Leninről

Beszéd a kremli katonai tanfolyam hallgatóinak emlékestjén
1924. január 28

Elvtársak! Közölték velem, hogy önöknél itt Lenin-emlékestet rendeznek s engem meghívtak az est egyik előadójának. Úgy vélem, nincs szükség arra, hogy Lenin tevékenységéről összefüggő elő adást tartsak. Azt hiszem, jobb lesz, ha arra szorítkozom, hogy néhány olyan tényt közöljek, amelyek Leninnek, mint embernek, és mint politikusnak némely sajátosságát jellemzik. E tények közt talán nem is lesz belső összefüggés, de ennek nem lehet döntő jelentősége akkor, amikor általános képet akarunk kapni Leninről. Mindenesetre nincs módomban ez alkalommal többet adni, mint amennyit az imént megígértem.

A kőszáli sas

Első ízben 1903-ban ismerkedtem meg Leninnel. Igaz, hogy ez az első ismeretség nem volt személyes, hanem látatlanban, levélváltás után jött létre. De eltörölhetetlen benyomást tett rám, amely nem hagyott el a pártban végzett munkám egész ideje alatt. Szibériában voltam akkor száműzetésben. Mikor Lenin forradalmi tevékenységével a 90-es évek végén és különösen 1901 után, az „Iszkra” kiadása után megismerkedtem, arra a meggyőződésre jutottam, hogy Lenin személyében rendkívüli emberrel van dolgunk. Lenin az én szememben akkoriban nem egyszerű vezetője volt a pártnak, hanem a párt igazi megteremtője, mert egyedül ő értette meg pártunk belső lényegét és elodázhatatlan szükségleteit. Amikor összehasonlítottam pártunk többi vezetőivel, mindig úgy tetszett nekem, hogy Lenin fegyvertársai — Plehanov, Martov, Akszelrod és a többiek — egész fejjel kisebbek nála, hogy Lenin hozzájuk képest nem egyszerűen a vezetők egyike, hanem magasabb típusú vezető, kőszáli sas, aki a harcban nem ismer félelmet és bátran vezeti a pártot előre az orosz forradalmi mozgalom felderítetlen útjain. Ez a benyomás oly mélyen vésődött lelkembe, hogy szükségét éreztem annak, hogy egy akkor emigrációban levő jó barátomnak írjak róla és kérjem véleményét. Nem sokkal ezután, amikor már száműzetésben voltam Szibériában — ez 1903 végén történt —, lelkes hangú választ kaptam barátomtól és egy egyszerű, de mélyenszántó, tartalmas levelet Lenintől, akivel, mint kiderült, barátom közölte levelem tartalmát. Lenin levele aránylag nem volt hosszú, de ez a levél pártunk gyakorlatának merész, rettenthetetlen kritikáját és a pártnak a legközelebbi időszakra szóló egész munkaterve nagyszerűen világos és tömör kifejtését tartalmazta. Csak Lenin tudott a legösszekuszáltabb dolgokról is ily egyszerűen és világosan, ily tömören és merészen írni, úgy, hogy minden egyes mondata egy-egy lövés, amely célba talál. Ez az egyszerű és merész levélke még jobban megerősített engem abban, hogy Lenin pártunk kőszáli sasa. Nem tudom magamnak megbocsátani, hogy Leninnek ezt a levelét, mint még sok más levelet, a régi illegális pártmunkás szokása szerint, elégettem.

Ettől az időtől kezdődik ismeretségem Leninnel.

Szerénység

Először 1905 decemberében találkoztam Leninnel, a bolsevikok tammerforsi (Finnország) konferenciáján. Reméltem, hogy meglátom pártunk kőszáli sasát, a nagy embert, aki nagy nem csak politikailag, hanem nagy, hogy úgy mondjam, fizikailag is, mert Lenin az én képzeletemben úgy élt, mint egy óriás, aki hatalmas növésű és tekintélyes külsejű. Mekkora volt csalódásom, mikor a legmindennapibb embert pillantottam meg, közepesnél alacsonyabb növésűt, aki semmiben, a szó szoros értelmében, semmiben sem különbözött a közönséges halandóktól…

Megszokták, hogy a „nagy ember” rendszerint elkésik a gyűlésről, úgyhogy a gyűlés részvevői szorongó szívvel várják megjelenését, ezen felül a nagy ember megjelenése előtt az ülés részvevői figyelmeztetik egymást: „psszt… csendesebben … jön …” Ezt a szertartásosságot nem tartottam feles legesnek, mert ez imponál, tiszteletet kelt. Mekkora volt csalódásom, amikor megtudtam, hogy Lenin előbb jelent meg a gyűlésen, mint a küldöttek, és egy sarokba húzódva egyszerűen beszélget, a legközvetlenebb beszélgetést folytatja a konferencia legegyszerűbb küldötteivel. Nem titkolom, hogy ezt akkoriban némely szükséges szabály némi meg sértésének tartottam.

Csak utóbb értettem meg, hogy Leninnek ez az egyszerűsége és szerénysége, az a törekvése, hogy észrevétlen maradjon, vagy legalábbis, hogy ne legyen feltűnő és ne hangsúlyozza magas pozícióját — ez a vonás egyik legerősebb oldala Leninnek, mint az új tömegek, az emberiség legmélyebb, „legalsó” rétegeiből való egyszerű és közönséges tömegek új vezérének.

A logika ereje

Nagyszerű volt Lenin két beszéde, melyet ezen a konferencián mondott: az aktuális helyzetről és az agrárkérdésről. Sajnos, nem maradtak fenn. Ihletett beszédek voltak ezek, melyek az egész konferenciából viharos lelkesedést váltottak ki. A meggyőződés rendkívüli ereje, az érvelés egyszerűsége és világossága, rövid és mindenki számára érthető mondatok, semmi póz, semmi megszédítő gesztus és hatásvadászó frázis — mindez előnyösen különböztette meg Lenin beszédét a szokásos „parlamenti” szónokok beszédeitől.

De engem Lenin beszédének nem ez a sajátossága ejtett foglyul. Lenin beszédeiben engem a logikának az az ellenállhatatlan ereje nyűgözött le, mely kissé szárazon hat, de a hallgatóságot annál jobban hatalmába keríti, fokozatosan felvillanyozza, hogy aztán, mint mondani szokás, mindenestül rabul ejtse. Emlékszem, a delegátusok közül sokan mondták akkor: „A logika Lenin beszédeiben — valami roppant erejű csáp, amely fogóival minden oldalról szorítja az embert, és amelynek öleléséből lehetetlen kiszabadulni: vagy megadod magad, vagy készülj fel a teljes vereségre.”

Úgy vélem, hogy Lenin beszédeinek ez a sajátossága szónoki művészetének legerősebb oldala.

Sohasem sopánkodott

Másodízben 1906-ban, pártunk stockholmi kongresszusán találkoztam Leninnel. Ismeretes, hogy ezen a kongresszuson a bolsevikok kisebbségben maradtak, vereséget szenvedtek. Akkor láttam először Lenint a legyőzött szerepében. Egy cseppet sem hasonlított azokhoz a vezérekhez, akik sopánkodnak és elcsüggednek a vereség után. Ellenkezőleg, a vereség Lenint valóságos energiagóccá sűrítette, amely követőit új harcokra, a jövendő győzelemre lelkesítette. Lenin vereségéről beszélek. De miféle vereség volt ez? Csak rá kellett nézni Lenin ellenfeleire, a stockholmi kongresszus győzteseire — Plehanovra, Akszelrodra, Martovra és a többiekre: nem igen hasonlítottak igazi győztesekre, mert Lenin, a mensevizmus könyörtelen kritikájával, mint mondani szokás, nem hagyott rajtuk ép bőrt. Emlékszem, hogy mi, bolsevik küldöttek, csoportba verődve, Leninre szegeztük szemünket és tanácsát kértük. Néhány küldött beszédén fáradtság, csüggedés érzett. Emlékszem rá, hogy Lenin, válaszolva az ilyen beszédekre, maróan, a fogain keresztül szűrve a szót, mondta: „Ne sopánkodjatok, elvtársak, minden bizonnyal győzünk, mert nekünk van igazunk.” Gyűlöljétek a sopánkodó intellektueleket, higgyetek saját erőtökben, erről beszélt velünk akkor Lenin. Éreztük, hogy a bolsevikok veresége ideiglenes, hogy a bolsevikoknak a közeljövőben győzniök kell.

„Ne sopánkodj, amikor vereség ér” — ez Lenin működésének az a sajátossága, amely Lenint segítette abban, hogy mindvégig odaadó és saját erejében bízó hadsereget tömörítsen maga köré.

Sohasem kérkedett

A következő, 1907-es londoni kongresszuson a bolsevikok győztek. Akkor láttam először Lenint a győztes szerepében. Más vezéreket a győzelem rendszerint megszédít, elbizakodottá és kérkedővé tesz. Ilyenkor az a leggyakoribb, hogy elkezdenek győzelmet ünnepelni, pihennek a babéraikon. De Lenin egy csöppet sem hasonlított az ilyen vezérekre. Ellenkezőleg, éppen a győzelem után vált különösen éberré és óvatossá. Emlékszem, hogy milyen állhatatosan magyarázta akkor a küldötteknek: „Először — ne ragadtassuk el magunkat a győzelemtől és ne kérkedjünk; másodszor — szilárdítsuk meg a győzelmet; harmadszor — semmisítsük meg az ellenséget, mert az ellenség csak meg van verve, de még koránt sincs megsemmisítve.” Maró gúnnyal figurázta ki azokat a küldötteket, akik könnyelműen erősködtek, hogy „mától fogva a mensevikeknek befellegzett”. Nem volt nehéz bebizonyítania, hogy a mensevikeknek még van gyökerük a munkásmozgalomban, hogy hozzáértéssel kell ellenük küzdeni, mindenképpen el kell kerülni, hogy túlbecsüljük erőinket, és különösen azt, hogy lebecsüljük az ellenség erejét.

„Ne kérkedj a győzelemmel” — ez az a lenini jellemvonás, amely Lenint segítette abban, hogy az ellenség erejét józanul mérlegelje, és a pártot biztosítsa az esetleges meglepetések ellen.

Elvi szilárdság

A párt vezéreinek okvetlen meg kell becsülniök pártjuk többségének véleményét. A többség — az az erő, mellyel a vezérnek okvetlen számolnia kell. Lenin ezt éppoly jól tudta, mint minden más pártvezető. De Lenin sohasem vált a többség rabjává, különösen akkor nem, amikor a többségnek nem volt elvi alapja. Voltak olyan pillanatok pártunk történetében, amikor a többség véleménye vagy a párt pillanatnyi érdekei a proletariátus életbevágó érdekeivel összeütközésbe kerültek. Ilyen esetekben Lenin habozás nélkül, eltökélten az elvhűség oldalára állt a párt többségével szemben. Mi több — nem félt ilyen esetekben a szó szoros értelmében egymaga fellépni mindenki ellen, abból indulva ki, hogy — mint gyakran beszélt erről — „az elvi politika az egyetlen helyes politika”.

Különösen jellemző ebben a vonatkozásban az alábbi két tény:

Az első tény. Az 1909—1911-es évek — az az időszak, amikor az ellenforradalom által szétvert párt teljesen felbomlóban volt. Ez az az időszak volt, amikor nem hittek a pártban, az az időszak, mikor a pártot nemcsak az értelmiségiek, hanem részben a munkások is tömegesen hagyták el, az illegalitás tagadásának időszaka, a likvidátorság és a bomlás időszaka. Nemcsak mensevikek, de a bolsevikok is egész sor frakciót és áramlatot alkottak akkor, amelyek nagyobbrészt el voltak szakadva a munkásmozgalomtól. Ismeretes, hogy éppen ebben az időszakban keletkezett a földalatti munka teljes felszámolásának és a munkások legális, liberális sztolipini pártba való szervezésének eszméje. Lenin volt akkor az egyetlen, aki ellenállt az általános ragálynak és magasra tartotta a párt zászlaját, bámulatos türelemmel és páratlan szívóssággal gyűjtötte össze a párt szétszórt és szétvert erőit, küzdött a munkásmozgalmon belüli minden néven nevezendő pártellenes áramlattal, hallatlan bátorsággal, példátlan kitartással szállt síkra a pártszerűségért.

Ismeretes, hogy ebben a pártszerűségért folyó vitában Lenin azután győzött is.

A második tény. Az 1914—1917 közötti időszak az imperialista háború dühöngésének korszaka, ami kor az összes, illetve majdnem az összes szociáldemokrata és szocialista pártok, beleesve az általános hazafias bódulatba, hazai imperializmusuk szolgálatába szegődtek. Ez volt az az időszak, ami kor a II. Internacionále meghajtotta zászlait a tőke előtt, amikor a soviniszta hullámmal szemben még olyan emberek sem állták meg a helyüket, mint Plehanov, Kautsky, Guesde és mások. Lenin volt akkor az egyetlen, illetve majdnem az egyetlen, aki erélyes harcot indított a szociálsovinizmus és szociálpacifizmus ellen, leleplezte a Guesde-ek és Kautskyak árulását és megbélyegezte a középutat kereső „forradalmárok” felemásságát. Lenin tudatában volt annak, hogy mögötte jelentéktelen kisebbség van, de nem tulajdonított ennek döntő jelentőséget, mert tudta, hogy az egyetlen helyes politika, amelynek jövője van, a következetes internacionalizmus politikája, mert tudta, hogy az elvi politika az egyetlen helyes politika.

Ismeretes, hogy ebben az új Internacionáléért folyó vitában is Lenin lett a győztes.

„Az elvi politika az egyetlen helyes politika” — ez az a tétel, melynek segítségével Lenin újabb „bevehetetlen” állásokat vett be rohammal, és a forradalmi marxizmus oldalára hódította a proletariátus legjobb elemeit.

A tömegekbe vetett hit

Teoretikusok és pártvezérek, akik ismerik a népek történetét, akik a forradalmak történetét elejétől végig áttanulmányozták, néha kellemetlen betegségben szenvednek. E betegség neve: félelem a tömegektől, hitetlenség a tömegek teremtő erejében. Ennek következtében a vezérekben néha bizonyos arisztokratizmus keletkezik a tömegekkel szemben, amelyek nem jártasak ugyan a forradalmak történetében, de hivatottak arra, hogy rombolják a régit és építsék az újat. Félelem attól, hogy az elemi erők felülkerekedhetnek, hogy a tömegek „sok mindent feleslegesen összetörhetnek”, vágyódás a nevelőanya szerepére, aki könyvekből tanítani akarja a tömegeket, de ő maga nem akar a tömegektől tanulni — ez az alapja az ilyenfajta arisztokratizmusnak.

Lenin homlokegyenest ellentéte volt az ilyen vezéreknek. Nem ismerek még egy forradalmárt, aki olyan mélyen hitt volna a proletariátus teremtő erejében, osztályösztönének forradalmi célszerűségében, mint Lenin. Nem ismerek még egy forradalmárt, aki olyan kíméletlenül tudta volna ostorozni a „forradalom kaoszának” és „az önhatalmú tömegakciók bacchanáliájának” önelégült kritikusait, mint Lenin. Emlékszem, hogy egy beszélgetés alkalmával egyik elvtársnak arra a kijelentésére, hogy: „a forradalom után helyre kell állnia a normális rendnek”, Lenin gúnyosan megjegyezte: „Baj, ha olyan emberek, akik forradalmárok akarnak lenni, elfelejtik, hogy a legnormálisabb rend a történelemben a forradalom rendje.”

Innen ered Lenin megvető magatartása mindazokkal szemben, akik lóhátról próbáltak nézni a tömegekre és könyvekből akarták tanítani őket. Innen Lenin szüntelen intelme: tanulni kell a tömegektől, fel kell ismerni akcióiknak értelmét, gondosan tanulmányozni kell a tömegek harcának gyakorlati tapasztalatait.

A tömegek teremtő erejébe vetett hit — ez Lenin tevékenységének az a sajátossága, amely lehetővé tette számára, hogy az elemi erők értelmét felismerje s mozgásukat a proletárforradalom medrébe irányítsa.

A forradalom lángelméje

Lenin a forradalomra született. A forradalmi robbanásoknak valóságos lángelméje és a forradalmi vezetésnek legnagyobb mestere volt. Soha olyan szabadnak és derűsnek nem érezte magát, mint a forradalmi megrázkódtatások korszakában. Ezzel egyáltalában nem azt akarom mondani, hogy Lenin egyaránt helyeselt minden forradalmi megrázkódtatást, vagy hogy mindig és minden körülmények között a forradalmi kirobbanások mellett foglalt állást. Korántsem. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy Lenin zseniális éleslátása éppen a forradalmi robbanások idején nyilvánult meg a legteljesebben és a legvilágosabban. Forradalmi fordulatok napján valósággal kivirult, látnokká lett, megjósolta az osztályok mozgását és a forradalom menetének cikcakkjait, amelyeket úgy ismert, akár a tenyerét. Nem hiába szállóige pártköreinkben: „Iljics úgy tud úszni a forradalom hullámain, mint hal a vízben.”

Innen van Lenin taktikai jelszavainak „kápráztató” világossága és forradalmi elgondolásainak „szédítő” merészsége.

Két különösen jellemző tényre emlékszem vissza, amely Leninnek ezt a sajátosságát megvilágítja.

Az első tény. Az Októberi Forradalom előtti időszakban történt: a munkások, parasztok és katonák milliói, akiket a hátországban és a fronton a válság ostoroz, békét és szabadságot követelnek; a tábornoki kar és a burzsoázia a katonai diktatúrát készíti elő a „végsőkig vitt háború” érdekében; az egész úgy nevezett „közvélemény”, az összes úgynevezett „szocialista pártok” a bolsevikok ellen foglalnak állást, akiket „német kémeknek”szidalmaznak; Kerenszkij megpróbálja illegalitásba kergetni — és részben már sikerült is neki oda kergetni — a bolsevikok pártját; az osztrák-német koalíciónak akkor még hatalmas és fegyelmezett hadserege áll a mi fáradt és bomladozó hadseregünkkel szemben, a nyugateurópai „szocialisták” pedig még mindig zavartalan blokkot alkotnak kormányaikkal „a teljes győzelemig vitt háború” érdekében…

Mit jelentett a felkelés lángra lobbantása ebben a pillanatban? A felkelés lángra lobbantása ilyen körülmények között annyi, mint mindent egy kártyára feltenni. Lenin azonban nem félt a kockázattól, mert tudta, látnoki szemével látta, hogy a felkelés elkerülhetetlen, hogy a felkelés győzni fog, hogy az oroszországi felkelés előkészíti az imperialista háború végét, hogy az oroszországi felkelés felrázza majd a Nyugat megkínzott tömegeit, hogy az oroszországi felkelés az imperialista háborút polgárháborúvá fogja átváltoztatni, hogy a felkelés meghozza a Szovjetek Köztársaságát, hogy a Szovjetek Köztársasága védő bástyája lesz az egész világ forradalmi mozgalmának.

Ismeretes, hogy Leninnek ez a forradalmi jövőbelátása a továbbiak során példátlan pontossággal beteljesedett.

A második tény. Az Októberi Forradalom utáni első napokban történt, amikor a Népbiztosok Tanácsa a lázadó tábornokot, Duhonyin hadsereg főparancsnokot, megpróbálta rákényszeríteni arra, hogy szüntesse be a hadműveleteket és kezdjen fegyverszüneti tárgyalásokat a németekkel. Emlékszem, hogy Lenin, Krilenko (aki később hadsereg főparancsnok lett) meg én Petrográdban elmentünk a vezérkar épületébe, hogy onnan táviratilag folytassunk tárgyalásokat Duhonyinnal. Kínos pillanat volt. Duhonyin és a Főhadiszállás a leghatározottabban megtagadta a Népbiztosok Tanácsa parancsának végrehajtását. A hadsereg parancsnoki kara teljes egészében a Főhadiszállás kezében volt. Ami a katonákat illeti, nem lehetett tudni, mit mond majd az a tizennégymilliós hadsereg, amely a Szovjethatalom ellen hangolt úgy nevezett hadseregi szervezeteknek volt alávetve. Magában Petrográdban, mint köztudomású, akkor érlelődött a hadapródiskolák növendékeinek felkelése. Azon kívül Kerenszkij haddal vonult Petrográd ellen. Emlékszem, hogy egy kis szünet után a távírókészüléknél szokatlan fénnyel villant fel Lenin tekintete. Látni lehetett, hogy már határozott. „Gyerünk a rádióállomásra — szólt Lenin —, hasznát fogjuk venni: külön paranccsal elmozdítjuk Duhonyin tábornokot, helyére kinevezzük hadsereg főparancsnoknak Krilenkót és a parancsnoki kar feje felett a katonákhoz fordulunk azzal a felhívással — zárják körül a tábornokokat, szüntessék be a hadműveleteket, létesítsenek kapcsolatot az osztrák német katonákkal és vegyék kezükbe a béke ügyét.”

Ez „ugrás” volt a „bizonytalanba”. De Lenin nem félt ettől az „ugrástól”, ellenkezőleg, örömest tette meg, mert tudta, hogy a hadsereg békét akar és ki is harcolja a békét, elsöpörve a békéhez vivő úton maga elől minden akadályt, mert tudta, hogy a béke létrehozásának ez a módja megteszi hatását az osztrák-német katonákra, hogy ez fokozza majd a békevágyat kivétel nélkül minden fronton.

Ismeretes, hogy Leninnek ez a forradalmi jövőbe látása később szintén teljes pontossággal beteljesedett.

Zseniális éleslátás, az a képesség, hogy a közelgő események belső értelmét gyorsan felfogja, és kibogozza — ez az a tulajdonsága Leninnek, amely segítette őt abban, hogy megállapítsa a helyes stratégiát és világosan kijelölje a magatartás irányvonalát a forradalmi mozgalom fordulópontjain.

„Pravda” 34. sz.
1924. február 12.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa