A jelszavakról

Túlontúl gyakran előfordul, hogy amikor a történelem éles fordulatot tesz, hosszabb-rövidebb ideig még a haladó pártok sem tudnak beleilleszkedni az új helyzetbe, olyan jelszavakat ismételgetnek, amelyek tegnap helyesek voltak, de ma már minden értelmüket elvesztették, mégpedig éppoly „hirtelenül”, mint amilyen „hirtelenül” következett be a történelem éles fordulata.

Valami ehhez hasonló ismétlődik meg, úgylátszik, azzal a jelszóval is, amely azt követeli, hogy az egész államhatalom a Szovjetek kezébe menjen át. Ez a jelszó helyes volt forradalmunknak már végérvényesen lezárult szakasza folyamán, mondjuk, február 27-től július 4-ig. Ma ez a jelszó már nyilvánvalóan nem helyes többé. Ha ezt nem értettük meg, semmit sem érthetünk meg napjaink égető kérdéseiből. Minden egyes jelszót valamely meghatározott politikai helyzet sajátosságainak összességéből kell levezetni. Oroszország politikai helyzete pedig most, július 4-e után, gyökeresen különbözik a február 27-e és július 4-e közötti helyzettől.

Akkor, a forradalomnak ebben a már lezárult szakaszában, az államban úgynevezett „kettőshatalom” uralkodott, amely mind anyagilag, mind formailag az államhatalom határozatlan átmeneti állapotát fejezte ki. Ne felejtsük el, hogy a hatalom kérdése minden forradalomnak alapvető kérdése.

Akkor a hatalom ingadozó volt. Az Ideiglenes Kormány és a Szovjetek osztoztak rajta, kölcsönös önkéntes megegyezés alapján. A Szovjetek a szabad, vagyis semmiféle külső erőszaknak alá nem vetett és felfegyverzett munkások és katonák tömegeinek küldöttségei voltak. A fegyver a nép kezében volt, a nép felett nem volt külső erőszak — ez volt a dolog lényege. Ez volt az a körülmény, amely lehetővé tette és biztosította az egész forradalom fejlődésének békés útját. A „minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszó a fejlődésnek e békés útján a legközelebbi lépésnek, a közvetlenül megvalósítandó lépésnek a jelszava volt. Ez a forradalom békés fejlődésének jelszava volt, azé a fejlődésé, amely február 27-től július 4-ig lehetséges és, természetesen, a legkívánatosabb volt, s amely jelenleg kétségtelenül lehetetlen.

Minden jel arra vall, hogy a „minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszónak nem minden híve gondolta át kellőképpen azt, hogy ez a jelszó a forradalom békés fejlődésének jelszava volt. A békés fejlődésé nemcsak abban az értelemben, hogy akkor (február 27-től július 4-ig) senki, egyetlen osztály, egyetlen komoly erő sem tudott volna ellenszegülni annak, illetve nem tudta volna megakadályozni azt, hogy a hatalom a Szovjetek kezébe menjen át. Ez még nem minden. A békés fejlődés akkor lehetséges lett volna, még abban a tekintetben is, hogyha az államhatalom a maga egészében idejekorán a Szovjetek kezébe került volna, az osztályok és a pártok harcát a Szovjeteken belül, a lehető legbékésebben és a lehető legkevesebb megrázkódtatással lehetett volna megvívni.

A dolognak erre az utóbbi oldalára szintén nem fordítottak még elegendő figyelmet. A Szovjetek, osztályösszetételüket tekintve, a munkások és parasztok mozgalmi szerveit, diktatúrájuk kész formáit alkották. Ha az egész hatalom kezükben lett volna, akkor a kispolgári rétegek legfőbb hibáját, legnagyobb bűnét, a kapitalisták iránti hiszékenységüket, a gyakorlat kiküszöbölte volna, saját intézkedéseik tapasztalatai bírálták volna. A hatalmon levő osztályok és pártok a Szovjeteken belül, a Szovjetek egyeduralmára és teljhatalmára támaszkodva békésen válthatták volna fel egymást; a Szovjetekben képviselt pártok továbbra is tartós és szilárd kapcsolatban maradhattak volna a tömegekkel. Egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy csakis a Szovjetekben képviselt pártoknak és a tömegeknek ez a rendkívül szoros, szabadon terjedő és mélyülő kapcsolata segíthette volna elő a burzsoáziával való kispolgári paktálás illúzióinak békés leküzdését. Ha a hatalom a Szovjetek kezébe került volna, az egymagában még nem változtatta és nem is változtathatta volna meg az osztályok kölcsönös viszonyát; mitsem változtatott volna a parasztság kispolgári jellegén. De kellő időben hatalmas lépés lett volna abban az irányban, hogy a parasztok elszakadjanak a burzsoáziától, közeledjenek a munkásokhoz, majd pedig egyesüljenek is velük.

Így történhetett volna, ha a hatalom idejekorán a Szovjetek kezébe kerül. Így lett volna a legkönnyebb, a legelőnyösebb a nép számára. Ez az út lett volna a legkevésbé fájdalmas, s ezért keltett a legerélyesebben harcolni érte. Most azonban vége ennek a harcnak, amely azért folyt, hogy a hatalom idejekorán a Szovjetek kezébe kerüljön. A fejlődés békés útja lehetetlenné vált. Ráléptünk a nembékés, a legfájdalmasabb útra.

A július 4-én bekövetkezett fordulat éppen abban áll, hogy utána az objektív helyzet gyökeresen megváltozott. A hatalom ingadozása megszűnt, a hatalom a döntő ponton az ellenforradalom kezébe került. A pártok fejlődése az eszerek és a mensevikek kispolgári pártjának az ellenforradalmi kadetokkal való paktálása következtében arra vezetett, hogy ez a két kispolgári párt az ellenforradalmi hóhérok tényleges bűnrészesévé és segítőtársává vált. A kispolgároknak a tőkések irányában tanúsított öntudatlan hiszékenysége a pártharcok fejlődése folyamán odajuttatta őket, hogy most már tudatosan részt vesznek és segédkeznek az ellenforradalmárok hóhérmunkájában. A pártok közötti kapcsolatok fejlődésének ciklusa befejeződött. Február 27-én minden osztály egységben volt a monarchia ellen. Július 4-e után az ellenforradalmi burzsoázia a monarchistákkal és a feketeszázakkal karöltve magához láncolta a kispolgári eszereket és mensevikeket azáltal, hogy részben megfélemlítette őket, s a tényleges államhatalmat a Cavaignacok kezébe adta, egy katonai banda kezébe, amely a fronton agyonlöveti az engedelmességet megtagadó katonákat, Petrográdban pedig szétveri a bolsevikokat.

Az a jelszó, amely azt követeli, hogy a hatalom a Szovjetek kezébe menjen át, most donquijoteizmusnak vagy gúnynak hangzanék. Ez a jelszó valójában a nép becsapása volna, azzal az illúzióval áltatná a népet, hogy a Szovjetek most is hatalomra juthatnak, mihelyt akarják, illetve határozatban kimondják a hatalom átvételét, hogy a Szovjetben még vannak pártok, amelyek nem szennyezték be magukat a hóhéroknak való segédkezéssel, hogy azt, ami megtörtént, megnemtörténtté lehet tenni.

Igen nagy tévedés volna, ha azt hinnők, hogy a forradalmi proletariátus, hogy úgy mondjuk, „bosszúból”, mert az eszerek és a mensevikek támogatták a bolsevikok szétverését, az agyonlövetéseket a fronton és a munkások lefegyverzését, képes „megtagadni” tőlük a támogatást az ellenforradalommal szemben. A kérdés ilyen felvetése, először is kispolgári erkölcsi felfogást tulajdonítana a proletariátusnak (mert ha az ügy érdeke úgy kívánja, a proletariátus mindig támogatni fogja nemcsak az ingadozó kispolgárságot, hanem még a nagyburzsoáziát is); másodszor pedig — és ez a legfontosabb —, kispolgári kísérlet volna a dolog politikai lényegének „moralizálással” való elhomályosítására.

A dolognak ez a lényege abban van, hogy a hatalmat most már nem lehet békés úton megszerezni. A hatalmat csak úgy kaphatjuk meg, ha erélyes harcban legyőzzük azokat, akik ma ténylegesen kezükben tartják a hatalmat, mégpedig a katonai bandát, a Cavaignacokat, akik a Petrográdba vezényelt reakciós csapatokra, a kadetokra és a monarchistákra támaszkodnak.

A dolog lényege az, hogy az államhatalomnak ezeket az új birtokosait csak a nép forradalmi tömegei győzhetik le, amelyek mozgalmának előfeltétele nemcsak az, hogy a proletariátus vezesse őket, hanem az is, hogy elforduljanak a forradalom ügyét eláruló eszer párttól és mensevik párttól.

Aki a politikába kispolgári erkölcsöt visz be, az így okoskodik: lehet, hogy az eszerek és a mensevikek „hibát” követtek el, amikor támogatták a Cavaignacokat, akik lefegyverezték a proletariátust és a forradalmi ezredeket; de lehetőséget kell nekik adnunk arra, hogy hibájukat „jóvátehessék”, nem szabad „megnehezítenünk” számukra „hibájuk” helyrehozását; meg kell könnyítenünk a kispolgárságnak, hogy ingadozásában a munkások felé hajoljon. Az ilyenfajta okoskodás gyerekes naivság vagy egyszerűen ostobaság volna, ha ugyan nem a munkásság újabb becsapása. Mert a kispolgári tömegeknek a munkásság felé való hajlása abban és csakis abban állhatna, hogy ezek a tömegek elfordulnak az eszerektől és a mensevikektől. Az eszer párt és a mensevik párt ma csakis azzal tehetné jóvá „hibáját”, hogy Ceretelit és Csernovot, Dant és Rakitnyikovot a hóhérok segédeinek nyilvánítja. Teljesen és feltétlenül helyeseljük a „hiba” ilyen „jóvátételét” . . .

Azt mondottuk, hogy a forradalom alapvető kérdése a hatalom kérdése. Hozzá kell tennünk: éppen forradalmak idején tapasztaljuk lépten-nyomon annak a kérdésnek elhomályosítását, hogy hol van az igazi hatalom, tapasztalhatjuk azt, hogy a formális és a reális hatalom nem fedi egymást. Éppen ebben van minden forradalmi korszak egyik fő sajátossága. 1917 márciusában és áprilisában nem lehetett tudni, vajon a kormány vagy pedig a Szovjet kezében van a reális hatalom.

Most azonban különösen fontos, hogy az öntudatos munkások józanul megvizsgálják a forradalom alapvető kérdését: kinek a kezében van a jelen pillanatban az államhatalom. Gondolkozzanak csak azon, hogy milyenek e hatalom anyagi megnyilvánulásai, ne tekintsék a frázisokat tetteknek, s akkor nem lesz nehéz megtalálniok a választ.

Az állam mindenekelőtt felfegyverzett emberek alakulatait jelenti, olyanfajta dologi tartozékokkal, mint például a börtönök — írta Engels Frigyes. Ezt a szerepet most a hadapródiskolások és a reakciós kozákok töltik be, akiket külön erre a célra vezényeltek Petrográdba; ők tartják börtönben Kamenyevet és másokat; ők tiltották be a „Pravdá”-t; ők fegyverezték le a munkásokat és a katonák egy részét; ők lövetik agyon a katonák egy bizonyos részét; ők lövetik agyon a hadseregben a csapatok egy bizonyos részét. Íme, ezek a hóhérok — a reális hatalom. A Ceretelik és Csernovok — hatalom nélküli miniszterek, bábminiszterek, a hóhérokat támogató pártok vezérei. Ez tény. És ezen a tényen nem változtat az, hogy személyesen valószínűleg sem Cereteli, sem Csernov ,,nem helyesli” a hóhéruralmat, hogy lapjaik félénken mentegetőznek miatta: a politikai jelmez ilyen változása nem változtat a dolgok lényegén.

Betiltották 150 000 petrográdi választó lapját, a hadapródiskolások meggyilkolták Voinov munkást (július 6), mert elhozta a nyomdából a „Lisztok Pravdi”-t — hát nem hóhérmunka ez? hát nem Cavaignac-munka ez? Sem a kormány, sem pedig a Szovjetek „nem bűnösök” ebben — mondják majd.

Annál rosszabb a kormányra és a Szovjetekre nézve — feleljük mi —, mert ezek szerint — nullák, bábok, a reális hatalom nem az ő kezükben van.

A népnek mindenekelőtt és elsősorban tudnia kell az igazságot — tudnia kell, hogy kinek a kezében van voltaképpen az államhatalom. Kereken meg kell mondani a népnek az igazságot: a hatalom a Cavaignacok (Kerenszkij, bizonyos tábornokok, tisztek stb.) katonai klikkjének kezében van, ezeket támogatja a burzsoázia mint osztály, élén a kadetok pártjával, és karöltve valamennyi monarchistával, akik valamennyi feketeszázas lap, a „Novoje Vremja”, a „Zsivoje Szlovo” stb. stb. útján fejtik ki működésüket.

Ezt a hatalmat meg kell dönteni. Enélkül minden szólam az ellenforradalom elleni harcról csak üres frázis, „önmagunk és a nép becsapása”.

Ezt a hatalmat támogatják most mind Cereteli és Csernov miniszterek, mind pártjaik: meg kell magyarázni a népnek hóhérszerepüket és azt, hogy elkerülhetetlen volt e pártok ilyen „fináléja” április 21-i, május 5-i, június 9-i, július 4-i „hibáik” után, az után, hogy jóváhagyták az offenzíva politikáját, azt a politikát, amely kilenctized részben eleve eldöntötte a Cavaignacok júliusi győzelmét.

Az egész agitációt a nép között úgy kell átszervezni, hogy számbavegye éppen a mostani forradalom, különösképpen pedig a júliusi napok konkrét tapasztalatait, vagyis hogy világosan rámutasson a nép igazi ellenségére, a katonai klikkre, a kadetokra és a feketeszázakra, és hogy félreérthetetlenül leleplezze azokat a kispolgári pártokat, az eszerek pártját és a mensevikek pártját, amelyek a hóhéruralom cinkosainak szerepét játszották és játsszák.

Az egész agitációt a nép között úgy kell átszervezni, hogy mindenki tisztán lássa, mennyire reménytelen, hogy a parasztok földet kapjanak mindaddig, amíg a katonai klikk uralmát meg nem döntötték, amíg az eszerek pártjáról és a mensevikek pártjáról le nem tépték az álarcot és e pártokat meg nem fosztották a nép bizalmától. A kapitalista fejlődés „normális” körülményei között ez igen hosszú és igen nehéz folyamat lenne, de mind a háború, mind a gazdasági bomlás óriási mértékben meggyorsítja a dolgot. Olyan „gyorsító” tényezők ezek, melyek egy hónapot, sőt még egy hetet is egyenlővé tudnak tenni egy évvel.

A fent elmondottakkal szemben valószínűleg két ellenvetést tennének: az első az, hogy döntő harcról beszélni most annyit jelent, mint szétforgácsolt akciókra serkenteni, amelyek éppen az ellenforradalomnak válnának hasznára; a második az, hogy az ellenforradalom megdöntése azt jelenti, hogy a hatalom mégis a Szovjetek kezébe megy át.

Az első ellenvetésre a következőket válaszoljuk: Oroszország munkásai már eléggé öntudatosak ahhoz, hogy számukra nyilvánvalóan kedvezőtlen időben ne üljenek fel provokációnak. Vitathatatlan, hogy ha most lépnének akcióba és ellenállást fejtenének ki, ezzel csak az ellenforradalomnak segítenének. Hogy a döntő harcot csak a legnagyobb tömegeket magával ragadó újabb forradalmi fellendülés teszi majd lehetségessé, az szintén vitathatatlan. Nem elég azonban, ha csak a forradalmi fellendülésről, a forradalom dagályáról, a nyugati munkások segítségéről stb. általában beszélünk; meghatározott következtetéseket kell levonni múltunkból, számba kell venni saját tapasztalatainkat. És ha ez meglesz, ez éppen a döntő harc jelszavát adja majd meg az ellenforradalom ellen, amely magához ragadta a hatalmat.

A második ellenvetés sem egyéb, mint a konkrét igazságok felcserélése túlságosan általános elmélkedésekkel. A burzsoá ellenforradalmat nem döntheti meg semmi más, semmiféle más erő, mint a forradalmi proletariátus. 1917 júliusának tapasztalatai után éppen a forradalmi proletariátusnak kell önállóan kezébe vennie az államhatalmat — enélkül a forradalom győzelme lehetetlen. Ha a hatalom a proletariátus kezében van, ha a proletariátust támogatják a szegényparasztok, vagyis a félproletárok — ez az egyetlen kivezető út, s fentebb már válaszoltunk is arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen milyen körülmények azok, amelyek ezt rendkívül nagy mértékben meggyorsíthatják.

Szovjetek keletkezhetnek és kell is, hogy keletkezzenek ebben az új forradalomban, de nem olyanok, mint a mostani Szovjetek, nem a burzsoáziával való paktálás szervei, hanem a burzsoázia elleni forradalmi harc szervei. Hogy mi akkor is amellett leszünk, hogy az egész állam a Szovjetek mintájára épüljön fel, az bizonyos. Itt nem általában a Szovjetekről van szó, hanem a jelenlegi ellenforradalom ellen és a jelenlegi Szovjetek árulása ellen folyó harcról.

A forradalomban egyik legfőbb bűn, egyik legveszedelmesebb bűn az, ha konkrét kérdéseket elvont kérdésekkel cserélnek fel. A jelenlegi Szovjetek megbuktak, teljesen csődbe jutottak, mert az eszer és a mensevik párt volt bennük uralmon. Ezek a Szovjetek ma a vágóhídra terelt, leszúrásra váró és panaszosan bégető juhokra hasonlítanak. A Szovjetek most erőtlenek és tehetetlenek a győztes és győzedelmeskedő ellenforradalommal szemben. A hatalomnak a Szovjetek kezébe való átadását követelő jelszót úgy lehetne értelmezni, mintha ez „egyszerű” felhívás volna arra, hogy a hatalom éppen a jelenlegi Szovjetek kezébe menjen át, márpedig ezt mondani, erre felhívni, most egyet jelentene a nép becsapásával. Semmi sem veszedelmesebb a csalásnál.

Az oroszországi osztály- és pártharc fejlődésének február 27-től július 4-ig tartó ciklusa befejeződött. Új ciklus kezdődik, amelyben nem a régi osztályok, nem a régi pártok, nem a régi Szovjetek vesznek részt, hanem olyanok, amelyek a harc tüzében megújhodtak, a harc folyamán megedződtek, kitanultak, újjáalakultak. Nem hátrafelé kell nézni, hanem előre. Nem a régi, hanem az új, július utáni osztály- és pártkategóriákkal kell operálni. Az új ciklus kezdetén a győzelmes burzsoá ellenforradalomból kell kiindulni, amely győzelmét annak köszönheti, hogy az eszerek és a mensevikek lepaktáltak vele, s amelyet csak a forradalmi proletariátus győzhet le. Ebben az új ciklusban természetesen még sok különféle szakasz lesz mind az ellenforradalom végleges győzelméig, mind az eszerek és a mensevikek (harc nélküli) végleges vereségéig, mind az új forradalom új fellendüléséig. Erről azonban csak később lehet majd beszélni, amikor e szakaszok körvonalai egyenként kibontakoznak . . .

N. Lenin

A megírás ideje: 1917. július közepe.

Megjelent 1917-ben külön brosúrában,
az OSzD(b)MP Kronstadti Bizottságának kiadásában.

Lenin Művei. 25. köt. 192—200. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa