A nemzetközi helyzethez

Azt hiszem, hogy a mai nemzetközi helyzet jellemzéséhez teljesen szükségtelen figyelembe venni a mai nemzetközi helyzetnek minden többé-kevésbé jelentős tényét, kivétel nélkül minden sajátosságát. Ehhez csupán napjaink legfőbb, döntő mozzanatait kell figyelembe venni. Jelenleg szerintem három ilyen mozzanat van:

a) a burzsoá-demokratikus „pacifizmus” „érájának” kezdete;
b) Amerika beavatkozása Európa ügyeibe és az Antant londoni egyezménye a jóvátételi fizetésekről;
c) a baloldali elemek erősödése az európai munkásmozgalomban és a Szovjetunió nemzetközi tekintélyének növekedése.

Vizsgáljuk meg ezeket a fő mozzanatokat.

1. A burzsoá-demokratikus „pacifizmus” időszaka

Az Antant gyengének bizonyult ahhoz, hogy megeméssze katonai győzelmeinek gyümölcseit. Németország legyőzése és a Szovjetunió bekerítése teljes mértékben sikerült neki. Az is sikerült neki, hogy elkészítse Európa kirablásának tervét. Erről tanúskodik az antant-államok számtalan konferenciája és szerződése. De a kirablás tervének végrehajtására gyengének bizonyult. Miért? Azért, mert túlságosan nagyok az ellentétek az Antant országai között. Azért, mert nem sikerült és nem is fog sikerülni nekik közös nevezőre jutniok a zsákmány elosztásában. Azért, mert a kirablásra ítélt országok ellenállása egyre komolyabbá válik. Azért, mert a kirablás tervének megvalósítása katonai összeütközésekkel fenyeget, a tömegek pedig nem akarnak háborúskodni. Ma már „mindenki” előtt világos, hogy a Ruhr ellen intézett frontális imperialista támadás, amellyel Németországot meg akarták semmisíteni, magát az imperializmust veszélyezteti. Világos az is, hogy az ultimátumok nyíltan imperialista politikája, mellyel a Szovjetuniót el akarták szigetelni, az ellenkező hatást éri el. Olyan helyzet alakult ki, hogy Poincaré és Curzon, akik testestől-lelkestől az imperializmust szolgálják, „munkájukkal” mégis kiélezték a fokozódó európai válságot, kiváltották a tömegek ellenállását az imperializmussal szemben, a forradalom felé taszították a tömegeket. Ezért vált elkerülhetetlenné, hogy a burzsoázia a frontális támadás politikájáról áttérjen a kompromisszumok politikájára, a nyílt imperializmusról az álcázott imperializmusra, Poincaréról és Curzonról MacDonaldra és Herriotra. A világ leplezetlen kirablása némileg veszélyessé vált. Angliában a munkáspárt és Franciaországban a baloldali blokk hivatott arra, hogy leplezze az imperializmus meztelenségét. Ez a „pacifizmus” és a „demokratizmus” forrása.

Egyesek azt gondolják, hogy a burzsoázia nem kénytelen-kelletlen, hanem jószántából, úgyszólván szabad választás útján jutott el a „pacifizmushoz” és a „demokratizmushoz”. Feltételezik, hogy a burzsoázia, amely döntő harcokban (Olaszország, Németország) leverte a munkásosztályt, győztesnek érezte magát és most megengedheti magának a „demokratizmust”. Más szóval, amíg a döntő harcok folytak, a burzsoáziának szüksége volt egy harci szervezetre, a fasizmusra, most viszont, amikor a proletariátus le van verve, a burzsoáziának nincs többé szüksége a fasizmusra és azt most már helyettesítheti a „demokratizmussal”, mint győzelme megszilárdításának legjobb módszerével. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy a burzsoázia hatalma megszilárdult, hogy a „pacifizmus éráját” tartósnak kell tekinteni, az európai forradalmat pedig — a távoli jövő zenéjének.

Ez a feltevés teljesen helytelen.

Először, nem igaz, hogy a fasizmus csak harci szervezete a burzsoáziának. A fasizmus nemcsak katonai-technikai kategória. A fasizmus a burzsoázia harci szervezete, amely a szociáldemokrácia aktív segítségére támaszkodik. A szociáldemokrácia a fasizmus objektíve mérsékelt szárnya. Nincs okunk feltételezni azt, hogy a burzsoázia harci szervezete döntő sikereket érhet el a harcokban vagy az ország kormányzásában a szociáldemokrácia aktív támogatása nélkül. Ugyanilyen kevés okunk van azt hinni, hogy a szociáldemokrácia döntő sikereket érhet el a harcokban vagy az ország kormányzásában a burzsoázia harci szervezetének támogatása nélkül. Ezek a szervezetek nem tagadják, hanem kiegészítik egymást. Nem ellenlábasai egymásnak, hanem ikrek. A fasizmus e két alapvető szervezet nem-hivatalos politikai blokkja, amely az imperializmus háborúutáni válságának viszonyai között jött létre és célja a proletárforradalom elleni harc. A burzsoázia nem tud hatalmon maradni, ha nincs meg ez a blokk. Ezért hiba volna azt hinni, hogy a „pacifizmus” a fasizmus felszámolását jelenti. A „pacifizmus” a mai körülmények között a fasizmus igenlése a fasizmus mérsékelt, szociáldemokrata szárnyának előtérbe helyezésével.

Másodszor, nem igaz, hogy a döntő harcok már lezajlottak, hogy a proletariátust már leverték ezekben a harcokban, hogy a burzsoá hatalom ennélfogva megszilárdult. Döntő harcok már csak azért sem voltak, mert nem voltak valóban bolsevik tömegpártok, amelyek képesek lettek volna elvezetni a proletariátust a diktatúrához. Ilyen pártok nélkül lehetetlen az imperializmus viszonyai között döntő harcokat vívni a diktatúráért. Nyugaton a döntő harcokat még ezután kell megvívni. Az eddigiek csak az első komolyabb támadások voltak, amelyeket a burzsoázia visszavert, mindez csak az első komoly erőpróba volt, amely megmutatta, hogy a proletariátus még nem képes megdönteni a burzsoáziát, a burzsoázia pedig már nem képes kihagyni számításaiból a proletariátust. És éppen azért, mert a burzsoázia már nem képes térdre kényszeríteni a munkásosztályt, kénytelen volt lemondani a frontális támadásról, kerülőutakra térni, kompromisszumokba belemenni, a „demokratikus pacifizmushoz” folyamodni.

Végül, nem igaz az sem, hogy a „pacifizmus” a burzsoázia erejének, nem pedig gyengeségének jele, hogy a „pacifizmus” eredménye az lesz, hogy a burzsoázia hatalma megszilárdul, a forradalom pedig bizonytalan időre kitolódik. A mai pacifizmus azt jelenti, hogy közvetve vagy közvetlenül a II. Internacionále pártjai kerültek hatalomra. De mit jelent az, hogy a II. Internacionále pártjai kerültek hatalomra? Azt jelenti, hogy ezek a pártok elkerülhetetlenül leleplezik magukat, mint az imperializmus lakájai, mint a proletariátus árulói, mivel e pártok kormányzati gyakorlata csak egyetlen eredményre vezethet: e pártok politikai csődjére, belső ellentéteik kiéleződésére, e pártok bomlására, széthullására. De e pártok felbomlása elkerülhetetlenül a burzsoázia hatalmának felbomlására fog vezetni, mivel a II. Internacionále pártjai alkotják az imperializmus támaszát. Vajon mert volna a burzsoázia ilyen kockázatos pacifista kísérletet tenni különleges szükség nélkül, jószántából? Világos, hogy nem! Az imperialista háború óta eltelt időszak alatt a burzsoázia másodszor kísérletezik a pacifizmussal: először — közvetlenül a háború után, amikor úgy tetszett, hogy a forradalom az ajtón kopogtat, és másodszor — napjainkban, Poincaré és Curzon kockázatos próbálkozásai után. Ki merné tagadni, hogy a burzsoáziának a pacifizmus és a féktelen imperializmus közötti ilyen ide-oda cikázására az imperializmus nem fog ráfizetni, ki merné tagadni, hogy ez kizökkenti a megszokott nyárspolgári kerékvágásból a munkások milliós tömegeit, bevonja a politikába a proletariátus legelmaradottabb rétegeit, megkönnyíti e rétegek forradalmasítását? Persze, a „demokratikus pacifizmus” még nem Kerenszkij-időszak, mert a Kerenszkij-időszak feltételezi a kettőshatalmat, a burzsoá hatalom szétzüllését és a proletárhatalom alapjainak megszületését. De hogy a pacifizmus a néptömegek hatalmas felrázását, a néptömegeknek a politikába való bevonását jelenti, hogy a pacifizmus megingatja a burzsoá hatalmat és előkészíti a talajt a forradalmi megrázkódtatások számára — ebben aligha lehet kételkedni. És éppen ezért a pacifizmusnak nem a burzsoá hatalom megszilárdulására, hanem gyengülésére, nem a forradalom bizonytalan időkig való elodázására, hanem a forradalom gyorsulására kell vezetnie.

Ebből persze nem következik az, hogy a pacifizmus nem jelent komoly veszélyt a forradalomra nézve. A pacifizmus aláássa a burzsoá hatalom alapjait, előkészíti a forradalom számára kedvező feltételeket. De a pacifizmus csakis maguknak a „pacifistáknak” és „demokratáknak” az akarata ellenére, és csakis akkor vezethet ilyen eredményekre, ha a kommunista pártok erélyes munkát fejtenek ki Herriot—MacDonald pacifista-demokratikus hatalma imperialista és ellenforradalmi jellegének leleplezése érdekében. Ami viszont maguknak a pacifistáknak és demokratáknak az akaratát illeti, ami maguknak az imperialistáknak a politikáját illeti, ezeknek a pacifizmussal csak egy céljuk van: a béke hangzatos jelszavaival becsapni a tömegeket azért, hogy előkészítsék az új háborút, — elvakítani a tömegeket a „demokratizmus” csillogásával azért, hogy megszilárdítsák a burzsoázia diktatúráját, — elaltatni a tömegeket a nemzetek és államok „szuverén” jogainak hangoztatásával azért, hogy azután annál sikeresebben készíthessék elő az intervenciót Kínában, a mészárlást Afganisztánban és Szudánban, a széttagolást Perzsiában, — becsapni a tömegeket a Szovjetunióval való „baráti” viszonyról, a Szovjethatalommal kötött egyik-másik „szerződésről” szóló nagyhangú fecsegéssel azért, hogy közben annál szorosabb kapcsolatot teremtsenek az Oroszországból kiebrudalt ellenforradalmi összeesküvőkkel a belorussziai, ukrajnai, grúziai bandita fellépések érdekében. A pacifizmusra álcázás végett van szüksége a burzsoáziának. Ebben az álcázásban van a pacifizmus legfőbb veszedelme. Eléri-e célját a burzsoázia, be tudja-e csapni a tömegeket — ez attól függ, hogy a nyugati és keleti kommunista pártok milyen eréllyel folytatják a leleplezés munkáját, hogyan tudják lerántani az álarcot a pacifista mezbe öltözött imperialistákról. Kétségtelen, hogy az események és a gyakorlat ebben a tekintetben a kommunisták javára fognak dolgozni, mert fel fogják tárni, mekkora szakadék tátong a tőke demokratikus kiszolgálóinak pacifista szavai és imperialista tettei között. A kommunistáknak az a kötelességük, hogy ne maradjanak el az eseményektől és kíméletlenül leleplezzék a II. Internacionále pártjainak minden lépését, minden cselekedetét, amellyel az imperializmust szolgálják és a proletariátust elárulják.

2. Amerika beavatkozása Európa ügyeibe és az antant londoni engedménye a jóvátételi tartozásokról

Az Antant londoni konferenciája legkirívóbb kifejezése a hazug, képmutató burzsoá-demokratikus pacifizmusnak. MacDonald és Herriot hatalomra jutásának és a Szovjetunióval való „normális kapcsolatok felvétele” körül csapott lármának az volt a célja, hogy leplezze és álcázza az elkeseredett európai osztályharcot, valamint a burzsoá államoknak a Szovjetunióval szemben táplált halálos gyűlöletét, — az Antant londoni egyezményének viszont az a célja, hogy Angliának és Franciaországnak az európai hegemóniáért folytatott ádáz harcát, Angliának és Amerikának a világpiacon való uralomért folyó harcban fokozódó ellentétét, a német népnek az Antant igája ellen folytatott kétségbeesett harcát leplezze és álcázza. Nincs többé háború az osztályok között, vége a forradalomnak, most már mindennek véget vethetünk az osztályok együttműködésével — üvöltik a MacDonaldok és a Renaudelek. Nincs többé harc Franciaország és Anglia, Amerika és Anglia, Németország és az Antant között, vége a háborúnak, most már mindennek véget vethetünk az általános békével, Amerika vezetésével — kontráznak nekik barátaik a londoni egyezményben és testvéreik a munkásosztály ügyének elárulásában, a pacifizmus szociáldemokrata hősei.

Mi történt azonban az Antant londoni konferenciáján?

A londoni konferencia előtt a jóvátétel kérdését Franciaország önállóan, a „szövetségesektől” többé- kevésbé függetlenül oldotta meg, minthogy Franciaországnak a jóvátételi bizottságban biztosított többsége volt. A Ruhr megszállása Németország gazdasági dezorganizálásának eszköze volt, és biztosítéka annak, hogy Franciaország megkapja Németországtól a jóvátételi fizetéseket, kap szenet és kokszot a francia kohászat számára, vegyi félgyártmányokat és festékeket a francia vegyi ipar számára és vámmentesen viheti be Németországba az elzászi textilcikkeket. A terv célja az volt, hogy anyagi bázist teremtsenek Franciaország katonai és gazdasági hegemóniája számára Európában. De ez a terv, mint ismeretes, meghiúsult. A megszállás módszere visszafelé sült el. Franciaország sem jóvátételi fizetéseket, sem természetbeni szállításokat valamennyire is kielégítő mértékben nem kapott. Végül magát a megszállás értelmi szerzőjét, Poincarét is félreállították új háborúval és forradalommal fenyegető, nyíltan imperialista politikája miatt. Ami Franciaország európai hegemóniáját illeti, az nemcsak azért nem valósult meg, mert a megszállás és a nyílt rablás módszere kizárta a francia és a német ipar közötti gazdasági összefogás lehetőségét, hanem azért sem, mert Anglia határozottan ellenezte ezt az összefogást, hiszen Anglia tudta, hogy ha a német szén egyesül a francia fémmel, az okvetlenül aláássa az angol kohászatot.

Mi újat hozott hát az Antant londoni konferenciája?

Először, a konferencia elvetette Franciaországnak azt az igényét, hogy önállóan döntsön a jóvátétel kérdéseiben, és állást foglalt amellett, hogy a vitás kérdéseket végső fokon az Antant képviselőiből alakított, Amerika képviselői által vezetett döntőbizottság hivatott eldönteni.

Másodszor, a konferencia elvetette a Ruhr megszállását és szükségesnek ismerte el a gazdasági (azonnali) és a katonai (egy év múlva vagy előbb végrehajtandó) kiürítést. Indokok: a Ruhr megszállása az adott időpontban veszélyes Európa politikai állapota szempontjából és kényelmetlen Németország szervezett és rendszeres kifosztása szempontjából. Márpedig, hogy az Antant alaposan és rendszeresen ki akarja fosztani Németországot — az aligha lehet kétséges.

Harmadszor, a konferencia, elvetve a katonai intervenciót, teljes mértékben jóváhagyta a pénzügyi-gazdasági intervenciót és úgy döntött, hogy:

a) Németországban emissziós bankot kell létesíteni, amelyet külön külföldi biztos ellenőriz;
b) az államvasutaknak, amelyeket külön külföldi biztos ellenőrzésével fognak igazgatni, magánkezekbe kell kerülniök;
c) a szövetségesek képviselőiből úgynevezett „átutalási bizottságot” kell alakítani, amely összpontosít kezében minden német valutában eszközölt jóvátételi fizetést, a fizetési összegekből finanszírozza a német természetbeni szállításokat, a jóvátételi fizetésekből (abban az esetben, ha azokat nem célszerű átutalni Franciaországba) bizonyos összegeket befektethet a német iparba és ilyképpen teljes lehetősége van arra, hogy a németországi pénzpiacot kezében tartsa. Aligha szorul bizonyításra, hogy ezzel Németországot az Antant gyarmatává változtatják.

Negyedszer, a konferencia elismerte Franciaországnak azt a jogát, hogy bizonyos időn át szén és vegyi ipari termékek szállítására kényszerítse Németországot, de a konferencia ugyanitt kikötötte, hogy Németországnak megmarad a joga arra, hogy a döntőbizottságtól e természetbeni kényszerfizetések mennyiségének csökkentését vagy akár teljes megszüntetését is követelje. A konferencia ezzel Franciaország jogait nullára vagy majdnem nullára redukálta.

Ha mindehhez még hozzávesszük a Németországnak adott 800 millió márka kölcsönt, amelyet az angol és főleg az amerikai bankárok fedeznek, ha továbbá figyelembe vesszük, hogy a konferencián a bankárok, elsősorban az amerikai bankárok parancsnokoltak, teljes képet kapunk: a francia hegemónia eloszlott, mint a buborék, Franciaország hegemóniájának helyét Amerika hegemóniája foglalta el.

Ezek az Antant londoni konferenciájának eredményei.

Egyesek ezen az alapon azt gondolják, hogy ezen túl az Európán belüli érdekellentéteknek el kell tompulniok Amerika hegemóniájának nyomására; hogy Amerika, amelynek érdeke a tőkekivitel Európába, rövid pórázra tudja majd fogni az európai országokat és arra kényszeríti őket, hogy nyugton maradjanak az amerikai bankárok meggazdagodásának nagyobb dicsőségére; hogy ennél fogva az európai békét, amely, igaz, kényszerbéke, többé-kevésbé tartós időszakra többé-kevésbé biztosítottnak lehet tekinteni. Ez a feltevés teljesen helytelen.

Először, a konferencia Németország kérdését a gazda, vagyis a német nép megkérdezése nélkül döntötte el. Persze, „tervbe” lehet venni, hogy Németországot engedelmes gyarmattá változtatják. De ha valóban megpróbálnak gyarmattá változtatni egy olyan országot, mint Németország, most, amikor még az elmaradott gyarmatokat is nehezen tudják engedelmességre kényszeríteni — akkor aknát raknak Európa alá.

Másodszor, a konferencia kissé visszaszorította a túlságosan előretört Franciaországot, aminek az lett a természetes következménye, hogy Európában Anglia került tényleges túlsúlyba. De aki azt hiszi, hogy Franciaország beletörődhet Anglia túlsúlyába, az nem számol a tényekkel, a tények logikájával, amely rendszerint minden más logikánál erősebbnek bizonyul.

Harmadszor, a konferencia elismerte Amerika hegemóniáját. De az amerikai tőkének érdeke a francia-német ipar finanszírozása, a francia-német ipar lehető legésszerűbb kihasználása, például a francia kohászatnak a német széniparral való kombinálása vonalán. Aligha lehet kétséges, hogy az amerikai tőke éppen ebben a számára legelőnyösebb irányban használja ki előnyeit. De aki azt hiszi, hogy Anglia beletörődik ebbe a helyzetbe, az nem ismeri Angliát, nem tudja, hogy Anglia mennyire szívén viseli kohászati iparának érdekeit.

Végül, Európa nem elszigetelt ország, kapcsolatban van gyarmataival, e gyarmatok életnedveiből táplálkozik. Aki azt hiszi, hogy a konferencia eredményeképpen valamennyire is „megjavulhat” a viszony Európa és a gyarmatok között, hogy a konferencia fel tudja tartóztatni vagy késleltetni tudja a közöttük levő ellentétek fejlődését — az csodákban hisz.

Mi következik ebből?

Ebből egy dolog következik: a londoni konferencia nem oldott meg egyetlen egy régi európai ellentétet sem, viszont újabb ellentétekkel, az Amerika és Anglia közötti ellentétekkel szaporította azokat. Kétségtelen, hogy Anglia, régi politikájához híven, mélyíteni fogja az ellentétet Franciaország és Németország között azért, hogy politikai túlsúlyát a kontinensen biztosítsa. Kétségtelen, hogy Amerika viszont mélyíteni fogja az ellentétet Anglia és Franciaország között azért, hogy biztosítsa hegemóniáját a világpiacon. Arról már nem is beszélünk, hogy milyen mélységes ellentét van Németország és az Antant között.

A világeseményeket ezek az ellentétek, nem pedig az akasztófára érdemes Hughes és a kenetteljes Herriot „pacifista” beszédei fogják meghatározni. Az imperialista országok egyenlőtlen fejlődésének és az imperialista háborúk elkerülhetetlenségének törvénye ma érvényesebb, mint valaha. A londoni konferencia csak álcázza ezeket az ellentéteket, ugyanakkor azonban megteremti minden eddiginél fokozottabb kiéleződésük új feltételeit.

3. A forradalmi elemek erősödése az európai munkásmozgalomban
A Szovjetunió nemzetközi népszerűségének növekedése

A „pacifista-demokratikus rendszer” ingatagságának egyik legbiztosabb jelét, annak egyik legkétségtelenebb jelét, hogy maga ez a „rendszer” a munkásosztály mélységeiben végbemenő nagyszabású forradalmi folyamatoknak felszíni hullámverése — ennek egyik legbiztosabb jelét abban kell látnunk, hogy Németország, Franciaország, Oroszország kommunista pártjában a forradalmi szárny győzedelmeskedett, hogy az angol munkásmozgalomban fokozódik a balszárny aktivitása és végül, hogy a nyugati és keleti dolgozó tömegek körében a Szovjetunió népszerűsége növekszik.

A nyugati kommunista pártok sajátos viszonyok között fejlődnek. Először, összetételükben nem egyneműek, mivel a régi iskolába járt volt szociáldemokratákból és a kellő forradalmi edzettséggel még nem rendelkező fiatal párttagokból alakultak. Másodszor, a káderek ott nem tisztán bolsevik káderek, mivel a felelős funkciókat más pártokból kikerült emberek töltik be, akik még nem tudtak teljesen megszabadulni a szociáldemokrata csökevényektől. Harmadszor, olyan tapasztalt ellenféllel állnak szemben, mint a minden hájjal megkent szociáldemokrácia, amely még mindig óriási politikai erő a munkásosztály soraiban. Végül, olyan hatalmas ellenségük van, mint az európai burzsoázia, amely kipróbált államapparátussal, mindenható sajtóval rendelkezik. Aki azt hiszi, hogy ezek a kommunista pártok képesek „máról holnapra” megdönteni az európai burzsoá rendet, az kegyetlenül téved. Ezért a soron levő feladat abban áll, hogy a nyugati kommunista pártokat igazi bolsevik pártokká tegyék, e pártokban igazi bolsevik kádereket neveljenek ki, akik képesek a párt egész gyakorlatát átépíteni a tömegek forradalmi nevelésének szellemében, a forradalom előkészítésének szellemében.

Még a közelmúltban ez volt a helyzet a nyugati kommunista pártokban. De az utóbbi félévben kezd kedvezőbbre fordulni a dolog. Az utóbbi félévben gyökeres fordulat kezdődött a nyugati kommunista pártok életében a szociáldemokrata csökevények felszámolása, a pártkáderek bolsevizálása, az opportunista elemek elszigetelése tekintetében.

Hogy milyen veszélyesek lehetnek a kommunista pártokban fennmaradt szociáldemokrata csökevények a forradalomra nézve, az szemmel láthatóan kitűnt a szászországi munkáskormány szomorú esetében, amikor az opportunista vezetők megpróbálták az egységfront eszméjét, vagyis a tömegek forradalmi mozgósításának és megszervezésének eszközét szociáldemokrata parlamenti kombinációk módszerévé változtatni. Ez fordulópontot jelentő tapasztalat volt, amely felnyitotta a párthoz tartozó tömegek szemét és talpra állította őket az opportunista vezérek ellen.

A másik olyan kérdésnek, amely aláásta a jobboldali vezetők tekintélyét és új, forradalmi vezéreket vetett felszínre, az úgynevezett „orosz” kérdést kell tekintenünk, vagyis az OK(b)P-ban lefolyt vitát. Tudvalevő, hogy Németországban Brandler csoportja és Franciaországban Souvarine csoportja határozottan támogatta az OK(b)P opportunista ellenzékét az OK(b)P alapkádereivel szemben, a párt forradalmi többségével szemben. Ez hadüzenet volt Nyugat forradalmi munkástömegeinek, amelyek nyilvánvalóan együtt éreztek a Szovjethatalommal és annak vezetőjével — az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párttal. Ez hadüzenet volt a nyugati kommunista pártokban tömörült tömegeknek és e pártok forradalmi szárnyának. Nem csoda, hogy ez a kihívás Brandler és Souvarine csoportjának teljes szétverésével végződött. Nem csoda, hogy ez az ügy visszhangra talált valamennyi többi nyugati kommunista. pártban. Ha ehhez még hozzátesszük azt a tényt, hogy az opportunista áramlat az OK(b)P-ban teljesen el van szigetelve, akkor teljes a kép. A Kommunista Internacionále V. Kongresszusa csak lerögzítette a forradalmi szárny győzelmét a Kommunista Internacionále vezető szekcióiban.

Kétségtelen, hogy az opportunista vezérek hibáinak jelentős szerepük volt a nyugati kommunista pártok bolsevizálódásának meggyorsításában. De ugyanígy kétségtelen az is, hogy ebben más, komolyabb okok is közrejátszottak: a tőke sikeres támadása az utóbbi években, a munkásosztály életviszonyainak rosszabbodása, a munkanélküliek óriási hadserege, az a tény, hogy a kapitalizmus az általános gazdasági ingatagság állapotában van, a forradalmi felháborodás fokozódása a széles munkástömegek körében. A munkások forradalom felé tartanak és forradalmi vezéreket akarnak.

Összegezés. Az eljövendő európai forradalom támaszát jelentő valóban bolsevik nyugati pártok végleges kialakulásának folyamata megkezdődött. Ebben összegezhetjük az utóbbi félév eredményeit.

——

Még nehezebbek és még sajátosabbak a szakszervezetek fejlődésének feltételei Nyugaton.

Először, ezek a szakszervezetek „kipróbált” céhszerű gyakorlatuknál fogva szűk látókörűek, és a szocializmussal szemben ellenséges érzületűek, mert — minthogy a szocialista pártok előtt jöttek létre és e pártok segítsége nélkül fejlődtek — hozzászoktak ahhoz, hogy „függetlenségükkel” kérkedjenek, a szűk szakmai érdekeket az osztályérdekek fölé helyezik és mást, mint a garasokért folyó harcot, nem akarnak elismerni.

Másodszor, konzervatív szelleműek és ellenségesek minden forradalmi kezdeményezéssel szemben, mivel élükön a régi, megvásárolható, a burzsoázia által kitartott szakszervezeti bürokrácia áll, amely mindig kész az imperializmus szolgálatába állítani a szakszervezeteket.

Végül, ezek a szakszervezetek, amelyek az amsterdami reformisták körül egyesülnek, a reformizmusnak azt a sokmilliós hadseregét alkotják, amelyre a mai tőkés rend támaszkodik.

Persze, az amsterdami reakciós szakszervezeteken kívül vannak forradalmi szakszervezetek is, amelyek a Profinternhez csatlakoznak. De, előszöris, a forradalmi szakszervezetek jelentős része, hogy ne idézzen elő szakadást a szakszervezeti mozgalomban, bennmarad az Amsterdami Egyesülésben, aláveti magát az Amsterdami Egyesülés fegyelmének; másodszor, a döntő európai országokban (Angliában, Franciaországban, Németországban) az amsterdamiak még mindig a munkások többségét egyesítik. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Amsterdam kereken tízen négymillió szakszervezetekben szervezett munkást egyesít. Aki azt hiszi, hogy Európában ki lehet vívni a proletárdiktatúrát e munkás milliók akarata ellenére, az súlyosan téved, letér a leninizmus talajáról, elkerülhetetlen vereségre ítéli magát. Ezért feladatunk az, hogy megnyerjük ezeket a milliós tömegeket a forradalomnak és a kommunizmusnak, felszabadítsuk őket a reakciós szakszervezeti bürokrácia befolyása alól vagy legalábbis elérjük azt, hogy a kommunizmus irányában a jóindulatú semlegesség álláspontjára helyezkedjenek.

Egészen a legutóbbi időkig ez volt a helyzet. De az utóbbi években a helyzet kezd kedvezőbbre fordulni. Az elzárkózott, reakciós szakszervezetek hazája Anglia, amelynek egykor, mint ipari-tőkés országnak uralkodó helyzete volt a világpiacon. E monopólium megszűnése egybekapcsolódik a finánctőke fejlődésével, amelyet több nagy országnak a gyarmati monopóliumért folytatott harca jellemez. A kapitalizmus imperialista szakasza az elzárkózó reakciós szakszervezetek számára kibővíti a területet, de ugyancsak a kapitalizmus imperialista szakasza szűkíti anyagi alapjukat, mert az imperialista extraprofitért több ország harcol egymással, a gyarmatok pedig egyre kevésbé hajlandók gyarmatok maradni. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a háború jelentékenyen aláásta Európa termelését. Tudvalevő, hogy Európa termelésének összértéke jelenleg csak 70%-a a háborúelőttinek. A termelés tehát csökken és ezzel kapcsolatban a tőke sikeres támadásokat intéz a munkásosztály ellen. Ennek következménye a munkabérek leszállítása, a nyolcórás munkanap tényleges megszüntetése és számos sikertelen védekező sztrájk, amelyek újólag megmutatták, hogy a szakszervezeti bürokrácia elárulja a munkásosztályt. A munkanélküliség óriási méreteket öltött és a munkások egyre elégedetlenebbek a reakciós szakszervezetekkel. Ezen a talajon jött létre a munkásosztály gazdasági harca terén megvalósítandó egységfront eszméje és az a terv, hogy a két szakszervezeti Internacionálét egy Internacionáléban egyesítsék, amely képes megszervezni az ellenállást a tőkével szemben. A reformistáknak az  Amsterdami Internacionále bécsi kongresszusán (1924 június) az „orosz” szakszervezetekkel folytatott tárgyalásokról mondott’ beszédei és az angol szakszervezeteknek a trade-unionok kongresszusán (1924 szeptember eleje) elhangzott felhívása csak azt a fokozódó nyomást tükrözi, amelyet a tömegek a reakciós szakszervezeti bürokráciára gyakorolnak. Mindebben azt a tényt kell a legfigyelemreméltóbbnak tekintenünk, hogy a reakciós és a forradalmi szakszervezetek egyesítésének kérdésében éppen az angol szakszervezetek, amelyek a konzervativizmus fészkét és Amsterdam magvát alkotják, vállalják magukra a kezdeményezést. A baloldali elemek megjelenése az angol munkásmozgalomban — ez a legbiztosabb jele annak, hogy „ott, náluk”, Amsterdamban, nincs minden rendben.

Egyesek azt hiszik, hogy a szakszervezetek egyesítéséért indított kampányra azért van szükség éppen most, mert Amsterdamban baloldali elemek jelentek meg, akiket okvetlenül minden erővel, minden eszközzel támogatni kell. Ez nem igaz, vagy pontosabban, csak részben igaz. A lényeg az, hogy a nyugati kommunista pártok tömegpártokká válnak, igazi bolsevik pártokká alakulnak át, a széles munkástömegek elégedetlenségének fokozódásával párhuzamosan növekednek és közelednek a hatalom megragadása felé, a lényeg tehát az, hogy közeledik a proletárforradalom. De a burzsoáziát nem lehet megdönteni, ha nem fosztják meg támaszától, a reakciós Amsterdamtól, a diktatúrát nem lehet kivívni, ha nem nyerik meg ezt az amsterdami burzsoá fellegvárat a forradalomnak. De ehhez nem elegendő az egyoldalú, kívülről végzett munka. Ezt a célt jelenleg csakis a kívülről és belülről végzett munka kombinálásával lehet elérni a szakszervezeti mozgalom egységének biztosítása vonalán. A szakszervezetek egyesítésének és a nemzetközi iparági egyesülésekbe való belépésnek a kérdése ezért válik életbevágó kérdéssé. A baloldaliakat természetesen támogatni és sarkalni kell. De a baloldaliak támogatása csak abban az esetben lesz igazi támogatás, ha a forradalmi szakszervezetek zászlaját nem vonják be, ha Amsterdam reakciós vezetőit ostorozni fogják árulásukért és egységbontó politikájukért, ha a baloldali vezetőket bírálni fogják a reakciós vezérek ellen folytatott harcban tanúsított felemás és határozatlan magatartásukért. Csakis ilyen politika készítheti elő a szakszervezetek valódi egyesülését. Ellenkező esetben ugyanolyan helyzet állhat elő, mint a múlt év októberében Németországban, amikor Levi baloldali csoportját a reakciós jobboldali szociáldemokrácia sikeresen használta fel a német forradalmi munkások bekerítésére.

——–

Végezetül néhány szót a Szovjetunió népszerűségének növekedéséről a burzsoá államok népeinek körében. A „pacifista-demokratikus rendszer” ingatagságának talán legbiztosabb jelét abban a kétségtelen tényben kell látnunk, hogy a Szovjetunió befolyása és tekintélye a nyugati és keleti dolgozó tömegek körében nemcsak nem gyengül, hanem ellenkezőleg, évről-évre, hónapról-hónapra fokozódik. Nem az a lényeges, hogy a Szovjetuniót számos burzsoá állam „elismeri”. Önmagában ez az „elismerés” még nem jelent semmi különöset, mert ezt, előszöris, a Szovjetunió piacán a „maguk helyét” elfoglalni igyekvő burzsoá államok kapitalista versenyének szükségletei diktálják, mert, másodszor, ezt a pacifizmus „programja” diktálja, amely megköveteli, hogy a Szovjetországgal „normális kapcsolatokat” vegyenek fel, legalábbis valamilyen „szerződést” kössenek a Szovjetunióval. A lényeg az, hogy a mai „demokraták” és „pacifisták” a Szovjetunió „elismerését” hirdető platformnak köszönhetik, hogy a parlamenti választásokon legyőzték burzsoá vetélytársaikat, hogy a MacDonaldok és Herriot-k egyebek között annak köszönhetik hatalomra jutásukat és hatalmon maradásukat, hogy az Oroszországgal való „barátságról” hazudoznak, hogy továbbá ezeknek a „demokratáknak” és „pacifistáknak” a tekintélye — visszfénye a Szovjethatalom tekintélyének, amely egyre nő a néptömegek körében. Jellemző, hogy még egy olyan közismert „demokrata” is, mint Mussolini, szükségesnek tartja, hogy a munkások előtt a Szovjethatalom iránt táplált „barátságát” fitogtassa. Nem kevésbé jellemző, hogy még Japán mai urai, akik, mint köztudomású, oly szívesen kaparintják meg a másét, még ők sem akarják nélkülözni a Szovjetunióval való „barátságot”. Nem is szólva arról, hogy milyen óriási tekintélye van a Szovjethatalomnak Törökország, Perzsia, Kína, India néptömegei körében.

Mivel magyarázható, hogy egy olyan „diktatórikus” és forradalmi hatalom, amilyen a Szovjethatalom, ily hallatlan tekintélynek örvend és ily rendkívül népszerű más államok néptömegei körében?

Először, a munkásosztály gyűlöli a kapitalizmust és arra törekszik, hogy megszabaduljon tőle. A burzsoá államok munkásai elsősorban azért rokonszenveznek a Szovjethatalommal, mert megdöntötte a kapitalizmust. Az angol vasutasok ismert képviselője, Bromley, a trade-unionok kongresszusán nemrégiben ezt mondotta:

„A tőkések tudják, hogy a világ munkásai Oroszországra szegezik szemüket, és ha az orosz forradalom győz, más országok öntudatos munkásai felteszik a kérdést — miért nem tudjuk mi ugyanígy megszüntetni a kapitalizmust?”

Bromley persze nem bolsevik. De az, amit mondott, az európai munkások vágyait és gondolatait fejezi ki. Mert hiszen valóban miért ne döntenék meg az európai kapitalizmust, ha az „oroszok” immár hetedik esztendeje megvannak, mégpedig igen jól, kapitalisták nélkül? Íme, ez a forrása a Szovjethatalom óriási népszerűségének a munkásosztály széles tömegei körében. A Szovjetunió nemzetközi népszerűségének növekedése tehát azt jelenti, hogy minden országban fokozódik a munkásosztály gyűlölete a kapitalizmussal szemben.

Másodszor, a néptömegeknek a háborúval szemben táplált gyűlölete és a burzsoázia háborús kezdeményezéseinek meghiúsítására irányuló törekvése. A néptömegek tudják, hogy a Szovjethatalom elsőnek indított támadást az imperialista háború ellen és ezzel megnehezítette a háború folytatását. A néptömegek látják, hogy a Szovjetunió az egyetlen ország, amely harcol az új háború ellen. Azért rokonszenveznek a Szovjetunióval, mert a Szovjetunió a népek közötti béke zászlóvivője és erős gát a háború ellen. A Szovjethatalom nemzetközi népszerűségének növekedése tehát arról tanúskodik, hogy fokozódik a világ néptömegeinek gyűlölete az imperialista háborúval és annak szervezőivel szemben.

Harmadszor, a függő országok és a gyarmatok elnyomott tömegeinek az imperializmus jármával szemben táplált gyűlölete, e járom szétzúzására irányuló törekvése. A Szovjethatalom az egyetlen hatalom, amely széttörte a „hazai” imperializmus láncait. A Szovjetunió az egyetlen ország, amely a nemzetek egyenjogúságának és együttműködésének elvei alapján építi életét. A Szovjetkormány az egyetlen kormány a világon, amely következetesen védelmezi Törökország, Perzsia, Afganisztán, Kína, a gyarmati és függő országok egységét, függetlenségét, szabadságát és szuverenitását. Az elnyomott tömegek rokonszenveznek a Szovjetunióval, mert szövetségesüket látják benne az imperializmus alól való felszabadulásban. A Szovjethatalom nemzetközi népszerűségének növekedése tehát azt jelenti, hogy fokozódik a világ elnyomott népeinek gyűlölete az imperializmussal szemben.

Ezek a tények.

Aligha lehet kétséges, hogy ez a három gyűlölet nem segíti elő a mai imperializmus „pacifista-demokratikus rendszerének” megszilárdulását.

A napokban az amerikai külügyminiszter, a „pacifista” és kolcsakista Hughes feketeszázas nyilatkozatot adott ki a Szovjetunió ellen. Kétségtelen, hogy Hughes Poincaré babéraira pályázik. De aligha kételkedhetünk abban, hogy Hughes feketeszázas-pacifista nyilatkozata csak arra fog vezetni, hogy a Szovjetunió befolyása és tekintélye még jobban növekszik a világ dolgozó tömegei körében.

Ezek azok a fő mozzanatok, amelyek a mai nemzetközi helyzetet jellemzik.

„Bolsevik” 11. sz.
1924. szeptember 20.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa