalom növekedése okvetlenül és elmaradhatatlanul le fog gyűrni” (VI. köt. 161. old.).

Ezek a leninizmus módszerének jellemző vonásai általában.

Ami Lenin módszerét jellemzi, az alapjában már megvolt Marx tanításában, amely, Marx szavai szerint, „lényegileg kritikai és forradalmi”. Éppen ez a kritikai és forradalmi szellem az, ami Lenin módszerét keresztül-kasul áthatja. De helytelen volna azt gondolni, hogy Lenin módszere egyszerűen Marx módszerének felújítása. Valójában Lenin módszere Marx kritikai és forradalmi módszerének, materialista dialektikájának nemcsak felújítása, hanem konkretizálása és továbbfejlesztése is.

SaLa