A gyakorlat talaján

A forradalmi fellendülés, amelyet a német fehérgárdistáknak az orosz forradalom ellen intézett áruló támadása váltott ki, tény. Mindenünnen egyre-másra érkeznek a táviratok, melyek elmondják, hogy a tömegek készek a Szovjethatalom védelmére kelni és az utolsó emberig harcolni érte. Nem is várhattunk tőlük más magatartást saját munkás-paraszt hatalmuk irányában.

A lelkesedés egymaga azonban nem elegendő ahhoz, hogy háborút viseljünk egy olyan ellenség ellen, mint a német imperializmus. A legnagyobb együgyűség, sőt bűn lenne, ha félvállról vennők ezt a most folyó igazi, makacs, véres háborút.

A háborút vagy komolyan kell viselni, vagy sehogy se. Középút itt nem lehetséges. Ha egyszer a német imperialisták ezt a háborút ránk kényszerítik, szent kötelességünk józanul mérlegelni helyzetünket, számbavenni erőnket, megvizsgálni a gazdasági gépezetet. Mindezt a háborús időknek megfelelő gyorsasággal kell elvégezni, mert mostani helyzetünkben minden késlekedés csakugyan „egyértelmű a halállal”. Hannibál a kapuk előtt van — ezt egy percre sem szabad elfelejtenünk.

A komoly hadviseléshez erős, szervezett hátország szükséges. A legjobb hadsereget, a forradalom legodaadóbb híveit is azonnal elpusztítja az ellenség, ha nincsenek eléggé felfegyverezve, ha nincsenek kielégítően ellátva élelmiszerrel és nincsenek megfelelően kiképezve. Ez annyira világos, hogy nem szorul magyarázatra.

Milyen állapotban van forradalmi hadseregünk hátországa? — A legsiralmasabb állapotban, hogy többet ne mondjunk. Az előző háború teljesen szétzüllesztette közlekedésünket, megakadt az árucsere a város és a falu között, s ennek egyenes és közvetlen következménye a nagyvárosokban az éhínség.

Hadseregünk az ellenség csapásai alatt gyökeresen átalakul. A régi hadsereg, amely ismerte a korszerű hadviselés feltételeit, nincsen meg. Ez a hadsereg az előbbi háborúban végleg kimerült, halálosan kimerült attól, hogy három és fél évig lövészárokban sínylődött, s így harci értéke a semmivel egyenlő. A Vörös Hadsereg feltétlenül nagyszerű harcos anyag, de még nyers anyag, nincs megmunkálva. Ezt a hadsereget, ha nem akarjuk a német lövegek martalékává tenni, előbb ki kell képezni, fegyelmezni kell.

Óriási nehézségekkel állunk szemben. Valamennyi helyi Szovjet, miután táviratilag közölte készségét a külső ellenség elleni harcra, köteles haladéktalanul jelenteni, hány vagon gabonát küldött Petrográdba, mennyi katonát tud azonnal a frontra küldeni, mennyi vöröskatona van jelenleg kiképzés alatt. Számba kell venni minden fegyvert és lőszert, azonnal újból hozzá kell látni új fegyverek és lőszer gyártásához. A vasútról el kell távolítani a batyuzókat és a garázda elemeket. Mindenütt helyre kell állítani a legszigorúbb forradalmi fegyelmet. Csakis akkor beszélhetünk majd komolyan a háborúról, ha mindezeknek a feltételeknek eleget tettünk. Különben a „legforradalmibb háborúról” tett minden kijelentés is frázis marad. A frázis mindig káros, a mostani válságos pillanatban pedig végzetes szerepet játszhat.

Mélységes meggyőződésem, hogy forradalmunk meg fog birkózni a mai óriási nehézségekkel. A forradalom már eddig is hatalmas munkát végzett, de ahhoz, hogy ügyünket siker koronázza, meg kell százszoroznunk energiánkat.

Csak akkor fogunk győzni.

Megjelent: „Pravda” 38. sz. 1918. március 1.

Lenin Művei. 27. köt. 62—63. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

Komoly tanulságok és komoly felelősség

– írta: V. I. Lenin –

Gyász-„baloldaliaink”, akik tegnap saját lappal álltak elő — „Kommunista” a címe — (hozzá kellene tenni: Marx előtti kommunista), igyekeznek elbújni a történelem tanulsága és tanulságai elől, igyekeznek kibújni a felelősség alól.

Hasztalan igyekezet. Nem fog nekik sikerülni.

Ezek a kertel ők majd megfeszülnek igyekezetükben, vég nélkül halmozzák egymás tetejébe az újságcikkeket, beleizzadnak a nagy munkába, „még” a nyomdafestéket sem sajnálják, hogy a „lélegzetvételi szünet” „elméletét” talajtalan és rossz „elméletnek” tüntethessék fel.

De jaj! Hiábavalók erőlködéseik: képtelenek megcáfolni a tényt! A tények makacs dolgok — mondja helyesen egy angol közmondás. A tény az, hogy március 3-tól, amikor déli 1 órakor a németek beszüntették a hadműveleteket, március 5-én este 7 óráig, amikor ezeket a sorokat írom, lélegzethez jutottunk és ezt a két napot máris felhasználtuk a szocialista haza gyakorlati (nem frázisokban, hanem tettekben megnyilvánuló) védelmére. Ez olyan tény, amely napról napra szemmelláthatóbbá válik majd a tömegek számára. Tény, hogy amikor egy harcképtelen fronthadsereg fejvesztetten menekül, elhagyja ágyúit, és még arra sem jut ideje, hogy a hidakat felrobbantsa, nem a forradalmi háborúról szóló fecsegés jelenti a haza védelmét és a haza védelmi képességének fokozását (a fecsegés, amikor a hadsereg ilyen fejvesztetten menekül, amikor a forradalmi háború hívei ennek a hadseregnek egyetlen osztagát sem állították meg — valósággal gyalázat), hanem a rendezett visszavonulás a hadsereg maradékainak megmentése érdekében, a lélegzetvételi idő minden egyes napjának kihasználása erre a célra.

A tények makacs dolgok.

A gyász-„baloldaliak”, elbújva a tények és azok tanulságai elől, a felelősség kérdése elől, arra törekednek, hogy eltitkolják az olvasó előtt az egészen friss, történelmi fontosságú közelmúltat és elkenjék régmúlt és lényegtelen dolgokra való hivatkozással. Például: K. Radek cikkében arra emlékeztet, hogy decemberben (decemberben!) kifejezte azt a nézetét, mely szerint segíteni kell a hadseregnek, hogy kitarthasson, mégpedig „a Népbiztosok Tanácsának küldött jelentésében”. Nem volt módomban ezt a jelentést elolvasni, és most felmerül bennem a kérdés: miért nem közli Karl Radek ezt a jelentést egész terjedelmében? Miért nem magyarázza meg pontosan és nyíltan, hogy mit értett ő akkor „kompromisszumos békén”? Miért nem említi a közelebbi múltat, amikor a „Pravdá”-ban saját (legrosszabb fajtájú) illúziójáról írt, arról, hogy ha a német imperialisták visszaadják Lengyelországot, békét lehet kötni velük?

Miért?

Azért, mert a gyász-„baloldaliak” kénytelenek elkenni a tényeket, amelyek megmutatják az ő felelősségüket, a „baloldaliak” felelősségét azoknak az illúzióknak az ápolgatásáért, amelyek a valóságban a német imperialistáknak segítettek és akadályozták a forradalom növekedését és fejlődését Németországban.

N. Buharin ma még tagadni is próbálja azt a tényt, hogy ő és barátai azt állították, hogy a német nem képes támadni. De nagyon is sokan tudják, hogy ez — tény, hogy Buharin és barátai ezt állították, és hogy ennek az illúziónak az ápolgatásával a német imperializmust segítették, és akadályozták a német forradalom növekedését, amely most gyengült azzal, hogy a nagyoroszországi Szovjet Köztársaságtól a paraszti hadsereg fejvesztett menekülésekor ezrével zsákmányolták az ágyúkat, száz- és százmilliós értékeket oroztak el. Én ezt világosan és pontosan megmondtam már a január 7-i tézisekben. Ha N. Buharin most kénytelen ezt „letagadni”, annál rosszabb ez rá nézve. Mindazok, akik emlékeznek Buharinnak és barátainak szavaira, amelyek szerint a németek számára lehetetlenség a támadás, egyszerűen vállat vonnak majd, ha hallják, hogy N. Buharin kénytelen volt „letagadni” saját szavait.

Azoknak pedig, akik nem emlékeznek ezekre a szavakra, akik nem hallották őket, olyan okmányra hívjuk fel a figyelmüket, amely most kissé értékesebb, érdekesebb és tanulságosabb, mint K. Radek decemberi írásai. Ez az okmány, melyet a „baloldaliak”, sajnos, eltitkoltak olvasóik előtt (1) a pártunk Központi Bizottságának a mai „baloldali” ellenzékkel 1918. január 21-én tartott tanácskozásán, és (2) a Központi Bizottság 1918. február 17-i ülésén megejtett szavazások eredménye.

1918. január 21-én abban a kérdésben, hogy megszakítsuk-e azonnal a németekkel folytatott tárgyalásokat, igennel (a gyász-„baloldali” „Kommunista” munkatársai közül) egyedül Sztukov szavazott. A többiek mind nemmel szavaztak.

Abban a kérdésben, hogy megengedhető-e az annexiós béke aláírása, ha a németek megszakítják a tárgyalásokat vagy ultimátumot küldenek, nemmel csak Obolenszkij (mikor fogják már közölni az „ő” téziseit? miért hallgat róluk a „Kommunista”?) és Sztukov szavaztak. A többiek mind igennel szavaztak.

Abban a kérdésben, hogy alá kell-e írni ebben az esetben a felajánlott békét, nemmel csak Obolenszkij és Sztukov szavazott, a többi „baloldali” tartózkodott a szavazástól!! Ez a tény.

1918. február 17-én, abban a kérdésben, hogy ki van a forradalmi háború mellett, Buharin és Lomov — „ilyen megfogalmazás mellett nem hajlandó részt venni a szavazásban”. Igennel nem szavazott senki. Ez is tény!

Abban a kérdésben, hogy kell-e „várni a béketárgyalások újrafelvételével mindaddig, amíg a német támadás megfelelő mértékben (éppen hogy így!) ki nem bontakozik, és amíg annak a német munkásmozgalomra gyakorolt befolyása meg nem nyilvánul”, a „baloldali” újság mai munkatársai közül Buharin, Lomov és Urickij igennel szavazott.

Abban a kérdésben, hogy „békét kötünk-e, ha a német támadás ténnyé válik, a forradalmi fellendülés pedig Németországban és Ausztriában nem következik be”, Lomov, Buharin és Urickij tartózkodott a szavazástól.

A tények — makacs dolgok. A tények pedig azt mutatják, hogy Buharin tagadta a német támadás lehetőségét, olyan illúziókat ápolgatott, amelyekkel a valóságban saját óhaja ellenére segítette a német imperialistákat és akadályozta a német forradalom növekedését. Éppen ez a forradalmi frázis lényege. Buharin balra tért, jobbra ért.

N. Buharin azt veti szememre, hogy én nem elemzem konkrétan a jelenlegi béke feltételeit. Könnyű azonban megérteni, hogy érvelésemhez lényegében erre nem volt és nincs is semmi szükség. Elég volt bebizonyítani, hogy számunkra csak egyetlen valóságos, nem fantázia szülte dilemma létezik: vagy olyan feltételek, amelyek akár csak néhány napra is, de lehetővé teszik, hogy lélegzethez jussunk, vagy pedig Belgium és Szerbia helyzete. S ezt Buharin nem cáfolta meg, még Petrográdra vonatkozóan sem. Ezt kollégája, M. N. Pokrovszkij elismerte.

S hogy az új feltételek rosszabbak, súlyosabbak, megalázóbbak a rossz, súlyos és megalázó breszti feltételeknél, ebben a mi gyász-„baloldaliaink”, Buharin, Lomov, Urickij és társaik a bűnösök, akik a nagy Oroszországi Szovjet Köztársaság ellen követték el bűnüket. Ez történelmi tény, amelyet a fentemlített szavazások bizonyítanak. Ez elől a tény elől semmiféle mellébeszéléssel nem lehet elbújni. Felajánlották önöknek a breszti feltételeket, önök pedig kérkedéssel és szájhősködéssel válaszoltak, ami még rosszabb feltételekhez vezetett. Ez tény. Ezért önök felelősek és ezt a felelősséget nem háríthatják el magukról.

1918. január 7-i téziseimben a lehető legvilágosabban megmondtam, hogy hadseregünk állapota miatt (amin a fáradt paraszttömegek „elleni” szájaskodás mit sem tudott változtatni) Oroszország kénytelen lesz még rosszabb különbékét kötni, ha nem fogadja el a breszti feltételeket.

A „baloldaliak” felültek az oroszországi burzsoáziának, amelynek éppen az kellett, hogy belesodorjon bennünket a számunkra leghátrányosabb háborúba.

A „baloldali eszerek” azzal, hogy most a háború mellett foglalnak állást, tudatosan meghasonlottak a parasztsággal — ez tény. És ez a tény a baloldali eszerek politikájának komolytalanságáról tanúskodik, mint ahogy komolytalan volt valamennyi eszer „forradalminak” látszó politikája 1917 nyarán.

Petrográd és Moszkva példája bizonyítja, hogy a legöntudatosabb és leghaladottabb munkások gyorsan kijózanodnak a forradalmi frázisok mámorából. Petrográdban már kijózanodtak a legjobb munkáskerületek: a viborgi és a vaszilij-szigeti. A Munkásküldöttek Petrográdi Szovjetje most nincs a háború mellett, megértette, hogy a háborút elő kell készíteni és elő is készíti. Moszkvában, a bolsevikok városi konferenciáján, már 1918. március 3-án és 4-én győztek a forradalmi frázis ellenfelei.

Hogy milyen szörnyű önámításig jutottak el a „baloldaliak”, kitűnik” Pokrovszkij cikkének egyik frázisából, amely így hangzik: „Ha már háborút kell viselni, akkor most kell háborút viselni” (Pokrovszkij kiemelése).. . „amikor — figyelem! figyelem! — amikor még nem szerelték le az orosz hadsereget az újonnan alakított egységekkel együtt.”

Aki azonban nem huny szemet a tényeken, az tudja, hogy 1918 februárjában a németekkel szembeni ellenállás legfőbb akadálya mind Nagy-Oroszországban, mind Ukrajnában, mind Finnországban le nem szerelt hadseregünk volt. Ez tény. Mert ez a hadsereg nem tudott megállni és futott, mégpedig fejvesztetten, magával sodorva a Vörös Hadsereg osztagait is.

Aki a történelem tanulságaiból okulni akar, aki nem akar kibújni a felelősség alól és nem akarja kézlegyintéssel elintézni őket, az emlékezzék akár I. Napóleon Németország elleni háborújára.

Poroszország és Németország sokszor kötöttek a hódítóval (a miénknél) tízszerte súlyosabb és megalázóbb békeszerződéseket, amelyekben még a külföldi rendőrséget is elismerték, még arra is kötelezték magukat, hogy hadseregükkel segítik I. Napóleont hódító hadjárataiban. I. Napóleon Poroszországgal kötött szerződéseiben tízszerte jobban elnyomta és feldarabolta Németországot, mint ahogy most Hindenburg és Vilmos bennünket elnyomtak. És mégis akadtak olyan emberek Poroszországban, akik nem hetvenkedtek, hanem aláírták az elképzelhető „legszégyenletesebb” békeszerződéseket, aláírták azért, mert nem volt hadseregük, aláírták a tízszerte leigázóbb és megalázóbb feltételeket, de azután mégis felkeltek és hadba indultak. Nem egyszer, sokszor történt így. A történelem jóegynéhány ilyen békeszerződést és jóegynéhány ilyen háborút ismer. Volt egynéhány lélegzetvételi szünet. Egynéhányszor újból hadat üzent a hódító. Egynéhányszor volt rá eset, hogy elnyomott nemzet szövetséget kötött olyan elnyomó nemzettel, amely versenytársa volt a hódítónak, de maga is épp olyan hódító volt (ezt azok figyelmébe ajánlom, akik a „forradalmi háború” mellett vannak, az imperialisták segítségének igénybevétele nélkül!).

Ilyen volt a történelem útja.

Így volt. így lesz. A háborúk sorozatának korszakába léptünk. Új honvédő háború felé tartunk. Az érlelődő szocialista forradalom viszonyai között haladunk feléje. S ezen a nehéz úton az orosz proletariátus és az orosz forradalom le tud majd szokni a kérkedésről, a forradalmi frázisról, eltudja majd fogadni a legsúlyosabb békeszerződéseket is és ismét fel tud majd emelkedni.

Tilsiti békét kötöttünk. És mint ahogy a németek az 1807-es tilsiti béke után 1813—1814-ben felszabadultak Napóleon igája alól, mi is eljutunk majd győzelmünkhöz, felszabadulásunkhoz. A mi tilsiti békénk és a mi felszabadulásunk között a távolság valószínűleg kisebb lesz, mert ma a történelem kereke gyorsabban forog.

Le a szószátyárkodással! Éljen a komoly munka, a fegyelem és a szervezettség!

N. Lenin

A megírás ideje: 1918. március 5.
Megjelent: „Pravda” 42. sz. 1918. március 6.

Lenin Művei. 27. köt. 65—70. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

A kínai kommunista párt rövid története – 4. rész
A Kínai Kommunista Párt az első forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

2. A tömegmozgalom országos fellendülése. A Kuangtung tartományi forradalmi támaszpont megszilárdulása. A burzsoázia reakciós csoportjának összeesküvése a hegemónia megszerzésére. A Mao Ce-tung által képviselt marxisták—leninisták és a Csen Tu-hsziu által vezetett jobboldali opportunisták közötti nézeteltérések

A „Május 30. mozgalom”, s a tömegmozgalom országos fellendülése
A Kínai Kommunista Párt IV. országos kongresszusa után a tömegmozgalom gyorsan növekedett. A sanghaji és csingtaói, japán tulajdonban levő textilgyárakban sztrájkok törtek ki. Az imperializmus megpróbálta a munkásoknak ezeket a megmozdulásait erőszakkal elfojtani.

1925. május 15-én a karhatalom durván bántalmazta a sztrájkoló munkásokat. A sztrájkolóknak segítséget nyújtó sanghaji diákok közül sokat letartóztattak. Ugyanebben az időben az imperialisták bejelentették azt a nemzeti burzsoázia érdekeit csorbító elhatározásukat, hogy felemelik a kikötői díjakat, korlátozzák a kínai nyomdaipart, könyvkiadást stb. Mindezzel betelt a pohár. Vége szakadt a hosszú idő óta imperialista elnyomásban élő sanghaji munkások, diákok és nemzeti burzsoázia türelmének. Május 28-án a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága plenáris ülést tartott, amely a sanghaji osztályerők megoszlásának elemzése alapján szükségesnek látta, hogy a városban imperialistaellenes tüntetéseket szervezzenek. Május 30-án tömegtüntetésre került sor. Amikor a tüntetők oszlopai a Nankinglu úton vonultak, az angol rendőrség tüzet nyitott, s a golyók sok embert megöltek, illetve megsebesítettek. Így zajlott le a május 30-i véres incidens.

A május 30-i véres incidens Sanghajban és az egész országban nagy felháborodást keltett. A Kínai Kommunista Párt a kialakult helyzetet figyelembe véve, azzal a felhívással fordult a társadalom valamennyi rétegéhez, hogy tömörüljenek egységfrontba, s egységesen, a munkások, kereskedők és diákok sztrájkjaival válaszoljanak az imperialisták állati kegyetlenkedésére. A tömegek követték a párt felhívását. Június 1-én Sanghajban megkezdődött a munkások, kereskedők és diákok általános sztrájkja. Ezután a forradalom vihara gyorsan száguldott végig az egész országon. Peking, Tiencsin, Csangsa, Hankou, Nancsang, Csiucsiang, Nanking, Csencsiang, Hangcsou, Fucsou, Szvatou (Santou), Csinan, Csingtao, Csengcsou, Kajfeng, Csungking és más vidékek lakosságának nagy tömegei, nem törődve az imperialisták és csatlósaik kegyetlen megtorló intézkedéseivel, egy emberként támogatták Sanghaj népét. Ettől az időtől kezdve az emberek világosan felfogták a párt imperialistaellenes programjának értelmét és jelentőségét. Mindenütt bojkottálták az angol és a japán árukat. Az egész ország népe egységesen követelte a bűnösök megbüntetését, a károk megtérítését, a koncessziós területek visszaadását, a külföldi csapatok kivonását, az egyenlőtlen szerződések hatálytalanítását. Ebben az országos mozgalomban méreteinél fogva a legnagyobb, s következményeit tekintve a legjelentősebb esemény a kuangcsou—hongkongi tömegsztrájk volt. A sztrájkban Hongkong és a kuangcsoui angol koncessziós terület 250  000 munkása vett részt. A sztrájkoló munkások Kuangtung tartomány forradalmi kormányának támogatásával 1925 júniusától kezdve 16 hónapon át kitartó harcot folytattak. A sztrájk következtében a hongkongi kikötő, ahol rendszerint valósággal pezsgett az élet, a szó szoros értelmében „holt kikötővé” vált. A tömegsztrájk erősen megrendítette az angol imperializmus dél-kínai uralmát.

A Kuangtung tartományi forradalmi támaszpont egységesítése és megszilárdítása
Az egyre nagyobb arányokat öltő tömegmozgalom körülményei között a forradalmi csapatok, amelyeknek fő erejét a huangpui új hadsereg alkotta, forradalmi háborút indítottak a kuangtungi militaristák különböző klikkjei ellen. A forradalmi csapatok támadása sikeresen haladt előre, ami annak köszönhető, hogy a hadműveleti tervek kidolgozásában szovjet tanácsadók is részt vettek, a kommunisták politikailag megerősítették a hadsereget, s a munkás- és paraszttömegek aktívan támogatták a hadrakelt hadsereget. 1925 tavaszán, Kuangcsouból keleti irányban támadva, a forradalmi haderők szétverték a Tungcsiang térségében elhelyezkedett militarista csapatok fő erőit. Júniusban Kuangcsouba visszatérve, megsemmisítették az itteni, kiépített állásokban védekező militarista egységeket. A forradalmi háborúban aratott első győzelmek elsöpörték az egész Kuangtung tartomány egyesítésének útjában álló akadályokat. Júliusban Kuangcsouban nemzeti kormány alakult, amely a maga kezében összpontosította Kuangtung tartomány egész polgári közigazgatását, és központosította a tartomány pénzügyeit. Augusztusban a huangpui katonaiskola ezredeiből megszervezték a Nemzeti Forradalmi Hadsereg első hadtestét. A kuangtungi kormány rendelkezésére álló egyéb fegyveres alakulatok szintén beolvadtak a Nemzeti Forradalmi Hadseregbe. Rövidesen egy külön ezred is alakult, amelyet közvetlenül a Kínai Kommunista Párt irányított. Ennek az ezrednek a parancsnoka a kommunista Je Ting volt. Október és november folyamán a Nemzeti Forradalmi Hadsereg Tungcsiang és Pejcsiang térségében is leszámolt a militaristákkal, decemberben pedig megsemmisítette a Kuangtung tartomány délnyugati részén állomásozó ellenforradalmi haderőket. A Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang együttműködése folytán kialakult új helyzetben végre sikerült egyesíteni az egész Kuangtung tartományt, amely a Kuomintang uralmának addigi tíz esztendeje alatt állandóan részekre volt tagolva.

Az ország különböző osztályain belül a forradalmi fellendülés során végbement eltolódások. Mao Ce-tung „A kínai társadalom osztályairól” c. műve
A tömegmozgalomnak a május 30-i események után bekövetkezett országos fellendülése, a Nemzeti Forradalmi Hadsereg megerősödése és a Kuangtung tartományi forradalmi támaszpont megszilárdulása — mindez hatalmas bázist, katonai erőket és szilárd hátországot teremtett a későbbi északi hadjárat számára, s egyszersmind arról tanúskodott, hogy az országban viharos események érlelődnek, s lépésről lépésre közeledik a forradalom és az ellenforradalom döntő, fegyveres összecsapásának ideje. Ez a helyzet aktivizálta a kínai társadalom valamennyi osztályát. Minden erejükkel azon voltak, hogy alkalmazkodjanak az új viszonyokhoz, eldöntsék, hogy milyen szerepet vállalnak a forradalmi eseményekben.

Az imperialisták, a nagybirtokosok és a komprádorok, a forradalmi mozgalom fellendülése láttán, eleinte kísérletet tettek a forradalom fegyveres elfojtására. Az angol, az amerikai meg a japán imperialisták és szekértolóik — a kínai militaristák egyre kegyetlenebb terrort alkalmaztak a kínai néppel szemben. Sanghajban, Csingtaóban, Hankouban, Kuangcsouban és Pekingben valóságos vérfürdőket rendeztek. Az addig egymás ellen hadakozó északi militaristák az imperialisták utasítására egyesültek és megtámadták Feng Jü-hsziang nemzeti hadseregét, amely a forradalomhoz húzott, s Peking és Tiencsin feladására kényszerítették. A véres megtorlások azonban a kínai népet nem felemlítették meg, hanem éppen ellenkezőleg, harci összefogásra késztették. Akkor az imperialisták és szekértolóik elhatározták, hogy más eszközökhöz: hazug ígérgetésekhez, megvesztegetéshez és zsaroláshoz folyamodnak, hogy ilyenformán aláássák a kínai nép egységét és megbontsák a forradalmi egységfrontot. Látták, hogy az egységfronton belül a nemzeti burzsoázia képviselői hajlanak leginkább az ingadozásra, s ezért őket igyekeztek lebeszélni arról, hogy együtt harcoljanak a munkásokkal és a diákokkal az imperializmus ellen. „Ti önállóságot követeltek a vámügyekben, és a konzuli bíráskodás eltörlését követelitek — mondották nekik —. Nos, mi hajlandók vagyunk engedményeket tenni, hajlandók vagyunk értekezletet összehívni a vámkérdés és a jogi problémák megtárgyalására. De ha makacskodtok, nem adunk nektek kölcsönt, amire pedig olyan nagy szükségetek van, nem engedünk bevinni az országotokba külföldi valutát, s beszüntetjük iparotok áramellátását”.

A nemzeti burzsoázia félt a küszöbön álló forradalmi fellendüléstől, ezért mindenképpen arra törekedett, hogy a forradalmat a számára elfogadható keretekre korlátozza, s a tömegek mozgalmát a számára megfelelő mederbe terelje. Részt vett az olyan, számára előnyös akciókban, mint az angol és a japán áruk bojkottálása, helyeselte a Kínában működő külföldi üzemek kínai munkásainak sztrájkjait és így tovább. Ugyanakkor azonban ellenzett minden olyan akciót, amely sértette az érdekeit, hallani sem akart például a kínai üzemekben dolgozó munkások sztrájkjáról vagy a munkabérek felemelésének követeléséről. Ezért a nemzeti burzsoáziát nem volt nehéz megfélemlíteni és lekenyerezni. Hajlandó volt az a kompromisszumokra, sőt a kapitulációra is.

A forradalmi fellendülés meggyorsította a parasztmozgalom fejlődését is. 1926 első felében a parasztszövetségek taglétszáma elérte Kuangtung tartományban a 600 000-et, Hunan tartományban a 300—400 000-et, Honan tartományban pedig körülbelül a 300 000-et. Az elnyomás és kizsákmányolás igájában görnyedő, szövetségekbe tömörült parasztok hatalmas erővé váltak Kuangtung tartományban, harcra keltek a tuhaók és a liesenek² ellen, követelték a földbér leszállítását, és a faluban a hatalom hovatovább az ő kezeikbe ment át.
² Tuhaók és liesenek — basáskodó földbirtokosok, falusi népnyúzók, a kínai parasztság egykori legkegyetlenebb kizsákmányolói és elnyomói.

A tuhaók és liesenek saját egyéni földjükön és a nemzetségi földeken kizsákmányolták a bérlőket és felesbérlőket, s mivel szoros kapcsolatban voltak a reakciós helyi hatóságokkal, a régi kínai faluban gyakorlatilag ők tartották kezükben a hatalmat, és ítélkeztek elevenek és holtak fölött. — Szerk.

Ugyanakkor szolidaritást vállaltak a sztrájkoló hongkongi és kuangcsoui munkásokkal, erőteljesen segítették Kuangtung tartomány forradalmi kormányát az ellenforradalmi erők megsemmisítésében, ami előmozdította a kuangtungi forradalmi támaszpont gyors egységesítését és megszilárdítását.

A forradalmi fellendülés időszakában páratlan gyorsasággal növekedett a proletariátus öntudata és szervezettsége. Például a május 30-i sanghaji események idején több mint 200 000 munkás vett részt a sztrájkokban. 1926 első felében a szakszervezetek taglétszáma 1 200 000 fölé emelkedett. A proletariátus mindenütt vezető erővé vált. A munkások pártjuk — a Kínai Kommunista Párt révén a nép valamennyi rétegével megismertették programjukat, amely harcra buzdított az imperializmus ellen. A munkások a kommunista párt vezetésével Sanghajban létrehozott Szakszervezeti Főtanács köré tömörítették a diákság, valamint a kis- és középpolgárság szervezeteit, s vállvetve harcoltak az imperialisták és csatlósaik ellen. Később megalakult a munkások, a kereskedők és a diákok Egyesült Bizottsága. A munkások megmutatták, hogy a burzsoázia ingadozása, kompromisszumokra való hajlamossága ellenére is tudnak kitartóan harcolni. Amikor azonban a burzsoázia átállt az ellenséghez, s a munkások magukra maradtak, az ellenség feloszlatta a Szakszervezeti Főtanácsot. Ez újabb bizonyítéka volt annak, hogy a proletariátus csak abban az esetben viheti győzelemre a forradalmat, ha tömegekkel rendelkező és megbízható szövetségese van.

A bonyolult, egyre jobban kiéleződő osztályharc a Kuomintangon belül is éreztette hatását. A Kuomintang jobbszárnya, amely a nagybirtokosok és a komprádorok érdekeit képviselte, a Nyugati Hegyvidéken, Pekingtől nem messze fekvő hszisani körzetben értekezletet tartott, s egy nyilvánvalóan ellenforradalmi blokk megalakítása után leplezetlenül ellenséges, a Szovjetunió, a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang balszárnya ellen irányuló határozatot hozott. Olyan „teoretikusok” bukkantak felszínre, mint Taj Csi-tao és hasonszőrű elvbarátai, akik szoros kapcsolatban álltak a nagybirtokosokkal és a komprádorokkal. Taj Csi-tao, aki a nemzeti burzsoázia jobbszárnyának érdekeit képviselte, „osztályharmóniát” és „osztálybékét” hirdetett, ellenezte a Kuomintang szövetségét Oroszországgal és a Kínai Kommunista Párttal, ellenezte a munkás-paraszt mozgalom támogatását. A proletariátust felszólította, hogy kövesse engedelmesen a burzsoáziát, s váltig azt bizonygatta, hogy Kínában a burzsoázia államának a diktatúráját kell létrehozni. Ugyanebben az időben, vagyis Kuangtung tartomány egységesítése után, Csang Kaj-sek csoportja is hozzálátott sötét terveinek megvalósításához. Ez a csoport magához akarta ragadni a forradalmi mozgalom vezetését, s azt követelte a Nemzeti Forradalmi Hadsereg kommunista harcosaitól és tisztjeitől, hogy lépjenek ki a kommunista pártból, vagy pedig hagyják ott a Kuomintangot és a hadsereget. Ilyenformán a Kuomintangon belül az addigi jobb szárny mellett egy új jobboldali csoport jelent meg: Csang Kaj-sek és Taj Csi-tao csoportja. A Kuomintanghoz tartozó kommunisták a Kuomintang balszárnyával összefogva felvették a harcot a jobboldaliak reakciós tevékenysége ellen. Mozgalmat indítottak az árulók felszámolásáért, sok jobboldali elemet száműztek Kuangtung tartományból, kipellengérezték a jobboldali „teoretikusok” képtelen elgondolásait s szigorúan ragaszkodtak ahhoz, hogy a Kuomintang a Szovjet-Oroszországgal és a Kínai Kommunista Párttal megvalósított szövetségen és a munkás-paraszt mozgalom támogatásán alapuló forradalmi politikát folytasson.

Mao Ce-tung és más elvtársak az osztályerőviszonyok és a Kuomintangon belül kialakult helyzet mérlegelése alapján nagy nyomatékkal hangsúlyozták, hogy a paraszttömegek közé kell menni, és ott kell keresni a kínai proletariátus legmegbízhatóbb és legnagyobb tömeget képviselő szövetségesét. Hangoztatták, hogy engesztelhetetlen harcot kell folytatni a Kuomintang jobbszárnya ellen, és meg kell hiúsítani a burzsoáziának a hegemóniára, a forradalomban a vezető szerep megszerzésére irányuló kísérleteit. Ennek érdekében Mao Ce-tung még a május 30-i események előtt és az utánuk következő időszakban Hunan tartományban parasztszövetségeket szervezett, megmagyarázta a parasztoknak, hogyan szabadulhatnak meg „a tengeren túli pénzeszsáktól” (az imperializmustól), felszólította őket, hogy harcoljanak a gabonaárak egységes megállapításáért és leszállításáért, a földbér csökkentéséért és a mezőgazdasági munkások bérének felemeléséért. Mao Ce-tung, amikor Hunanból Kuangtungba érkezett, nyomban tanfolyamokat szervezett a parasztmozgalom problémáiról, amelyeken a parasztmozgalom sok vezetője vett részt az országnak mind a 19 tartományából. Mao Ce-tung ugyanakkor, mint a „Csengcse Csoupao” („Politikai Hetilap”) szerkesztője, erőteljes harcot folytatott a Kuomintang jobbszárnya ellen.

A párt opportunista elemei azonban szembefordultak Mao Ce-tung helyes politikai irányvonalával. A jobboldali opportunista Csen Tu-hsziu és hívei, akik csak a Kuomintanggal, a burzsoáziával való szövetséggel törődtek, most „felfedezték”, hogy a burzsoázia nagyon hajlik a kompromisszumokra, hogy a Kuomintangon belüli új, jobboldali elhajlás képviselői a reakcióhoz húznak, és „megérezték”, hogy elszigetelődtek. A Csang Kuo-tao vezette „baloldali” opportunisták, akik minden reményüket egyedül és kizárólag a munkásmozgalomba vetették, most meggyőződhettek arról, hogy a proletariátus ellenségei nagyon erősek, és egyedül igen nehéz harcolni ellenük. Mindamellett a jobboldali és a baloldali opportunisták, bár érezték elszigetelődésüket és tehetetlenségüket, nem értették és nem is érthették meg, hogy a proletariátus legmegbízhatóbb és legnagyobb tömeget képviselő szövetségese csak a parasztság lehet. Végeredményben valamennyien arra lyukadtak ki, hogy engedményeket kell tenni a Kuomintang jobbszárnyának, s abban az illúzióban ringatóztak, hogy az engedmények lehetővé teszik a forradalmi egységfront megszilárdítását és az erőgyűjtést. Ezért az opportunisták „túlzásnak” minősítették a Kuomintang jobbszárnya elleni harcot, s azt követelték, hogy a Kínai Kommunista Párt kuangtungi szervezete engedje meg a jobboldali elemeknek, hogy visszatérjenek Kuangtungba és részt vegyenek a Kuomintang II. országos kongresszusán.

A Kuomintang II. országos kongresszusát 1926 januárjában nyitották meg Kuangcsouban, s a kommunisták és a Kuomintang-balszárny nyilvánvaló többségének jegyében zajlott le. A kongresszus hangsúlyozta, hogy a Kuomintang hűségesen kitart a három fő politikai irányelv — szövetség Szovjet-Oroszországgal, szövetség a kommunista párttal, a munkás-paraszt mozgalom támogatása — mellett. A kongresszus olyan határozatot hozott, amely elítélte a Kuomintang jobbszárnyát, és kizárta a pártból a hszisani értekezlet részvevőit. A kommunisták és a baloldali kuomintangisták azonban hibát követtek el azzal, hogy Csang Kuo-tao követelőzésének engedve, a Központi Végrehajtó Bizottság és a Revíziós Bizottság tagjainak választása során igen nagy szavazatarányt biztosítottak a jobboldaliaknak. Ettől kezdve a Kuomintang Központi Végrehajtó Bizottságában a jobboldal fokozatosan erősödött, ami kedvező feltételeket teremtett a burzsoázia számára ahhoz, hogy a forradalomban magához ragadja a vezető szerepet.

1926 február—márciusában, a rendkívül éles és bonyolult osztályharc viszonyai között, amikor már közeledett a forradalom és az ellenforradalom döntő összecsapásának ideje, Mao Ce-tung megírta „A kínai társadalom osztályairól” című, a párton belüli opportunista elhajlások ellen irányuló cikkét. Ebben meggyőzően elemezte a kínai társadalom különböző osztályainak gazdasági helyzetét és a forradalom tekintetében elfoglalt álláspontját. Megállapította, hogy a földbirtokosok és a komprádorok a legelmaradottabb termelési viszonyok képviselői, s határozottan ellenzik a forradalmat. A közép-burzsoáziára, amelyen elsősorban a nemzeti burzsoáziát kell érteni, s amely a kínai tőkés termelési viszonyokat képviseli, kettősség jellemző: egyrészt „érdekelve van a forradalomban”, másrészt pedig „kételyek gyötrik a forradalommal kapcsolatban”. Politikai platformja: az országban burzsoá diktatúrát kell létrehozni, Kínát a tőkés fejlődés útjára kell vezetni. Csakhogy az imperializmus és a proletárforradalmak korában ez teljesen megvalósíthatatlan. Mao Ce-tung kimutatta, hogy az ipari proletariátus összpontosítottsága, s különösen súlyos gazdasági helyzete folytán minden más osztálynál alkalmasabb arra, hogy a harcot mindvégig folytassa, és a kínai forradalom vezető erejévé váljék. A középparasztság, az egész kispolgárság, mindenekelőtt pedig a szegényparasztok, s az imperializmus és a feudalizmus által elnyomott és kizsákmányolt más félproletárok érdekelve vannak a forradalomban, és a proletariátus legnagyobb tömeget képviselő, legmegbízhatóbb szövetségesei. Mao Ce-tung ennek az elemzésnek alapján levonta a következtetést: „Az imperialistákkal egy húron pendülő militaristák, bürokraták, komprádorok és nagybirtokosok, valamint az értelmiségnek tőlük függő reakciós része — ellenségeink. Az ipari proletariátus — forradalmunk vezető ereje. Az egész félproletariátus és a kisburzsoázia — legközelebbi barátaink. Az ingadozó középburzsoázia jobbszárnya ellenségünk, balszárnya viszont barátunk lehet; csakhogy mindig résen kell lennünk, és nem szabad lehetőséget adnunk a közép-burzsoáziának arra, hogy dezorganizálja arcvonalunkat.”^3
3 Mao Ce-tung. Válogatott művei, 1. köt. Szikra 1952. 27. old.

Mao Ce-tung nagy nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a proletariátusnak össze kell fognia azokkal, akik a túlnyomó többséget alkotják (főleg a parasztokkal), és harcolnia kell a kisebbség ellen. Egyaránt elítélte mind Csang Kuo-tao „baloldali” opportunizmusát, aki csak a munkásmozgalomnak tulajdonított fontosságot s elvetette a munkás-paraszt szövetség gondolatát, mind pedig Csen Tu-hsziu jobboldali opportunizmusát, aki figyelmen kívül hagyta a munkás-paraszt szövetséget, minden reményét a burzsoáziával való összefogásba vetette, és azt javasolta a pártnak, hogy ne harcoljon a burzsoázia ellen. Ilyenformán Mao Ce-tung összefoglalta a pártkongresszusok határozatainak legértékesebb elemeit, s megvilágította a kínai új demokratikus forradalom fő irányvonalának döntő célkitűzéseit, lényegét. Megállapította, hogy a proletariátus vezetésével, a munkás-paraszt szövetség alapján, a városi kispolgársággal összefogva, és szövetségben a burzsoázia demokratikus részével — harcolni kell az imperializmus és a feudalizmus ellen, be kell fejezni Kínában a demokratikus forradalmat, s elő kell készíteni annak a feltételeit, hogy az ország nem kapitalista úton, hanem a szocializmus felé vezető úton fejlődjön tovább. Ez a Mao Ce-tung által kifejtett fő irányvonal az egyetlen helyes irányvonal volt. Lehetővé tette a párt számára, hogy győzelemre vigye Kínában a demokratikus forradalmat. A párt azonban akkoriban még fiatal volt, s a párton belül nem alakult ki egységes vélemény ennek az irányvonalnak tekintetében. Csen Tu-hsziu és mások, akik a párt Központi Bizottságában vezető szerepet játszottak, makacsul ellenezték az érvényesítését, sőt Mao Ce-tung cikkét nem voltak hajlandók közölni a „Hsziangtao”-ban, a párt Központi Bizottságának lapjában.

Mindez oda vezetett, hogy annak a reakciós burzsoá csoportnak, amelynek élén Csang Kaj-sek állt, sikerült összeesküvést szőnie és magához ragadnia a forradalomban a hegemóniát.

A reakciós burzsoá csoportnak a hegemónia megszerzésére tett kísérletei, s Csen Tu-hsziu és mások opportunista engedményei
1926. március 18-án Csang Kaj-sek klikkje azt követelte a nemzeti kormány haditengerészeti flottájának főparancsnokától, a kommunista Li Cse-lungtól, hogy küldjön Huangpuba egy hadihajót Csang Kaj-sek számára. Li Cse-lung a „Szun Jat-szen” cirkálót vezényelte Huangpuba. Csang Kaj-sek hívei ekkor provokációs célból olyan híreket kezdtek terjeszteni, hogy a „Szun Jat-szen” cirkáló parancsot kapott Huangpu ágyúzására, hogy a kommunisták el akarják űzni Csang Kaj-seket, meg akarják dönteni a nemzeti kormányt stb. Március 20-án Csang Kaj-sek, ezeket a provokációs híreszteléseket kihasználva, más hadihajókkal együtt hatalmába kerítette a „Szun Jat-szen” cirkálót, letartóztatta a huangpui katonaiskolának és a Nemzeti Forradalmi Hadsereg 1. hadtestének kommunistáit és baloldali kuomintangistáit, körülzáratta a kuangcsou—hongkongi sztrájkot irányító bizottság helyiségét, a szovjet konzulátust és azokat az épületeket, amelyekben a szovjet tanácsadók laktak. Mindjárt ezután a kommunistákat az 1. hadtest elhagyására kényszerítette, majd a nemzeti kormány Katonai Bizottságának elnökévé kiálttatta ki magát, s ilyenformán bitorolta a forradalmi katonai hatalmat. Ezek az áruló tettek felháborították a széles munkás- és paraszttömegeket, valamint a baloldali kuomintangistákat. Csang Kaj-sek a Nemzeti Forradalmi Hadseregnek a tartományban állomásozó hat hadteste közül csak az 1. hadtestet tudta a maga oldalára állítani. Öt hadtest parancsnoki kara tiltakozott Csang Kaj-sek önkényeskedése ellen. Mao Ce-tung ezt a körülményt figyelembe véve, más elvtársakkal együtt határozott ellenintézkedéseket követelt Csang Kaj-sekkel szemben. A Csen Tu-hsziu vezette jobboldali opportunisták azonban, attól tartva, hogy az ellenintézkedések a burzsoáziát elriasztanák a forradalomtól és az egységfront felbomlására vezetnének, elvetették Mao Ce-tung javaslatát, s továbbra is kitartottak az engedmények politikája mellett. A „Szun Jat-szen” cirkálóval kapcsolatos incidens okát hibásan abban látták, hogy a kommunisták „osztatlan uralmat” valósítottak meg a Kuomintangban, s hogy Csang Kaj-seket a rágalmazó híresztelések „megtévesztették”. Ezért ismételten magyarázkodtak Csang Kaj-sek előtt, és bocsánatot kértek tőle. Csang Kaj-sek erre még arcátlanabb lett. 1926 májusában az általa vezetett reakciós csoport „Tervezet a párt ügyeinek rendezésére” címmel javaslatot terjesztett elő, amelynek az volt a célja, hogy gyengítse a kommunisták vezető helyzetét a Kuomintangban. Csen Tu-hsziu jobboldali opportunista csoportja ezt a reakciós tervezetet is elfogadta. Erre a Kuomintang Központi Végrehajtó Bizottságának kommunista osztályvezetői saját kezdeményezésükre lemondtak tisztségükről. Csang Kaj-sek a Központi Végrehajtó Bizottság irodájának elnökévé, a szervezési, a katonai stb. osztály vezetőjévé nyilvánította magát. Ugyanakkor a Központi Végrehajtó Bizottság több felelős tisztségére a kommunisták és a baloldali kuomintangisták helyébe saját híveit, cimboráit neveztette ki. Csen Tu-hsziu úgy vélekedett, hogy mivel ezek után a párt vezető szerepe a Kuomintangban meggyengült, s így senki sem gyanúsíthatja többé a Kuomintangon belüli „osztatlan uralommal”, minimálisra lehet csökkenteni azoknak az ürügyeknek a számát, amelyekre hivatkozva a jobboldali kuomintangisták a pártot támadhatják, s szorosabbra lehet fűzni a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang kapcsolatát. Ámde a tények alaposan rácáfoltak Csen Tu-hsziu illúzióira. Csang Kaj-sek reakciós klikkje a Kuomintang Központi Végrehajtó Bizottságában elfoglalt helyzetét kihasználva, valamennyi tartományban elősegítette a jobboldaliak megerősödését, s mindenhonnan kiszorította a kommunistákat és a baloldaliakat. A két párt kapcsolata azonban ezáltal nemhogy szorosabbra fűződött volna, hanem ellenkezőleg, napról-napra növekedett közöttük a meghasonlás. Csang Kaj-sek, miután kezébe kaparintotta a Kuomintang vezetését, hovatovább maga alá rendelte a nemzeti kormány valamennyi szervét. Röviddel az északi hadjárat megindulása előtt „a Nemzeti Forradalmi Hadsereg főparancsnokának” nyilvánította magát, s kimondta, hogy a nemzeti kormány gyalogsága, haditengerészeti flottája és légierői az ő főparancsnoksága alá tartoznak, egyszersmind pedig a saját hatáskörébe utaltatta át a nemzeti kormánynak alárendelt tartományok polgári ügyeit és pénzügyeit. A főparancsnok funkciói közé tartozott valamennyi katonai alakulat vezető tisztjeinek kinevezése és leváltása. Ilyenformán Csen Tu-hsziu és a hozzá hasonló jobboldali opportunisták sorozatos engedményei oda vezettek, hogy Csang Kaj-sek reakciós klikkje magához ragadta a hegemóniát a forradalomban, s ez előkészítette a talajt annak az összeesküvésnek megvalósításához, amely az északi hadjáratnak a burzsoázia érdekei alá rendelését tűzte ki céljául.

SaLa