Levél Me—rt elvtárshoz

Tisztelt Me—rt elvtárs!

Február 20-án kelt levelét megkaptam. Mindenekelőtt fogadja üdvözletemet. Most pedig térjünk a tárgyra.

1) Ön túlságosan felfújta a Herzog-interjú ügyet (és nemcsak ön fújta fel). Herzogot nem tudtam és nem is fogom lerázni a nyakamról, mégpedig nemcsak azért nem, mert párttag, hanem azért sem, mert Geschke elvtárs levelével jött hozzám, melyben az utóbbi kérve kért, hogy adjak interjút Herzognak. E levél másolatát elküldöm Önnek. A levél német eredetijét már elküldtem a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottságának. Kizárólag abból a tényből, hogy Herzognak, Geschke elvtárs írásos kérelmére, interjút adtam, arra következtetni, hogy az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottsága fordulatot tesz vagy szándékszik tenni Brandler felé, annyit jelent, hogy még csak nem is bolhából, hanem nullából csinálnak elefántot, hogy durva hibába esnek. Ha az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottsága megtudná, hogy Ön vagy a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottságának más tagjai az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságát azzal gyanúsítják, hogy rokonszenvez Brandlerrel meg Thalheimerrel s hogy a baloldaliaktól a jobboldaliak felé fordul, halálra nevetné magát.

2) Önnek tökéletesen igaza van, amikor azt állítja, hogy a német kommunista párt óriási sikereket ért el. Kétségtelen, hogy Brandler és Thalheimer a régi típusú vezetők fajtájához tartoznak, akiknek ideje lejárt, s akiket az új típusú vezetők háttérbe szorítanak. Nálunk Oroszországban is végbement az irodalmárokból és régi „vezérekből” lett vezetők egész sorának kihalási folyamata. Ez a folyamat a forradalmi válságok időszakában meggyorsult, az erőgyűjtés időszakában meglassult, de mindig megvolt. A Lunacsarszkijak, Pokrovszkijak, Rozskovok, Golgyenbergek, Bogdanovok, Kraszinok stb. — ezek jutottak most először eszembe, mint olyan egykori bolsevik vezérek példái, akik később másodrangú szerepekre szorultak le. Ez az élő és fejlődő párt vezető kádereinek szükséges megújhodási folyamata. A különbség a Brandlerek—Thalheimerek és az említett elvtársak között, mellesleg szólva, az, hogy a Brandlereket és Thalheimereket, minden egyébtől eltekintve, a szociáldemokrata múlt terhe is nyomja, a fent említett orosz elvtársak ellenben mentek voltak ettől a tehertől. És ez a különbség, mint látja, nem Brandler és Thalheimer mellett szól, hanem ellenük. Az a tény, hogy a Németországi Kommunista Pártnak sikerült kiszorítani és kirepíteni a színről a Brandlereket meg a Thalheimereket — már egymagában ez a tény azt bizonyítja, hogy a Németországi Kommunista Párt fejlődik, előrehalad, sikereket ér el. Nem is beszélek a Németországi Kommunista Pártnak azokról a kétségbevonhatatlan sikereiről, amelyekről Ön levelében teljesen helyesen ír. Ha valaki most azt gondolja, hogy az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságában vannak olyanok, akik azt tervezik, hogy a német kommunista párt fejlődésének kerekét visszafelé fordítsák — ez azt jelenti, hogy igen rossz véleménye van az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságáról. Legyen óvatosabb, Me—rt elvtárs …

3) Ön a Németországi Kommunista Párt vonaláról beszél. Kétségtelen, hogy ez a vonal — a politikai vonalról beszélek — helyes. Tulajdonképpen ezzel is magyarázhatók az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártnak és a Németországi Kommunista Pártnak azok a szoros baráti (és nemcsak elvtársi) kapcsolatai, amelyekről Ön maga is beszél levelében. De vajon azt jelenti-e ez, hogy takargatnunk kell a Németországi Kommunista Párt vagy az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt politikai munkájában előforduló egyes hibákat? Persze, hogy nem ezt jelenti. Lehet-e azt állítani, hogy a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottsága vagy az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottsága mentes egyes hibáktól? Lehet-e azt állítani, hogy a német kommunista párt Központi Bizottsága tevékenységének részleges bírálata (olyan kérdésekben, mint a Barmat-ügy elégtelen kihasználása, a kommunista frakció ismert szavazása a porosz parlamentben a parlamenti elnökválasztás kérdésében, az adók kérdése a Dawes-tervvel kapcsolatban stb.) nem egyeztethető össze a német kommunista párt Központi Bizottsága által követett általánosvonallal való teljes szolidaritással? Világos, hogy ilyesmit nem lehet állítani. Mi lesz pártjainkból, ha, amikor találkozunk egymással mondjuk a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságában, szemet hunyunk pártjaink egyes hibái felett, belefeledkezünk a „teljes egyetértés” és „siker” pompájába és mindenben bólingatni kezdünk egymásnak? Azt gondolom, hogy az ilyen pártok sohasem válhatnának forradalmi pártokká. Az ilyen pártok múmiák volnának, nem pedig forradalmi pártok. Úgy látom, hogy egyes német elvtársak olykor hajlandók lennének azt követelni tőlünk, hogy minden fenntartás nélkül bólingassunk a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottságának, minthogy ők maguk is mindenkor és mindenben hajlandók bólingatni az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának. Én határozottan ellene vagyok az ilyen kölcsönös bólingatásoknak. Levele alapján ítélve Ön szintén ellene van az ilyesminek. Annál jobb a Németországi Kommunista Párt szempontjából.

4) Határozottan ellene vagyok az olyan politikának, hogy mindenkit kihajítsanak, aki nem úgy gondolkodik, mint mi. Én nem azért ellenzem az ilyen politikát, mert sajnálom azokat, akik másképpen gondolkodnak, hanem azért, mert az ilyen politika a pártban az ijesztgetés rendszerét, a megfélemlítés rendszerét honosítja meg, amely megöli az önkritikát és a kezdeményezést. Nem jó dolog az, ha a párt vezéreitől félnek, de nem tisztelik őket. A párt vezérei csak abban az esetben lehetnek igazi vezérek, ha nemcsak félnek tőlük, hanem tisztelik is őket a pártban, ha tekintélyüket elismerik. Ilyen vezéreket nehéz kinevelni, — ez hosszadalmas és nem könnyű dolog, de feltétlenül szükséges, mert e nélkül a feltétel nélkül a pártot nem mondhatjuk igazi bolsevik pártnak, a pártfegyelem pedig nem lehet igazi tudatos fegyelem. Azt hiszem, a német elvtársak vétkeznek e magától értetődő igazság ellen. Mi, orosz bolsevikok, hogy meghazudtoljuk Trockijt és híveit, rendkívül erőteljes elvi felvilágosító kampányt indítottunk a bolsevizmus alapjaiért a trockizmus alapjai ellen, jóllehet az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának ereje és súlya elég nagy volt ahhoz, hogy mellőzhettük volna ezt a kampányt. Szükség volt-e erre a kampányra? Feltétlenül szükség volt rá, mert ezzel a kampánnyal az új párttagok (és a nem-párttagok) százezreit neveltük a bolsevizmus szellemében. Igen szomorú dolog, hogy német elvtársaink nem érzik annak szükségét, hogy az ellenzék ellen foganatosított megtorló intézkedéseket megelőzőleg, vagy azok kiegészítéseként, széleskörű elvi felvilágosító kampányt indítsanak, s ezzel megnehezítik a párttagoknak és a pártkádereknek a bolsevizmus szellemében való nevelését. Brandlert és Thalheimert elkergetni nem nehéz — ez egyszerű dolog. De leküzdeni a brandlerizmust — ez már bonyolultabb, komolyabb feladat; ezen a téren csak elronthatjuk a dolgot, ha csupán megtorló intézkedéseket alkalmazunk; ezen a téren mélyen fel kell szántani a talajt és komolyan fel kell világosítani az elméket. Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt mindig ellentétek útján, azaz a nem-kommunista áramlatok elleni harcban fejlődött, s éppen ebben a harcban kovácsolt ki és edzett meg igazi kádereket. A Németországi Kommunista Párt a fejlődésnek ugyanez előtt az útja előtt áll, amely ellentéteken, a nem-kommunista áramlatok, különösen a szociáldemokrata tradíciók, a brandlerizmus stb. elleni komoly és hosszas harcon át vezet előre. Az ilyen harchoz azonban nem elégségesek a megtorlások. Ezért gondolom, hogy a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottságának belső pártpolitikáját rugalmasabbá kell tenni. Nem kételkedem abban, hogy a Németországi Kommunista Párt ki fogja tudni küszöbölni az ezen a téren mutatkozó hiányosságokat.

5) Önnek teljesen igaza van a szakszervezetekben végzett munkát illetőleg. A szakszervezetek szerepe Németországban nem ugyanaz, mint Oroszországban. Oroszországban a szakszervezetek a párt után jöttek létre és lényegében a párt kisegítő szervei voltak. Nem ez a helyzet Németországban és általában Európában. Ott a párt a szakszervezetekből fejlődött ki, a szakszervezetek sikeresen versenyeztek a párttal a tömegre gyakorolt befolyás tekintetében és gyakran súlyos kölöncként nehezedtek a pártra. Ha megkérdeznénk Németországban, vagy általában Európában, a nagy tömegektől, hogy milyen szervezetet éreznek közelebb magukhoz, a pártot vagy a szakszervezeteket, kétségtelenül azt válaszolnák, hogy a szakszervezetek közelebb állanak hozzájuk, mint a párt. Akár rossz ez, akár jó, mindenesetre tény, hogy Európában a pártonkívüli munkások a szakszervezeteket tekintik fő erődjeiknek, amelyek segítségükre vannak a kapitalisták ellen folyó harcban (munkabér, munkanap, biztosítás stb.), a pártot viszont afféle kiegészítő és másodrangú, bár szükséges valaminek tartják. Éppen ezzel magyarázható, hogy a nagy munkástömegek a mai szakszervezetek ellen folytatott közvetlen harcról, amelyet kívülről a „szélsőbaloldaliak” vezetnek, úgy vélekednek, hogy ez a harc az ő legfőbb erődjeik ellen irányul, amelyeket ők évtizedeken át építettek s amelyeket most a „kommunisták” le akarnak rombolni. Ha nem számolnak ezzel a sajátossággal — ez annyit jelent, hogy tönkreteszik a nyugati kommunista mozgalmat. Ebből azonban két következtetés adódik:

először, Nyugaton a munkásosztály milliós tömegeit nem állíthatjuk magunk mögé, ha nem hódítjuk meg a szakszervezeteket,

és másodszor, a szakszervezeteket nem hódíthatjuk meg, ha nem dolgozunk ezekben a szakszervezetekben és nem erősítjük meg ott befolyásunkat.

Ezért kell különös figyelemmel kísérnünk elvtársaink szakszervezeti munkáját.

Egyelőre ez minden. Ne szidjon engem nyíltságomért és éles szavaimért.

I. Sztálin

1925. II. 28.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa