Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt XIII. konferenciája

1924. január 16—18

Az Oroszországi Kommunista
(bolsevik) Párt tizenharmadik
konferenciája. Értesítő.
Moszkva 1924.

 1. Előadói beszéd a pártépítés soron levő feladatairól
Január 17

Elvtársak! A vitagyűléseken szónokaink rendszerint a kérdés történetével kezdik: hogyan merült fel a párton belüli demokrácia kérdése, ki mondta ki először az Á-t, utána ki mondott B-t stb. Azt hiszem, ezt a módszert mi nem használhatjuk, mert könnyen civakodásra és kölcsönös vádaskodásokra vezet és semmire se megyünk vele. Azt hiszem, sokkal jobb lesz, ha azzal a kérdéssel kezdjük, hogyan fogadta a párt a Politikai Irodának a demokráciáról hozott határozatát, amelyet később a Központi Bizottság plénuma jóváhagyott.

Meg kell állapítanom, hogy ez a határozat, azt hiszem, az egyetlen olyan határozat pártunk egész történetében, amely, a demokrácia kérdésében folytatott elkeseredett vita után, az egész párt teljes — mondhatnám: a szó szoros értelmében egyhangú — helyeslésére talált. Még azok az ellenzéki szervezetek és sejtek sem találtak ürügyet és okot arra, hogy belekössenek, amelyek általában a párt többsége és a Központi Bizottság ellen voltak hangolva, pedig ezek égtek a vágytól, hogy belekössenek valamibe; ezek a szervezetek és sejtek is elismerték a Politikai Irodának a párton belüli demokráciáról hozott határozatában foglalt alaptételek helyességét, de hogy valamiben mégis különbözzenek a többi szervezettől, a határozathoz rendszerint hozzáfűztek valamilyen toldalékot, például ilyent: igen, mindent jól megírtatok, de ne sértegessétek Trockijt; vagy ezt: minden helyes, de egy kicsit elkéstetek, jó lett volna mindezt előbb megcsinálni. Nem kívánom itt feszegetni, ki kit sérteget. Azt hiszem, ha jobban megnézzük a dolgot, még kiderülhet, hogy a Tit Titicsről szóló közismert mondás meglehetősen jól illik Trockijra: „Ki sérteget téged, Tit Titics? Hiszen te sértegetsz mindenkit.” (Nevetés.) De megmondtam, hogy ezzel a kérdéssel nem fogok foglalkozni. Sőt azt is megengedem, hogy Trockijt valóban sértegetik egyesek. De vajon ez itt a kérdés? Miféle elvi jelentősége van a sértés kérdésének? Hiszen a határozat elvi tartalmáról van szó, nem pedig arról, hogy ki kit sértett meg. Ezzel azt akarom mondani, hogy még az élesen és durván ellenzéki sejtek sem tudtak semmi elvi ellenvetést tenni a Központi Bizottság Politikai Irodájának és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnökségének határozata ellen. Ezt mint tényt azért szögezem le, hogy még egyszer hangsúlyozzam, hogy pártunk egész történetében aligha akad még egy ilyen eset, amikor egy határozat, amely egy elkeseredett vita tüzén ment át, nemcsak a többségnél, hanem a szó szoros értelmében az egész pártban ilyen egyhangú helyeslésre talált.

Ebből két következtetést vonok le. Az első következtetés az, hogy a Politikai Iroda és a Központi Ellenőrző Bizottság határozata az adott helyzetben teljesen megfelel a párt szükségleteinek és kívánalmainak. A második következtetés pedig az, hogy ennél fogva a párt megerősödve és egybeforrottabban kerül ki a pártdemokrácia kérdéséről folytatott vitából. Ez a következtetés, hogy úgy mondjam, lesújtó válasz azoknak a külföldi rosszakaróinknak, akik vitánkkal kapcsolatban régóta dörzsölgetik kezüket abban a hitben, hogy a vita következtében pártunk meggyengül, a hatalom pedig felbomlik.

Nem fogok bővebben foglalkozni azzal, hogy mi a lényege a párton belüli demokráciának. E demokrácia alapjai ki vannak fejtve a határozatban, ezt a határozatot az egész párt töviről-hegyire megvitatta — minek itt még ismételgetni? Csak annyit mondok, hogy kifejlett, teljes demokrácia nyilván nem lesz. Ez a demokrácia nyilván a X, XI. és XII. kongresszus által megszabott keretek közötti demokrácia lesz. Hogy melyek ezek a keretek — önök jól tudják, és itt nem fogok ismétlésekbe bocsátkozni. Nem fogok kitérni arra sem, hogy a párttömegek aktivitásának és tudatosságának fokozása az alapvető biztosítéka annak, hogy a pártdemokrácia pártunk húsává és vérévé váljék. Erről szintén elég részletesen szól a határozatunk.

Rátérek arra a kérdésre, hogy egyes elvtársaink és egyes szervezeteink miképpen csinálnak fétist a demokrácia kérdéséből azáltal, hogy a demokráciát valami időn és téren kívüli abszolútumnak tekintik. Ezzel azt akarom mondani, hogy a demokrácia nem minden időben és minden körülmények között alkalmazható valami, mert vannak helyzetek, amikor nincs sem lehetősége, sem értelme a demokrácia megvalósításának. Ahhoz, hogy a párton belüli demokrácia lehetségessé váljék, két feltétel, illetőleg két feltétel- csoport szükséges, külső és belső feltételek szükségesek, amelyek nélkül hiábavaló demokráciáról beszélni.

Szükséges előszöris az, hogy az ipar fejlődjék, hogy a munkásosztály anyagi helyzete ne romoljon, hogy a munkásosztály számbelileg nőjön, hogy a munkásosztály műveltsége emelkedjék, és hogy a munkásosztály minőségileg is fejlődjék. Szükséges, hogy a párt, mint a munkásosztály élcsapata, szintén növekedjék, mindenekelőtt minősége javuljon, és mindenekelőtt az ország proletár elemeivel sűrítse sorait. Ezek a belső feltételek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy fel lehessen vetni a párton belüli demokrácia valóságos, nem pedig papíron való megvalósításának kérdését.

De ezek a feltételek egymagukban nem elegendők. Már mondottam, hogy van a feltételeknek még egy másik csoportja, vannak külső feltételek is, amelyek nélkül pártdemokrácia lehetetlen. Bizonyos nemzetközi feltételekre gondolok, olyanokra, amelyek többé-kevésbé biztosítják a békét, a békés fejlődést, amely nélkül elképzelhetetlen a párton belüli demokrácia. Más szóval, ha megtámadnak bennünket és fegyverrel kell megvédenünk országunkat, akkor szó sem lehet demokráciáról, hiszen akkor a demokráciát félre kell tenni. A pártot mozgósítjuk, bizonyára militarizáljuk, és a párton belüli demokrácia kérdése magától lekerül a napirendről.

Ezért gondolom, hogy a demokráciát a viszonyoktól függően kell vizsgálni, hogy a pártdemokrácia kérdéseiben nincs helye fetisizmusnak, mert — mint látják — a pártdemokrácia megvalósítása minden adott helyzetben az idő és a hely konkrét viszonyaitól függ.

További fölösleges túlzások és alaptalan vádaskodások elkerülése végett meg kell emlékeznem azokról az akadályokról is, amelyekkel a pártnak számot kell vetnie a demokrácia megvalósítása során — azokról az akadályokról, amelyek megnehezítik a demokrácia megvalósítását még akkor is, ha megvan a fentebb említett két alapvető kedvező feltétel, a külső és a belső feltétel. Elvtársak, ezek az akadályok léteznek, erősen befolyásolják pártmunkánkat és nincs jogom hallgatni róluk. Melyek ezek az akadályok?

Az egyik akadály, elvtársak, az, hogy pártmunkásaink egy részének a fejében még ott élnek a korábbi háborús időszakból származó csökevények, amikor pártunk militarizálva volt, s ezek a csökevények olyan nem-marxista nézeteket szülnek, mint az, hogy pártunk nem önállóan működő szervezet, amely önálló eszmei és gyakorlati életet él, hanem alsó, középső és felső intézmények valamilyen rendszere. Habár ezt a teljesen nem-marxista nézetet még sehol sem öntötték végleges formába, végleges formában sehol sem mondták ki, ennek a nézetnek elemei mégis ott élnek egyes felelős pártmunkásaink fejében és gátolják a párton belüli demokrácia következetes megvalósítását. Ezért az ilyen nézetek elleni harc, a háborús időszak csökevényei elleni harc a párt aktuális feladata a központban és a vidéken egyaránt.

A második akadály, amely a pártdemokrácia megvalósításának útjában áll, a bürokratikus államgépezet nyomása a pártapparátusra, pártmunkásainkra. Ennek a nagy, nehézkes gépezetnek pártmunkásainkra gyakorolt nyomása nem mindig látható, nem mindig szembeötlő, de egy pillanatra sem szűnik meg. Az óriási bürokratikus államgépezetnek ez a nyomása végülis abban nyilvánul meg, hogy számos pártmunkásunk mind a központban, mind a vidéken, gyakran akaratlanul és teljesen öntudatlanul elhajlik a pártdemokráciától, attól a vonaltól, amelynek helyességében hisznek, de amelyet gyakran nem tudnak végigvinni. Képzeljük csak el ezt a több mint millió tisztviselőt számláló bürokratikus államgépezetet, amely nagyrészt a párttól távolálló idegen elemekből áll, és képzeljék el pártapparátusunkat, amelynek legfeljebb 20—30 000 embere van, akik arra hivatottak, hogy az államgépezetet a pártnak alárendeljék, arra hivatottak, hogy az államgépezetet szocialistává változtassák. Mit ér a mi államgépezetünk a párt támogatása nélkül? A pártapparátus segítsége, támogatása nélkül, sajnos, keveset ér. És valahányszor pártapparátusunk az államigazgatás ágaiba kinyújtja csápjait, e szervekben végzett pártmunkájában gyakran az államgépezet vonalához kell igazodnia. Konkrétan: a pártnak a munkásosztály politikai felvilágosításán, a munkásosztály öntudatának elmélyítésén kell dolgoznia és ugyanakkor be kell gyűjtenie a terményadót, kampányokat kell folytatnia, mert kampány nélkül, a párt segítsége nélkül az állami szervek nem tudják teljesíteni feladatukat. És pártmunkásaink itt két tűz közé kerülnek, mert egyrészt helyesbíteniök kell a régi módon működő államgépezet munkájának vonalát, és másrészt meg kell őrizniök a munkásokkal való kapcsolataikat. És itt gyakran ők maguk elbürokratizálódnak.

Ez a második akadály, amelyet nehéz leküzdeni, de amelyet le kell küzdeni, bármi áron is, hogy megkönnyítsük a párton belüli demokrácia megvalósítását.

Végül, a demokrácia megvalósításának van még egy harmadik akadálya is, mégpedig — számos szervezetünk, pártsejtünk, különösen (nem sértésképpen mondom) végvidéki szervezeteink alacsony kultúrszínvonala, amely pártszervezeteinket a párton belüli demokrácia teljes megvalósításában gátolja. Önök tudják, hogy a demokrácia megköveteli a sejt tagjainak és az egész szervezetnek bizonyos minimális műveltségét és a megválasztható, tisztségekre alkalmas aktív pártmunkások bizonyos minimális létszámát. De mi történjék akkor, ha az aktív pártmunkások e minimuma nincs meg a szervezetben, ha magának a szervezetnek kulturális színvonala alacsony? Természetes, hogy ebben az esetben el kell térni a demokráciától, a funkcionáriusokat ki kell nevezni stb.

Ezek azok az akadályok, amelyek eddig utunkban állottak, amelyek még utunkban fognak állni és amelyeket le kell küzdenünk, hogy becsületesen és következetesen megvalósíthassuk a párton belüli demokráciát.

Azért emlékeztem meg ezekről az utunkban álló akadályokról és azokról a külső és belső feltételekről, amelyek híján a demokrácia üres demagóg frázissá válik, mert egyes elvtársak a demokrácia kérdéséből fétist, abszolútumot csinálnak, amikor azt gondolják, hogy a demokrácia mindig és minden körülmények között lehetséges és megvalósítását csupán az „apparátusbeliek” „rosszakarata” akadályozza. Ezzel az idealista nézettel szemben, amely nem a mi nézetünk, nem marxista, nem leninista nézet, ezzel szemben utaltam, elvtársak, a demokrácia megvalósításának feltételeire és a jelenleg utunkban álló akadályokra.

Ezzel, elvtársak, be is fejezhetném előadói beszédemet, de úgy vélem, hogy kötelességünk a vita eredményeit összegezni és azokból bizonyos következtetéseket levonni, amelyeknek számunkra komoly jelentőségük lehet. Vitánkat, a demokrácia kérdése körül folyt harcunkat három szakaszra lehet osztani.

Az első szakasz, amikor az ellenzék megtámadta a Központi Bizottságot és azzal vádolta, hogy az utóbbi két év folyamán, általában az új gazdasági politika idején a Központi Bizottság vonala egészen helytelen volt. Ez a szakasz a Politikai Iroda és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnöksége határozatának közzététele előtti időre esik. Itt nem érintem azt a kérdést, hogy kinek volt igaza és kinek nem volt igaza. A támadások kíméletlenek voltak és — mint tudják — nem voltak mindig indokoltak. De egy dolog világos — ez a szakasz úgy jellemezhető, hogy az ellenzék ebben a szakaszban támadta a legerősebben a Központi Bizottságot.

A második szakasz akkor kezdődött, amikor a Politikai Iroda és a Központi Ellenőrző Bizottság határozatát közzétettük, amikor az ellenzéket arra kényszerítettük, hogy valami egységes egészet, konkrétat állítson szembe a Központi Bizottság határozatával, de amikor az ellenzéknek nem volt semmije, ami akár egységes egész, akár konkrét lett volna. Ez volt az a szakasz, amikor a Központi Bizottság és az ellenzék a legközelebb voltak egymáshoz. Úgy látszott, hogy a dolog bevégződik, illetve bevégződhet azzal, hogy az ellenzék bizonyos mértékben megbékül a Központi Bizottság vonalával. Jól emlékszem, hogy Moszkvában, a vitaharc középpontjában, azt hiszem december 12-én, az Oszlopcsarnokban tartott ülésen Preobrazsenszkij benyújtott egy határozati javaslatot, amelyet valamilyen oknál fogva elvetettek, de amely alig különbözött a Központi Bizottság határozatától. Ez a határozati javaslat alapjában, sőt egyes másodrendű pontjaiban is teljesen egyezett a Központi Bizottság határozatával. Én akkor azt hittem, hogy tulajdonképpen nincs miért tovább verekednünk: itt van a Központi Bizottság határozata, amely mindenkit kielégít, legalább kilenctized részben, nyilván maga az ellenzék is érzi ezt, engedni fog és ezzel, úgy lehet, véget vetünk a nézeteltéréseknek. Ez volt a második, a békülési szakasz.

De azután elérkezett a harmadik szakasz. Ez a szakasz Trockij fellépésével, a kerületekhez intézett felhívásával kezdődött; ezzel a fellépéssel egy szempillantás alatt felszámolta a békülésre hajló irányzatokat és mindent fenekestül felforgatott. Trockij e fellépése után megkezdődött a legkíméletlenebb belső pártharc szakasza. Ez a harc nem tőrt volna ki, ha Trockij egy nappal az után, hogy a Politikai Iroda határozata mellett szavazott, nem állt volna elő a levelével. Önök tudják, hogy Trockij első fellépését követte a második, a másodikat a harmadik, és a harc ennek következtében még jobban kiéleződött.

Azt hiszem, elvtársak, hogy Trockij e fellépéseiben legalább hat komoly hibát követett el. Ezek a hibák a párton belüli harc kiéleződésére vezettek. Áttérek e hibák elemzésére.

Trockij első hibája magában abban a tényben jutott kifejezésre, hogy a Központi Bizottság Politikai Irodája és a Központi Ellenőrző Bizottság határozatának közzétételét követő napon fellépett egy cikkel, mégpedig olyan cikkel, amelyet nem lehet másként értékelni, mint a Központi Bizottság határozatával szembeállított platformot. Ismétlem és hangsúlyozom, hogy ez olyan cikk volt, amelyet nem lehet másnak tekinteni, mint a Központi Bizottság egyhangúlag elfogadott határozatával szembeállított új platformnak. Gondolják csak el, elvtársak: egy bizonyos napon összeül a Politikai Iroda és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnöksége és napirendre tűzi a párton belüli demokráciára vonatkozó határozat kérdését, a határozatot egyhangúlag elfogadják, és mindössze egy nappal ezután, függetlenül a Központi Bizottságtól, a Központi Bizottság akaratának megkerülésével, a Központi Bizottság feje felett szétküldik a kerületeknek Trockij cikkét, szétküldenek egy új platformot, amely újra felveti az apparátus és a párt, a káderek és az ifjúság, a frakciók és a pártegység stb. stb. kérdését — egy platformot, amelyet felkap az egész ellenzék és szembeállít a Központi Bizottság határozatával. Ezt lehetetlen másnak tekinteni, mint szembehelyezkedésnek a Központi Bizottsággal. Ez Trockij nyílt és éles szembehelyezkedése az egész Központi Bizottsággal. A párt ez előtt a kérdés előtt állott: van-e Központi Bizottságunk mint vezető szerv, vagy nincs többé, létezik-e a Központi Bizottság, amelynek egyhangúlag hozott határozatait e Központi Bizottság tagjai tiszteletben tartják, vagy csak egy emberfeletti ember létezik, aki a Központi Bizottság felett áll, egy emberfeletti ember, akit semmiféle törvény nem kötelez, aki megengedheti magának azt, hogy ma a Központi Bizottság határozata mellett szavaz, holnap pedig e határozat ellen új platformot tesz közzé és állít harcba? Elvtársak, nem lehet megkövetelni a munkásoktól, hogy alávessék magukat a pártfegyelemnek, ha a Központi Bizottság egyik tagja nyíltan, mindenki szemeláttára semmibe sem veszi a Központi Bizottságot és egyhangúlag hozott határozatát. Nem lehet kétféle fegyelmet bevezetni: egyet a munkások számára, egy másikat pedig — a mágnások számára. A fegyelemnek egységesnek kell lennie.

Trockij hibája éppen az, hogy szembehelyezkedett a Központi Bizottsággal és emberfeletti embernek képzelte magát, aki a Központi Bizottság, annak törvényei, annak határozatai fölött áll, és ezzel alkalmat adott a párt bizonyos részének arra, hogy a Központi Bizottság iránti bizalom aláásására irányuló munkát fejtsen ki.

Egyes elvtársak elégedetlenségüket fejezték ki amiatt, hogy a „Pravda” és a Központi Bizottság egyes tagjainak cikkei rámutattak Trockij pártellenes cselekedetére. Elvtársak, válaszképpen ezeknek az elvtársaknak meg kell mondanom, hogy semmilyen párt sem tisztelheti azt a Központi Bizottságot, amely nem mutatja meg, hogy meg tudja védeni a párt méltóságát ilyen nehéz helyzetben, amikor a Központi Bizottság egyik tagja az egész Központi Bizottság fölé akarja helyezni magát. A Központi Bizottság erkölcsi öngyilkosságot követett volna el, ha szemet hunyt volna Trockij e kísérlete felett.

A második hiba, amelyet Trockij elkövetett, az, hogy Trockij a vita egész ideje alatt kétértelműen viselkedett, durván semmibe sem vette a párt akaratát, amikor a párt meg akarta ismerni az ő igazi álláspontját, diplomatikusan kerülgette a szervezetek egész sora által nekiszegezett kérdést: végre is ki mellett van Trockij — a Központi Bizottság vagy az ellenzék mellett? Nem azért folyik a vita, hogy bújócskát játsszunk, hanem azért, hogy nyíltan és becsületesen megmondjuk az egész igazságot a párt előtt, úgy, ahogy azt Iljics teszi, úgy, ahogy minden bolsevik köteles megtenni. Azt beszélik, hogy Trockij nagyon beteg. Tegyük fel, nagyon beteg. De betegsége alatt három cikket írt és megírta ma megjelent brosúrájának négy új fejezetét. Nem világos-e tehát, hogy Trockijnak minden lehetősége megvan arra, hogy az őt megkérdező szervezeteknek két sorocskát írjon feleletül arra, hogy az ellenzék mellett vagy az ellenzék ellen van-e? Kell-e bizonyítanom, hogy a szervezetek akaratának semmibevevése a belső pártharcot szükségképpen kiélezte.

A harmadik hiba, amelyet Trockij elkövetett, az, hogy nyilatkozatában a pártapparátust szembeállította a párttal és kiadta az „apparátusbeliek” elleni harc jelszavát. A bolsevizmus nem járulhat hozzá ahhoz, hogy a pártot a párt apparátusával szembeállítsák. Voltaképpen miből is áll a pártapparátus? A párt apparátusa: a Központi Bizottság, a területi bizottságok, a kormányzósági bizottságok, a kerületi bizottságok. Alá vannak-e rendelve ezek a pártnak? Persze, hogy alá vannak rendelve, hiszen 90 százalékban a párt választja őket. Nincs igazuk azoknak, akik azt mondják, hogy a kormányzósági bizottságokat kinevezték. Nincs igazuk. Önök, elvtársak, tudják, hogy a kormányzósági bizottságokat igenis választják, éppúgy, mint a kerületi bizottságokat is, mint a Központi Bizottságot is. Valamennyien alá vannak rendelve a pártnak. De miután megválasztották őket, nekik kell vezetniök a munkát — ez a kérdés veleje. Elképzelhető-e a pártmunka anélkül, hogy miután a kongresszus megválasztotta a Központi Bizottságot, miután a kormányzósági konferencia megválasztotta a kormányzósági bizottságot, ne a Központi Bizottság és ne a kormányzósági bizottságok vezessék a munkát? Hiszen enélkül a pártmunka elképzelhetetlen. Hiszen ez valami léha anarcho-mensevik nézet, amely magát a pártmunka vezetésének elvét tagadja. Attól tartok, hogy Trockij, akit persze nem szándékom egy kalap alá venni a mensevikekkel, a pártapparátus és a párt ilyen szembeállításával arra ösztönzi pártunk egyes tapasztalatlan elemeit, hogy az anarcho-mensevik ziláltság és szervezeti züllöttség álláspontjára helyezkedjenek. Attól tartok, hogy Trockij e hibája veszélyezteti a tapasztalatlan párttagokat — egész pártapparátusunkat, azt az apparátust, mely nélkül a párt elképzelhetetlen.

A negyedik hiba, amelyet Trockij elkövetett, az, hogy az ifjúságot szembeállította pártunk kádereivel, hogy kádereinket alaptalanul elfajulással vádolta meg. Trockij egy szintre helyezte pártunkat a németországi szociáldemokraták pártjával, példákra hivatkozott, hogy Marx egyes tanítványai, régi szociáldemokraták, elfajultak, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy a mi pártkádereinket ugyancsak az elfajulás veszélye fenyegeti. Tulajdonképpen nevetni kellene azon, hogy a Központi Bizottság egyik tagja, aki nemrég még az opportunistákkal és a mensevikekkel vállvetve harcolt a bolsevizmus ellen, ma, a Szovjethatalom fennállásának hetedik évében, ha feltételes formában is, azt próbálja állítani, hogy pártunk kádereit, akik a mensevizmus és opportunizmus elleni harcban születtek, fejlődtek és erősödtek, — hogy ezeket a kádereket az elfajulás veszélye fenyegeti. E kísérleten, ismétlem, nevetni kellene. De mivel ez az állítás nem közönséges időben, hanem a vita idején hangzott el, és mivel itt az elfajulás veszélye előtt álló káderek és az ilyen veszélytől állítólag mentes vagy majdnem mentes ifjúság bizonyos szembeállításával van dolgunk, ennél fogva ez a lényegében nevetséges és komolytalan feltevés némi gyakorlati jelentőségre tehet és tett is már szert. Ezért gondolom, hogy erre a kérdésre ki kell térnünk.

Azt mondják néha, hogy az öregeket tisztelni kell, mert többet éltek, mint a fiatalok, többet tudnak és több a tapasztalatuk. Meg kell mondanom, elvtársak, hogy ez a nézet teljesen helytelen. Nem minden öreget kell tisztelni, és nem minden tapasztalat értékes számunkra. Miféle tapasztalat — ez a döntő. A német szociáldemokrácia soraiban nagyon tapasztalt káderek vannak: Scheidemann, Noske, Wels és mások, a legnagyobb mértékben tapasztalt káderek, akik tizenhárom próbás nagymesterek a harcban … De mi elleni harcban? Ki elleni harcban? Miféle tapasztalat — ez a döntő. Ott a káderek a forradalmiság ellen vívott harcban, nem a proletárdiktatúráért, hanem a proletárdiktatúra ellen vívott harcban fejlődtek ki. Ez hatalmas tapasztalat, de ez a tapasztalat — negatív tapasztalat. Az ifjúság, elvtársak, zúzni, rombolni köteles ezt a tapasztalatot és köteles elkergetni az ilyen öregeket. Ott, a német szociáldemokráciában, ahol az ifjúságnak nincsenek a forradalmiság ellen vívott harc terén szerzett tapasztalatai, ott ez az ifjúság közelebb áll a forradalmisághoz vagy a marxizmushoz, mint a régi káderek, akikre ólomsúlyként nehezedik a proletariátus forradalmi szelleme ellen vívott harc tapasztalata, a forradalmisággal szemben az opportunizmusért folytatott harc tapasztalata. Az ilyen kádereket ostorozni kell és minden rokonszenvünk azé az ifjúságé, amelynek, ismétlem, nincsenek tapasztalatai a forradalmiság ellen vívott harc terén, és amely ennek következtében könnyebben sajátítja el az opportunizmus ellen, a proletárdiktatúráért folyó harc új formáit és új módszereit. Ha ott, Németországban így vetik fel a kérdést, megértem. Ha Trockij a németországi szociáldemokráciáról és egy ilyen párt kádereiről beszélt volna, ezt mindkét kezemmel aláírtam volna én is. De nálunk egészen más pártról van szó — a kommunista pártról, a bolsevikok pártjáról, amelynek káderei az opportunizmus elleni harcban születtek, az opportunizmus elleni harcban erősödtek meg, az imperializmus elleni harcban, az imperializmus mindenféle opportunista szekértolója ellen vívott harcban lettek naggyá és ragadták meg a hatalmat. Hát nem világos-e, hogy itt elvi különbséggel van dolgunk? Hogyan lehet egy sorba állítani a forradalmiságért vívott harcban felnőtt kádereket, azokat a kádereket, akik a forradalmiságért harcoltak, azokat a kádereket, akik az imperializmus ellen vívott csatákban jutottak hatalomra, azokat a kádereket, akik a világimperializmust alapjaiban rendítik meg, hogyan lehet ezeket a kádereket, ha őszintén, alakoskodás nélkül beszélünk; — hogyan lehet ezeket a kádereket egy sorba állítani olyan káderekkel, mint a német szociáldemokrácia, amely előbb Vilmossal cimborált a munkásosztály ellen és most Seeckttel cimborál, amely a proletariátus forradalmi szelleme ellen vívott harcokban erősödött meg és alakult ki, — hogyan lehet ezeket az elvileg különböző kádereket egy sorba állítani, hogyan lehet őket összekeverni? Vajon nehéz megérteni, hogy e káderek között áthidalhatatlan a szakadék? Vajon nehéz megérteni, hogy ez a durva hamisítás, amelyet Trockij elkövetett, ez a durva összekeverés forradalmi kádereink, pártunk magva tekintélyének aláásására irányul? Hát nem világos-e, hogy ez a hamisítás csak arra lehetett jó, hogy felkorbácsolja a szenvedélyeket és kiélezze a párton belüli harcot?

Az ötödik hiba, amelyet Trockij elkövetett, az, hogy leveleiben azt az útmutatást és azt a jelszót adta, hogy a tanulóifjúsághoz, „pártunk e legmegbízhatóbb barométeréhez igazodjunk”. — „Az ifjúság, a párt e legmegbízhatóbb barométere, a legélesebben reagál a pártbürokratizmusra” — mondja első cikkében. És hogy ne legyen kétséges, milyen ifjúságról van szó, második levelében hozzáteszi: „A bürokratizmusra, mint látjuk, különösen élesen reagál a tanulóifjúság.” Ha ebből a teljesen helytelen, elméletileg hamis, gyakorlatilag káros tételből indulunk ki, akkor tovább kell mennünk és ezt a jelszót kell kiadnunk: „Több tanulóifjúságot pártunkba, tárjuk szélesebbre pártunk kapuit a tanulóifjúság előtt.”

Mindeddig az volt a helyzet, hogy pártunk proletár szektorára vettük az irányt és azt mondottuk: szélesebbre a párt kapuit a proletár elemek előtt, növekedjen a pártunk proletár elemekkel. Trockij most ezt a tételt a fejetetejére állítja.

Az értelmiségiek és a munkások kérdése pártunkban nem új kérdés. Felvetődött már pártunk II. kongresszusán, amikor a szervezeti szabályzat tárgyalásakor a párttagságra vonatkozó első paragrafus megfogalmazásáról volt szó. Ismeretes, hogy Martov akkor a párt kereteinek kitágítását követelte a nem-proletár elemek számára, szemben Lenin elvtárssal, aki azt követelte, hogy határozottan korlátozni kell a nem-proletár elemeknek a pártba való belépését. Később, pártunk III. kongresszusán ez a kérdés újból s újult erővel felmerült. Emlékszem, hogy Lenin elvtárs ezen a kongresszuson milyen élesen vetette fel a munkások és az értelmiségiek kérdését pártunkban. Ezt mondotta akkor Lenin elvtárs:

„Rámutattak arra, hogy a szakadások élén rendszerint értelmiségiek állottak. Ez a megállapítás nagyon fontos, de nem dönti el a kérdést . . . Azt hiszem, mélyebben kell vizsgálnunk a dolgot. Munkásokat behozni a bizottságokba — ez nemcsak pedagógiai, hanem politikai feladat is. A munkásokban van osztályösztön, és a munkások, miután némi politikai gyakorlatra tettek szert, elég gyorsan állhatatos szociáldemokraták lesznek. A magam részéről nagyon szívesen látnám, ha bizottságaink összetételében minden két értelmiségire nyolc munkás jutna” (VII. köt. 282. old.).

Így állt a kérdés már 1905-ben. Lenin elvtársnak ez az útmutatása azóta vezéreszménk volt a pártépítésben. Most pedig Trockij lényegében azt javasolja nekünk, hogy szakítsunk a bolsevizmus szervezeti vonalával.

És végül, Trockij hatodik hibája abban jutott kifejezésre, hogy proklamálta a csoportalakítás szabadságát. Igen, a csoportalakítás szabadságát! Emlékszem, hogy már a demokráciáról szóló határozati javaslatot előkészítő albizottságban is vitatkoztunk Trockijjal a csoportokról és a frakciókról. Trockij nem ellenezte a frakciók megtiltását, de határozottan síkraszállt azért az eszméért, hogy a párton belül meg kell tűrni a csoportokat. Ugyanez az álláspontja az ellenzéknek is. Ezek az emberek nyilván nem értik, hogy a csoportok megtűrésével rést nyitnak a Mjasznyikov-féle elemek számára, megkönnyítik nekik, hogy félrevezethessék a pártot és a frakciót csoportnak tüntethessék fel. Mert ugyan mi a különbség a frakció és a csoport között? Csak külső különbség van köztük. Lenin elvtárs a frakciózást úgy határozza meg, hogy egy kalap alá vonja azt a csoportalakítással:

„Még a szakszervezetekről lefolyt általános pártvita előtt a pártban frakciózás jelei mutatkoztak, azaz olyan csoportok alakultak, amelyeknek külön platformjuk volt, s amelyek bizonyos mértékű zártságra és saját, külön csoportfegyelem megteremtésére törekedtek” (lásd Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt X. kongresszusa. Gyorsírói jegyzőkönyv, 309. old.).

Látjuk, itt lényegében nincs különbség frakció és csoport között. Amikor az ellenzék itt, Moszkvában, külön irodát alakított, melynek élére Szerebrjakovot állította, és amikor szétküldte szónokait és arra kötelezte őket, hogy szólaljanak fel ezeken meg ezeken a gyűléseken, ilyen meg ilyen ellenvetéseket tegyenek, és amikor az ellenzékiek a harc folyamán kénytelenek voltak meghátrálni és parancsszóra változtatták meg határozati javaslataikat, ez természetesen csoport volt, itt csoportfegyelem volt. Azt mondják, ez nem frakció, de hogy akkor mi a frakció — ezt magyarázza meg Preobrazsenszkij. Trockij fellépései, a nemzedékek és a frakciók kérdéséről szóló levelei, cikkei arra igyekeznek rávenni a pártot, hogy tűrje meg sorain belül a csoportokat. Ez nem egyéb, mint a frakciók, és elsősorban Trockij frakciójának legalizálására irányuló kísérlet.

Trockij azt állítja, hogy a csoportok a Központi Bizottság bürokratikus rendszere következtében jönnek létre, hogy ha nem volna nálunk bürokratikus rendszer, nem volnának csoportosulások sem. Ez nem marxista magyarázat, elvtársak. A csoportok nálunk azért jönnek létre és fognak létrejönni, mert országunkban a legkülönfélébb gazdasági formák vannak jelen — a szocializmus csírában levő formáitól kezdve le a középkori formákig. Ez az egyik ok. Azután itt van a „nep”, vagyis megengedtük a kapitalizmust, a magántőke újjászületését és a megfelelő eszmék újjászületését, amelyek behatolnak a pártba. Ez a másik ok. És a harmadik ok az, hogy pártunk hármas összetételű: a párt munkásokból, parasztokból és értelmiségiekből áll. Ezek tehát — ha marxista módon nyúlunk a kérdéshez — azok az okok, amelyek arra vezetnek, hogy a pártban bizonyos elemek csoportokat alakítanak, és ezeket a csoportokat hol sebészeti módszerekkel kell kimetszenünk, hol pedig vita segítségével, eszmei harc útján felszámolnunk.

Nem a rendszer itt a döntő. Ha a legeslegszabadabb rendszer volna nálunk, sokkal több volna a csoportalakítás. Tehát nem a rendszer a hibás, hanem hibásak azok a viszonyok, amelyeknek keretei között élünk, azok a viszonyok, amelyek országunkban uralkodnak, magának a pártnak fejlődési viszonyai.

Ha ilyen helyzetben, ilyen bonyolult viszonyok között még megengedjük a csoportokat, akkor tönkretesszük a pártot, a pártot egyöntetű, egybeforrott szervezetből egymással egyezkedő és ideiglenes egyesüléseket alkotó, egyezményeket kötő csoportok és frakciók szövetségévé változtatjuk. Ez nem párt lesz, ez a párt összeomlása lesz. A bolsevikok soha, egyetlen pillanatra sem képzelték a pártot másként, mint egyöntetű, egy darabból faragott szervezetet, amelynek egy az akarata és munkájában a gondolkodás valamennyi árnyalatát a gyakorlati akciók egyetlen áradatában egyesíti.

Az ellenben, amit Trockij ajánl, alapjában téves, homlokegyenest ellenkezik a bolsevik szervezeti elvekkel és a párt elkerülhetetlen bomlására, meglazulására, elpuhulására vezetne s az egységes pártot csoportok föderációjává változtatná. Nekünk, akiket kapitalista környezet vesz körül, nem is csak egységes, nem is csak egybeforrott pártra, hanem igazi acélpártra van szükségünk, amely ki tudja állni a proletariátus ellenségeinek nyomását, döntő harcra tudja vezetni a munkásokat.

Összegezzük az eredményeket.

Az első eredmény az, hogy konkrét, félreérthetetlen határozatot hoztunk e vita eredményeiről, hogy megmondtuk: nem tűrhetjük a csoportokat és frakciókat, a pártnak egységesnek, egyöntetűnek kell lennie, nem szabad a pártot szembeállítani az apparátussal, nem szabad fecsegni a káderek elfajulásának veszélyéről, mert ezek a káderek forradalmiak, nem szabad réseket keresni e forradalmi káderek és az ifjúság között, amely együtt menetel és a jövőben is együtt fog menetelni ezekkel a káderekkel.

Vannak egyes pozitív következtetéseink is. Az első és alapvető következtetés az, hogy a párt a jövőben határozottan pártunk proletár szektorát tartsa szem előtt és hozzá igazodjék s hogy keskenyebbé, szűkebbé kell tennünk a bejáratot a nem-proletár elemek előtt, vagy teljesen el is kell zárni azt, szélesebbre tárva a kaput a proletár elemek előtt.

Ami a csoportokat és frakciókat illeti, azt hiszem, elérkezett az ideje annak, hogy nyilvánosságra kell hoznunk az egységről hozott határozatnak azt a pontját, amelyet pártunk X. kongresszusa Lenin elvtárs javaslatára fogadott el, és amely nem tartozott a nyilvánosságra. A párt tagjai megfeledkeztek erről a pontról. Attól tartok, hogy nem mindannyian emlékeznek rá. Ezt a pontot, amely mindeddig titokban maradt, nyilvánosságra kell hozni és be kell venni a vita eredményéről hozott határozatba. Ha megengedik, felolvasom. így szól:

„Hogy a párton belül és az egész szovjet munkában a legszigorúbb fegyelmet valósítsa meg, és mindennemű frakciózást kiküszöbölve a legnagyobb egységet érje el, a kongresszus felhatalmazza a Központi Bizottságot arra, hogy fegyelemsértés, vagy a frakciózás felújítása vagy megtörése esetén (eseteiben) alkalmazza a pártbüntetés minden formáját, beleértve a pártból való kizárást is, a Központi Bizottság tagjaival szemben pedig a póttaggá való visszaminősítést, sőt, mint végső rendszabályt, a pártból való kizárást. A Központi Bizottság tagjaival, a Központi Bizottság póttagjaival és az Ellenőrző Bizottság tagjaival szemben e végső rendszabály alkalmazásának feltétele, hogy egybehívják a Központi Bizottság plénumát, amelyre meg kell hívni a Központi Bizottság minden póttagját és az Ellenőrző Bizottság minden tagját. Ha a párt legfelsőbb vezetőinek ilyen együttes gyűlése kétharmad szótöbbséggel a központi bizottsági tag póttaggá való visszaminősítésének vagy a pártból való kizárásának szükségességét elismeri, ez a rendszabály haladéktalanul foganatosítandó”.

Azt hiszem, hogy ezt a pontot be kell vennünk a vita eredményeiről hozandó határozatba és nyilvánosságra kell hoznunk.

Végül még egy kérdés, amelyet az ellenzék állandóan felvet, és amelyre nyilván nem mindig kap kielégítő választ. Kinek a hangulatát fejezzük ki mi, ellenzékiek? — kérdezik ők gyakran. Azt hiszem, hogy az ellenzék pártunk nem-proletár szektorának hangulatát fejezi ki. Azt hiszem, hogy az ellenzék, talán anélkül, hogy tudná, akaratán kívül, pártunk nem-proletár elemei hangulatának önkéntelen szócsöve. Azt hiszem, hogy az ellenzék, amikor féktelen agitációt folytat a demokrácia mellett, amelyből gyakran abszolútumot, fétist csinál, ezzel az agitációjával a kispolgári ösztönösségnek tör szabad utat.

Ismerik-e önök az olyan elvtársak hangulatát, mint Martinov, Kazarjan és más főiskolások? Olvasták-e Hodorovszkij tárcáját a „Pravdá”-ban, ahol idézeteket közölt ezeknek az elvtársaknak a beszédeiből? Itt van például Martinov beszéde (ez a Martinov, mint kiderül, párttag): „a mi dolgunk határozni, a Központi Bizottság dolga pedig végrehajtani és kevesebbet okoskodni.” Itt a Közlekedésügyi Népbiztosság főiskolájának pártsejtjéről van szó. A mi pártunkban azonban, elvtársak, legalább 50 000 sejt van; ha minden egyes sejt így fog bánni a Központi Bizottsággal, hogy a sejtek dolga határozni, a Központi Bizottság dolga pedig engedelmeskedni, félek, hogy sohasem lesz semmiféle határozat. Honnan ered a Martinovok hangulata? Mi ebben a proletár jelleg? És a Martinovok az ellenzék pártján vannak — ezt tartsák szem előtt. Van-e különbség Martinov és Trockij között? A különbség csak az, hogy Trockij támadni kezdte, Martinov pedig meg akarja semmisíteni a pártapparátust.

Van itt még egy főiskolás, Kazarjan, aki, mint kiderül, szintén párttag. „Mi van nálunk—kérdezi —, a proletariátus diktatúrája, avagy a kommunista párt diktatúrája a proletariátus felett?” Ezt, elvtársak, nem a mensevik Martov mondja, hanem a „kommunista” Kazarjan. A különbség Trockij és Kazarjan között az, hogy Trockij szerint a káderek elfajulnak, Kazarjan szerint pedig el kell kergetni a kádereket, mert azok, szerinte, a proletariátus nyakán ülnek.

Kérdezem: kinek a hangulatát fejezik ki a Martinovok és a Kazarjanok? A proletárokét? Persze, hogy nem. Hát kiét? A párt és az ország nem-proletár elemeinek hangulatát. Véletlen-e az, hogy a nem-proletár hangulatok e szócsövei az ellenzékre szavaznak? Nem, nem véletlen. (Taps.)

2. Zárszó
Január 18

Már előadói beszédemben mondottam, hogy nem szeretném érinteni a kérdés történetét, nem szeretném azért, mert ez könnyen civakodásra — így fejeztem ki magam — és kölcsönös vádaskodásra ad alkalmat. De ha Preobrazsenszkij ezt akarja, ha ezt követeli, hajlandó vagyok engedni és néhány szót szólni a párton belüli demokrácia kérdésének történetéről.

Hogyan merült fel a pártdemokrácia kérdése a Központi Bizottságban? Ez a kérdés a Központi Bizottság szeptemberi plénumán merült fel először, mégpedig az üzemekben lejátszódó konfliktusokkal kapcsolatban és egyes pártszervezeteknek és szakszervezeteknek a tömegektől való elszakadásával kapcsolatban, amit akkor feltártunk. A Központi Bizottság ezeket a jelenségeket komoly dolognak tekintette, megállapította, hogy a pártban fogyatékosságok halmozódtak fel, hogy nagytekintélyű külön bizottságot kell alakítani, amely kivizsgálja ezt az ügyet, tanulmányozza a tényeket és konkrét javaslatokat tesz a párt helyzetének megjavítására. Ugyanezt kell mondanom az értékesítési válságról, az agrár-„ollóról” is. Ezeknek a kérdéseknek napirendre tűzésében éppúgy, mint a párt belső helyzetének és az „olló” kérdésének kivizsgálására alakított bizottság megválasztásában az ellenzéknek semmi része nem volt. Hol volt akkor az ellenzék? Ha nem tévedek, Preobrazsenszkij akkor a Krímben volt, Szapronov — Kiszlovodszk- ban, Trockij pedig akkor fejezte be Kiszlovodszkban a művészetről írt cikkeit és Moszkvába készült. A Központi Bizottság ülése még az ő megérkezésük előtt napirendre tűzte a kérdést, ők, mivel kész helyzetet találtak, egyetlen szóval sem avatkoztak be, egyetlen ellenvetést sem tettek a Központi Bizottság terve ellen. A párt helyzetéről Dzerzsinszkij elvtárs szeptemberben beszámolót tartott a kormányzósági bizottságok titkárainak tanácskozásán. Leszögezem, hogy az ellenzék mai tagjai sem a szeptemberi plénumon, sem a titkárok tanácskozásán egyetlen szót sem ejtettek sem „a szörnyű gazdasági válságról”, sem a „párt válságáról”, sem a „demokráciáról”.

Mint látják, a demokrácia és az „olló” kérdését maga a Központi Bizottság tűzte napirendre, a kezdeményezés teljesen a Központi Bizottság kezében volt, az ellenzék tagjai pedig hallgattak, távollétükkel tüntettek.

Ez a kérdés történetének — hogy úgy mondjam — első felvonása, első szakasza.

A második felvonás a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság októberi plénumával kezdődött. Az ellenzék, élén Trockijjal, látta, hogy a párton belüli fogyatékosságok kérdése napirendre került, hogy a Központi Bizottság már munkához látott, bizottságokat alakított, tehát — nehogy, isten őrizzen, a kezdeményezés a Központi Bizottság kézében maradjon — megpróbálta, célul tűzte ki, hogy kiragadja a Központi Bizottság kezéből a kezdeményezést, felpattant a demokrácia vesszőparipájára, hogy ezen a közismerten szélsebes táltoson elébe kerüljön a Központi Bizottságnak. Ezen az alapon jöttek létre azok a dokumentumok, amelyekre Preobrazsenszkij itt kitért — a 46-ok dokumentuma és Trockij levele. Ugyanaz a Trockij, aki a szeptemberi teljes ülésen, néhány nappal frakciós fellépése előtt, hallgatott és — legalábbis — nem ellenezte a Központi Bizottság határozatait, két héttel ezután egyszerre csak felfedezte, hogy az ország és a párt elpusztul, és hogy ő, Trockij, a bürokraták e patriarchája, nem élhet demokrácia nélkül.

Kissé nevetséges volt, mikor Trockijt a demokráciáról hallottuk beszélni, ugyanazt a Trockijt, aki a párt X. kongresszusán a szakszervezetek felülről való „átrostálását” követelte. De mi tudtuk, hogy a X. kongresszus idejének Trockija és napjaink Trockij a között nincs nagy különbség, mert amint akkor, ugyanúgy most is a lenini káderek „átrostálása” mellett száll síkra. A különbség csak az, hogy a X. kongresszuson a lenini kádereket a szakszervezetek területén és felülről igyekezett „átrostálni”, most pedig ugyanazokat a lenini kádereket a párt területén és alulról igyekszik „átrostálni”. A demokráciára csak, mint vesszőparipára, mint stratégiai manőverre van szüksége. Ez az egész.

Mert ha az ellenzék valóban segíteni akart volna, ha tárgyilagosan, elvtársiasan akart volna hozzányúlni a kérdéshez, akkor nyilatkozatával mindenekelőtt a szeptemberi plénum bizottságaihoz kellett volna fordulnia és körülbelül ezt kellett volna mondania: „Úgy véljük, hogy az Önök munkája nem kielégítő, követeljük, hogy munkájuk eredményéről tegyenek jelentést a Politikai Irodának, hívják egybe a Központi Bizottság plénumát, ahol elő akarjuk terjeszteni új javaslatainkat” stb. És ha a bizottságok nem hallgatták volna meg őket, vagy ha a Politikai Iroda nem hallgatta volna meg őket, ha nem vette volna figyelembe az ellenzék véleményét vagy nem hívta volna egybe a plénumot Trockij és általában az ellenzék javaslatainak megvizsgálására, akkor — és csakis akkor — az ellenzék a Központi Bizottság feje felett teljes joggal nyíltan kiállhatott volna a párttagokhoz intézett felhívással és mondhatta volna a pártnak: „Az ország a pusztulás szélén áll, gazdasági válság van kifejlődőben, a párt elpusztul, mi azt javasoltuk a Központi Bizottság albizottságainak, hogy vizsgálják meg ezeket a kérdéseket — nem voltak hajlandók meghallgatni bennünket, megpróbáltunk a Politikai Iroda elé menni — ennek sem volt eredménye —, most kénytelenek vagyunk a párthoz fellebbezni, hogy a párt maga vegye kezébe az ügyet.” Nem kételkedem, hogy a párt erre azt felelte volna: „Igen, ezek forradalmárok, mert az ügy lényegét formája fölé helyezik.”

De hát így járt-e el az ellenzék? Megkísérelte-e legalább egyetlen egyszer, hogy javaslataival a Központi Bizottság albizottságaihoz forduljon? Vajon gondolt arra, megkísérelte-e, hogy a kérdéseket a Központi Bizottságon vagy annak szervein belül vesse fel és oldja meg? Nem, az ellenzék nem tett ilyen kísérletet. Az ellenzéknek nyilván nem az volt a fontos, hogy megjavítsa a párt belső helyzetét, hogy segítsen a pártnak megjavítani a gazdasági helyzetet, hanem az, hogy megelőzze a bizottság és a Központi Bizottság plénumának munkáját, kivegye a Központi Bizottság kezéből a kezdeményezést, felüljön a demokrácia vesszőparipájára, és amíg nem késő, lármát csapjon, hogy ily módon megkísérelje aláásni a Központi Bizottság iránti bizalmat. Az ellenzék nyilván sietve sietett összeállítani a Központi Bizottság ellen irányuló „dokumentumokat”, Trockij levelét és a 46-ok nyilatkozatát, hogy azokat megküldhessék a Szverdlov egyetem hallgatóinak, a kerületekbe és azt mondhassák, hogy ők, az ellenzék — „demokráciát” akarnak, a gazdaságot meg akarják javítani, a Központi Bizottság azonban gátolja őket s ezért segítségre van szükségük a Központi Bizottság ellen stb.

Ezek a tények.

Követelem, hogy Preobrazsenszkij cáfolja meg az állításaimat. Követelem, hogy cáfolja meg, akár a sajtóban is. Cáfolja meg Preobrazsenszkij azt a tényt, hogy a Központi Bizottság plénuma szeptemberben az ellenzék nélkül, az ellenzék fellépése előtt alakított bizottságokat. Cáfolja meg Preobrazsenszkij azt a tényt, hogy sem Trockij, sem más ellenzékiek még kísérletet sem tettek arra, hogy javaslataikkal e bizottságokhoz forduljanak. Cáfolja meg Preobrazsenszkij azt a tényt, hogy az ellenzék tudott e bizottságok létezéséről, hogy az ellenzék figyelemre sem méltatta azok munkáját, hogy az ellenzék nem kísérelte meg elintézni az ügyet a Központi Bizottság keretein belül.

Ez volt az oka annak, hogy amikor Preobrazsenszkij és Trockij az októberi plénumon kijelentették, hogy ők a demokrácia útján akarják megmenteni a pártot, a Központi Bizottság azonban vak és semmit sem lát, a Központi Bizottság kinevette őket és azt mondta: nem, elvtársak, mi, a Központi Bizottság, szívvel-lélekkel a demokrácia mellett vagyunk, de az önök demokráciájában nem hiszünk, mert az a véleményünk, hogy az önök „demokráciája” nem egyéb, mint az önök frakciós érdekei által diktált stratégiai sakkhúzás a Központi Bizottság ellen.

Mit határoztak akkor a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumai a párton belüli demokrácia kérdéséről? A következőket:

„A plénumok teljes mértékben helyeslik a párton belüli demokráciára vett irányt, melyet a Politikai Iroda a kellő időben kijelölt, úgyszintén teljes mértékben helyeslik a Politikai Irodának arra vonatkozó javaslatát, hogy fokozni kell a harcot a pazarlás és a «nep»-nek a párt egyes elemeire gyakorolt züllesztő hatása ellen.

A plénumok megbízzák a Politikai Irodát, tegyen meg minden szükséges intézkedést annak érdekében, hogy a Politikai Iroda és a szeptemberi Plénum által 1) az «olló», 2) a munkabér, 3) a párton belüli helyzet kérdéseiben kiküldött bizottságok munkáját meggyorsítsa.

A Politikai Iroda a felsorolt kérdések megoldásához szükséges rendszabályok kidolgozása után köteles haladéktalanul megkezdeni azok foganatosítását és erről jelentést tenni a Központi Bizottság következő plénumán.”

Trockij a Központi Bizottsághoz intézett egyik levelében azt írja, hogy az októberi plénum „az apparátus bürokratikus irányának legmagasabb fokú megnyilvánulása” volt. Hát nem világos-e, hogy Trockij e kijelentése nem egyéb, mint a Központi Bizottság megrágalmazása? Csak olyan ember, aki elvesztette ítélőképességét, akit teljesen elvakított a frakciózás, mondhatja a közzétett okirat után, hogy az októberi plénum a bürokratizmus legmagasabb fokú megnyilvánulása volt.

Mit határozott akkor a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság Trockij és a 46-ok „demokratikus” mesterkedéseiről? A következőket:

„A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság 10 pártszervezet képviselőivel együtt tartott plénumai Trockij fellépését ebben, a nemzetközi forradalom és a párt szempontjából oly felelősségteljes pillanatban, súlyos politikai hibának minősítik, különösen azért, mert Trockijnak a Politikai Iroda ellen irányuló támadása objektíve frakciós jellegű fellépés volt, amely veszélyeztette a párt egységét és válságot idézett elő a pártban. A plénumok sajnálattal állapítják meg, hogy Trockij az általa érintett kérdéseket előzetes megvitatás végett nem terjesztette azok elé a testületek elé, amelyeknek ő is tagja, hanem ehelyett az egyedül megengedett út helyett kérdéseinek feltevésére más utat választott — közvetlenül az egyes párttagokhoz fordult.

A Trockij által választott út jeladás volt a frakciós csoportosulásra (a 46-ok nyilatkozata).

A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumai, valamint a 10 pártszervezet képviselői határozottan elítélik a 46-ok nyilatkozatát, minthogy az frakciós és pártszakadásra irányuló politikai lépés, még ha a nyilatkozat aláírói nem is akarták, hogy ilyen jelleget öltsön. Ez a nyilatkozat azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a legközelebbi hónapokban az egész pártélet a párton belül folyó harc bélyegét fogja magán viselni, ez pedig meggyengíti a pártot a nemzetközi forradalom sorsa szempontjából rendkívül felelősségteljes pillanatban.”

Látják, elvtársak, a fentebb kifejtett tények határozottan meghazudtolják azt a helyzetképet, amelyet Preobrazsenszkij festett itt előttünk.

A kérdés történetének harmadik felvonása vagy harmadik szakasza az októberi plénum utáni időszak. Az októberi plénum határozatilag utasította a Politikai Irodát, hogy tegyen meg mindent az egyetértő munka biztosítása érdekében. Kijelentem, elvtársak, hogy az október utáni időszakban mindent megtettünk, hogy Trockijjal egyetértésben dolgozhassunk, noha meg kell mondanom, hogy ez korántsem könnyű. Trockijjal kétszer külön is tanácskoztunk, sorra vettük népgazdaságunk és pártunk minden kérdését és végeredményben véleményeink közt nem volt semmiféle eltérés. E külön tanácskozások és ama kísérletek folytatásaképpen, amelyek a Politikai Irodán belüli egyetértő munka biztosítására irányultak, megalakítottuk azt a három tagból álló albizottságot, amelyről már tegnap beszámoltam. Ez az albizottság dolgozta ki azt a határozati javaslatot, amely később a Központi Bizottságnak és a Központi Ellenőrző Bizottságnak a demokráciáról hozott határozatává lett.

Így történt.

Azt hittük, hogy miután a határozatot egyhangúlag elfogadták, nincs többé alap a vitákra, nincs többé alap a párton belüli harcra. Valóban így is volt ez addig, amíg Trockij nem fordult újabb nyilatkozatával a kerületekhez. De amikor Trockij a Központi Bizottság határozatának közzétételét követő napon, a Központi Bizottságtól függetlenül és a Központi Bizottság feje felett nyilatkozatával fellépett, ezzel felborította az egész dolgot, gyökeresen megváltoztatta a helyzetet és újabb vitákba, újabb, az eddiginél is élesebb harcba vetette vissza a pártot. Azt mondják, hogy a Központi Bizottságnak meg kellett volna tiltania Trockij cikkének a kinyomatását. Ez nem helyes, elvtársak. Ez igen veszélyes lépés lett volna a Központi Bizottság részéről. Próbálják csak meg letiltani Trockij cikkét, amelyet már ismertek Moszkva kerületeiben! A Központi Bizottság nem tehetett ilyen meggondolatlan lépést.

Ez a kérdés története.

Az elmondottakból látható, hogy az ellenzéknek nem annyira a demokrácia volt fontos, mint inkább az, hogy a demokrácia eszméjét felhasználja a Központi Bizottság megingatására, — látható, hogy az ellenzékben nem olyan emberekkel van dolgunk, akik segíteni kívánnak a pártnak, hanem olyan frakcióval, amely lesben állva figyelte a Központi Bizottságot: „hátha hibázik, elmulaszt valamit, mi meg rákoppintunk”. Éppen ez a frakciózás, amikor a párttagok egy csoportja a sarok mögül lesi a párt központi intézményeit, várja, hogy vagy rossz lesz a termés, vagy a cservonyec fog esni, vagy a pártnak más nehézségei lesznek, hogy azután kiugorjék a leshelyről és orvul fejbe verje a pártot. Igen, igaza volt a Központi Bizottságnak októberben, amikor azt mondta önöknek, ellenzéki elvtársak, hogy más a demokrácia és más ármánykodni a párt ellen, más a demokrácia és más a demokrácia körül csapott lárma felhasználása a párt többsége ellen.

Ez, Preobrazsenszkij, a kérdés története, amelyről nem akartam itt beszélni, de amelyről mégis kénytelen voltam szólni, engedve az ön makacs kívánságának.

Az ellenzék mintegy kötelességének tekinti, hogy Lenin elvtársat a zseniális emberek legzseniálisabbjának magasztalja. Attól tartok, hogy ez a dicséret nem őszinte, és hogy ebben is stratégiai furfang rejlik: a Lenin elvtárs zsenialitása körül csapott lármával leplezni akarják Lenintől való eltávolodásukat és egyúttal hangsúlyozni tanítványainak gyengeségét. Mi, Lenin tanítványai, természetesen tudjuk, hogy Lenin elvtárs a zseniális emberek legzseniálisabbja s hogy ilyen ember évszázadok alatt is ha egy születik. De engedje meg, Preobrazsenszkij, hogy megkérdezzem, miért különbözött ön össze ezzel a zseniális emberrel a breszti béke kérdésében? Ezt a zseniális embert miért hagyta cserben egy nehéz pillanatban és miért nem hallgatott rá? Hol, melyik táborban volt ön akkor?

És Szapronov, aki képmutató, farizeus módon magasztalja most Lenin elvtársat, ez ugyanaz a Szapronov, aki volt olyan arcátlan, hogy az egyik kongresszuson Lenin elvtársat „műveletlennek” és „oligarchának” nevezze! Miért nem támogatta a zseniális Lenint, mondjuk, a X. kongresszuson, miért volt nehéz pillanatokban mindig az ellenkező táborban, ha valóban azt gondolja, hogy Lenin elvtárs a zseniális emberek legzseniálisabbja? Tudja-e Szapronov, hogy Lenin elvtárs, amikor a X. kongresszuson beterjesztette az egységről szóló határozatot, amely a frakciósoknak a pártból való kizárását követelte, a többi között Szapronovra is gondolt?

Vagy még: mi volt az oka annak, hogy Preobrazsenszkij nemcsak a breszti béke időszakában, hanem később, a szakszervezeti vita idején is a legzseniálisabb Lenin ellenfeleinek táborában volt? Véletlen volt mindez? Nincs ebben valami törvényszerűség? (Preobrazsenszkij: „A magam eszével próbáltam gondolkozni.”)

Ez nagyon dicséretes, Preobrazsenszkij, hogy ön a maga eszével próbált gondolkozni. De látja, hová lyukadunk ki: a breszti kérdésben a maga eszével gondolkozott és bakot lőtt; azután a szakszervezeti vitában megint megpróbált a maga eszével gondolkozni és megint bakot lőtt; most nem tudom, hogy a maga eszével gondolkozik-e vagy a máséval, de mintha megint bakot lőtt volna. (Nevetés.) Én mégis azt hiszem, hogyha Preobrazsenszkij most többet gondolkozna a maga eszével, mint Trockij eszével — amely az ő október 8-i levelében jutott kifejezésre —, akkor közelebb állna hozzánk, mint Trockijhoz.

Preobrazsenszkij szemrehányást tett a Központi Bizottságnak, hogy amíg Iljics vezetett bennünket, a kérdéseket idejében és késedelem nélkül oldották meg, mert Iljics csírájukban tudta megfogni az új eseményeket és olyan jelszavakat tudott adni, amelyek az eseményeket megelőzték, most pedig, lám, Iljics után, a Központi Bizottság kezd elmaradni az eseményektől. Mit akar ezzel mondani Preobrazsenszkij? Hogy Iljics fölötte áll a tanítványainak? De vajon kételkedik-e ebben valaki? Vajon kétséges-e valaki előtt, hogy Iljics a tanítványaihoz képest Góliát? Ha a párt vezéréről van szó, nem olyan vezérről, akit az újságok fújnak fel, s akit üdvözlésekkel halmoznak el, hanem az igazi vezérről, akkor nekünk egyetlen vezérünk van — Lenin elvtárs. Éppen ezért mondottuk nem egyszer, hogy a jelenlegi viszonyok között, amikor Lenin elvtárs ideiglenesen távol van — a kollektív vezetésre kell törekednünk. Ami pedig Lenin elvtárs tanítványait illeti, rámutathatnánk a Curzon ultimátumával kapcsolatos eseményekre, amely próbatételük, vizsgájuk példája volt. Az a tény, hogy akkor ügyünk szempontjából károsodás nélkül kerültünk ki a nehézségekből, kétségtelenül azt bizonyítja, hogy Lenin elvtárs tanítványai egyet-mást már megtanultak mesterüktől.

Nincs igaza Preobrazsenszkijnek, amikor azt állítja, hogy az előző években pártunk nem maradt el az eseményektől. Nincs igaza, mivel ez az állítás ténybelileg hamis és elméletileg helytelen. Több példára hivatkozhatom. Nézzük akár a breszti békét. Vajon nem késtünk-e el Breszttel? Vajon nem kellettek-e olyan tények, mint a németek támadása és katonáink általános szökése, hogy végre megértsük a béke szükségességét? A front felbomlása, Hoffmann támadása, közeledése Petrográdhoz, a parasztok ránk gyakorolt nyomása — vajon mindezekre a tényekre nem volt-e szükségünk annak megértéséhez, hogy a nemzetközi forradalom üteme nem olyan gyors, mint szerettük volna, hogy a hadseregünk nem olyan erős, mint hittük és hogy a parasztság nem olyan türelmes, mint egyesek közülünk gondolták, hogy a parasztság békét akar, hogy erővel is kiharcolja a békét?

Vagy vegyünk egy másik példát — minden terményfölösleg kötelező beszolgáltatásának megszüntetését. Vajon nem elkésve szüntettük-e meg ezt a beszolgáltatási kötelezettséget? Vajon nem kellettek-e olyan tények, mint Kronstadt és Tambov, annak megértéséhez, hogy nem lehet tovább a hadikommunizmus viszonyai között élni? Vajon maga Iljics nem ismerte-e el, hogy ezen a fronton a Gyenyikin és a Kolcsak fronton elszenvedett minden vereségnél komolyabb vereséget szenvedtünk?

Véletlen-e az a tény, hogy a párt mindezekben az esetekben elmaradt az eseményektől, kissé elkésett? Nem, nem véletlen. Itt törvényszerűséggel volt dolgunk. Nyilvánvaló, hogy mivel itt nem általános elméleti előrelátásról van szó, hanem a közvetlen gyakorlati vezetésről, a kormányrúdnál álló pártnak a napi események sodrában nincs lehetősége arra, hogy rögtön észrevegye és felismerje az élet mélyén végbemenő folyamatokat, és kívülről jövő lökésre és az új folyamatok bizonyos fejlettségi fokára van szükség ahhoz, hogy a párt észrevegye ezeket a folyamatokat és azokhoz igazodjék. Éppen ezért maradt el kissé pártunk a múltban az eseményektől és fog elmaradni a jövőben. És a lényeg itt éppenséggel nem az elmaradás, hanem az, hogy megértsük az események értelmét, az új folyamatok értelmét, és azután ésszerűen irányítsuk azokat a fejlődés általános tendenciájának megfelelően. Így áll a helyzet, ha marxista szemmel nézzük a dolgokat, nem pedig egy frakciós szemével, aki mindenütt bűnösöket keres.

Preobrazsenszkij felháborodik azon, hogy a Központi Bizottság képviselői Trockijnak a leninizmustól való elhajlásairól beszélnek. Felháborodik, de nem tett semmiféle lényegbevágó ellenvetést és általában nem próbálta indokolni felháborodását, megfeledkezvén arról, hogy a felháborodás nem érv. Igenis igaz, hogy Trockij a szervezeti kérdésekben elhajlik a leninizmustól. Ezt állítottuk és most is állítjuk. A ,,Pravdá”-ban megjelent „Le a frakció- zással” című cikkek, amelyek Buharin tollából származnak, kizárólag Trockijnak a leninizmustól való elhajlásaival foglalkoznak. Miért nem tett Preobrazsenszkij lényegbevágó ellenvetést e cikkek alapgondolatai ellen? Miért nem próbálta meg Preobrazsenszkij érvekkel vagy valami érvfélével igazolni felháborodását? Tegnap azt mondtam és ma ismételnem kell, hogy Trockij, amikor szembehelyezkedett a Központi Bizottsággal, amikor semmibe se vette azoknak a szervezeteknek az akaratát, amelyek világos választ követeltek tőle, amikor a pártot szembeállította a pártapparátussal, az ifjúságot a párt kádereivel, amikor azt kívánta, hogy a párt a tanulóifjúsághoz igazodjék és amikor a csoportalakítás szabadságát proklamálta — olyan lépéseket tett, amelyek összeegyeztethetetlenek a leninizmus szervezeti elveivel. Miért nem kísérelte meg Preobrazsenszkij megcáfolni ezt az állításomat?

Trockij elleni hajszáról beszélnek. Beszélt erről Preobrazsenszkij, Radek. Elvtársak, le kell szögeznem, hogy ezeknek az elvtársaknak idevonatkozó kijelentései egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak. Két tényre emlékeztetem önöket, hogy ítélhessenek. Az első tény — a Központi Bizottság szeptemberi plénumán lejátszódott eset, amikor a Központi Bizottság egy tagjának, Komarovnak arra a kijelentésére, hogy a Központi Bizottság tagjai nem vonhatják ki magukat a Központi Bizottság határozatainak végrehajtása alól, Trockij válaszképpen felpattant és eltávozott a plénum üléséről. Emlékeznek rá, hogy a Központi Bizottság plénuma akkor „küldöttséget” menesztett Trockijhoz azzal a kéréssel, hogy térjen vissza a plénum ülésére. Emlékeznek rá, hogy Trockij nem tett eleget a plénum kérésének s ezzel megmutatta, hogy egy cseppnyi tisztelet sincs benne Központi Bizottsága iránt.

Vagy itt van egy másik história, egy másik tény, mégpedig az, hogy Trockij határozottan vonakodik dolgozni a központi szovjet szervekben, a Munka és Honvédelem Tanácsában és a Népbiztosok Tanácsában, vonakodik annak ellenére, hogy a Központi Bizottság kétszer is határozatot hozott arról, hogy Trockij végre is fogjon hozzá a munkához a szovjet szervekben. Tudják, hogy Trockij ujját sem próbálta mozdítani azért, hogy végrehajtsa a Központi Bizottság határozatát. Tulajdonképpen miért ne dolgozhatna Trockij a Munka és Honvédelem Tanácsában, a Népbiztosok Tanácsában? Trockij, aki oly sokat szeret beszélni a tervről, miért ne nézhetne be egyszer az Állami Tervhivatalba? Lehet-e normálisnak tartani azt a helyzetet, amikor a Központi Bizottság egy tagja nem veszi figyelembe a Központi Bizottság határozatát? Nem azt bizonyítják-e ezek a tények, hogy a hajszáról szóló beszéd üres pletyka, hogy ha már hibáztatni kell valakit, akkor magát Trockijt kell hibáztatni, akinek a magatartását nem lehet másnak tekinteni, mint a Központi Bizottság kigúnyolásának?

Preobrazsenszkijnak a demokráciára vonatkozó érvelése teljesen helytelen. Preobrazsenszkij így teszi fel a kérdést: vagy vannak nálunk csoportok és akkor van demokrácia, vagy betiltják a csoportokat és akkor nincs demokrácia. Nála a csoportalakítás szabadsága és a demokrácia elválaszthatatlan kapcsolatban van egymással. Mi nem így értelmezzük a demokráciát. Mi a demokráciát úgy értelmezzük, hogy az az egész párttagság aktivitásának és tudatosságának emelése, a párttagok tömegének rendszeres bevonása nemcsak a kérdések megvitatásába, hanem a munka vezetésébe is. A csoportok szabadsága, vagyis a frakciók szabadsága — a kettő ugyanaz — olyan baj, amely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy szétforgácsolja, és vitarendező klubbá változtatja a pártot. Ön, Preobrazsenszkij, leleplezte magát, mert a frakciók szabadságát védelmezi. A pártbeli tömegek úgy értelmezik a demokráciát, mint azoknak a feltételeknek megteremtését, amelyek biztosítják a párttagok aktív részvételét az ország vezetésében, viszont néhány ellenzéki értelmiségi úgy értelmezi a dolgot, hogy adjanak nekik lehetőséget frakció alakítására. Ön leleplezte magát, Preobrazsenszkij.

És miért ijedezik ön annyira a pártegységre vonatkozó hetedik pont miatt, mitől fél itt? A hetedik pont azt mondja: „Hogy a párton belül és az egész szovjet munkában a legszigorúbb fegyelmet valósítsuk meg és mindennemű frakciózást kiküszöbölve a legteljesebb egységet érjük el.. .” De vajon önök „a párton belül és az egész szovjet munkában a legszigorúbb fegyelem” ellen vannak, ellenzéki elvtársak, vajon önök mindezt ellenzik? Lám, ezt nem tudtam, elvtársak, hogy önök ezt ellenzik. És vajon önök, Szapronov és Preobrazsenszkij, ellenzik-e, hogy elérjük a maximális egységet és a „frakciózás kiküszöbölését”? Mondják meg nyíltan — talán beiktatunk valami kis módosítást. (Derültség.)

Továbbá: „… a kongresszus felhatalmazza a Központi Bizottságot arra, hogy fegyelemsértés vagy a frakciózás felújítása … esetén alkalmazza a pártbüntetés minden formáját. . .” Csak nem félnek ettől is? Csak nincs szándékukban önöknek, Preobrazsenszkij, Radek, Szapronov, a pártfegyelmet megsérteni, a frakciózást felújítani? Nos, ha ez nincs szándékukban, akkor mitől félnek? Önöket, elvtársak, leleplezi az, hogy pánikba estek. Világos, hogy ha önök félnek az egységről szóló határozat hetedik pontjától, akkor önök a frakciózás, a fegyelemsértés mellett, az egység ellen vannak. Ha pedig nincsenek ez ellen, akkor miért ez a pánik? Ha tiszta a lelkiismeretük, ha önök az egység mellett vannak a frakciózással és a fegyelemsértéssel szemben, nem világos-e, hogy a párt büntető keze önöket nem fogja érinteni? Mitől félnek hát? (Közbeszólás: „Akkor miért veszik be, ha nem ijesztő?”)

Mi önöket emlékeztetjük. (Nevetés, taps. Preobrazsenszkij: „ön a pártot ijesztgeti.”)

Mi a frakciósokat ijesztgetjük, nem a pártot. Csak nem gondolja, Preobrazsenszkij, hogy a párt és a frakciósok egy és ugyanaz? Nyilvánvaló, hogy vaj van a fején. (Derültség.)

Továbbá: „ . .. a Központi Bizottság tagjaival szemben pedig a póttaggá való visszaminősítést, sőt, mint végső rendszabályt, a pártból való kizárást. A Központi Bizottság tagjaival, a Központi Bizottság póttagjaival s az Ellenőrző Bizottság tagjaival szemben e végső rendszabály alkalmazásának feltétele, hogy egybehívják a Központi Bizottság plénumát…”

Mi ebben az ijesztő? Ha önök nem frakciósok, ha önök a csoportalakítás szabadsága ellen vannak, ha önök az egység mellett vannak, akkor önöknek, ellenzéki elvtársak, a X. kongresszus határozatának hetedik pontját meg kell szavazniok, mert az kizárólag a frakciósok ellen, kizárólag a párt egységének, erejének, fegyelmének megbontói ellen irányul. Hát nem világos ez?

Most néhány szót Radekről. Vannak emberek, akiknek azért van nyelvük, hogy uralkodjanak rajta és kormányozzák. Ezek — mindennapi emberek. És vannak emberek, akik maguk vannak alárendelve nyelvüknek és az kormányozza őket. Ezek — nem mindennapi emberek. Radek ezek közé a nem mindennapi emberek közé tartozik. Az az ember, akinek nem azért van nyelve, hogy azt kormányozza, hanem azért, hogy maga engedelmeskedjék saját nyelvének, nem tudhatja, mikor és mit fecseg a nyelve. Ha önök a különböző gyűléseken hallhatták volna Radek beszédeit, meglepődtek volna mai felszólalásán. Radek az egyik vitagyűlésen azt állította, hogy a párton belüli demokrácia kérdése lényegtelen kérdés, hogy ő, Radek, tulajdonképpen a demokrácia ellen van, hogy most lényegében nem a demokráciáról van szó, hanem arról, hogy mit szándékszik csinálni a Központi Bizottság Trockijjal. Egy másik vitagyűlésen ugyanaz a Radek kijelentette, hogy a demokrácia a párton belül — nem komoly dolog, ellenben a Központi Bizottságon belül — a legfontosabb, mert a Központi Bizottságban, az ő véleménye szerint, direktórium alakult ki. Ma pedig ugyanaz a Radek emelt fővel kijelenti, hogy a párton belüli demokrácia éppoly szükséges, mint a levegő és a víz, mert demokrácia nélkül — lám — lehetetlen a pártot kormányozni. Mit parancsolnak: a három Radek közül melyiknek higgyek — az elsőnek, a másodiknak vagy a harmadiknak? Hol a biztosíték, hogy Radek vagy nyelve a közeljövőben nem tesz újabb váratlan kijelentést, amely megcáfolja valamennyi előző kijelentését? Lehet-e bízni olyan emberben, mint Radek? Lehet-e ezek után komolyan venni Radek kijelentését, például azt, hogy Boguszlavszkijt és Antonovot „frakciós megfontolások” miatt távolították el állásukból?

Boguszlavszkijról már beszéltem, elvtársak … Ami Antonov-Ovszejenkót illeti, engedjék meg, hogy közöljem a következőket. Antonovot a Központi Bizottság Szervező Irodájának a Központi Bizottság plénuma által jóváhagyott határozata alapján hívtuk vissza a Vörös Hadsereg Politikai Igazgatóságából. Elsősorban azért hívtuk vissza, mert a katonai főiskolák és a légierő pártsejtjeinek konferenciájáról, amelynek a nemzetközi helyzet, a pártépítés stb. volt a napirendjén, a Központi Bizottság tudomása és beleegyezése nélkül körlevelet küldött szét, noha tudta, hogy a Vörös Hadsereg Politikai Igazgatósága, mint a Központi Bizottság egyik osztálya működik. Ezenkívül azért hívtuk vissza a Vörös Hadsereg Politikai Igazgatóságából, mert valamennyi katonai pártsejtnek körlevelet küldött szét a pártdemokrácia alkalmazásának formáiról s ezt a Központi Bizottság akarata és a Központi Bizottság arra vonatkozó figyelmeztetése ellenére tette, hogy e körlevelet össze kell egyeztetni a Központi Bizottság terveivel. Végül azért hívtuk vissza, mert pökhendi hangon írt, teljesen megengedhetetlen tartalmú fenyegető levelet küldött a Központi Bizottságnak és a Központi Ellenőrző Bizottságnak azzal a felszólítással, hogy utasítsák rendre az „elbizakodott vezéreket”.

Elvtársak! Meg lehet és meg is kell engedni azt, hogy az ellenzék tagjai állásokat töltsenek be. Meg lehet és meg is kell engedni, hogy a Központi Bizottság osztályainak vezetői bírálják a Központi Bizottság munkáját. De lehetetlen megengedni azt, hogy a Vörös Hadsereg Politikai Igazgatóságának vezetője, akinek jogai és kötelességei olyanok, mint a Központi Bizottság osztályvezetőié, rendszeresen vonakodjék felvenni a hivatalos érintkezést Központi Bizottságával, nem lehet megengedni azt, hogy egy felelős funkcionárius lábbal tiporja az illendőség elemi szabályait. Nem lehet ilyen elvtársra bízni a Vörös Hadsereg nevelését. Ez a helyzet Antonovval.

Végül, néhány szót kell szólnom arról a kérdésről, hogy kinek a hangulatát fejezik ki az ellenzéki elvtársak nyilatkozataikban. Vissza kell térnem a Közlekedésügyi Népbiztosság főiskolája hallgatóinak, Kazarjan és Martinov elvtársaknak az „esetére”. Ez az „eset” azt tanúsítja, hogy a főiskolások egy részénél nincs minden rendben, hogy pártszempontból már elrothadtak, hogy lélekben már szakítottak a párttal és éppen ezért örömmel szavaznak az ellenzékre. Bocsánatot kérek, elvtársak, de ilyen emberek, akik a párt szempontjából keresztül-kasul rothadtak, nincsenek és nem is lehetnek azok között, akik a Központi Bizottság határozatára szavaztak. Köztünk nincsenek ilyenek, elvtársak. Köztünk, a mi sorainkban nincsenek olyan emberek, akik azt mondanák: „De mi van nálunk — a proletariátus diktatúrája vagy a kommunista párt diktatúrája a proletariátus fölött?” Ez — Martov és Dan frázisa. Ez az eszerek „Dnyi”- jének frázisa, és ha önöknél, az önök soraiban ilyen védőügyvédek vannak, akkor mit ér az önök álláspontja, ellenzéki elvtársak? Vagy például, a másik elvtárs, Martinov elvtárs, aki azt gondolja, hogy a Központi Bizottságnak hallgatnia kell, a pártsejtek pedig döntenek. Ti, Központi Bizottság, úgymond, csak végrehajthatjátok azt, amit mi, sejtek, elhatároztunk. De nekünk 50 000 pártsejtünk van. Ha ők fogják eldönteni, például, Curzon ultimátumának kérdését, két év múlva se lesz határozat. Hiszen ez tiszta anarcho-mensevizmus. Ha ezek a fejüket vesztett és pártszempontból keresztül-kasul rothadt emberek ülnek az önök frakciójában, akkor mit ér az önök frakciója? (Közbeszólás: „ők párttagok?”)

Igen, sajnos, párttagok, de hajlandó vagyok mindent elkövetni azért, hogy az ilyen emberek ne legyenek továbbra is pártunk tagjai. (Taps.) Azt mondottam, hogy az ellenzék a pártbeli és a párt keretein kívüli nem-proletár elemek hangulatát és törekvéseit fejezi ki. Az ellenzék öntudatlanul szítja a kispolgári ösztönösséget. Az ellenzék frakciós munkája pártunk ellenségeinek malmára hajtja a vizet, azoknak a malmára, akik gyengíteni akarják, meg akarják dönteni a proletárdiktatúrát. Ezt mondtam tegnap és ezt hangoztatom ma.

De talán más, újabb tanukat akarnak kihallgatni? Nos, megszerezhetem önöknek ezt az örömet is, ha például az ismert Sz. Ivanovics vallomására hivatkozom. Ki az a Sz. Ivanovics? Mensevik, aki tagja volt a pártnak, amikor a mensevikekkel együtt egy pártban voltunk. Miután összekülönbözött a mensevik Központi Bizottsággal, jobboldali mensevik lett. A jobboldali mensevikek csoportját azok az intervencionista mensevikek alkotják, akiknek legsürgősebb feladata az, hogy megdöntsék a Szovjethatalmat, akár külföldi szuronyok segítségével is. Lapjuk a „Zarja”. E lap szerkesztője — Sz. Ivanovics. Hogyan ítéli meg ellenzékünket ez a jobboldali mensevik, miféle bizonyítványt állít ki róla? Hallgassák meg.

„Hálásak leszünk az ellenzéknek azért, hogy olyan festőien megrajzolta annak az elrettentő erkölcsi fertőnek képét, amelyet Oroszországi Kommunista Pártnak neveznek. Hálásak leszünk neki, hogy erkölcsileg és szervezetileg komoly csapást mért az Oroszországi Kommunista Pártra. Hálásak leszünk azért, hogy munkája megkönnyíti mindazoknak a dolgát, akik a Szovjethatalom megdöntésében látják a szocialista pártok feladatát.”

Ez az önök bizonyítványa, ellenzéki elvtársak.

Beszédemet befejezve, mégis azt kívánom az ellenzéki elvtársaknak, hogy Sz. Ivanovics csókja ne tapadjon rájuk lemoshatatlanul. (Hosszantartó taps.)

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa